Mióta vámpírrá változtam többször átestem már azon, hogy megkínoztak, de eddig sikerült mindig túlélnem. Most viszont még csak azt se tudom kirabolt el, nem hogy mivel védhetném meg magamat. Jelenleg az egyetlen kiutam innen Enzo, bár benne nem bízom meg száz százalékig. Sőt az is rá tesz egy lapáttal, hogy még csak a városban sincsen. Amikor újra rám kerültek a verbénás kötelek megint a szúró fájdalmat éreztem, de nem csak a kezemben, hanem az egész testemben.
-Nocsak, csak nem a kisasszony a barátnőd? Enzo, ezt roppant sajnálattal hallom, pláne azért mert ismerjük egymást. Ettől függetlenül semmi sem tart vissza, hogy akár a halálba kínozzam a kis barátnődet.
James miközben Enzo-nak beszélt intet a kezével, hogy ittason meg Alexa engem verbénás vízzel. Bár Alexa csak segíteni akart az imént nekem most nem ellenkezhetett vagy megölte volna őt is. Bármennyire is igyekeztem visszatartania sikoltást nem sikerült.
-Ha ennyire szereted őt s megakarod menteni, akkor gyere a Mystic Falls-i barlanghoz Lorenzo! Áh, mielőtt leraknám barátom egy jó tanács, jobb, ha sietsz, mert ha nem érsz, ide időben a barátainak te magad jelentheted be a halálát. Úgy látom, kezdi beadni a kulcsot, bár nem tagadom elég kitartó a kicsike, hiszen 3 napon át elviselte a kínzásomat.
Az idő telt és telt, de ő folytatta tovább azt, amit már elejétől kezdve csinált. Akarva akaratlanul is, de a testem lassan kezdve feladni a szolgálatot. Igyekeztem egy biztos pontba belekapaszkodni, hogy biztosan ne adjam fel, de ez egyre kevésbé ment. Bármennyire is akartam nem bírtam tovább, James annyira jól kínzott, hogy képtelen voltam az önuralomra már…
Folyamatosan kínzott és gyötört, de ami a legszörnyűbb, hogy még élvezte is a dolgot. Amikor pár percre abba hagyta a szenvedtetésemet igyekeztem kiszabadítani a kezeimet, de ezzel inkább csak még nagyobb fájdalmat okoztam magamnak.
-Soha! Ha kell, az utolsó lélegzetemig fogok küzdeni ellened, nem olyan könnyű megtörni, mint hiszed.
A kedvencem a fecsegés volt így hát próbáltam szóval tartani út addig míg Enzo ideér. Akkor jöttem rá, hogy ez felesleges mikor a hasamba szúrt egy tört. Kegyetlenül fájt, a szemeim szinte könnybe lábadtak, de még így sem törtem meg. Ahogy egyre jobban nyomta belém a tört egyre hangosabban sikoltottam fel, amibe még a barlang is beleremegett. Nem akartam feladni, de a testem annyira megvolt erőltetve hogy nem bírtam több fájdalmat elviselni. A szemeim kezdtek nehezek, lenni és a látásom is homályosult, de még mielőtt elájultam voltam egyetlen szó hagyta el a számat.
-Enzo!

Nem nagyon voltam még képben, hiszen még csak reggel 6 óra volt. Ennek ellenére az első dolgom egy erős kávé volt ami nélkül képtelen lennék elindulni bárhova is. Tudtam, hogy Stefan jelenleg nincs a városban viszont ennek kifejezetten örültem, így legalább volt időm gondolkodni azon, ami köztünk van. Igazság szerint mostanában teljesen összezavarodtam s kicsit sem hazudtam mikor azt mondtam neki, hogy gondolkodnom kell. Matt-el volt találkozom a Grill-ben s bár nem volt kedvem elmenni most lemondani sem tudtam már. Pillanatok alatt a kocsimban ültem s próbáltam Matt számát tárcsázni, de annyira babráltam a telefonommal hogy észre sem vettem, hogy a kocsi elé ugrott valaki.
-Ó te jó ég! –Igazából több szó nem jött ki a torkomon, még ha akartam volna, akkor sem ment volna. Azonnal kiszálltam a kocsimból és az idegen férfi felé futottam.
-Szólaljon meg kérem, ne hogy meghaljon. –A telefonomért nyúltam és már épp tárcsáztam volna a mentők számát mikor a nyakamban egy szúró tárgyat éreztem. A látásom kezdett elhomályosulni és egy óvatlan pillanatban rádöbbentem, hogy az, akit elütöttem az imént az szúrt az artériámba egy verbénás injekciót. Aztán egyik pillanatról a másikra elsötétült a világ körülöttem, míg nem ájultan estem a földre.
Órákkal később
Kezdtem ébredezni s ennek az volt a hátránya, hogy továbbra is bennem maradt némi szédülés. Óvatosan kezdtem el pislogni viszont, ahogyan körbenéztem nem tűnt ismerősnek a hely.
-Halló, van itt valaki? –Az egész barlangban csak az én hangom vízhangzott. Nem kellett sokáig várnom mire megmutatkozott a férfi teljes valójában.
-Mit akar tőlem és ki maga? –Egy apró hang se jött ki az idegen szájából, én pedig még idegesebb lettem. Mindenhogy próbáltam beszélgetést indítani vele, de minden egyes próbálkozásom kútba esett vele. Úgy néz ki ő is megunta a szemezést s a tettek mezejére lépett, bár ez az én számomra nem kecsegtetett valami jóval. Már órák óta csak kínzott egy árva szó nélkül. Ez arra emlékeztetett mikor apám próbált embert faragni belőlem miközben jól tudta, hogy ez lehetetlen.

Napokkal később
Már lassan három napja folyamatos kínzások alá vettet ez az idegen férfi, aki nem hogy nem szólalt meg, de még élvezi is azt, amit tesz velem. A szemében semmit sem látni csak kegyetlenséget, ridegséget és mély sötétséget. Minden erőm kezdett elhagyni, a testem teljesen kezdte föladni a szolgálatot. Úgy éreztem teljesen feladom, de akkor felcsillant a remény napsugara. Egy hölgy jött oda s igyekezett a verbénás láncokat levenni rólam, amivel már napok óta leláncolva tartott a férfi. Annyira legyengült a szervezetem, hogy alig álltam a lábamon.
-Hívj fel kislány valakit, aki segíthet, addig tedd, meg míg nem jön vissza és van benned annyi életerő, hogy beszélni tudj. –Hitetlenkedve pillantottam a nőre, de ez volt az egyetlen esélyem a túlélésre. Stefan-t nem hívhattam fel, s nem csak az én makacsságom miatt, hanem mert városon kívül van jelenleg.
-Öhm…Enzó! –Enzó, nem maradt más választásom, mint neki írni egy üzenetet. Képtelen lettem volna beszélni sokáig akárkivel is, ezért maradt az, hogy egy üzenetet írok neki.
„Enzó gyere vissza Mystic Falls-ba! Bajban vagyok, kérlek, segíts. Caroline!” –Ennél többet nem tudtam írni, mert a hasamban egy éles döfést éreztem. A fájdalomtól hirtelen a hasamhoz kaptam s egy erős mozdulattól vezérelve kihúztam a karót a testemből. Képtelen voltam tovább megállni a lábamon, a következő pillanatban pedig össze is estem. A férfi újra megkötözött a verbénás láncokkal, amik megint csak nagy fájdalmat okoztak nekem.
-Látom, még mindig van azért kitartásod kicsi lány, de ez az erő nem tart sokáig, ha rajtam múlik. Teresa ostoba volt, hogy elengedett téged, de lássuk csak kitől is kértél segítséget Caroline! –Napok óta most szólalt meg először s a hangjában szintén hallani a mérhetetlen dühöt és ridegséget, mint amit a szemében láttam. Visszahívta azt a számot, amire az előbb üzenetet küldtem, majd beállt a néma csönd.