Elijah & Alexis

Fáradt vagyok. Hosszú út áll mögöttem. Jó volt újra látni Ryant. Kissé bolond egy farkas, de tényleg kedvelem. Olyan pót-testvér féle volt mindig. Ráadásul megígérte, hogy hamarosan meglátogat és talán marad is valameddig. Teljesen fellelkesült, főleg miután meséltem neki Mystic Falls lakóiról. Az Ősökről, akikkel még nem futottam össze, és ezt nem bánom, egészen addig, amíg nem tudok meg többet róluk. Amióta itt vagyok nem volt túl sok időm arra, hogy a figyelmemet rájuk fordítsam. És a kis teremtményeikre sem. Vagyis Klaus teremtményeire, a hibridekre. Ha jobban belegondolok, soha nem volt még ennyi tétel a fekete listán: ott vannak az Eredetiek, a hibridek, a vérfarkasok és a vámpírok. De ehhez most túl fáradt vagyok. Még ahhoz is, hogy gondolkozzak. De szerencsére már nem vagyok messze Mystic Falls-tól. Már az országút azon részén járok, ahol az erdő övezi két oldalról. Ez az erdő a városhoz tartozik, úgyhogy tényleg nem vagyok már messze. Bekapcsolom a rádiót, hadd zörögjön valami. De nem sokáig élvezhetem a zenét, hirtelen éles pukkanást hallok a Bogár hátulja felől. Épp egy kanyar kijárati ívén haladtam, azonban mázlim volt, az autó hátulja nem indult el semerre. Lehúzódtam az út szélére és kiszálltam. Jobb hátsó defekt. Visszanézek az útra, törött üvegdarabok hevernek szanaszét.
- Ezt nem hiszem el! -Alig vártam, hogy hazaérjek, erre tessék, defektet kapok! És ha ez nem lenne elég, fehér farmer volt rajtam, amit valljuk be őszintén nem kerékcserére terveztek. Odamentem az úton lévő üvegdarabokhoz, és lerugdostam őket a porba. Nem volt sok, ráadásul elég nagyok voltak. Ezért különösen bosszantó, hogy nem vettem észre. Legalább más ne járjon így. És most az következett, ami még egyszer sem. Kereket kell cserélnem. Ahhoz előbb ki kell vennem a pótkereket. Ehhez pedig a kocsimban megbújó fegyvereken át vezet az út. Természetesen nem hevernek szanaszét, egy méretes sporttáskában találhatóak. És egy kerékkulcs és egy emelő sem ártana. Vajon hová tettem el ezeket? Épp ki akartam tenni a táskát az útra, hogy szabadon hozzáférjek a pótkerékhez, amikor egy autót hallottam megállni. Hálás lennék érte, ha valaki segíteni állt volna meg. Talán szerencsém lesz. Főként, ha figyelembe veszem, hogy ilyenkor (szürkületkor) már nem sokan járnak ezen az úton. Mosolyogva fordultam hátra, és kedvesen szóltam hozzá, még azelőtt, hogy megláttam volna feltételezett segítőm arcát. Amint meghallottam az autója ajtajának csapódását, máris megszólaltam, nem akartam, hogy még egyszer vissza kelljen mennie a kulcsért.
- Üdv!- köszöntem barátságosan.- Köszönöm, hogy megállt! Kérem mondja, hogy van egy kerékkulcs az autójában, az enyémet sehol nem találom.- Csak akkor láttam meg a segítőmet, miután befejeztem a kis monológomat. Az előbbi őszinte mosoly hamar az arcomra fagyott. Jól szituált, elegáns férfi benyomását keltette. Nem lenne ezzel semmi baj, ha nem tudnám, hogy mi ő. Egy vérszívó. Már láttam kétszer is. Először azon a bálon, amit nem sokkal a megérkezésem után rendeztek egy elég impozáns villában. Akkor láttam, hogy gyűrűt visel. Napgyűrűre tippeltem. És arra is emlékszem, hogy beszélt a főhibriddel, Klaus-szal. Az Eredetiek közül Klaus az egyetlen, akit felismerek. Nem tudom, hogy ki az, aki most itt áll velem szemben, de azt igen, hogy nem ember. Másodjára az erdőben láttam. Csak egy pillanatra, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ő volt. Olyan volt, mint egy vérszomjas oroszlán. Akkor nem mentem a közelébe, más dolgom volt. Talán hiba volt, amit ideje kijavítanom.
- Kiveszem a pótkereket.- próbáltam terelni, még mielőtt gyanús lenne neki a viselkedésem. Tudom, hogy sosem szabad hátat fordítani nekik, de most muszáj volt. Ha a karózás nem sikerül, akkor jön a B terv, a kétkezi munka és a meglepetés ereje. Visszafordultam az autóm felé, kicipzároztam a sporttáskát, és megfogtam az egyik vámpírölésre fenntartott karómat. Itt az ideje, hogy egy vámpírral kevesebb garázdálkodjon a környéken.

Jess párkapcsolatokról kezdett beszélni, meg egyéjszakás kalandokról, meg arról, hogy mennyire néz ki szűznek, majd egyértelműsítette, hogy nem az. Elmosolyodtam rajta. Hisz én csak megcsókoltam. Jó, talán nem a leglágyabb csók volt életem során, de (egyelőre) nem nyúltam a nadrágjába, és nem kezdtem el vetkőzni sem... Na jó, igazából azt elkezdtem, de nem olyan célzattal.
- Mit számít, hogy szűz kisfiúnak nézel-e ki, vagy nem? - vigyorogtam rá. - Egyébként meg. Én olyan nőnek tűnök, aki ágyba bújik fiatal kisfiúkkal? - kérdeztem, miközben az arcomon elterülő mosoly egyre nőtt. Sejtettem, hogy ki van élezve a korára, ezért is nem mondta meg kerekperec. - Nézd, én 25 éves vagyok. Nem mai tyúk. - folytattam, bár biztos voltam benne, hogy az előzőeket komolyan gondolta, tehát neki nem számít a kor. Ami a hazugságomat illeti... Nos, az csak részben volt hazugság. A testem 25 éves volt. Aztán kitért arra, hogy mégis szeretne máshova menni. Nyilván a szex miatt. Nem voltam biztos benne, hogy én még mindig akarom. Hisz ez már olyan megtervezett volt. Azonban még mindig testére tapadt a fehér trikó, haja vizes volt, így alig bírtam megülni a fenekemen.
- Tudod mit? Mit szólnál a lakásomhoz? - pillantottam rá. Úgy döntöttem, hogy ha végképp meggondolnám magam, akkor még mindig ott a lehetőség, hogy szemtanúk nélkül megigézzem és elküldjem. Jobb esetben. Beindítottam az autót és Richmond felé vettem az irányt. Az út nagyjából 30 perc volt, így reméltem, hogy beszélgethetünk is. Az egyik kanyar után azonban megálltam egy fánál és újra Jason ölébe másztam, ismét megcsókoltam. Nem tudtam mi ütött belém, de egyszerűen nem bírtam magammal. Úgy éreztem, hogy ha ott, azon nyomban nem fejezem ki azt, amit érzek, abba belehalok. Egyáltalán nem vagyok az a türelmetlen fajta, és őszintén csodálkoztam, hogy mit eszek egy gyereken. Majdhogynem tízszer annyi idős voltam, mint ő. Ismét nem sokáig időztem a karjaiban, visszahuppantam az ülésembe és gázt adtam. Bőven túlléptem a sebességkorlátot, de nem túlságosan érdekelt. 20 perc múlva már a garázsba álltam be. Kézen fogtam Jason-t és felszaladtunk a lépcsőn, egészen a lakásomig. Annyira siettem a zárral, hogy az azért sem volt hajlandó nyílni. Mély levegőt vettem és újra megpróbáltam. A zár kattant, az ajtót tágra nyitottam a fiú előtt.

Sokszor mondják az embernek, hogy idegenek autójába ne szálljon be. Ne fogadjon el cukorkát és ne álljon szóba idősebb emberekkel. Talán Jason-nál kihagyták ezeket a jó tanácsokat. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak nem jutottak eszébe. Hisz angyali arcom nem épp arról árulkodik, hogy bántani fogom. Pedig árulkodhatna. Egyetlen másodpercbe telne, hogy kieresszem szemfogaim, kidagadjanak ereim a szemeim alatt és jó eséllyel halálra ijesszem a fiút. Ezt azonban a legkevésbé sem akartam, így csak bájosan mosolyogtam, mint egy ember. A pulcsiját lekapva észrevettem, hogy fehér pólója is elég nyers. Inkább nem mondtam, hogy azt is vegye le, valószínűleg egy kiéhezett hiénának gondolt volna. Mikor megálltunk a házuk előtt, köszönetet mondott és hatalmas mosoly kíséretében nézett rám. Szám szélén apró mosoly jelent meg.
- Szóra sem érdemes. - bólintottam. - Még félúton sem lennél. Nem venném a szívemre. - mosolyogtam rá. Épp felé akartam fordulni, mikor az arcomra szánt puszi a számon csattant. Ismét mosolyra görbült a szám. - Semmi baj. - legyintettem, majd önkéntelenül beharaptam az ajkamat. Hosszan néztünk egymásra. Hirtelen felemelkedtem az ülésből, megragadtam a tarkóján és megcsókoltam. Nem tudom mi ütött belém, hisz egy gyerekkel van dolgom. A száját egy pillanatra sem magára hagyva átmásztam az ölébe és kezeimmel hajába túrtam. Hosszú csók következett, mely csak akkor szakadt abba, mikor hangot hallottam a házból.
- Bocsi. - mosolyodtam el, mikor végre eltávolodtam egy kicsit. - Nem tudom mi ütött belém. Hány éves is vagy? 18? - kérdeztem, miközben visszamásztam a helyemre és a házuk ablakát bámultam. - Kijönnek a szüleid és végül én leszek légpuskával megkergetve. - nevettem fel. Eszembe jutott, hogy a lőszer valószínűleg nem árthatna nekem, de akkor el kéne játszanom a halálomat, vagy kórházba vinnének, ahol az összes embert megölném a véréért. De ki hallott már olyat, hogy egy nőt meglincselnek, amiért egy fiút "megront"? Egy csók amúgy sem számít megrontásnak. Vagyis remélem. Megvakartam a fejem, miközben egy pillanatra sem néztem Jason-re, bár a szélvédőn keresztül látszódó kerti törpék nem voltak valami izgalmasak.

Az eső csak-csak teljesen elállt, és a szél sem fújt már annyira. Kikapcsoltam az ablaktörlőt és végre Jason-ra tudtam úgy nézni, hogy ne kelljen attól tartanom, hogy lehajtok az útról és ott hal meg mellettem én pedig rávetem magam a nyakára és az összes vért kiszívom belőle, majd a sáros földbe elásom a testét, melyet a következő eső kimos. Kabátja kissé rátapadt, és arcán folytak le a vízcseppek, melyek haját csurom vizesre áztatták. Jason sztorija nem nagyon lepett meg, hisz pontosan olyannak tűnt, akitől az apáknak félteniük kellett volna a lányaikat. Rosszfiú, aki jön, lát és győz. Bókján elmosolyodtam. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy egy másfél évszázados ragadozót hív gyönyörűnek. Szó mi szó, jól tartottam magam. Minden esetre rá pillantottam és bájos mosoly terült el arcomon.
- Köszönöm. Rendben. - válaszoltam. - De miért nem veszed addig le a kabátod? Tiszta víz vagy. Meg fogsz fázni. Hátra dobhatod nyugodtan a cuccod. - mosolyogtam még mindig. Nem tagadom, hogy el akartam csábítani ezt a fiút. Volt valami izgalmas abban, hogy egy emberrel vagyok, aki emberként kezel. Szép, és valamivel idősebb nőként, de emberként. Nem volt rettegés a szemében, és ez - nem tagadhatom - jó érzés volt. Azon kívül pedig, hogy ember, fiatal is. Fiatal és jóképű. Szívós gyerek. Valószínűleg első utam a börtönbe vezetne, ha összeszűrném vele a levet, hisz kiskorúnak gondoltam, a megérzéseim pedig ritkán csalnak. Tehát valami új is ragadna rám, mégpedig a pedofil jelző. Az út szélére álltam le még 5-6 kilométerre a Mystic Falls táblától, és hirtelen lekaptam a pulcsim. Jess kissé riadt fejet vágott, amin elmosolyodtam. A vékonyka, könnyű esésű áfonya színű topp kiemelte porcelánszínű bőrömet, nőies alakomat. Amint ezt átgondoltam, ismét mosoly terült el az arcomon. Újra beindítottam az autót és meg sem álltam Mystic Falls-ig. Jason elirányítgatott egészen a házukig, ahol leparkoltam. Várakozva néztem rá és behúztam a kéziféket. Vártam, hogy mondjon valamit.

Neve hallatán összeszorult a szívem. Jason. Kissé sajnáltam azt a Jason-t, akit néhány hétig magamnál tartottam. Megigéztem, és arra használtam, amire épp szükségem volt. Lelki szemetesláda, ételhordó, vagy szexuális partner. Mindegy volt. Kellett, hogy ott legyen. És kissé magányos voltam, amióta szabadon engedtem. Nem öltem meg. Őt nem. Nem tudom miért, egyszerűen nem volt szívem hozzá. A mellettem ülő Jason igazi lázadónak tűnt, lazán vágta be maga után a kocsi ajtaját. Az eső valamennyire csillapodott, de még mindig hatalmas cseppekben folyt le a szélvédőn. Kissé megviselt ábrázattal ült mellettem Jess az autóban, melyet nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Egyik kezemmel a pulcsim zsebébe nyúltam és kivettem két szál cigarettát és a gyújtómat. Az egyiket felé nyújtottam, majd meggyújtottam a számban lévő szálat és lehúztam a mellettem lévő ablakot. A füstöt balra fújtam el, hogy könnyebben utat találjon kifelé.
- Szóval? Miért kóborolsz ilyen időben az országúton? - kérdeztem, miközben nem őt, hanem továbbra is az utat figyeltem. Válaszán a legkevésbé sem lepődtem meg. Jason egy igazi tinédzser volt, aki ha kell flegma, lázadó és szemtelen. És nőcsábász is. Helyes arca volt, és magával ragadó tekintete. Ha tinédzser lettem volna, abban a pillanatban beleszerettem volna ahogy meglátom, de már nem 15 éves voltam. Pontosan tízszer annyi. Persze a testem, az arcom, a hangom olyan volt, mintha 20-25 éves lennék, de az élettapasztalatom már megvolt. Sok mindenen keresztül mentem másfél évszázad alatt.
- Merre vihetlek? - pillantottam rá. Nem igazán voltam ellátva barátokkal, és jól esett a társaság, de végül is csak azért vettem fel, hogy elvigyem valahova. Valami bárba, étterembe, haza, vagy ahova gondolja. Valamennyire csillapodott az eső, a szél sem fújt már annyira. A nap is kezdett kisütni, és úgy kerestem a szélvédőn keresztül a szivárványt, mintha egy gyerek lennék. Mindig elbűvöltek a természet apró csodái. Szivárvány, naplemente, sarki fény, mind lenyűgözött. És ha a természet ellenünk is volt, azért ezeket az apró csodákat tőlünk, vámpíroktól sem vette el.

Az eső őrülten verte richmondi lakásom ablakait. Úgy éreztem, mindjárt betörik az üveg, zúgott a fejem, és éreztem, valahova el kell mennem. Az esőt szerettem, de csak alatta állni. Azt nem, amint az ablakon, illetve a tetőn kopognak a súlyos cseppek. Olyan nyomasztó volt. Egyszerű farmert húztam, bőr bakancsot, áfonya színű toppot és egy pulcsit, illetve széldzsekit. Hajamat laza kontyba fogtam fel, a sminkkel óvatosan bántam, hisz az eső úgyis lemossa, ha nem vagyok elég ügyes. A lakáskulcsot a pulcsim kenguruzsebébe süllyesztettem, majd néhány szál cigaretta és az öngyújtóm is követte. Bezártam az ajtót és beültem az autóba, egyenesen Mystic Falls felé hajtottam. Az utat alig láttam, mert nagyon szakadt az eső, és teljesen elmosódott kép tárult elém a szélvédőn át. Habár az ablaktörlő serényen végezte dolgát, nem sokat segített a dolgon.
- A francba már. - csaptam a kormányra, mikor majdnem elütöttem egy alakot, aki az út szélén sétált, kabátját szorosan magára fogva. Nagyjából kétszáz méterrel hagyhattam el a fiút, mikor hirtelen megálltam. Fogalmam sem volt miért, de megsajnáltam, hogy az esőben sétál, főleg mert még viszonylag messze, gyalog 20-25 percre volt a várostól. Addig bőrig ázik, és bárki elütheti ebben az időben, hisz semmit nem látni. Meg amúgy is, addig legalább én sem ücsörgök egymagamban. Jól jön a társaság, és alig várom, hogy minél több embert megismerjek. Szükségem van néhány ismerősre. Bizalmasra. Barátra. Ahogy tetszik. Még az autóban ültem és ráncolt homlokkal bámultam a belső visszapillantó tükörbe. Már megint hogy viselkedek? Miért érdekel bárki is? - Hihetetlen vagyok! - motyogtam miközben kiugrottam az autóból és az előbb elhaladó személy felé kezdtem sétálni. Feltettem a kapucnimat, de olyan erősen fújt a szél, hogy arcomat így sem védhettem meg az esőtől. Egyre közelebb értem a fiúhoz, így könnyen kivehetővé váltak vonásai. Fiatal volt. És ember. Furán nézett rám.
- Mm, ne haragudj, hogy zaklatlak, csak tudod... Autóval vagyok. Ha gondolod, elvihetlek. - mosolyogtam rá kedvesen, és igyekeztem arcáról leolvasni az érzelmeit, a reakcióját. - Egyébként, Rose vagyok. - nyújtottam a kezem felé, miközben az eső miatt egy pillanatra sem álltunk meg, én vele szemben, hátrafele haladva közeledtem az autómhoz. - Szóval, ha gondolod... Nem foglak megenni.- mosolyogtam és az autóra mutattam tétován.