Kendra & Jace

Minden egyes telihold előtt maga vagyok az idegroncs, hozzászoktam már, hogy elveszítem a tudatom és akiket szeretek vagy barátként kezelek szintén csak prédák vagy rosszabb esetben halottak lesznek. Épp ezért próbáltam Kendrat lebeszélni arról, hogy ismét elkísérjen, jó pár alkalommal nyújtott már támaszt, állt mellettem, de azért lássuk be, a szerencse sem tarthat örökké. És ha egyszer arra kell visszatérnem, hogy darabokra téptem Őt..nem, belegondolni sem merek. Kendra fontos nekem, fontosabb, mint bárki más volt az életemben ezidáig. Az, hogy én okozzam a halálát, nos egyenlő lenne az enyémmel is.
A kocsiban ülve hátra dőlök és behunyom a szemem. Próbálok nyugodt maradni, de a telihold közeledtével penge élen táncolnak az idegeim. Ilyenkor a legkisebb dolgokon képes vagyok felhúzni magam. Nem mondanám, hogy ez a része feltétlenül tetszik. Ma ha fene fenét eszik is nem fogom engedni Kendra-nak, hogy a közelembe jöjjön mikor már rajtam vannak a láncok és elkezdődik az átváltozás, eddig mindig ott volt egy karnyújtásnyira tőlem, sőt, volt, hogy megsimogatott vagy megölelt miközben a csontjaim apró darabra törtek, hogy igazodjanak a farkas mivoltomhoz. Egek, ez a lány fog egyszer megölni, már most ideges vagyok amiatt, hogy mennyire leszek képes féken tartani a vadállatot, nem akarom bántani, ha megharapom akkor meghal és abba én magam is belepusztulnék.
Meghallom a másik autót majd a lépteket és végül Kendra is itt ül mellettem.
-Ugyan, tengernyi időnk van Cica, az ordasnak még van pár órája, ha gondolod útközben bekaphatunk valamit és csak utána indulunk meg a helyhez amit kinéztem magamnak. Na? - Még egy mosolyt is megeresztek még mielőtt elindítanám a kocsit. Persze nem kell sok idő ahhoz, hogy ami zavar az rögtön ki is kívánkozzon.
-Kendra, figyelj csak, úgy gondoltam, hogy ma esetleg nem kellene bejönnöd a kriptába..nem akarom, hogy bajod essen és főleg nem akarom, hogy általam. - Hangomon hallatszik mennyire aggódom. Mert tényleg így van. Mellesleg ha tudnék róla, hogy még el is akar hagyni a várossal együtt hát menten a fékbe taposnék. Még, jó, hogy egyelőre ezt nem tudom, telihold idején egy kisebb sokk és be is kattanok.

Kendra & Jace

Nos, ha azt terveztem, hogy esetleg a telihold idején magam fogok megbirkózni a farkassal akkor tévedtem, tudhattam volna, hogy Kendra nem fogja ezt hagyni. Persze még mielőtt találkoztam volna a csinos kis vámpírommal minden átváltozáskor egyedül én voltam saját magamnak. Nem tudtam mit kezdeni a fájdalommal, egyszerűen hagytam, hogy átjárjon és legyőzzön, felül kerekedjen rajtam a farkas. Számtalan módon pusztítottam ezeken az éjjeleken. Öltem is, nm akartam, de megtettem, mostanra már egyszerűen csak megszokás lett, ha valaki meghalt hát megtörtént. Nem okolhatom magam azért amit nem öntudatnál cselekedtem. Kendra miatt azonban aggódom. Vámpír, én pedig a nagy vad vagyok aki rá vadászik, mégis minden teliholdkor velem akar lenni, azt mondja ezzel próbál segíteni. Nem akarom a tudtára adni, hogy ezzel nem segít, sőt, ront a helyzeten, mert eggyel több dolog miatt aggódhatok. Ha megharapom..te jó ég, ebbe bele sem merek gondolni, nem akarom még csak elképzelni sem. Szeretek farkas lenni, élvezem, hogy bennem lakozik egy fajta mérhetetlen erő. De az, hogy bántsam azokat akik közel állnak hozzám..nem, ez a része nem tetszik.
Ma este is telihold lesz, jó, természetesen még csak reggel kilenc óra van, de ilyenkor hamar elrepül az az egynéhány óra, mert nem várjuk a fájdalmas pillanatot. Próbáltam lebeszélni Kendrát arról, hogy ma este is mellettem legyen, de az a lány hajthatatlan, csak azt tudnám mit lát bennem ami képes rávenni, hogy a halál nézzen szembe, hisz mikor csak az ösztöneim irányítanak akkor nem gondolkodom, nem érzek, nem féltek senkit. Vámpírként pedig még nagyobb veszélyben van mellettem ilyenkor. Túl makacs lány, én is makacs vagyok, de Ő túl tesz rajtam is. Tény, hogy senki sem állt még úgy mellettem, mint Kendra.
Itt a furgonomban még jobban bezártnak érzem magam, mint amikor láncra verem a farkast. Várom Kendrát, várom, mert ha már vállalkozott arra, hogy velem tart és én megígértem neki, hogy nem üldözöm el magam mellől akkor nem fogom becsapni. Még nem tudom hová megyünk, valami zárt helyet kell keresnem ahol a láncokat kitudom szögelni és megtudom bilincselni magam az átváltozás előtt. Minden egyes rohadt telihold idején egy állat vagyok és nem a farkasomra célzok, előtte viselkedem úgy, mint egy szörnyszülött. A leláncolt testem, a törött csontjaim teljesen elveszik az eszem. Kendra nem igazán érti mire vállalkozik folyton. Vagy nagyon bátor vagy nem szeret élni. Én azonban nem akarom bántani, mindig igyekszem nem bántani, de nem én irányítok olyankor, a tudatom megszűnik, csak gyilkolni akarok. Fura érzés, főleg azért, mert élvezem is.

Egy része még mindig nem akarta elhinni, hogy ez a valóság. Olyan szívesen elmerült volna egy csábító álomba, melyben ez a veszedelmes férfi sosem talált rá. Mégsem tette. Nem tehette. Egyetlen illúzió sem menthette volna meg a valóságtól. Nem tett semmi rosszat, mégis örök bűnhődésre ítéltetett. Tisztán, világosan érezte, hogy újdonsült börtönéből többé nem szabadulhat. Ez borzalmasan megrémítette. Immáron felesleges volt a félelem. Nem látott esélyt a szökésre, tehát nem maradt egyéb lehetősége, mint megszokni a körülményeket. Valóban ez a sorsa? Semmi mást nem tartogat a jövője, mint rabságot egy eleven démon tömlöcében? Hihetetlenül távolinak tűnt az élet, amit eddig élt. Egycsapásra eltűntek a megszokott hétköznapok. Kártyavárként omlott össze az élete. Elég volt fogva tartója szemébe néznie, hogy tudja, innen már nem szabadulhat. Miért... hogyan történhet ilyesmi? Hiszen ez nem valami könyv vagy sorozat volt, hanem a valóság. Nem valaki mással történt, hanem vele. De miért? Képtelen volt megérteni, felfogni. Hiszen ő annyira jelentéktelen volt! Csupán egy szürke kisegér, akivel még a saját apja sem foglalkozik. Most mégis észrevették. A Smaragdszemű, aki eleven démonnak tűnt a szemében a legváratlanabb pillanatban robbant be életébe és zúzott szilánkokra mindent, mi addig fontos, sőt mi több, valós volt.
Görcsösen igyekezett betartani a Szénhajú minden utasítását. A halál és a kínok lehetősége önmagában talán még nem lett volna annyira borzalmas, noha természetesen nem vágyott rájuk. De az vetett rá igazán törhetetlen béklyókat, hogy az ő engedetlenkedéséért talán majd az apjának kell megfizetnie. Igaz, csupán a vér kötötte össze őket, de ez is éppen elég jelentős kötelék volt. Az anyja egyszer régen szerette ezt az embert, hozzáment... Nem, egyszerűen nem engedheti meg, hogy baja essen. Nem lenne képes ezzel a tudattal élni. Akkor már inkább behódol, engedelmeskedik. De hiába döntötte el, hogy így tesz, a rettegést nem tudta száműzni. Ez az egész nem olyasvalami, amit egyszerűen csak meg lehet szokni. Márpedig nem volt más lehetősége. Mit tegyen? Mit tehetne? Miért...? Miért pont vele történik mindez? Egyre újabb és újabb kérdések bukkantak fel elméjében, ám igazság szerint egyikre sem keresett választ. Nem vágyott tudásra, megismerése, csupán arra, hogy hazatérhessen biztos menedékébe. Minden korábbinál tisztábban körvonalazódott előtte jövője. Tudta, soha többé nem láthatja az otthonát sem azt a kevés embert, aki fontos volt számára. Minden eltűnt, szertefoszlott. Nem maradt más, csak ez a gonosz férfi. Nem akarta elhinni... Nem akarta! Bárcsak küzdhetett volna ellene, de nem volt rá módja. Sosem volt élete része a küzdelem, nem harcosnak született. Egyre inkább elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. Nem akarta ezt... Bár ne történt volna meg! Soha nem lett volna szabad betérnie abba a vendéglőbe. Rosszkor volt rossz helyen és ím, ez lett a vége.
Nehezére esett a gondolkodás. Képtelen volt egymásba fűzni a töredékeket. Közel, túl közel volt hozzá a Démon. Ismét bevillant mindaz, aminek korábban tanúja volt. Hogyan... hogyan lehet, hogy valaki ennyire könnyedén képes ölni? Nem volt kétséges, hogy valóban a szerettein állna bosszút, ha a neki nem tetsző módon viselkedne. Ez riasztotta. Túlságosan is. Szinte megbénította a lehetőség, hogy miatta kell majd másoknak szenvednie. Ezt semmiképp sem engedheti meg! Nem fog dacolni, nem lázad, nem remél... Igen, ha kell, hát majd engedelmes lesz. De miért tiltakozott mégis minden porcikája elhatározása ellen? Hiszen tisztában volt vele, nincs más esély, nincs lehetősége.... semmire sem. Iszonyatos súlya volt az ujjára került gyűrűnek. Önszántából tette. Valahol mélyen, a rettegés, a féltés alatt ott volt az önutálat, amiért minderre hajlandó volt. Olyan magabiztos volt a férfi! Vajon sokszor tette már meg ugyanezt? Igen. Biztosan. Őt meddig tartja majd magánál? Mikor jön majd érte a megváltó halál? Nem, nem vágyott rá... De talán... talán... Immáron képtelen volt küzdeni az ilyen gondolatok ellen. Teljes kétségbeesés. Belül reszket, ám testét képes fegyelmezni. Túlságosan is fél attól, mi minden történhetne még vele, ha dacol. Képes lehet megszokni újdonsült ketrecét? Elviselhető a rá mért élet? Miért... miért nem értékelte jobban az átlagos hétköznapok szépségét? Most már nem lesz rá esélye többé. Szilánkokra hullt, meghasadt világ.
Mikor a férfi vázolja, hogy miről kell majd értesíteni barátnőjét és apját csupán bólint. Másra már nincs ereje. Ugyan mit érhetne el a daccal? Ha a telefonban segítséget is kérne... ez a démon akkor is itt lenne mellette. Bosszút állna. Kitölthetné rajta a dühét. Utána pedig elindulhatna, hogy halált osszon mindazoknak is, akik fontosak a számára. Ha a saját élete, a szabadsága az ára annak, hogy a Smaragdszemű ne tekintsen célpontként rájuk, akkor megéri. Igen. Hinnie kell ebben, különben minden elveszik és nem lesz képes engedelmeskedni. Szenvedésre sem vágyik. Biztos benne, hogy fogva tartója nem lenne könyörületes. Nem juttatna részérül kegyes, gyors halált. A dicséret nem sokat segít. Az újabb kérdésre, miszerint fél-e, nem is válaszol. Tudja, hogy a Gonosz azt valójában kijelentésnek szánta. Ha ellenkezne, valószínűleg csupán maga alatt vágná a fát. Arra azonban nincs ereje, hogy egyet értsen. Talán ez is hibának bizonyul majd. Egyszerűen fel sem tudja fogni, miképp beszélhet ilyesmiről a férfi ennyire... közömbösen. Nem ő az első. Ezt világosan tudja. Érzi. Vajon meddig találja majd érdekesnek ez a démon? És mi lesz vele, ha már nem? De nem a jövőtől kellene rettegnie, sokkal inkább a jelentől. Nem akar belegondolni, mi minden történhet még vele. Egyszerűen képtelen volt... Pedig tudta! Érezte. A bizonyosság pedig lassan ölte meg. Belülről. Alattomosan.
Összerezzen, mikor a férfi megemeli a hangját, de rögtön fegyelmezi is magát. A gúnnyal telt szavak hallatán legszívesebben visszahúzódna tudata legmélyére. Nem akar, nem tud egy ilyen világban élni. Tényleg muszáj? Muszáj? Meg kellene... Meg kellene próbálnia a szökést, de... De mi történne, ha nem sikerülne? Kész lenne viselni a következményeket? Nem. Gyáva. Nem mer kockáztatni. Nem képes rá. Hogyan is menekülhetne meg? Még a tornaórákon sem jeleskedett. Sokkal szívesebben töltötte könyvek mellett az idejét. Ez nem járható út. A zuhany lehetősége csöppnyi enyhülést nyújt. Egy kicsit távol lehet attól, ki ily könyörtelenül ejtette rabságba. A kétértelmű szavak hallatán lángra gyúl az arca. Szóval tudja? Ő nem... nem akarta elárulni magát. Mégis sikerült? Minden erejére szüksége van, hogy ne próbáljon hátrálni, mikor a gyilkos ujjai végigsimítanak arcán. Nem akar itt lenni! Nem akar vele lenni! A sírás, a hisztéria még mindig környékezi és sokkal, sokkal rosszabb így, hogy el kell fojtania.
- Nem... nem csinálok butaságot – rebegi elhaló hangon és mivel megkapta az engedélyt a fürdő felé indulna. Ám alig áll fel, forogni kezd körülötte a szoba. Túl sok... túl sok... Mintha minden egyszerre zuhanna rá. Összecsaptak a feje fölött a hullámok. Minden elsötétedett... Áldott öntudatlanság...

A félelem vert törhetetlen béklyókat tagjaira. A bizonytalanság akadályozta a gondolkodásban, egyre nehezebben fűzte egymáshoz a különféle információfoszlányokat és töredékeket. Volt egy része, ami még mindig szerette volna meggyőzni magát arról, hogy mindez csupán egy elevennek tetsző rémlátomás. Azonban ez már nem az önáltatás ideje volt. Meg kellett erősítenie a lelkét, bármennyire is nehéznek tűnt ez a feladat. Nem számíthatott se könyörületre, se türelemre. Nem akarta kivívni maga ellen a Smaragdszemű haragját, hiszen pontosan tudta, mire képes. Rosszul érezte magát, talán még a rettegésnél is emésztőbb savként marta belsőjét önnön gyávasága és a tehetetlenség. Kivették a kezéből az irányítást, el kellett tűrnie, hogy valaki más, egy ismeretlen, kegyetlen, emberbőrben rejtőző szörnyeteg döntsön sorsa felől. Ráadásképp, mintegy rontandó az összképet, továbbra is hasogatott a feje. Nehezen tudott volna ennél borzalmasabb helyzetet elképzelni, pedig nem volt híján fantáziának. Maga is megdöbbent rajta, mennyire hamar foszlott semmivé az élet, amit eddig élt. Áthatolhatatlan sötétség nyelte el a múltat, hiába nyújtotta volna érte a karját, nem érhette volna el. Nem volt visszaút. Mikor és legfőképpen miért veszett ki belőle a menekülés iránti vágy? Persze szeretett volna kiszabadulni, visszatérni a hétköznapi, átlagos élethez, távol rabtartója megbabonázó szemeitől. Azonban nem munkált benne az értelmetlen lázadásra okot adó dac. A férfi birtokolta az egyértelmű fölényt. Ő irányított, minden hatalom vértől szennyes kezeiben összpontosult. Különös, hogy néha, bizonyos körülmények között a világ képes egyetlen, lepusztult hotelszobává szűkülni. Mert most nem létezett semmi más, csupán ez a számára ismeretlen hely és ők ketten. A vadász és a préda. Az úr és a rab.
Korábban egyáltalán nem volt rá jellemző, hogy túlságosan is sok időt áldozott volna a jövőn való töprengésre, most azonban mégis rémítő volt szembesülnie azzal, hogy immáron nincs beleszólási joga abba, miképp alakulnak majd az események. Elveszett a remény, ám az élete még megvolt. Nem tudta, ez számít-e bármit is. Rabként, valaki más kénye-kedve szerint élni, mindennek tűnt, csak épp vonzó lehetőségnek sem. Ugyanakkor ennek ellenére sem kereste azt a szabadulást, mely a végső lehetett volna. Nem vágyott sem fájdalomra, sem a halálra. Még úgy sem, hogy ebbe a kegyetlen, kilátástalan helyzetbe csöppent. Igyekezett alkalmazkodni, hiszen tudta jól, nincs más lehetősége. Mrs. Valenti. A férfi szavai valahogy csak még valósabbá tették ezt az egész, rémmesébe illő komédiát. Záporozó kérdések, majd a figyelmeztetés. Tudta, hogy komolyan kell vennie a Smaragdszemű ígéretét. Nem akart rontani a helyzetén. Nem törődött, nem törődhetett azzal, miképp reagálnának mások az ő helyzetében. Nem vonzotta a céltalan harc, a kilátástalan küzdelem. Félt és okkal tette, hiszen a Szénhajú nem volt egyszerű, átlagos ember. Meg akarta kímélni az apját a látogatásától és ha ehhez az kell, hogy engedelmes legyen, hát úgy fog tenni. Azzal is tisztában volt, hogy ezzel a saját helyzetét is megkönnyítheti. Erre a gondolatra tovább erősödtek már meglévő rossz érzései. Bizonytalan volt és minden összezavarodott körülötte. Darabjaira szaggatták a jól ismert forgatókönyvet, melynek lapjaira szerény élete került felvezetésre. Ez most valami új volt és ijesztően véglegesnek tetszett. Bár ki tudja, mikor un majd rád a férfi? Ez ismét csak olyan gondolat volt, melyet igyekezett kizárni a fejéből. Mély levegőt vett, majd ismét. Próbált erőt venni magán, mert nem akarta, hogy hangja remegése kiváltsa a beígért retorziót. Küzdött. Erősen küzdött.
- Sophie – szólalt meg végül és némileg megkönnyebbülve vette észre, hogy ha teljesen nem is, de többé kevésbé sikerült teljesítenie a férfi óhaját. Persze ez az érzés elenyésző volt, szinte észre sem lehetett venni a rá nehezedő terhek sokasága között. - Édesanyám után Sophie lett a második keresztnevem, de ezt sosem használom. Apám az egyetlen élő rokonom – folytatta a beszámolót. - Sok pénze van. Mindig... valamiféle üzleti ügyben utazik a világ körül. Ritkán látom és szinte sosem foglalkozott velem. Mindig csak a különböző magániskolák voltak, meg az egyetem. - Fogalma sincs róla, pontosan milyen részletekre kíváncsi fogva tartója. Nem akarja számára lényegtelen információkkal fárasztani, ám attól is tart, hogy valami kimarad, amire pedig kíváncsi lenne. - Én egyetemre járok. Irodalmat hallgatok. Már régóta az volt az egyetlen álmom, hogy íróvá válhassak. Férjem nincs. Én nem szoktam randevúzni. Soha. - Megakad. Nem biztos benne, hogy ezt úgy fogalmazta meg, ahogy kellett volna. Mivel azonban nem akarja szótlansággal feszíteni a húrt végül folytatja. Minden erejével küzd, hogy a hangjából száműzött remegés ne térhessen vissza. Korábban sosem gondolta volna, hogy ez ennyire nehéz feladat lehet. - Most egy barátnőmmel, vagyis ismerősömmel megbeszélt találkozóra tartottam. Néhány hónapja férjhez ment és most az Isten háta mögött élnek. - Öntudatlanul használja a férfi iménti kifejezését. - Ugyanazok a dolgok érdekeltek minket. Felhívott. Azt hiszem, hogy kölcsön szeretett volna kérni, de ebben nem vagyok biztos. Nem akarta telefonon elmondani.

A rémület újra és újra végighullámzott testén. Hiába élt át és tapasztalt meg mindent, volt egy része, ami még mindig küzdött az elfogadás ellen. Nem akarta elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. De hiába remélte, nem bizonyult rémálomnak az események sötét láncolata. Úgy érezte, mintha pókháló fonódott volna köré, mely egyre inkább megbéklyózta. Akár meg is nyugodhatott volna, hiszen a férfi életben hagyta és még kezet sem emelt rá. A női mosdóban történtek persze nem voltak kellemesek, de úgy ítélte, hogy annál sokkal rosszabbul is járhatott volna. Valami érthetetlen okból bűntudat kezdett ébredezni lelke legmélyén. Túlélt valamit, amit más nem. Iszonyodott önmagától, amiért félelmeitől vezetve kész volt behódolni, fejet hajtani a Smaragdszeműnek. Nem akarta, hogy a férfiban tomboló sötétség az apja ellen forduljon. Hiába volt mindig hideg és távoli az a férfi, aki nemzette, mégiscsak összekötötte őket a vér. Nem szerette volna, hogy baja essen. Főleg nem miatta. Ez olyan elképzelhetetlen gondolat volt, mely ellen minden megmaradt erejével küzdeni akart. Ha csöndes és engedelmes lesz, megóvhatja őt? Valóban ennyire egyszerű lenne lemondani a szabad akaratról? Egyértelműnek tűnt a válasz, hiszen máris tudta, képtelen lenne dacolni a férfi erejével. Minden tekintetben tőle függött. Irányítása alá vonta az életét néhány perc alatt. Hiába vágyott oly nagyon a szabadulásra, egyre biztosabbá vált benne, hogy immáron elérhetetlen az egérút.
Beleborzongott az arcán végigsimító ujjak érintésébe és néhány másodpercre még a szemeit is lehunyta. Nem múló rettegés kerítette hatalmába és oly súlyokat vetett megtépázott lelkére, melyektől félt, immáron sosem szabadulhat. Legszívesebben most is elhúzódott volna, de nem akarta ingerelni a férfit s ily módon kísérteni szerencséjét. Milyen ostoba is volt ez a gondolat! Ha szerencsés lett volna, sosem keveredik ebbe a helyzetbe. Egyik pillanatról a másikra egy ismeretlen, a Smaragdszemű Démon rabjává vált. Soha, semmit nem bánt még annyira, mint hogy betért abba az étkezdébe. Hiszen nem is volt igazán éhes! Vagy mégis? Most mindenesetre úgy rémlett, hogy nem. Tovább kellett volna mennie. Újra és újra ez visszhangzott elméjében. Akkor sosem keresztezte volna útja az idegenét. Bár úgy történt volna! A nyugalom távoli, valótlan álomképpé fakult számára. Olybá tűnt, már egy élet is elmúlt azóta, hogy belépett azon a bizonyos ajtón. Ha tudta volna, hogy a végzetébe sétál, más irányba vezette volna lépteit.
Rémült, mogyoróbarna szemeit egyetlen pillanatra sem volt képes elszakítani fogva tartójától. Elképzelni sem tudta, mit akarhat vele a férfi, de az elméjében egyre-másra felbukkanó lehetőséget rémesebbnél rémesebb képeket festettek elé. Értetlenül figyelte, amint a Smaragdszemű a komódhoz lép. Nem hitte volna, hogy még szürreálisabbá válhat ez az egész. Ezért a botor könnyelműségért gondolatban rögtön megfeddte önmagát, hiszen tudnia kellett volna, hogy immáron bármi lehetséges és minden megtörténhet. Reszkető kezekkel nyúlt az ékszeres dobozért és második próbálkozásra sikerült is felhúznia a gyűrűt. Eszébe sem jutott, hogy tiltakozzon. Félt a lehetséges következményektől. Nem érte volna meg a férfi akarata ellen feszülni, a lázadásból csakis kára származhatott volna. Itt most már régen nem számított, hogy mit szeretne és mit nem. Újdonsült kiszolgáltatottsága szinte meztelenné tette. Félelmei az ellenkezés minden vágyát kiölték belőle. Reszketett és hirtelen azon kapta magát, hogy már tudni sem akarja, mit tartogat számára a jövő. Most már csakis a Smaragdszeműn múlott, tőle függött minden.
Rabtartójának szavai tovább szították a kétségbeesés és bizonytalanság lángjait. Esküvő? Nászút? Mikor tervezte el ennyire részletesen ezt a történetet? Vagy számára tényleg ennyire egyszerű lenne ilyesmit kiötölni? A félelem mellett immáron döbbenet és hitetlenség jelei is feltűntek a szép arcon, a mogyoróbarna szemek mélyén. Nem akarta felesleges időhúzással bosszantani az idegent, ezért végül ismét bólintott. Ha a Smaragdszemű így akarja, akkor így lesz. Szóra nyitotta ajkait, ám eltelt még néhány másodperc, mire sikeresen megtalálta a hangját.
- É... értettem – nyögte ki végül nagy nehezen, alig érthető, remegő hangon. Korábban sosem hallotta még magát ennyire bizonytalannak. - Én... minden... minden úgy lesz, ahogy óhajtja. - Végre valahára felült, ám a következő pillanatban már ezt a cselekedetét is megbánta. Így még védtelenebbnek érezte magát, a férfi pedig ismét ott volt mellette. Olyan megbabonázó volt az a smaragdfényű szempár. Mintha tényleg egy démon lett volna.
- Nem fogok elszökni – rebegte elhaló hangon. - Nem próbálkozom ostobaságokkal.
Komolyan gondolta szavait, nem csupán a férfi éberségét igyekezett elaltatni. Tényleg nem tervezett szökést. Most már nem. Megértette, hogy felesleges lenne minden ilyen irányú erőfeszítése. Nem akart olyan tüzet táplálni, mely mellette az apját is megégethette volna. Félt ugyan, sőt mi több, egyenesen rettegett, de nem volt más lehetősége, mint az engedelmesség. Így legalább élhetett és a Démon nem indult egyetlen élő rokona levadászására.
A szavak egyre világosabb képet festettek arról, milyen jövő vár rá. Fekete tussal rajzolták fel a körvonalakat, ám nem volt szín, mely kitölthette volna a különféle formákat és ábrákat. Nem volt többé akarata. Az illúziója talán megmaradt, de immáron egyedül a férfi dönthetett. Nem is ismerte, mégis a kezébe került az élete. Ez több volt, mint rémítő. Nem volt benne biztos, hogy valaha képes lesz-e elfogadni, de meg kellett próbálnia.
Némán figyelte, míg a férfi az ágy mellé húzta a széket.
- Josette. - Habozás nélkül, ám továbbra is remegő, halk hangon válaszolt a kérdésre. - Josette Warren. - Nem kérdezett rá a Smaragdszemű nevére. Nem faggatózott. Úgy gondolta, ha a másik szükségesnek érzi, megosztja majd vele ezt a részletet. Nem akart feleslegesen beszélni. Nem tudta, nem bosszantaná-e vele a Szénhajút.

Halovány láng kezdett pislákolni elméje mélyén. Lassan szivárgott vissza öntudata. Túlságosan is erősen ölelte magához a hirtelen rázuhant sötétség. Először a fájdalom érzete vált minden másnál valósabbá. Hasogatott a feje, ám fogalma sem volt róla, mitől. Egy ijesztő álom szilánkjai kezdtek kibontakozni a sűrű ködből, ám a jeges rémület csupán akkor markolt a lány szívébe, mikor rádöbbent, hogy valóban tanúja volt azoknak a borzalmas eseményeknek, nem csupán a képzelete űzött torz, csúf tréfát vele. Minden homályból előúszó apró részlettel nőttön-nőtt a szívére telepedő félelem súlya. A fejét hasogató fájdalom tompává tette, képtelen volt egymásba fűzni gondolatait. Minden, amihez nyúlni próbált, porrá omlott a kezei között. Aggasztó bizonytalanság mocsarába süllyedt és fogalma sem volt róla, mihez kellene kezdenie. Halk nyöszörgés szökött ki ajkai közül, miközben megpróbálta összegyűjteni az aprócska részleteket, melyek talán segíthettek benne, hogy felmérje a helyzete súlyosságát. Feküdt valahol, ezt biztosan érezte. Még mindig életben volt, hiába hitte, hogy a Smaragdszemű habozás nélkül végez majd vele. Mi is történt ott, az utolsó pillanatokban? Képtelen volt rá, hogy visszaidézze. Emlékezett a férfi érintésére, a kezére a bőrén, aztán a hideg, éles kínra, mely könyörtelenül perzselte végig idegpályáit. Váratlan volt, nem tartott sokáig, ám mégis olybá tűnt, mintha elvágott volna mindent. Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, ám a tény, hogy a Démon valamiért mégis megkímélte csak még tovább szította kétségei lángját. Nem akart körülpillantani, ám tudta, hogy nem menekülhet a sötétségbe. A Szénhajú valószínűleg már észrevette, hogy magához tért. Nem oldott volna meg semmit, ha halogatja az elkerülhetetlennel való szembenézést. Mindezzel tisztában volt, a félelem azonban mégis béklyóba verte. Hiába határozta el magát, nem mert úgy cselekedni. Nem rögtön. Tartott tőle, mit kell majd látnia. Immáron semmi sem volt valós, biztos. Nem volt mibe kapaszkodnia, még csak nem is sejthette, mi vár rá ezek után.
Érezte, hogy egy másik személy súlya nehezedik az ágyra. Itt volt vele. A hirtelen felismerés szinte jéggé fagyasztotta ereiben a vért, noha eddig sem merte remélni, hogy egyedül van. Ugyanabban a pillanatban pattantak fel szemei, amikor rabtartója a szájára szorította a kezét. Riadt tekintete azonnal megtalálta a smaragdfényű szempárt. Még mindig képtelen volt tudomásul venni, hogy mindez vele történt. Annyira szürreális volt a jelenet. Mintha valaki a legbizarrabb rémképeket fűzte volna rá egy rémítő gyöngysorra. Ha nem akadályozták volna, talán akkor sem vetemedik sikításra. Megbénult. Fogalma sem volt róla, hogyan is kellene cselekednie. Nem akart itt lenni, hideg borzongásra késztette a Gyilkos közelsége. Amikor az idegen közelebb hajolt hozzá, ösztönszerűen húzódott volna hátrébb, ám mégsem tette. Nem volt képes megmozdulni. Az átéltek bénító erővel hatottak tagjaira. Ismét végigfutott a hátán a hideg, mikor megérezte a férfi leheletét a bőrén. Minden egyes szavai egyre mélyebbre taszította a sötét, feneketlen szakadékba, melyből már korábban sem látott kiutat. Noha sosem állt igazán közel az apjához, most mégis aggodalom támadt benne iránta. Nem akarta, hogy bántódása essen. Biztos volt benne, hogy ez a férfi tényleg képes lenne megkeresni, ha ő bosszúságot okozna a számára. A pánik nem tágított. A sírás továbbra is környékezte. Egyre erősebben telepedett rá a bizonyosság, hogy semmit sem tehet. Legszívesebben elbújt és sírt volna, csakhogy az előbbire nem volt lehetősége, az utóbbi ellen pedig még mindig küzdött. Meghozta tehát azt a döntést, amit az ismeretlen várt tőle. Lassan bólintott. Igen. Más lehetősége úgysem volt és egyszerűen rettegett a gondolattól, hogy feldühítheti a Smaragdszeműt. Látta, mire képes. Nem akart a dühe célpontjává válni. Mindent megtett volna, hogy megóvja ettől a véres, kegyetlen végzettől az édesapját, a férfit, akinek talán még a hiánya sem tűnik majd fel. A mogyoróbarna szempárból még mindig sütött a rémület. Nem volt biztos benne, hogy képes lenne-e egyáltalán megtalálni a hangját. Nem állt szándékában felesleges kérdésekkel bosszantani fogva tartóját. Remélte, hogy az magától is beszámol majd terveiről. Noha egyáltalán nem várta, hogy erre valóban sor kerüljön. Mivel érdemelte ki ezt a sorsot? Életben volt, túlélte a vérengzést, de elképzelni sem tudta, hogy miért. Mivel érdemelte ki a Szénhajú figyelmét? Bizonytalanná vált minden, szilánkokra hullott biztosnak vélt világa. Egyetlen magányos könnycsepp gördült le arcán. Szinte észre sem vette. A férfit figyelte. A Gonosz vált az egyetlen valós dologgá. Tőle függött. Érezte, hogy ez az igazság és ez még inkább kétségbe ejtette. Hazamehet még valaha? Nem hitte.

Hangtalanul mozogtak festetlen ajkai. Némán fohászkodott, könyörgött valamiféle isteni csodáért. Korábban még sosem tapasztalt lassúsággal érezte vánszorogni az időt. Minden másodperc hosszú órákká nyúlt és nem tudhatta, melyik lesz az utolsó. Tudta jól, bármelyik pillanatban feltárulhat az ajtó, hogy belépjen rajta a Démon. Fogalma sem volt róla, miféle szörnyűséget tartogathat számára a Sötét Idegen, ám jót nem remélhetett. Tanúja volt mindannak, amire képes. Még mindig reszketett és az őt alattomosan kerülgető rosszullét sem múlt. Ez valóban a valóság lenne? Igen. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csupán egy rémlátomás keríti hatalmába. Onnan lett volna kiút, innen viszont nem látott. Feladta volna? Igen. A zárt ablakon nem juthatott keresztül, vissza pedig nem fordulhatott. Mégsem akarta elfogadni, hogy elérkezett az utolsó órája. Korábban sosem volt ennyire valóságos számára a gondolat, hogy az ő élete is – mint mindenki másé – véges. Bármelyik pillanatban megszakadhat Sorsa Fonala egy erőszakos, nem várt tett által. Miért kellett betérnie pont erre a helyre? Ha nem éhezik meg, sosem került volna ilyen borzalmas események hálójába. Nem akart sírni! Önmaga sem értette miért, de görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy ne láthasson könnyeket az arcán az, ki minden bizonnyal a halálát hozza majd. Hiszen miért is kegyelmezne? Látta a vérengzést, hogy milyen egyszerűen elragadta mások életét. Számára sem volt tehát könyörület. Nem remélt. Semmivel sem jutott volna előrébb, ha könnyelmű illúziókba ringatja magát. Sosem volt vak az igazságra, a valóban lényeges dolgokra és nem most akarta elkezdeni. Tudomásul kellett vennie, hogy bezárult körülötte a csapda.
Csakhogy nem akarta! A sírás még mindig környékezte. Gombócot érzett a torkában és nem volt biztos benne, meddig lesz még képes visszatartani a könnyeket. Valamibe azonban muszáj volt kapaszkodnia! Talán ezek voltak akaratának utolsó, még mindig izzó szilánkjai. A félelem és a pánik elködösítették az elméjét, ám ő igazából fel sem fogta ezt. Nem volt több biztos pont, kapaszkodó. Mintha egy szakadék szélén lógott volna, csupán pillanatokra attól, hogy menthetetlenül a fekete mélységbe zuhanjon. Egyre nehezebbé vált minden lélegzetvétel. Rettegő tekintetét egyetlen másodpercre sem fordította el az ajtóról. Minden pillanatban a mészáros érkezését várta. Reszketett. Szinte már-már rázta törékeny testét az elfojtott zokogás. Úgy érezte, összeroppan a rázuhanó, szemmel nem látható terhek alatt. Túlságosan is keserű volt a valóság. Mindeddig ezzel nem volt kénytelen szembesülni. Most sem akart.
Mikor végül megérkezett a sötét hajú idegen az ajkaiba kellett harapnia, hogy ne kiáltson fel. Valamiféle érthetetlen indoktól, vagy talán megérzéstől vezetve nem akart efféle gyengeséget mutatni a férfi előtt. Pedig tudta, biztos volt benne, hogy a másik előtt nincsenek titkai. Ezzel kapcsolatban legalábbis nem. Hátrált volna, ám már nem volt hova. A hideg fal, ahogy korábban is, útját állta a menekülésben. A végzet pedig egyre közeledett. A rettegő, mogyoróbarna íriszek smaragdszínben pompázó szempárral kapcsolódtak össze. Nem látott benne semmi ismerőst. Idegen volt. Ilyen emberrel korábban még sosem találkozott. Hideg volt a tekintete. Nélkülözött minden érzelmet, irgalmat. Hiába is rimánkodott, könyörgött volna. El akart fordulni, ok nélkül a koszos padló tanulmányozásába mélyedni, ám képtelen volt eltépni pillantását az idegentől. Nem tudta, miért. Rettegett tőle. Gonosz volt. Valóban a halált hozta volna? Ettől tartott. Vagy talán nem. Hiszen immáron már saját félelmeiben sem volt biztos. A saját élete, minden amiben hitt és amit biztosnak vélt úgy tűnt tova, mintha csupán homokszemek peregtek volna ki az ujjai közül. Nem akart itt lenni. El akarta felejteni az elmúlt perceket. Még most, szemben a Smaragdszemű Ördöggel is azért rimánkodott magában, hogy bizonyuljon rémálomnak mindaz, mit tapasztalni volt kénytelen. A férfi érintése oszlatta szét végleg az illúzió légvárait, melyeket oly elszánt kitartással próbált ismét felépíteni a szélfútta hamvakból. Halk, felismerhetetlen nyöszörgés szökött ki ajkai közül. Nem mert megszólalni. Fogalma sem volt róla, mondhatna-e egyáltalán valamit. Nem is maradt rá ideje, hogy bármin is töprengeni kezdjen. Fehéren izzó fényként hatolt tudatába a fájdalom, majd rémítő, barátságtalan idegenként ölelte magához a sötétség. Elillanó eszmélete utolsó szilánkjaival az anyjára gondolt.

Tagjait jéggé dermesztette a szeme előtt kibontakozó véres jelenet. Fogalma sem volt róla, hogy ilyesmi valóban megtörténhet csak úgy, váratlanul is. A televízió képernyőjén persze már számtalanszor látott ilyen és ehhez hasonló jeleneteket megelevenedni, de azok koránt sem tűntek ennyire szürreálisnak. Mintha az egész világ kifordult volna magából. Valami hatalmas, láthatatlan erő rántotta ki a talajt a lábai alól. Bánta már, hogy engedett az éhségnek, mely egyre inkább erőt vett rajta, és végül betért erre a helyre. Sosem bizonyult még döntése ennyire hibásnak. A Szénhajú olyan volt, mint egy igazi démon. Kérlelhetetlen. Könyörtelen. Hideg. Precíz. Ő pedig csak némán fohászkodott valami láthatatlan, talán nem is létező erőhöz abban reménykedve, hogy a Gyilkos nem fedezte fel. Egész testében reszketett és meg kellett kapaszkodnia az asztalban, mert félt, hogy elgyöngülő lábai a végén még felmondanák a szolgálatot. Nem érdekelték az okok. Elképzelni sem tudta, mi válthat ki efféle borzalmat. Mindössze azt bánta, hogy pont erre vezette az útja és sajnálta, végtelenül szánta a holtakat. Akárkik is voltak, nem érdemeltek ilyen sorsot. Még félelmei sem voltak képesek, hogy elfojtsák ezen érzéseit. Olybá tűnt számára, mintha a világ lelassult volna körülötte. Minden tovatűnő perccel egyre csökkentek az esélyei, hogy szabadulhasson. Valahol mélyen már ébredezett benne a gyanú, hogy nem menekülhet, de nem akart behódolni a mardosó kétségbeesésnek.
Ugyanakkor fogalma sem volt, hogy mit is tehetne. Az ajtó túlságosan is messze volt, s akadályként magán a veszélyen is át kellett volna jutnia. Lehetetlen feladatnak tűnt. Az is volt, győzködte magát, nem csupán a teljesen jogos félelem uralkodott el rajta. Végül nagy nehezen mozgásra bírta a lábait. Hátrálni kezdett. Igyekezett némán lépkedni, ám koránt sem volt biztos benne, hogy sikerrel jár. Saját lélegzetvételei is egy-egy ágyúlövés erősségével hatoltak a fülébe. Úgy érezte, bármelyik pillanatban hibázhat. Nem akarta megpillantani a férfi szemeit. Vajon mi rejtőzhet egy ilyen ember lelkében, aki képes ilyesmire? Ijesztő volt a kérdés, ám biztos volt benne, hogy a válasz még rettenetesebb lenne. Mikor keze a női mosdó ajtajához ért, hihetetlen megkönnyebbülés hullámzott végig rajta, noha egyáltalán nem hitte, hogy máris elhárult feje fölül minden veszély. Egyszerűen már csak annak is örült, hogy nem kellett tovább egy helyiségben lennie a Démonnal. Pillanatról-pillanatra egyre nehezebben küzdött a pánikkal, mely úgy környékezte, mint holmi prédára éhes ragadozó. Világ életében kerülte a felesleges tevékenységeket. Most sem ért volna el semmit sírással, kiáltozással, könyörgéssel. Próbált koncentrálni, gondolkodni. Kényszerítenie kellett magát, hogy egyáltalán akarjon cselekedni. Teljesen lezsibbadt és még mindig nem hitte el teljesen, hogy a valóságot éli át. Olyan könnyű lett volna elhinni, hogy ez az egész csak egy bizarr, beteges álom. De nem az volt. Épp ezért nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Azt sehol sem tanítják, hogy ilyenkor hogyan kell reagálni. Elveszett. A bűntudat is ébredezni kezdett benne, hiszen menekülni akart és csakis a saját sorsával törődött, mikor mások épp az imént haltak kínhalált. Hibáztathatná ezért bárki is? Összezavarodott. A kétségek szinte szétfeszítették tépett, meggyötört lelkét.
A mosdóba lépve megfordult, majd az ablakhoz sietett. Remegő kezekkel igyekezett kinyitni, ám keserű csalódás várta. Képtelen volt rá. Akárhogy is próbálkozott, a szabadsághoz vezető út zárva maradt. Látta a világot, amitől elvágta és ezzel együtt csak még kétségbeejtőbbnek találta a helyzetét. Minden hétköznapi apróság, minden, ami a teljes létét jelentette most villámsebesen távolodott el tőle. Hamuvá égett a valóság, a maradványokat pedig jeges szél fújta tova. Ezernyi kérdést kellett volna még feltennie az apjának. Oda kellett volna érnie arra a találkozóra. Majd jöttek a teljesen lényegtelen, ostoba gondolatok, amiknek még hasznuk, értelmük sem volt ebben a helyzetben. Kint hagyta a táskáját. Hát persze. Igen. Még arra sem maradt ideje, hogy megegye, amit rendelt. Ostobaság!
Mi következik most? Sötétebbnél sötétebb jövőképek bukkantak fel elméje vetítővásznán. Nem! Azért sem fog sírni! Ezzel az elhatározással az ajtó felé fordult. Reszketett. Hiába karolta át önmagát, nem volt képes csillapítani remegését, mely minden szónál jobban árulkodott arról, mennyire retteg. Próbálta visszapislogni a kibuggyanni készülő könnyeit. Újra és újra mély levegőt vett, miközben magában még mindig azért könyörgött, hogy a férfi egyszerűen csak tűnjön el. Fohászkodott a láthatatlanságért. Olyan sokszor suhant már el személye fölött érdektelenül mások pillantása. Miért ne lehetne, hogy most is? De ez ismét csak önáltatás volt. A valóság hideg borzongása nem hagyta, hogy néhány vágyott álomkép megtévessze. Az őrület pereméig űzte a rettegés és a bizonytalanság mindennél rosszabb keveréke. Nem tehetett mást, egyszerűen csak várt. Rá. A Démonra. A Szénhajú férfira, aki előbb vagy utóbb utána fog jönni. A Végzet. Az övé. Miért nem válhat egyszerűen semmivé?

Általában elég egy találkozás ahhoz, hogy valakiről konkrét kép alakuljon ki bennem. Jó ember, vagy bármilyen más lény ismerőjének tartom magam, most mégis csődöt mondott minden megérzésem. Elijah különös teremtmény. A vele kapcsolatos érzéseim, gondolataim, egyet jelentenek az ambivalenciával. Egy részről még mindig vámpír, aki öl, ha úgy tartja kedve. Az utóbbiban nagyon is biztos voltam. A szemei annyira ridegek, érzelemmentesek, mintha nem is lenne bennük élet. Más részről viszont életben hagyott. Szánalomból? Könyörületből? Igazából az indok nem számít, lehet, hogy egyszerűen ma jótékony napja van. Az biztos, hogy örülhetek neki. És ha már a jótékonykodásnál tartunk: kicserélte a kerekemet, sőt beszélget velem. Tényleg nem tudom, ezek után hogyan vélekedjek róla. Saját magam ellensége nem vagyok, ezért nagyon elfogadható számomra a kettőnk jelenlegi viszonya. Ha valaki pár nappal ezelőtt megpróbálja nekem bemesélni azt, hogy ma egy Eredetivel fogok beszélgetni az országúton, méghozzá úgy, hogy tudjuk egymás kis titkát, azt a személyt nagyon gyorsan elküldöm egy orvoshoz. Kb. elképzelhetetlennek tartottam. Ugyanúgy, ahogy néhány perccel ezelőtt azt is, hogy ilyen kimerítő válaszokat fogok kapni. Be kell vallanom, mélységesen egyetértek Elijah-val a hibridekkel kapcsolatban. Vagy egyik, vagy másik. De ne mindkettő! Eddig is volt elég baj a két fajjal külön- külön is. Az én szempontomból persze a legjobb mégiscsak az lenne, ha se vámpírok, se vérfarkasok nem keserítenék meg az életemet. Tisztelet a kivételnek. Ilyen vérfarkas például Ryan. Mennyi kedves emlék fűz hozzá! Előtte sosem kellett titkolnom, hogy mi vagyok. Sosem kellett félnem, hogy elárul, vagy becsap. A legjobb pót-testvér, akit csak kívánni lehetett. Még akkor is, ha néha szemtelen, nagyszájú és öntörvényű. Bár vér szerint semmi nem köt minket össze, mégis jól kijöttünk egymással. A kellemes múltidézésből az általam favorizált név zökkentett ki: Mikael. Tehát így állunk. Mikael fő célja Klaus. Gyilkolni akar. Akár segíthetnék neki. De amíg nem kel fel abból a koporsóból, én nem közelítek felé. Nem tudom, hogyan reagálna, ha élőholt létének feltámadásának első napján kérdőre vonnám. Végezze el más a piszkos munkát, engedje ki más Mikael-t, én majd akkor akarok vele találkozni, ha túl van az első sokkon. Elég rossz bőrben lehet, ráadásul biztosan dühös, amiért bezárták. Nyugodtan legyen még egy kicsit ott, ahol most van! Ne rajtam töltse ki a haragját. Ha közel háromszáz évet kibírtam nélküle, ez a kis idő már nem számít. Egyébként se fogok unatkozni. Elijah kijelentésére bólintottam. Igen, tudom, hogy ha meghal az egyik Eredeti vele halnak a teremtményei. Ennyit már sikerült megtudnom. Jó ideje nem szólaltam meg, hallgattam, mint egy jó diák. Egész szép jövőkép. Sok-sok legyet lehetne ütni egy csapásra. Ezen érdemes elgondolkozni. Persze csak akkor, ha a van egy konkrét terv ellene, ami kivitelezhető. Gúnyos félmosolyra húzódott az ajkam, amint meghallottam, mit mondott arról, hogy hová van elrejtve Mikael. Nem vártam mást. Viszont a következő mondata meglepett. Nem hagyja, hogy megölje! Tudom, hogy a testvére, persze, ez önmagában is nyomós ok, de ha az a testvér olyan mint Klaus...én azt gondoltam, hogy nincs közöttük ilyen összetartás. De úgy látszik tévedtem. Tehát ha az egyikkel végezni akarna valaki, számolni kellene a töbiekkel is. Legalábbis Elijah-val mindenképpen.
- Testvéri szeretet...-jegyeztem meg halkan, majd egy olyan részletre kérdeztem rá, ami szintén meglepő volt.
- Mikael. Mindig ezt mondtad. Sosem azt, hogy apa. Miért?- Lássuk, ennyire haragszik rá? Már nem tekinti az apjának? Lehet, hogy apró badarságnak tűnik, de én a saját apámat nem a nevén szólítanám. Kivéve ha nincs rá nyomós okom. Nem különösebben bánom, hogy nem árulja el Mikael hollétének a helyét, úgyse kelteném fel. Bár valahol legbelül majdnem mindennél jobban vágyom arra, hogy újból találkozhassam vele, nem tenném meg. Úgyhogy ezt a témát nem feszegettem tovább. Viszont valamin akaratom ellenére is elmosolyodtam. Elijah szóhasználatán. Gyönyörű, régi szavakat vegyít a mondandójába, immár nem először. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha egy elő nyelvkönyv lenne. De ez a gondolat azonnal távozott az elmémből, amint meghallottam nemleges válaszát. Egy pillanatra sejtelmesen elmosolyodtam, de amint megláttam hogyan néz végig rajtam, dühbe gurultam. Mégis mit képzel? Az apja az apám lehetne! Pfff...
-Ezt jól gondolod, de fölöslegesen méregetsz. Nem ilyen kapcsolatra kell gondolni, hanem...-elharaptam a mondat végét. Nem tudtam hogyan mondjam meg neki. Amíg ő beszélt, addig én gondolkoztam.
- De ha mégis, ha valamiért mégis vámpírrá változtatna valakit, szerinted miért tenné?- kérdeztem csöndesen, és hatalmasra nyílt szemekkel vártam a válaszát. Ebben szinte már beismertem, hogy mi történt velem. De egyszer úgyis ki kell mondanom. És tovább egyébként se halogathatom.
- Már biztosan sejted, hogy miért feszegettem az átváltoztatás témát ennyire. Igen, engem ő változtatott át. Mikael.- halkan mondtam továbbra is, tekintetemet azonban határozottan Elijah-ra szögeztem.- Akkor egyszer láttam, azóta nem.- Ezzel befejezettnek tekintettem az önvallomást, ha nem kérdez, magamtól nem mondok többet. Ha jobban belegondolok, nem igazán tudnék több fontos információval szolgálni. A lényeget elmondtam...

Elijah & Alexis

Mikael. Egy név, mely sokaknak nem mond semmit. Egy név, mely másoknak a biztos halált jelöli. Egy név, melyet még ma sem tudok elfelejteni. Egy név, mely egykor mindent megváltoztatott.
És most végre újból közelebb van. Bár nem fizikailag, de hála Elijah-nak talán hamarosan elérhetem. Amit mondott és ahogy mondta, nem kerülte el a figyelmemet. Elismételtem utána az egyik legérdekesebb részt.Azt az apróságot figyelmen kívül, hagytam, hogy feltéve, ha él. Nem tudom, hogy miért, de azt éreztem, hogy valahol még életben van. Legyen ez a létezés bármilyen formája is, de nem lehet halott. Még nem.
- Korcs hibridek. Ezt úgy mondtad, mintha elítélnéd, hogy Klaus megteremtette őket. - Rebekah neve hallatán nem igazán lepődtem meg, már hallottam róla, de sajnos őt sem ismerném fel. Ezen sürgősen változtatnom kell. Nem akarok még egyszer ugyanebbe a helyzetbe kerülni, mint az imént. Egy hajszálon múlott az életem. Az, hogy most élek, kizárólag Elijah akarata volt. Újabb konzekvenciát vonhatok le: legközelebbre, amikor egy Eredeti az utamba akad, tudnom kell, hogy ténylegesen mivel árthatok nekik, mert nem valószínű, hogy még egyszer ekkora szerencsém lesz, mint most. Ami még teljesen egyértelművé vált, az az, hogy Elijah szerint is fel fog bukkanni Mikael. Tehát csak várnom kell.
- De Mikael nem csak a hibridekkel akar majd végezni. Igazam van?- hanem Klaus-szal is. És ki tudja még hányan fognak áldozatául esni.
- Tudom, hogy mi vagyok. És azt is, hogy nem te ölted meg a családomat.- mondtam, majd fejemet oldalra fordítottam, és csöndben maradtam. Tényleg igaza volt, de az tény, hogy azok a lények végeztek velük, akiket ők teremtettek. Azért nem mondtam ki ezt, mert tudom, hogy mindenki önmaga dönt a cselekedeteiről, és azokért a döntést meghozóknak kell felelősséget vállalniuk. Ezért nem hibáztathatom Elijah-t. Aki annak ellenére, hogy megtámadtam, készségesen segített kicserélni a defektes kereket. Megjegyzésére körbeforgattam a szememet, majd rögtön utána elmosolyodtam. Ezeket ő nem láthatta, mert épp a pótkerekért indultam az autóhoz, miután felhívta rá a figyelmemet.
- Ez van. A szívek rabja vagyok.- mondtam viccesen, majd odagurítottam az új kereket a férfinak. Addigra a defektest már levette, majd rövid idő múlva az ép kerék került fel a megfelelő helyre. Szakszerűen és gyorsan kicserélte, ez a művelet nekem egy kicsit tovább tartott volna. Na jó, talán sokkal tovább.
- Köszönöm. - nem esett nehezemre kimondani, még akkor sem, ha ő is vámpír. És tényleg hálásnak kellene lennem, nem csak a kerekek miatt. De csak azt köszöntem meg. Majd elpakoltam a lecserélt abroncsot és lezártam a csomagtartót. Közben figyelmesen hallgattam, és igyekeztem minden elhangzott szót az agyamban elrakttározni.
- A jó, öreg miért! Segíts azért, mert megkértelek rá. És mert nem vagy szívtelen.- (Minden értelemben. Amellett, hogy a szíve a helyén maradt, még az életemet is megkímélte. Azt nem mondom, hogy csupa szív, de mindent figyelembe véve velem kifejezetten jól bánt.) mosolyodtam el egy kicsit, és kérlelően néztem rá. Bár szerintem ezt a "Miért segítenék?"-et inkább költői kérdésnek szánta, hiszen meg sem várta a válaszomat, előbb kezdett el Mikaelről beszélni. Meglepett amint mondott. Mikael annyira kegyetlen volt, hogy a szellemek bebörtönözték? De akkor engem miért...? Még ma sem tudok rájönni, hogy miért kaptam halhatatlanságot. Most pedig végképp összezavarodtam. Amiket Elijah mondott, nem tűntek valósnak a háromszáz évvel ezelőtt történtek fényében. De biztos voltam benne, hogy igaz, amit az Ősi mond. Viszont a nagy kérdéshez, a miért megválaszolásához nem kerültem közelebb. Ellenkezőleg, sosem tapogatóztam még ilyen sötétben, mint most. Annak az éjszakának, amikor átváltoztam, minden másodpercére emlékszem. Mikael arcára, az érintésére, a vérére, a hangjára. Álmaimban sokszor éltem át újból annak az éjszakának az eseményeit. Hallottam a hangját, láttam az arcát. Annyira valóságosnak tűnik a mai napig. Már jó ideje nem álmodtam vele, egészen az első Mystic Falls-ban töltött éjszakámig. Az emlékek viharából Elijah hangja vezetett vissza a jelenbe.
- Senki?- kérdeztem vissza. - Még az Eredetiek sem?- ha tippelnem kellene, arra tennék, hogy Elijah tudja, hogy hol van Mikael. De ha ez igaz, akkor miért nem tesz semmit? Ennyire veszélyes lenne?
- Nem akarom megölni, ha erre vagy kíváncsi.- És ahogy a jelen helyzet mutatja, nem is lennék rá képes. Abban pedig csak reménykedem, hogy Mikael sem bántana engem, legalábbis egy ideig. Ha belegondolok, ő az a lény, aki titokzatos jelentőséggel rendelkezik a számomra. És most, hogy egyre közelebb krülök a célhoz, egyre inkább megrémülök. Mikael nem egy jóságos kiscserkész, ellenkezőleg egy hidegvérű gyilkos. Valami azonban akkor is azt súgja, hogy tudjak meg még többet róla.
- Tudod, van egy régi, lezáratlan közös ügyünk. Pár évszázada találkoztam vele, és akkor...történt valami, amiről az apád sokat tud.- burkoltan próbáltam elmagyarázni, hogy miért keresem, de ez a magyarázat elég suta volt. Bár nem mondtam ki, de a következő kérdésemben benne volt az információ, amire Elijah kíváncsi volt. És ha csak feltételezés szintjén is, de biztosan összerakja a képet. Egyedül abban merülhetne fel benne kétely, hogy a történet főszereplője én vagyok vagy valaki más.
- Azok alapján amit mondtál, Mikael könyörtelenül irtja a fajtáját. Elképzelhetőnek tartod, hogy ő bárkit vámpírrá változtasson? - kérdeztem mohó tudásvággyal. Ha nemet mond, akkor én vagyok az élő bizonyíték, hogy tévedett. Most talán kiderül, hogy miért alkotott meg egy saját fajtáját gyűlölő vámpír egy másik vérszívót.

Elijah & Alexis

Kezdtem azt hinni, hogy ennek a vámpírnak a fojtogatás a gyengéje. Ha bármi olyat mondtam, ami nem tetszett neki, még erősebben szorította a torkomat. A halál ezen formája sosem állt hozzám közel. Nem találok semmi élvezetet abban, ha lassú és fájdalmas módon kell valakinek meghalnia. Ha el kell távozni az élők sorából, legalább legyen gyorsan kivitelezett gyilkosság. Legalábbis én ezt gondolom. De ezzel nincs mindenki így. Például a velem szemközti vámpír sem. Nagyon úgy tűnik, hogy szereti fitogtatni a hatalmát, uralkodni a másik felett. Hagytam, hogy meglássa az arcomon a félelem jeleit. Túlzásba azért nem vittem, csak annyit mutattam, amennyire tényleg féltem. Megint egy kegyetlen vámpírt került az utamba. A félelmem hitelességét alá akartam támasztani, ezért kivételesen csöndben maradtam, és nem reagáltam a fenyegetésére. Innentől kezdve jobban meg kellett gondolnom, hogy mit mondok. Amit azért mondtam, hogy kiderítsem van-e még benne emberség, sokkal hasznosabbnak bizonyult, mint eleinte gondoltam. Már nem számított, hogy vannak-e érzései, az információ számomra többet ért. Nekem sem kellett kétszer elismételnie semmi fontosat. Ittam a szavait.
- Tehát az apátok csak Klaus-t üldözi?- azonnal tudni akartam.- Köszi a tippet, de egy ideig még hanyagolom Klaus-t.- főleg most. Egyelőre elég nekem egy Eredeti vámpír. Aki már megint bosszant! Biztos, hogy nem bírnám túl sokáig elviselni. - Igazad van, nem tudom. De ennek nincs a koromhoz semmi köze. Tudhatnám, ha lenne családom. De még mielőtt megtapasztalhattam volna, hogy milyen egy igazi testvéri összezördülés a fajtád megölte őket! És ha ezer évig élnék, akkor sem tudnám feltámasztani őket!- fakadtam ki és ráförmedtem. Tudom, hogy nem ő volt, nem volt ott azon az éjszakán, a lekezelő stílus és maga amit mondott, haragot ébresztett bennem. Egy gyerek szerencsére nem tud véresen komoly haragot tartani. A legkomolyabb összetűzésünk; amire emlékszem egy aranyos kisbárány elnevezése miatt volt. Persze ez is gyorsan megoldódott. Bosszúságom ellenére még mindig úgy gondoltam, hogy a lehető legjobb hírforrást találtam meg. Mennyi szamárságot lehet hallani róluk. Közben alig igaz belőle valami. Mit gondolhat vajon most rólam? Nyilván valami kis fruskának képzel, de hamarosan rá fog jönni, hogy mekkorát tévedett. - De kevesebb sem leszek. Még a cinikus megjegyzéseid hatására sem.- mondtam komolyan. Majd következett az, aminek nem kellet volna. A nyílpuskás támadás. És a sikeres békekötés. A férfi alig akarta elfogadni a felé nyújtott kezet. Gyanakvóan méregettem, míg végül sikerült békét kötnünk, legalábbis ideiglenesen. Még egy fenyegetést kaptam. Pedig pont ezt akartam elkerülni, ezért zártam le a csomagtartót, elvágva magamtól a fegyvereket. Kijelentésére arcomon megjelent a "Kérlek, hagyjuk ezt, felfogtam!" kifejezés. Ráadásul kezeimet megadóan felemeltem. Engedte, hogy kihúzzam a nyilakat a lábából, ezért egyesével és gyorsan eltávolítottam, majd az út szélére tettem őket. Közben megcsapott a vér illata, de uralkodtam magamon. Felálltam és újból a szemét fürkésztem. Kíváncsiságomat kielégítette, és bemutatkozott, sőt, kezet nyújtott. Tehát ő Elijah. A nevét már hallottam korábban is, de nem túl sok többletinformációval rendelkeztem róla.
Gyengéden a kezébe helyeztem a kezemet, és én is bemutatkoztam, most nyilak nélkül.
- Alexis Marshall.- néhány másodpercnyi hallagás után, amíg mérlegeltem a helyzetemet, újból én szólaltam meg.- Örvendek, ...azt hiszem...- bár kissé bizonytalanul mondtam, komolyan gondoltam. Először is, életben vagyok, tudom, hogy elméletileg ez nem igaz, mert nagyon is halott vagyok, de egy két lábon járó, lélegző és érző halott. Másodjára pedig az ismeretség Elijah-val hasznos lehet a jövőre nézve. Gondolataimból ő zökkentett ki. Ideje lenne megmondani neki, hogy miért "kértem" hogy maradjon. Első lehetőségként felmerült, hogy kamuzok valamit, de rögtön elvetettem. Nem érnék el vele semmit. Mondataiból a fülemnek nem tetsző részeket egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Ilyen volt például a fölöslegesen rabolom az idejét. Nekem egyáltalán nem fölösleges, ellenkezőleg. Arról meg nem én tehetek, hogy időmilliomos léte ellenére türelmetlen. Pedig a türelem elég nagy erény.
- Két dolog miatt akartam, hogy maradj. Az egyik az, hogy...még mindig kellene az a kerékkulcs és egy emelő is. A másik pedig, az egy...vámpír...- nem tudtam eldönteni mi is lenne a legmegfelelőbb megfogalmazás, úgyhogy elkezdtem szépen lassan felépíteni a történetet- Keresek valakit. Elég hosszú ideje már, de valahogy mindig egérutat nyert. Sokáig követtem a nyomait, majd hirtelen eltűnt. És azóta semmi. Egészen mostanáig. És te talán segíthetsz. A férfi, akit keresek nem más, mint...-kis szünetet tartottam a hatás kedvéért- Mikael. - hallgattam el, és kíváncsian, hatalmas szemekkel néztem rá. Pont úgy, mint egy izgatott kisgyerek, amikor végre megkapja azt a játékot, amire már nagyon sokat várt.

Elijah & Alexis

Már el is felejtettem, milyen érzés, ha fojtogatnak. Még vadászéveim elején többször kerültem ilyen helyzetbe, de azóta egyszer sem. Nem kellemes érzés. Főleg, ha az ellenfeled egy ősi vámpír. Kellett nekem kinyitnom azt a nagy számat! Még erősebben szorított. Alig kaptam levegőt. Amint elengedett, úgy szívtam be a friss levegőt, mint aki újjászületett. Szinte fájt, amikor a tüdőm újra megtelt levegővel. Azt már meg sem éreztem, hogy a földre kerültem. Hálát adtam az égnek- tudom, hogy furcsán hangzik- amiért a vámpírokat nem lehet megfojtani. Lassú és fájdalmas halál lenne. A testem azonban nagyon gyorsan regenerálódik, így a férfi következő mondataira már „egészségesen” tudtam reagálni. Még a mondat végére sem ért, de belőlem máris kitört a hangos nevetés. Közben felálltam az útról, így már egyenesen a szemébe tudtam nézni.
- A fajtám, ahogy mondtad, mindent elvett tőlem, ami valaha kedves volt. Úgyhogy nem tudok rájuk szeretettel gondolni! - mondtam komoran, annak ellenére, hogy nem tudtam pontosan kivel állok szemben. Nem szokásom így megnyílni senkinek, de féktelen haragot éreztem magamban. Álltam a tekintetét, bármilyen lenéző is volt. Már nem hatott meg. Nem vagyok egy félős nyúl, hogy egy csúnya nézéstől elszálljon a bátorságom Sőt! Ahhoz még a fenyegetés is kevés..- Le akarsz vadászni? Miért majd? Miért nem most? Játszani akarsz velem? Vagy azt hiszed félelemben fogok élni? Ebben ne reménykedj!- dacos és harcias voltam, nem tudtam, hogy meddig mehetek el, de mivel egyszer megkímélte az életemet, feltételeztem, hogy nem gondolja meg magát. És végre kimondta, megerősítette amit sejtettem. Egy Eredeti. A mondat többi részét elengedtem a fülem mellett, már kezdem megszokni, hogy ez a vámpír állandóan kioktat. De az előbbi megjegyzéséért még nem fizettem meg eléggé. Csak arra vártam, hogy beismerje; ő is Eredeti.Annak ellenére, hogy személyesen még egyikükkel sem találkoztam, már hallottam ezt-azt. Ha ezeknek a hírmorzsáknak csak a fele igaz, akkor sem cserélnék egyikükkel sem.
- Ha már az én életemet tituláltad nyomorultnak... milyen érzés, hogy a saját apád üldözött titeket? Az édestestvéreid pedig egyben az ellenségeid. Akkor ki a nyomorult? Ráadásul ott van Klaus. Ő a nagy gonosz hibrid.- kezeimmel idézőjelet rajzoltam a levegőben-Ahogy mondtad, őt mindenki ismeri. Ellenben...- nem fejeztem be a mondatot, nem akartam végképp áthágni azt a láthatatlan határt, ami elválasztja az életemet a halálomtól.- Egyébként igen, Klaus-t felismerem. De rád is emlékszem. A bálról....- Valamiért meg mertem magamnak engedni, hogy szemtelen legyek. Magyarázatot nem tudok rá adni. Egyre erősebb lett bennem a gyanú, hogy még valahol mélyen vannak emberi érzései. Bár szavaim kegyetlennek hangozhattak, a reakciója el fogja árulni, hogy képes-e érezni bármit is. És igen, elismerem, talán hiba volt másodjára megtámadni. Az események gyorsan követték egymást, én lőttem, eltaláltam, aztán ő megtámadott, megint meglőttem, a következő pillanatban már nála volt a nyílpuska, és az előny is. Nem igazán értékelte az előbbi akciómat, cserébe kaptam egy comblövést, és egy újabb fenyegetést. A nyilat kihúztam a combomból, miközben ő beszélt. Felnéztem rá, és láttam, hogy mennyire kívánja a vért. Arcán látható volt éhségének nyoma, hirtelen nem tudtam vele mit kezdeni. A nyilat messzire hajítottam, hogy a hegyén lévő vér szaga ne csábítsa őt harapásra. A lábam gyorsan begyógyult, de a nadrágomnak annyi. És én pár perccel ezelőtt még azon problémáztam, hogyan fogok fehér farmerban kereket cserélni. Most minden gondom nagyobb volt ennél. Úgy döntöttem, visszavonulót fújok, nem alapozhatok arra, hogy hátha nem öl meg. Az egyik ilyen támadásom vége biztosan halálos kimenetelű lenne...nekem. Arra pedig már nem is gondoltam, hogy megkóstolom a vérét. Na jó, talán egy kicsit! De a fontossági sorrend felborult. Bárki legyen is ő, kétszer könyörült meg rajtam. Ő más lenne? Talán nem érdemel halált? Nem voltam képes eldönteni ennyiből, többet kellene megtudnom róla.- Rendben. Fegyverszünet.- mondtam határozottan és kezemet nyújtottam neki, melyen még saját vérem nyomai voltak láthatóak. - Kezdetnek például elárulhatnád, hogy melyik testvér vagy. Tudatlanságom gyógyítására.- megengedtem magamnak egy félmosolyt, majd oldalra léptem és lezártam a csomagtartót, ezzel is nyomatékot adva előbbi megállapodásunk komolyságának. Bár ez inkább nekem volt előnyös. De nem árt, ha látja, hogy nem akarom becsapni. Majd visszaindultam oda, ahonnan eljöttem, közvetlenül vele szembe. A szemem akaratlanul is megakadt a lábán. Még ott voltak a nyilak. Te jó ég! Érzi egyáltalán, hogy belehatoltak a testébe? Mielőtt elé léptem volna, megérintettem az egyik lábából kiálló nyilat. Nagyon lassan mozogtam, nem akartam, hogy támadásnak vegye.- Megengeded?- kérdeztem, de már meg is fogtam a nyíl testét. Csak az engedélyére vártam, hogy kihúzhassam.

Elijah & Alexis

Más sem hiányzott erre a napra, mint egy vámpír. Tényleg fáradt voltam. Ryan sem a szomszédban él, elég hosszú volt az út. Azt hittem a defektnél ma már nem jöhet rosszabb, de tévedtem. Sokkal rosszabb is jöhet. És nekem nem volt választásom. Vadász vagyok. Amióta betettem ebbe a városba a lábam, így is 180°-ot fordult velem a világ. Elég, ha Stefan-ra gondolok. Hiába vámpír ő is, más mint ez a férfi. Ennek az ismeretlennek az arca számomra semmilyen emberséget nem sugárzott, mosolyából még véletlenül sem fakadt az őszinteség, olyan volt, mint egy gép. De a tekintete, az a komoly és szigorú tekintete valahonnan annyira ismerősnek tűnt. Azonban bármennyire erőltettem az emlékezetemet, nem jutott eszembe, hogy honnan. Azt láttam benne, amit elsőre minden vámpírban szoktam: egy halálra ítélt szörnyeteget. - Köszönöm, nem kell. Ezt megoldom. Csak túl sok kacat van itt, és nehéz hozzáférni.- mondtam kedélyesen. Hangommal igyekeztem elrejteni a fegyveres táska használatával járó zajokat, de ha nem teljesen süket, akkor meghallotta. Egy vámpírról van szó... Miután megszereztem a karót, eldöntöttem, hogy hátból támadom meg. A táskát nyitva hagytam, mert volt még ott egy-két hasznos fegyver; legfelül például egy nyílpuska. Miközben ő beszélt, és nagylelkűen felajánlotta az emelőjét, én megkerültem az autót, és a háta mögé osontam. Gyors akartam lenni, épp meglendítettem a karót, a szívére céloztam, de elhibáztam, mert ő is pont mozgásban volt. Annak ellenére, hogy piszkosul fájhatott, nem ért célt a szúrás. Háromszáz év alatt ez volt az első eset, hogy elhibáztam a célt. Újból akartam próbálkozni, de megelőzött és kitépte a karót a kezemből. A torkomnál fogva az autónak tolt. Bajban voltam. Ha kaptam volna rendesen levegőt és a kezeimmel nem szabadulni próbáltam volna, a következő kérdéséért biztosan megütöttem volna. Kezeim az övéire fonódtak, próbáltam meglazítani a szorítását. Erősebb, mint gondoltam. De annyival lazábbra engedte a kezét, hogy meg tudjak szólalni. - Elfelejtettél névjegykártyát adni.- vetettem neki oda flegmán. Természetesen nem vártam, hogy a beszólásom hatására bemutatkozik. Folytattam a szabadságom visszaszerzésére tett kísérleteket. Nem akartam meghalni. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ez az igazság. Élni akartam, és akarok, mert van miért. Az férfi pillantása sok mindent elárult: fölényes, magabiztos, lenéző. Vajon neki is van miért élnie? Eldobta a karót, majd elengedett. De miért? Miért nem ölt meg? Megtehette volna. Talán szánalomból? A büszkeségemet félretéve, annak is örültem, ha így van. Azért megköszönni nem fogom. De az indok továbbra is érdekelt. Biztos voltam benne, hogy nem a két szép szememért. - Miért engedtél el?- kíváncsian néztem rá, miközben megérintettem a nyakamat. Fájt a szorítás helye. Hogy lehet ennyire erős? Minden igyekezetem ellenére képes volt a nyakamat tovább szorítani. Ha ilyen erővel rendelkezik, nagyon öreg kell, hogy legyen. Ez pedig csak egy módon lehetséges. És ekkor jöttem rá, hogy nyilván ő az egyik Eredeti. Klaus egyik testvére. Ezért láthattam a bálon őket együtt. Ezt a feltételezést a következő kijelentésével megerősítette. Ilyen pechem csak nekem lehet! Defektet kapok és pont az egyik legöregebb és legerősebb vámpír áll meg segíteni. Aki ráadásul kioktat, még hogy nem árthatok neki... - Ezt mondhattad volna hamarabb is, ...öö...Mr. Vámpír. - szemtelen és pofátlan voltam, de ő sem volt kíméletesebb. Tudni akartam a nevét, ha már az előbbi megjegyzésemmel meggátoltam, hogy felfedje a kilétét.- Ha ilyen közlékeny vagy, elárulhatnád, hogy legközelebb mivel próbálkozzak! - gúnyosan elmosolyodtam, tudtam, hogy pengeélen táncolok, de ha úgyis beszédbe elegyedtünk...A következő megjegyzésére kiakadtam. Otthon elkészített karó? Mit gondol ez a pasas? Talán azt, hogy én faragom ezeket szabadidőmben? Kipróbált, több éves, jól bevált karók ezek, már sok szívet átdöftek. És valószínűleg engem is csak egy kiscserkésznek néz. Ebben lehet valami, mert ő hozzám képest, enyhén szólva is túlkoros. De akkor is... És ha ez nem lenne elég, a fizikai felkészültségemet is kifogásolta. Szívem szerint elküldtem volna a pokolba. Inkább lenyeltem ezt a sértő megjegyzést (is). Újból felnéztem rá,és ekkor ugrott be! Hát persze, hogy ismerős a tekintete! Bár a szemeik különböznek, a pillantása olyan, mint az övé. Villámcsapásként hasított belém a felismerés: a fia lehet. Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Pedig már elindult. A nevem...a nevemet kérdezte...újból az autóhoz léptem és gyorsan a nyílpuskát vettem a kezembe. Bár eredetileg-a B terv szerint- a szívét puszta kézzel akartam kitépni, most meggondoltam magam, mert a közelharcban alulmaradnék. Így is valószínű, de egy próbát megér. És még többet érne, ha nem akarna elmenni. - Még nem mondtam... Alexis.- közöltem kicsit hangosabban, pedig tudtam, azt is tökéletesen hallaná, ha suttognék. A biztos eredmény elérése érdekében céloztam, az ujjamat a ravaszra tettem és lőttem. Egyszer, kétszer, háromszor és még néhányszor. Közvetlenül a lábaira. A lövések egyszerre lettek leadva a bemutatkozásommal. Csak az útját akartam elvágni. Egyelőre... - Maradhatnál még egy kicsit. Gondolom nem szenvedsz időhiányban. Az örökkévalóság elég hosszú.- inkább parancsnak hangzott, mint kérésnek. A nyílpuskát a mellkasára irányítottam. Ha támadólag lépne fel, lelövöm. Szerencsére a fegyver automata táras volt, és ezt a tárat most használtam először. Tehát a kör alakú tár még tele volt nyilakkal. Ha nem is hal meg tőle, remélem lelassul. Legalább egy rövid időre, amíg élve kijutok innen. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna megkérni, hogy maradjon, de a nyílpuska a kezemben biztonságérzetet adott. Nem sokat, de több volt a semminél. A lövéseimmel nyilván feldühítettem. Azt tudtam, hogy a lábait ért lövések helyei hamar begyógyulnak, amint kihúzza a nyilakat, de akkor sem fogja értékelni az előbbi mutatványomat. És ekkor megláttam a nadrágján a vérpöttyöket. Amikor a karóval megszúrtam, akkor is kiserkent a vére, de a szorult helyzet miatt a vér íze volt a legutolsó dolog, ami eszembe jutott. Vajon milyen íze lehet? Megkóstolta már bárki is? Bevállalnám az első szerepét.
- Meg sem kínálsz?- kérdeztem, de gondolataimban már Mikael járt. Ez a név még megmentheti az életemet, emellett új és hasznos információkhoz juttathat. De még nem mondtam ki. Pedig annyira kíváncsi voltam. Ezt a szót meghagyom vészhelyzet esetére. Reményeim szerint el fogom vele érni a kívánt hatást. Ha minden igaz, ő tényleg Mikael fia. Azé a vámpíré, aki engem változtatott át.