Magam elé meredve emésztettem Rose eltűnését. És ez mikor történhetett? Én miért nem tudok róla? Úgy érzem, mintha mióta eltűntem volna a városból, mindenből kihagynának... pedig ezekről nekem is jogom van tudni és rendkívül fájó érzés az, hogy... mintha semminek nem néznének már. Rose fontos volt nekem. Mert munkatárs volt. Persze a nők általában nálam egyféleképpen lehetnek munkatársak, de ő teljesen más volt. Mindegy, lépjünk tovább.
- Sajnálatos módon, még nem sikerült kifejlesztenem a gondolatolvasás tudományát. Ha nem üzennek, hát ne is várjanak rám. Mégis... Rose eltűnéséről minimum szólniuk kellett volna! - emeltem fel a hangomat, még ha csak suttogásban is. Igen, gyenge pont. Ez napokig fog emészteni. Addig, míg Rose elő nem kerül. Ha... ha előkerül. De ebbe nem akarok belegondolni. Mi van itt, valaki eszi a vámpírvadászokat? Ez valami őrület. És mindez kinek, vagy minek a hibája? Azoké a dögöké... hogy tőrném le az összes fogukat a rohadékoknak...

[You must be registered and logged in to see this image.]

Felvontam a szemöldökömet, mikor meghallottam az eléggé drámaira sikeredett mondatát. - Hogy mi van? Bocs, de téged most honnan szalajtottak? A színházból? " Megszakad a csend és lezuhan a vész." - utánoztam a hangját, mint valami bolond. Lehet, már én is fáradt vagyok, vagy mi több, tényleg elmegy az eszem, ha még egy ilyen ügyről hallok... de Rose még mindig ott motoszkált a fejemben, és nem tudtam, hogy egyáltalán mit tudnék mondani. Istenem, bár tudná valaki, hogy mit tegyünk... ez az én érzékenységem. Olyasvalakiről beszélünk, akinek részt vettem az életében, méghozzá eléggé nagy számban. Én tanítottam, Marcussal együtt.
- A karnevál? Mikor lesz a karnevál? - figyeltem végül fel a szavaira, és nagyot nyeltem. Hát, talán már éppen ideje megszabadítani Mystic Fallst, és az egész világot azoktól a vérszopó dögöktől. És ha az ősök elesnek... elesik a többi is velük együtt. Egyet-kettőt sajnálnék, ez bizonyos. De mindenkinek eljön a vég egyszer. És nekik... most kell, hogy vége legyen ennek a hosszú mesének.

の Words: 312
の Music: [You must be registered and logged in to see this link.]
の Comment: Sorry, nem láttam hogy írtál...

Annát kezdte emlegetni. Nehéz volt engem meglepni, de arra nem számítottam, hogy Ő is itt fog tanyázni. Ismertem Marcus érzéseit, amit az iránt a nő iránt táplált. Erre mondják, hogy minden kőszív képes megtalálni azt, aki még őt is kiolvasztja. - Nos, talán ezúttal lesz alkalmatok többre is, barátom - intéztem felé egy mozdulatot, amivel megemeltem a poharamat feléje, és tovább gondolkodtam.
- Nem hiszem, miből tudná, hogy itt vagyok? - értetlenkedtem. - Diszkrét vagyok, hiszen ismersz...! Soha nem engedném, hogy ilyen könnyen lebukjak - halkítottam le a hangomat, hiogy csak ő hallhassa, hiszen nem való egyszerű népnek ez a beszélgetés. Rebekah itt van. Igen, volt vele elintéznivalóm, nem is akármilyen. De Marcusszal közös ügylet, így nélküle nem szándékozom tenni semmit. Minden apró részletet meg kell terveznünk, hogy sikerrel járjunk. Eddig mindig csak a kudarc és a kudarc... a sok kudarcból már elegem van. De talán nagy fejszébe vágtuk a fejszénket. Bár ez eddig is egyértelmű volt. Rebekah egy Ősi. Mi mást várnánk ettől az akciótól? Mindig közbejöhet valami.

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Nem tudja, hogy itt vagyok. Nem miatta jöttem. Legalábbis, remélem, hogy az üzenet küldője mögött nem Rebekah állt, mert akkor... elismerem, hogy nagy szívás... - suttogtam, elgondolkodva, hogy ténylegesen lehet igazság Marcus szavaiban. Akár... te jó ég! Ez csak egy rossz vicc. Nem ugrottam be soha ilyen vicceknek, vagy hívásoknak, de a forrás megbízhatónak tűnt. Kétlem, hogy kinyírni hívtak ide. Mert ugyan már, Rebekah... tudom, hogy téged is le tudlak venni a lábadról. Legalábbis, míg átdöflek egy tőrrel. Bánom is én, aminek jönnie kell, hát jöjjön.
- Ez még egyszer megöl - böktem a Marcus ujjai között lévő cigarettára, aminek már a füstjét is nehezen toleráltam, de ő szívja, hát szívja. Nem vagyok nyápic kislegény, mindig talpraesett voltam. Ezzel kergettem őrületbe... mennyi de mennyi szomszédot...!
Megkaptam végre az italomat. Ez fenomenális, már nagyon rámfér. Ettől a sok információtól... Anna, Rebekah, a telefonhívás, amit kaptam... vajon mind összefüggésben van? Én soha nem bíztam abban az Anna nevezetű vámpírban sem. Marcust sem értettem meg. Vámpír... és vadász. Hová tette el a szemét a barátom? Legalábbis az erkölcseit. Nekünk megölni kell a vámpírokat, nem szeretni őket... borzalmas kelepcébe esett. Rebekah-ra pedig nem akarok szót fecsérelni. Aminek jönnie kell, úgyis jönni fog.
- Hogy mi?! - lepődtem meg, mikor a Gilbert név elhangzott, és teljesen lesokkolódva dőltem hátra. - Elena Gilbert vámpír lett? Ha ez igaz, nemcsak John forog a sírjában... hanem minden egyes Gilbert, aki a vámpírok vadászására szentelte az életét. Micsoda... a nap híre, Marcus. És mit akar tőled ez a lány? Miért hívott fel? Az Ősieken kívül... - tettem hozzá rögvest. - Egyáltalán, ha vámpír, miért nem ölöd meg azon nyomban? - vágtam egyre értelmesebb arcot. Jó, talán én vagyok az a típusú vadász, aki nem köntörfalazik, és nem várja meg a vádalkut (ahogy a tárgyalóteremben szokás), rögtön ledöfi a vérszívó mocsadékokat.

Szükségem volt egy italra, ezért is beszéltem meg inkább ide a találkozómat. Persze megtehettem volna a lakásunkban is, de miért, ha van lehetőség máshol is kikapcsolni? Nekem most nem az otthoni légkörre volt szükségem. Végre felvehettem a laza farmeromat, a fekete ingemet, és ledobhattam magamról a hülye öltönyt, ami szinte mindig fojtogatott, mégis kötelességem volt viselni. Hogy néznék ki, ha... ha mackóban állítanék be a tárgyalóterembe? Hát igen, nem is kellene megszólalnom, az ügyfelem és én is máris elveszítenénk az ügyet. Oda kell a puccosság. Mert hivatalos. Pont olyan, ahová én soha nem akartam bekerülni. Viszont jól élni meg szeretek, és van is érzékem a joghoz. Tehát miről is beszélünk? A rosszcsont hülyéből lett az egyik legjobban menő ügyvéd. Ha ezt apám látná...
Alig léptem be, máris furcsa érzések uralták testem. Mert... szinte rögtön megpillantottam valakit, akiről eddig csak elmélkedtem. Legalábbis... mostanság. Hiszen régen jártam már itt, és őt sem tegnap láttam utoljára. De még emlékeztem rá. Különleges barátság a miénk. Leginkább a "szakmánk" köt össze minket, és ezzel nem az ügyvédi mivoltomra gondolok. Te jó ég, Marcus, mint ügyvéd, vagy jogász? El sem tudom képzelni. Nem, a vámpírvadászatra gondoltam. Volt egy-két nagy svindlink, ami összekötött minket, és azt hiszem, talán itt az ideje, hogy újra összejöjjünk egy-két vadászatra. Főleg mivel volt egy közös nagy ügyünk.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Közelebb lépdeltem, és elvigyorodtam, ahogyan láttam, hogy ő is megpillantott engem. Hiába, valószínűleg ő is emlékszik minden közös múltbéli húzásunkra, és nincs is ezzel semmi baj. Nem az a feladatunk, hogy szeressük a vámpírokat. Azt hagyjuk meg a nyálas lányoknak, akik odavannak értük. De csak a filmvásznon. Ha az utcán beléjük botlanának, félő, hogy akkora sikítás lenne belőle, amekkorát még a világ nem látott.
- Örülök a találkozásunknak, Marcus. Azt hiszem, szinte ezer éve volt már, hogy közösen leültünk italozni - paskoltam meg a vállá, majd ledobtam magam vele szemben, és intettem egy italért, hiszen a legjobb, ha ezt az mellett beszéljük meg.
Közben egy mondata sem kerülte el a fülemet, de azt hittem, hogy rögtön el is ejtem a megkapott poharamat, ahogyan a régi kedvencünkről beszélt. - Szóval a városban van... - nyugtáztam ennyivel, és nagyot nyeltem, de ekkor már az italból. - Öhm... hát, erre momentán nem számítottam - túrtam bele a hajamba kissé zavartan, hiszen... nem készültem fel rá. Pedig egy vámpírvadász mindig legyen felkészült. Mintha kijöttem volna a gyakorlatból. - És ő... tudja, hogy itt vagy? Vagyis... hogy itt vagyunk - módosítottam. Hát, szerintem a szimpátia kölcsönös volt. Mi sem kedveltük, karóra kívántuk, ő meg... erről talán jobb lenne nem beszélgetni.

Heather & Gabriel

A kezem kinyújtva két ujjal kaptam el a kulcsot, nem szándékoztam érintkezni vele. Bűzlött a vérfarkastól, undorító. Ledobtam a földre és iszogattam tovább.
- Látom, még mindig annyira szeretsz, mint régen. – tettem egy gúnyos célzást a kulcs miatt. Miért kellett megölnie azt a lányt? Ha már Heather ennyire nagyra van magával, legalább megigézhette volna, hogy takarítsa le helyette és csak aztán ölte volna meg. Úgy tűnik a logika nála is játszik…
- Akár egy pingvin. – néztem végig Heden egy közömbös mosollyal. Mutathatott volna többet is az a ruha. A viselkedése alapján, nem voltam benne biztos, hogy innia kéne, tudjuk jól, hogy sosem bírta az alkoholt. Egy részeg vámpír meg… áh, végülis egész szórakoztató tud lenni. Bár felőlem azt csinál, amit akar, nekünk itt most szétválnak útjaink.
- Ugyanmár kedvesem, - karoltam át Heathert hátulról, mikor készült elhagyni a pubot – rengeteg életet kell még azért elvenned, hogy híres lehess. Ha akarnám sem tudnám nem észrevenni, hogy mennyire elpuhultál és milyen ritkán ölsz. – mondatom befejeztével elengedtem és a kulcsom figyeltem.
- Ilyen nincs. Most vehetek új autót. – sóhajtottam beletörődően, nem mintha nem telne rá, de ilyen pocséklást…
Felvettem és én is a kijárat felé indultam, mikor meghallottam az egyik kutyát nyöszörögni, így hát visszafordultam és leguggoltam mellé.
- Lám lám, te még élsz? – vigyorogtam rá – Üdvözlöm Klaust. – súgtam oda neki, majd én is elhagytam a helyet.
- Kulcsvadászat? – húztam fel a szemöldököm – Látod kinél van a kulcs? – lóbáltam előtte – Nálam. Ki fog gyalogolni? Te. – kacsintottam rá a lányra – Most pedig ha megbocsájtasz, - arrébb toltam őt, hogy beszállhassak az autómba – távoznék.
Óh, ha minden ilyen simán ment volna, de nem. Addig erőszakoskodott, hogy inkább ráhagytam a dolgot és rábolintottam, elviszem egy darabig. Hisz kinek van kedve egy szentimentális vámpírral vitázni? Másrészt viszont, tényleg egész jó volt a tánc. Persze azt leszámítva, hogy gyakorlatilag senkit nem öltem meg, ami aggasztó…

[You must be registered and logged in to see this image.]

Mi az, hogy nem kell kiabálni?! Talán attól fél, hogy „felverem a házat”, és még több bolhást ide csődítek? Mi van, ha én épp erre hajtok. Még többet akarok! Mindet ki akarom nyírni, letépni a fejüket. Majd megtanulják, kit bökdössenek a hülye karóikkal. Ráadásul szerettem ezt a felsőt. És most tessék! Egy hatalmas, véres lyuk van a hasamnál rajta. Oh! Már kettő is lesz, illetve máris kapok egy újat oldalt is. Az alfa az oldalamba fúrja a karót, ami egyre csak közelíti a szívemet. Az ajkamba harapva tűrök, és nagyon igyekszem nem ordítani, és csak semmi hirtelen mozdulat. De a levegőt egyre nehezebben veszem, mintha vízzel lenne tele a tüdőm. Csak hogy ez vér. A saját vérem. A francba! Köhögni kezdek, amitől vörös cseppek lepik be a fogva tartóm karját. Nem könnyítem meg ezzel a saját dolgomat, a karó csak mélyebbre és mélyebbre fúródik. Megszólalnék, hogy valami szépet Gabriel fejéhez vágjak, amiért ennyire tesz arra, hogy mi lesz velem. De a beszédet sem kellene erőltetni most. Már-már kezdenék kétségbe esni, hogy a francba szabadulhatnék ki ebből a helyzetből?! Ekkor azonban valami kicsi, fényes tárgy repül felénk, és elmúlik a szorító érzés a nyakamnál. Megszabadulok az alfától, majd a karótól is, de utána percekig csak a földön szuszogok, amíg várom, hogy rendbe jöjjön a sebem. Gabriel pedig… hihetetlen! Mint aki jól végezte a dolgát, elmegy iszogat, és a drága még parancsokat is osztogat nekem. Na tudod kinek dirigálj! Oké, a csaj vére nagyon is csábító. Mielőtt egyáltalán felfoghatnám, mit teszek, ösztönök által vezérelve tapadok a pultos lány nyakára, és az utolsó cseppig kiszívom belőle az éltető vérét. Karomat leengedve, lehunyt szemmel, hátra hajtott fejjel élvezem ki az utolsó kortyokat is, miközben az élettelen test legurul előttem a földre.
Sóhajtok egyet, majd célba veszem az alfát. Még él. És szánalmasan vonyít. Gonosz mosollyal az arcomon guggolok le hozzá azon tűnődve, hogy a szívét tépjem ki előbb – ez a minimum miután a sajátomat fel akarta nyársalni – vagy a szemét vájjam ki addig is tovább hallgatva ezt a nyüszítést. Végül valamiért megszánom, és előbb ölöm meg, csak azután szerzem vissza a kulcsot.
- Fogd! – dobom oda morcosan Gabrielnek. Majd ő letakarítja. Ha nem tudnám, milyen ocsmány a pasas vérének íze, már lenyaltam volna az ujjaimról. De így egy nagy sóhajjal én is belépek a pult mögé, hogy kezet mossak. És ha már itt vagyok, az arcomról, a karomról, és amennyire lehet a hasamról is lemosom a vörösséget. A felsőmnek azonban már annyi. Hamar ki is bújok belőle. A raktárban szerencsére van több bekészített pincéregyenruha, azokból felveszek egyet.
- Na hogy áll? – érkezem benne vissza Gabrielhez, és megpördülök előtte. A hely furcsán néma, üresen kong. A hullákat leszámítva. A kedvem azonban egyelőre töretlen. Mit tesz az adrenalin! Belerúgok a zenegépbe, amitől az belódul, és egy régebbi sláger hangjaival tölti meg a pubot. Így máris jobb. Táncikálva megyek vissza a pult mögé. Nekem is kell egy üveg. Sorba böngészem az italpolcot az ujjamat végighúzva rajta, mihez is lenne kedvem.
- Nem is annyira unalmas város ez a Mystic Falls – jegyzem meg, miközben találomra lekapok valamit a polcról. – De ideje lesz elhúznunk. Még nem akarok híressé válni itt – vágok egy kisebb fintort. Ha valaki meglátna minket, gondolom, hamar híre menne annak, hogy mit tettünk, és úgy aligha illeszkedhetek majd be a helyi suliba. Kezemben az üveggel, meg a lopott felsőben kisétálok a pubból. Szerencsére nincsenek sokan az utcán, de késő délután van, még nem ment le a nap, mielőbb el akarok húzni innen. És lehetőleg valahol máshol folytatni a bulit. Nem nehéz kiszúrnom az itt parkoló roncsok közül Gabriel verdáját. A kocsi oldalának dőlve várom be a őt.
- A kulcsvadászatért minimum egy fuvarral jössz nekem – jelentem behízelgő mosollyal, de mondhat akármit, nem fogok tágítani. Hogy hova akarok menni, azt még nem tudom. Majd kitalálom.

Heather & Gabriel

Bár nagyon bántam, és kissé megsértve éreztem magam, hogy nem én magam mészárolhattam le őket, de kifejezetten tetszett a jelenet, ahogy Heather magából kikelve egyik kutyát tépi szét a másik után. Talán túlságosan is beleélte magát a reakciójából ítélve, mikor néhányan menekülőre fogták.
- Hé, hé, Hedi… azért nem kell kiabálni. – rázom meg a fejem kissé megvetően – Csak halkan.
Alig telt néhány percbe, Heather máris az alfa halálos szorításába került. Ezen miért nem lepődök meg? Lassan a vérfarkasra emeltem a tekintetem, gúnyosan és lenézően. Gyakorlatilag kinevettem. Ugyan miből gondolja, hogy érdekelne? Nem az én oldalamba véste azt az átkozott karót.
- Heather kedvesem, nem megmondtam, hogy tűnj el, amíg lehet? Most nézd meg, engem fenyegetnek. – nevettem fel, a kutyáról tudomást sem véve.
- Engem aztán zsarolhatsz ilyenekkel – sóhajtottam. – Tudod, mi vámpírok nem vagyunk annyira összetartóak, mint a szánalmas falkáitok. Most mégis mit vársz tőlem? Könyörögjek az életéért? Ez a nagy terv? – mosolyodtam el a kétségbeesett próbálkozásán, de Heather arcán, láttam, hogy az a karó egyre mélyebbre fúródik benne, már-már a szívét karcolja. A karnyújtásnyi közelemben nem volt semmi olyan tárgy, amivel hatástalanítani tudnám a férfit, ha pedig puszta kézzel támadnék rá, mivel nem ölhetem meg közvetlenül, még épp lenne annyi ideje, hogy a kis „barátnőm” szívét átlyukassza.
Nem szívesen tettem meg, de nem volt más választásom. Vámpírsebességgel előkaptam a zsebemből a porsche-m kulcsát és a vérfarkas felé hajítottam. Mélyen a szemgödrébe vésődött, Hed is kapott a belőle ömlő vérből egy adagot a ruhájára. Mihelyt felkarcolta a kulcs a kutya pupilláját, már ott is álltam Heather előtt és kihúztam belőle a karót, még mielőtt a férfi esése úgy mozdította volna azt, hogy a szívébe mélyedjen.
- Ostobák – jegyeztem meg, miközben a pult mögé sétáltam és levettem a polcról két üveg italt, valamint kirángattam az ott bujkáló pultoslányt, megízleltem a vérét, majd odalöktem a földön fekvő Heathernek.
- Igyál. Rád fér – mondtam közömbösen. – Ha végeztél lennél oly kedves és kiszednéd a bolhazsákból a kulcsom? Letakarítva kérem vissza – helyet foglaltam egy épen maradt széken és felbontottam az egyik üveg whiskyt.
- Élvezet volt veled táncolni, édes.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Nagyon, de nagyon gyorsan megbánom, hogy nem húztam el a csíkot azonnal, ahogy Gabriel rám parancsolt. Hisz’ alig kezdődik el ez a kis összecsapás, máris egy karószerű tárgy fúródik a gyomromba, Gabet pedig éppen hárman agyalják alig egy lépéssel előttem, és semmit nem tehetek ellene. De egy: valamiért vagyok olyan hülye, hogy nem akartam a sorsára hagyni ezt a gaztevőt. Kettő: nem csak Gabriel az, aki mit sem változott a legutóbbi találkozásunk óta. Én is épp oly’ makacs vagyok, mint egykor, és ha azt hiszi, hogy csak füttyentenie kell, és én már ugrok is, hát nagyon téved. Nem fogok csak azért lelépni, mert ő kedvesen kitessékel. Még ha engem próbált is védeni ezzel. Ami valljuk be, már magában szokatlan.
Előre görnyedve kapkodok sűrűn levegő után, és mivel ketten is lefognak, egyelőre esélyem sincs megszabadulni a karótól, így pedig meggyógyulni sem fogok. A következő pillanatban már talán a szívemet veszik célba, vagy a fejemet tépik le, és viszlát, örökélet! De ekkor Gabriel érkezik a segítségemre, és sorban tépi meg a támadóimat. Szó szerint. Elég morbid látványt nyújt mindkettő, miután Gab kezelésbe veszi őket. Ezzel két kis malac ki is lőve a nagyjából két tucatból. A gyomromból végre eltűnik a karó is. Bár a farkasok vére koránt sem elég íncsiklandó, a hatása nyilván épp olyan hasznos a szervezetünkre. A korábbi pár kortynak tudom be, hogy a sebem alig egy pillanat múlva rendbe jön, és ismét ép vagyok. A gyors reflexeimmel sincs gond, ahogy Gabriel lábából kirántom a beleszúrt újabb karót, és ugyanezzel a lendülettel bele is mártom a hozzám legközelebb álló farkas oldalába. Szinte hallom, ahogy reccsennek a bordái.
- Már el is felejtettem, mennyire imádtam veled táncolni! – jelentem egy vigyorral Gabriel korábbi szavait idézve. Hangom már-már nosztalgikus, egy csipetnyi izgatottsággal fűszerezve. Normális esetben talán nem lennék így bezsongva ettől a helyzettől, de mostanra égek a vágytól, hogy széttépjem valamennyit. Talán az adrenalin teszi, vagy az elfogyasztott alkoholmennyiség. Hisz általában igyekszem nem ölni ártatlanokat. Bár aligha nevezhetném annak akármelyik jelenlevőt, és jelenleg az életünk a tét. Tetszik Gabriel ötlete is. Küldjük végig az összes nyavalyás bolhást ezen a futószalagon, ha már minden áron meg akarnak halni. Persze az utolsó, riogatós mondatra megemelem a szemöldökömet, és fújok egyet. Komolyan nincs jobb dolga most sem, minthogy engem fenyegessen? Barom.
- A kezed járjon, ne a szád! Majd utána megálmodod, milyen kínokkal szeretnél megjutalmazni – morgolódok kicsit a vállam felett hátra szólva. Hátamat Gabrielének vetve nézek szembe a falkával. Reménytelenül idióták, hogy az első példákat látva még mindig támadnak, de már érkeznek is az első áldozataim a futószalagon. Az elsőnek egy gyors mozdulattal roppantom ki a nyakát, hogy a következő pillanatban már el is terüljön előttem élettelenül. A másodiknak valóban a szíve bánja, mely hamar a testén kívül kerül, a harmadiknál már nem bíbelődök a nyakkitekeréssel, egyenesen letépem a fejét. És őszintén? Baromira élvezem. Régen éreztem már magam ennyire elememben. Miért is fogom annyira vissza magam mostanában mindig, hogy ne ártsak senkinek? A legtöbb halandó egyébként sem ártatlan, és lényegében mind a legjobb esetben is csak egy-egy két lábon járó vérbank, jelentéktelen senkik a tápláléklánc alján. Hmm… kérdés, hogy ha alábbhagy ez az őrület, nem ér több adrenalin löket, akkor is így vélem-e.
- Na mi az, kutyák! Többre nem telik?! – kiáltom, amikor látom, hogy többen távoznak sietve a még életben levők közül. Igazából csak ketten maradnak, köztük a korábbi nagy darab, aki észrevételeim alapján maga az alfa. Míg a kisebbiknek egy kávéskanalat – ez volt az első, ami a kezem ügyébe került – szúrok a nyakába, és ezzel mondhatni hatástalanítom is, addig a másik elkap a torkomnál fogva. Vastag, húsos karjával a mellkasának szorít. Így nézhetek farkasszemet az előttünk álló Gabriellel. Ez így még nem lenne olyan nagy gond, de érzem, hogy valami éles tárgy – had tippeljek: fakaró? – fúródik az oldalamba.
- Egy rossz mozdulat, és a Vörös halott – lihegi az alfa. Kár hogy nincs nálam tik-tak, nyomnék pár szemet a szájába közben, bár talán az sem segítene ezen az ocsmány, sörszagú leheleten.

Heather & Gabriel

- Majd meglátjuk, mennyire tudsz vigyázni magadra. De ha meghalsz, ne engem cseszegess, én szóltam. – még épp be tudtam fejezni a mondatom, mielőtt a szembetűnően nagy falkára ráemeltem tekintetem, akik körülvettek minket. Majdnem felnevettem, nem semmi, mennyi kutya van itt. Mint valami menhely. De visszafogtam magam, megpróbáltam a hangulatom a helyzet komolyságához igazítani, nos, nem volt nehéz, mivel olyan állast kaptam, hogy körülbelül csillagokat láttam, a következő képen pedig Heather gyomrába mélyeztettek egy fadarabot. De ha így akarnak játszani, hát játszunk így. Egyértelmű, hogy el fogják húzni a dolgot, hisz rögtön a szívébe is állíthatták volna azt a karót, de nem így történt, pedig jobban tették volna, ha esélyt sem adnak, a védekezésre.
- Ostobák. – emeltem fel a fejem egy halk kacaj kíséretében, szemeim alatt sűrű erek jelentek meg és éles szemfogaim duplájára nőttek. – Azt hiszem elég időt kaptatok arra, hogy végezzetek velünk. Akkor most én jövök. – A két férfit, aki a karjaim fogta egy laza mozdulattal a bár két végébe küldtem, az előttem állónak pedig egyenesen a szívét akartam kitépni, vámpírsebességgel ujjaim a mellkasába véstem, már épp elértem volna a szívét, de mintha egy védőpajzs vette volna körül. Akaratlanul hátráltam egy lépést, arcomra egy pillanat töredékéig bizonytalanság ült ki. Tudtam, hogy ez most a megszokott és jólbevált módszerekkel nem fog menni.
A Heathert kínzó két vérfarkast vettem célba. Amelyik átszúrta őt egy karóval, háttal állt nekem, a tarkóját megragadva egész hátáról lenyúztam a bőrt egyetlen mozdulattal és félre löktem, közben a szabad kezemmel a másik arcához nyúltam és ujjaim a szemgödrébe mélyesztettem, majd kihúztam a lányból a fadarabot és olyan erővel eldobtam, hogy a falba fúródott. Egy önelégült mosoly jelent meg az arcomon, megtaláltam a kiskaput. Elijah azt mondta nem gyilkolhatok közvetlenül, ész nélkül, ahogy szoktam. De egy vérfarkas ennyibe még nem hal bele azonnal.
- Heather kedvesem, szedd össze magad, a tánc most kezdődik. – szóltam neki halkan, de mikor a háta mögé álltam volna, hogy minden irányból tudjuk egymást védeni, a lábam összerogyott alattam. Az egyik vérebnek sikerült úgy megrúgni a térdem, miközben Hedre figyeltem, hogy az hátratört. Amíg megpróbáltam felállni, egy másik, karót állított belém. Szerencsémre Heather szinte azonnal kihúzta, rátámaszkodtam az ép lábamra és azzal a lendülettel, ahogy felálltam, elkaptam a támadóm állkapcsát és letéptem.
- Na jó, ebből elegem van! – az arcom talán egy végigsértett gyerek duzzogását tükrözhette – Hed, egyszerűsítünk a dolgon. – kacsintottam rá – Én felfogom a támadásokat, te kitéped az összes szívét, aki az öt méteres körzetünkbe jön. – majd gúnyosan, de komolyan hozzátettem – Ha bármelyik is megharap miattad, életem utolsó cselekedete az lesz, hogy a legszörnyűbb kínokat éltetem át veled, amit ember csak el tud képzelni.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Automatikusan a nyakamhoz emelem a kezemet, amikor a nyakláncomat keresi rajtam. Nem is olyan régen még valóban ott díszelgett az ékszer, és mindennél jobban féltettem, hisz az volt az egyetlen biztosítékom arra, hogy nem égek el a napon. És még mindig hiányzik, mert az a nyaklánc régebbi kincs volt, még a vámpírráválásom előtt kaptam édesapámtól kislányként. Annyira megszokott volt a viselete, hogy a helyén maradt semmi tapogatása ismét egy kis csalódottságot lop az arcomra. Ennek ellenére meglep, hogy Gabriel egyáltalán emlékszik rá. Ki gondolta volna, hogy saját magán másra is képes figyelni? Főleg ilyen apróságokra.
- Pár évvel ezelőtt "kisebb" összetűzésbe kerültem egy elvetemült vadásszal. Nem láttam még soha ennyire erős embert, szerintem nem is volt egyszerű halandó. Ellopta a nyakláncomat... pár évig csak éjszakai életet élhettem utána... - foglalom össze röviden a sztorit. Rákérdeznék, mégis ki az a kedves barát, aki miatt képes volt eljönni ebbe a porfészekbe, ahol ráadásul elég egyértelmű, hogy nem is érzi jól magát. Egyébként meg… „küldött”? Magamban nagy szemeket meresztek rá meglepettségemben. Mióta fogad szót Gabriel bárkinek is?
- Nem tudtam, hogy téged lehet csak úgy ide-oda küldözgetni… - jegyzem meg vigyorogva, mert nem bírom ki, hogy ne reagáljak erre valamit. De mielőtt bármi mást mondhatnék, vagy kérdezhetnék, megzavarnak minket. Gab látszólag pont annyira kedveli az ilyen vihorászó csajokat, mint én. Ennek ellenére azért elsétál vele, de úgy sejtem, ez nem fog sokáig tartani. Miért nem lepődöm meg azon, hogy ez a nagyképű alak képes egy falkányi farkas előtt is lecsapolni valakit? Még ha nem szó szerint előttük is… Ez már nem bátorság, inkább botorság. Szándékosan keresi a bajt. Na de ez sem újdonság vele kapcsolatban. A dolog kicsivel tovább tart, mint a beígért két perc, de én azért jól elszórakozom az üveg ginnel, amit itt hagyott.
- Micsoda? Hogy mi van a farkassal? – kérdezem döbbentem, amikor visszaér, és a fülembe susogja az utasításait. Ez tényleg nem normális. Alig akarom elhinni, vagy felfogni, amit mond, de nem is nagyon van rá idő jelenleg, hogy emésztgessem a hallottakat.
- Áuh, hát te tényleg nem vagy komplett. Egyébként… nagyon aranyos, hogy így aggódsz értem… drágám… - nyomom meg a szót az ő hanglejtését felvéve – de tudok magamra vigyázni, és őszintén? Ki nem hagynám a kis műsört, ahogy laposra ver téged egy csapat farkas. – Mondom cseppet gúnyosan, de igazából csak nem akarom itt hagyni, mert akármilyen őrült, elvetemült, kegyetlen bunkó is, és tudom, hogy nem fogja könnyen hagyni magát, mégis… nem engedhetem, hogy egyedül szembeszálljon a jelenlevő, nagyjából tucatnyi kutyával. Vagy kéttucatnyi? Egyik pillanatról a másikra hirtelen vagy húszan közelítenek felénk egy félkörbe zárva bennünket a pulthoz. Hogy lettek ezek ennyien?
- Rossz falkát szúrtál ki magadnak, vérszívó! – mondja fölényesen az egyik nagy darab Gabhez lépve, és miközben ketten elkapják két oldalt, a melák fickó bemos egy hatalmasat neki. Rá is vetem magam a pasas hátára, és azonnal belemarok a nyakába. Fúj, borzalmas íze van, de attól még nem engedem el. Egészen addig, amíg újabb két agyaras le nem szed róla.
- Milyen vad a kicsike – vigyorog az egyik, a másik pedig már a gyomromba is márt valamit, ami nyilván fából van, mert pokolian fáj.

Heather & Gabriel

Úgy látom Heather sem változott sokat, mióta nem láttam. Ugyanolyan szarkasztikusan beszél velem, mint mindig, talán azért, hogy elrejtse valódi érzelmeit. Alaposan végigmértem, tetőtől talpig. Annak, aki 400 éve él, mindig jó egy régi ismerőssel találkoznia, akitől elsodorta a történelem vihara, akár barát, akár ellenség, legalábbis én így vagyok ezzel.
Bár apróság, de rögtön szemet szúrt, hogy hiányzik róla valami, amit anno úgy védett, mint a szeme fényét.
- Heather kedvesem, hol a nyakláncod? – kértem számon tőle, miközben az italom kortyolgattam, míg üres nem lett a poharam. Láttam Hed poharában sincs már sok, elvettem tőle, megittam az utolsó kortyot és új kört töltöttem mindkettőnknek.
- Sintértelep… - ismételtem meg a lány megállapítását halkan és elmosolyodtam rajta – Találó kifejezés kedvesem, ostoba kutyák. Ami azt illeti, én már láttam – hümmögtem egyet gúnyosan – rossz vége lett. Bár… nézőpont kérdése.
- Mystic Fallsba? Nos… egy „kedves” barátom küldött ide. Azt mondta egy vámpírparadicsom, és hogy majd itt találkozunk… De ami azt illeti, – sóhajtottam – eddigi tapasztalataim szerint ennél szánalmasabb hely már csak a Vatikán lehet.
Mialatt beszélgettünk, a tyúkeszű kislányok nevetgélése úgy tűnt Heathert szórakoztatta, de engem kifejezetten irritálnak az ilyen jelenségek. Ingerülten hátrafordultam, már épp el akartam indulni, hogy a saját módszereimmel hallgattassam el őket, mikor észrevettem, hogy figyelnek, nem is kevesen. Az összes kutya minket bámult, figyelmeztető arckifejezéssel, mintha csak azt akarták volna mondani, „egy rossz mozdulat és széttépünk téged meg a kis barátnőd, vámpír”, de azt hiszem ezt a mellettem ülő lány is észrevette. Unottan átnéztem rajtuk, a tudtukra adva, hogy semmibe nézem őket, nincs telihold, majd visszafordultam az italomhoz.
- Hisz tudod. Mindig is odavoltak értem a nők. – válaszoltam ugyanolyan gúnyos hangnemben, de arra nem számítottam, hogy egyikük oda is fog jönni hozzám.
- Amanda, milyen elbűvölő. – ismételtem meg kedvességet színlelve Heather megjegyzését, majd új „barátom” szemébe néztem, hogy megigézzem – Kövess és egy hangot se halljak.
- Heather kedvesem, két perc és itt vagyok. – kacsintottam rá. Tudtam, ha most kiviszem a lányt és nélküle jövök vissza, azzal az összes vérfarkast magunkra haragítom.
Kivittem Amandát, ajkaim a nyakára helyeztem és ittam belőle. Már épp végeztem volna, mikor megjelent az egyik kutya a bárból.
- Engedd el a lányt, vámpír. – szólalt meg egy megvető hang a hátam mögött. Az eredeti tervem az volt, hogy Amandával térek vissza, esetleg meg is gyógyítom a harapást, hogy ne keltsünk feltűnést, de ez keresztbe tett. Törékeny testét a porba dobtam és megfordultam. Azt hiszem esetünkben a legjobb kifejezés, hogy farkasszemet néztem a férfivel.
10-15 perccel később visszamentem a pubba, mint aki jól végezte dolgát.
- Remek… ezért Elijah ki fog nyírni. – állapítottam meg egyhangúan.
- Elnézést a késésért drágám. Történt egy kis… - kerestem a megfelelő szót – incidens. Azt hiszem, ideje lenne menned. – nem állt szándékomban többet mondani, de Heather furcsálló tekintete mindent elárult, ezért a derekára tettem a kezem és a füléhez hajolva halkan folytattam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ami az imént történt – Percek kérdése és a falka észreveszi, hogy a kutya, amelyik utánam jött törött csontokkal, sisakfűvel megtömve van a falra szegezve, Amanda vérkészlete pedig egy kicsit – elmosolyodtam – megcsappant. Nem szeretném, hogy az én lelkemen száradjon a halálod. – utolsó mondatom gúnyos volt, de gondolatban hozzátettem, egyáltalán nem szeretném, ha véglegesen meghalna, valamint reméltem, hogy nem fog neki feltűnni, hogy egyiküket sem öltem meg. Nem biztos, hogy szerencsés lenne, ha kitudódna, hogy Elijah megigézett.
Tudtam, hogy bajban vagyok, de ugyanolyan közömbösen ültem vissza a helyemre, amilyen eddig voltam és tovább kortyolgattam az italom. Heatherre néztem és a fejemmel az ajtó felé biccentettem.
- Menj.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Egy pillanatig sem kell csalódnom régi barátomban. Nem hazudtolja meg magát az első mondataival sem, egyszerűen csak magát adja. Gúnyos mosolyt villantok felé. Vajon lehetne még ennél is önteltebb? Sok féle emberrel és egyéb lénnyel találkoztam már életem közel két és fél évszázada alatt, de szemtelenség és nagyképűség tekintetében azt hiszem, egyik sem múlhatná felül az előttem ülő srácot. Olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek, egy rossz kölyök, és már az is marad örökre. És valami istenverte okból kifolyólag mégis kedvelem, persze csak úgy titkon, mélyen legbelül, és talán valóban örülök is az újralátásnak. Hisz eddig őt leszámítva még semmi izgalmas nem történt velem. De ezt is inkább megtartanám magamnak. Nem hiányzik, hogy még tápláljam a méretes egóját. A végén kiszorulnék a pubból.
- Hát persze hogy hiányoztál, édes – forgatom a szemeimet. – Éppen te kellettél már csak ide, hogy feldobd a napomat – fogom kezembe az italt, amit éppen elém tesznek, majd kortyolok is gyorsan, hogy az alkoholszintemet a helyzethez igazítsam. Annyit már tapasztalatból mondhatok, hogy Gabrielhez birkatürelem kell, ami nekem nem sokszor van, mert nagyon hamar ki tud hozni a sodromból. Bár az átlagtól még így is jobban viselem a hülyeségeit, mert ahogy én tudom, nem sokan rajonganak a társaságáért.
Hátra fordulok a székemen, hogy újra szétnézzek a helyiségben, amikor Gab a pub hangulatát említi. Egyértelmű, hogy ő is észrevette. Nyilván valami törzshely lesz ez farkasoknak, mert nem lehet véletlen, hogy ennyi hemzseg belőlük itt.
- El vagyok tőle ragadtatva. – Jelentem egy erőltetett mosollyal. – Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna ennyi bundást egy rakáson. Mint valami sintértelep – fejezem be egyre csak halkulva, majd belekuncogok a poharamba.
- Na de mesélj, mi szél hozott épp Mystic Fallsba? - érdeklődöm, miközben a szavaimnak aláfestésként újra és újra felcsendül a közelünkben levő tinicsapat vihogása. Nem mondanám, hogy zavar. Inkább szórakoztat. Bár van azért valami irritáló a hozzájuk hasonló viháncoló libákban.
- Ah, nem is tudtam, hogy már ilyen rajongói tábor kísér - gúnyos mosolyt eresztek, aztán figyelem, ahogy az egyik csajszi felbátorodva Gabriel másik oldalára sétál.
- Hello! Amanda vagyok. Meghívhatnál egy italra. Mit szólsz? – Nem sokat köntörfalazik. Visszafojtom a nevetésemet, és inkább elfordulok, hogy ne vigyorogjak a csaj képébe.
- Elbűvölő teremtés – jegyzem meg nagyon halkan, hogy csak a jó hallással rendelkező Gabriel hallhassa meg.

Heather & Gabriel

Las Vegas nyüzsgése után Mystic Falls olyan, mintha egy lakatlanszigetre csöppentem volna, minden annyira üres és békés. Nekem most épp nem erre van szükségem. De nem mehetek el, még dolgom van. Mivel a Grillről és az ott enyelgő tini vámpírokról már hallottam, akiktől mellesleg hánynom kell, egy másik helyet választottam elütni az időt.
A bárba belépve különösebben szét sem néztem, egyenesen a pulthoz mentem és kértem (talán a kérés nem a legmegfelelőbb szó) egy üveg gint és egy poharat. Kivételesen békésen iszogattam, mivel Elijah nyomatékosan megkért, hogy semmi ostobaságot ne csináljak, fölöslegesen ne hívjam fel magamra a vadászok és ellenséges természetfelettiek figyelmét. Persze nagyon nem tetszett a dolog, de belementem. A pultos lányt figyelve elmosolyodtam, igen csinos volt, jó rálátással a dekoltázsára és a nyakára, talán „vacsorázni” is elvinném, ami persze annyit takar, hogy én innék, ő szenvedne, de ez már mellékes.
Gondolataimban elmerülve halk nevetgélés ütötte meg a fülem. A vámpírlét egyik jó oldala a sok közül, a kiváló hallás, így ki is használtam.
- Nézzétek azt a srácot a bárpultnál.
- Nem rossz, nem rossz.
- Odamenjünk?
- Dehogy megyünk, hülye vagy?
- Én benne vagyok, ha valaki jön velem.
- Szerintem aranyos.
Alig hallhatóan elnevettem magam, ostoba libák… Hátrafordultam és végignéztem rajtuk. Nem számoltam pontosan, ránézésre öten-hatan voltak, közülük négy egész szemrevaló. Nem voltam formában, Elijah igézése eléggé lehangolt. Máskor már rég vérben úszna az egész hely, de most… mi értelme bárminek is, ha nem ölhetek?
- Nem tolsz ki velem, kedves barátom. Mindenhol vannak kiskapuk. – gondoltam magamban, lehúztam a maradék ginem, ami a pohárban volt és elindultam feléjük. Azt hiszem a lányok nem arra számítottak, ami ezután következett (volna). A viselkedésem talán kissé gyerekes volt, mintha ők tehetnének róla, hogy nem ölhetek, de ha én nem tehetem meg, majd ők megteszik helyettem. Más talán felháborodna, hogy ez mire jó. Nos, puszta szórakozás. Egy hét múlva, könyörtelenül lemészároljátok egymást, az Alapítók Háza előtt. Ezt szerettem volna nagy vigyorral végignézni, de félúton feltűnt valami. Undorító, szánalmas vérfarkasoktól hemzseg a hely. Talán Elijah nem örülne neki, ha ekkora bajba keverném magam, ezért rájuk sem nézve továbbsétáltam a mosdó felé, majd visszaültem a helyemre.
Olyan erősen megszorítottam a poharam, hogy összeroppant, úgyhogy kértem egy másikat, amit megtölthetek ginnel.
- Ennyin múlik az életetek. Feltépném a mellkasotok és megetetném a szívetek egymással, ha nem lennék megigézve. De legalább tudom hova kell jönni, mikor Katherinnel beszerezzük a „hozzávalókat” az új játékunkhoz. – gondoltam magamban, miközben feszülten a pulton doboltam ujjaimmal.
Már épp indulni készültem, mikor egy rég nem hallott, ismerős hang szólított a nevemen.
- Heather. – mondtam közömbösen, míg belekortyoltam az italomba, rá sem nézve a lányra – Óh, én ne élnék? Azért ennyire ne örülj nekem… - egy széles mosoly jelent meg az arcomon, kissé gúnyos, miközben ránéztem és végigmértem. És igen, még mindig jól néz ki.
- Azért valld be, hogy hiányoztam. – kacsintottam rá, majd kissé undorral folytattam – Na, és mit szólsz a hely hangulatához? – céloztam az itt lévő vérfarkasokra.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem mondhatnám, hogy le vagyok nyűgözve. Eljöttem délről, mert egy kis változatosságra vágytam. Az elmúlt három is fél évem másról sem szólt, csak hogy süttetem magam a floridai tengerpartokon egyikről a másikra járva, mintha saját térképet készítve össze akarnám kötni a tenger menti fontosabb pontokat, vagy nem is tudom. Annak ellenére, hogy hófehér bőröm egy árnyalattal sem lett sötétebb ez idő alatt, ugyanúgy élveztem a dolgot, mint bármelyik másik strandoló a parton. És igazából jótékony hatással volt rám az is, hogy ennyi a halandó körülöttem. Imádtam ezt az életmódot a sötétben töltött évek után. Hisz annak a vadásznak hála hosszabb ideig csak éjjel tudtam előjönni a rejtekemből, amíg nem sikerült megtalálnom az én segítőkész boszimat. Elég frusztráló tud lenni az a korlátozottság, mintha a szabadságomat vennék el. Én már csak tudom. Lényegében a bezártság mindkét formáját tapasztalhattam már. Aztán a déli part paradicsomaiban kúrálhattam ki magam, mint egy receptre kiírt üdülés, amit magamnak állítottam ki. De egy idő után az is egyhangú, és végül eljutottam oda, hogy egy percet sem bírtam volna ott tovább. Kell a változatosság, főleg ha valaki annyi ideig él mint én, vagy bármelyik fajtársam. Már a nevével is sokat ígérő Mystic Fallst választottam otthonomul a következő… nem is tudom, pár hónap, talán egy két évre. Na nem a város neve csábított ide, sokkal inkább a híre. Sokat hallani róla, minden felé, és állítólag az ősök is itt élnek most. Láttam is többüket a városnapon. Vámpírok, hibridek, farkasok, boszorkányok. Különös mindet egy helyre tömöríteni, ez a város mégis megtette. És ahol ennyi minden van egy helyen, ott számíthatunk némi izgalomra is, nem igaz? Erre vágyom most a sok pihenés után, ezért jöttem most ide. Ám… talán én vagyok túl türelmetlen, de nem sokat tapasztaltam ebből egyelőre. Egyáltalán… hogy történhetne egy ilyen rendes, hagyományőrző, cuki kisvárosban bármi rendkívüli? Talán hamarosan kiderül, de ez egyelőre a jövő titka.
Csak hogy elüssem valami az itt töltött időt addig is, kinézek magamnak egy hangulat kis pubot a külvárosban. Az első pillanatban belépve sem kell csalódnom. De aztán… különös érzés fog el a bárpulthoz közelítve. Vérfarkasok. És több is van belőle helyiségben. A gondolattól is majdnem kiráz a hideg, de aztán emlékeztetem magamat, hogy közel sincs holdtölte, így nem lehet semmi gond. Ráadásul a pultnál aztán nem mást pillantok meg, még egy régi vámpír ismerősömet.
- Nocsak nocsak… Gabriel Marks! – telepedem le a férfi mellé. Évekkel ezelőtt ismerkedtünk meg valami ehhez hasonló helyen. Azóta is egyszerre kedvelem és rühellem a pasit. Jófej alak, aki mellett nehezen lehet unatkozni, de közben hihetetlenül nagyképű is, amitől teljesen falra tudnék mászni.
- Te még élsz? Esküdni mertem volna, hogy már rég kinyírattad magad a hatalmas egóddal - jegyzem meg pimasz vigyorral a képemen, aztán intek a pultosnak. – Whiskeyt. Jég nélkül – adom le a rendelésemet, majd a pultra könyökölve végigmérem Gabrielt. Külsőre nyilván az ég világon semmit nem változott. És arra tippelnék, hogy belül sem. A hozzá hasonló alakok egyszerűen javíthatatlanok.

A magzat elvesztése nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket, de bevallom, egy pillanat erejéig elgondolkodtam a házasság, és a családalapítás lehetőségén: - David, a kölyök, meg én, kétségtelen, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Épp ezért, hamar rádöbbentem, hogy az én esetemben az ilyesminek egyáltalán nincs értelme, hisz már jóval azelőtt eladtam magam az Ördögnek, mielőtt átváltoztam volna vérfarkassá. Soha nem érdekelt mások véleménye, így előszeretettel hancúroztam mindenkivel, s hagytam, hogy a környéken élő kíváncsi-, és pletykás szent ribancok megvető pillantások közt rágalmazzanak. Végül is mindegy, hogy jó, vagy rossz a véleményük rólam, a lényeg az, hogy addig is rám gondolnak. Nevezz beképzeltnek, de teszek a szabályokra és a konformizmusra épült életre. Sajnos, David személyisége az utóbbi időben épp ilyen alkalmazkodó, s ahelyett, hogy kicsit összerázná magát, és a golyóit, inkább beáll talpnyalónak. Ostoba, és puhány. Számomra rég világossá vált, hogy a szenvedést, amit minden egyes teliholdkor átélünk, mi okozzuk magunknak, így nekünk kell enyhíteni azt, nem pedig egy arrogáns korcsnak. Emellett, inkább a telihold, mint az életfogytig tartó börtönbüntetés. Mindannyian elvettünk egy ártatlan emberi életet, tehát semmi jogunk nincs panaszkodni azért, hogy a természet büdös bundával, és agyarakkal büntet. Egyszóval, ez a minimum, amit megérdemlünk.
Meredten bámultam a tenyeremen fekvő acid-bélyegre, ami hamarosan elmossa a gondokat. Lassan ajkaimhoz emeltem, a nyelvemre helyeztem, majd szó szerint lenyomtam a torkomon. Muszáj elmenekülnöm a tények, és a következmények elől, mielőtt tényleg megőrülök. Viszont, ha a felsorolt dolgok elől sikerül is elmenekülnöm, az ügyetlen, és irritáló Emily elől biztosan nem. Olyan, akár egy pióca, s amióta "beköltöztem" az dolgozószobába, napról napra egyre erősebben tapad rám, s érzem, hogy hamarosan megfojt az ostoba, és jelentéktelen kijelentéseivel, akárcsak most a porcelántörés zaja.
- Remek ... - sóhajtottam halkan. - Emily, mit csesztél el ismét? - kissé felemeltem a hangom, majd felugrottam a székről. Döbbenet, hogy nem tud nyugton hagyni. Kétségtelen, hogy csak a hozzá hasonló szőke - ... és ezt nem a hajszínére értem - ribancok nem értik a "Ne zavarj!" valamelyik részét. Idegesen nyúltam a kilincs felé, mire az ajtó hirtelen kinyílt, s megjelent Emily, kezében egy rakás törött tányérral. Széles mosolya annyira irritáló, és tolakodó volt, hogy legszívesebben ott helyben felpofoztam volna. - Nem találom a kulcsokat ... - jelentette ki határozottan, mintha az egész magától értetődő volna. Habár, az ő esetében ez így is van. Képtelen elvégezni azt a pár - egyszerű, és tulajdonképpen kötelességének nevezhető - feladatot. Néha úgy érzem, hogy valaki, vagy valami szándékosan küldte rám. Értetlenül néztem rá, majd odasétáltam hozzá, és óvatosan megragadtam a karját. - Hazamehetsz. - Legyintettem, hisz jobb, ha nem zavarja a bárban uralkodó békés környezetet, úgy is eltörne valamit, és én jobb szeretném nem az általa okozott károkra költeni a pénzem.
Egy elnyomott ásítás közben sétáltam a pulthoz, s álltam be Emily helyére. Nos, szerintem mindenki számára világos, hogy nem vagyok elkényeztetett típus, de a lustaság sem áll távol tőlem. Amióta a környékre költöztem, a közösségi életem enyhén szólva nulla. Mystic Falls -, ahogy azt már anyu leszögezte - valóban a primitív emberek törzshelye, nem beszélve a vérszívókról, akik számára itt van a Mennyország. Tehát, az újságírói pályafutásomnak lőttek, s önkéntelenül is muszáj beálljak - jelzem, a saját báromban - a pult mögé. Így nem is meglepő, hogy el fogok veszni itt, hisz eddig a pult másik oldalán töltöttem a napjaimat, egy üveg abszint mellett. - Melyik szobát kéred? - kérdeztem unottan, de abban a pillanatban, ahogy rápillantottam, azonnal eltöltött a felismerés bizsergő érzése: -, ha valaki, akkor Joe Lesniewski képes mosolyt csalni az arcomra. Hirtelen lepörgött előttem az összes buli, és az összes gimis csíny, amit együtt követtünk el. Zavartan ráztam meg a fejem, majd ugrottam fel a pultra, egészen közel hajolva a fiúhoz. - Joe? - nevettem fel, majd szorosan karjaimba zártam. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy talán nem is Lesniweski-vel hozott össze a sors. Mindegy, a közvetlenség amúgy is az erényeim közé tartozik.