Hogy beteges-e a szerelem, amit Klaus iránt érzek? Előfordulhat. Őrült vagyok-e, ha róla van szó vagy a testvéremről? Bizonyos mértékig igen, minek is tagadnám? De az, hogy őszinte a szerelem, amit táplálok Niklaus iránt, vitathatatlan. Vagyis meg lehet próbálni vitába szállni velem ez ügyben, de nem érdemes, Tristan is megmondta, hogy könnyen ki lehet hozni a sodromból. Hát, ezzel meg pláne. Szeretem Klaus Mikaelsont, és holmi szőke, ártatlan tekintetű, őzike szemű gyenge emberi lény nem állhat közénk. Nem hagyom. Nagyon fáj, hogy Nik védi ezt a kis senkit. Elképesztő, ahogy óvja még a széltől is a törékeny kis testét annak az átkozottnak. Hát nem veszi észre, hogy ezzel a lelkembe tipor? Elraboltam Camille-t, és az, akivel örökké tartó szerelmemet terveztem, sőt terveztük, képes volt őt választani helyettem. Őt védelmezni bármi áron. Nevetséges. Pedig érzem, hogy a közelemben elveszti a fejét. Pont mint régen. Tudom, hogy velem tapasztalhatta meg először azt a csodás élményt, mikor vele erőben egyenrangúval osztja meg az ágyát. Én voltam az első szerelme, és nem tudom, mit érez ez iránt a halandó iránt, de úgysem szállhat versenybe a Klausszal való kötődésemmel. Ez különleges. Ezer évre elvesztettem őt, most már bolond lennék újra elengedni. Nem hagyom, hogy mással legyen, és nem érdekel Tristan aggodalmas arckifejezése sem. Nem irányíthat. Ha Nikről van szó, senki nem mondhatja meg, mit tegyek.
- Gyűlölöm Elijah-t. Tudod mit? Nem hagyom annyiban a dolgot. Mégiscsak miatta kellett elválnom imádott szerelmemtől oly sok évszázaddal ezelőtt. Valahogy ezt meg fogom torolni...csak kell egy módszer, amivel a testvéremet nem küldöm a biztos halálba. Jaj, annyira kiábrándító, hogy aggódnom kell a vérvonal dolog miatt. Mennyivel egyszerűbb lenne szimplán kitalálni, hogyan végezzek azzal, aki Klaus és közém állt, mindezt úgy, hogy Tristan ne haljon vele együtt. Szörnyű, mennyire bonyolult az élet. Nem gondolod? - Nagyokat pislogok a rám bambuló idegen férfira, akit úgy 20 perce szedtem fel az egyik szórakozóhelyen, most pedig épp belőle táplálkozom. Kuncogni kezdek. - Ó, elnézést, az én hibám. Megigéztelek, hogy ne mondj semmit. Mondhatnám, hogy most már megszólalhatsz, de mivel kiöntöttem a lelkem, és már jól is laktam...nincs rád szükségem. - Abban a pillanatban, hogy kimondtam az utolsó szót, egy gyors mozdulattal eltörtem a nyakát. Pedig olyan finom volt. Kár, hogy idegesített a bugyuta feje. Legközelebb remélem, kifogok egy értelmesebb fazont. Ez jobb, mintha pszichológushoz mennék. Amúgy is elegem van már abból, hogy mindenki őrültnek néz. Nem vagyok az. Csak őrülten vágyom dolgokra, amiknek megszerzéséhez őrülten viselkedem, ha kell. Mit olyan nehéz ezen megérteni? Pompás, most ismét felhergeltem magam. Azt hiszem, jó lenne valakin levezetni a feszültséget. Nincs is jobb, mint felfedezőútra indulni a városban, közben pedig kínozni másokat. Ezt nevezem létszükségletnek. Ha kiszórakoztam magam, felkeresem Klaust. Már biztos nem dühös rám annyira, hogy ne engedje meg, hogy kiengeszteljem. Nem fog elutasítani. Ennyire már ismerem.
Széles mosollyal a számon lépek ki a még javában tomboló éjszakába.