Játékosan, ám kicsit még is több erővel lököm a fának, mint amennyire az elvárható volna, egy magam fajta, kicsi, "ártatlan" lánykától. Vagyis attól a lánytól, akinek ez a jóképű, bár ugyanakkor egy pökhendi barom tart ebben a pillanatban. Közelebb lépek hozzá, kezem óvatosan felcsúszik a mellkasán, végigsimítva törékeny kis emberi felsőtestét. Karját a derekam köré fonja, ajkai ajkaimra tapadnak és mohón falni kezdi őket. Pár csókot viszonozok én is, ám óvatosan elhúzódva tőle, arrébb fordítom a fejét. Érti a célzást, rögtön a nyakamat halmozza el puha csókjaival, s hiába tagadnám, lerí rólam, hogy élvezem a kényeztetését. De ez is a vámpírságnak köszönhető: az érzékszerveim kifinomultabbá váltak, minden egyes érintést, csókot, ezerszer jobban lehet érezni. Veszek pár mély levegőt, s partnerem felgyorsult szívverésére koncentrálok. Ámulatba ejtve hallgatom, miként csörgedezik a vér az ereiben, majd amint kellően extázisba esek, s valósággal sóvárogni kezdek érte, megjelennek a számomra már jól ismert erek a szemeim alatt, s a következő pillanatban már bele is mélyesztem megnyúlt szemfogaimat édes bőrébe. Vérének íze mámorítóan hat rám, óvatosan szívom az ínycsiklandó nedűt, ami lassan folyik végig a torkomon. A fiú mindvégig mozdulatlanul állja a lecsapolását, hiszen már az este elején felkészítettem erre a kis rituáléra. Annyiszor megfogadtam, hogy miután ittam belőlük, hagyom, had menjenek és folytassák tovább az életüket, de nem bírok megálljt parancsolni magamnak. Addig szívom a nyakát, míg az utolsó csepp vére ki nem csordul, s ezután arrébb lököm élettelen testét, ami mint egy krumplis zsák a földre borul.
- Muszáj mindegyiket kinyírnod? - Egy ismerős hang szólít meg, minek következtében az égnek emelem tekintetemet. Ujjammal végigsimítok a számon, letörölve az utolsó, bizonyítékként szolgáló vércseppeket.
- Nem, nem muszáj. De borzasztóan jól esik. - Mondom neki kissé dühösen, aztán hirtelen előtte termek és szúrós pillantásokkal állom a tekintetét. - Tudod a dolgod. - Utasítom munkára, de csak azután lép a holttest mellé, miután szemöldökömet felvonva kérdőn néztem rá. A hátizsákjából, ami a lábam mellett hever, előveszem a kedvenc pezsgőmet, s töltök egy pohárral magamnak. A kis házikedvencem - ahogy én becézem őt - duzzogva, mint egy óvodás lép vossza mellém és veszi fel a földről az ásót, amit aztán felém nyújt. Majdnem kiköpöm a számban lévő pezsgőt, annyira meglep ezzel a mozdulatával. - Mit akarsz? - Eddig egészen békésen viselkedtem vele, de most már kezd elegem lenni belőle és a furcsa, elítélő viselkedéséből. Ha jól emlékszem ő könyörgött azért, hogy a "pártfogoltam" legyen, hogy bizonyítsa a vámpírlétre való rátermettségét, most meg segítséget nem kapok, de szemforgatást és morgolódást ezrével.
- Őt most te ásod el. - Hangos nevetésben török ki, ám mikor az ásót kicsit sem viszi távolabb tőlem, elszakad nálam a cérna. Elhajítom az üveg poharat, ami darabokra törve hullik az avaros földre, majd fogom ezt a kis mitugrászt és a nyakára fonva ujjaimat, az egyik fához szorítom.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass nekem. - Ujjaimat jobban rászegem a nyakára, hogy már küzdenie kelljen a levegőért. - Tüntesd el innen a holttestet, különben rögtön két sírt is áshatsz. De ne aggódj... - Közelebb hajolok hozzá, hogy a fülébe tudjak súgni. - Téged majd betemetlek én. - Elrántom a kezemet, mire ő térdre rogy, s levegőért kapkod. Hátat fordítok neki, hogy visszainduljak a pezsgős üveghez és ihassak még egy kicsit abból a pompás italból. Az egyik fának dőlve figyelem a kis nyikhajat, aki azóta se tápászkodott még fel a földről. Én könyörögni nem fogok neki, ellenben kap még két perc kegyelmet. Ha azután sem cselekszik, akkor szépszerével elharapom a torkát és búcsút is inthet az örök élet álmának. Nem mintha valaha is megadtam volna neki azt az örömöt, hogy átváltoztatom. De ő neki erről nem kell tudnia.
- Végeztem. - Dünnyögi maga elé, s a hatás kedvéért lassan felnéz rám, szeme izzik a méregtől. Halvány mosoly húzódik ajkaimra, amiért azt hiszi, hogy elbánhat velem. Mégis mi van nála, amitől ennyire magabiztossá vált? Verbéna? Ugyan már.
- Fuss az életedért. - Tanácsolom neki, ám kicsit sem vagyok dühös, sőt, inkább szórakoztat a viselkedése. Élvezet lesz az életet is kiszívni ebből a hálátlan kis rohadékból.
- Inkább te. - Válasza meglep, valósággal ledöbbent, olyannyira, hogy egy pillanat erejéig lábaimra mázsás súly nehezedik, amitől lépni sem bírok. Mosolyom most már szétterül az arcomon, ám mielőtt akár egyet is léphetnék felé, hirtelen mozgolódást hallok pár méterről. Gyorsan közelít felénk, s a hangokból ítélve még csak nem is két lábon rohan a sűrű erdőben. - Te kis féreg! - Sziszegem ki a fogaim közül, s megesküszöm, hogy amint lehetőségem adódik, megölöm azt a nyomorultat. Most azonban, megfogadom a drágalátos tanácsát és futok.
Vámpírsebességemet kihasználom, de így sem vagyok elég gyors, mert az a korcs rögtön megjelenik mögöttem. Ugrik egyet, s én azon nyomban a földre esek, egyenesen a négylábú alá. Belevicsorít az arcomba, a rohadék még a vállamba is mar, a fájdalomtól pedig egy hangos üvöltés szakad fel a torkomból. Lerúgom magamról a szőrös kutyát és elégedetten elmosolyodom, mikor hallom, hogy roppan egy csontja a fához csapódva. Összeszedem minden maradék erőmet és elfutok a helyszínről, hátrahagyva ezeket a borzalmakat.
New Orleans utcáin sétálok, erőtlenül, kimerülten és szörnyű fájdalmak közepette, azt se tudva hova tartok éppen. Az egyik falon észreveszek egy nagy "M" betűt, ami még ebben a pokoli állapotomban is mosolygásra késztet. Mikaelson-ék.
Befordulok az ismerős utcába, már-már vonszolom magam az utolsó métereken, amikor megjelenik előttem a régi szép időkre emlékeztető ház. Nem tudom, hogy a Mikaelson család lakja-e még vagy hogy egyáltalán itt vannak-e valahol a városban. De nem is számít. Tovább úgysem tudnék menni.
Becsöngetek az ajtón, s amint kinyitódik előttem, halk nevetést hallatok. Pont az az ember áll előttem, akire most szükségem van. S ha segíteni nem is tud, esküszöm boldogan halok meg, tudván, hogy még egy ellensége se tudott végezni a hírhedt Niklaus Mikaelson-nal, egyetlen igaz barátommal és szövetségesemmel.
- Tudom, hogy éppen nem a legjobb formámat mutatom, de azért csak hiányoztam egy kicsit. Ugye Nik? - Félmosolyra húzva számat felpillantok rá, közben letörlöm a verejtéktől gyöngyöző homlokomat. Minden egyes szót komoly nehézségek árán nyögök ki, mialatt még levegőért is kapkodok. - Azt csiripelte egy kismadár, te tudsz ezen segíteni... - Egyik kezemmel - amelyikkel éppen nem a falba kapaszkodom -, lehúzom a vállamról a felsőmet, hogy láthassa a vérfarkas harapást. Ismételten szóra nyitom a számat, de hang már nem jön ki a torkomon, helyette elsötétül előttem minden...