Az életem valójában akkor kezdődött, miután meghaltam – 1911 decemberén.
Az idilli család képe távol állt a miénktől, de nem tehettem semmit, csak tűrtem a bátyámmal együtt. Valamiféle oknál fogva én mindig megúsztam annyival, hogy apám leszidott, viszont a bátyámnál már rosszabb volt a helyzet, ezért meg sem lepődtem, mikor karácsony előtt lelépett otthonról.
Az egész családban engem érintett a legrosszabbul ez a lépése, hiszen a bátyám volt az egyetlen olyan személy az életemben, akiben maximálisan megbíztam és számíthattam rá. Egy megmagyarázhatatlan kötelék volt köztünk, mióta csak az eszemet tudtam, és ez egyik napról a másikra eltűnt. Még csak el sem köszönt, ami miatt hatalmasat csalódtam benne.
Persze ez nem volt elég - a családunkra nézve - a „jóból”. Miután Patrick lelépett, apám egyre inkább kezdte elveszíteni a fejét. Újabb szórakozását az ivásban lelte, aminek következményére elkezdte verni anyámat és velem is folyamatosan veszekedett. Akkorra már volt, hogy engem is bántott. Az események lavinaként zúdultak rám, én pedig sosem voltam túl erős lelkileg. Az egész életemet rettegésben töltöttem, és akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy végzek magammal. De akkor még fogalmam sem volt, hogy vámpírvér van a szervezetemben, így a penge használatának a csuklómon egy teljesen más végkimenetele lett…
Emlékszem a pillanatra, mikor hirtelen nagyot szippantottam a levegőből, ahogy felnyitottam a szemeimet rémülten, és zihálva ültem fel a fürdőszoba hideg padlójáról a csempének támaszkodva. A földön hatalmas vértócsa, ahogy a csuklómon is, de a sebeim eltűntek. Fogalmam sem volt mi történik. Rémült voltam és éhes.
Miután sikerült rájönnöm, mi is történik velem pontosan, már zajlott a karácsony. A szüleimnek természetesen nem szólhattam semmiről, így csak folytattam a színjátékot, mintha minden rendben lenne, de az állapotom egyre csak romlott vér hiányában, aztán egyszer csak elvesztettem a fejem. Pár perces teljes sötétség után tértem csak újra észhez. Az első emlékem, ahogy a véráztatta nappali közepén állok a szüleim élettelen teste mellett. A vért törölgettem a szám széléről, és értetlenül néztem végig a szobán. Az üvegasztal szilánkjai szanaszét hevertek a földön. Az egész nappali olyan volt, mintha egy tornádó söpört volna végig az egészen; az összes dísz és tárgy hagyott rendetlenséget maga után. De ami a leginkább megrémített, az az volt, hogy miután ráeszméltem, én csináltam mindent, egy csepp megbánást sem éreztem. Sőt megkönnyebbültem, hogy végre szabad vagyok. Egyszerű, könnyed léptekkel kerültem ki a holttesteket, ahogy átsétáltam a konyhába egy pohár borért.
Nem csak az életem, de a személyiségem is egy 180°-os fordulatot vett. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg kórházi vértasakokból igyak. Mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül képes voltam táplálkozni bárkiből; férfi, nő, gyerek – teljesen mindegy volt. A vámpírlétem minden egyes percét ki akartam élvezni.
Nehezemre esett magam mögött hagyni a szülővárosomat, de mikor meghallottam, hogy a bátyám életben van, muszáj volt a keresésére indulnom. Válaszokat akartam kapni a kérdéseimre, amiből volt jó pár, ezért is kötöttem ki pár év után végül Mystic Fallsban. Ahogy észrevettem, itt zajlik az élet – talán maradok is egy ideig.