Tulajdonképpen biztos vagyok benne, hogy úgy érzi, a viselkedésem hagy némi kivetnivalót maga után, de sajnos ez nem tud érdekelni. Mindig is szabad szájú ember voltam, tehát kimondom, amit gondolok. Engem nem azért szeretnek - vagy inkább tisztelnek, esetleg félnek tőlem -, amilyen nem vagyok, hanem éppen ellenkezőleg. Túl sok ideje létezem ezen a földön ahhoz, hogy egy pillanat alatt megváltozzak - már ha akarnék. Őszintén nekem így tökéletes az életem, a célom továbbvisz az úton, és én megyek, egészen addig, míg nos... Egyszer engem is elér a vég, de nem úgy ér el, ahogy azt a többiek gondolják. Természetesen egy másik testet keresek magamnak, és megszállom, hogy tovább élhessek. Sajnálatos módon a saját testem nem fog örökké szolgálni, és sajnos meg vannak a maga korlátai, mint például a térdfájdalom, mely olykor előjön, mint egy emlékeztető, hogy nem vagyok sem sebezhetetlen, sem halhatatlan, és inkább ez a test vesszen, minthogy én kerüljek a túlvilágra. Még nem jött el az időm, még nem vittem véghez azt, amit akartam és egészen addig itt leszek az élők közt. - Pontosan, komolyan gondoltam, hiszen ezért mondtam - jegyzem meg csendesen, de csak egy pillantást vetek rá, ahogy lehajtja a fejét. Eszembe jut, hogy talán nem azt kapta, amit várt? De vajon mit várhatott? Hogy a magánéletben kedvesebb vagyok? Nem játszom meg magam, ahogy az óráimon sem, úgy a magánéletben sem vagyok adakozó, vagy segítőkész. Természetesen nem ezért járnak a boltomba. Ám a legtöbben csak egy öregedő férfit látnak, aki talán azért mogorva, mert egyedül van. Csak sokan összekeverik a mogorvaságot a ridegséggel, ami nem ugyanaz. Mindazonáltal igen kegyetlenül jelentettem ki, hogy gyújtsa meg az összes gyertyát a boltomban, ami egy tudatlannak igencsak nagy kihívás, de valahonnan nekem is tudnom kell, mennyire érzi magában a képességet arra, hogy tanuljon. Én pedig csak úgy nem fogom bevezetni a mágia rejtelmeibe mert ő most úgy érzi, hogy képes rá. - Egy jó tanács? Hm... - forgatom meg a szemeimet, majd a háta mögötti üvegdobozba zárt őri kard markolatán fut végig a tekintetem, mielőtt ismét felvenném vele a szemkontaktust. - Ne hajtogassa folyton, hogy mit nem tud, vagy mit tudott eddig. Hagyja maga mögött, és feszegesse a határait - tudom, hogy elég húzós kérés volt, de időpontot nem mondtam, hogy mennyi ideje van meggyújtani az összes gyertyát a boltomban. Remélem most is megjegyezte minden szavam, melyek mögött ott rejtőzik az is, hogy esetleg ha eleget gyakorolt, visszajöhet megmutatni azt hová jutott. - Csak azért, hogy ne higgye, mennyire kegyetlen is vagyok - egyetlen másodpercre hunyom le a szemem, melyre az üzlethelyiség gyertyái pislákolni, majd lobogni kezdenek. Ezek után a jobb kezem kinyújtva mondom el magamban az újabb varázslatot, majd összezárom a tenyerem, hogy miután kinyitottam, az összes fellobbant gyertya lángja a kezemben kössön ki. Aztán újra becsukom a tenyerem, és a lángok eltűnnek a semmibe, mintha ott sem lettek volna. - Phesmatos Insendia - mondok ki két szót, úgy, mintha köszöntem volna. Nincs benne hangsúly, csak két ártatlannak tűnő idegen szó. Talán azok egyike vagyok itt New Orleans-ban, akik nem francia nyelven varázsolnak. Nem a helyi igéket alkalmazom, hanem régebbieket, anyám könyvéből. Természetesen gyakorlom az ő varázsigéiket, de ami megszokás, az megszokás. - A varázsige. Phesmatos Insendia - mondom ki ismét, ám más hanglejtéssel, mely talán a skót akcentus miatt nem igazán utánozható. Habár hiába utánozza, ahhoz hinni is kell, és érezni a mágiát. Mivel most utoljára úgy mondtam ki, mint ahogy a varázslathoz kell, a pulton lévő gyertyatartón meggyulladt a három félig leégett gyertyacsonk melyet most egyszerűen elfújok. - Ne feledje, a könyvet akkor kapja meg, ha sikerül minden szál gyertyát meggyújtania, azokat is, amik hátul vannak - billentem oldalra a fejem, majd elsétálok a bejárat felé, lehúzom a rolókat, és kulcsra zárom az ajtót, majd megfordítom a táblát, melyen most a "ZÁRVA" felirat virít az utca felé, jelezvén, hogy már nem fogadok több vevőt.
Talán édesapám ezért látta bennem a tehetséget, mert mindig képes voltam megoldást találni a problémáimra. Bevallom, ebben tényleg elég jó voltam, ráadásul nem adtam fel könnyen. Csak egy baj volt: félénk vagyok. Nem tudom határozottan, magabiztosan odatenni magamat. Nem tudom felemelni a hangomat, ha valamit ki szeretnék hangsúlyozni. Alig van önálló döntésem, könnyen befolyásolható vagyok. Ráadásul nem is érdekelt, és pontosan ezek miatt döntöttem úgy, hogy inkább a saját álmaimat fogom követni. Persze, apám csalódott volt, hogy nem viszem tovább a családi vállalkozást. Nem voltak testvéreim, így csak rám tudtak számítani. Ő teljesen normálisan viselkedett, de anyám frászt kapott. Ha rajta múlt volna, még aznap kitett volna a házból. Sosem jöttünk ki jól egymással, ha tudnám miért.. Gondolatmenetemből Dr. Silverston mély, parancsoló hangja zökkentett ki. Összerázkódtam és egy lépéssel hátráltam is. A mellkasom alatt összefontam karjaimat, de nem azért, hogy elégedetlenségemet fejezzem ki, hanem azért, hogy egy védelmet biztosítsak magamnak. A karjaim jelentették a falat, melyet felhúztam ellene, ez egyfajta védekező mechanizmus volt nálam, bármikor valaki rám üvöltött, vagy veszekedésbe torkollott egy beszélgetés, mindig keresztbe fontam karjaimat. - Igen, igaza van Dr. Silverston. - hajtottam le a fejemet, megszakítva a szemkontaktust. A tisztára mosott padlót bámultam szégyenemben, és biztos voltam benne, hogy ha végighúznám rajta az ujjamat, nem ragadna hozzá semmi. Ügyelt a külsőségre, a tárgyak szisztematikusan voltak elrendezve. A harmónia uralkodott, egyből megragadta az ember tekintetét és teljes mértékben elvarázsolta a hely. De most semmit sem ért a hely magával ragadó hangulata, míg ilyen lekezelően beszélt velem. Felemeltem a fejemet és ahogy a tekintetébe véstem a sajátomat, egyidejűleg lefagytam. Óvatosan körbepillantottam és úgy tizenöt gyertyánál elvesztettem a fonalat. Az összeset?? A mai három gyertyát is csak a heves érzelmeim miatt tudtam meggyújtani. - Ezt komolyan gondolta? - csúszott ki hirtelen a számból a gondolat és megráztam a fejemet, jelezve, hogy ezt nem kérdésnek szántam. Megint egy hasonló minőségű válasszal szolgálna engem, arra pedig már tényleg nem voltam kíváncsi. Lehunytam a szememet és erősen koncentráltam. Még a kezeimet is ökölbe szorítottam. Pár pillanat múlva óvatosan kinyitottam a szememet, de körbenézve ugyanúgy láttam a gyertyákat, ahogy pár perccel ezelőtt. Semmit se tettem. - Ez nem megy csak úgy magától. Kérem, adjon egy jó tanácsot, vagy egy varázsigét. Eddig csak egy gyertyát tudtam meggyújtani, ha erősen koncentrálok. Nem tudom mindezekre kiterjeszteni a "hatalmamat". - rajzoltam macskakörmöket a levegőbe, hisz még én magam sem gondoltam, hogy rendelkezek ilyennel. Csupán nem tudtam mi mást kitalálni a helyére. - Dr. Silverston én próbálkozok, de most egy gyerek sem tud megtanulni olvasni a betűk ismerete hiányában. - hoztam fel egy példát, de már most megbántam. Az előbb mondta, hogy ki nem állhatja az okoskodó embereket, én pedig csak úgy viselkedtem! De ez hozzám tartozott, megpróbálom visszafogni magamat az óra érdekében, csak adjon egy lehetőséget. Mindössze erre kértem őt..
Őszintén nem tudom, hogy miért mentem bele a teába, vagy ás egyébbe, ami a velem szemben álló nővel kapcsolatos. Lassan kezdek eljutni arra a szintre, amikor nem tudom majd teljes mértékben ignorálni az okoskodását, vagy a szavaim kiforgatását. Tulajdonképpen nem is akartam tanítani, és érzem, hogy eljön az a pont, mikor elküldöm őt pontosan azért, mert nem tetszik a stílusa. Szeretem, ha a kezeim között van az irányítás, és gyűlölöm, ha meg akarják mondani, hogy mit kellene tennem. Lehet, hogy más szívesen elvállalná Miss Brown tanítását, de én pontosan ezért is ódzkodom tőle. De nem is ez a legjobb szó rá, csak szimplán nem akarom, és kész. Ezért is viselkedem úgy vele, ahogy eddig. Rideg vagyok, és kimért, és igen sokszor még arra se vagyok hajlandó, hogy felvegyem vele a szemkontaktust. Hátha idővel észreveszi, hogy a legrosszabb emberbe akadt bele, ezen kívül a legrosszabb rémálmába. Ha én tanítanám, minden bizonnyal olyan sötét lélek lenne, mint amilyen jómagam, esetleg a forrásom lehetne, hogy több erőt gyűjtsek. Semmi hasznom nincs belőle, és pont ezért próbálom ignorálni a jelenlétét, de ő csak mondja, én pedig habár türelmes ember vagyok, mégsem bírom tovább cérnával. - Miss Brown, elég! - szólok rá, és mégsem emelem meg a hangom, de ennek ellenére rendkívül elutasító és rideg vagyok vele. Talán most még jobban is, mint eddig bármikor. - Gyűlölöm az olyan magukat túl okosnak tartó embereket, akik meg akarják mondani, hogy mit mondtam, és mit nem - fordulok hirtelen felé, és egy mély levegőt veszek. - Tisztában vagyok vele, hogy mit beszéltünk, és azzal is, hogy csupán azt mondtam, hogy beszélhetünk róla, ami nem egyenlő azzal, hogy tanítani is fogom, ugye erre is olyan tisztán emlékszik, mint azokra a szavaimra, amit éppen az imént fordított ki? - nem megyek közelebb, megtartom a két lépés távolságot, majd hátat fordítok neki ismét. A polcok tartalmát szemlélem, legalábbis látszólag, de eközben gondolkodom. Ha ő azt akarja, hogy tanítsam, hát legyen. De nem lesz benne köszönet, és félő, hogy eme rossz tapasztalat majd elijeszti attól, hogy továbbra is a diákom akarjon lenni. - Tudja mit? Legyen. Ha a boltban lévő összes gyertyát képes meggyújtani egyszerre úgy, hogy nem az érzelmei miatt lobbannak fel, hanem azért, mert ön úgy akarja, akkor kap egy grimoire-t kölcsön, amit tanulmányozhat - hangsúlyozom ki a kölcsön szót, s hiába érezhette eddig, hogy nyert, nem történt meg, hiszen még mindig én irányítom az általa elkezdett játékot... Felé fordulok, és kíváncsi vagyok, hogy reagál ezekre a szavaimra. Érdekel az arckifejezése, és ha belemegy, elég sokáig fog gyötrődni a segítségem nélkül, hogy akár egyetlen gyertyát is azért gyújtson meg, mert ő azt akarja, és nem azért, mert az érzelmei irányíthatatlanná válnak.
Majd vigyáznom kell a kíváncsiskodó tekintetekkel, ha bárki is meglát engem Dr. Silverston boltjában, ráadásul rendszeresen, abból csakis baj származhat. Ahogy korábban már említette több diák él azzal a lehetőséggel, hogy itt helyben, a boltjában adja le a szakdolgozatát. Tehát, többen is ismerik ezt a helyet és feltűnhet nekik a jelenlétem. Nem szeretném, ha rajtunk csámcsognának, hisz én soha az égvilágon nem tennék olyasmit, ami a diákok eszébe jut először az ilyen ügyek kapcsán. Ráadásul, azt végképp nem szeretném, ha miattam tanácsolnák el Dr. Silverstont, de nem hiszem, hogy valaha is ekkora probléma fog belőle származni, csupán én rettegtem előre. Elszégyelltem magam, mikor közölte velem, hogy az elátkozott kristályrózsa készítője ő maga volt. Ahhoz rendkívül sok erő kellett.. mármint, teljesen az elmémbe hatolt, nem bírtam uralkodni a testem felett. Nem hiszem, hogy a kezdetek kezdetén én képes lennék hasonlót produkálni. Ráadásul nem szeretnék ilyen elátkozott tárgyakat készíteni, lehet, hogy sosem fogom hasznosítani a tudásomat, de legalább tisztában leszek vele. Sőt, azért valljuk be, sokkal könnyebb, ha magamtól gyújtok meg egy gyertyát, legalább a gyufát megspórolom. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mégis mi okból készített egy ilyen gyilkos rózsát, ami az ember vesztére tör? Mégis mi jó származott belőle? De mivel a dobozt eltette, így én is úgy gondoltam, hogy mellőznöm kéne ezt a témát. Idővel lehet, hogy ismét vissza fogok rá térni, de most nem fogom kérdéseimmel elpocsékolni az időt. - Tessék? - kérdeztem vissza mikor a késéssel gyanúsított meg. Egyáltalán nem késtem, ötre értem ide, ahogyan előrendelte. Pár másodpercet belecsúszhattam, azt bevallom, de istenem.. másodpercekről beszéltünk! Ráadásul valljuk be, hogy a boltja egy eldugott kis mellékutcában volt, nem könnyű megtalálni és még segítséget sem használhattam! Az csak mellékes, elhanyagolandó információ volt, hogy némi segítséget azért mégis kaptam attól a kedves, idegen úrtól. - Nem. Ez így nem volt. - határozottan szerettem volna fellépni ellene, de hangom a végénél megcsuklott. Utáltam gyengének mutatkozni, sosem lenne belőlem egy jó szónok. Rengeteg mondat fogalmazódik meg bennem, de túlságosan gyáva vagyok ahhoz, hogy mindet ki is merjem mondani. - Ötre volt megbeszélve, ha úgy nézzük én ötre érkeztem, nem pedig öt óra egyre. Egyetlen egy percet sem késtem, s ha emlékezeteim nem csalnak, akkor egyedül ez volt kikötve. - a mai nap már számtalanszor visszautasított, de én csak azért is tovább okoskodtam és nem hagytam, hogy győzzön felettem. Igaz, a tanárom volt, lehet, hogy csöndben kellett volna maradnom, de ha úgy nézzük az iskola falain kívül ő csak egy ember volt, ahogyan én is. Ráadásul nem feleseltem vissza, csak rávilágítottam a kiskapura, melyet mondandójában találtam.
Tárgy: Re: Az üzlet raktára Hétf. Ápr. 13, 2015 6:58 am
there's no sweeter innocence than our gentle sins
Ms. Brown & Mr. Silverston
Ha valaki megkérdezné, van-e olyan dolog, ami fontos az életemben, minden bizonnyal a boltom és az értékes ereklyéim lennének a válaszok. Vagy az, hogy erősebb legyek. Minden bizonnyal sokan nem értik, mit értek azon, hogy a mágia hatalom hiszen sokan nem hisznek ebben. Olyan hatalom ez, mint mondjuk az iskolában elért pozícióm. Felajánlották, hogy legyek az igazgató, de azt nem akartam elvállalni, meg voltak rá a saját indokaim. Nekem tökéletes, ha a háttérből irányíthatok. Pontosan ezért buktam nagyon régen e mögé a rózsa mögé. Csodálatos, ahogy még ennyi idő után is megőrizte a szépségét és az erejét. Az első és egyben talán legtökéletesebb művem, habár mindegyik alkotásomra ezt mondom. Ameddig csak a kezemben tartottam, elégedettség tükröződött az arcomon, de ezt Miss Brown a bódulat miatt nem láthatta, hiszen akkor nem tette volna fel a kérdését, ami bántó is lehetne, ha úgy ismerne engem, mint a tenyerét. Így rápillantok, és már csak rideg arcvonásaimmal találkozhat. - Ez nem megrontás, ez csupán varázslat. És, hogy ki képes rá? Nos, én képes vagyok rá. Ez a tárgy az első átkozott művem - hangomban kiérezhető egy kis sértődés, de összekeverhető a gúnnyal, és a fölénnyel, amit még szavaim mögé rejtettem. Nem szeretem, ha valaki szörnyűségként tekint a tárgyra, melybe igen kemény munkát fektettem. - A rózsa az első lélegző lényt választja, és ha a színe vörösre vált, akkor már megkapta az áldozatát, és a halálba kergeti. Víziók, és egyéb förtelmes érzéki csalódások, és téboly. Ez mindaddig folytatódik, amíg fel nem köti magát, vagy a készítője le nem veszi a virágról az átkot - sóhajtok egyet, majd lepillantok a dobozra, melyet végül úgy döntök, hogy egyelőre hátra viszek a raktárban lévő széfembe. Fél per csupán, hiszen egy széf van a raktár bejáratától balra. Majd ha elküldtem, akkor előveszem ismét, és elteszem egy biztonságosabb helyre. Ez után kilépek a raktárat eltakaró függöny mögül, majd ismét a pult mögé sétálok a sétabotomra támaszkodva. - Miss Brown, engem nem érdekel, hogy néz ki, ráadásul késett - billentem oldalra a fejem, ahogy két kezemmel a botomon támaszkodva figyelem őt. Mély levegőt véve fordítok neki ismét hátat, de most nem megyek hátra, most csak a pult mögött sétálok végig, hogy kimenjek mögüle. Ekkor hallom meg a kérdését, amin egy pillanatra mosolyognom kell, mégsem teszem, csak felé fordulok. - Úgy emlékszem, azt mondtam, hogy beszélhetünk róla, ha ideér időben, viszont a másodperc mutatója elhagyta a tizenkettest, mikor ideért, szóval nem vagyok köteles tanítani önt - sétálok vissza vele szembe a pult mögé, majd végigmérem őt. Kissé összeszedettebb, ám mégis látom a tekintetén, hogy komolyan gondolja De vajon akkor miért ellenkezem? A válasz egyszerű, nem akarom őt tanítani. Legalábbis most nem. Sokkal jobban leköt, hogy milyen varázslattal érhessem el, hogy a virág visszakerüljön jogos tulajdonosához.
Még sosem éreztem ilyen erős és heves érzelmeket semmi és senki iránt. Teljesen idegen volt tőlem. Nem akartam így viselkedni, de nem bírtam megálljt parancsolni magamnak. Mintha a testem egy önálló életet élne, és úgy cselekszik, ahogy a rózsa szeretné. Olyan gyönyörű tárgy, de mégis oly kegyetlen. Az életemre tör, pedig egy normális ember, aki nincs tisztában a mágiával azt hinné, hogy csupán egy ártatlan, gyönyörű rózsa. Igaz, én is csak a mai nap folyamán szembesültem azzal, hogy valójában létezik mágia ebben a világban. Nem mese, nem kitaláció, hisz érezhetően ez a rózsa is azzal van megáldva, sőt.. inkább megátkozva. Ahogy a dobozba visszahelyezte a rózsát, vele együtt eltűnt az iránta érzett vágyam. Pislogtam egy párat, mire sikerült magamhoz térnem. Ez bizonyára egy erős mágia lehetett, vagy csak én voltam kezdő hozzá. - Ez mi volt? Mármint ki képes egy ilyen csodálatos tárgyat így megrontani? - ráztam meg a fejemet nemlegesen és csak most jutott eszembe, hogy a mai nap folyamán sírtam, futottam, tehát nagy valószínűséggel egy roncs lehettem. Pirulva szégyenkeztem saját magamon és miközben beszélt, kétszer is végigfuttattam ujjaimat hajamon, mintha ez egy természetes szokás lenne nálam. Pedig nem, csak nem szerettem volna úgy kinézni, mint egy útszéli riherongy. - Sajnálom, amiért így nézek ki. Rohantam, de legalább sikerült időben ideérnem. - egy diadalittas mosoly kúszott az arcomra, majd az elmosódott sminkemet is megigazítottam egy zsebkendő segítségével. Nem néztem ki tökéletesen, de sokkal jobb állapotban voltam, mint érkezésemkor. Most már teljes mértékben készen álltam. A mobilom már alapból ki volt kapcsolva, tehát azzal már nem kellett bajlódnom és nem is kellett aggódnom amiatt, hogy valaki félúton megzavarja az óránkat. Szerencsére ma nem kell dolgoznom, de ha véletlenül egybeesne a munkával, akkor értelemszerűen az utóbbi kárára fog menni. Nem fogok elszalasztani egy ilyen esélyt. - Szóóvaal.. - húztam el a szót és zavaromban összekulcsoltam ujjaimat magam előtt. - Végül is hajlandó megtanítani a mágia használatra? - pillantottam rá bájosan, és jelenleg nem voltam felkészülve lelkileg egy újabb visszautasításra. Annyit szenvedtem a bolt felkutatásával, igazán megszánhatna végre.
Nem igazán emlékszem arra, hogy mennyit is próbálkoztam, mire végre sikerült megátkoznom ezt a kristályt, de nem volt egyszerű, és sok erőt igényelt. Tisztán emlékszem viszont arra, hogy megeredt az orrom vére, majd olyan gyengeség tört rám, amit azóta sem tapasztaltam. Természetesen azért, mert erőt gyűjtöttem, igyekeztem minél erősebbé válni, és ez sikerült. Ez a rózsa annak a jelképe, hogy a változás megindult bennem, az első tárgy volt, melyet megbűvöltem, és azóta is vágytam, hogy újra láthassam. Arról természetesen fogalmam sincs, hogy hány ember lelte halálát attól, hogy megérintette eme tárgyat, de nem érdekel, hiszen jelenleg nem kell attól tartanom, hogy hasznavehetetlen, amíg véghez nem viszi a feladatát. Egészen addig szinte észre sem veszem Miss Brownt, amíg afelől nem érdeklődik, hogy mi történik vele. Én felé fordítom a fejem, majd elrántom a kezem, hogy ne érhessen hozzá a virághoz. - Meg van bűvölve a rózsa által. Új áldozatra vágyik - engedek meg magamnak egy félmosolyt, és jelenleg nem foglalkozom azzal, hogy miért is van itt az ifjú hölgy. Szeretek gyönyörködni a műveimben, melyből nincs kevés, de azért olyan sok sincs. Egy része kinn kóvályog a nagyvilágban, én pedig vissza akarom szerezni mindet. Sajnos ez nem megy olyan könnyen, hiszen a lokalizáló varázsige nem válik be, ha azt sem tudom, mit keressek. Akkora erőm azért nincs, hogy az egész földre kiterjesszem az erőm, ráadásul akkora energiaátvitelbe bele is halhatnék, ugye azt én nem akarom. - Nem muszáj, ez csak egy érzés az elméjében - teszem bele a dobozba a rózsát, majd lecsukom a tetejét, mikor kimondja a szavait. Figyelem, ahogy közelebb préseli magát a pulthoz, de reményeim szerint amint lecsukom a doboz tetejét, úgy múlik el a vágy arra, hogy a kezei közé kaparintsa a tárgyat. Mély levegőt veszek, majd a kezeimet a dobozkára helyezem, és a hölgy tekintetét kutatom, hogy felvegye velem a szemkontaktust. - A világ kegyetlen, sosem érinthetjük azt, amit nagyon akarunk... - utalok még mindig a rózsára, és nem teszem fel az engem foglalkoztató kérdést, legalábbis most még nem. Egyelőre remélem, hogy össze tudja szedni magát, hiszen a külsője hagy némi kivetni valót maga után. A sminkje elkenődött, és a haja is kissé csapzottabb, mint pár órával ezelőtt, mintha ténylegesen megtébolyodott volna.
Nem hittem, hogy ide találok, de sikerült méghozzá pontosan. Ha úgy nézzük, igazából nem csaltam. Hisz nem néztem utána a mobilomon, a férfi csak nagyjából elhelyezte a boltot, nem is a harmadik utcán kellett jobbra fordulnom, hanem a másodikban. Ha eggyel tovább lett volna, nem hinném, hogy időben ideértem volna. Tehát téves információval szolgált, ráadásul nem konkrétan a boltra kérdeztem rá, hisz még én sem tudtam, hogy mit keresek. Régiségkereskedő.. Illett hozzá, igazából időm se akadt, hogy azon gondolkozzak vajon milyen boltot üzemel. Egyszer, ha mindenképp lesz időm, biztosan körbe fogok itt nézni. Már ahogy betévedtem csodaszép dolgokat pillantottam meg, de sajnos jelenleg nem értem rájuk. Sokkal fontosabb ok miatt tértem be Dr. Silverston boltjába. Mágiát szeretnék tanulni. A boltban sötétebb volt, mint kint. A redőnyök félig le voltak engedve és különböző antik villanyok voltak szanaszét felkapcsolva. Az egyik, egy asztali lámpa igazán különleges volt, de figyelmemet most valami más kötötte le. A kristályrózsa. Igaz, nem az én tulajdonomban állt, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Eddig sosem nyúltam más holmijához, mindig tiszteletben tartottam a magánszférát, de most ebben az esetben tehetek egyetlen egy kivételt. Hisz olyan gyönyörűen csillogott. Olyan volt, mintha a lelkembe látna és tisztában lenne az összes vágyaimmal. Mintha meg akarná mindazt valósítani, csak egy érintés kellett hozzá.. Egy mély hang zökkentett ki az ámulatból, és megráztam a fejemet. Felriasztott tanárom hangja, akárcsak egy rémálom. Az erős késztetést a tárgy iránt már nem éreztem és figyeltem, amint előbukkan egy hátsó ajtón. A pult elválasztott minket, a tárgyat pedig a kezébe vette. Ahogy ismét rá esett a pillantásom, ugyanaz az érzés ejtett kábulatába. Hallottam, mindazt amit mondott. Tisztában voltam, hogy valószínűleg mágiát hordozhatott a tárgy, de nem bírtam ellent mondani. Jobb kezem a tárgy után nyúlt, holott az agyam teljesen mást parancsolt. - Mi történik velem? - állapotom teljesen bódult volt. Vajon így érzik magukat az emberek, mikor drogot vesznek be? Én nem tudom, sosem próbáltam ki és nem is vonz. - Kérem, állítsa le. Nem tudok ellenállni. Muszáj... - halkult el a hangom és olyan közel mentem a pulthoz, amennyire csak tudtam. Meg kellett érintenem, kerüljék bármibe is. - Dr. Silverston, nem szeretnék még meghalni, tegyen már valamit! - emelném fel a hangomat, de üvöltés helyett a saját mézes-mázos hangom üti meg a fülemet.
Tulajdonképpen én sem értem, hogy miért is hoztam fel Miss Brownnak azt, ha idetalál a boltomba, akkor esetleg beszélhetünk arról, hogy kiképezzem. Hogy megtanulhassa, milyen is a boszorkány lét, de én magam sem gondoltam komolyan. Szerencsére a boltom olyan helyen van, ahol senki nem keresné, csak azok a diákok tudják, merre van, akik kihasználják a késő esti leadási határidőt a házi dolgozatukhoz. A környéken élő emberek nem igazán járnak be ide, ha meg valaki mégis erre téved, szerencsére sosem érdeklik olyan tárgyak, amik esetleg átkozottak lehetnek. Az ilyenek régiségeket akarnak, melyeket én érdekes módon meg tudok nekik szerezni, és ők szépen fizetnek nekem. De ma nem ilyen szállítmány érkezett. Az egyik egykori tanoncom tért vissza hozzám egy régen nem látott kinccsel, amit már szinte mindenhol kerestem. Így a többi tárggyal együtt elkezdtem felvenni a leltárba, és némelyiküket ki is raktam a boltba, csupán egyetlenegy tárgy maradt az asztalon, mivel még egyszer nem követhetem el ugyanazt a hibát. Addig nem kerül ki a kezeim közül, ameddig meg nem találom a módot, hogy visszajusson hozzám a jelenleg átlátszó csoda. Kesztyűt húzok a kezemre, s kiveszem az antik dobozból a szépséget, megnézve minden egyes részletét, hogy épségben visszakerült-e. - Lukas, szerencséd, hogy nem értél hozzá - mosolyodom el, miután nyugtáztam, hogy a nyugalmi színében pompázik az átkozott tárgy. Még egykor készítettem az egyik ellenségemnek, hogy végre legyőzhessem. Békeajándéknak szántam, és tudtam, hogy nem tud ellenállni neki. Így vettem életét, majd valaki ellopta a drága tárgyat, és lassan hetven éve keresem. - Miért, mi történt volna? Miért volt olyan fontos? - kérdez vissza a nálam fél fejjel magasabb férfiú, én pedig visszahelyezve a dobozába az egyik legveszélyesebb kincsemet, fordulok felé. - A halálba kerget - engedek meg magamnak egy félmosolyt, majd felnézek Lukas-ra. - Most jobb, ha mész, de hátul távozz - kísérem hátra, majd bezárom utána az ajtót. Egy pillanatra körbenézek a hátsó helyiségben, és az egyik antik órára siklik a tekintetem. Öt lesz egyetlen perc múlva, de még eszembe se jutott délután óta Miss Brown. A fontos, hogy olyan helyet találjak a kincsemnek, ahol senki nem veheti észre. Erre csupán addig van szükségem, ameddig ki nem találom, hogyan tehetnék rá egy olyan bűbájt, vagy átkot, ami megsürgetné a bérlőt, hogy visszahozza. Ekkor viszont nyílik az ajtó, és az órámra pillantva veszem észre, hogy a másodpercmutató rég elhagyta az ötöt, így a lány késett. Sejtettem, hogy nem fog egyhamar ide találni, én magam pedig nem reagálok először a nevemre, csak a sétabotra támaszkodva indulok el arra, amerre ő indul, a pult felé. Örömmel nyugtázom, hogy a rózsa, mely kristályból készült, melyet a doboz rejt magában, még nem vesztette el a csáberejét, viszont azt csak nem akarhatom, hogy ez a fiatal lány megérintse. - Én nem tenném a maga helyében, Miss Brown! - csendül fel hangom a lehető legridegebben, melytől reményeim szerint elfelejti, hogy mit is tervezett. Amíg ő felém fordul, addig én be tudok sétálni a pult mögé, hogy letéve a botomat, magam felé fordítsam a dobozt. - Hacsak nem akar az őrület szélére kerülni, kínok kínját átélve, majd felkötni magát, hogy véget vessen a tébolynak - pillantok rá kérdőn, majd visszafordulok a rózsa felé, hogy a kezembe véve kiemelhessem onnan. - Milyen szép, és mennyire halálos, nem igaz? - forgatom két kezem közt a rózsát, mely csak úgy ragyog a félhomályos boltomban. A kezemen még mindig ott a kesztyű, így nekem nem árthat, és különben is én készítettem, rám nincs olyan erővel, mint mondjuk a velem szemben álló Miss Brown-ra.
14:15 Negyed órával múlt kettő mire kiértem a kampuszról. Az óra végén még volt pár kérdésem a tanárom felé, nem siettettem el a dolgokat. Úgyis volt három órám a bolt felfedezésére, szerintem könnyen sikerül ráakadnom. Kiszemeltem magamnak egy irányt és gyalog elkezdtem sétálni. Időközönként megálltam, hogy bekukkantsak egy utcába, majd tovább haladtam. Gyors léptekkel közlekedtem, szerencsére az utolsó előtti órám után felrohantam a szobámba és magassarkúmat lecseréltem egy kényelmes tornacipőre. Igaz, így már jóval alacsonyabb voltam a többieknél, nem igazán magasodtam ki az én magam 157 centiméterével. 14:45 Már harminc perc el telt, de még mindig nem akadtam rá egyetlen egy nyomra sem. Csak össze-vissza bolyongtam, de a remény nem szállt el. Még bőven akadt időm, tehát felszálltam egy buszra, hogy még gyorsabban közlekedjek. 15:59 Rohantam. Az emberek furcsa szemekkel méregettek engem. Lábaim majd leszakadtak a folyamatos futástól, a hasam pedig hangosan korgott. Talán ennem kellett volna valamit. Úgyis estig fogunk tanulni - ha egyáltalán sikerül megtalálnom a boltját -, nem szeretném az órát elpazarolni egy szünettel. Gyorsan betértem egy pékségbe, ahol egy szendvicset és egy üveg vizet vettem. Legalább egy kis időre le tudtam pihenni. 16:20 Hol a fenében lehet Dr. Silverston boltja? Annyi ember sétált el mellettem, a legegyszerűbb az lenne, ha valamelyiktől megkérdezném, hogy hol helyezkedik el. Simán megtalálhatnám, de a tanárom kikötötte, hogy nem vehetek igénybe semmilyen segítséget sem. Még a telefonomat is kikapcsoltam, nehogy kísértésbe essek! Meg tudom találni egyedül is.. Nincs szükségem senki és semmire sem. Sikerülni fog! 16:42 Idegességemben elkezdtem könnyezni. Az épület szélének dőlve sírtam és már kezdtem feladni a reményt a bolt megtalálására. Sosem fogom megtudni, hogy mire is lennék képes, mert én hülye nem ismerem New Orleanst. Egy szerencsétlen vesztes vagyok és megérdemeltem ezt a keserű sorsot. 16:55 Tovább mentem, de már kevésbé izgatottan. Elmosódott a sminkem, nem törődtem vele. Egy roncs voltam. Az órámra pillantva tudatosult bennem, hogy már csak öt percem volt hátra. Az egyetem előtt álltam, kizárt, hogy valaha is megtaláljam a boltját. Egy idős férfi haladt el mellettem, én pedig utána szóltam. - Elnézést, egy boltot keresnék. Valamilyen Silverston lehet a neve, nem tudja esetleg, hogy merre találhatom? - néztem rá reménykedve és barátságosan visszamosolygott rám. - Dehogyisnem aranyom! Menjen egyenesen, a lámpánál térjen le balra és a harmadik utcán forduljon jobbra, nem lehet eltéveszteni. - felelt én pedig megköszöntem és ismét elkezdtem rohanni. 17:00 Pontosan öt óra van, és én még mindig futottam. Láttam magam előtt a táblát, tényleg nehéz nem figyelembe venni. Silverston régiségkereskedője.. Még gyorsabban elkezdtem futni és szó szerint beestem az ajtón. Lihegve a térdemre támaszkodtam, levegőért kapkodva. Az orromon be és a számomon ki, ahogyan annak idején megtanultam. Hogy én mennyire utáltam futni.. Miután sikerült összeszednem magam, óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót és megigazítottam össze-vissza álló hajamat. A helyiségben a sötét színek domináltak. Szürke, fekete, barna.. Különböző régiségek különböző korokból sorakoztak fel. Elképesztő volt, hogy mi minden volt ide bent. S én még erről a boltról nem is hallottam. Miközben a tárgyak tanulmányozásába belemélyültem, el is feledkeztem, hogy miért is voltam itt. A pult felé fordultam, de senki se állt ott. Teljes egyedül voltam. - Dr. Silverston..? - suttogtam halkan a nevét, de nem érkezett rá válasz. Egy dobozt pillantottam meg teljes magányában a pulton és elkezdtem felé sétálni. Ahogy közelebb értem egy káprázatos kristályrózsát véltem felfedezni benne. Csillogott, annak ellenére, hogy fény nem esett rá. Teljesen magával ragadt, olyan bűbájos volt.. a kezeimbe akartam venni, érezni akartam a felületét, közelebbről meg akartam csodálni. Úgysem tartózkodott itt senki más rajtam kívül, nem fogják észrevenni. A rózsa felé nyújtottam kezemet, és még ha akartam volna se tudnám elvonni. Hívogató volt, teljes mértékben megbabonázott.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Az üzlet raktára 
x music x words
