Merész volt ilyen hatalmas és sértő szavakkal dobálóznom, hisz ki tudja, hogy mikre képes. Abban mindenesetre biztos voltam, hogy ez a fajta viselkedés egyáltalán nem volt jellemző rám. Sosem sértegetek másokat, s nem is vagyok temperamentumos, megszoktam őrizni a hidegvéremet. Utáltam veszekedni, mert a végén mindig én maradok alul és sajnos van egy olyan sanda gyanúm, hogy most sem lesz másképp. Habár nem nézem ki belőle, hogy ténylegesen bántani fog.. inkább csak a szavak embere, az óra elején is csak azért használta rajtam az erejét, mert még magam se tudtam uralkodni a testem felett.
Veszekedni minden bizonnyal nagyon is tudott. Mindenre kapásból vissza tudott vágni, és valahogy sokkal elegánsabban tette, mint én. Ha az elején leszögezte volna, hogy a "tanítási módszere" ilyen.. akkor... nem tudom. Visszakoztam volna, vagy idővel megbarátkoztam volna a gondolattal? Mást tényleg nem tudnék találni. Nem tudom! Miért kellett ilyen átkozott idegesítőnek lennie?!
- Nem ezt állítottam! - visszakoztam, mert hangjából tapinthatóan áradt a feszültség és nem akartam látni, hogy hová torkollhat ez a veszekedés. Nem akartam "tapasztalni" a végkimenetelt. Egyre ingerültebbnek tűnt és mivel rajta kívül csak én tartózkodtam a boltban, így nagy valószínűséggel nem a tárgyak fogják, hanem én fogom megbánni. Szóra akartam nyitni a számat, bocsánatkérésképp, mert tényleg a tanárom volt, ha tetszik, ha nem. Ugyanúgy végig kell ülnöm az óráit minden egyes héten, nem szeretném, ha felesleges feszültség lenne köztünk. De nem tudtam elnézést kérni viselkedésemért, mert egy fura érzés kerített hatalmába. Torkom összébb szorult és ijedtségemben egyik kezemmel odakaptam, de senki sem fojtogatott. Másik kezemmel egy biztos pontot kerestem, melynek neki tudnék támaszkodni, de tervem kudarcba fulladt és az asztal szélén lévő tükröt sikerült levernem. Azért is elnézést akartam kérni, de nem bírtam, mert a szorító érzés egyre erősebbé vált. Ő tette mindezt velem, nem voltak efelől kétségeim, hisz ilyen "rohamok" eddig sosem törtek rám, ráadásul alig pár perccel ezelőtt az erejét kérdőjeleztettem meg.
- Elég! - inkább csak tátogtam, tényleges hang nem jött ki a torkomon. Alig kaptam levegőt, torkomat szorongatta, csoda, hogy még nem zúzta darabokká. Megszűnt, de időm se volt fellélegezni, mivel a fájdalom most a halántékomra összpontosult. Kezeimmel rögvest körbe öleltem a fejemet, de egy egyszerű lendülettel tova terjedt testemen, mint egy futótűz. Összegörnyedtem, és egyedül a mögöttem lévő láthatatlan fal állított meg abban, hogy ne essek össze rögtön. A fájdalom leírhatatlan volt, még sosem.. Felkiáltottam mikor belém hasított egy még szörnyűbb érzés. Ha eddig azt hittem, hogy a poklok poklát élem át, akkor most mit?! Nem tudom mit tett velem, de piszkosul fájt.
- Ne, kérem! Álljon le! - üvöltöttem, de látásom már elhomályosodott. A térdemre kényszerített, akaratomon kívül is. Hátraestem és a fejemet a térdeim közé szorítottam. Hangosan bőgtem a fájdalomtól, közben próbáltam magamat nyugtázni. Minden a fejben zajlik le.. Igazából csak az elmémet irányította, bemesélem magamnak mindezt, nem tett velem semmi rosszat.. De ha itt ülök tétlenül, vajon meddig hajlandó tovább hagyni engem szenvedni? Míg el nem ájulok, vagy míg bele nem halok? Fel kellett vennem a harcot.. Más lehetőségem nem volt. A maradék erőmet összegyűjtöttem és kinyújtottam a kezemet. Egy valamire gondoltam: a pusztításra.
A felettünk lévő lámpa kialudt és korom sötét lett hirtelen a kis szobában, pillanatnyi fölényt szerezve ezzel magamnak. Nagy nehezen elkezdtem balra kúszni egy asztal mögé, melyről a tükröt és még ki tudja mi mást vertem le. Valószínűleg egy kés akadhatott kezeim közé és gyorsan a markolatomba vettem. Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem függne tőle. Ha úgy nézzük, igazam volt.. Ezzel talán meg is tudom magam menteni, de az ő bántása volt az ára. Mindenesetre addig nem fogom használni, míg nem tudom, hogy mi a következő lépése ellenem.

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ la belle mixtape ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Őszintén szólva már vártam, hogy mikor borul ki nála az a bizonyos bili. Olykor csípős megjegyzéseket tett, melyeket már alapjáraton sem néztem el, mégis igyekeztem tolerálni a számomra nem tetsző megjegyzéseit. Most mégis szembeszáll velem, mintha elhinné, hogy életben hagyhatom őt. Mások emiatt rég az életüket vesztették, vagy kínok kínját élték át. Nem mindig könnyű kihozni a sodromból, de vannak akik képesek rá, és úgy érzem, mintha Miss Brown direkt ezt akarná.
- Pompás, örülök, hogy érdekli a boszorkányság - tárom szét a karom gúnyos hangnemem pedig most jobban kiérződik. Még igyekszem megőrizni a hidegvérem, de arcom feszültsége másról uralkodik. Nem szoktam az efféle hangnemet, és Miss Brown tudja ezt nagyon jól. Hiszen nem egyszer jeleztem felé. Nem tudom, mit vár el tőlem? Nem vagyok kedves, és cseppet sem a megszokottak az eszközeim. Már az elején elmondtam neki hogy jobban járna egy másik boszorkánnyal, de ő vállalta a következményeket, ezek után nem értem az okát a felháborodásnak.
- Ön akart tőlem tanulni, ön vállalta ezt, nem én, akkor vállalja azt is, ha önállóan kell rájönnie dolgokra! Ha megtámadják, akkor minden bizonnyal el fogják mondani, melyik irányból jönnek majd igaz? Nevetséges - felelek vissza, de nem emelem meg a hangom, és sokak szerint ebben ez a legrosszabb. Hangom alapján nyugodt vagyok, ám szavaimból kihallatszik a feszültség, és az is, hogy közel vagyok ahhoz a bizonyos ponthoz, amikor már nem csak szavakkal fogok "támadni".
Nem kezdeményeztem a vitát, mégis afelé haladunk, és ha tovább provokál még a boltból is kirakom őt. De egyelőre csak egy láthatatlan torlaszt úzok fel, ami szavai hallatára sem szűnik meg. Már éppen válaszolnék, mikor egy pillanat alatt érzem, hogy nem vagyok képes tovább magamban tartani a feszültségem egy részét, és gondolkodás nélkül emelem a kezemet magam elé, és ahogy az ujjaimat lassan ökölbe szorítom, úgy érezhet Dorothy is egy szorító érzést a torkánál, mely egyre fojtogatóbb.
- Szóval azt mondja, tárgyak mögé bújok, és nem tudok semmit? - minden egyes szavammal nehezebb számára a légzés, majd lassan ez az egész átvált egy éles fájdalommá ami a halántékában kezdődik, és alattomosan árad szét az egész testében. - Azt gondolja, hogy az átkozott tárgyaim mögé bújva próbálom védeni magam? - a fájdalom az egész testére kihat, és nem tudom, hogy képes-e állva kibírni mindezt. De nem fogom most abbahagyni, és ismét egy erősebb fájdalommal "jutalmazom", mely olyan, mintha eltörtem volna a csontát. - Maga szerint azokat a tárgyakat egy gyenge ember elő tudja állítani? Vagy egy gyenge ember képes erre? - ha eddig sikerült állva maradnia, egyetlen apró mozdulattal kényszerítem térdre és úgy lépek lassan közelebb felé, de nem hagyom abba a kínzását. Nem szándékozom megölni, de jobb tisztázni, hogy ki az, aki tanít és ki az, akit tanítanak.

Alapokhoz? Ennyire butának hitt engem? Hát persze, hogy egészen odáig kell visszanyúlni, ezért gondoltam először a latinra. De csak első pillantásra hasonlított rá, ha jobban megnézi az ember, köze sincs a két nyelvnek egymáshoz. Az volt az egyedüli ötletem, ez ahogy az előbb mondtam neki totál idegen volt számomra. Legalább mondaná azt, hogy a latin egy jó kezdőpont lenne, vagy pedig azt, hogy keressek egy teljesen másik nyelvet. De nem. Ó dehogyis, hisz Dr. Silverston és a segítségnyújtás két külön fogalom! Nem tudom mi történhetett vele a múltban, ami ilyen férfivá faragta őt, de biztosan kegyetlen lehetett. Másképp hogy válhatott ilyenné? Egy cseppnyi emberség sem ragadt meg benne, bárcsak bőbeszédűbb lenne a mágia kapcsán, nem csak akkor kell szavakat hányni egymás után mikor engem kritizál.
A kérdésére válaszolni akartam, de nem tudtam. Egyre ingerültebben beszélt hozzám, holott ezt az állapotot szerettem volna leginkább elkerülni. Sikerült kihoznom a sodrából, gratulálok Dorothy! Mondjuk előbb vagy utóbb sor került volna erre a veszekedésre, az utóbbi időkben csak visszafogtam az érzelmeimet, de most telt be a pohár és nem tudok tovább nyelni. Ideje volt mindent kiadnom magamból.
- Tudom mi a grimoire! Tudja az elmúlt hónapban nem csak az átkozott gyertyákkal foglalkoztam. - emeltem fel a hangomat, s ökölbe szorítottam kezeimet. Ezek szerint a latin egy jó támpont volt? Nem akartam visszakérdezni rá, mert egyrészt úgyis valami hülye választ kapnék tőle, másrészt egyre ingerültebbé vált a beszélgetésünk és most már nehezen tudnánk lecsillapodni. Valljuk be.. vannak nézeteltéréseink. Nekem is vannak idegesítő szokásaim, ahogyan neki is. Eddig bírtuk szó nélkül..
- Tanítási szokásai? Ezt nevezi tanításnak? Elém dobja a könyvet meg a vérét és a többire jöjjek rám magamtól? - kezdtem el nevetni, de nem azért mert viccesnek találtam a helyzetet, hanem inkább szánalmasnak. Órán tényleg tanított, ledarálja az anyagot, érdekessé teszi a helyi legendákkal, de az amit itt tesz az egyenlő a nagy nullával.
Már megint elkezdett bírálni, melynek következtében lehunytam a szememet. "Higgadj le." ~ parancsoltam magamnak, de képtelen voltam rá. Egy részem tényleg vágyott erre a veszekedésre és magasról tett a következményekre. - Ez az, szóljon be csak nekem. Mást úgysem tud nem igaz? Ja de.. Ott vannak az átkozott tárgyai is, lemerem fogadni, hogy túl gyenge és csak azért van rájuk szüksége, hogy megfélemlítse az ellenségeit. Azok nélkül már rég halott lenne... Javítson ki, ha tévedek. - suttogtam felé a szavakat és már nem tudtam hátrálni. A lábaim tovább akartak menni, de egy láthatatlan falba ütköztek. Bezárt, de nem menekültem az ajtó felé, hanem bátran készültem szembeszállni mindazzal, ami még hátramaradt a mai napból.

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ la belle mixtape ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Semmi értelme nem lenne tagadni, hogy milyen mágiát gyakorolok. Felesleges, hiszen ha fejlődik, akkor rá fog jönni, hogy soha nem lesz annyi ereje pusztán azzal, ha a sima egyszerű "jó" mágiát használja ahelyett, amit én használok. Persze vannak kivételek, a vérvonal, és más egyéb, hiszen az én családomban visszamenőleg több erős boszorkány is volt, de ez nem minden. Fejlődni kell, és néha áldozatokat hozni, hogy erősebbé válhassunk, ha nem is legyőzhetetlenné. Mégis törekszem efelé a vél felé, és pontosan ezért nem kötődöm senkihez. Nem hiányzik, és meg van a magam élete.
- Valahol minden nyelv hasonló, csak vissza kell mennie az alapokhoz - válaszolok vissza hirtelen, még mindig nem figyelve teljes mértékben rá. Valamiért nem akarom túlságosan figyelni őt, vagy a közelembe férkőzni, hanem pusztán a száraz tudásomat akarom átadni. Semmi több. Nem vágyom arra, hogy bekúszva a bőröm alá próbáljon megismerni. Így azt az oldalamat mutatom, amit mindenki másnak, nem változtat semmit azon, hogy boszorkány, és tanítom. Nem adok egyenes választ, hanem azt várom el, hogy olvasson a sorok között, és magától ébredjen rá az erejére, és arra, hogyan is kell használni. Nem első osztályban vagyunk, így nem is szándékozom változtatni ezen.
- Szóval azt mondja idegen? Mikor felismert benne egy holt nyelvet? azt mondja segítség kell? A grimoire micsoda? Anélkül elég nehéz lenne a helymeghatározás - felelek vissza egy kicsit élesebben a szokottnál. Nem szoktam meg, hogy ellenkeznek, és többet akarnak. Az eddigi tanítványaim mind figyelmesen hallgattak, és csak néhányuk volt olyan bátor, hogy kérdezősködjön, hogy még több segítséget kérjen. Ez is egy teszt. Mint minden eddigi tette az volt, most ez is az. Nem tetszik a hangneme és én magam is egy zárkózott testtartást veszek fel, amin emellett érzékelhető az, hogy többre tartom magam nála.
- Nem fogok változtatni a tanítási szokásaimon csak azért, mert maga úgy érzi, hogy ez nehéz, vagy többet akar! Mit gondol én hogy tanultam meg varázsolni? Nem úgy, ahogy maga gondolja - kezdek ridegen és elutasítón beszélni, de mintha ezzel együtt kioktatóvá és ellenségessé váltam volna. - Mindamellett ez nem bújócskázás, maga pedig nem egy öt éves gyerek, akinek el kell mondani azt is, hogyan kell ép mondatokat összerakni! - kihozott a sodromból, de még közel sem annyira, hogy durvább eszközökhöz folyamodjak, mégis amikor hátrál, egy néma varázslattal húzok fel egy láthatatlan falat, hogy ne legyen képes távozni, mielőtt befejeztük a szóváltást.

Még mindig értetlenül meredtem hol rá, hol a könyvre, melyből egy varázsigét kéne kikeresnem. Szívesen megtenném, ha ismerném mit is jelentenek a benne lévő szavak. Ha előre szólt volna elkezdtem volna tanulmányozni ezt a nyelvet, kikerülve a jelenlegi kínos helyzetemet. Nem akartam véget vetni az órának, de eléggé kilátástalan voltam a továbbiakkal. Egy valamivel viszont nem; sötét mágiát használt. Nem firtattam tovább a témát, mert annak ellenére, hogy sejtettem egy nagy meglepetésként ért a vallomása. Azt hittem még ha nem is tagadja, akkor legalább ködös választ kapok. De nem. Nyíltan bevallotta annak ellenére, hogy alig ismertem őt. Szóval sötét mágia.. hű, most hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Egyáltalán feleljek vagy ne? Mindegy.. inkább mellőzöm ezt a témát, mert most egy kisebb sokk alá kerültem. Én nem akarok ilyenné válni.. Én az erőmet csakis jó dolgokra szeretném használni. Ezek után nem fogok egy újabb tanárt keresni, mert egy nem is találnék, kettő még mindig úgy gondolom, hogy ő a legjobb ettől eltekintve.
- De nem ismerem. - vágtam vissza kissé meggondolatlanul. Nem rég tudtam meg, hogy boszorkány vagyok, bármennyire is erősen koncentrálok és nézem ezt a hülye könyvet semmit sem értek meg belőle! Miért nem tud egyszer idejönni és elmagyarázni a dolgokat? Nem is tanított engem, csak apró tanácsokkal látott el eddig, a többit pedig elvárta tőlem. Ez nekem nem ment már! - Dr. Silverston. - szóltam utána, ahogy ellépett az asztalától, de nem folytattam tovább. Láthatólag más kötötte le a figyelmét. Egy üveget és egy levélbontót vett elő, az utóbbival nem is találkoztam még életem során, csakis a filmekben láttam. Egy apró sebet ejtett mutatóujján, vérét pedig a kezében tartott üvegbe csorgatta és miután végzett vele felém nyújtotta.
- Nem. - ráztam meg a fejemet tiltakozóan és összefontam a karjaimat jelezve, hogy nem akarom elfogadni az üvegcsét. - Nem kell a vére és nem fog eltűnni csak úgy a semmibe. Kérem, segítsen nekem Dr. Silverston, mert ez.. - mutattam a könyvre - teljesen idegen számomra. - fejeztem be a mondatomat és azon kaptam magam, hogy miközben beszéltem úgy folyamatosan hátráltam el tőle. Már a szoba másik felében találtam magam, mikor abbahagytam a kisebb kiakadásomat. - Segítsen nekem megérteni a varázsigét és utána bújócskázom Önnel, de addig is egyértelmű válaszokra van szükségem, melyeket ez idáig eléggé mellőzött.  - ez erősebb volt a kelleténél, de Dr. Silverston sem szokta visszafogni magát különösen akkor mikor engem kell bírálnia. Az egyetem falain belül megadom neki a kellő tiszteletet, de ha azon kívül ő sem hajlandó megtenni ugyanezt akkor én miért vagyok rá köteles?

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Egy kicsit meglepődtem azon, hogy rákérdezett, milyen mágiát is gyakorolok. De nem volt sértő cseppet sem, csak gondoltam ennyiből már rájött arra, hogy nem vagyok éppen a legideálisabb tanárnak. Tulajdonképpen sosem tagadtam, és nem is értem, hogy eddig hogy nem jött rá, hogy valami nem stimmel.
- Máskülönben hogy lenne ennyi erőm, Miss Brown? A tiszta mágiát használók nem alkotnak olyan remekműveket, mint a rózsa, vagy a gyertya... - fordulok felé ismét, mintha ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga, hogy én sötét mágiát gyakorlok. Én így élek már nagyon régen, és nem fogok megváltozni, mert most egy fiatal hölgy meglepődött a felfedezésén. - Mit gondol, miért javasoltam, hogy keressen mást, aki taníthatja? Nem hiszem, hogy a lelke megbirkózna a sötét mágiával - sóhajtok, miközben ismét ridegen beszélek, de figyelmemet közben leköti ismét a könyv, amit vizsgálok. A másik könyv pedig az asztalon pihen, amit Dorothy-nak szánok kölcsön, hogy tudja, mi fán terem a varázslat, ha megfejti, milyen igéket rejt egy-egy oldal. Természetesen nem adom örökbe, az az egyik legrégebbi könyvem, amiben nincsenek sötét igék.
- Meg fogja tenni úgy is. Túl kíváncsi a természete, és ez lesz egy napon a veszte - figyelmeztetem, de most egy csepp rossz szándék sincs bennem. Észrevétel, amit már megfigyeltem rajta az elmúlt időben. Ahogy azt is, hogy olykor lopva azt figyeli, hogy éppen mit teszek, vagy mit nem teszek. Mintha vágyna arra, hogy többet tudhasson, s néha az az érzésem támad, mintha már nem is a mágia miatt járna hozzám, hanem, hogy megtudjon egy apró kis részletet rólam. Lehet, hogy csak egy rossz megérzés, mely majd eltűnik, mindenesetre rajta tartom a szemem, ahogy varázsolni próbál. Most gyorsabban megy neki, mint mikor első alkalommal meg kellett gyújtania őket, és talán az erejét is jobban tudja hasznosítani, de ez messze nem tökéletes.
Ezért nem is mondok semmit, csak hagyom, hogy elvegye a könyvet, majd beleolvasson. Aztán hallom a szavait, melyek először örömöt, majd csalódottságot sugallnak. Egy félmosoly jelenik meg az arcomon. Nagyot sóhajtok, majd végül feladom, hogy most merülhessek el a régi könyv lapjai között.
- Ez egy igen érdekes kérdés, Miss Brown. Honnan tudná, ha magát a célnyelvet sem ismeri? Már hogy ne ismerné, hiszen boszorkány - felelek megint szinte rébuszokban, és nm könnyítem meg a dolgát a könyvvel kapcsolatban. - Sok helymeghatározó ige létezik, sőt kifejezetten széles a skála e téren. Azt, hogy melyiket fogja alkalmazni, majd önre bízom, de akkor lássuk, miért ez a következő tanulni való - folytatom a beszédet, felállva az asztaltól és felé sétálva, majd mellette elhaladva az egyik szekrényhez lépek. Egy üvegcsét veszek elő, és egy levélbontó kést, mellyel megszúrom a mutatóujjamat, majd az üvegcse szájához tartva csepegtetek bele pár cseppet, majd egy dugóval lezárom azt.
- Ez a pár csepp vér majd segíteni, hogy megtaláljon engem, ha megfejtette, melyik ige az, ami önnek kell - felé nyújtom az alig három centi hosszú üvegcsét, de ha esetleg érte nyúlna, akkor elrántom a kezem, hogy ne juthasson hozzá. - De vigyázzon, ez a mennyiség egyetlen alkalomra elég, nem többre - figyelmeztetem. Kíváncsi vagyok, lesz-e kérdése, esetleg mit kell beszereznie még az igéhez, hiszen eddig sem voltam bőbeszédű egy-egy ige elvégzésében csupán apró kapaszkodókat adtam, de a válaszra neki kell rájönnie.

Most először hallottam őt nevetni, a hangjától végigfutott a fagyos hideg a hátamon. Semmi kedvesség nem volt benne, ez is olyan sötét és félelmetes volt, mint ő maga. Már ha lehet így jellemezni egy nevetést. A magyarázat nem volt elég, újabb és újabb gondolatok fogalmazódtak meg bennem e téma kapcsán. Ezek már jóval személyesebbek voltak, az is benne van a pakliban, hogy nem fog rájuk válaszolni, de ha nem veszem magamon az erőt, hogy rákérdezzek akkor soha az égvilágon nem fogom megtudni a választ.
- Ön sötét mágiát gyakorol? - tettem fel a kérdést, egy kicsit sem finomítva rajta. Nem tudtam, hogy egyáltalán így kell azokat hívni, akik olyanok voltak, mint ő. Eddig csupán két átkozott tárggyal találkoztam, melyek halálosak lehetnek, ráadásul múltkor a növényt is kiszárította. Az internetről szedtem ezt a kifejezést, tudom, hogy nem biztos forrás, de csak az illetve a könyvtári könyvek álltak a rendelkezésemre. Az előbb említett grimoiret még nem adta kölcsön, mivel alkunkban szigorúan ki volt kötve, hogy csak azután adja oda, miután sikeresen meggyújtottam az összes gyertyát a boltjában. Remélhetőleg azzal még többet tudok fejlődni.
Már a lángok összegyűjtésével is sikerült előrehaladnom, igaz nem az összeset sikerült megkaparintanom, de a nagy részét igen. Kicsit elfárasztott, de ez talán annak is köszönhettem, hogy hajnalig gyakoroltam a gyertyákkal és nem igazán jutott idő az alvásra. Vajon a fáradság ellen van varázsige, ha már a kávé nem segít rajtam? Dr. Silverston még többet akart, sosem elégszik meg, mi? Mindegy. Legalább most kaptam némi segítséget tőle. Habár az eléggé zavart, hogy meghallotta a furcsa kijelentésemet, miszerint egy gyertya vagyok. Halkan felnevettem, de nem úgy, ahogy az előbb ő, az enyémben volt érzelem. Szégyelltem magam, mert meghallotta, de egyben magamat is kinevettem, amiért ilyen mondat eszembe jutott. De részben hatásos volt.. Már épp készültem elképzelni magamat egy forró lángként mikor félbeszakított.
- Nem, elnézést Dr. Silverston. Nem szerettem volna megzavarni az órát. - ráztam meg a fejemet és egy könyv felé intett. Valószínűleg az lehetett a grimoire. Hajtott a kíváncsiság, hisz még sosem fogtam egyetlen egyet sem a kezemben, azt se tudtam, hogy milyen volt belülről. De muszáj volt arrébb tennem a saját kíváncsiságomat, mert még hátra volt egy feladatom. Össze kellett gyűjtenem a lángokat. A tanácsát követtem és immár egy lángként képzeltem el magamat, a többi láng volt az én.. áldozatom, melyet meg kellett kaparintanom. Kivétel nélkül.
Kinyitottam a szememet és sajnos még mindig égtek gyertyák, de már jóval kevesebb, mint az előbb. Megint gyakoroltam, sokat. Talán öt perc telt el, talán fél óra mire sikerült az összeset begyűjtenem. Nem mondtam semmit, nem fakadtam ki örömömben, ahogyan a gyertyáknál tettem. Ez csak egy piti kis mágia volt, semmi több. Ezt elvárja tőlem Dr. Silverston, ha már az előzőnél sem dicsért meg, kétlem, hogy most megteszi.
Szó nélkül a könyvhöz sétáltam, először csak óvatosan végighúztam rajta az ujjamat. Ezüstös bőr fedele volt, csodálatosan volt kidolgozva, egyetlen egy hibát sem véltem rajta felfedezni. Kinyitottam és egy számomra ismeretlen nyelvvel találkoztam. - Latin. - motyogtam magam elé és egy apró mosolyra gördültek az ajkaim. Imádok idegen nyelveket tanulni, jelenleg nem csak franciául, hanem németül is beszélek, ráadásul nem rég kezdtem el tanulni az oroszt és a közeljövőben még a svéd nyelvet is szeretném elsajátítani. Leginkább a franciánál fordulnak elő hasonlóságok a latinnal kapcsolatban, így remélhetőleg pár szót ki fogok venni a szövegből. De nem így volt. Tovább lapozgattam, hátha valami feltűnik, de nem. Ez nem latin volt, ez egy teljesen más nyelv.
- Dr. Silverston, én.. nem értem. Mármint hogyan kéne kikeresnem egy varázsigét, ha a célnyelvet se tudom felismerni? - néztem fel a könyvből reménytelenül. Ez sokkal nehezebb lesz, mint hittem.. Most már kezdem visszasírni a gyertyákat.

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

- Nem. Igazából a legtöbb el van rejtve a szem elől, de Önnek ahogy látom rendkívüli érzéke van ezek fellelésére - fordulok felé egy félmosollyal, mely üres, és talán rémisztő is lehetne, de azt hiszem ez az ifjú hölgy a félelmetes külsőm és a rideg hozzáállásom ellenére sem menne el, szóval nem fáradozom tovább a lágyabb szavak megformálásában, hanem maradok a megszokott stílusomnál. - Már meg is tette - jelentem ki ismét gúnyosan, mintha eme tulajdonság a védjegyem lenne. Egy pillanatra felemelem a fejem, majd ismét a törött edény darabjait vizsgálom, miközben nem sokkal utána meg is hallom a kérdését, melyre röviden felnevetek, majd felé fordulok, hogy felvegyem vele a szemkontaktust.
- Hogy mégis mire kellenek? Előny. Hatalom. Mágia. Sok tárgy alattomos, sok tárgy átkozott, de csak kevés öl meg közvetlenül - magyarázok, hiszen jelenleg nem szeretném beavatni abba, hogy melyek ezek a tárgyak, és melyek nem. Ha esetleg a közelükbe megy, akkor úgy is szólni fogok, addig felesleges. - Nem vagyok veszélyben. Elég erőm van, hogy megvédjem magam, a tárgyak csupán eszközök - egy fél pillanatra elkalandozik tekintetem, és tisztában vagyok vele, hogy megint csak részben válaszoltam a kérdésére. Talán most közlékenyebb vagyok, de csupán azért, mert a tárgyakról való értekezés még nem bűn. Ráadásul nem vezettem végig a bolton, hogy mivel vigyázzon, hiszen ez előny számomra. Az ő nem tudása az én előnyöm, és nem akarom, hogy idő előtt veszítse az életét.
- Ha meggyújtotta őket, be is tudja gyűjteni, de ehhez nem varázsige kell, csupán érezze - rándul meg ajkam, majd két másodpercig torz fintor jelenik meg arcomon, amit el is tüntetek hogy az asztalhoz lépve üljek le mögé. Ő hátat fordít nekem, és én csak akkor kapom fel a fejem, amikor meghallom a mondatát, amire felszaladnak a szemöldökeim, de mégsem szólok semmit. Csak figyelem, ahogy egyre jobban próbál koncentrálni, én magam is meglepődöm, hogy fejlődött. Az igazat megvallva nem sok reményt fűztem hozzá, és a kételkedésem, valamint az alábecsülésem megtette a hatását. Tudom, hogy nem dicsértem meg, de nem vagyok az a könnyen dicsérős fajta. Ha megszokta, ha nem, sajnos ez van. Legalábbis neki sajnos. Végül visszafordulok a munkám felé, ami most éppen egy könyv tanulmányozása. Egy újabb grimoire, ami nagyon régi. Az őseim egyikének a tulajdona volt, talán az üknagyanyámé, ami látszik is rajta, bár annak ellenére, hogy az idő vasfoga megtépázta, a betűk olvashatók, de beletelik egy kis időbe, míg megértem ezeket az igéket. Hangjára kizökkenek a nyelv értelmezéséből majd felállok, körbenézek, és elsétálok a függöny felé, ami elválasztja az üzletteret a raktártól. Kinézek, majd visszasétálok a helyemre.
- Nem teljesen, még a nagy része égve maradt. Ne gyertyának képzelje magát, azzal nem megy semmire. Fogadja be az elemeket. Legyen a része, ne egy tárgy, hanem maga a láng - lehunyom a szemem, és csupán az asztalon lévő öt gyertya lángját hívom magamhoz, majd a tenyeremet kinyitva ott lobognak teljes pompájukban, egészen addig, amíg vissza nem irányítom a gyertyára. Mély levegőt veszek, majd visszasétálok az asztal mögé, hogy leülhessek és folytassam a félbeszakított teendőimet, de ismét Miss Brown hangja jut el hozzám. - Még nem ért véget az óra, vagy úgy érzi? De ha ennyire vágyik rá... - mutatok az asztal végén lévő gyertyák mellé, ahogy egy ezüstös borítású könyv hever. - Ha kész van a gyertyákkal, keresse ki belőle a helymeghatározást - pillantok fel rá, és én már tudom, amit ő nem. A könyv nyelve latin, amit nem sokan ismernek manapság, így nem hiszem, hogy tanítanák. Mindamellett, ha komolyan gondolja a tanulást, mindent meg fog érte tenni, hogy megértse.

Öröm volt látni az égő gyertyákat. Már a tudattól majd' elájultam, hogy mindezt én műveltem. Annyira boldog voltam, szavakba se tudtam önteni az érzelmeimet. Megszokhattam volna már Dr. Silverston jellemét, de azért mégis rosszul esett passzivitása. Valamiféle dicséretet vártam el tőle, melyet nem kaptam meg. Hiába.. sosem fogom elérni azt az állapotot, hogy büszke legyen rám. Próbáltam félresöpörni ezt a gondolatot és egyedül sikeremre koncentrálni. Azt már nem fogja tönkretenni.
- Itt minden átkozott? - hagyta el számat a kérdés, majd behúztam a nyakamat. Egy zavart mosoly jelent meg az arcomon és a gyertyát néztem. Nem akartam ilyen gúnyosan feltenni a kérdésemet, de.. igazam volt. Vajon hány tárgy tud megölni a boltban? Először is ott volt a rózsa, most meg ez.. Egyszer történik valami baleset és végleg eltűnök a föld felszínéről. Azért jó lenne tisztában lenni ezekkel, nehogy kíváncsiságom jelentse a vesztemet. - Kérdezhetek valamit? - néztem rá érdeklődve, de nem tudom miért is tettem fel a kérdést, hisz legyen pozitív vagy negatív a válasz, én úgyis fel fogom tenni a kérdésemet. - Minek kellenek magának az átkozott tárgyak? Veszélyben van? - követtem őt a raktárba, és ott is örömmel vettem tudomásul, hogy a gyertyák egytől egyig égtek. "Nem semmi munka Brown!" ~ képzeletben megveregettem a vállamat, és egy tisztes távolságban megálltam a tanáromtól. Kérdésén lefagytam és nem tudtam mit kinyögni. Azt akarja, hogy a kezeimbe gyűjtsem össze az összes gyertya lángját? Mégis hogyan? Persze, láttam ahogy megtette, de az nem égeti meg a kezemet? Jó, ez hülye gondolat volt, hisz ez mágia. Csak akkor történik baj, ha valamit elszúr az ember.
- Hát elméletileg képes vagyok rá, gyakorlatilag.. nem tudom. - néztem körbe idegesen, felmérve a területet. Pedig épp most sikerült megmutatnom tudásomat, ezzel romba dönteném az előbbi produkciómat. Ezt még nem is gyakoroltam. Kinyújtottam a kezemet, és hangosan kimondtam a varázsigét. Nem történt semmi, a gyertyák lángjai a helyükön maradtak. - Egy ideig szerintem bénázni fogok, majd szólok, ha sikerült. - fordítottam neki hátat, nem akartam, hogy lásson engem szenvedni. Na akkor.. Megint kiürítettem minden felesleges dolgot az agyamból, és csakis a mágiára, sőt a gyertyára fókuszáltam. - A gyertya én vagyok. - mondtam hangosan, és valahogyan sikerült magamat gyertyaként elképzelnem. Nem tudom hogyan, de a lényeg az, hogy egy gyertya voltam. Elképzeltem ahogy kicsi kezei nőttek a gyertyának, avagy nekem, melyben összegyűjti a lángokat. Plusz el is mondtam a már oly jól ismert phesmatos insendiat. Még félálmomban is el tudnám mondani.. Ahogy kinyitottam a szememet észrevettem tenyerem lángolását. Nem égetett, egyedül a vibrálást éreztem. A mágiát. Nem sikerült az összeset összegyűjtenem, mivel még mindig égett számos gyertya a szobában. - Ááá, nézze sikerült! - fordultam oda felé, ügyelve nehogy eloltsam. Még pár másodpercig csodálkoztam a kezemben lévő lángokban, majd tapsoltam egyet és azzal együtt eltűnt.
- Ó tényleg! Dr. Silverston, Ön még anno ígért nekem egy grimoiret, ha sikeresen meggyújtom a gyertyákat.. - néztem rá bájosan. Egy ilyen dolgot nem tudnék elfelejteni, annak segítségével még több varázsigét el tudnék sajátítani, nem csak ezt az egyet.

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Eleinte nem tudok elszakadni a tekintetétől, végül mégis megteszem. Nem akarom közel engedni magamhoz, hiszen ő csak egy eszköz. Ha nem az erejét csapolom, akkor másra fogom használni mert ez vagyok én. Csak kihasználom az embereket, mert nem számít senki más számomra, csak én magam és a tárgyaim. Ezt tudnia kellene, ahogy azt is, hogy én sosem leszek vele kedves. Legalábbis nem tervezem. Kedvesnek lenni gyengeség, én pedig nem vagyok efféle népség. Én pusztán a nyers valómat mutatom, mint eleddig. Mégsem értem, hogy miért vágyik olyannyira az én kedvességemre, mikor bárhol máshol megkaphatja azt. Így inkább nem is figyelek rá, és lassan visszatérek ahhoz a viselkedési formámhoz, amit ezidáig is tanúsítottam felé. Mert így sokkal könnyebb.
- Nem kell engem megfejteni. Csak higgye azt, amit lát, és nem éri csalódás - csóválom meg a fejem felé fordulva egy gúnyos mosollyal, majd lehajtom a fejem. Nem értem, miért olyan fontos neki, mikor én cseppet sem érdeklődöm a múltjáról, vagy róla. Csupán tanítom, bár ez is túlzás, kiadtam neki egy feladatot, amit vagy képes lesz megtenni, vagy nem. Tulajdonképpen az sem érdekel, ha nem képes semmire, de valahogy jobban örülnék, ha nem így lenne. Inkább, mint azt hallgassam, hogy mire jutott velem kapcsolatban, mert ő unalmas óráiban próbált rájönni, miért is vagyok olyan, amilyen. Ahogy eltávolodom tőle, nem tudom, hogy mit csinál a hátam mögött, csak lehajolok a félbetört hosszúkás tárgyért. Egy fekete gyertya az, melyet már régen nem találtam. Néha magam is elgondolkodom, hogy tudok valamit úgy eltenni a saját boltomban, hogy meg sem találom, de most végre megvan. Ismét körbenézek, és végre megtalálom azt az ezüst gyűrűszerűt, ami körülötte volt. Ekkor fordulok felé, ő pedig ekkor gyújtja meg a gyertyákat. Semmi orrvérzés, semmi ájulás. Körbenézek a bolton, mely a gyertyáknak hála sokkal világosabb lett. Lassan közelítek felé, hiszen nem csak a bolt van, hanem a raktár is de ha itt égnek a gyertyák, akkor ott is égniük kell. De mégsem megye be, hanem a pult külső szélénél állok meg.
- Hogy ez? Egy félbetört átkozott gyertya. Nagy szerencséje, hogy ezt nem gyújtotta meg... - döntöm jobbra a fejem. Igen, ez is egy átkozott tárgy, mint a rózsa, melyet még régebben kézbe akart venni. - Aki meggyújtja, majd az aljára helyezi a gyertyagyűrűt, meghal. Pontosan akkor, amikor elfújják a lángot, szóval jobban jár, ha előbb kérdez, mintsem hozzáér, vagy használni akarja - tanácsot adok neki, majd végül bemegyek a hátsó raktárba, hogy ott is megnézzem a gyertyákat, amiket remélhetőleg meggyújtott. - Ha erre képes, akkor be is tudja gyűjteni a lángokat, nem igaz? - kérdezem, majd felé fordulok, ha esetleg követett a raktárba. Arra a trükkömre gondolok, melyet legelőször mutattam neki itt a boltban. Reményeim szerint ha érzi a gyertyák lángját, ha érzi az erejét, képesnek kell lennie rá hiszen mindegyik gyertyám ég - kivéve persze az átkozott darab.

Kétlem, hogy nem lakozott benne semmiféle kedvesség. Biztos rendelkezett olyannal, ha nem is most, akkor korábban. Gyerekként mindenki ártatlan, ő is egykor az volt. Csak most vált olyanná, amilyen.. Meglehet, hogy még mindig élt benne egy kicsiny kedvesség, mélyen eltemetve magában. Pusztán elő kellett idézni, ha az ember kedvességet kap, általában azzal is válaszol. Ha nem is rögtön, hanem egy idő után. Valamiért nem voltam hajlandó elhinni Dr. Silverstonnak, hogy ő ilyen, bíztam abban, hogy mélyen eltemetett egy másik énjét. Igaz.. minek is szeretnék ezzel szenvedni? Hisz nem adott okot erre, sőt szerintem, ha megtudná a tervemet páros lábbal rúgna ki a boltjából, mondván, hogy soha ne jöjjek vissza. Úgy vélem mindenki megérdemli a boldogságot, ahogyan ő is. A szabadidejét áldozza rám, már több mint egy hónapja tanít engem, én pedig csak meghálálni szeretném. Nem tetszik az, hogy állandóan ilyen mogorva. Nem akarom, hogy így érezzen. Az emberek sorsát mindig is magamon viseltem. Egy ideig a pszichológus pályán is agyaltam, de végül is elvetettem, hisz hosszútávon igazán megterhelő az ember lelkiállapotára nézve.
- Téved. - sétáltam közelebb a pulthoz, avagy hozzá. - Az elmúlt egy hónapban rengeteget jártam ide, szinte magával beszéltem a legtöbbet.. Ööö.. nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. - hajtottam le egy pillanatra a fejemet, gondolkodva. Igazából még magam se tudtam, hogy mit akartam mondani neki. - Igazából próbálom magát megfejteni. Nem értem miért lökje el az embereket. De hagyjuk, elkalandoztam. - vontam meg a vállamat és hátat fordítottam neki. Pár lépésnyi távolságot tettem magunk közé, és lehunytam a szememet. Képzeletben megfogtam a mágiát, amelyet birtokoltam. Hittem benne.. Ez volt a titka az egésznek: csakis hinni kellett benne. Az összes kétely, az összes problémám kiáramlott az elmémből, egyedül a mágiára koncentráltam. Éreztem, ahogy megtölti a testem minden egyes pontját az ereje, szinte lángoltak a végtagjaim a benne áramló mágiától.
- Phesmatos Insendia. - mondtam ki a varázsigét határozottan, majd kinyitva a szememet az egész helyiséget gyertyák hada világította be. Annyira megörültem, hogy a szám elé emeltem a kezeimet. Sikerült.. Megérte annyi időt belefektetni, mert ez egyszerűen.. - Elképesztő. - fejeztem be gondolatomat hangosan és felé fordultam. Boldog voltam. Elégedett voltam saját magammal, amiért képes voltam kizárni az érzelmeimet és az elmémmel irányítottam a gyertyákat. És mindezt nagy részben az előttem álló férfinak köszönhettem.
- Köszönöm, hogy belevezett ebbe a világba. - mosolyogtam és a kezében egy törött tárgyat pillantottam meg. Nem tudtam egészen besaccolni, hogy mi lehetett az, sem azt, hogy mire volt képes. A tárgyak nagy része, melyek a boltjában hevertek valamiféle természetfeletti varázzsal bírt. Vegyük például azt a kristályrózsát, mely képes lett volna végezni velem. - Az ott micsoda? - böktem ujjammal kíváncsian a kezében heverő kellékre.

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ paradise ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Tulajdonképpen felesleges volt rajta használnom az erőmet, pillanatnyi filmszakadás volt. Valamiért a tárgyakhoz mindig is jobban ragaszkodtam, mint az emberekhez. Egyetlen nő volt képes eddig ezt a háttérbe szoríttatni velem, de ő már nincs az élők sorában. Halála után ismét előjött eme szenvedély, mely eszelős függőséggé alakult át, ahogy az is, hogy még több erőt szerezzek magamnak. Nem értékelem az embereket, és nem érdekel a sorsuk. Ennek ellenére nagyon is szerettem átadni a tudásom bizonyos keretek között. Az okkultizmus is Hozzá köthető, őmiatta, az emléke miatt tanítottam eleinte mely később szenvedéllyé alakult, és ezzel is talán úgy érzem, hogy közelebb van hozzám. Vissza akartam hozni, tényleg akartam, de sajnos már nem volt meg a kellő erőm hozzá. Legalábbis akkor. Mindent azért tettem, minden miatta van. Hogy visszatérjen hozzám. Ám eme felfedezést én magam sem ismertem be, s elnyomva tartottam a lelkem maradékának mélyén. Egykor még fel tudtam idézni, mára viszont képtelen lennék, milyen volt az az érzés. Ma már nem tudom felidézni az arcát sem, csupán az üveges tekintetét, majd annak a kis lénynek az ordítását, akit eldobtam magamtól.
- Mit érnék el a kedvességgel? Nem az az ember vagyok, soha nem leszek az, ha erre vágyik, rossz helyen keresgél, bennem semmi kedvesség nincs - ejtem ki a szavakat a számon, mielőtt hátat fordítanék neki, hogy összeszedjem a darabokat. Fel sem tűnne, hogy hátramegy, ha nem hallanám a lépteit, de nem érdekel. Rég túltettem magam azon, hogy bejár hátra. A szilánkok begyűjtése közben bezárom a bolt bejáratát és lehúzom a rolókat. Azt hiszem ma korábban zárok be, s ezért a táblát is megfordítom, majd visszatérek az eddigi tevékenységemhez, végül felállok, és a pultra helyezve figyelem a halom törmeléket. Mintha egy kupac szemét lenne, mintha ezzel a tárgy elvesztette volna mindazt, amit egyben adott. De vajon helyre tudom hozni? Minden bizonnyal nem egyszerű, de meg fogom oldani. Minden darab a boltomban fontos tárgy, értékek, melyeket nem szeretnék elveszteni. Mindegyiket félve őrzök és gondozok, egyiken sem volt látható egyetlen porszem sem, vagy karcolás. Amikor kijön hátulról, én felé fordulok, és figyelem őt. Kék íriszeibe fúrom sajátomat, majd beszélni kezd ismét. Egy pillanatra mintha feszült arcvonásaim ellágyulnának, de akkor követem kezének útvonalát a maradványokra, és egyelőre nem nézek vissza rá. Végül, ahogy a szavait felém intézi, ismét megtalálom jeges tekintetét, és farkasszemet nézve vele próbálok rájönni arra, hogy mit láthat bennem, ami miatt tisztel? Ő a szöges ellentétem, tele élettel és boldogsággal én pedig. Nos, hát én én vagyok, aki nem naiv, hanem lekezelő, önző és semmivel sem törődő férfi vagyok. Nem érdekelnek mások érzései, ő pedig mégis visszajárt.
- Miért érdekli, hogy miként bánok másokkal? A tudásom érdekli, nem a személyiségem, vagy tévednék? - kérdezem tőle a fenti témára visszatérve, miközben a pultnak dőlve figyelem őt. Az egész megjelenése egy kész talány, és valamiért érdekel, miért ilyen. Mindazonáltal még mindig tartom azt a tervem, ami számára nem a legideálisabb. Mégis valami miatt egy pillanatra engedtem arcom vonásait, ahogy őt néztem, ahogy próbáltam a lelkébe látni. Végül csak megcsóváltam a fejem, majd a tál felé fordulva vettem azt a kezembe, de még háttal álltam neki, csak a fejemet fordítottam oldalra. - Felejtse el - léptem be a hátsó helyiségbe, hogy az egyik szekrény tetejére tegyem az edényt, majd visszatérjek hozzá. - Az edény... Fátylat rá - szólaltam meg ismét rideg hangon, miközben kimentem a pult mögül, hogy elrendezzem a többi tárgyat, amit még elmozdított. Tulajdonképpen majdnem megfeledkeztem a gyertyákról, de a földre pillantva egy félbetört darabon akadt meg a tekintetem, melyet felvéve tartogattam a kezemben, végül felé fordultam vele.

Szavai kemények voltak és még erősebben akartam sírni, de visszafojtottam. Állandóan csak pofonokat kaptam az élettől, mindig hibázok valamiben. Lehet, hogy kívülről egy összeszedett lánynak tűntem, de legbelül darabokra voltam esve. Évek óta össze szeretném magam szedni, hátrahagyva a gyermekkori sérelmeket, de sajnos képtelen voltam rá. Ez határozott meg részben engem, nem tudok olyasvalamit elengedni, ami már lassan évtizedek óta él bennem.
A gyengeségemet.
Hamar sértődök meg és a szavak nálam igen is sokat jelentettek. Ezért nem szoktam meggondolatlanul dobálózni velük csak úgy. Előre átgondolom mondandómat, figyelembe véve a másik esetleges reakcióját is. Sosem tudnék úgy viselkedni az emberekkel, ahogyan Dr. Silverston. Olyan volt, mintha magasról tenne az emberekre és azok érzelmeire. Igaz, tanárként fantasztikus volt, de valljuk be, hogy magánemberként már nem volt az.
Végre szabadon tudtam mozogni, így gyorsan ellöktem magamat a faltól és sajgó hátamat kezdtem el masszírozni, már amennyire hozzá tudtam férni. A hosszú könny csíkokat is lemostam az arcomról és próbáltam nem törődni cinikus megjegyzéseivel. "Arrogáns seggfej." ~ gondoltam magamban, és most először fogalmazódott meg bennem ilyesmi vele kapcsolatban. Az volt. Kétség kívül, nem is csodáltam, hogy nem volt senkije sem. Csakis magával törődött, senki mással. Megérdemli, hogy egyedül legyen!
- Maga tényleg mindenkivel így bánik? Nem tudna csupán egy másodpercre némi kedvességet mutatni? - nem vártam választ a kérdésemre, csak hangot adtam a gondolataimnak. Megráztam a fejemet és a táskámat hátravittem a raktárba. - Bocsánatot is kértem, nem volt szándékos. - dünnyögtem magamnak és elhelyeztem a táskámat az egyik széken. Mélyeket lélegeztem s mindent megtettem annak érdekében, hogy kizárjam a problémákat a fejemből. Sikerült már.. Nem is egyszer.
Nem sok időt töltöttem el hátul és miután késznek éreztem magam visszatértem hozzá. - Sajnálok mindent. Ezt... - kezemmel a váza maradékaira mutattam -, meg az előzőt is. Kérdésére válaszolva, azért sajnálom leginkább, mert sejtem, hogy mennyi munkát fektetett bele a tárgyak megszerzésében. Rengeteget. Ráadásul ezek nem mindennaposak, felbecsülhetetlen az értékük, én pedig egy szemvillanás alatt tönkretettem. - szívtam be mélyen a levegőt, majd lassan kiengedtem magamból. Ha vissza tudnám fordítani az időt, megtenném. Soha nem mérnék ekkora pusztítást a boltjára. Egyedül egy valamit nem változatnék meg, a kérdéseimet a jellemével kapcsolatosan. Nem értettem, hogy mi történt vele, amiért így viselkedett. De nem csak velem, mindenkivel. Legszívesebben nyíltan rákérdeznék, de sajnos nem tehettem. Ő még mindig a tanárom volt, én pedig a tanítványa. Nem tehetek fel ilyen személyeskedő kérdéseket.

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Ha van valami, ami pillanatok alatt fel tud bosszantani, az az, amikor az értékes tárgyaimban tesz kárt valaki. Olyankor szinte megszállottá válok, mert talán az egyetlen dolog, ami érdekel, azok a műtárgyaim. Az emberi kapcsolatok kiépítését régen feladtam, érdekkapcsolataim vannak csupán, semmi több. Az emberi lények nem okoznak örömet, és csak eszközökként tekintek rájuk, ahogy akár Miss Brown is lehetne az eszközöm. Egyetlen visszatartó erő van márpedig az, hogy az egyetemre jár, ahol én magam is tanítok. Tulajdonképpen ez igen jó indok lehet, ha meg akarom őrizni az álcámat. Ezen pedig most nem segít a pusztítása, amit az imént véghez vitt. Szerencsére a legtöbb törékeny dolog vitrinekben figyel, ezt az egyet kinn felejthettem a nap folyamán.
- Sajnálhatja is. A könnyeit pedig tartogassa otthonra - reagálom le, ahogy arcán végiggördülnek a sós cseppek. Igazán nem hat meg, hiszen annyi diák játszott már sírást előttem, ráadásul még fiatalon sem érdekelt. Valahogy szánalmas próbálkozásnak tartottam anyám részéről is, mikor zokogva próbált megállítani abban, hogy magam mögött hagyjam őt. Végül leengedem a kezem, és ezzel a láthatatlan visszatartó erő is csökken, majd végleg eltűnik, így adva meg a szabad mozgást neki.
- Nem értem, hogyan függ össze a kettő - fordulok el tőle lemondón, és még mindig idegesen, majd egy tálat kivéve a pult alatti polcról kezdem el szedegetni az összetört műtárgy darabjait a földről. Figyelmen kívül hagyom a jelenlétét, és gondosan ügyelek arra hogy minden egyes darabot felszedjek, de sajnos nem egy helyen vannak a szilánkok, hanem egy nagyobb részen. Talán még helyrehozható, de ezt nem fogom az orrára kötni, csak teszem azt amit elkezdtem, és látszólag nem érdekel, hogy a hátam mögött van. Csak akkor állok fel, mikor minden egyes darabot felkutattam, és leteszem az edényt a pultra, majd felé sétálok, és megállok előtte alig két lépés távolságra.
- Mégis mit érdekli magát? Hisz soha nem lenne annyi pénze, hogy megtérítse a káromat - ismét lebecsültem őt, de most végre tudja, hogy igenis van olyan dolog, amivel törődöm. A műtárgyaim, az átkozott tárgyaim, és az erőm. Semmi más nem érdekel, ahogy az sem, hogy kirúgták. Lehet, hogy azt várta, hogy felajánljak neki valami munkát, de egyelőre még azok az idők is néha keservesek, amit itt tölt. Valahogy zavaró a folytonos irányításmániája, hogy állandóan nyüzsög, és az az idegőrlő kíváncsiság. Nem kellene ezzel foglalkoznom, de néha úgy érzem, mintha alattomos módon eleve ezt akarta volna. Ennek ellenére nem találok benne semmiféle hajlamot arra, hogy érdeklődjön a fekete mágia iránt, szóval sokkal inkább hajlottam afelé, hogy elzavarjam. Ám amit az imént tett, az egy megváltoztatta a döntésemet.

Rettegtem, mivel nem bírtam kontrollálni a saját erőmet. Féltem, mert nem tudtam ellene tenni. A szél süvítéséhez hasonló hang töltötte meg a boltot. Borzalmas volt, véget akartam vetni, de képtelen voltam rá. Rengeteget gyakoroltam, az elmúlt egy hónapban nem telt el olyan nap, mikor kihagytam volna. Mindennap minimum fél órát rászántam, mert a siker titka a fejlesztés. Minél erősebb lettem, annál nagyobb erőn kellett uralkodnom. Most minden kicsúszott az irányításom alól, berezeltem és nem tudtam semmivel sem lecsillapítani magamat.
Térdeim remegtek, fogaim szüntelenül koccantak egymásnak, mintha fáznék, holott az idő teljesen megfelelő volt. Igazából mindent bemeséltem magamnak, minden az agyban zajlott. Ugyanott kéne kikapcsolnom, de nem megy.. Még nem ment.
Dr. Silverston mély parancsoló hangját hallottam. A félelem csak még jobban eluralkodott rajtam, és mielőtt válaszolni tudtam volna, a talaj eltűnt lábaim alól. Pár másodpercig tartott az egész, míg a kemény falnak csapódtam. Egyenletes volt, nem állt ki belőle semmi, de azért mégis rendesen odaütöttem. Minden megszűnt körülöttem, a szél.. a süvítés.. a tárgyak csörömpölése.
Ki akartam egyenesedni, de mintha egy láthatatlan erő szorítana a falhoz. Nem bírtam megmozdulni, gondolom Dr. Silverston tette, nehogy még nagyobb kárt okozzak a boltjában. Nem törtem össze sok mindent csupán pár dolgot, de egy antikváriumban ezek az értékek felbecsülhetetlenek. Úgy szégyelltem magam, legszívesebben elmenekülnék, amiért ezt műveltem a boltjával.
- Nem állt szándékomban, sajnálom. - még mindig nem tudtam mozogni, és legszívesebben elüvölteném magam, hogy engedjen el, de nem cselekedtem így. Pont ráláttam az előbb említett törött vázára. Homlokom ráncokba szaladt, ajkaim pedig elkezdtek remegni. Mindig ez történik, mikor próbálom magamba fojtani a sírást, de egyszerűen muszáj volt kiadnom magamból. - Annyira, de annyira sajnálom, csak.. - csuklott el a hangom és pár könny utat engedett magának és már nyúltam volna, hogy lesöpörjem őket, de még mindig visszafogott az erő. Nem akartam így mutatkozni előtte, hisz nem a pátyolgatás embere, nem is vártam el most ezt tőle. Ilyen helyzetekben csupán gúnyos megjegyzéseket tudott tenni, melyekre most egyáltalán nem voltam kíváncsi. Igaz, csak egy hónapja "tanított", de e rövid idő alatt sikerült megtanulnom, hogyan kell a fülem mellett elengedni beszólásait. Úgy gondolom, biztosan nincs sikere a magánéletben, ezért mindig olyan mogorva, nem kell, hogy még én is rátegyek egy lapáttal. Így megpróbálok a lehető legkedvesebben viselkedni vele, nehogy felidegesítsem, de sajnos most sikerült.
- Tudom nem magára tartozik, de kirúgtak a munkahelyemről és ha gyorsan nem találok valami új állást, akkor többé már nem lehetek a tanítványa. - mondtam elkeresedve és lepergett előttem hátralévő életem. Vissza kell majd költöznöm szüleimhez - ha anyám egyáltalán visszaenged - és aztán mit fogok tenni? Beállok kávét főzni apám irodájába? Nincs semmi képzettségem, egyedül egy pár nyelvet beszéltem, de azzal semmire sem megyek! Édes istenem... mi lesz velem?!
- Még egyszer nagyon sajnálom és ígérem visszafizetem a kárt, de jelenleg nem tudom. - tekintetem kétségbeesetten kutatta azokat a tárgyakat, melyeket széttörtem. Direkt kerültem a szemkontaktust. Nem akartam, hogy lássa mi zajlott az arcomon, nem akartam még ennél jobban lesüllyedni.

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

A napok igazán gyorsan telnek, ha egy bizonyos személy csak úgy beállít két, három, vagy akár négy naponta, hogy bemutassa, amit addig tanult. Nem dicsértem, és nem magasztaltam az egekig, mert nem éreztem, hogy megérdemelné. Értékelem az igyekezetét, de az én elismerő szavaimra többet kell várnia, mint néhány alkalom, amikor hatnál több gyertya kanócára varázsol lángot, így csak eltértem a jelenlétét. Olykor a raktárba küldtem, hiszen nem tenne jót az üzletemnek, ha ő varázsolgatna, miközben egy tudatlan embert szolgálok ki. Lehet, hogy nem értékeli, hogy lassan egy hónapja ugyanazt kell tennie, de megtehette volna, hogy fogja magát, és nem jön többet. Nem haragudtam volna sőt néha örültem volna neki. Olykor estig itt volt, én persze látszólag figyelmen kívül hagyva foglalkoztam a különböző műtárgyaimmal, amik számomra fontosabbak az emberi létnél. Tárgyakhoz kötődöm, s némelyiket erővel ruházom fel, mint az a rózsa, mely megölhette volna már az első alkalommal is Miss Brown-t, ha esetlen nem vagyok olyan közel.
Sokszor nem beszéltem meg vele időpontot, de a mairól kivételesen tudok, de előtte még el kell intéznem egy kis dolgot, ami nem várhat. Az egyik tanoncom hozott nekem friss árút, melyet a gyűjteményembe tehetek, és ezzel foglalatoskodtam. Az eleinte halottnak hitt fiatal barna szépség végül menekülni próbált, és mikor épp sikolyra nyitotta volna ajkait, belé fojtottam a hangot, és egy apró nyöszörgést nyelt el a fenti ricsaj mely az ajtó volt. Ezek szerint Miss Brown megérkezett, s korábban jött, mint vártam, de nem foglalkoztam vele, hanem befejeztem a bűbájt, mellyel magamhoz kötöttem, és egy ájult állapotba taszítottam a fiatal lányt, majd egy kézsuhintással tüntettem el őt is az avatatlan szem elől. Majd ha a fenti hölgy elmegy akkor elhelyezem megfelelően. A tanoncnak csak intek egyet, majd meghallom a fentre nem illő hangokat, és idegesen szorítom össze az állkapcsomat, majd sietős léptekkel hagyom el a rejtett pincét, hogy végre kiérjek az üzlethelyiségbe.
- Fejezze be - emelem meg a hangom, de meg sem várom az eredményt, amint meglátom a rendetlenséget, és azt a néhány törött tárgyat, amik értékesebbek Miss Brown életénél is, így egyetlen mozdulattal taszítom a falhoz, ami a pult mögött van, hogy kizökkentsem a jelenlegi tudatállapotából. - Ha azért jött, hogy romboljon, akkor el is mehet, mert erre nincs szükségem. Tudja, mennyibe került az az antik váza, amit apró darabokra zúzott? - lépek közelebb hozzá, miközben nem engedem mozogni. Nem teszek vele semmit, csak még egy lépést teszek felé, majd végignézek a tárgyaimon. - Ha zavarja, hogy nem tanítok mást, beszéljen, ne pusztítson, mert nem tolerálom! - sziszegem, majd ajkaimat vékony vonallá préselem. Kihozott a sodromból, és ez nem az első eset. Nem is értem, hogy miért fáradozom még vele...

A következő percek nagyon lassan teltek el, míg válaszára vártam. Mintha az idő megállt volna minden egyes másodpercben egy kis szünetre. Rendkívül idegesítő volt, türelmetlenségemet nem sikerült elfednem, tisztán láthatta az aggódó ráncokat a homlokomon. Akartam mindezt. Meg akartam tanulni a mágia használatát. Ha már volt akkora szerencsém, hogy a képességgel meg lettem áldva, akkor igen is muszáj kihasználnom ezt a lehetőséget.
Amikor a könyvet szóba hozta, szemeim kikerekedtek a meglepettségtől és egy széles mosoly is az arcomra terült. Nem hittem volna. - Köszönöm! - vettem át a könyvet és szorosan magamhoz öleltem, mintha meg akarnám védeni. Eszembe se jutott az, hogy talán mégsem írta alá. Majd otthon megnézem, úgysem kell sokat sétálnom. Már kezdtem megszokni ködös válaszait, sosem felelt pontosan a kérdésemre. Ez egyben bosszantott, de kihívást is jelentett számomra. Nem fog csalódni bennem, nem fogom hagyni, addig fogok próbálkozni és gyakorolni, míg be nem bizonyítom számára, hogy képes vagyok rá. Hirtelen a mágia vált életem legfontosabb dolgává.. De nem fogom hagyni, hogy a tanulás rovására menjen, vagy a munkáméra. Megtalálom az egyensúlyt.
- Értettem. - bólogattam és szívem szerint már holnap iskola után rögvest ide jönnék gyakorolni. De ha az eszemre hallgatok, akkor a holnap folyamán bevásárolok több csomagnyi gyertyát és a szobámban fogok gyakorolni. Csak akkor szeretném legközelebb ide betenni a lábamat, ha már valamit fel is tudok mutatni. Ráadásul meg kell ismerkednem közelebbről a saját erőmmel, nem szeretném, ha a mai mutatványom valaha is megismétlődne.
- Akkor.. én megyek is. Köszönöm szépen a mai napot Dr. Silverston, hamarosan találkozunk. - búcsúztam el kedvesen és hátat fordítva neki elindultam a kijárat felé. Ahogy kiléptem és az utca végére értem, kinyitottam a könyvet. Aláírta. Örömömben elkezdtem ugrándozni fel-alá, majd boldogan folytattam tovább az utamat.

Egy hónap múlva.

Érzelmeim teljesen fel voltak dúlva, egy komplett káosz voltam, nem bírtam uralkodni magamon. Mobilon.. három év után képesek voltak telefonon kirúgni! Még jó, hogy nem sms-ben. Kész őrület! A hét folyamán kell bemennem és aláírnom a szerződést a távozásomról. Az egész jövőm válságba került, mert ha ez a pénz most kiesik, akkor nem tudom majd miből finanszírozni az iskolát. Hitelt pedig nem szeretnék felvenni, mert a visszafizetésével tölthetem az életem hátralévő részét. Egy lehetőségem maradt: egy új munkát kell találnom. Méghozzá azonnal, mert másfél hónap múlva be kell fizetni az újabb részletet. Jól tudom, hogy szüleim sosem adnának kölcsön, anyám kezeli a pénzügyeket otthon és tisztán kifejtette, hogy sose forduljak hozzájuk e témában. Igazából nem is folyamodnék ehhez a döntéshez, ugyanúgy irtózok tőlük, mint a hitel felvételétől.
Azzal a céllal indultam el otthonról, hogy bemutassam tanáromnak azt, amit hosszú hetek gyakorlásával értem el. Legszívesebben most azonnal hazafordulnék, nem szeretném, ha ilyen helyzetben látna engem, az is megeshet, hogy valami balul sül el.. Nem tudom! Semmit se tudok, mert jelenleg sokkal jobban érdekel, hogy be tudom-e fejezni ezt a rohadt egyetemet!
A boltba belépve talán kissé nagyobb erővel csaptam be az ajtót a kelleténél. Magassarkúm hangosan kopogott a padlón, majd a pult előtt álltam meg. Nem láttam Dr. Silverstont, de nem is szólítottam. Szükségem volt pár percre. Egyedül. A pultnak dőlve a halántékomat kezdtem el masszírozni. Sajnos nem segített, hisz az érzelmeimet egyre erősebbnek éreztem. "Életem legnagyobb kudarca vagy." ~ idéztem fel anyám utolsó felém intézett szavait, és ez jelentette az utolsó cseppet a pohárban. Kezemmel lendítettem egyet, melynek következtében hangos csörömpölések töltötték be a kis helyiséget. Feszülten körbe pillantottam, aggódva, hogy mi fog történni. Nem bírtam megállítani a folyamatot, mintha egy forgószél tombolna végig a bolton. S ahogy egyre idegesebb lettem, úgy vált egyre nagyobbá a pusztítás.

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Régen kijöttem már a formámból, ami a tanítást illeti, hiszen akik még a tanoncaim, azok jó pár éve, ha nem évtizede mellettem vannak már. Nem szoktam hozzá az olyan újoncokhoz, mint Miss Brown. A legtöbb ilyen fiatallal egyetlen dolgot tervezek csak, pár alkalom után a gyűjteményem tagjai lesznek, én pedig erősebbé válok. Miss Brown is pont ideális erre a szerepre, hogy belőle erősebbé váljak, hogy az erejét használjam, miközben ő öntudatlanul fekszik a rejtett szobában a többi áldozat mellett. Talán ő maga is ott fog kikötni, de amíg ilyen keveset tudok róla... Nem hiányzik egy aggódó szülő, esetleg nyomozás, így mindig olyanokat környékezek meg, akik nem hiányoznak majd senkinek, ha mégis, akkor az jelentéktelen és értéktelen személy. Bár ebben a helyzetben nem én voltam az, aki új áldozat után nézett, hanem az áldozatom talált rám, így kénytelen lettem volna jó pofát váni hozzá, de az nem az én stílusom. Csupán néhány olyan lehetőséget adok neki, amit eddig nem használt ki, és mégis tőlem akar tanulni.
E rövid idő alatt megtudtam, hogy igen naiv lánnyal állok szemben, aki azt hiszi, hogy én valamiféle hős vagyok, és nem ismeri fel a bennem lakozó sötétséget, mely körülvesz, és eluralkodik minden egyes pillanatban felettem, ha ellent mond nekem.
- A könyv... - biccentek felé kelletlenül, majd hirtelen mozdítom a kezem, és az említett tárgy a kezemben pihen. Felé nyújtom, és nem mondom, hogy aláírtam, vagy sem, majd meglátja, ha hazaér. Remélem nem itt fogja kinyitni, és örömtáncot járni, mert megkapta, amit akart. Ha tényleg fel akarom használni őt, egy ideig el kell még játszanom azt a férfit, akit látni akar. Legalábbis e téren.
- Azért tettem, mert ezt akartam. Ez csak egy virág, és a megfelelő összpontosítással előcsalogatható belőle a maradék élet - fordulok el végül a növénytől, melyre nem fordítok tovább figyelmet, csak Dorothy tekintetét és arcának vonásait elemezem, mintha keresnék rajta valami ismerőst, vagy ismeretlent, vagy ellenszenvest, esetleg egy apró hibát, mely miatt nem illik bele azokba, akikből az erőmet merítem, de végül nem fixírozom tovább, hanem magamhoz veszem a botomat, és elindulok az üzlethelyiség felé. Eleddig is sokáig voltunk hátul, tovább is, mint kellene, és nem hiszem, hogy itt lenne a helye, ahová senkit nem engedtem be eddig. - Buta? Kétlem, csupán fiatal. Örökmozgó... Na igen, az feltűnt, mindezeken kívül rendkívül irányításmániás, amit nem tolerálok, ezt jobb, ha megjegyzi - jelentem ki határozottan, miközben lassan kiérek a boltba, és felé fordulok. Remélem érti, hogy itt nem ő irányít, hanem én, és eddig is így volt, s majd ez után is így lesz. - Az, hogy átadok-e egy apró részletet a tudásomból... Nos, majd meglátjuk, mennyi idő alatt képes megnyújtani az akaratával a gyertyáimat - felelek, s nem adok ép választ. Ez még lehet egy nem is, de egyelőre nem hozok elhamarkodott döntéseket. Talán képes lesz megtenni, talán nem, de ha esetleg nem, akkor abban sem bízom, hogy tökéletes erőforrásom lesz-e, ha esetleg úgy döntök, hogy jobb, ha elcsendesül.
- Időpontot pedig nem beszélek meg senkivel. Ha eleget gyakorolt, és úgy érzi, többre képes, mint a mai alkalommal, akkor eljön, bemutatja. Ha nincs hol gyakorolnia, talán segíthetek ebben, tudja hol talál - hagyják el a szavak ajkaimat, melyek talán furcsán hatnak, de sosem beszélek meg időpontot azzal, aki épen az erejét fejleszti, hiszen azzal semmire sem megyek.

Még mindig bizonytalan voltam a saját képességeimben, amikor pont ezzel az érzéssel kéne felhagynom. De most nem az volt a baj, hogy nem hittem magamban, hanem az, hogy nem voltam képes rá. Ingatag voltam az eséstől, de furcsa módon nem fájt a fejem, pedig bizonyára nagyot koppanhatott. Bevallom, megijedtem. Sosem estem még össze és mindent éreztem. Éreztem azt is, mikor kezdtem rosszul lenni, utána pedig mintha feszegetném a határokat, holott nem volt rá erőm. De én csak azért is mondtam tovább azt az átkozott varázsigét, reménykedve, hogy sikerülni fog. Sajnos be kellett látnom, hogy nem fog egyik napról a másikra meggyulladni mind a kétszáz gyertya, gyakorolnom kellett, méghozzá rengeteget. Egyedül abban nem voltam biztos, hogy hajlandó-e a kudarcom után vállalni a tanításomat. Remélem ő is tisztában van vele, hogy én csak egy újonc voltam, akinek csupán gyakorlásra és egy erős tanárra van szüksége. Kétoldalú a dolog. Az ő segítsége nélkül nem tudom én semmire sem vinni.
Szívem szerint nem folytatnám tovább a mágiát, mivel nemcsak kimerült voltam, hanem gyenge is. Fizikailag és lelkileg is. Nem akartam csalódást okozni, így inkább háttérbe szorítottam a saját egészségemet és a megfelelési kényszeremet helyeztem előtérbe. Szerencsére ő is azt javasolta, hogy nem kéne tovább folytatnom. Nem bírtam leleplezni megkönnyebbülésemet, s halkan kifújtam a levegőt.
- Sajnálom, hogy csak ennyire voltam képes. Remélhetőleg legközelebb már nem fog hasonló velem történni . - jegyeztem meg halkan és a pulcsimból kiálló szösszel kezdtem el játszadozni. Még nem terveztem elmenni, hátha volt valami tanácsa, amit át tud adni nekem. Ráadásul még rengeteg dolgot meg kellett beszélnünk, mint például mennyit kell fizetnem az óráiért, mivel nyilvánvalóan nem önszántából teszi ezt. Valljuk be, nem akadtam le róla és szinte belekényszerítettem. Amit még meg kellett tárgyalnunk az a következő időpont volt. Sajnos elég szűkösek a napjaim, mivel van egy felszolgálói állásom is, így elengedhetetlen összeegyeztetni, hogy ki mikor ér rá. Az utolsó pedig a könyvem lenne, mely még mindig nála volt és nem terveztem anélkül elhagyni a boltját.
- Ööö.. a könyvem.. - kezdtem volna bele, de mivel hangom halk volt és bátortalan így valószínűleg nem hallotta meg. Egy növény elé sétált, nem takarta el tőlem testével s tisztán láttam, hogy mit művelt vele. Egy egyszerű kézsuhintással a bimbó kinyílt és egy csodaszép lila virág kelt életre. Másodpercek alatt.. Nem értek a növényekhez, de ennek több nap vagy hét a leforgása. Csodáltam mindazt, amire képes volt. Én is ilyen akartam lenni! A következő mozdulatára egyáltalán nem számítottam, a növényt kiszárította. Azt is ugyanolyan gyorsan, mint az előbb. Azt hittem, hogy ismét éltre kelti, de nem tette.
- Ezt nem egészen értem.. Miért tette ezt? - lassú léptekkel közelítettem felé, míg az agyam teljesen az ellenkezőjét súgta. Nem törődtem a másik részemmel, aki szerint menekülnöm kéne. Mellé lépve közelebbről megtanulmányoztam a növényt. A pusztulás helyett elkezdtem a mágia oldaláról közelíteni. Ennek is meg volt a maga csodája. Méghozzá, hogy az ember mit képes tenni a természettel. Rengetegen szennyezik a környezetünket, csak míg azok a növények lassan halnak meg, addig Dr. Silverston felgyorsította azt.
- Dr. Silverston tudom, hogy most egy buta, örökmozgó lánynak tűnök a szemében, de higgye el, hogy én komolyan szeretném elsajátítani a mágiát. És nagyon örülnék, ha átadná a tudását nekem. - néztem rá mosolyogva, hátha egy kicsit jobb kedve lesz, bár azt eléggé kételltem. Körbenéztem a szobában és sajnos muszáj volt tudomásul vennem, hogy véget ért az óra. Nem tudtam többet nyújtani ennél. Egyelőre.
- De ha nem szeretne engem tanítani, akkor azt tudomásul veszem és ígérem, nem fogom Önt többször zaklatni. - adtam neki egy lehetőséget a hátrálásra, mert tényleg úgymond "belekényszerítettem" a mai órába is. Nagyon reméltem, hogy vissza fogja utasítani, hisz tényleg csakis tőle tudok tanulni. Ráadásul rengeteg tapasztalattal rendelkezett, nem egy kezdő boszorkánymestertől szeretnék tanulni. - Abban az esetben, ha lát bennem némi reményt, akkor egy újabb időpontot kellene megbeszélnünk. - próbáltam magabiztosnak tűnni, aki nem fog összeesni, ha esetleg kedvezőtlen választ fog adni. Akkor tényleg tartom magam a szavamhoz és elmegyek innen. Nem fogok előtte megtörni, majd csak a szobámban.

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Többször is a nevén szólítom, amíg fel nem ébred, de úgy vagyok vele, ha nem elég határozott az, ahogy az arcát érintem, akkor erősebben fogom megtenni. Erre viszont szerencsére semmi szükség nincs, hiszen lassan végre felébred az ágyon fekvő nő. Nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene avagy sem. Igazából nem érzem, hogy még mindig hibás lennék, ő tanulni akart, én pedig figyelmeztettem, hogy ne vigye túlzásba. Mivel háttal állt, így nem vettem észre időben az orrából megeredő vért. Természetesen láttam már ilyet, és én magam is varázsoltam már addig, míg ájultan estem össze a kimerültségtől, mikor még végesek voltak az erőtartalékaim.
Figyelem, ahogy megszédül, és tisztában vagyok vele, hogy ennyi volt a mai óra, ő viszont kiissza a vizet, majd nehezen feláll.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy folytassa - lököm el magam a szekrénytől, aminek eddig támaszkodtam. Eme mozdulatom a külsőm korához képest hirtelen volt, és fiatalosabb, mely azt jelzi, hogy nem csak egy vénember vagyok, aki varázsolgat. Igen, rengeteg erő van bennem, még ha a külsőm nem is ezt sugallja. Csak figyelem egy ideig, majd közelebb sétálok hozzá, hogy ne kelljen megemelnem a hangomat.
- Miss Brown, ami az imént történt azért eshetett meg, mert kimerült. Vannak korlátai egy újoncnak is és amit tett, nos... - sóhajtok egy nagyot, majd egy pillanatra oldalra nézek, végül ismét felé fordítom a tekintetem. - Ez azt jelenti, hogy az órának vége, hacsak nem akarja ma befejezni földi pályafutását - mondom ki a súlyos szavakat, és nem érdekel, hogy mit váltok ki belőle. Ha pátyolgatásra várt, rossz embernél kopogtat, én őszinte vagyok és rideg. Mindamellett cseppet sem barátságos.
- Meditáció - hagyja el egyetlen szó ajkaimat, ami egy elég tág fogalom, hiszen több mindent jelenthet, de hogy szimbolizáljam, ellépek tőle, ahol a komódon egy éppen csak kibújt zöld növény pihent több társával egyetemben. - A boszorkányok szoros kapcsolatot ápolnak a természettel. Az új boszorkányoknak rá kell érezniük erre a kötelékre. A föld, a víz, a levegő és a tűz... Olyan ez, mintha beszélnének hozzánk - figyelmemet elfordítom tőle, és két kezemmel eltakarom az apró virágot. - Képes lesz életet adni neki, felgyorsíthatja azt - veszem el a kezem, és a növény gyors növekedésbe kezd, majd lila virág nyílik ki. - Ugyanakkor el is veheti az életet - még mindig a növényt figyelem, ami szép lassan kiszárad, mintha hetek óta nem gondozta volna senki. Ezzel talán azt is be akartam mutatni, hogy miért vagyok én számára a rossz választás, talán ezzel adom meg a folytonos lehetőséget arra, hogy visszalépjen. Az én mágiám egyszer ad, majd később elveszi, ami neki jár, és ez az, amit sokan nem képesek elfogadni.

Nem álmodtam, csak teljes sötétség vett engem körül, melyből nem bírtam kiszabadulni. Még falak se voltak, melyek meggátolnának engem. Csak rohantam és rohantam, az út sosem ért véget. Semmit se láttam, semmit sem éreztem a félelmen kívül.
A nevem szólongatására kezdtem el rebesgetni a pilláimat. Először csak pislogtam, hogy hozzászokjak a hirtelen fényváltozáshoz. A teljes sötétség után bántotta a szemeimet a lámpa fénye. Foltokat láttam magam körül, melyek lassacskán kirajzolódtak, ahogyan Dr. Silverston teste is. Egy számomra idegen helyiségben találtam magam, egy kényelmes ágyon feküdtem és fogalmam sem volt hogyan kerültem oda. Hirtelen megijedtem és rögvest felültem az ágyra. Talán nem kellett volna ezt tennem, mert a szédülés teljes mértékben megcsapott. A fejemhez kaptam és a falnak döntöttem a hátamat. Vártam, amíg elmúlt és csak azután nyúltam a pohár vízért, mely az ágy melletti kis asztalkára volt kikészítve.
- Sajnálom. - ittam ki a víz tartalmát és kissé mintha jobban lettem volna. Felidéztem az utolsó emlékeimet a mai estéről. A varázsigét kántáltam, miközben elkezdett vérezni az orrom. Hat gyertyát láttam és ennyi. Az utána történtekre már nem emlékeztem. Egy zsebkendő segítségével letöröltem a maradék vért az orrom alól és körbe néztem a helyiségen. Körülbelül akkora lehetett, mint az üzlethelyiség, ahol az előbb voltunk, talán egy kicsit nagyobb. Mivel itt is rengeteg tárgy hevert, következtetésül a raktárra gondoltam. Igaza volt Dr. Silverstonnak, a boltban rengeteg gyertya volt, hisz itt is alig győztem megszámolni őket. Kudarcot vallottam. Hat gyertyánál már kimerülök, képtelen vagyok kétszázat meggyújtani, anélkül, hogy ne ölném meg magam.
- Köszönöm a vizet, most már folytathatjuk tovább. - keltem fel az ágyról, de még eléggé instabil voltam, így meg kellett ragadnom az ágy szélét. Nem fogom feladni.. Hinni fogok magamban és az erőmben. Ha itt és most lemondok róla, akkor soha nem kapom vissza ezt a nagyszerű lehetőséget. Ez egy kihívás volt számomra, azokat pedig sosem utasítom vissza. Addig fogok küzdeni, míg nem fog sikerülni a gyertyák meggyújtása.
Mielőtt újra neki látnék a varázsigének, testemmel hozzá fordultam, megadva neki a tiszteletet, amit valljuk be fordítva sokszor nem kapok meg. Volt hozzá egy kérdésem, ráadásul igazából az időt szerettem még húzni, mivel még nem éreztem magam késznek az újabb próbálkozásokhoz.
- Gyakran történik az ilyesmi? Ha igen, hogy tudom kiküszöbölni? - érdeklődtem felőle, mert ő bizonyára egy erős boszorkánymester lehetett. Kizárt, hogy ne látott volna ehhez hasonlót az élete során. Én pedig csak tőle tudok kérdezni, s legközelebb szeretném kikerülni a teljes eszméletvesztést. Hisz nem mindig lesz a közelemben..

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Őszintén ha fel kellene idéznem a legjobb emlékemet az életemben, hogy elég erőt gyűjtsek belőle a folytatáshoz akkor minden bizonnyal igencsak távolra kellene visszanyúlnom. Körülbelül majd hetven éve történt, ha nem több, mikor úgy igazán az voltam. Ezért elengedtem ezt a formáját az erő gyűjtéséhez, sokkal inkább ragaszkodtam az elemekhez, és a sötét varázslatokhoz, melyek segítségével immár nem tárgyakból, hanem élő emberekből nyerem az erőm. Diákokból, akik alig fedezték még fel az erejüket. Az ő erejük a legtisztább, és a legerősebb, ezért ha sikerül, akkor őket csapolom, míg a szervezetük bírja. Így van annyi erőm, ami megvéd engem az ellenségeimtől, és így tudom tovább fejleszteni magam.
- Soha nem mondtam, hogy könnyű lesz, Miss Brown - jegyzem meg egy vállrándítással, amikor ismét azt hallom, hogy mit tud megtenni nagy nehézségek árán. Nem szeretem ezt hallgatni, őszintén számomra is nehéz volt a kezdet sok-sok éve, és anyám sem volt rest ledegradálni engem, ha valamire azt mondtam, hogy nem vagyok képes. Sokszor ragaszkodtam csökönyösen ahhoz, hogy mit nem tudok, ahelyett, hogy azzal foglalkoztam volna hogy mit lehetek képes megtenni, és ez sokáig leláncolva tartott, míg végül rá kellett jönnöm, hogy anyámnak akkor igaza volt. - Pont ez az a hozzáállás, ami majd megbéklyózza a testét, és soha nem fog előrelépni, ha pedig igen, mindig ez lesz, ami visszatartja attól, hogy naggyá lehessen - mondom ki hangosan anyám egykori szavait, miket mostanra már én is előszeretettel használok. A legtöbb diákom elgondolkodik az értelmükön, s amelyikük nem, nos ő lesz azon erőforrásaim egyike, akikből az erőmet merítem, hiszen valószínűleg nem lett volna képes soha kiaknázni a képességeit. Így megkímélem őt, és nem érdekel, hogy mennyien várnak rá otthon. Sosem érdekelt. A maradási szándékára csak bólintok, de egy szó nem hagyja el ajkaimat.
- Szerintem pedig pontosan úgy beszélek bárkivel, ahogy jónak látom, nem úgy, ahogy ő elvárná. Nem vagyok olyan, amilyennek elképzelt, a való életben rosszabb vagyok, szóval jobban teszi, ha hozzászokik, mert én nem fogok változni - felelem csípősen a szavaira, amikor ő kijelenti, hogy hogy beszéljek vele, és hogy ne. Ez az én döntésem, hogy mit mondok, mikor és kinek, és a stílusomat sem fogom megváltoztatni azért, mert a velem szemben álló hölgynek esetlegesen nem tetszik. Ezek után csendesen figyelem őt, ahogy gyakorol, és próbálja minél előbb meggyújtani az összes gyertyát, szinte eszelős módon, és én ennek ellenére még egy ideig figyelem őt.
- Miss Brown, nincs időhöz kötve, így nem fog hamarabb megtanulni mindent - mondom ki a szavaimat, de ő minden bizonnyal nem hallhatta, hiszen monoton módon gyakorol, majd fújja el a gyertyákat. Én pedig kicsit mintha már bánnám, hogy varázsigét adtam a szájába, hiszen lassan cseng a fülem a varázsigétől. Mikor éppen odalépnék, hogy leállítsam őt, akkor veszem észre az orrából megeredő vért, de még időm sincs arra, hogy leállítsam, hat gyertya fellobban, majd Miss Brown elveszti az eszméletét. Nagy szerencséje, hogy éppen alig két lépésre álltam tőle, mikor megtörtént az eset, így tompítani tudtam az esést, de megállítani nem. Mégsem hibáztatom magam emiatt, csak felállok, a karjaim közé véve, és beviszem a hátsó raktárba, hogy lefektessem a raktár eldugott sarkában lévő ágyra. Ezek után finoman kocogtatom meg az arcát. - Miss Brown... - nem vagyok az a törődő és aggódó fajta, még ilyen esetekben sem, de ennek ellenére az ágy melletti kis éjjeli szekrényen egy pohár víz várja őt, ha végre felébred.

A szívem mélyén dicséretre vártam, mindig is melegséggel és boldogsággal töltött el, mikor a tanáraim megdicsérték a munkáimat. Jól estek a szép szavak, hisz mástól úgysem kapom meg ráadásul ez is egyfajta ösztönzés volt. A gimnáziumban sokkal személyesebb volt a légkör, ott minden tanár ismert engem, tudott rólam mindent, de itt örülök, ha valamelyikőjük már a nevemet tudja. Bevallom fájt az, amikor nem ismert meg Dr. Silverston. Más tanártól elnézném, de tekintve, hogy ő úgymond a kedvencem, így ez elég rosszul érintett. Valamiféle motiválást vártam el tőle, de hiába, nem kaptam meg tőle. Mondjuk a házi dolgozatokra sem szokott az érdemjegyen kívül mást ráírni, igazán megszokhattam volna ezt tőle.. Ha tudnám, hogy miért ilyen...
- Egyet alig bírok meggyújtani, hogy lennék képes kétszázat? - néztem rá érthetetlenül. Ilyen nincs.. Biztos csak át akart engem verni, hogyan a fenében tudnám ezt megcsinálni? Nem lakozott bennem annyi mágia, ha pedig igen, akkor még gyakorolnom kellett hozzá, hogy ezt véghez tudjam vinni. Nem tudok egy este alatt az ő szintjére lépni.
Megbántam az előbbi feltevésemet, miszerint valami mást kéne gyakorolnunk. Ő a tanár, tehát ő parancsol. Én csak hallgatom és tanulok belőle, vagy pedig tényleg elmegyek. Nem kényszerít arra, hogy itt legyek, de ha márpedig én elhatározom, hogy meg szeretném tanulni a mágiát akkor bizony az ő módszerei szerint kell haladunk.
- Inkább itt maradok. - feleltem halkan és a gyertyához közelebb lépve elfújtam azt. Ha kétszáz gyertyát kell meggyújtanom, akkor annyit is fogok és nem százkilencvenkilencet. Meg fogom neki mutatni, hogy képes vagyok rá, van bennem annyi erő. Hátrébb állva elkezdtem a súlyomat az egyik lábamról a másikra helyezni, mintha valami futó lennék a nagy maraton előtt. Nem mintha tudnám, utáltam sportolni egyedül otthon végzek pár gyakorlatot, hogy formában tartsam magam. Már épp mondtam volna a varázsigét, mikor felém intézett gúnyos szavait meghallottam.
Egy egyenes vonalba préseltem ajkaimat és egy ismeretlen tárgyat kezdtem el fixírozni. Nem akartam visszaszólni, s azt sem akartam, hogy elveszítsem az uralmat az érzelmeim felett. Simán elküldhet, ha nem megfelelően viselkedek, de ezt mégsem hagyhattam szó nélkül. Némán megfordultam és dühös pillantásomat az övébe vájtam.
- Dr. Silverston, megértem, hogy Ön a tanár, de nem beszélhet így velem. Én is tudnék epés megjegyzéseke tenni Önre, de nem teszem. Szorult belém annyi tisztelet. - az utolsó mondatot már jóval halkabban, szinte magamnak jegyeztem meg és hátat fordítottam neki. Kifújtam a levegőt és próbáltam kiverni őt a fejemből, mert e nélkül nem lennék képes semmire sem. Pont az ellenkezőjét akartam bebizonyítani a mondandójának. Nagy valószínűséggel, mire sikerül meggyújtanom mind, akkor sem fogok dicséretet kapni, de legalább bebizonyítottam neki.
- És ha most nem bánja, szeretném folytatni a tanulást. Nem gyulladnak meg önmaguktól a gyertyák. - háttal álltam neki, így nem láttam az arcát, de fordítva sem. Nem akartam neki megadni azt az örömöt, hogy így lásson feldúltan. Ez az ő műve volt, ő váltotta ki ezt belőlem. Ismét sikerült lenyugtatnom magam és most még jobban koncentráltam.
- Phesmatos Insendia. - egy kis résnyire nyitottam a szememet, de nem láttam eredményt, így újra elmondtam a varázsigét. Két gyertya is égett, miután magam elé néztem és a boldogság helyett a csalódottság fogott el. "Ez nem elég." ~ gondoltam magamban és még keményebben, még határozottan szólaltam meg.
- Phesmatos Insendia. - még egy gyertya meg gyulladt, és hirtelen levertnek éreztem magam. A varázsigét többször ejtettem ki egymás után, mindig elfújva azokat a gyertyákat, melyeket épp sikerült meggyújtanom. Nem tudom hányadik próbálkozásra éreztem meg a vér ízét a számban. Az orrom alá nyúltam, ujjamat pedig halvány piros szín festette be. De nem állított meg holmi orrvérzés. Néha rám szokott törni, mikor erősen fújom az orromat, de most nem fogom félbehagyni.
- Phesmatos Insendia! - talán most gyullad meg a legtöbb gyertya, hatot sikerült megszámolnom, de sajnos egyensúlyomat elvesztettem és hirtelen minden elsötétült körülöttem.

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ - ণ pötty

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Ms. Brown & Mr. Silverston

Egy pillanatra sem hiszem, hogy gyenge lenne, pusztán ágálok az ellen, hogy tanítsam őt. Így adtam egy olyan feladatot, amit nem lehet két perc alatt megtanulni. Eközben én magam is megmutattam, hogy mi az, amit elvárok tőle, ha valójában tőlem akar tanulni. Mint boszorkánymester, sokkal nagyobbak az elvárásaim, mint az óráimon, habár ott se vagyok vajszívű. Valahogy nem az én stílusom az, hogy kedves legyek, és ahogy látom, képes felfogni ezt is. Ezért miután elmondtam neki a varázsigét, és prezentáltam is, így lehúzom az ablakok és az ajtó rolóját. Az üzletem igazán régimódi, aki belép, úgy érezheti, mintha visszacsöppent volna pár évtizedet az időben, de ez engem cseppet sem zavar.
Hallom, ahogy megemeli a hangját, és egy mosoly kúszik az arcomra, mikor még háttal állok neki, és megcsóválom a fejem.
- Nem fog hamarabb sikerülni, ha kiabál azzal az átkozott gyertyával - hangom semleges, és talán egy picit gúnyos is. Közben megfordulok, és onnan figyelem őt elgondolkodva. Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni róla, így csak figyelem, ahogy próbálkozik. Ahogy felvillan a gyertya, majd el is alszik abban a percben, majd lassan közelebb sétálok, habár most a bot segít a gyorsabb haladásban. Nem a pult mögé megyek vissza, hanem mellette állok meg, és pont akkorra érek mellé, mikor többszöri próbálkozás után a gyertya lángra lobban, és úgy is marad. Nem dicsérem meg, és egyetlen biztató szó sem hagyja el ajkaimat mert én ezekkel fukarul bánok. Bármelyik tanoncom megmondhatja, hogy csakis akkor kaptak jó szót, ha valami olyan varázsige sikerült jól nekik, mely erőt igényel, és gyakorlottságot. Miss Brown pedig még az elején jár, és nem szándékozom elhalmozni a dicséreteimmel.
- Kedvesem, ha egyesével kellene meggyújtania, igencsak sokáig eltartana, ha belevesszük, hogy az egész üzletben minimum kettőszáz gyertya van. Ráadásul ha tényleg érdekli a grimoire, akkor bizony egyszerre kell meggyújtania őket - körülbelül három lépésre álltam meg tőle, és próbáltam felvenni vele a szemkontaktust. Arcomon egyetlen érzelem nem volt, így nem tudhatta meg most sem, mit is gondolok most. A tekintetem talán egy kis lekicsinylést sugallt, de én sosem vetek nagy bizalmat a tanoncaimba, nekik kell kiérdemelniük azt, hogy valóban elismeréssel nézzek rájuk.
- Szóval ön szerint nem érdekes és különleges pusztán az akaratával több száz gyertyát meggyújtani egyszerre, akkor még mindig tartom, hogy ön nem méltó az erejére - támaszkodom tenyeremmel a pultra, és közben az arcának vonásait figyelve próbálok rájönni arra, hogy miért is van itt valójában. - Mindenki elkezdi valahol, és nem hiszem, hogy már most képes lenne megidézni egy olyan bűbájt, ami nem engedi be az ajtón azt, ami nem ember, vagy boszorkány, szóval maradjunk a gyertyáknál, vagy akár el is mehet - engedek meg magamnak ismét egy gúnyos félmosolyt, és oldalra fordulok, miközben az ajtó felé biccentek fejemmel. Szabad joga van elmenni, amikor akar. Nem én kényszerítem arra, hogy itt legyen, ő maga választotta ezt. - Mindazonáltal nem kötöttem időhöz. Bár a jelenlegi hozzáállásával csoda lesz, ha fél éven belül legalább a negyedét meg tudja gyújtani majd - nézek vissza rá, és most már szavakkal is kifejeztem azt, hogy valójában alábecsülöm őt. Persze az is megeshet, hogy csupán ezzel akarom ösztönözni őt arra, hogy jobban hajtson. Tisztában vagyok vele, hogy ezt sokan nem szeretik, és amennyit megismertem a velem szemben álló nőből, biztos vagyok benne, hogy utolsó szavaimat nem fogja tudni elengedni a füle mellett.

A sok mágia közepette el is felejtettem a legfontosabb dolgot: a tanulást. Holnapra egy előadást kéne tartanom a régi mítoszokról. Már a hétvégén elkezdtem rajta dolgozni, de a negyede még mindig hiányzott, sebaj azt majd késő este mikor hazaérek megcsinálom. Reggel pedig egy erős kávéval fogom kezdeni a napot, nehogy elbóbiskoljak az órán. Még szerencse, hogy semmit sem hagytam az utolsó pillanatra, hisz mindig számolok az esetleges váratlan történtekkel. A mostani is az volt, nem előretervezett. Ráadásul még egy házi dolgozatot is meg kellett írnom Dr. Silverstonnak, mivel Harperrel beszélgettünk órán. Nem is igazán mondanám beszélgetésnek, csak rosszkor szólaltunk meg és sikerült elkapnia minket.
Továbbra is tehetetlenül bámultam az engem körülvevő gyertyákat.Fogalmam sincs, hogyan fogom mindezeket meggyújtani ilyen rövid idő alatt. Persze, ráértem nem volt hová sietnem, ráadásul a kolesz sem volt messze. "Mindig az alapok a legnehezebbek." ~ nyugtáztam magam. Amint megtanulom használni a mágiát a kezdetektől, onnan már csak rá kell építkeznem. Olyan, mint a nyelveknél. Egy csomó igeidőt, ragozást kell megtanulnom a többi meg már ráépül. Az elején rengeteget fogok szenvedni, de türelmes vagyok és nem fogom feladni. Én biztos voltam magamban, na de Dr. Silverston? Meddig fogja elviselni bénázásaimat?
Egy pillanat alatt az összes gyertyát meggyújtotta, én pedig ámulva pillantottam körbe. Még több volt, mint amire számítottam. Nem csak a látvány nyűgözött le, hanem a tanárom is. Eddig azt hittem, hogy csak egy remek professzor, mély és megalapozott tudással, de nem. Sokkal több volt annál.. A lángok most már a tenyerében nyugodtak, kitágult pupillákkal bámultam őt, hisz még ehhez foghatót soha nem láttam az életben. Ha nem közvetlenül előttem tette volna ezt, talán én magam sem hittem volna el. Ez a világ sokkal több volt, mint amilyennek elképzeltem.
Két számomra ismeretlen szót mondott. Feltehetően latin volt, olyan volt a hangzása. Nem tanultam soha az életben, így nem értettem meg, hogy mit jelentett, de az alap latin mondásokat ismertem. - Phezmátos Isendia? - kérdeztem vissza, mert nem értettem őt eléggé tisztán az akcentusa miatt. Néha az angol szavakat is furán ejtette ki, de ott nem jelent akkora problémát, mint egy idegen nyelvnél. Ismét elmondta, sokkal érthetőbben és bólintottam egyet. Míg az ajtóhoz ment, addig letettem magam mellé a táskámat. Megropogtattam az ujjaimat, és idegesen ismételgettem magamban a szavakat. Egy gyertya felé fordultam, ami szemmagasságban helyezkedett el és kiejtettem a számon a varázsigét. Semmi. Semmi az égvilágon nem történt, még csak nem is pislákolt.
- Phesmatos Insendia. - ejtettem ki hangosabban, de ugyanaz volt az eredmény. Mélyen beszívtam a levegőt az orromon keresztül és a számon fújtam ki. Próbáltam mindent kizárni körülöttem. Avagy csak Dr. Silverstont és a saját, kételkedő gondolataimat. Újból megszólaltam és meggyulladt a gyertya, de nyomban el is aludt. Ennél több kellett. Lehunytam a szememet, átengedve magamat ebbe az ismeretlen, új világba, ahol mágia uralkodott. Nem gondoltam a következményekre, elvetettem a saját bizonytalanságomat, próbáltam hinni benne.
- Phesmatos Insendia. - szólaltam meg sokkal határozottan és meggyulladt. Vártam egy pár másodpercet, de még mindig ugyanúgy maradt. - Sikerült. - suttogtam magam elé és egy széles vigyorra húzódott a szám. Csak hinnem kellett benne.
- Egyszerre kell meggyújtanom a gyertyákat, vagy egyenként? - tettem fel a kérdést, hátrafordulva hozzá. Egyenként még talán képes voltam rá, de hogy mindent egyszerre az már kérdéses volt.
- És. - szólaltam meg, mielőtt válaszolni tudott volna. - Nem lehetne valami érdekesebbet, sokkal különösebbet? - kérdeztem tőle puhatolózva, nem akartam kihozni a sodrából. Gyertyát eddig is meg tudtam gyújtani, most már még könnyebben ment, de most ha órák hosszát ezzel kell eltöltenem az úgy elég monoton lenne. Sokkal kíváncsibb voltam például arra, amit a teaházban mutatott, vagy az előbbi tenyeres mutatványára..

dr. silverston & dorothy

brownston. ণ another love ণ pötty