Remegés lesz úrrá rajtam, ahogy lassan ismét előtör belőlem ez az átok. Bármennyire is próbálom elfojtani, vagy harcolni ellene, annál rosszabb lesz. Elvesztem a maradék eszemet is, és lassan nem marad már semmi csak az üresség. Már nem ragaszkodom úgy az ép elmémhez, ahogy eddig, és néha már várom is magát a tudatlanságot, mert akkor nem kell azzal szembesülnöm, hogy a halál egyre közelebb ér hozzám. Nem akarok meghalni. Soha nem akartam. A pokolba ezzel az egésszel! Élni akartam, erősebbé válni, és határozottabban kellett volna. Fel kellett volna készülnöm, tudnom kellett volna, hogy anyám támadni fog. Gyűlölöm magam emiatt, mert a saját hibámból válok lassan élőhalottá. Vétkeztem, és egyetlen apró figyelmetlenség okozza majd a halálom. Nincs kiút, nincs hová mennem többé. Nincs menekvés. Nem tehetek mást, csak szembeszállok vele, támadom, és igyekszem megölni. Vége van. Mindennek vége. Elvesztettem a harcot. Ezt tette velem, én pedig lassan feladom. Mintha soha nem küzdöttem volna. Mintha ez az egész csak egy álom lett volna, sötét, hosszú álom, melynek most vége lesz. Talán nem voltam más, csak egy kudarc. Talán itt a vége. De ki vagyok én? Ez nem, ez biztosan nem. Én soha nem adom fel! SOHA! Most mégis egy részem megtette, pedig nem tehettem volna. Nem hagyhatom győzni, nem tehetem, nem lehet. Nekem kell leszámolnom vele, mert ha nem teszem, akkor megöl mindenkit, aki emlékszik rám, mert addig én is élek. Addig, míg egy apró emlékem is fenn marad, élni fogok az emberek tudatában, addig anyám nem fog tudni megszabadulni tőlem. - Nem fogod. Ne higgy olyanban, ami nem igaz. Nem tudod megvédeni magad velem szemben, soha nem is tudtad! - csattanok fel ridegen. A makacssága mindig is az agyamra ment. Soha nem fogja felfogni, hogy ez nem egy tündérmese, ez a való élet, tele szörnyekkel, természetfelettivel, és soha nem lesz boldog vég. Mert nem érdemlem, és nem is vágyom rá. Mert nem kaptam esélyt arra, hogy esély legyen egy esetleges boldogságra, ami talán jobbá tesz. - Hagyd abba! - szólok rá ridegen, ahogy fogadkozik arról, hogy vissza fog hozni. Nem akarom. Annak folyamata van, fel kell szentelniük, hogy a szellemem az Ősök közé kerüljenek, és csak abban az esetben térhetek vissza, de ahhoz, hogy visszatérjek, nekromanciát kell használnia, ahhoz pedig nincs ereje, eszközei, és a testem nélkül aligha lehetne véghez vinni. Mert Lukas elviszi azt, és remélem átveszi a helyem az egyetemen és a boltomban is. Indulnom kell. Magára hagynom, mert kijött a körből, megtörte a varázst. Lépések jutnak el hozzám, ő kérdez, miközben a lépcsőn közeledik a férfi, akit emlegetett az imént.
Dorothy-ra nézek, majd Lukasra. A pillantása sokkal többet mond. Tud valamit. Felemelem a kezem, majd megszédülve az ajtónak támaszkodom. Jeleztem neki, hogy nem vagyunk egyedül. Soha nem szerettem, ha Dorothy hallja a dolgainkat. - Ááá, szépségem - vigyorodik el, majd komoly tekintettel felém fordul - Hova készülsz? - kérdez rá, én pedig megrázom a fejemet. Még mindig el kell neki mondanom, mit teszek, hova megyek? Nem az apám. - Véget vetek ennek az egésznek, nélkületek! - ridegen beszélek, hangom egyre gyengül. Lukas megállítana, érzem, hogy ezt akarja, Dorothy is megpróbálta, emlékszem rá, de őt is megakadályoztam. Lukas tud valamit, amit már talán soha nem tudok meg, de még él bennem egy apró kis bizakodás, hogy talán mégis. - De nem vagy abban az állapotban - néz rám a férfi, én pedig nagyot sóhajtok. Felém lép, de figyelmeztetően felemelem a kezem. Tudnia kell, hogy vigyáznia kell most velem. - Nem engedhetlek így el! - De igen, el fogsz! - két kezem megemelem, majd átlépem a küszöböt. Egy fal emelkedik fel, ők nem juthatnak ki onnan. Dorothy-ra nézek, kérdése a fülemben cseng még mindig. Nem tudom, mit válaszolhatnék, csak nézem őt, és már nem akarom többé látni. Talán visszaadhattam volna az emlékeit, talán, hogy emlékezhessen, de nem tettem, mert nem éreztem magam biztosnak, mert a remegés egyre erősebben támad, és mert nem akarom a szívét összetörni. - A szörnyek nem érdemelnek boldog befejezést - nézek rá, majd Lukas-ra. Talán meglelte a megoldást, de nem maradhatok a közelükben. Amíg nem biztos benne, addig én sem maradok itt. Hátrálok, majd eltűnök az ajtóból, még hallom, hogy Lukas ki akar törni, de most nem voltam figyelmetlen, az éjszakát ott töltik majd. Annyi időm lesz eltűnni, kies helyre menni, és felkutatn az anyámat, hogy megölhessem, vagy ő engem. De annyi biztos, nem fogom feladni a harcot, amikor a tiszta pillanataim jönnek, akkor küzdeni fogok.
Tárgy: Re: Az üzlet raktára Csüt. Feb. 25, 2016 9:33 am
William & Dorothy
•••••• i will be your saviour ••••••
Erre sose fogok felkészülni lelkileg, sajnos most kellett túlesni rajta, bármennyire is próbáltam eltussolni a dolgokat. Most kellett tőle elbúcsúznom, mielőtt túl késő lenne, s aztán életem végéig bánnám döntésemet. Persze, könnyebben menne minden, ha nem tartana vissza ez a mágikus erő, melyet körém varázsolt, míg ki voltam ütve, de remélhetőleg perceken belül szabaddá válok, s sikeresen ki fogok innen jutni. Williamnek hála, ügyesen begyógyította sebeimet, mintha mi sem történt volna velem, és ennek köszönhetően többé nem kell azon aggódnom, hogy mi lesz velem, ha elvérzek. És ugyebár tudjuk a varázsláshoz összpontosításra van szükség. Mondjuk jelen esetben nehezemre esett lecsillapítani magam, mert ha nem koncentrálok, akkor itt hagy engem, de ha sikerül, ha meg tudom törni, akkor elbúcsúzhatok tőle. De nem örökre. Bosszút fogok állni, s utána addig fogok kutatni, míg egy istenverte megoldást nem fogok találni. Nem adom fel egykönnyen, ráadásul szerintem még segítségem is akadna, Lukas személyében. Számára is fontos volt William, mégha nem is vallotta be. Mindkettőnknek az volt, nem veszíthetjük el őt. - Nem fogsz cafatokra tépni, mert képes vagyok megvédeni magamat - csak sajnos ezt még magam sem hittem el, de nem akartam, hogy azt gondolja, félek tőle vagy valami. Mert nem. Vagyis most már nem, de az előbb, lent a raktárban sem tőle féltem, hanem attól a szörnyetegtől, aki a testébe költözött. Tisztában voltam vele, hogy önként nem bántana. Rengeteg esélye lehetett volna már erre, de még mindig éltem és virultam. Legalább is egyelőre, míg el nem veszti újra a józan eszét. - Nem tartok tőled, és ezt be is tudom bizonyítani - hunytam le szememet, majd teljesen átadva magamat a mágiának pillanatokon belül megszűnt a fal. Felálltam, majd kényelmes mozdulattal átléptem a földre szórt sót, mely egyfajta határként szolgált. Megálltam, és egy ideig csak néztem őt. Azt akartam, hogy látványa egy örök életre beleégjen elmémbe, hogy még véletlenül se tudjam őt elfelejteni. Ő volt az a férfi, akiért megérte ennyit küzdeni, s ő volt az, akiért a világ végére is elmennék, hogy egy megoldást találhassak a problémájára. - Nem fogok utánad menni, de tudd, hogy Lukas és én nem fogunk leállni, vissza fogunk hozni, addig nem nyugszunk le, míg nem találunk egy megoldást - mialatt beszéltem folyamatosan közelítettem felé, majd egy fél méternyire álltam meg tőle. Ügyeltem beszédemre, nem akartam elcsúszni a mondatom felénél. Ez volt a búcsú, ezek voltak az utolsó perceink, melyet közösen tölthettünk, s ezek olyan értékes pillanatok, hogy kár lenne sírással elpazarolni. - De mielőtt elmennél, kérlek válaszolj egy valamire.. Valami igaz volt ebből? - mutattam először rá, majd magamra. - Vagy csak bemeséltem magamnak az egészet? - vontam őt kérdőre, s reméltem, hogy végre kapok erre egy választ. Tudtam, hogy nem az érzelmek embere, de úgy nem hagyhattam elmenni, anélkül, hogy feltettem volna ezt a kérdést. Egy örök életre megbántam volna, ha elszalasztottam volna ezt az egyetlen egy esélyemet.
Egykor régen talán lett volna még lehetőségem arra, hogy jó legyek, hogy fehér mágiát használjak, de nem akartam. Az a család befogadott volna Noah előtt, de a gondolattól is undorodtam, hogy a szellemekre bízva magam éljem a napjaimat. Ételt adtak, és szállást, majd rám tukmálva magukat akartak bevenni a kovenjükbe. Én pedig dühös lettem. Nem beszéltem hozzájuk, csak engedtem, hogy a nyers, zabolázhatatlan énem a felszínre törve végezzen velük. Ott feküdtek előttem vérben úszva, és megrendített a látvány. Akkor öltem először saját akaratomból, és nem is az rendített meg, hogy képes voltam rá, hanem az erő élvezete, amikor kínoztam őket. Akkor döbbentem rá, hogy anyám örökre nyomot hagyott bennem. Hogy az ő hatalomvágya belém kúszott észrevétlenül, és kifordított önmagamból. Akkor jöttem rá, hogy hatalomra vágyom, erőre, mely függetlenné tesz, de tudatlan voltam, és fogalmam sem volt, hogy kezdjek hozzá. Talán ezért keltem útra ismét, majd sodortam veszélybe a saját életem. Talán nem találtam önmagam, talán meg akartam halni. Ekkor jött Noah, aki felkarolt. Megtanított arra, hogy ne másoktól függjek, hogy ha erős akarok lenni, akkor nem kötődhetek senkihez. Talán... Nem, biztos, hogy a halála tanított meg arra, hogy a kötődés gyengévé tesz, mégis szerettem ismét. Szerelemmel, és bolonddá váltam. Nem foglalkoztam Noah tanításaival, élből elutasítottam azokat, és rohantam majdnem a saját vesztembe akkor, mikor Melissa meghalt. Épp időben tértem észhez, és hagytam hátra mindent, ami nekem csupán nyűgöt jelentett volna akkoriban. Eldobtam a fiam, mert nem akartam szeretni. Eldobtam a testem is, hogy fiatalabbként a nagy tombolás után eltűnhessek a kíváncsi szemek elől, és arra koncentráltam, hogy megszerezzem a rég vágyott erőt, és sérthetetlenséget. A hosszú évek folyamán egyetlen embert engedtem magamhoz, akire eszközként tekintettem, amolyan futárként, aki megtesz mindent, amit kérek, minimális engedetlenséggel. Sokan kiestek idő közben, egyetlen ember maradt csupán, kinek akarata erős volt, tudásszomja csillapíthatatlan, és nem akart atyáskodást, vagy érzelmeket. Csak tanulni, erőssé válni. Azt hiszem, olykor túl messzire mentem, legfőképp azzal, amikor kijelentettem, hogy ha a helyzet úgy adódik, a testét megszállva hárítom el a helyzetet. Eleinte nem akarta, végül rájött, hogy nincs más választása. Én pedig nem fogok testet keresni, mikor Lukas teste tökéletesen megfelel minden téren. Fiatal, nem ismerik olyan sokan, és el tudok vele vegyülni bárhol. Vagyis eddig ezt gondoltam, hogy majd ilyen egyszerű lesz, de az átok elől nincs menekvés. Anyám tudta nagyon jól, mivel fogok próbálkozni, és ez az átok nem enged szabadulni. Valahogy meg kellene oldanom. Valahogy ki kellene játszanom őt, és a halált, de egyre nyilvánvalóbb, hogy nincs menekvés. Hogy majd elragad, és többé nem tudom majd azt sem, ki vagyok, nemhogy az igét, ami megmentene. Ezért is küldtem el Lukas-t, hogy tegyen meg mindent, hogy kerítsen elő régi könyveket, kutasson, és tanulmányozza az efféle átkokat, mert a tiszta pillanataim fogyatkoznak, és én elveszek teljesen. Nekem már nem megy. Csoda, hogy Dorothy kirángatott a ködös pillanataimból az előtt, hogy megöltem volna, mert majdnem meghalt. Majdnem elvesztettem őt, és minden azért, mert én figyelmetlen voltam. Csupán pár másodpercre lankadt a figyelmem, ameddig az apám arcát viselő hullát figyeltem. Pedig nem voltam soha ilyen figyelmetlen, most mégis kudarcot vallottam. Azt hiszem, talán megérdemlem, amit kapok, ami rám vár, és amit el nem kerülhetek.
Olyan közel érzem magamhoz a hűvös halált, oly valós, hogy meleremegek, és nem a félelemtől, habár soha nem akartam meghalni, soha nem akartam ezeket a pillanatokat. Mert az egyet jelentene azzal, hogy én is legyőzhető vagyok. Hiszen az vagyok. Mert nem vagyok képes megtalálni a kiskaput, mert ölök, mert nem uralom a testem és az erőmet sem. - De igen, elzárhatlak, és neked is ezt kellene tenned, ahelyett, hogy ellenkezel velem. Dorothy, veszélyes vagyok rád, Lukas-ra, de ha te meg akarsz halni, akkor várd csak meg, ameddig elvesztem az eszem, és cafatokra téplek - jelentem ki feszülten. Valami ijesztő élt kap hangom, túlvilágit, mintha már nem ragaszkodnék az életemhez semennyire sem. Talán így van. Magam sem tudom biztosan, hiszen nem találtam kiutat, és Lukas sincs itt. Bíznom kellene abban, hogy talál kiskaput, hiszen a látottak alapján fontos vagyok neki. Ami azt jelenti, hogy kötődik hozzám. Én pedig ezzel élek vissza, mert valahol én magam is kötődök hozzá. - Igen, ennyi. Elbúcsúzunk, én elmegyek, te pedig a saját utadat járod tovább - bólintok halkan, majd felállok, és elhátrálok tőle. Még keresek valamit, amire szükségem lehet, majd visszanézek rá. Megtört, de nem baj. Ezt akartam elérni. Hogy fogadja el, hogy minden mulandó. Még akkor is, ha nem akartam az lenni, az vagyok. Még utoljára meg kell tennem valamit, meg kell ölnöm a nőt, aki a világra hozott. - Te is felkavartad az életem... De túl későn érkeztél az életembe. Legalább egy másfél évszázaddal - fordítok hátat neki. Ez az igazság. Későn találkoztunk ahhoz, hogy megváltoztathasson. Mert már rég nagyot fordult velem a világ, már rég nem érdekelnek mások csak az, hogy erősebbé váljak, sebezhetetlenné, de talán már soha többé nem küzdhetek több erőért. Soha. - Ha Lukas ideér, engedd, hogy elkísérjen haza. De ne kezdj magánakcióba, mert felesleges - utasítom, mert valahol még mindig a főnöke vagyok, hiszen nem mondott fel. Én pedig nem rúgtam ki. Nyitom az ajtót, még egyszer visszanézve rá, hogy még egyszer utoljára ép elmével láthassam, és elinduljak, miközben azt remélem, hogy nem fog megállítani, vagy mégis?
- William! - üvöltöttem a nevét, de nem kaptam választ. Már percek óta ezt tettem, de fülemben egyedül saját visszhangom csengett, sose válaszolt. Az aggodalom felemésztett, remegő lábakkal futottam tovább a sötét erdőben. Fogalmam sincs, hogyan kerültem ide, és azt se, hogy hová tűnt a cipőm, mivel mezítláb voltam. A gallyak, a kövek felsértették talpaimat, minden egyes megtett lépés kész kínzás volt számomra, de addig nem nyugszom le, míg meg nem bizonyosodok meg afelől, hogy minden rendben van vele. Egy szusszanásnyi időre megtámaszkodtam a hozzám legközelebb eső fánál, majd a lelkemet is kiköhögtem. Mindjárt össze fogok esni... A futás sose tartozott az erősségeim közé, sőt semmilyen sport se. - Ilyen könnyen feladtad, kislány? - egy éles női hang nevetett önelégülten a fülembe, s ahogy megfordultam, eltűnt. Nem tudom, hogyan, de tudtam, hogy William édesanyja szólt hozzám, annak ellenére, hogy még sose találkoztam vele. - Ha egy hajszála is görbült, én esküszöm... - hagytam félbe a mondatomat, mert kizökkentett egy erős villanás. Hátraestem, és miután megdörzsöltem szemeimet pár méterre Williamet pillantottam meg a földön feküdve. Gyorsan felpattantam, és felé rohantam. - William! - szólítottam, de ahogy a közelébe értem egy láthatatlan erő ellökött tőle. - Nem tudsz rajta segíteni, már halott - kacarászott tovább a női hang, de mellőzve őt, ismét megpróbáltam William közelébe férkőzni. Az erő ismét eltaszított, és ezt vagy még háromszor megismételtem. - Nem! - omlottam össze, majd ujjammal hajamba túrtam, megragadva sötét barna tincseimet. - Kell lennie egy módnak, nem érhet ez így véget - motyogtam magamnak. Tekintetem ide-oda cikázott, próbáltam egy lehetséges megoldást találni, de nem jutottam semmire sem. Egy hideg kéz simított végig a hátamon. - Engedd el őt, sose tudtál volna rajta segíteni - nem akartam hallani szavait, de egyszerűen nem akart eltűnni. Kétségbeesetten figyeltem az előttem heverő férfit, akihez nem tudtam hozzáérni, mivel egy erő eltaszítana tőle. Figyeltem, és próbáltam megemészteni azt a tudatot, hogy többé már nem fogom látni őt, mert nem voltam elég gyors és erős ahhoz, hogy őt megvédjem. - Utolsó szavak, mielőtt veled is végzek? - suttogta fülembe, s a hideg is kirázott hideg leheletétől. - Meg foglak bosszulni - hunytam le a szememet.
Összerezzentem a rémálomtól, majd szemeim rögvest kinyíltak. Hol..? Felültem a kanapén, és ahogy körbenéztem, William nappalija rajzolódott ki körülöttem. Még szinte nem is tértem magamhoz, de már hallottam a hangját. Egyből oda kaptam a fejemet, és nem tudtam letagadni meglepettségemet, ahogy megpillantottam őt. Teljes mértékben rendbe szedte magát, a borosta eltűnt az arcáról, a véres ruhákat pedig újakra cserélte le. Vajon mennyi ideig pihentem? Mondjuk, az elmúlt napokban igazán nem is jutott időm az alvásra, lefoglalt engem a vizsgákra való készülés, illetve aggódás William után. - Ne.. Kérlek ne mond meg, hogy mit tegyek - húztam az egyik lábamat magam alá, s úgy ültem a kanapén. Könnyekkel küszködtem, melyekkel megteltek jegeskék íriszeim, de mint mondta... kevés időnk maradt hátra, nem tölthetem ezt el sírással. Nagyot nyeltem, majd hangosan kifújtam a levegőt. Nem hiszem el, hogy valóra válik a rémálmom, nem hiszem el, hogy egy ilyen erős boszorkánymester nem tud megoldást találni. Az utolsó pillanatig fogok reménykedni, nem, nem hagyhatom, hogy így érjen véget az élete. - William, kérlek - csuklott el a hangom, és gyorsan letöröltem az arcomról egy könnycseppet. De a fájdalmon kívül az idegesség is megjelent az arcomon. Hogy mi van? Rögtön felkeltem, és alig két lépés után egy láthatatlan falba ütköztem. - Nem! - emeltem fel a hangomat, és elkezdtem ütni a falat, de semmi sem történt. - Nem, nem, nem, nem. Nem zárhatsz csak így el - ütöttem tovább a falat, majd miután rájöttem, hogy semmivel nem megyek ezzel előrébb, nekidőlve a földre csúsztam. Nem néztem a szemébe, ahogyan a mondandójára sem reagáltam. - Akkor.. ennyi az egész? Elbúcsúzunk és kész? - egy pillanatra rá néztem, hogy lássa könnyekkel teli, vörös szemeimet, majd újból elnéztem. - Öld meg, és ne siesd el, hadd szenvedjen... - suttogtam magam elé, babrálva egy szállal, mely a pulcsimból állt ki. Szívemből gyűlöltem azt a nőszemélyt, aki világra hozta őt. Pár hónapja minden rendben volt még, nem kellett ilyenekkel bajlódnunk. - Nem fogom befejezni, azt - nyeltem egy nagyot -, amit lent elkezdtem, de szeretném, hogy tudd, teljesen megváltoztattad a világomat. Kinyitottad a szemeimet, megtanítottál varázsolni, bátorrá tettél. Ezt sose fogom elfelejteni, köszönöm szépen William - vallottam be, majd az ujjamat a falnak nyomtam, s gyengén éreztem a vibrálást, illetve a belőle áramló mágiát is. Ha egy kicsit erősebben koncentrálnék, ki tudnék szabadulni. Nem hagytam, hogy lássa rajtam, mire is készülök valójában. A megtört lány szerepét továbbra is fenntartottam, de közben belülről próbálok minél erősebben fókuszálni egy valamire: hogy megszüntessem a mágiát, mellyel körbezárt engem.
Rég volt mikor New Orleans határát átléptem, rég volt, mikor úgy gondoltam, elpusztítom az ideiglenes testem, hogy ismét az eredetit vegyem használatba. Akkor úgy döntöttem, hogy összekötöm az eredetit az ideiglenessel, és ha az valamilyen okból megszűnik létezni, én visszatérek az eredeti testembe. Nagy botrányt keltettem akkor New Yorkban, hiszen égő testtel vonultam végig egy forgalmas utcán, mely hatalmas robbanást eredményezett végül. Sokan terrortámadásról pusmogtak, sokan csak egy őrültről, aki szerencsétlenül járt. Én pedig visszatértem. Szokatlan volt ismét egy idősebb test, amely korlátozott, amely nem olyan, mint a fiatal, mert esetlegesen ráncokat barázdált az arcra az élet, de tekintélyt akartam. Új életet, tiszteletet, és félelmet az emberek szemében. Pszichológiát végeztem, okkult tudományokból is vizsgáztam, így elindultam az új úti cél felé. Nem féltem. Hiszen a félelem nem nekem való. És tudtam, hogy New Orleans a természetfelettit úgy vonzza, mint méheket a virágok, vagy molyt a fény. Ez kellett nekem. Egy hely, ahol megteremthetek magam köré egy olyan légkört, amely nem enged senkit közel, és távolra űzi őket. Eleinte a boszorkányok nem néztek jó szemmel, majd mikor megérezték az erőmet, akkor én voltam az, aki nem akart belépni az Őseik által irányított nevetséges kovenjükbe, mert az nem tett volna erőssé. Aztán kutatni kezdtem, erőre vágytam, és szereztem. Elértem, hogy békén hagyjanak, elértem, hogy féljenek tőlem. De nem én voltam a legfélelmetesebb a városban, hiszen Marcel talált módot, hogy kontrollálja a boszorkányokat a francia negyedben. Igazából rám soha nem vonatkoztak azok a szabályok. És nem azért, mert sakkban tartottam a vámpírt, hanem mert megtaláltam a módját annak, hogy varázslatokat vigyek végbe anélkül, hogy felhívjam rá a figyelmét. Régóta élek a földön, tudom, meddig mehetek, és még a látszólagos mágiamentességem ellenére is mindig tudtam, hogyan akarom élni az életem, és elérni a célomat. Ebbe az életbe pedig csupán egyetlen ember fért be, ez pedig Lukas volt. Mert ő mellettem van már több évtizede. Ismer, és nem hezitál. Én neveltem, én tanítottam, én tudom, meddig képes elmenni, és ő nem hátráltatott soha. Bár olykor kiborított a felesleges aggódásaival, mégsem zavartam el magam mellől. Olykor jó, hogy segítője is van az embernek. De nem akartam mást magam mellé soha. Senkit. Egyedül sokkal jobb. Fogalmam sincs, hogy miért is engedtem Dorothy idegesítő makacsságának akkor, mikor fél percet késve jelent meg. Nem akartam tanítani őt, nem akartam képezni, mert nem láttam benne potenciált, vagy hajlandóságot a fekete mágia felé. Folyton csak okoskodni akart, megismerni, jobbá tenni, holott én nem akarok más lenni, nem akartam soha többé érezni. Nem akartam, hogy valaki felforgassa a világom, csak nyugalmat, mégis engedtem a nyomásának, mert tudtam, ha nem szándékozom megölni, addig nem száll le rólam. Így ette be magát napról napra az életembe, az elmémbe, és így lett egyre kevesebb a mozgásterem anélkül, hogy bármit is tehettem volna. Fogalmam sincs, mikor, és ki nevezte ki őt az én két lábon járó lelkiismeretemmé, vagy az én megváltómmá, de mind a mai napig nem tudtam vele megértetni, hogy egyikre sincs szükségem, mert én nem leszek soha jó. Soha nem fogok fehér mágiát használni, soha nem fogom elismerni az érzéseimet iránta, mert tény, hogy nem közömbös. Napról napra, alkalomról alkalomra ette be magát az elmémbe, és kezdett kialakítani magának ott egy helyet, ahonnan nem akart távozni, és nem tudtam elűzni. Hiába minden tettem, hiába minden próbálkozásom, kudarcot vallottam. Végül elgyengülve adtam át magam egy pillanatnyi érzésnek, melyből ő már túl sok következtetést vont le, és kénytelen voltam olyan lépéseket meghozni, amelyeket nem kellett volna, mert nem tehettem volna meg. Hogy bánom-e? Nem. Csupán csak azt, hogy magammal nem tetettem meg ugyanezt, mert én bolond emlékezni akartam valamire, valami olyanra, amely soha nem volt. Amely soha nem létezhet, mert én veszélyes vagyok. Törődni kezdtem vele, és minél inkább el akartam taszítani, nem ment, mert nem megy el. Nem hagy magamra, pedig erre lenne a legnagyobb szükségem, de fiatal, nem várhatok tőle mást, nem tehetem.
Talán soha nem fog változni semmi, talán a halálomig mellettem akar maradni, de nem fog, nem engedhetem. Ha kell, erővel taszítom el magamtól. Mert velem csak veszélyben van, és nem akarom megölni őt. Soha nem is akartam. - De igen. Itt fogsz, mert én kérlek rá - hajtom le a fejem, hogy figyeljem a gyógyulási folyamatot. Nem akarom, hogy velem legyen. Miért nem érti meg? Meg fogok halni. Nincs visszaút. Eleget szenvedtem, és az átok folyamatosan dolgozik bennem. Amióta belém mart, egyre mélyebbre kerül, és a tiszta pillanataim csak a kutatással telnek, mert ha nem teszem, akkor azon kell gondolkodnom, hogy meg fogok halni. Érzem a kaszást, érzem, ahogy közeledik felém, és én nem tehetek mást, csak várom a véget, mert egyedül nem tudok megszabadulni ettől a nyomorult átoktól, amit az anyám szórt ki rám. És egy átok nem visszavonható, csak akkor, ha az, aki kiszórta, visszavonja. De ebben a szakaszban már elég nehéz. Mert percről percre érzem, hogy egyre nehezebb gondolkodni. Olykor a tiszta pillanataimban erőm sincs semmire, mégis cselekszem. Mert nem érhet úgy véget, hogy hagyom elveszni minden tudásom. - Dorothy ne! Csak azt tudod tenni, hogy elfogadod. Az átok csak akkor szűnik meg, ha Narcissa visszavonja, de már túl késő, már nem tudná megtenni. Esetlegesen a halálommal tűnik el végleg. NE éld bele magad abba, hogy... - felmordulok. A fejemhez kapok, ahogy fájdalom hasít bele. - Hogy túlélem... Nem ismersz, ahogy anyámat sem... - köhögni kezdek. Fel kell állnom, próbálni elűzni az átok szürkeségét, amikor egy olyan énem veszi át az uralmat, amely szinte soha nem létezett, de mégis itt van. Őrült vagyok, az átok megőrjít. Nem bírom soká. El kell mennie, meg kell gyógyítanom. A szavait hallom, ráemelem a tekintetem. Figyelem őt, aztán rájövök, bántottam. Sok a vérveszteség, látom, hogy rosszul van. Megállok a kutatásban. Közelebb megyek hozzá. Leguggolok vele szemben, majd igyekszem elkapni, mielőtt beverné a fejét. Felemelem, és az emeletre viszem, ahol begyógyítom a sebeit, végül magam is rendbe szedem. Sokáig nem tér magához, én pedig ismét az átokkal küzdök, mert megint elragadna. Meg kell óvnom Dorothy-t. Körbeszórom a kanapét sóval, majd igét mormolok utolsó erőmmel, amely megóv engem tőle. Már csak kevés esélyem van, hogy elköszönjek és elengedjem őt végleg.
Nem tudom, mennyi idő telt el, hogy lezuhanyoztam, hogy az őrület elkapott. Nem tudom, csak a remegés jut el hozzám, mely a földön fekve ér el. Felkelek, és látom, hogy nem bántottam őt. Még. De minél tovább marad a közelemben... El kell mennem. Aztán felkapom a fejem, ahogy Dorothy ébredezik. Nem várom meg, ameddig magához tér. Beszélni kezdek. - Fiatal vagy még, élned kell. Nem kellene kötődnöd valakihez, aki nem fog változni. Mert nem fogok. És az a rövid idő, amit még élve töltök, édes kevés ahhoz, hogy megoldást találj valamire, amire talán még én sem tudok - felsóhajtok. Az igazságot nem tagadhatom többé. Nem lehet. - Ne mondd el, amit odalenn akartál. Nem akarom hallani! Körülötted egy védőbűbáj áll, amely megakadályozott attól, hogy bántsalak, de könnyedén megszüntetheted, ha elmentem, mert el fogok. De mindenképpen várj legalább fél órát, hogy elég messze érjek tőled, és Lukastól... Nem követhettek, mert ha megteszitek, akkor meghaltok - mondom ki a szavaimat ridegen. Valahogy lassan, de biztosan tudatosul bennem a halálom valóssága, hogy lassan már nem veszek levegőt, nem élek, és nem hajthatom végre a terveim. Feladtam? Meglehet, de már nem tudom, mit tehetnék még. - Kérlek, ígérd meg, hogy nem követsz - pillantok fel rá, ahogy közelebb megyek hozzá. Szükségem van a szavaira, tudnom kell. Mert csak ennyit tehetek érte. Hiszen a terveim közt már csak egy dolog szerepel, mindent megtenni annak érdekében, hogy anyám is velem haljon, mikor ismét találkozunk, mert fogunk, mert nem érhet így véget. És ha ott leszek, szemben vele, akkor megteszem. - Meg fogom ölni! Magammal rántom majd! - teszem meg a saját ígéretem felé, miközben kezem ökölbe rándul, és tekintetemben gonoszság csillan.
A veranda lépcsőjén ülve vártam a postást, pontosan úgy, ahogyan az elmúlt napokban is tettem. A héten kell megérkeznie az egyetemi értesítőknek, miszerint felvettek-e vagy sem. Nap, mint nap izgulok, lassan már nincs köröm az ujjamon, amit lerághatnék. Idegesítő szokás, de hagyjuk. Nem csak a jogi egyetemet jelöltem meg, hanem egy amerikait is, melyről szüleim nem tudnak. New Orleans a célom, magam mögött szeretnék mindent hagyni, hogy képes legyek egy új életet kezdeni. Persze félek az ismeretlentől, hisz melyik tizenkilenc éves ne tenné ezt? Fejest ugranék a nagy életbe, hisz nem csak hogy magam mögött hagynám a szüleimet, hanem az eddigi életemet is. Hisz ezek után saját magamról kell majd gondoskodnom, mindent amit eddig a szüleim láttak el, én fogom ellátni, egymagam. De bíztam magamban, hogy képes leszek ezt véghez vinni. Muszáj.. Meg kell tanulnom önállónak lenni, mert ha nem teszem meg ezt a lépést, úgy fogom végezni, mint édesanyám. Én pedig a legkevésbé sem szeretnék rá hasonlítani. A postás lepattant a biciklijéről, és a szomszéd leveleit válogatta épp ki. Igaz, Torontóban éltem, de a külvárosban. Itt nem nagy autókkal járkálnak a postások, hanem két keréken, főleg ilyen jó időben. Szerettem itt élni, megnyugtatott a csend, mely körülvesz minket, de szükségem volt váltásra. Úgy olvastam, hogy New Orleansban sosem áll le az élet, ráadásul az ottani tanításnak a minősége kiváló, még egy ok, amiért azt jelöltem meg első helyen. Kezeim remegve várták a levelet, mely lehet, hogy nem is ma fog megérkezni. Az osztálytársaim már megkapták az értesítést, csupán pár embernek - köztük voltam én is -, maradt még hátra. Ezért voltam bizakodó, főleg az elmúlt két napban. - Dorothy! Látom, nagyon vársz arra a levélre - mosolygott rám a postás, Jocelyn, aki szinte heti rendszerességgel szokott valamit hozni nekem. Tudniillik, rendkívül sokat szoktam vásárolni interneten keresztül. - Tudod, a remény hal meg utoljára - pattantam fel a helyemről, és közelebb sétáltam hozzá, hátha kapok valamit. Bizonyára már az agyára mehettem, tegnap meg is kértem, hogy nézze át újra a leveleket, hátha ott volt valahol az enyém. - Így igaz - motyogta, majd a táskájából elővett pár levelet. - Ezek a szüleidé - tette gyorsan hozzá, ahogyan felém nyújtotta, a pillanatnyi öröm pedig azon nyomban elillant. - De láttam itt valamit.. méghozzá nagy borítékban - egy újabb levelet nyújtott át vigyorogva, melyen a nevem szerepelt. A new orleans-i egyetemről. Ráadásul nagy borítékot kaptam.. Te jó ég. Némán átvettem őket, és hátat fordítva visszasétáltam a verandához. Nem hiszem el. A szívem rohamosan kalimpált a mellkasomban, s ismét helyet foglaltam a lépcsőfokon. Óvatosan kibontottam a levelet, majd magam elé helyeztem a lapokat. "Gratulálunk Miss Dorothy Brown, sikeres felvételt nyert a New Orleans egyetemére (...)" - Istenem, Jocelyn... - néztem fel, de már eltűnt és szégyelltem magam, amiért csak úgy faképnél hagytam őt az előbb. A hányinger kerülgetett, mármint jó értelemben, szóval azok a bizonyos lepkék szállingóztak a hasamban. Nem hiszem el.. Végre magam mögött hagyhatok mindent. Végre.
Közel négy év telt el azóta, amióta megtudtam, hogy felvettek az egyetemre. Hatalmas veszekedésen estem még aznap este át a szüleimmel, és világéletemben nem gondoltam volna, hogy négy év múlva mikbe fogok belekavarodni. Boszorkányság, mágia és most ez.. Bármelyik pillanatban meghalhatok, ha William ördögi énje a felszínre bukkan, mert nem vagyok elég erős már ahhoz, hogy megállítsam őt. Gyenge voltam, és fáradt. Erőtlen. Mint, aki bármikor összeeshet. Az előbb megpróbáltam lelassítani a vérzést, de az csupán átmeneti megoldásként szolgált. Williamnek muszáj beavatkoznia, vagy pedig kórházba küldenie. Valószínűleg az utóbbira fog sor kerülni, mivel nem várhatom el, hogy ilyen állapotban rám pazarolja a mágiáját. Először magát kell rendbe hoznia, s csak utána következhetek én. Hihetetlen, hogy mindazok után amit tett, még mindig őt helyeztem előtérbe, mintsem magamat. Próbáltam elnyomni az érzéseimet, de mostanra beláttam, hogy nincs értelme küzdeni ellenük. Teljesen elcsavarta a fejemet, és ezen csak úgy tudnék változtatni, ha elmegyek. De nem csak a boltjából, hanem az egész városból is. Csak sajnos ehhez nem volt elég erőm, inkább választom a bizonytalan, állandó veszéllyel járó életet, mintsem a biztonságosat. Huszonhárom évig követtem a szabályokat, mindent percre pontosan megterveztem, és az elmúlt hat hónapban "éltem" igazán. Annyi mindenen túl estem, legyen az jó vagy rossz, de életemben nem volt ennyi kalandban részem. Mellette egy más ember lehettem, bátorrá tett. Most még jobban szüksége van rám, és nem fogom őt hátra hagyni. Soha. - Nem hagylak itt, többé nem - suttogtam még mindig a homlokának döntve a sajátomét. Több, mint egy hétig nem láttam őt, meghagytam a távolságot, ahogyan kérte, és ez lett belőle. Ha időben tudtam volna az átokról, talán tudtam volna segítséget kérni, és akkor most nem lennénk ilyen szituációban. Néha esküszöm makacsabb volt, mint én, miért nem fogja fel, hogy segítségre van szüksége? Igaz, egyedül nem megyek semmire sem, de ha kiadná az utasításokat, én esküszöm mindent megtennék annak érdekében, hogy újra ép legyen. - És ezzel mit akarsz mondani? - csuklott el a hangom szavai hallatán. - Azt, hogy nincs számodra már remény? Kell lennie egy megoldásnak, vagy egy kiskapunak. Minden varázslatnak van. Nem érhet ez így véget William, én nem... - haraptam el a mondatom végét, s még az érintése sem tudott engem megnyugtatni. Nem fogom egyszerűen elfogadni azt a tényt, hogy nincs mit tenni, mert kell lennie valaminek. Nem halhat meg.. Nem... veszíthetem el. - Egész életemben csak futottam - suttogtam magam elé, még mindig a földön ülve. Ökölbe szorítottam kezeimet, és próbáltam feltolni magamat, de erőm fogyatkozóban volt és már az ülés is komoly nehézségeket okozott nekem. Összegörnyedtem, szemeim le akartak csukódni, de küzdöttem az érzés ellen. Nem fogom itt hagyni őt.. Nem tehetem.. - Nem fogok... nem.. én nem futok többé - erőtlen voltam, de a szavakat csak sikerült kipréselnem magamból. Akartam, hogy halljon engem. Mindent, amit elfojtottam. Kegyetlen volt mellőznöm őt ebben a másfél hétben, majd' belepusztultam a hiányába. Ki tudja mi lesz velem, ennyi sebbel, lehet nem is lesz több esélyem. - Nem foglak elveszíteni William, itt fogok maradni és segítek neked megoldást találni. Nem félek az anyukádtól, meg fogjuk őt állítani - a kezem remegett, mellyel a földön támaszkodtam, de különösképpen nem érdekelt. - Valamit be kell vallanom.. William, én... - és mielőtt befejezhettem volna a mondatomat, mielőtt elmondtam volna valódi érzelmeimet összeestem. Mert nem tudtam tovább küzdeni a fájdalom, és a vérveszteség ellen. Mert erőtlen voltam.
Nem megy. Nem tudok felülkerekedni, mintha már nem én lennék. Gyűlölöm a tehetetlenséget, gyűlölöm a képeket, gyűlölöm a ködöt, az alakokat, gyűlölöm anyámat, és meg akarom ölni. Őt látom magam előtt, könyörög, hogy tegyem meg, majd azért, hogy ne öljem meg. Erősen tartom a varázst, de felülkerekedik, fáj minden tagom, fáj a légzés, fáj az élet, és fáj, hogy nem tudtam megakadályozni az átkot. Gyűlölöm az érzést. Tehetetlen vagyok. Gyenge. Erőtlen. Béna. Nem tudok uralkodni felette, és tudom, hogy veszélyes vagyok másokra nézve, valami mégis visszahúz a boltba. Megoldást kell találnom, mert ha nem teszem, akkor örökre eltemethetem magam. Anyám azt akarja, hogy minél nagyobb pusztítást okozzak, hogy tönkretegyem a jó hírem, de nem adhatom meg neki ezt az örömet. Meg fogom tenni, el fogok menni, de még beszélnem kell Lukasszal. Beszélnem kell vele, hogy mire jutott, hogyan is jött rá a dolgokra. Tudnia kell. Segítenie kell. Nem megy. Egyedül nem megy. Erőtlen vagyok, és tizenhárom ember élete függ tőlem. Ha meghalok, ha túl késő lesz, akkor kezdhetek elölről mindent. Ha csak egyetlen apró hiba csúszik a számításba... Nem... Nem akarom a hangokat többé. Nem tudok pihenni, nem tudok gondolkodni. Nem megy... Elég volt... Hagyjatok békén... Vajon csak a fejemben szólt a hangom? Vajon csak néma ordításommal próbáltam elűzni őket? Nem megy, nem tudok szabadulni, pedig akarok. Meg akarok szabadulni, de az ige nem működik. Kell lennie egy kiskapunak, mindig van, csak én nem látom. Nem tudom, nem megy, mintha nem engedne. Mit tettem? Mit fogok? El kell mennem... - El kell mennem - motyogok. De felállni nem tudok. Gyenge vagyok, és fáradt. Erőtlen. Nem tudok tisztán látni, de itt nem maradhatok. Főleg nem Dorothy-val. Nem bánthatom. Nem ölhetem meg. Nem ölhetek meg senkit, de fogok. Ölni. Puszta kézzel, nem erővel. Most kell elmennem, ameddig tisztán látok, mert utána... Végeláthatatlan szenvedés vár rám, anyám el fog jönni, meg fog kínozni, csak vár. Tudom, érzem őt. Itt van a mocskos bűze mindenütt. Elégedett kacaját hallom, és vigyora élénken beleégett az elmémbe. Bosszút állok. Meg fogja bánni, hogy kikezdett velem. Bosszút állok... Meg fogom tenni. Mert nem pusztíthat el. Tudom, hogy nem. Nem érhet így véget, még nem. Nem nyerhet. Nem kerekedhet fölém többé! - Neeeem... Te nem lehetsz itt. El kell menned... El kell menned, vagy meghalsz... Ez nem egy tréfa, ez a valóság - rázom meg a fejem eszelősen. Nem lehet itt. Nem szabad. Lukas-nak szólnia kellett volna, elküldeni innen messzire. Nem szabadna itt lennie. Nem! Hátrálnék, de nem tudok. Fáj a lábam, fáj az egész testem, minden porcikám. Koszos vagyok, elhanyagolt. Ő pedig majdnem meghalt a kezeim által, és nem hisz nekem. Közelebb jön, én pedig hátrálnék, de nem tudok hová már. Nem megy. Nem mehet így. El kellene engednie, ahogy én tettem vele. Elengedtem őt, örökre, nem akartam, hogy ide jöjjön, hogy így lásson. Talán meghalok. Talán előtte megölöm őt. De nem... Nem tehetem ezt.
Bárcsak el tudnám neki magyarázni,, de nem tudom. Gyenge vagyok, és nem tudom, mennyi időnk van így, míg az átok felül nem kerekedik rajtam. Talán percek, de lehet, hogy csak órák. Fel kell állnom, így az erőmet használom. Muszáj. Meg kell gyógyítanom magam. Ahogy őt is. De előbb magamat, mert így elvérzek. Az oldalamhoz teszem a kezem, hogy a sebem összeforrjon, hogy ne hasítson belém a fájdalom. - Nem értesz, Dorothy. Ez nem egy vihar, amit átvészelünk, nem egy természeti katasztrófa. Nem tudsz ezen segíteni, ezen senki nem tud - felsóhajtok, miközben a gyógyítást folytatom a lábamon. Mert azt is eltörte, vagy kicsavarta, és nekem szükségem van rá. Mert el kell mennem. Annyi mindent mondanék neki, de nem tehetem, mert ha megteszem, veszélybe sodrom őt. De mégsem hagyhatom teljes tudatlanságban, mert akkor nem fog elmenni. És neki nem szabadna itt lennie most sem. Lukas... Talán nem érte el őt, talán nem volt még ideje felhívni őt. - Nézd... Ez nem a te dolgod. Ebben nem tudsz segíteni, mert ez túlnyúlik, ez évtizedeket ölel fel, ne akarj belekeveredni. Ez egy átok... Az átkok alól nincs kibúvó, fel fog emészteni, és nem akarom, hogy a közelemben legyél, amikor megtörténik - az arcát érintem, majd elveszem a kezem, és a homlokunk nem ér össze többé. Felállok. Nehezen megy ugyan, de meg kell tennem. A mosdóhoz lépek, hogy megmossam az arcomat. Az órára nézek. A gyomrom borsó méretűre zsugorodott az idegességtől, és nem tudok másra gondolni, mint az őrületre, ami nem fog nyugtot hagyni sokáig, ami nem fog elengedni, és akkor már nem lehetek itt vele. Nem bánthatom. Megfordulok. A szemébe nézek, és felsóhajtok. - Dorothy. Addig örülj, ameddig nem keveredsz jobban bele ebbe az egészbe. Kérlek. Hadd gyógyítsalak meg, és aztán menned kell, messzire. Ha mégis maradsz, és az átok felerősödik, ne próbálkozz semmivel, csak fuss! Megértetted? Ne akarj visszahozni, ne akarj ismét fájdalmat okozni, mert ha nem sikerül, akkor bántani foglak, vagy rosszabb! - komoran beszélek hozzá, majdnem ridegen. Nem akarom őt a közelemben sokáig, mert akkor már nem tudok parancsolni. A hangok ölésre kényszerítenek, nem tudok szabadulni tőlük, és végül elvesztem az eszem végleg. Végül nem marad majd más, csak a hangok, és a sötétség, és anyám elégedett, diadalittas mosolya. - Nem ismered Narcissát. Nála nem érvényes az, amit mondasz. Vele nekem kell leszámolnom, egyszer, és mindenkorra, értsd meg! Ne próbálj meg hősködni, mert kérdés nélkül tekeri ki a nyakad, vagy tépi ki a szíved, csak kerüld el a boltot! - a holmijaim közt kutatok idegesen. Egy igézetet keresek, összetevőket, mert ha ismét elvesztem az eszem, akkor csak ezekkel állíthatom le Dorothy-t. Nem akarok megint az emlékeihez nyúlni, mert nem tudom, mik lennének a következményei, csak azt tudom, hogy nem akarom a közelemben tudni most. Lukas hol vagy már... Itt kellene lennie. Megszédülök, a polcnak támaszkodom. Talán a fáradtság. Nem adhatom fel. Még küzdenem kell... Még van bennem erő.
Tárgy: Re: Az üzlet raktára Kedd Feb. 16, 2016 8:27 am
William & Dorothy
•••••• i will be your saviour ••••••
Folyamatosan áramolt ki belőlem a vér, és ezzel egyidejűleg az erőm is fogyatkozóban volt. Gyenge voltam, testem remegett, de nem adtam fel ellene a küzdelmet. Rosszullétemet nem csak a hatalmas vérveszteségnek köszönhetem, hanem a fekete mágiának is, melyet ellene használtam. Kevésszer kellett ilyen hatalmas erejű mágiához nyúlnom, sőt nem is szokásom, de nem árt, ha olvastam róla, mert míg a tiszta, fehér mágiával képtelen lennék megvédeni magamat, addig a fekete mágia segítségével, ha nem is legyőzni, de képes vagyok pillanatnyi győzelmet aratni az ellenségem felett. Jelen pillanatban William bőrébe bújt démon volt az ellenségem. Tudtam, hogy ezek nem az ő szavai, nem az ő cselekedetei, hanem az anyja tette ezt vele. Megátkozta, ki tudja milyen mélyre nyúlt már ez az átok, de az előbb bebizonyosodott, hogy visszatudom őt hozni. Ezért is nyúltam sokkal drasztikusabb módszerhez, mert ennek segítségével remélhetőleg visszakapom őt. Együttesen pedig kitalálunk valamit, mert muszáj meggyógyítanunk őt. Nem érhet így véget.. Nem. Egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy már semmit sem lehet tenni az átok ellen. Minden követ meg fogok mozgatni, annak érdekében, hogy William visszakapja önmagát. Nem veszíthetem el. Mialatt a nyakát fojtogattam egy hangos reccsenés ütötte meg a fülemet, s rá egyből megéreztem a hasító fájdalmat a lábamban. Egyből felkiáltottam fájdalmamban, erőm nyomban megingott, de nem hagytam abba. Összegörnyedve folytattam tovább, mert tudom, hogy ott volt valahol bent a testben. Csak elő kellett hoznom őt. A kezem vadul remegett, próbáltam kissé leállni, de nem bírtam. Felemésztett a fekete mágia, nem bírtam megfékezni ezt a hatalmas erőt, mely most a birtokomba került. Vért köhögtem fel ennek következtében, és ha William nem cselekedett volna időben, akkor nagy valószínűséggel pár percen belül végzett volna velem a mágia. Eltaszított. A földre érkezve megszakadt a kapcsolatom a mágiával, és újból megéreztem a fájdalmat, mely az egész testemet felemésztette. Egy kis ideig úgy maradtam, majd mikor meghallottam normális hangnemben beszélni, megnyugodtam. Nem hiába kellett a fekete mágiához nyúlnom. Nagy nehezen felálltam, és az asztalhoz vánszorogtam. Egy rongy segítségével letöröltem az arcomon lévő vért, majd elmormoltam egy bűbájt, melynek segítségével lassabban áramolt ki a vér a nyakamon lévő sebből. Több nem tellett tőlem. - Ne aggódj miattam... meg leszek - hörögtem, majd egy pohár vizet ittam meg. Kegyetlen volt az érzés, de néha áldozatokat kell hozni mások kedvéért. Visszahoztam Williamet, ha nem is örökre, de legalább ideiglenesen igen. Ez számomra épp elég volt. Nem tetszett az, amit mondott. Nem fogom magára hagyni, ilyen állapotban nem. Segítséget szerzek neki, meg fogjuk oldani ezt a helyzetet, hogy az anyukája soha többé ne tudjon ilyen kárt tenni benne. Meg akartam volna rázni a fejemet, de mikor megkíséreltem, hangosan felsziszegtem a fájdalomtól. Odasétáltam hozzá, majd leültem, hogy azonos magasságba kerüljünk. Kezeimet vállán pihentettem, és egy ideig csak néztem őt. Visszakaptam.. A tekintete teljesen tiszta volt, nem pedig a gyilkolás iránti vágy tükröződött benne. Homlokomat az övének döntöttem, és egy pillanatra így maradtam, majd pedig megszólaltam. - Nem hagylak elmenni.. túlvészeljük ezt is - simogattam meg a vállát. Nem csak őt nyugtattam, hanem egyben magamat is. Igaz, az átok túl tesz a tudásomon, a képességeimen, de úgy gondolom, ha együttműködünk, akkor sikerülni fog. És igen, ha ez azt jelenti, hogy együtt kell dolgoznom Lukasszal, akkor lenyelem az összes felé irányuló negatív érzelmeimet és együtt találunk egy megoldást a problémánkra. Mert nem az a fontos, hogy én mit érzek, hanem az, hogy megszabadítsuk Dr. Silverstont az átoktól, illetve az anyjától, hogy soha többé ne tudjon kárt tenni benne. - Legyőzzük ezt az átkot, ahogyan az anyukádat is - mondtam ki a gondolataimat. - Hárman az egy ellen, elég jók az esélyeink, úgy érzem - mosolyodtam el, s homlokom még mindig az övének volt döntve. Eleinte még valamilyen lelki támaszt akartam neki ezzel nyújtani, de mostanra már nekem volt szükségem egy támaszra, mert valljuk be.. pokolian festettem. De nem adtam szót ennek, mert először őt kell rendbe hozni, utána következhetek én.
Lágy dallam jut el füleimbe, és ismétli magát szüntelen. Már nem tudom megkülönböztetni, hogy valóság, vagy ez is egy rémes tévképzet. Emlékszem, sok embert megöltem. Sok farkas fizetett az életével, mert nem tudták teljesíteni az alku rájuk eső részét. De persze megesett az is, hogy csupán már nem volt bennük hasznom. Nem érdekelt, hányan halnak meg a kezeim által, nem érdekelt, hányan maradnak árvák, mert jó szokásomhoz híven mindig hagytam egy túlélőt, aki majd elmesélheti a szülei bukását. Most pedig nem tudok magamról. Csak egy halovány üvegen keresztül látom, amit az átok tesz velem. A lelkem mélyén érzem, hogy valami történik, hogy a vér talán nem a képzeletem szüleménye, valahol tudom, hogy nem én vagyok, de igazából mégis én teszem mindezeket. A gyilkosságok összefolynak, és a hangok több vért akarnak. Teljesen tönkre akarnak tenni, főleg azzal, ahogy percenként váltogatják a hangjukat, az emlékeim közé marnak, és a régi eltemetett emlékek visszatérnek. Kísértenek, azt akarják, hogy elvesszem a maradék józanságom is. Már nem tudok különbséget tenni. Valahol a távolban zongoraszó hallatszik halkan, de már fel sem figyelek rá. Már nem érdekel, hogy egykor egy nőnek ez volt az utolsó kérése, hadd játsszon el egy dallamot a zongorán, hadd ölje bele minden fájdalmát, és végül ő maradt élve, a dallam pedig elkísért. Soha előtte nem hallottam még játékot oly élesen szólni, soha még nem hallottam egyetlen hangot sem így sírni. Tudom, nem érdekelt, akkor csak mosolyogtam, kárörvendően, majd felgyújtottam a házat. Az volt az egyetlen hely, ahol végül meggondolva magam, a családja után küldtem a nőt is, nem hagyva túlélőket, nem hagyva senkit sem, aki elmesélhetné, hogy mit tettem, aki emlékezne rám, és a kegyetlenségemre. Most pedig dallama, játéka itt kísért, furcsa harmóniában eggyé olvad a kerék egyeletlen nyekkenésével, ezzel adva egyfajta ütemet neki. Mintha egy elromlott metronóm lenne, a kiút a sötétségből, mintha a zongora más lenne, nem ide való. Talán tényleg megőrültem, és a hangoknak átadva magam engedelmeskedem a fájó átoknak, ezzel adva neki utat, hogy még mélyebbre jutva emésszen el. Nem kellene feladnom, pont nekem, aki úgy ragaszkodik az életéhez, mint más egy felesleges tárgyhoz, pont nekem nem kellene, de túl erős. A hangok túl hangosak, elnyomják a kerék nyekkenését, melyet akkor is hallok, hogy nem forog a kerék, ahogy a játékot is. A zongora. Furcsa, fájó tapasztalás, halvány remény, de én nem hiszek a reményben. Az a gyengék mentsvára, és én nem vagyok gyenge. De olykor tudni kell feladni, tudni elengedni azt, ami már nem az enyém. - Williaaaaam, mire váááársz méééég? - a hang élesen a fülembe mar, a rokka elhallgat, ahogy a dallam is elcsendesül. Összeszorítom állkapcsomat, próbáltam, de nem megy, nem akarom, ha küzdök, akkor jobban fáj. Akkor kínoz, és elemészt. Belülről szakít szét, és már nem tudom, nem tudom, mi igaz, és mi nem. Dorothy-t látom, egy pillanat csupán, majd elmémet ismét a fekete köd lepi el, nem látom a kiutat, nem látok már semmit,csak anyámat, és a haragot. Dühös vagyok rá. Gyűlölöm. Elvette az életem, elvette azt, hogy visszavágjak. Gyengévé tett. Olyanná, melytől mindig is rettegtem. Egész életemben nem hallottam mást, míg mellette voltam, mint azt, hogy gyenge vagyok, esetlen, olyan, aki semmire sem jó. Ezt tette velem, aljasul, és könyörtelenül, most viselje is a tettei következményeit. Azt akarom, hogy érezze a fájdalmat, amit a tudat okoz, hogy alattomosan játszik, kegyetlen módon. De elég volt. Többé nem engedem ezt neki. Elveszem, amit úgy féltett, elveszem, amit már lassan két évszázada őriz. Az életét.
És mindezt úgy akarom, hogy lassú halála legyen, fájdalmas, mindent felemésztő. Már nem akarom, hogy könyörögjön az életéért, már csak a szívét akarom, kivájni a helyéről, semmi több. És csendet. Túl sok a hang, túl sok az arc, nem bírok ennyivel, nem megy. - Kit akarsz átverni? Nem vágsz át ezzel a szöveggel, többé nem, ismerem a trükkjeidet - eszelős mosolyom az arcomon ül, ahogy eddig is, és nem, nem fogok leállni. Azt akarom, hogy halott legyen, hogy velem jöjjön a pokol keserves tüzébe, velem együtt. A kés fájón karistolja végig az asztalt, és nem törődöm vele, hogy nyomot hagy, nem törődöm a könyörgéssel, ahogy azzal sem, hogy mit mond. - NE húzd az időőőt! Teedd meg! - a hang sürgetését figyelmen kívül hagyom, mert én nem akarok sietni, nem akarom, hogy túl hamar vége legyen. - Igen ismerlek. És szívem szerint most végeznék veled... Azonnal. Kitépném a szíved, majd felgyújtanám a csontjaidat, hogy soha ne szentelhessék fel őket, így nem kerülhetsz az Ősök közé, és soha többé... nem térhetsz vissza - anyám próbál meggyőzni, de nem hiszek neki. Ismerem a trükkjeit, és nem vagyok kölyök. Nem ma kezdtem. Egész életemben gyakoroltam, elzártam magam, és most, a cél kapujában vág vissza. Rosszullét kerülget, a fejem zsongni kezd, nem tudom, mit tesz velem. Egyáltalán ő teszi? Vagy az átok. Nem látom át. Gyenge vagyok védekezni, és hezitálok. Nem támadok egyből, hanem pár másodpercre indulnék meg felé, de ő felemeli a kezét, én pedig fájdalomtól rogyok össze. Felordítok, és viszont támadok. Fájdalmat okozva ficamítom ki a térdét, vagy megrepesztem a csontját? A hangok halkabbá válnak, de még mindig anyámat látom. A nőt, aki bár megszült, mást nem tett vele, és ez az, ami matt görcsösen ragaszkodom az átok okozta tévképzetekbe. Nem tudom, mi történik körülöttem, de nem tudok felállni. Nem megy. - Kár, mert én bántani akarlak - dühtől elsötétül a tekintetem, ahogy felé emelem a kezem, majd egy intéssel lököm fel őt. De késő, a kés az oldalamba fúródik, és ismét felordítok. A kezemet a földre támasztom, és lassan ülök a sarkaimra, de a következő pillanatban fojtást érzek. Levegő után kapkodok, és hirtelen egyre élesebbé válik a kép, minden visszatér. A fájdalom a térdemben, és az oldalamban egyre valóságosabb, és csupán a hajam mögül látom az engem kínzó alakot. Dorothy... Mit keres itt? Egy vágás a nyakán.. Én tettem volna? Nem, kizárt, nem tehettem én. - Dorothy - nyögök fel, de alig hallom a hangom. Nehezen tornászom fel magam, hogy az egyik kezemen támaszkodjak, majd egy ellen varázzsal szüntessem meg az övét, hogy aztán ismét a földre szegezzem a tekintetem.. - Lukas nem jön.. Még nem... Elküldtem pár összetevőért - hangom reked, és fáradt. Megköszörülöm a torkom, és a kezem megbicsaklik. Én a földre rogyok, de a könyökömön megtámaszkodom. - Dorothy el kell menned innen. Veszélyes vagyok rád nézve, bántottalak! Nem akartam, de az átok... Túl erős... Nem tudom, meddig tart ez az állapot, egyre rövidebbek... - felnézek rá. Összeszedem minden erőm, és felülök. A kés helyén seb tátong, meg kell gyógyítanom. Rosszul nézek ki, meg kell fürdenem, mindenem koszos, és véres. - Mit tettem veled? - nézek végig rajta, ahogy próbálom a lábamat kinyújtani, őt nézem. Ez az átok egyre veszélyesebb. Dorothy nem tud legyőzni, nem maradhat itt, ahogy Lukas sem lenne képes sokáig visszatartani. - El kell mennem, nekem kell elmennem, távol tőletek, távol a várostól - próbálok felállni,de nem megy, képtelen vagyok rá, de nem tudom, mennyi időm van még. Csak a szerencsén múlt, hogy vissza tudott téríteni, de mi lesz, na nem fog neki sikerülni?Vagy más akad az utamba? Nem akarom lerombolni a hírnevem, nem akarom, hogy mindent tönkretegyek, ragaszkodom az itteni életemhez, és nem hagyom el, nem engedem, hogy csak úgy elvegyék tőlem.
Rettegtem. Életemben először tizenkét évesként ért ilyen nagymértékű félelem, amikor anyukámmal lenéztünk a torontói karácsonyi felvonulásra. Rengetegen voltak, de már hozzászoktam a tömeghez, mivel nálunk ez amolyan családi szokás volt. Abban az évben csak mi ketten mentünk el, mivel apukámnak közbejött egy rendkívül fontos munka, amiért a fél országot át kellett utaznia. Így csak én voltam és az anyukám. Akkoriban kezdett el megromlani a kapcsolatunk, de nem csak velem, apámtól is elhidegült az évek során. Utólag, mint kiderült; édesanyám elvetélt. Nem volt ő mindig gonosz, egyidőben állandóan mosolygott, jó kedve volt, vasárnaponként pedig a templomba jártunk apukámmal, ahol anyut hallgattuk. Tudniillik a kórusban énekelt, de ez a különleges tehetsége nem szállt át rám, sosem tudtam énekelni, nem is próbálkoztam meg vele. Én a könyveket faltam, megbújtam a háttérben, mert irtóztam a rivaldafénytől. Tökéletesen meg voltam ezzel az élettel elégedve, nem vágytam többre. De egy kissé hagytam magam elkalandozni a témától.. Szóval, 2004-et írtunk, a belvárosban pedig alig lehetett megmozdulni annyian voltak. Teljesen el voltam alélva a télapók mutatványain, hisz melyik tizenkét éves ne lenne oda ezekért? Az egyik csapat annyira megtetszett, hogy utánuk sétáltam, mert még tovább szerettem volna őket nézni. Sajnos, sikerült szem elől tévesztenem anyukámat, s aztán mikor megindult a tömeg, még jobban elvesztem. Féltem. Alig kaptam levegőt, alig láttam valamit a magam kis termetével. Az emberek lökdöstek, majdnem összeestem a rosszul léttől. Akkor először volt pánikrohamom, és sajnos nem utoljára, de az már megint egy másik történet. Egy idős férfi felfigyelt kétségbeesett sírásomra, és kiszabadított a tömegből. Az épületnek dőlve vártunk anyukámra. Fél óra elteltével végre egymásra találtunk, de ahelyett, hogy megköszönte volna a férfinak, hogy vigyázott rám, leüvöltötte a fejét és a rendőrséggel fenyegetőzött. Nem értettem akkoriban, hogy miért volt annyira kiakadva rám, évekkel később jöttem rá erre. Féltett. Nem akart engem is elveszteni, de ennek ellenére sosem mutatta ki az irántam érzett szeretetét. Mindig úgy éreztem magam, mint egy kívülálló, mint egy felesleges púp a hátán, akit nem tud a kénye kedve szerint irányítani. Jelen pillanatban teljes mértékben tudtam azonosulni a tizenkét éves önmagammal. Igaz, más környezetben voltam, de a szituáció hasonlított egy kicsit. Most is rettentően féltem, s legbelül éreztem, hogy nem fogok innen kiszabadulni. Mert nem tudok.. William nem volt önmaga, valami más vette át az irányítást a teste felett. Valami egészen sötét és aljas.. Csak remélni tudtam, hogy valahol a régi önmaga ott lapult mélyen, mert nem tudom, mi lenne velem, ha elveszíteném őt. Soha nem volt köztünk semmi, de az életemben egy igazán fontos személyként van jelen. Neki köszönhetem azt, ami vagyok. Ha ő nem lenne, hagytam volna elveszni a boszorkányságomat, sosem fejlesztettem volna ki. Igaz, bőven volt még mit tanulnom, de csakis az Ő segítségével tudok tovább fejlődni, más képtelen lenne ekkora hatást gyakorolni felettem. - William kérlek, küzdd le – könyörögtem, ahogy folyamatosan hátráltam, de már nem volt hová menekülnöm. Itt ragadtam. Szívem dobogását a torkomban éreztem, és egy pillanatra sem néztem máshová, mert ki tudja, hogy abban az egy momentumban milyen ördögi tetteket képes végrehajtani. Nem mertem kockáztatni, hisz az életem forgott kockán. Valami megváltozott egyik pillanatról a másikra. Arcvonása kisimult, szemeiben sem a színtiszta gyűlöletet véltem felfedezni. Ahogy meghallottam hangját egy hangos sóhaj hagyta el a számat megkönnyebbülésképp. Visszatért. Egyből elkezdtem felé közeledni, de félúton megtorpantam. Mi van, ha ez egy újabb ördögi játék, amivel oda akart csalni? Inkább bebizonyosodok róla, hogy tényleg ő volt az. - Mi? – kérdeztem vissza értetlenül, kérése után. Kizárt dolog.. Egyrészt nem vagyok olyan erős, hogy képes legyek vele végezni, egy olyan boszorkánnyal, aki több, mint egy évszázada él már ezen a földön. Másrészt képtelen lennék rá, nevezhetsz gyávának, örömmel vállalom fel ezt a jelzőt, de soha nem fogok hozzáérni egy ujjal sem. Abba belepusztulnék, ha a kezeim által halna meg.. Nem sokáig tartott a megkönnyebbülés, visszatért a régi önmaga. A beszéde, a testtartása, a mimikája egyből elárulta őt. - Nem, William én vagyok az. Fogd már fel, hogy az édesanyád nincs itt – szinte már üvöltöttem, próbáltam észhez téríteni őt, de veszett ügynek tűnt jelenleg. – Kér.. – nem tudtam befejezni a mondatomat, a földre estem, le a térdeimre. Megkíséreltem talpra állni, de egy láthatatlan erő tartott vissza. A szemembe hullott tincseket félresöpörtem, és a félelem mellett a harag is megjelent rajtam. Nem rá haragudtam, hanem arra a kegyetlen nőszemélyre, aki a világra hozta őt. Hogy tehette ezt a saját gyermekével?! Egy szerető anya, hogy képes ilyenre? Felemeltem a fejemet, és próbáltam rá hatni. Az előbb sikerült előhúznom őt a sötétből, ismét képes leszek rá. - Ugye tudod, hogy ezzel csak neki okozol örömet William? Megadtad neki azt, amire vágyik – hangom csak néha remegett, igyekeztem nem meginogni, és nagy meglepettségemre sikerült is. – Győzelemre – fejeztem be a mondatomat, majd feltekintettem rá, mikor megállt előttem. Gyerünk William… tudom, hogy ott vagy valahol bent. Ijedten meredtem a kezében lévő késre, és a kezdetleges bátorságom egy pillanat alatt elszállt. - Kérlek, ne. William, ismersz engem, soha nem bántanál – ismét szabadulni próbáltam, de az erő egyre erősebben tartott lent. A penge felhasította a nyakamon lévő bőrt, belőlem pedig egy elkeseredett sikoly jött ki. Csípett, elképesztően marta a bőrömet, és ahogy nőtt bennem a félelem, úgy nőtt a fájdalom is. Visszavonok mindent, az a karácsonyi felvonulás semmi ehhez képest! - Tudom, hogy oda bent vagy. Ez nem te vagy – igazából nem őt kívántam megnyugtatni, hanem saját magamat. Egyedül voltam, magamra ítélve, s úgy érzem, hogy ez nem lesz elég. El fogok bukni ellene, és a saját halálommal fog végződni a nap, ha nem cselekszem gyorsan. Márpedig valamit minél.. Egy hangos kiáltás tört ki belőlem újra, amikor belém mélyesztette a kés hegyét. Elkezdtem kapkodni a levegő után, látásomat pedig elhomályosította a könnyek. Hogy rohadjon meg! Ideges lettem, próbáltam tisztán gondolkodni, de így is nagy erőfeszítésembe került fennmaradni. A visszatartó ereje megingott, ahogy a kést kiejtette kezéből, s kihasználva az alkalmat, kitörtem. - Arra tanítottál, hogy sose adjam fel küzdelem nélkül – hörögtem, majd felemelve a kezemet, fordítottam rajta egyet. A fájós lábát céloztam meg, amire bicegett, és ha sikerrel jártam, akkor eltörtem az egyik csontját. Utoljára az ilyen sötét mágiához akkor nyúltam, amikor a vámpíron gyakoroltam vele az erdőben. Egyedül azt az egy dolgot felejtettem el megemlíteni a tanáromnak, hogy folyamatosan tanulmányoztam a grimoire-jait, míg takarítottam. Voltak olyan napok, amikor hamarabb fejeztem be a munkát, s nem akartam korán hazamenni, ennyi könyv mellett pedig hamar sikerül az embernek elfoglalnia magát. Azt hittem, hogy sose kerül sor erre, de szükség törvényt bont. - Nem akarlak bántani téged, William, de nem hagysz más esélyt – úgy tettem jobb kezemmel, mintha fojtogatnám, remélhetőleg ezt a hatást fogja kiváltani. De tisztában voltam vele, hogy mindez nem volt elég. Nem volt elég, arra, hogy sokáig lent tartsam őt. Egyedül nem fog menni, ahhoz túl gyenge vagyok. De talán.. talán kettőnknek már sikerülni fog. - Lukaaaas! – üvöltöttem, és igyekeztem tartani a mágiámat, hogy tovább lent tartsam őt. Nem hallottam választ, így a földön lévő kést a bal kezemmel felemeltem és az oldalába repítettem. Kezem remegett, amivel fojtogattam őt, s rá pár másodperc múlva az orromból a vér ráfolyt a számra is. Életemben másodjára használok ehhez hasonló mágiát, és be kell vallanom, rendkívül erősnek érzem magam tőle, de látszik, hogy én nem ehhez voltam szokva. Hamar ki fogott rajtam. - Hol a francban vagy? – üvöltöttem, de nem tudtam már, hogy melyiküknek szántam. Lukasnak, aki sokat tevékenykedett a boltban, így minden bizonnyal hamarosan megérkezhet, vagy pedig Williamnek. Az előbb a fejfájás után sikerült visszanyernem őt egy kis időre, bíztam benne, hogy a fekete mágia megtette a hatását.
Fázok. A fogaim összekoccannak, egész testem megremeg. Nem tudom, mikor lesz már vége. De ha egyszer eljön, akkor az az én végemet is jelenti majd. Elvesztem. Minden nappal egyre mélyebbre mar az átok, és én már nem tudok védekezni ellene. De talán nem is akarok. Oly kevés a tiszta pillanat, és reménytelen. Lukas testét elő kell készítenem, hogy megtaláljam az utat, de az átok nem enged elhagyni a testem. Forróság önt el, homlokomon izzadság gyöngyöződik, de mégis remegek. Belül, úgy, hogy senki nem láthatja a jeleket. Fizikai fájdalommal jár, ha küzdeni akarok, így nem teszem. Vagyis egyre ritkábban. Meg fogok halni. Meg fog ölni. Azt akarta, hogy lassan tegyem tönkre a jó hírem. Talán sikerült neki. Talán már rég tudják. Talán nem. Nem tudom, miket teszek. Csak eltűnik a világ, és kifordulok önnön valómból. - Williiaaaaaam.... - a nevem gúnyosan cseng a fülemben, anyám hangján, majd éles eszelős kacaj miatt kapom a kezem a fülemhez. De mit sem ér, hiszen ez a fejemben van. - Téged akarlaaaaak... Szenvedsz már? - gúnyolódik, megaláz. Fájnak a hangok, mert ellenük nem tehetek. Téveszméktől szenvedek, tekintetem eszelős csillogást rejt. - Nem törsz meg, soha nem törsz meg! - felmordulok, majd felnevetek. Magas kacaj, rövid, és kárörvendő. Nem látok mást, csak sötétséget. Nem érzek mást, csak vér keserű szagát. A kerék egyenletes nyekkenése elhallgat, többé már nem forog, többé mát nem számolok. - Emlékszel mééég rám? - körülöttem köröz ő a nő, aki először meghalt általam. A nő, akit anyám parancsára beleztem ki elevenen, majd belülről égettem el. Sokáig szenvedtem a rémképektől ez volt a legrosszabb. Az első cafatot eme gyilkosság szaggatta le az akkor még tiszta lelkemről. Akkor fordult nagyot velem a világ. - Te halott vagy! Megöltelek szajha! - kiáltok fel dühtől tajtékozva, majd a következő pillanatban visszalépek a rokkához. Ismét forog. A nyekkenése ismét lenyugtat. Megnyugszom. Mintha az előbbi jelenet le sem zajlott volna. Mintha a kirohanás csupán a képzelet szüleménye lett volna. - Dorothy halott... Dorothy halott lesz... El kell mennie... Ha élni akar - motyogok magam elé. Ez a név kísért, a hangok folyton a halálát akarják. Parancsolják, hogy vegyem el az életét. Nem tudok ellenállni. Meg kell ölnöm. Ölni akarok. Elvágni valakinek a torkát, végignézni, ahogy a saját vérében fuldoklik. Nem akarom ezt. A tudatom ismét küzd a hangok ellen. Összeszorítom a szemeimet. - Williiiaaaam... méég mindig itt vagyoook - ismét éles sikolyszerű kacagás hasít az elmémen keresztül, ismét fázom, de egyben melegem is van. Nagyon nem bírom tovább. Nem megy. Szabadulni akarok, menekülni innen, messze, el a testemből, el a hangok elől, mielőtt késő lesz. A kerék hevesebben forog, majd elveszem a kezem. Ahogy sorra jelennek meg az emberek, sorra küldöm el őket. Nem akarom hallani a hangjukat, nem akarok mást, csak csendet. De nem kapom meg. Csak anyám jelenik meg, hozzám ér, undorodom tőle. Hirtelen csapom a falnak, nem érdekel.
Meg kell halnia, meg kell ölnöm. Ő tette ezt velem. Ő akarta ezt. Megérdemli a halált. - Nem vagyok többé a rabszolgád... Nem vagy többé az anyám. Meg kellett volna öljelek, de most kijavítom a hibám - szorítom a torkát egyre erősebben. Egy alak tűnik fel mellettem, vigyorog, szinte örömtáncot lejt, én pedig vicsorgok. Homlokomon izzadság gyöngyöződik, megnedvesítve a szemembe lógó tincseimet. - Vége van, most megh... - felordítok. A földre görnyedek, elengedve anyám torkát, a halántékomhoz szorítom a kezem. Egy pillanatra kitisztul a kép előttem, mintha egy álomból ébrednék, felnyögök. - Dorothy... - hangom eme egyetlen pillanatra a régi, bár fáradt. Felnézek rá, aggódva és kétségbeesetten. Nem, nem lehet. Ez is egy újabb téveszme. Ő nincs itt, ő nem Dorothy. Én pedig már nem tudom, mit higgyek, csak szabadulni akarok. Meghalni... Talán ez az egyetlen megoldás. Fáj a puszta létezésem, és csak ezt látom kiskapunak. Ha felszentelik a csontjaim visszatérhetek. Akkor ismét élhetek. Csak ez a megoldás. - Meg kell ölnöd, mielőtt én teszem veled. ÖLJ MEG! - kiabálva parancsolom neki, mert a remegés újra rám tör. Ismét az átok fog uralni a tévképzeteivel. Nem akarom, harcolnom kellene, de már nem akarok. A hangok erősek, folyton visszatérnek. Visszarángatnak, elvisznek a valóságtól, én pedig nem bírom soká. - Már késő, anyám. Dorothy soha nem volt itt... Azt hitted átejthetsz? Hogy majd gyengévé tehetsz? Dorothy-val nem foghatsz meg - megint vigyorgok. Megint hadatok, magas hangon. Elment az eszem. Lassan állok fel a földről, és elindulok felé, majd a következő pillanatban felemelem a kezem, majd hevesen rántom le a testem mellé, ezzel térdre kényszerítve az anyámnak hitt fiatal lányt. Hajam még mindig a szemembe lóg miközben felé haladva az asztalnál megállok. Egy kis tőr kerül a kezembe, melyet kínzó lassúsággal húzok végig a fa felületen, ahogy elindulok ismét felé. Mágiával tartom a földön térdelve, most nem menekülhet. Most végre meghal, és a bosszúm nem marad bevégezetlenül. - Tedd meg... A szívét akarom... Vágd ki a szívét... Lássuk, tényleg kőből van-e? - szól ismét a hang a fejemben türelmetlenül. Én pedig megállok az anyámnak képzelt lány előtt. Mozzanataim lassúak, elnagyoltak. Mintha megfontolnám a lépéseim, mintha tényleg észnél lennék. Már nem akarom. Nem tudok ellenállni, mert fáj. Belül, van egy énem, aki nem akarja ezt, aki észnél akar lenni, de oly halk, láncra vert, szenved. Próbál kitörni, de egy ilyen átok nem kímél senkit. - Itt a vége... Többé nem menekülsz, és szánalmas életed véget ér - a kés hegye anyám nyakához ér, lassan karcolja fel a vékony bőrt. Egyre lejjebb haladok, egészen a szegycsontig, ahol kicsit mélyebben hatol be a tőr hegye, a vér lassan buggyan ki, majd eltűnődve figyelem a sűrű vörös folyadékot lefolyni, lassan, ahogy végül ismét a szemeibe nézek. - Nem hazudok, ez fájni fog - emelem meg a szabad jobbom, melyre ő fájdalmat érez a szegycsontnál, éles fájdalmat, ahogy lassan próbálom megrepeszteni a csontot, mikor megtántorodom. A kés fájdalmasan szakítja fel a bőrt, én pedig az egyensúlyom visszaszerzésén vagyok. Zúgni kezd a fejem. Elejtem a tőrt, és próbálok felnézni, de a látásom elhomályosul. - Te tetted ezt! De nem sokáig harcolhatsz velem! - emelem meg a hangom dühösen, ahogy lassan erőre kapok. Fújtatok, és hörgő hang kíséretében szakad fel belőlem a levegő, ahogy ismét az újabb támadást fontolgatom...
Tárgy: Re: Az üzlet raktára Vas. Jan. 10, 2016 11:54 am
Dr. Silverston && Dorothy
until the last petal falls
Szabályszerűen megrémisztett William viselkedése, kirázott tőle a hideg. Így még soha az életben nem láttam őt, de nem csak a hanyag külseje félemlített meg, hanem az, ahogyan beszélt. Hangja teljesen megváltozott, másmilyen volt az arcmimikája. Úgy viselkedett, mintha megőrült volna.. Egész idáig próbáltam tagadni a tényt, de muszáj volt belátnom, hogy nem direkt viselkedett így. Nagy valószínűséggel közrejátszhatott a mágia. Valaki tette ezt vele, önnön soha nem tenne magával ilyesmit.. Csak tudnám, hogy ki akarja így látni Williamet, tisztában vagyok vele, hogy számos ellenséget gyűjtött össze az évek során, de ez kemény, erős mágia lehetett. Minden bizonnyal fekete, ha egy embert képes így kifordítani önmagából. Valaki nagyon megvethette, de nem ez volt a legrosszabb. Nem is William viselkedése. Hanem az, hogy semmit az égvilágon nem tudtam ez ellen tenni, nem ismertem a varázsigét, fogalmam sincs, hogyan kell visszafordítani. Na meg.. nem használok fekete mágiát. Nem tudtam rajta segíteni, de talán egyvalaki igen. Egy bizonyos valaki, akit szívem szerint messziről elkerülnék. S ő nem más, mint Lukas. Ő sem ma született, hátha találkozott már hasonlóval az évek során, William jobb kezeként. Hátha őt beavatta titkokba, melyekből engem kizárt. Próbáltam koncentrálni szavaira, de nem értettem. Olyan, mintha egy gyermekmondókát mondott volna fel. Mégis mit műveltek vele? El kellene mennem, nem szabadna egy légtérben tartózkodnom vele. Úgyse tudtam neki segíteni, csupán ő tud nekem ártani. Nem volt önmaga, ki tudja, hogy egyáltalán felismert-e engem, az erőm pedig semmit sem ér ellene. Ha nem cselekszem gyorsan, akár ez lehet az utolsó napom a földön. Remélem, csak drámai túlzásba vittem a dolgot, s valahol mélyen tisztában van vele, hogy ki vagyok. Dorothy.. aki bármit megtenne érte, de most mégis én voltam az, aki tehetetlen volt azzal, amivel szembe néztünk. Gerincem mentén végigkúszott a hideg, ahogy újra és újra megszólalt. Ijesztő, horrorfilmbe illő jelenet volt ez, de az volt a legrosszabb, amikor meghallottam saját nevemet. Nem hátráltam, mert akkor megérezné, hogy valami nincs rendjén. Itt maradtam mellette, hogy lássa, én voltam az. - Nem, Dorothyt nem kéne megölni – próbáltam poénra fogni az egészet, de remegő hangom elárult engem. Féltem. Nem is kicsit, s ez a félelem másodpercenként erősödött. Igyekeztem megérteni a szavait, de nem hinném, hogy nekem célozná. Sőt, úgy viselkedett, mintha nem is lettem volna a szobában, mintha szavait más valakinek címezné. Sokkal rosszabb a helyzet, mint hittem, nem csoda, hogy a rózsa elkezdett feketévé válni.. Mivel nem tudtam rá szavakkal hatni, ezért megérintettem a felkarját, hátha azzal sikerül visszarántanom őt a valóságba. Ha egyáltalán még ott volt valahol benne William. - Mit tettem? – tovább szerettem volna faggatni őt, de túl gyorsan cselekedett. Váratlan meglepetésként ért, ahogy a falnak taszított, időm se volt felegyenesedni, a következő pillanatban jéghideg ujjait éreztem, ahogy a nyakam köré fonta őket. - Will… - köhögtem, majd összeszorítottam szemeimet. Nagyon fájt, de nem tudtam megszólalni. Nem tudtam tiltakozni az ellen, amit tett. Fogalmam sincs, hogy kire utalt, de minden bizonnyal ismerte azt, aki ezt az átkot szórta rá. Ha valaha összefutok vele, lesz hozzá egy-két szavam. Nem csak az ő életét sodorta veszélybe, hanem az enyémet is, hisz William nem látja rendesen a dolgokat. Én nem egy áruló vagyok, egy kegyetlen "kígyó”, ahogyan ő fogalmazott, én csupán Dorothy voltam. Egy kezdő boszorkány, aki lassan már egy éve csöppent bele a mágia világába, s próbálja azt elsajátítani. Ha akarnék se lenne annyi erőm, hogy ilyesvalamit tegyek vele. De annyi erővel rendelkeztem – legalább is remélhetőleg -, hogy innen kiszabaduljak. Jobb kezemet felemelve elkezdtem magamban mormolni a varázsigét, melytől olyan fejfájdalmat okoztam, mintha ezer apró kis tűvel szurkálnák őt agyon. Ha sikerrel jártam, és egy kicsit is enyhített a szorításán, akkor kiszabadultam fogva tartó kezei mögül. Próbáltam minél nagyobb távolságot tenni magunk közé, nehogy ismét a falhoz csapjon. - William, fogalmam sincs, hogy kinek hiszel, de én vagyok az, Dorothy – gyorsan beszéltem, mert ki tudja, hogy mennyi időm volt még hátra. – Kérlek, térj észhez, ez nem te vagy – beszéd közben ide-oda kapkodtam a fejemet, nem csak mágikus erővel bíró tárgyakért kutatva, hanem akár egy erősebb tárgyért is, mert ha a szükség úgy kívánja, akkor sajnos rá kell támadnom. Ha életben szeretnék még maradni..
Tárgy: Re: Az üzlet raktára Szomb. Jan. 09, 2016 8:44 am
Dorothy & Silver
Spin the madness away
Sötét árnyakat látok elsuhanni szemeim előtt, odakapom a fejem. Közelednek. Látom, és hallom. Incselkednek velem, engem akarnak. Hallom őket, és nem szabadulhatok. Nem engedik, hogy nyugtom legyen, kínoznak, és el fogok veszni. Tudom, mert érzem. Olykor nem látok semmit. Olykor csak a sötét van. Dermesztő, fáj... Az elején csak a tompaság volt. Éjjeli álmok, rémképek. Áldozatok, akikre nem emlékszem. Nem én vagyok. Nem én öltem meg őket. Ismeretlenek. Olyanok, akik talán soha nem léteztek. Vádoltak, vádolnak, én pedig eleinte ki tudtam zárni. Elűzni messzire, de közben éreztem, ahogy az átok egyre mélyebben gyökeret vert. Nem tudtam aludni, sem enni. A sötét foltok egyre hosszabbá váltak, én pedig eszelőssé váltam. Elvesztettem az irányítást. Azt gondoltam, menni fog, hogy a kiskaput megtalálva el tudom hagyni ezt a testet. Nem tudtam, nem ment. Tomboltam, és pusztítottam. A boltban mindenhol káosz fogad, kivéve az üzlethelyiségben. Talán hátul közlekedem? Mit teszek ilyenkor? Nem emlékszem. Nem emlékszem! Az átok nem enged, nem hagy szabadulni, az árnyak itt vannak. Engem akarnak, és nem eresztenek. Értem jönnek, hogy magukkal rántsanak egy olyan helyre, ahol nincs más, csak kín. A lelkemet akarják, azt, ami nekem nincs. Az elmémet tompítják, kikezdik. Elvesztem az eszem, és talán csak egy állandó maradt. A kerék. Körbeforog, én nyekken egyet minduntalan. Egy.. Kettő.. Három.. Négy.. Sötétség ölel át. Elvesztem a fonalat. Eltűnnek a zajok, a külvilág némult el, vagy megsüketültem? A számok. Koncentrálnom kell, de nem tudok. Remegés járja át a testem, miközben keresem a kiutat ebből az útvesztőből, de nincs. Azt hiszem megőrültem. Nem létezik már más, csak én és a hangok. Aztán megint zuhanok, kemény földnek csapódik a térdem, felordítok. Fáj. De a testem feladja, enged a gravitációnak, arcom pedig a macskakőnek ütközik. Megsebez. De nem bírom tovább. Elvesztem az eszméletem. Eső ébreszt, ami hideg, fogaim összekoccannak. Fázom. Úgy érzem, belehalok ebbe az egészbe. De nem halhatok meg. Nem történhet ez. Nem akarok semmivé válni, élni akarok. Tombol bennem a bosszú tüze, mindent felemésztve ad erőt, hogy hazamehessek. Bezárkózom, nem jöhet be senki. Vagy csak képzeltem a zár nyelvének kattanását. Emlékszem az éhségre, marja a gyomrom, szomjazom, mint aki napok óta víz nélkül zarándokol a sivatagban. Úgy érzem, ennem kell. Valahogy eljutni az emeletre, nem tudom, hanyadik napja vagyok így, de bele fogok halni. Egy hang folyton ezt suttogja. Engem akar. Anyám arca jelenik meg, kárörvendő, türelmetlen mosollyal. Kizárom. A hűtőt kitárom, de alig eszek valamit, alig jelzek Lukasnak. A bájital fontosabb. Nem akarok így lenni, ki akarom húzni a tiszta pillanataimat, de mire ismét leérek, fájdalom hasít az elmémbe. Nem védekezhetek. Egy.. Kettő.. Három.. Négy. Türelem. Azt mondja anyám. Most nyugton kell maradnom. - William már nincs itt.... - felnevetek. Nem vagyok észnél, ez világos. Még a vak is láthatná, ha itt lenne... Nem fordulok semerre, a léptek már megszokottá váltak. Már nem harcolok az árnyak és az alakok ellen, már nem tiltakozom. Csak a sikolyok fájnak, csak a parancsukat nehéz figyelmen kívül hagyni. Soha nem lesz vége. Engednem kell. Engedem. - Dorothy nincs itt. Dorothy nem létezik, csak egy mesehős... Dorothy-t meg kell ölni - magasabb hangon beszélek, kiemelve eme egy nevet, miközben szinte hadarok. Magamban kuncogok, mintha egy viccet meséltem volna el, és tovább forgatom a kereket. Egy-kettő-három-négy... Vért akarok! - Bízni... soha.. meg fogsz halni... eljön érted, én pedig engedek majd neki - hangom távoli, de még mindig gyors, magasabb, mintha nem az én hangom lenne. Nem eldönthető, kihez beszélek, és nem tudom, én kihez beszélek. Megbolondultam. Elment az eszem. Meg fogom ölni, meg fogok halni. Csak mosolygok. Színtelenül, érzések nélkül. Csak azt akarom, hogy vége legyen, de még nincs itt az ideje, még nem lesz vége. Még fájni fog, még bántani fogok másokat, még ölni fogok, míg végül az elmém feladja a harcot, míg végül a méreg végleg megöl.
Szabadulni akartam. Egészen eddig. De valahogy, ahogy telnek az órák, a nappalok, és a percek, már nem akarok. Engedem, minden alak itt van bennem, minden lény, aki közelebbi kapcsolatba került velem. Mindegyik egyet akar. Gyűlölnek. Undorodnak tőlem. Azt mondják, halott vagyok, ideje meghalnom. Épp eleget éltem már. Elvettem mások életét. Elvette mások erejét, elvettem a létezésük értelmét. Fenyegettem, öltem, alkukat kötve szereztem meg kincseket. Sok embert hagytam magára, miután lemészároltam családokat, koveneket. Haragos voltam. Dühös. Melissa jött el hozzám, hogy gyűlölve beszéljen rólam. A szemembe vágta, hogy átok vagyok a földön. A lelke nem nyugodhat, mert a fiú... Keresi a fiát, keresi a vérét, a lelke nem nyugodhat miattam. Megrázom a fejem, ismét vigyorgok. - Soha nem találod meg a fiút, te átkozott! - a képébe nevetek. Csak egy ember volt. Melissa csak egy ember volt. Ő nincs itt, ő sosem olt itt. Megölte a gyermek, egy gyilkos fiút hozott a világra. Nem volt rá szükségem. Nevelhettem volna katonának, olyannak, aki erőssé tesz, akit bátran feláldozhatok, de undorodtam a hangjától is. Mennie kellett. Nem ölhettem meg. Hiszen csak egy védekezni képtelen apró kis lény volt. Nem tehettem. Hátat fordítottam hát mindennek, köztük a fattyúnak is. Talán soha nem is volt az én fiam. Nem, egy fiú. Kicsi gyerek. Felém közeledik. Felnézek, a kerék rései közt néz fel rám. Megvádol, hogy elhagyta. Ismét ellenkezem egy fejrándítással. - Mindig is gyűlöltelek... Takarodj innen! - a kis kölyökhöz beszélek, aki olyan, mint én voltam. Fiatal, szomorú, elhagyott szemekkel. Egyedül van, ahogy én is voltam. De elillan, nem látom többé, már nem vádol, helyette egy férfi jelenik meg. Felém közeledik kinyújtott kézzel, egy vágással a torkán, szemeiből vér folyik könnyek helyett, ahogy ajkai közül is felbuggyan. A padlóig követem az útját. Nem akarom őt, nem, nem, és nem! - Az apám halott! - felkiáltok, de az alak új arcot ölt. Füstfelhő mögé rejtőzik, csupán egy kéz nyúl felém. Megérint. Megrándulok, elhúzom a kezem. Olyan valóságos, oldalra fordulok. Anyám az. De mégsem, fiatalabb, a régi testében. Mellettem áll, engem néz, mintha sajnálná. - Azt kérded mi történt velem? Te tudod a legjobban, te tetted ezt velem! - rárontok. A falnak csapódik Dorothy teste, akit anyám fiatalabb énjének hiszek. Dühös vagyok. Közelebb lépek hozzá. - Te tetted ezt velem, te átkozott kígyó! És még azt kérdezed, hogy ki volt? De most véged! Most meghalsz! - hirtelen ragadom meg a torkát, és szorítom. Erősen, de mégis úgy, hogy lassú halála legyen. Gyűlölöm őt. Meg fogom ölni. Meg kell ölnöm. Az árnyak ő akarják, én pedig meg akarom tenni, olyan nagyon. - Egy, kettő, három, négy, innen többé el nem mégy - felnevetek. Azt hiszem, már többé nem én irányítok. Többé nem én vagyok, többé nem látok tisztán, többé nem akarok ellenkezni... Meg fogok halni, és a pokolban fogok elégni újra, és újra immár az idők végezetéig, és annyi embert rántok magammal, amennyit csak tudok. Mert ez vagyok én... Egy gyilkos, egy hatalommániás, egy boszorkány. Egy fattyú... Egy átkozott!
Válaszokat akartam, méghozzá azonnal. Az egy dolog, hogy nem válaszolt a hívásaimra, az üzeneteimre, legbelül már fel is fogtam, hogy némi teret kell neki adnom. Meg is akartam neki adni, nem akartam volna szembeszállni az akaratával, de aztán történt az a dolog, amit nem tudtam figyelmemen kívül hagyni. A csodálatos, mágiával átitatott vörös rózsa egyik szirma lehullott. S jól tudtam, hogy ez csak is egy dolgot jelenthet, mégpedig azt, hogy valami nincs rendjén, hogy baj van Dr. Silverstonnal. Így anélkül, hogy bejelentettem volna érkezésemet, fogtam magam és rohantam. Nincs köztünk az égvilágon semmi, nem jelentek számára semmit sem, de mégis majd' belepusztulok a gondolatba, hogy talán elveszíthetem őt, ha nem vagyok elég gyors. Nem szólt hozzám, nem válaszolt a kérdéseimre. Egyedül a rokka mozgása és az én hangos légzésem törte meg az uralkodó csendet a szobában. Türelmetlenül vártam, a hideg kirázott, hisz így még sose láttam őt. Mivel háttal állt nekem, nem láthattam az arcát, de belülről figyelmeztetett engem egy vékony hang, hogy valami nagyon nem volt rendben. Aztán megtörte a csendet. Hangjából áradt a fáradtság és a kimerültség. Vajon mióta szövött? Mikor aludta ki magát igazán? Nem tudtam mire vélni ellenséges viselkedését, értettem, hogy térre van szüksége, de az a szirom nem viccből hullott le. Muszáj megtudnom, hogy mi állt a dolgok hátterében, ha tetszik neki, ha nem! Itt fogok maradni, s makacsul fogok ragaszkodni ahhoz, hogy megszólaljon. Remélhetőleg nem ilyen goromba hangnemben. Fogalmam sem volt, hogy miről hadovált össze-vissza. Lehet, hogy alvajáró.. - Én vagyok az, Dorothy. Itt vagyok, mondd mi történt? - hangom lágy volt, s teli aggodalommal. Akaratlanul is visszaálltam a tegezésre, de most ez volt a legkisebb gondom. Valami baj volt. Éreztem. Közelebb sétáltam hozzá, de egyből megtorpantam, amikor ismét megszólalt. - Mi?! - kérdeztem egyből vissza. - Milyen emberekről beszélsz? William ki tette ezt veled? - az aggodalom mellett már a félelem is meglátszott rajtam, de nem tőle féltem. Vagyis de.. tartottam tőle, ettől az új stílusától. Halvány lila gőzöm sincs, hogy ki tette ezt vele, és hogy hogyan lehet megállítani. Esetleg visszafordítani, hogy visszakapjam a régi William-et. - Nincs itt senki rajtam kívül, bennem megbízhatsz.. - kis győzködéssel, de rávettem magam, hogy elkezdjek ismét felé sétálni. Ha észrevesz, talán tudatosul bennem, hogy nem egy fura tévképzet voltam. - Mi történt veled, William? - ahogy mellé értem, felkarjára helyeztem a kezemet, és próbáltam felvenni vele a szemkontaktust. Arcát félig megvilágította a befelé szűrődő holdfény, s mintha felfelé ívelne az ajka. Mint egy mosoly.. Mint egy ördögi mosoly.. És esküszöm abban a pillanatban még a lábaim is elkezdtek remegni, olyan hirtelen belém csapott a félelem.
Hangok. Olykor fülsértőek, máskor csak suttognak. Hallom őket, körülvesznek, és sötét árnyként bújnak meg a helyiségben, ahol éppen vagyok. Órák esnek ki, vagy talán napok? De meglehet, hogy csak percekre zár el a valóságtól ez az egész. Érzem, ahogy a csontomba mar, az elmémet emészti, érzem, hogy felemészt. Érzem, hogy nem tudok gondolkodni, sem aludni, és önmagamról megfeledkezve teszek olyanokat, amit nem tennék, viszont most megteszem. Nem hallok semmit, cselekszem, sikolyok érnek el, majd a földön guggolva térek ismét magamhoz. A helyiség a raktár, én pedig a fejem fogva eszmélek rá, hogy sikerült, hogy ismét egy tiszta pillanatban van részem, olyan pillanatban, amire nem számoltam, ami nem tudom, mikor volt. Az órára nézek, de nem fogom fel igazán, mit is mutat, majd a mosdóba megyek, ahol a tükörhöz lépve elborzaszt a látvány. Ez nem én vagyok. A borostám legalább három napos, a szemeim karikásak, beesettek, és a tekintetem tompán csillan. Hajam az arcomba lóg, elsöprök egy tincset, ki tudja, mennyi időm van még. Szólnom kell Lukas-nak. Tudom, hogy meg kell tennem, mert nem tudom, meddig tudok harcolni ellene. Folyton itt munkál bennem, egyre lejjebb ásva magát, én pedig menekülni akarok a saját testemből, abból a helyzetből, amibe belekényszerültem. - Telefon... Hol van - morgok az orrom alatt, ahogy felsietek a lakásba, már amennyire a kimerültségem engedi. Mintha eddig bezárva éltem volna, csak a saját testem volt a börtön. A tiszta pillanat elemi erővel hat rám, és mindent egyszerre akarok megtenni, mégsem találom a készüléket, amivel elérhetem a tanoncom. El kell őt érnem, miközben hangokat hallok, a képzeletem szüleményei, idegen hangok. Suttogás, lépések, éles nyilallás a halántékomban. A konyhába sietek vissza, nincs vesztegetni való időm. A gyógynövényeim közt kutakodom, párat felborítva, de még mindig az eredeti tervem jár a fejemben. A telefon. A lakás felé fordulok, és felemelem a kezem. Elmormolok egy igét, hűs fuvallat frissít fel, én pedig észreveszem a telefont a bárszekrényen. Nem tudom, mikor került oda, de szükségem van rá. A kezembe veszem, minden tettem sietve teszem, mert a hangok, az érzés egyre közelít, körülölel. Kezem megremeg, a készülék lemerült, egy kevés töltés után bekapcsolom, a számot tárcsázom. Csak kicseng, nem válaszol, én pedig hirtelen válok zavarttá, és idegessé. Pár gyógynövényt keresek a konyhaszekrényben, összekeverem őket, apróra töröm, majd egy kést szorítok közre ujjaimmal, és a vérem csepeg bele apránként. Átkozott vér. Sikoly. Halk suttogás hív, egyre közeledik, nem engedek neki, a folyékony bájitallal telt edényt a számhoz emelem. Gyorsan iszok belőle, ez talán lassítja az őrületet. Ez talán egy időre tisztán hagy gondolkodni, és a hangok is elhalkulnak végre. Időleges eredmény, a főzet nem hoz örökre enyhülést, ahogy az átkot sem szünteti meg, de elég időt hagy arra, hogy megint megpróbáljam felhívni Lukas-t, akinek ismét derogál felvenni a telefont, így üzenetet írok csupán. Nem foglalkozom Dorothy hívásaival, úgy is csak aggodalmaskodna, nem törődhetek most ezzel. Megoldást kell találnom, és miközben a fáradtság lesz úrrá rajtam, lemegyek a raktárba. Mert még tudom, hogy mit teszek, tudok gondolkodni. Rengeteg könyv van itt, sok igével, talán az egyikben lesz valami. Kell lennie ellenvarázsnak. Vagy valaminek, ami felülírja.
Tesztmegszállás. Talán ez az utolsó esélyem. Nem marad más, és nekem szükségem van arra, hogy tudjak gondolkodni. Az ige... A nyelvem hegyén van, mikor megint érzem azt a bizonyos tompaságot. Megrázom a fejem, majd egy árnyat látok elsuhanni, én pedig megfordulok. - Ki van ott? - kérdezek a semmibe, mert egyedül vagyok. Senki nincs itt, én pedig ismét elhittem, hogy ez nem az őrület. A bájital ereje igen hamar gyengült, én pedig az őrületet engedtem be ezzel a pár szóval, mintha anyám hangját hallanám, mintha már késő lenne. Talán itt van a közelben, talán csak a megfelelő időre vár, én pedig nem adhatom meg magam neki. Nem tehetem, de így keresni sem tudok tovább. A hangok megszállnak, érzem, ahogy eltompul a világ, és a rokkához lépek. Fonnom kell, mert akkor a hangok távol maradnak legalább. Csak a kerék forog, körbe, és meg sem áll. Olyan ez, mint a föld, az is forog a tengelye körül, és elveszve a hamis illúzióimban vesztem el megint a valóságot, elszakadok tőle, és már a külvilág hangjai sem jutnak el hozzám. Nem hallok lépteket, nem hallok sikolyokat, sem kárörvendő nevetést, csak a rokka egyenletes nyekkenését. Az öltözékem több, mint siralmas. Valamit elrontva a főzettel tért vissza megint ez a tévképzet, és érzem, ahogy egyre inkább elvesztem a valósághoz való ragaszkodásomat. Már nem akarok visszatérni, és a hamis kép él a fejemben, a hangok némák, ameddig fonok, ameddig a kerék forog. Egész távolról mégis a nevemet hallom, de nem figyelek fel. Minden bizonnyal ez is az agyam egy újabb tévképzete lehet, amit el kell üldöznöm, amihez nem szólhatok, mert akkor megint olyat teszek, amit nem kellene. - Hagyj békén... - morgom az orrom alatt, és nem fogom fel, hogy szavaim hangosan is elhagyják ajkaimat. A hang a fejemben kínoz, felemészt, elveszi a józan eszem, magáénak akar. Most Dorothy hangját hallom, de tudom, hogy ez is egy tévképzet, ez is csupán egy hamis illúzió, hogy még jobban elveszítsem a fejem. Érzem, ahogy a kerék olykor gyorsabban, majd lassabban forog, és próbálom kizárni az újabb illúziót, de nem megy. A nevemen hív, valamit hozzám beszél, a szavak értelme pedig teljesen mássá alakul át. - Azt mondtam hagyj... Nem érdekel... Nem veszel rá semmire... - hangom hol feszült, hol nyugodt, ahogy a hamis illúziót el akarom űzni. - Nem is vagy itt... Nem ölök több embert a kedvedért... - mosolygok magam elé, mint egy szelős, de mivel háttal állok, nem láthat engem. Csak magamhoz beszélek, a hang majd eltűnik, majd elcsendesül. ahogy a többi is. Nem dőlök be annak, hogy Dorothy-t utánozza. Olykor az anyámat hallom, olykor Lukast, néha pedig Noah képében kísért, véres képek jelennek meg lelki szemeim előtt, emberek, és rettegés a szemükben. Vajon tényleg én öltem meg őket? De én soha nem ölök ok nélkül, soha, minden okkal teszem. Nem engedem, hogy uraljon, nem uralhat többé.
Már az ötödik lapot téptem apró darabokra, mert képtelen vagyok rájönni a feladat megoldására. A kupac gyülemlett az íróasztalomon, de nem csak ott volt totál káosz, hanem a szobám egészében is. Nyugtalan vagyok. Vizsgák következnek, ráadásul az utolsók, és muszáj, hogy jól sikeredjenek. De nem csak ez nyomja a lelkemet, hanem az, hogy már több, mint egy hete nem hallottam semmit se tanárom felől. Hívtam őt, SMS-t is küldtem, sőt még egy kézzel írt levelet is becsúsztattam a boltjába. De nem tolakodtam, mert a múltkor érthetően kifejtette, hogy magányra vágyott, nem pedig az én társaságomra. Még szerencse, hogy itt volt velem a mágikus erőkkel bíró rózsa, amit adott nekem, különben már rég őrült üzemmódba kapcsoltam volna. Igaz, az egyiknek a széle kicsit megfeketedett, de gondolom azért, mert a nap pontosan rásütött az egyik nap. Vagyis.. ezt próbálom bemesélni magamnak, mert a másik, sokkal ésszerűbb magyarázat az lenne, hogy valami probléma van Dr. Silverstonnal. Hisz mi másért nem venné fel a telefont? Sehogyan se tudom elérni őt, természetesen még nem mozgattam meg minden követ, hisz Lukast nem kerestem fel ez ügyben, de igazából semmi kedvem hozzá, ő lenne az utolsó ember, akihez fordulnék. Amióta legféltettebb kincsemet - milyen ódivatúnak hangzok - odaadtam neki, azóta kerülöm a találkozásokat vele, úgy jobb, mindkettőnk számára. Nem szeretném, ha elvonná a figyelmemet a szarkasztikus megjegyzéseivel arról, ami igazán fontos. A tanulás. És most mindent bele kéne adnom, hogy kijöjjön ez a fránya feladat.. De már fáradt voltam, ki voltam merülve a folyamatos aggódásba, és a hajnalig nyúló tanulásokba. A kezemre hajtottam fejemet, majd megpróbáltam újra értelmezni a feladatot, már nem is tudom hányadára. A szemhéjaim le akartak csukódni, de nem hagytam. Az utolsó korty energiaitalt is kiittam, majd a kukába dobtam. Mellément. Sebaj. Majd feltakarítom. Ha lesz rá időm. Mostanság mindent elhanyagoltam. A különóráimon kívül nem is volt nagyon életem, hisz az egyetem mellett ott töltöm az időm nagy részét. Nem csak ott tanít engem külön mágiára, hanem ott is dolgozok. De most már napok óta csak be voltam ide zárva, mert nem akadt más dolgom, sosem voltam az a társasági ember, és nem most, vizsgák előtt szeretnék azzá válni. Engedtem a kísértésnek, és lehunytam szemeimet. Pár percig maradhattam így, majd újra nekiestem a feladatnak. Nem sikerült.. A kupac újabb papírdarabkákkal bővült. Már nem bírtam tovább, aludni akartam és tombolni. Már csak egy kicsi, tényleg alig hiányzott valami, hogy megszerezzem azt a fránya diplomát, nem adhatom fel itt a végénél. Halovány fényvillanás zökkentett ki gondolatmenetemből, és az elfeketedett szélű rózsaszirom levált a virágról, s lehullott. Ahogy az üveg aljára ért, feketévé vált az egész. - Ne.. - toltam el magamat az íróasztaltól, és még egy pillantást vetettem a rózsára. Nem képzeltem be, nem hallucináltam a kialvatlanságtól, hanem az igazságot láttam. Az igazságot, amit egész idáig halogattam, amit képtelen voltam belátni. Brayden haldoklik. Nem érdekelt semmi más, csak ő. Gyorsan felkaptam a kabátomat, belebújtam csizmámba és már rohantam is kifelé a szobámból. Úgy ahogy voltam; egy melegítőnadrágban és az egyetemi pulóveremben. Kit érdekeltek a külsőségek, amikor egy számomra fontos ember élete van veszélyben. Istenem... csak remélem, hogy nem kések el, és időben odaérek. Nem érdekelt a forgalom, futottam, amennyire gyorsan csak tudtam. Az időjárás nem volt kedvező, zuhogott, pillanatok alatt hajam az arcomra tapadt. Miért nem hallgattam az érzelmeimre?? Miért nem mentem be egyszerűen a boltba? Igaz, azzal figyelmen kívül hagytam volna kérését, de legalább ott lehettem volna mindvégig mellette, és talán tudtam volna neki segíteni. Nem hagyhat el.. Nem.. Nem mehet el. A boltnál jutott eszembe, hogy nem volt nálam kulcs, de egy egyszerű varázsige segítségével kinyitottam. Nem voltak óráink a héten, de én folyamatosan gyakoroltam, mert jól tudom, hogy a következő órán száztíz százalékot kell nyújtanom Dr. Silverstonnak. - Will... merre vagy? - üvöltöttem, hangom remegett, tekintetem pedig kétségbeesetten tekintett körbe-körbe az üzlethelyiségen. Hátramentem a raktárba, s ahogy beléptem egyből megtorpantam. Háttal volt nekem egy régi szerkentyű mögött állva. A szobában alig égett pár gyertya, nagyon rossz volt a világítás. - Élsz még.. - suttogtam, majd elkezdtem felé közeledni. Egy rokka mögött állt, most már tisztán láttam, de az arcát nem, azt már nem világította meg semmi sem. - Elnézést a kirohanásomért, csak azt hittem, hogy te.. mármint.. hogy Ön halott - tértem vissza a magázódásra, mert ennek így van rendjén. Ha megőrizzük pusztán a munkáltató - alkalmazott viszonyt, akkor talán könnyebben elfelejtem a felé irányuló érzelmeimet. - Minden rendben van, Dr. Silverston? A rózsa, amit Öntől kaptam lehullajtott egy szirmot, és már egy hete nem kaptam választ Öntől, pedig nem egyszer próbálkoztam - magyaráztam meg, hogy mégis miért jöttem ide. Rossz gyerekkori szokás, akkor is késztetést éreztem, hogy mindent megmagyarázzak. De néha igazán csak be kéne fognom a számat, s nem kéne ennyit beszélnem. Meg, most nem is rajtam volt a sor, hanem rajta, hisz a virág szirma nem véletlenül vált korom feketévé..
Az óra mutatója körbejár, újra és újra, egymás után, csak pörög, ahogy a föld is forog, és a nap, a hold, a csillagok. Felkelnek, majd lenyugszanak, és ismét kezdődik elölről. A hajnalt érzékelem, vagy a napnyugtát? Fogalmam sincs, már nem érdekel az idő, mintha megrekedtem volna valami időhurokban, mintha az idő nem is menne, csak állna egy helyben, mintha az idő kereke valós lenne. Igen, a kerék, mely körbeforog, ahogy a rokka kereke is, akárha körhinta lenne. Egyszer ezt látom magam előtt, majd elnyel a sötétség. Máskor hangokat hallok, sikolyokat, vért érzek a kezemen, ragacsossá teszi ujjaim, mocskossá az ingem. Kibelezett testek hevernek előttem, szenvednek, még élnek, de alig. Könyörgő tekintettel figyelnek, mintha belém látnának. Megrázom a fejem. Mintha ezzel eltűnnének, de újabb képet látok, apám teste, a plafonról lóg le, anyám éles kacaja a hátam mögött. Egyre hangosabb, én pedig befogom a fülem, és lehunyom a szemem. Kinyitva anyám áll előttem, mintha egy apró lény lennék, előtte térdelve remegek. Fájdalom jár át, nem lelki, fizikai. Felordítok. Csak legyen már vége, de soha nem lesz. A hangok eljönnek, alakot öltenek, mintha csak arra várnának, hogy feladjam a harcot. Azt a harcot, melyet soha nem vesztettem el, mintha a végső számláló elindult volna. Idő. Ketyegés. Az óra ketyeg. Az idő telik. Egyre kevesebb van, néha fuldoklom, néha nem kapok levegőt, máskor elszédülök, valami keménynek esek. A könyv kell, meg kell tennem. Be kell magolnom az igét, amíg a józan eszem visszatér, addig kell tisztán gondolkodnom, nem veszthetem el az eszem ismét. El kell hagynom a testem, mennie kell. Nem tudom, mennyi időm van hátra, fogalmam sincs, mikor kap el ismét az őrület. Itthon vagyok, a kezem tiszta, nem öltem meg senkit, vagy nem tudom. Már képtelen vagyok különbséget tenni képzelgés, és valóság között. Fáradt vagyok, legszívesebben aludnék, de nem tehetem. A könyv a kezembe kerül, elolvasom az igét. Minden meg van hozzá, mindent megszereztem, folyton készenlétben van, sietnem kell. Meg kell szállnom Lukas testét, ha nem akarom elveszteni ezt a testet. Meg kell tennem. A hangok megint utolérnek. Sikolyok, és nevetés. Bírhatatlan kín. Szenvedő emberek, körbenézek, el kell tűnnöm innen. Meg kell ölnöm őket. Friss levegő csapja meg az arcomat, éj sötétje jelenik meg előttem. Mintha soha nem lenne többé nappal. Alakokat érzek a vállamnak csapódni, felbosszant. Nevetnek rajtam, gúnyolódnak. Nem tehetik meg ezt velem. Rajtam csak úgy nem nevethetnek büntetlenül. Vámpírt érzek magam körül, ahogy befordulok az egyik utcán. Éhes, és azt hiszi, engem megölhet. Felemelem a kezem, és egy erőlöket taszítja le rólam. Fogai nyomát a nyakamban hagyta, véremet felköhögve szitkozódik. Egy intéssel tépem ki a szívét, így még az ujjaim nyoma se marad rajta. Elvettem az életét, mert megsebezte a nyakam. De a hang többet követel, vért akar, tüzet, és pusztulást.
Tűz és pusztulás. Anyám védjegye, ezt akarja? Ellen akarok állni, gyűlölöm ezt az érzést. Kiszolgáltatva, tompán ér el a világ zaja. Nem vagyok ura a testemnek, nem vagyok ura a tetteimnek. Tiszta pillanatomban az igét keresem, de hova lett? Fejből is tudnom kell azt, fejből is menne, hiszen oly sokat tudok. Talán a homályban elrejtettem, vagy mit tehettem? Gondolkodni egyre nehezebb, szinte megerőltető, olykor áhítom a tudatlanságot, de most dolgom van. Tiszta pillanataimban érzem, hogy átkozottá lettem, érzem, hogy anyám tette ezt. Meg akar ölni, és ha nem igyekszem, sikerrel jár. El kell tűnnöm, eltüntetni minden egyes nyomát az új életemnek, el kell engednem ezt a testet. A szavak lassan jutnak eszembe, és egymás után rakom őket sorba, ahogy visszatérek a boltba. Magamra zárom az ajtót, nem azért, hogy más ne jöjjön, be, hanem azért, hogy én ne menjek ki. Hasító fájdalom járja át elmém. A földre rogyva várom a végét a rohamnak. De az átok erősebb nálam, erősebb, mint én. A földre taszít, nekem pedig el kell felejtenem mindent. El kell űznöm a rosszat. Kiűzni az őrületet. Hogy tehetném meg? ~Gyáva vagy, Brayden~ Dorothy hangja nevetéssé alakul, gúnyolódik rajtam. El kell űznöm az őrületet. Mennie kell. Ahogy Dorothy is elhagyott. Ahogy egy nap Lukas is el fog. Anyám is elhagyott, megátkozott, majd itt hagyott, szenvedni. Engem mindenki magamra hagy, és a magány az örök társam, a magány, ami megvéd. De nem űzi el az őrületet, nem űzi messzire. Az óra mutatója körbejár, immár sokadjára. A nap lenyugszik, és ismét felkel. A város hol csendesebb, hol hangosabb. A zajok tompán érnek el, egyedül vagyok. A kerék úgy forog körbe, ahogy a föld. Elűzi az őrületet. A rokka elveheti az őrületet, elűzheti a hangokat. Amíg forog, nem ölök embereket. Amíg forog, addig nyugodt vagyok. A napok elrohannak mellettem, már nem érdekelnek ilyen apróságok. Az ingemen apró vérfoltok a nyakkendőm kioldva. A borostám megnőtt, de már nem érdekel, mert nincsenek hangok. Amíg a kerék forog, ahogy az óra mutatói kattannak, addig az őrület elkerül, addig távol áll tőlem, addig békén hagy. Nem tehetek mást. Csak így vészelhetem át, míg eljön a megfelelő pillanat. Addig elengedem a valóságot, és befogadom az őrület által teremtett hamis illúziót. Addig befogadom a csendet. A csendet, mely ugyanolyan illúzió, mint az, hogy az őrületet a rokka egyenletesen forgó kereke űzi el. De végül nem vár rám más, csak a sokakat megváltó, de számomra soha véget nem érő szenvedést ígérő halál.
Tárgy: Re: Az üzlet raktára Pént. Aug. 28, 2015 12:35 pm
JÁTÉK LEZÁRVA! SZABAD JÁTÉKTÉR!
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Az üzlet raktára Szer. Júl. 01, 2015 7:13 am
Az utolsó dolog, amit akarok most, hogy Lucas feleslegesen aggodalmaskodjon. Állandóan ezt teszi, és fél, hogy valami bajom esik. Talán valamilyen apapótlékot lát bennem, hiszen mikor rá találtam, igen fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint Dorothy. Már akkor meg volt az ereje, és ez vitte akkor a bajba, mikor majdnem meghalt. Én mentettem meg az életét, mert láttam benne a potenciált. Sosem csalódom azokban, akiknek tanítok is valamit, tudom, mi alapján dől el, hogy érdemes-e a figyelmemre. Éreztem az erejét akkor, és tudom, hogy most is igen erős. Több mint nyolc évtizede segít nekem, és én ezt tisztelem, pusztán azt nem, mikor megpróbál beleszólni az életembe. Pedig neki sokkal többet engedek, mint másnak. Mikor bejön az a nő, akkor megszakad a beszélgetésünk, a férfi pedig egyet biccentve köszön neki, majd halad el mellette, végigmérve őt. Ismerem ezt a nézést, sosem jelent jót, és Lucas a közelben lesz. Tisztában vagyok vele, hogy jók a megérzései, pontosan ez az egyik ok, hogy magam mellett tartom. Miután kitessékeltem a titkos részről a hölgyet, már tudtam, hogy nem ember. Érzem az erejét, rengeteg van neki, és sajnálatos módon minden bizonnyal nagyon is tudja használni azt. Már tudom, hogy nem valami felesleges ócskaságot akar venni. - Kellene? - nevetek fel röviden, és hidegen, majd arcom ismét megkomolyodik. - Sokan nem is tudnak a létezéséről anélkül, hogy meg ne mutatnák az erejüket - világosítom fel semleges hangon a pult mögül. Ő nem tudja, hogy milyen mágiával zártam volna le a helyiséget, ha ő nem toppan be, így nem erőlködöm. Ha következő alkalommal jönne, akkor nem láthatná az ajtót, ahogy azt most megtehette. - Nézze. Egy serlegnek tökéletes az egyszerű darab, amit bárhol talál a boltban, ha körül néz. Régebbi, újabb... - kezdek bele, miközben az elmémben folyamatosan kutatom, ki is lehet ez a nő, majd rájövök, és hátat fordítok egy pillanatra, mintha keresnék valamit. - Tárgyak alatt mit ért? Hiszen ez így elég tág fogalom - fordulok vissza felé, ahogy ismét kijövök a pult mögül elindulva a jelenleg nem rejtett helyiség felé, és kitárom az ajtót. Egyből megcsap a gyógynövények erős illata. Ánizs, zsálya, pézsma, és vasfű. Árulom ezt a növényt is, és termelem is üvegbúra alatt mind itt, mind pedig a felső lakásomban. Rengeteg tárgy, és kacat van itt, néhány ósdi könyv, és nagyon sok gyógynövény. Mindazonáltal furcsa üvegcsék is helyt kaptak a furcsa tartalmukkal, melyek egy tartósító lében lebegnek, ki tudja mióta már. Ez a polcos szekrény elsőre láthatatlannak tűnik a sok dolog mellett, de végül észre lehet venni, annak, aki a fekete mágiát is előszeretettel használja, nem okoz nehézséget. Beljebb lépek, miközben egy biccentéssel invitálom be őt. Elmémben élénken él az emlék, az apja adta a varázst, mellyel ellophatom más erejét, vagyis ideiglenesen, az apja volt, aki akkor befogadta azt a Jedikiah nevű embert. Én pedig cserébe megátkoztam őket a rózsával, mely ebben a helyiségben rejtőzik el az avatatlan szemek elől. Megöltem mindannyiukat, mert ezt akartam, mert nem akartam, hogy bárki tudja, mit tudtam meg. Azért tettem, mert féltem, hogy esetleg más is megkaphatja az igét. Nem engedhettem, hogy többen tudomást szerezzenek erről az igéről. Így meg kellett tennem. Akkor aligha voltam beszámítható, vagy kedves, csupán érdekből cselekedtem. Nagyon nehéz volt kiválasztanom, hogy melyikük maradjon életben, végül rá esett a választásom. Aileen. Ő nem tudja, ki vagyok, hiszen a Jedikiah Lester még véletlenül sem hasonlít a William Silverstonra, nem igaz? - Sokat hallottam az apja munkásságáról. Sajnálatos, hogy elvitte őket a végzet, és az igéi, az élete munkája semmivé foszlott - azért hallok én is egy s mást. Nem természetesen én az egész sztorit ismerem, de még nem fogom lebuktatni magam. Ő nem tudja, ki vagyok, és mosollyal próbálja oldani a feszültséget, én pedig egy félmosolyt adok válaszul, de én nagyon is ismerem őt. Ő volt, akit életben hagytam. Aki tanúja volt az összes kegyetlenségemnek. - Milyen varázslatra készül? Talán tudok segíteni... - nézek rá, és ha hagyja, akkor felveszem a szemkontaktust vele. Legszívesebben ővele is végeztem volna, nem kellett volna életben hagynom, de a rossz szokás mindig megmarad. Mindig hagyok egyetlen szemtanút, különben ki mesélné el a történteket..?
Tárgy: Re: Az üzlet raktára Szer. Júl. 01, 2015 5:17 am
silverston & evans
oh, well...
Ha minden igaz, akkor ez az a hely, ahol megtalálhatom a tökéletes hozzávalókat. A lehető legmélyebb vízbe ugrottam egy fejest, és úgy érzem, ha már elkezdtem, akkor be is kell fejeznem. Fogalmam sincs mi lesz a vége az átkomnak, hiszen még tökéletesíteni kell, rögtön a teljes terv kialakítása után. Azt hiszik, hogy én csak úgy összeírok, illetve összedobok pár dolgot, és akkor már kész is. Persze, a tudatlanok. Ez ennél sokkal összetettebb. Mindegy is! A lényeg, hogy Mr. Silverston tud nekem segíteni, és ennek nagyon örülök. A nevét messziről hallottam eddig, az illetővel sosem találkoztam, pedig egy városban élünk. Szégyen, vagy nem szégyen, de nem ismerhetek minden boszorkányt és boszorkánymestert személyesen, hiszen az képtelenség. Az már más dolog, hogy egy úgy tűnik alkalmazottaknak felállított részlegre jutottam, ahol meg is találtam az én emberemet, aki kedvesen célzott arra, hogy takarodjak ki innen. Legalább a jó modora megvolt, így az első benyomása meg is volt. - Azt hiszem nekem az a helység kellene! - mutatom fel a mutatóujjam, majd az ajtóra szegeztem az irányát. Bizonyára most azt várja, hogy elmondjam mit akarok, de végül meg is kérdezte. - Tárgyakat keresek, gyógynövények, egy serleg, bármi ami kellene egy nehezebb varázslathoz. - suttogtam, mintha bárki más is lenne a helységben velünk. Nem árultam el sok dolgot, hiszen nem fogok mindent kitálalni neki. Vásárlok, és ennyi. - Aileen Evans vagyok. - mutatkoztam be magabiztosan, hiszen, ha ismeri a boszorkányok történetét, biztos, hogy hallott rólam, vagy legalábbis a családnevemről. - Nos? Meg tudná nekem mutatni merre vannak a keresett tárgyak? - kedves mosolyra húztam ajkaimat, hogy minél jobban megkedveljen, vagy akármi. A lényeg, hogy egy mosoly mindig szebb látvány, mint egy morcos arc. - A családomról biztosan hallott, erős boszorkányok voltak, én egy sarj vagyok. Egy elég idős sarj. - szélesedett a mosoly az arcomon, célozva, hogy nem éppen egy kezdő vagyok, és nem is egy mai gyerek. Hatszáz év azért sok idő, sok minden történt is velem. A családom nem is tudom hány évtizede hunyt el csak, egy ember mindenkit megölt, kivéve engem. Megúsztam. Bár azt hiszem az a tag már meghalt, vagy nem tudom mi történt vele. Ha megtudom ki volt az, az nagyon megjárja, nem éppen egy feladós típus vagyok. Mostanában pedig nincs más dolgom, mint éljem a saját kis életem. Találtam magam mellé valakit, nem fenyeget semmi veszély, nincs is miért aggódnom, valami viszont nagyon nyugtalanít. A dolgok vagy rosszra fordulnak, vagy jóra. Én pedig nagyon régóta a köztes állapotban vagyok, 'mely azt jelenti, hogy lassan megmozdul a mutató. Azt már a sors dönti el, hogy melyik irányba... mindenesetre meg fog történni, és úgy érzem nem is kell sokat várnom rá. Lehet csak az álmatlanság teszi, vagy paranoiás lettem. Az apám mindig ezzel a mutató, jó-rossz dologgal jött, lehet csupán csak beleégett az agyamba. Én alakítom a saját életem, nem más, ez kétségtelen. Nem lesz itt semmi baj...
- Lucas megmondtam már, hogy nem fogom megölni! Kell nekem! - csattantam fel a raktárban, mikor a férfi más sokadjára kérdezi meg azt a kérdést, amit már tisztáztunk. - Miss Brown élni fog, mert úgy akarom! - csendesül el hangom végül. Tudom, hogy nem tetszik neki, de valahol megértem. Fél attól, hogy esetleg problémát okozhat nekem. Fejfájást, olyat, amivel az egész életemet kidobhatom a kukába. - Tudom, Mr. Silver, de aggaszt. A nők csak bajt okoznak. Mi a terve vele? - felpillantok a rendezkedésből, és a férfi felé fordulok. Ha nem ismerném ennyi ideje, minden bizonnyal már meghalt volna a merészségéért. Bátor és makacs, de nem vethetem a szemére, hiszen erős, igen erős férfi. - Tökéletes lesz, ha összegyűlnek a sötét felhők a fejem felett - válaszoltam, majd kiléptem a raktárból, ő pedig követett engem keresztül a bolton. Felfedtem az ajtót, melyet vérmágiával rejtettem el avatatlan szemek elől, majd kulccsal kinyitva, beléptem rajta. Ez a helyiség más volt, mint a bolthelyiség. Itt is voltak régi dolgok, átkozott tárgyak viszont sokkal többen, illetve gyógynövények. Az egyik sarokban üvegkalitka alatt erős fénynél verbéna növekszik, míg különféle más, ritka növények is voltak itt. Talizmánok, és olyan dolgok, amik boszorkánysághoz kellettek. Igékhez. Ezt a helyet sosem fedtem még fel senki előtt, legalábbis olyan előtt, aki nem vásárol tőlem. Többnyire ide a belépés csak akkor, ha a vásárolni vágyó fél bebizonyítja a boszorkányságát. Így nem kell félnem, hogy bárki kirabolja a helyiséget. Ráadásul a vérmágiát csak én vagyok képes feloldani. - Talán egy időre el kellene mennie, uram - hozza fel a dolgot, én pedig megállok a keresésben ismét. - Félted a tested tőlem? Te vagy az egyetlen segítőm, akinek nem öletném meg a testét - torzul arcom feszült fintorba, melyre Lucas hátrál két lépést. Minden eshetőségre felkészülök, nem akarom, hogy váratlanul érjen bármi. De persze én magam is tudom, hogy nem használhatom sokáig a saját testemet huzamosabb ideig, ha még meg akarom tartani. - Az egyetlen, akit féltek, az Ön, Mr. Silver - a szemeimbe nézett, én pedig ezt elhiszem neki. Tudom, hogy aggasztja a gyengeségem, de ez ellen csak én tudok tenni, senki más. Tudom, hogy sietősen kell találnom két friss boszorkányt, mivel az életemmel játszom. Egy pillanatra ismét belemerülök a keresésbe, összetevőt keresek, mikor meghallom az ajtó fölötti csengőt, és Lucas-ra pillantok. Egy pillanat múlva elindulok, mikor a férfi kilép az ajtón, majd éppen igyekszem kimenni a bolthelyiségbe, mikor megpillantom a nőt. Ismerős vonások, nagyon régről, egy másik testben láttam hasonló szépséget. Egy pillanatra elkalandozok arcának vonásain, majd felé igyekszem. - Meg is találta. Kérem, ez az üzlethelyiség azoknak van fenntartva, akik különleges dolgot szeretnének - tessékelem ki erről a részről, és csupán akkor maradhat itt, ha bizonyítja, hogy boszorkány. Ha emlékeim nem csalnak, az apja boszorkány volt, ő mutatta meg, hogy lehetek erősebb. - Miben lehetek a segítségére? - kérdezem, miután végre a fő üzlethelyiségbe kerültünk, és behúztam magam után az ajtót.
words: xxx ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
Álmok csüngnek folyton folyvást gondolataim peremén. Próbálom őket lelökni teljesen, ezzel kitiltva őket elmémből, de állandóan visszamásznak. Egyre intenzívebben gondolok a múltamra. Azokra a tetteimre amivel kiirtottam embereket. Néha áldozatot kell hoznunk, hogy nyerjünk. Akármennyire is bánom... inkább ők haljanak, mint én. Isaiah sosem volt egy nyugodt termet, mindig a szenvedéssel akart minket rávenni az áttörő csapádra, mellyel megmenthetjük krízishelyzetünkben a saját életünket, maximum másét is. Rossz volt a tanmenet? Határozottan. Tanultunk belőle? De még mennyire. Hatással volt ránk azzal, hogy saját csontjaink forrasztására késztetett minket, hogy hőségben tartott minket kiszáradtan, verejtékesen földre rogyni. Akármennyire tűnök külsőmre egy ártalmatlan báránynak, belülről valójában nagyon is tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a nyájból én lennék a számkivetett fekete bárány. Miért? Azért, mert én is tudom rafináltan és önös érdekűen tenni a lépéseimet. Most pedig egy új átkon dolgozok. Egyik fő jellegzetességem, hogy nem csak használom a mágiát, hanem fejlesztem. Sok boszorkány abban a tévedésben él, hogy képtelenség saját igéket létrehozni, de persze megcáfolom ezeket mindig. A meglévő igéket sem a jó ég adta nekünk, ősi boszorkányok kovácsolták őket. Én pedig valamiféle nagyon erős boszorkányvérvonalból származhatok, mert nekem is megy. Nehezen, de képes vagyok rá. Szerintem ha találnék egy párt magam mellé, tuti sokat segítene. A saját dolgokhoz viszont hozzávalók kellenek, nemde? Van is egy üzlet itt, ahol biztos be tudok szerezni pár régi dolgokat. Könyvek, eszközök... Silverston régiségkereskedője ezekről híres, ha minden igaz. Besétáltam az ajtón, de senkit sem láttam. Ha zárva lenne, akkor minden valószínűséggel az ajtó is kulcsra lenne zárva. Nagy, barna szemeimmel néztem végig minden egyes polcon, majd egy ajtón ragadt meg tekintetem. Egy kis motoszkálást hallottam felőle, kivehetetlen moraj volt. Közelebb lépkedve hozzá finom mozdulattal belöktem, s már küszöbén is túl mentem. - Üdv! - üdvözöltem azt aki itt bent van, akárki is legyen az. - Mr. Silverston-t keresem. Szeretnék vásárolni. - kedves mosolyt festettem hirtelen arcomra, határozott kiállással állva a látszólag idősebb férfira. Már csak azt remélem, hogy ez nem valami privát helység, és nem dob ki innét, mint egy macskát.
Nem volt fair a kettőnk közötti küzdelem, hiszen sokkal erősebb, idősebb és tapasztaltabb vagyok nála. Ennek ellenére mégis küzdelembe kezdtem vele, ami nem volt igazán az, hiszen csupán ahogy az erőmet bírálta, elszaladt velem a ló. Néha képtelen vagyok irányítani az érzéseimet, és sokszor meggondolatlanul cselekszem, de cseppet sem bánom, ami megtörtént. Pusztán hagyom, hogy megpróbáljon fellépni ellenem, ezért történhetett meg az is, hogy kiégett a lámpa. Eze után nem volt más dolgom, mint befejezni a küzdelmet, és egy életre eltüntetni Dorothy Brownt az életemből. Ezért folyamodtam a rózsás megoldáshoz, mely csupán egy virág volt, melyet a tegnap mártottam bele a bájitalba, mely mély álomba ringatja azt, akinek a bőre alá férkőzik a tüskéje. Így csupán várnom kellett, hogy mit lép, mit tesz, és nem is váratott soká. Előjött az asztal alól, és az újonnan felfedezett erejét használva próbált a lángokból tűzlabdát felém dobni, de amilyen szorosan fogta a rózsát, bevégezte a feladatát. Magatehetetlenül esett össze egyetlen szitokszó kíséretében, én pedig nagyot sóhajtottam, majd megforgatva szemeimet vettem elő a zakóm belső zsebéből a tőrt. Nem azt, amelyiket ő marta el az asztalról, ez egy sokkal különlegesebb, és régibb darab. Lassan sétáltam felé, hogy végre őt magát is az erőforrásommá tegyem, és ne kelljen többé hallgatnom az idegesítő kíváncsiságát, és a tiszteletlen feleselését. Leguggoltam, és fölé hajolva néztem végig a testén, mely most olyan tehetetlen, és kiszolgáltatott, mint még sohasem. Ébren legalább számíthat a támadásomra, esetleg a véletlen folytán ki is védhetné, de most nem. Éppen megindítanám a kezem a homloka felé, hogy belekarcoljam a fegyver hegyével a jól ismert összekötő szimbólumot, mikor léptek zökkentenek ki némaságomból, melyek egyre közelednek, majd mögöttem szűnnek meg. - Ő az újabb áldozata, Uram? - hallom meg a fiatal férfi hangját mögöttem felcsendülni. Mély és érdes hang, mely bántja a fülemet, mégis elviselem magam mellett. Az egyik leghűségesebb tanoncom. - Nem... Még nem. Nem érett meg a feladatra, ezért fogod haza vinni - állok fel és fordulok hirtelen felé jeges tekintettel, majd végigmérem a nálam fél fejjel magasabb, szőke fürtökkel rendelkező férfit. Zöld szemei smaragdként csillognak, és egy kis meglepettség is megcsillan a lélektükrük mélyén. - Nem értem, Uram. Nem akarta, hogy ő is a többi között végezze? - kérdez, és arcára egyértelmű értetlenkedés ül ki. Én eközben megkeresem az üvegcsét, egy régebbi térképet, és a grimoire-t, ami a földön hevert, majd egy sárga A/4-es borítékba helyeztem mindet. Ez után egyetlen üzenetet firkantottam egy papírra: "48 óra múlva, 17:00." Végül az üzenet is betettem a borítékba, majd lezártam azt. - Ezt tegye az ájult hölgy mellé az ágyába, és vigye az egyetemre. Ha valaki kérdezősködne, mondd, hogy sokat ivott, elájult, leesett a cukra, vagy bármilyen más kifogást, amit ilyenkor alkalmaznak - nyújtom át neki a borítékot, de egy ideig hezitál, majd végül elveszi. - Ne akarj mindent tudni, lehet, hogy élve nagyobb hasznomra lesz - arcomon egy apró fintor jelenik meg, majd ahogy jött, el is tűnik. - Most pedig indulj, a bájital alig hat egy órát! - parancsoltam rá ellentmondást nem tűrően, majd elfordultam a férfitól, hogy kinyissam a hátsó ajtót, ahol kiviheti Miss Brownt. Ha hazaér, talán nem érti majd az üzenetemet, és talán azt sem fogja tudni, hogyan lesz ott az időpontnál, ha helyet nem adtam meg, de majd rájön, ha kinyitja a grimoire-t. Megjelöltem a helyes igét. Így már rajta áll, hogy ott lesz-e, ahol engem megtalál, vagy sem. Talán soha többé nem akar látni, de ha átmegy a vizsgámon, akkor ott lesz...
Még sosem bántottam embert, de most nem volt más lehetőségem. Vagy belesétálok a saját halálomba, vagy megpróbálok ez ellen tenni valamit. Jelenleg a kés tűnt a legjobb megoldásnak, habár nem hiszem, hogy volt hozzá gyomrom ledöfni őt vele. Nem akarom megölni őt, de ha kell meg fogom sebesíteni. Igaz.. ő nem alkalmazott fizikai bántalmazást, hisz a kínzás mostanra már elmúlt, inkább csak a fájdalom maradt meg. De olyan élethű volt minden.. Félelmetes, hogy mikre volt képes. Én nem az erejét akartam megkérdőjeleztetni, jól tudtam, hogy rengeteggel rendelkezett, csak.. meg akartam bántani őt a szavaimmal. Nem tudom, hogy sikerült-e, valószínűleg igen, hisz azzal, hogy rám támadott magát védte. És a becsületét. Megmutatta, hogy ki is itt a főnök, mert az utóbbi időben olyan dolgokat is megengedtem magamnak, melyeket nem kellett volna. Összerezzentem mikor meggyulladtak a gyertyák. Előre meredtem, miközben próbáltam erősebben szorongatni a kezemben lévő kést. Nem hagyom, hogy kikapja a kezemből. Ez volt az egyetlen egy reményem. Tenyerem már izzadott és attól tartottam, hogy majd kicsusszan a kezemből, mikor szembekerülök vele. Nem.. Most az egyszer nem fogom lejáratni magam előtte, hanem megmutatom az erőmet. Valahol ott lakozott bennem, csak elő kellett csalogatni. Az asztal másik oldalán megpillantottam sötét bőrcipőjét, figyeltem ahogy egyre közelebb jön hozzám, majd elém ért. Farkasszemet néztünk egy pár percig, majd egy idő után lepillantottam az előttem lévő késre. Hogy mi? Egyből felugrottam és a falnak simultam hátammal. Egy vörös rózsát tartottam a kezemben a kés helyett. Ez valami vicc akart lenni? - Ne merjen közelebb jönni hozzám! - alig lehetett kivenni mondandómat, szám szünet nélkül remegett a félelemtől, melyet ő keltett bennem. Felvillant a remény. A gyertyák! Hasznosra is tudom fordítani a mai napon tanultakat. Ha összegyűjtöm a kezemben a lángokat, simán felé dobhatom, mint egy tűzgolyót. Az alatt távozni tudok az ajtón keresztül és soha vissza nem nézek rá. Magam mögött hagyok mindent, mert nem akarok újra túlesni ezen a tortúrán. A lángokra koncentráltam és széttártam a jobb kezem ujjait, míg a ballal erősebben megmarkoltam a gyertya tövét. Ennek következtében az egyik tövis beleállt a kezemben, és a pillanatnyi fájdalmamban a földre ejtettem a rózsát. A láng már elkezdett gyülemleni a kezemben, de ahogy kizökkentem a mágiából, úgy tűnt el az is. Hirtelen elálmosodtam, a kelleténél jobban is. Alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, le akartak csukódni és ekkor eszméltem fel rá. Mágia... Térdeim remegtek, meg akarták adni magukat, de küzdöttem ellene. Fel akartam venni a harcot a mágia ellen, megmutatom Dr. Silverstone-nak, hogy engem nem lehet csak úgy irányítani. De nem ment. - A fenébe - mormogtam és kapkodtam a kezeimmel, keresve valami biztos pontot, de már túl késő volt. A mágia legyőzött engem, én pedig a földre esve mély álomba szenderültem.
Gyűlöltem, ha valaki gyengének, esetleg gyávának titulált. Folyton felrémlettek anyám szavai ilyenkor, ő volt az, aki folyton azt mondogatta, hogy egy gyáva alak vagyok, egy gyenge ember, aki sosem lesz férfi, akit sosem fognak tisztelni, aki félni fog, és nem félelmet kelteni. Sokáig nem tudtam legyőzni ezeket a démonokat a fejemben, és évekig szenvedtem a rémálmoktól, melyek mintha túl valóságosak lettek volna. Mintha anyám még akkor is a fejembe mászva próbált volna visszacsábítani maga mellé. Aztán egy napon minden megszűnt, és csak én maradtam. Mintha feladta volna a küzdelmet, mert rájött, hogy semmi értelme nincsen. Akkor végre erőre kaptam, és egy rövid ideig boldog voltam egy nő mellett. Soha többé nem nyíltam meg másnak úgy, és nem is most fogom megtenni. Elzárkóztam, és nem fogom hagyni, hogy egy fiatal boszorkány ezt az egészet elvegye tőlem. Hogy csak úgy egyetlen szavával megkérdőjelezzen. Fájdalmat okoznom nem volt megerőltető számomra, sőt valahol még élveztem is. Így nem hagytam abba a fájdalom okozását, sőt fokoztam is. Persze mindezt csak az agyában idéztem elő, de számára olyan volt, mintha ténylegesen a testében lenne a fájdalom. Nem akarok testi károsodást okozni neki, bőven elégnek tartom azt is, amit most átél. Nem érzek miatta bűntudatot, sőt valahol élvezem is, hogy végre okot adott arra, hogy megtehessem. Nem ez volt az első alaklom, amikor felidegesített, de eddig sosem becsmérelte le az erőmet. Személyeskedővé vált, mintha megtehetné ezt velem szemben. De végül hasznomra fordíthatom ezt az egészet, és talán képes lesz felfedezni önmagában az erejét. Hirtelen sötétség borítja be a szobát, melyre a lámpa felé fordulok, és leengedem a kezem. Ezzel már csak a fájdalom által hátrahagyott fantom érzés maradhat meg benne, mely egy kiadós alvás után semmivé foszlik majd. Egy kézlegyintéssel gyújtom meg a gyertyákat,és sétálok lassan körbe a helységben, végül az asztal másik oldalára állok. Tudom, hogy ott van, hiszen ez egyértelművé vált. Kimenni nem tudott, így más választása nem volt, csak ez. Az asztalra pillantva észreveszem, hogy eltűnt a kés, és egy félmosollyal nyugtázom, majd egy halk varázslatot mormolok el, aminek a következtében a tőr egy virággá alakul, egy vörös rózsává, mely nem egy egyszerű rózsa, hanem olyan, melynek tüskéje a bőre alá férkőzve álomba ringatja őt. - Látja most már, hogy cseppet sem vagyok gyenge? Ne higgyen a felszínnek, és legközelebb ne ítélkezzen túl korán - sétálok az asztal másik oldalára, hogy szembe nézzek vele.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Az üzlet raktára 
|| all the thing she said || xxx
