A hatalom, amire vágyom, nem egyszerű semmiség. Az ige, amit egyedül nem vagyok képes megoldani, erőt igényel. Mindennek ára van, minden következménnyel jár, olykor az én életem is. Elengedtem a fiatalságot, a tekintélyért, és azért a komolyságért, amit akkor nem tudtam megtartani. Kénytelen voltam elengedni a fiatalság minden pozitívumát, hogy végre naggyá lehessek. Csak ezért vagyok képes áldozatokat hozni, hiszen az élet elvett tőlem valamit. Én nem mentem be abba a barlangba ki tudja hány évtizeddel ezelőtt, hogy láthassam a feleségemet. Erősebb voltam annál, minthogy tévképzetekbe ringassam magam, mégis rá kellett jönnöm, hogy aki odalenn élt, vagyis inkább tetszhalott állapotban létezett, képes volt beférkőzni az elmékbe. Bár nekem nincs félnivalóm, hiszen ha akart volna, már rég megölt volna, és holtan hevernék a lábai előtt, de nem tette meg.
Sőt, segít. A legtöbb boszorkány, akiknél jártam, nem segítettek, mert gyávák voltak, féltek a szellemeiktől, melyek uralják őket. Engem nem kerítettek hatalmába, nem engedtem nekik. Elűztem évekkel ezelőtt, hogy végre több erőt fel tudjak szabadítani, de a hatalom természetesen egy idő után elzár a külvilágtól, a függőjévé tesz, és nem tudsz nélküle élni. Talán Silas megérti ezt, talán ő is szereti a hatalmat, hiszen neki több van, mint, amennyit én valaha meg tudok szerezni. Nem tudom, meddig vagyok képes élni, de ameddig teszem, szeretném jól tenni. Ami nálam annyit tesz, hogy több erőre van szükségem.
- Nem akarom egy tárgyba belezsúfolni azt a rengeteg erőt. Annál bizalmatlanabb vagyok - rázom meg a fejem, majd az arca vonásait figyelem elgondolkodva, végül a tekintetén állapodok meg. Valahogy jobb szeretem a szemkontaktust, természetesen, ha ő is éppen engem néz. Miközben hallgatom, megint elragadnak a gondolataim. - Csupán egy apró részét, amellyel irányíthatom, amivel nem emészt fel - jegyzem meg határozottan, de közben elgondolkodva. Nem lennék olyan bolond, hogy egyetlen ékszerbe zsúfolva az erőt tegyem kiszolgáltatottá magam. Természetesen szükségem van arra, hogy a gyűrűvel irányíthatóvá váljon, akár másik testből, habár nem hagyom el még egy ideig ezt a testet, de örökké sem élhetek benne. Ha viszont egy gyűrű lenne a kapocs és az erő között, akkor nem kellene ismét gyengévé válnom, ha esetleg másik testben kell élnem egy darabig. Mert megtörténhet, hiszen sosem vagyok tíz-húsz évnél többet ebben a testben, ha meg akarom őrizni ezt. Szentimentális vagyok néhány dologgal kapcsolatban, és nem örülnék neki, ha ez a test elveszne a semmibe. Ez az eredeti, ehhez hozzászoktam, és kedvelem azt az időt, amikor ebben lehetek. Nem sűrűn ugrálok egyik testből a másikba, de mivel nem vagyok halhatatlan, így kénytelen vagyok rá. Természetesen ezt a fenti szabályt megszegtem, ugyanis huszonkét éve tértem vissza, mikor is az a szerencsétlen másik a halálát lelte miattam. Néha kénytelen vagyok eltüntetni a legapróbb morzsáját is az információknak, és minden bizonnyal az a boszorkány sokat meg tudott rólam.
- Ez az erő eleinte túl sok lenne, ha hirtelen mind elnyelném, mert kapcsolódni a boszorkányokhoz, vagy elnyelni az erejüket nem ugyanaz. Nem szeretnék belehalni, ha már ennyit dolgoztam - torzul egy újabb fintorba az arcom. Nem vagyok az a fajta, akit könnyen meg lehet ölni, és még akkor sem biztos, hogy halott vagyok, ha az ember szeme láttára robbannék atomjaimra.  - Olykor nem minden az akaraterő, ha a test maga csak lassan fogadja magába azt, ami más adománya volt - sosem tudhatom, mire vagyok képes, de tény, hogy többre, mint bárki gondolná. Nem minden a külső, sőt ez a legkevesebb. A mágia belül van, a szemben olykor láthatatlan. Tudom, hogy képes lennék megtartani az erőt, de szükségem van a kontrollra, szükségem van egy kapocsra a kettő közé, és nem véletlenül. Mert tudom, hogy olykor olyat teszek, ami miatt elölről kellene kezdenem mindent, így ha összekötnénk a kettőt. Az erőt az ékszerrel, mondjuk a gyűrűmmel, amit már szinte születésemtől viselek, akkor nem kellene többször ehhez az igéhez nyúlnom. Természetesen nem csupán ez a lényeg, és minden bizonnyal, ha magamévá teszem, és uralmam alá hajtom az erőt, akkor majd többre vágyom, de azt is meg fogom oldani, ahogy eddig is megoldottam, és most történik meg az, hogy segítséget kell kérnem. De nem úgy fogom fel, hogy ez gyengeség.
- A következő telihold, igen. Mire lesz szükség? Minden bizonnyal megszerzem, vagy meg is van. Gondolom az áldozataim vére elég lesz a rituáléhoz - vonom fel kérdőn a szemöldökömet.  

Évekkel, sőt évtizedekkel ezelőtt hallottam egy szigetről, ahogy egy közel kétezer éves halhatatlan fekszik nyughatatlanul a kősírjában. Helyi legendaként felkeltette a kíváncsiságomat, miután a feleségem halála után menekültem a világ elől. Olyan helyet kerestem, amely elfeledteti velem, amely a gyűlöletemet elaltatja, de végül „Silas szigetén” kötöttem ki a különös jelenségek okait kutatva. Sok ember tűnt el, majd némelyikük elő is került napok, vagy hetek múlva tébolyodottan, a halott szerettükről hadoválva, én pedig habár nem mutattam, hittem nekik. Az egyik ilyen egy középkorú férfi volt. Pontosan olyan, mint én, elvesztette a feleségét, habár ő autóbalesetben, de a lényegen nem változtat. Sokat beszélgettem vele, majd eltűnt. azt hittem lelépett, és soha nem látom újra, de két héttel később munkások találtak rá egy barlangban. Ekkor már igenis érdekelt Silas legendája. Olykor hiszek dolgokban, és ebben is hittem, de soha semmit nem találtam bizonyítéknak, a pár bolondnak tűnő ember folytonos magyarázatán kívül. Folyton arról beszéltek, hogy ott van a föld alatt valami, ami megadhatja nekik a legféltettebb kincsüket, nagy szerelmet, elvesztett gyermeket. Én nem akartam, hogy valami nálam nagyobb erő visszarántson a reménytelenségbe, melyben két éve tengődtem akkor, így menekülőre fogtam. Féltem, hogy azok az emberek nem csak bolondok, hanem igazat mondanak. Végül akkor abba is hagytam a kutakodást. Csak feljegyeztem pár szót, és félretettem. Tudtam, hogy van ott valami, de nem akartam lesüllyedni, mert nagy feladat vár még rám.
Erőre volt szükségem, és erre kénytelen voltam akkor elhagyni a testem, ráadásul menekültem mind önmagam, mind az igazságszolgáltatás elől. Most viszont a halált szeretném elkerülni, hiszen az a legnagyobb rizikó ebben. Érzem, ahogy néha eláraszt az erőm, és hatalmas nagy önuralmamnak hála nem történik meg az, ami otthon már rég megtörtént volna. Nem kaphatom fel a vizet idegen helyen, mert nem akarom az ellenségemmé formálni Silas-t. Így a vendégszobában háttal állva neki, az ablakon kinézve próbálok uralkodni magamon. Néha nehéz. És nem az összevissza cikázó érzelmeim teszik, hiszen olyanok nincsenek. Sokkalta inkább az erő, ami bizonytalan, és olykor gyengít, máskor mintha túltöltene. Felnézek az égre, amely egy kicsit elsötétedik, majd lehunyom a szemeimet.
- Az egyik legritkább - hagyják el ajkaimat a szavak. Igyekszem a férfi hangjára koncentrálni, de tény, hogy vakmerő vagyok, ha azt vesszük. Más, nála fiatalabb boszorkány fejvesztve menekült volna az elől, hogy segítsen, ő pedig egyből igent mondott. Én pedig a tűzzel játszom. De a nagy dolgokért kockáztatni kell. Akár az életemet is, most, hogy tudom, igenis sok dolgom van még. A hatalom és az erő nem minden, az csak egy dolog, de jól is kell használni. Az, hogy ennek az igének tizenhárom áldozata van, az pedig egy részletkérdés. Járulékos veszteség.
- Mint észrevetted, a lehető legtöbb önuralomra van szükségem ahhoz, hogy megtartsam a jelenlegi erőmet - beszélek az ablaküveghez, majd végül felé fordulok, hogy közelebb sétálva végre leüljek a kanapéra, miközben botomat az ölembe fektetem. - Olykor elural, és olykor legyengít - közlöm vele, de nem tudom, hogy miért. Csupán akarom, hogy tudja, nem akarok szándékosan ártani. Legalábbis nem tervezem, ki tudja? A sok erő magával ragad, és felrobbanok megsemmisülve, magammal rántva ezt a környéket. Nem ennyire még nem vészes a helyzet, csupán én gondolok néha a végletekre. Leveszem a kesztyűmet, majd a kabátom zsebeibe süllyesztem. ~A gondolataimra kíváncsi... Talán most is olvassa azokat~ Eme gondolatra arcom egy mosolyszerű fintorba torzul, miközben őt figyelem.
- Nos, nagyon sok lehetősége van az igének... Viszont kevés az, ami biztos, és nem vár halál a végén - jelentem ki egy fintorral az arcomon. Nem szándékozom az életemet veszteni, erőre van szükségem, mert a vérvonalam szánalmasan gyenge. Anyám is ellopta más boszorkány erejét, majd használta azt, de sosem tanította meg az igét. Talán azért, mert nem vártam ki, talán mert szó nélkül leléptem, mikor a párbajban majdnem meghalt, én pedig ott hagytam. Biztos vagyok benne, hogy még él, és ha így van, nem hiszem, hogy az ige nélkül kellő erőt össze tudnék szedni.
- A legjárhatóbb út talán az lenne, ha nem én végezném az igét - jelentem ki határozottan. Habár még az áldozatok sincsenek meg, még kettő hiányzik. Két friss kis boszorkány választ el a dologtól, de nem akartam elsietni. Minden bizonnyal Lucas a napokban beszerzi nekem, és ha Silas kész segíteni, akkor ismét meglátogatom. Elvileg. Viszont szükségem lesz még néhány ritka növényre, illetve kőzetre. Talán nekem is el kellene hagynom a testem. Hiszen akkor nem fenyeget az, hogy meghalok. Kívülről meg tudom védeni a testem, és az ige is könnyebb lenne.  - Talán egy külső ékszerrel kellene rásegítenem az elnyelt erő stabilizálására. Ez működhet? - vonom fel a szemöldökömet Silas tekintetét kutatva. Ez lehet a megoldás. Az elmém folyton forog, sosem áll meg, és olykor magam is meglepődöm a saját gondolataimtól. Talán a testemet is el kellene hagynom. De ha így van, az sem mindegy, hogyan teszem. Fogalmam sincs, hogy mit remélek, de tudom, hogy Silas segít, és ez már egy nagy lépés előre. De úgy érzem, ki fogok futni az időből. Nem tetszik, hogy túl sok a régi ismerős a New Orleans-ban, akik ráadásul nem mind szövetségesek.
- Az már biztos, hogy valami égi jelenség szükséges hozzá, amiről ebben a hónapban már volt - alig egy hete volt telihold, a következő három hét múlva lesz. Így van három hetem arra, hogy kitaláljam, mit tegyek. Több nincs, ha többet várok, ez a bizonytalan erő, hónapok munkája semmivé foszlik, azt pedig nem akarom.

Milyen ironikus a történet. Nos, jelen esetben nem legfőbbképpen Amarát féltem, hiszen míg én mellette vagyok, addig nem esik bántódása, mivel én figyelek rá. Csupán csak kedves vendégünket  féltem, csupán csak az ő érdekében kértem meg arra, hogy ha lehet ne csináljon botrányt, mert akkor nem állok jót magamért. Egyelőre még én sem vagyok tisztában a mai világgal, és mindent fenyegetésnek fogok fel. Természetesen moderálom magam, mert nem akarom kiirtani az emberi fajt. Pedig megtehetném.
Éles tekintettel fürkészem az idegent, aki látszólag igen csak elviselhetőnek tűnt, ám… a fejében kissé túl nagy volt az egocentrikusság. Nos, ám legyen, én szívesen segítek neki, mivel egyelőre semmi rossz sem sántikál a fejében, így mi akadálya, hogy ne tegyem? Ó, vajból van az én szívem, kérem.
A vendégszobába vezényelem, hogy kényelembe tudja magát helyezni, és nyugodt, kényelmes körülmények közt mondja el az óhaját, melyet nekem kéne teljesíteni.
Illedelmesen mutatok a kanapéra, hogy foglaljon helyet, elvégre nem kis dologról lesz beszélnivalónk. Nem ismerem, de mindenesetre szimpatikus számomra. Nos, mindössze nekem is csak egy feltételem van ezzel. Semmiképpen sem szeretném, ha ezt olyanok ellen fordítaná, akik nem érdemlik meg. Noha én sem szólhatok, mert én pont ezt teszem, de az én vagyok, és nem ő. Én sem terrorizálok mindenkit, de nem szeretném, ha azt hallanám, hogy a fél világ romba dől. Ez költői túlzás, de még is…
Helyet foglalok nemes egyszerűen az egyik fotelban, és kényelmesen hátradőlök, míg egyik karommal könyökölve támasztom a fejemet.
-Tudom, hogy ritka ige. – Felelem neki határozottan. Igazából eléggé bonyolult igéről van szó, amelynek van egy sokkalta egyszerűbb formája is, hogy több erőhöz jusson, de nem segítek többet ebben. Mindössze csak abban segítek, amire megkér. Többről nem vagyok hajlandó beszélni.
-Nos… - kezdek bele elgondolkozva. Mindössze csak egy itt a bibi. Elmondta a varázslat lényegét, hogy eredetileg 9 áldozat kellene, de ezt ő bővítené 13 áldozatra. Ha mindezt jól értelmeztem. Illetve már régóta próbálkozott ezzel, csak az a történet, hogy ahhoz talán még gyenge, hogy ezt megvalósítsa.
Továbbra is fürkészem a gondolatait. Ahogyan leszűrtem, sejti, hogy gondolatolvasó vagyok. Érdekes, hogy ennek a tudatába került, hiszen nem árultam el senkinek sem, hogy én rendelkezem gondolatolvasással, illetve alakváltással. Mindenesetre ügyes, ha ezt kiderítette, tiszteletem oda neki. Ám vicces a gondolat, hogy még kételkedik a dologban, pedig én tisztán hallom minden egyes gondolatát.
Végig rezzenéstelen arccal figyeltem rá, még akkor is, ha csak pár mondatot ejtettem ki a számon. Ezt az igét én magam egyedül is meg tudom csinálni, illetve ezt az erőt átadni ő neki. Sok kombináció van, vannak könnyebbek, és nehezebbek, de az tény, hogy nem egyszerű erőhöz hozzájutni.
- Nekem van néhány ötletem, de szeretném hallani a te elképzelésed, hogy nekem mit kéne tennem. Kíváncsi vagyok a gondolataidra.  – szemeimet összehúzom mosolyogva, mikor kiejtem az utolsó szavamat. Hm, a gondolatok… mintha nem tudnám, mire gondol. De nem baj, hadd éljen abban a tudatban, hogy a mende-mondák csak mende-mondák.