Szerelem... Egykor nagyon szerettem őt, a saját életemnél is jobban, azonban a kegyetlen nagybetűs élet ellen szerelmünk már nem tudta felvenni a harcot. Elvett tőlem mindent. Elvette az emberségemet, megfosztott az élettől, és mindentől, mely azzá tett, ami voltam. Ha nem adott volna a véréből, már rég békére lelhettem volna, de August egy önző féreg, aki magát helyezi előtérbe. Vámpírrá válásommal az összes érzék, illetve érzelem felerősödött, teljesen kiforgatott önmagamból. Elvesztettem lassan azt az embert, aki egykor voltam. Ezért építettem magam köré úgymond egy áttörhetetlen falat, mely távol tart engem a külvilágtól. August "halála" után nem vágytam másra, csak a magányra. Persze azt az életstílust sem tudtam sokáig fenntartani, mert mint mindenki, én is igényeltem a törődést. Eleinte még mindegy volt, hogy kivel voltam, egy pár év után jött az a mánián, hogy csupán vörös hajúakkal gabalyodok össze. Elértem náluk, hogy egyfajta istennőként tekintsenek rám, hogy én jelentsem számukra az éltető oxigént, mely nélkül meghalnának. Az alattvalóimmá tettem őket, kikkel aztán egy csapás alatt végeztem, ha úgy éreztem, kezdett szétesni a gondosan felépített jellemem. Nem akartam érezni, nem akartam újra a szerelem csapdájába beleesni, mert soha többé nem akartam átérezni azt a kínt, melyet August okozott nekem. Kétszáz év. Nagyjából ennyi ideje nem láttam őt, mégis mit várt, hogyan reagálok felbukkanására? Nem fogok a karjaiba esni, nem fogok sírva összeesni az örömtől, mert gyűlöltem őt. Halottnak hittem eddig, és ez nem változott meg. Számomra halott volt, és elég okos voltam, hogy ne dőljek be a hazugságainak. - Hiányoztam? Tényleg? Akkor mégis hol voltál az elmúlt kétszáz év alatt, ha ennyire hiányoztam? - üvölthettem volna vele, de amikor dühös voltam, akkor inkább csak suttogok. Észrevettem, hogy az sokkal hatásosabb, mintha elkezdenék őrült módjára dobálózni a szavakkal. Ráadásul fent kell tartanom az álcámat, nem lehetek vele egyik pillanatban mézesmázos, míg a másikban a fejét készülöm leharapni. Nem figyelek eléggé, a dühöm elvakít, és annyira belemerülök a játékba, hogy nem ügyelek a támadás apró jeleire. Egy másodperc alatt már az én hátamat dönti a hideg falnak, s szaggatottan fújom ki a levegőt ennek következtében. - Most, hogy mondod... Hiányzott a durvaságod, a mai kor szülöttjei túlságosan gyengédek, elvakítják őket a különböző szerelmes történetek - pillantok le az ajkára, s az én alsó ajkamat pedig beszippantom. Azt kell hinnie, hogy vágyakoztam utána, hogy nem találtam hozzá fogható férfit - ami mondjuk igaz, de ebbe most ne csöppenjünk bele -. El kell érnem nála, hogy úgy vélje, számomra ő testesíti meg a nagybetűs férfit, és az egójánál fogva azt el fogom érni. Dicsérnem kell őt bármennyire is nehezemre esik ezeket a hazugságokat a képébe mondani. Túlzottan közel áll hozzám, kölnije bódító hatással van rám. Nem! Tisztának kell lennie a fejemnek, nem hagyhatom, hogy közeledjen hozzám, nem fogja a saját játékomat ellenem fordítani. Muszáj.. de ahhoz akaraterő kellene, a testem pedig mellőzi az agyamból jövő vészkiáltásokat. - Nem tévedtél - hunyom le a szemeimet, és vágyom az ajkainak az ízére, vágyom a csókjára, melyet sajnos nem kaptam meg. Szívem kihagy egy ütemet, és rájövök bármennyire is megvetem az előttem álló férfit, be kell vallanom, hogy még mindig piszok jól nézett ki. Akarom őt, nem lelkileg, csupán testileg. Olyan dolgokra képes, melyet más sosem tudott elérni. Bele se merek gondolni, hogy az idők során mennyit fejlődhetett.. Ó, a francba, muszáj kivernem őt a fejemből! - Mondd csak August.. ugye nem egy temető kellős közepén szándékozol elcsábítani? - csavarok egy hajtincset az ujjaim köré, miközben folyamatosan a szemeibe nézek. Persze mondatom után megnyalom az ajkamat, hogy még jobban megőrjítsem őt. Kizárt dolog, hogy csak én robbanok fel majd' a vágytól, biztosan ő is érzett.. valamit. - Mert, ha igen, ez elég bizarr még hozzád képest is - fejezem be a mondatomat, de mielőtt azt hinné, hogy holmi prűd háromszáz éves vén nyanya volnék, gyorsan szóra nyitom a számat. - De nem panaszkodom, eléggé vonz engem is, tekintve, hogy mi is halottak vagyunk. Úgy az már nem számítana bűnnek, ha véletlenül.. - bökök a mellkasára, majd mutatóujjammal végigcirógatom őt egészen az arcáig. - történne valami - vonom meg a vállamat, mintha nem utaltam volna semmire. Szerencsére gyorsan kapcsolt az agyam, és rájöttem nem sokkal találkozásunk után, hogy el kell vonnom a figyelmét, ahhoz, hogy cselekedni tudhassak. És mi mással tudnám, ha nem magammal, s a testemmel? Egykor nagyon oda volt érte, s férfiból volt, kizárt dolog, hogy egy cseppnyi vágyat nem keltettem fel benne.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Csüt. Feb. 25, 2016 8:31 am
Olivia & August
•••••• It’s been a long time, Love ••••••
Olivia megváltoztatta az életem. Elvett, és adott, felemelt, hogy a pokolba taszítson. Nehezen tudtam eligazodni rajta, ezért inkább éltem a szavak erejével, inkább csavartam el játszi könnyedséggel a fejét, minthogy megértsem. Eleinte. Aztán végül hagyta, hogy megismerjem, közel engedett. Sokáig képes voltam udvarolni neki, mert a mosolya, a megjelenése, maga a puszta létezése hatást gyakorolt rám. Ez persze kölcsönös volt, hiszen ő is könnyedén el tudta csavarni a fejem. Őrült módjára ragaszkodtunk egymáshoz, mert olyanok voltunk egymás számára, mint a levegő. Mondhatjuk úgy is, hogy szimbiózisban éltünk. És ezt én férfiként mondom, mert olykor éreztem, amit ő, és hallottam, amit ő. Mindig bennem volt, és talán a sors ezzel kárpótolt minket annak idején, mert nem kaptunk erőt, csupán egy átkot. Furcsa, kínzó szerelem volt a miénk. Egyesek irigyek voltak, mások féltek ettől az egyesüléstől. De nem volt mit tenniük, a megakadályozás az a koven egyik vétke lenne. De persze sokat susmusoltak egymás között, mintha tudták volna nagyon jól, hogy mi lesz a végkifejlet. Hogy egy nap majd nem lesz köztünk ekkora egyetértés. Hiszen hatalmat akartam, mágiát gyakorolni. Az én átkom egész életen át kísértett engem, és kellemetlen érzést keltett. Hiszen a többiek gyakorolhatták a mágiát, én pedig nem. Kompenzálni akartam, és az nászunk után a koven vezetőjévé akartam válni, ami sikerült. A becsvágyamtól nem láttam tisztán, és talán ekkor láttam be, hogy apáméknak igaza volt. Az Olivia nélkül töltött évek ráébresztettek, hogy magához láncolt engem, nem hagyott kibontakozni, nem hagyott élni, és naggyá válni. Engem vádolt, azt hiszi, miattam vitték el a kislányunkat, holott az egész az ő hibája. Minden az övé, mert nem használta rajtuk az erejét, pedig megtehette volna. Meg kellett volna tennie. Csak az egyiküknek kellett volna elszívnia minden mágiáját, és lett volna ereje, hogy megakadályozza azt, ami történt. Csak ennyi volt a dolga. Hogy vigyázzon a gyermekünkre. Ő pedig erre is képtelen volt. Csak vádolni tudott. De mit is vártam, ha az első gyermekünkre se tudott vigyázni igazán. Amikor vele maradtam, tudtam, hogy nem kellett volna, mert minden áldott reggel ezzel keltem, és ezzel feküdtem. Nem telt el nap, hogy ne jutott volna eszembe. Gyűlöltem érte. Aztán önmagamat is. Mert megbéklyózott. Lassan nem bírtam a szemébe nézni úgy, hogy ne gyűlöljem őt, és önmagamat egyaránt. Ezért kínoztam őt megállás nélkül éjjelenként, mikor az erőmre ébredve rájöttem a titok nyitjára. Mert nem akartam, hogy elfelejtse. Hogy tovább lépjen, hiszen én sem tudok. Neki se engedhettem meg ezt. Végül annyi év várakozás után itt voltam előtte, oly közel, és a rohadt belsőm mégis beleremeg. Nem tudhatja, nem láthatja. Nem érezhetek. Eddig sem tettem, de zavar, hogy ellenséges velem. Hogy vagdalkozik. Én ezt nem akarom, nem így akarok végezni vele, nem most. Pedig nem ezt terveztem. De most átváltozott minden. A tervem az lett, hogy a szívét törjem össze mind képletesen, mind a puszta kezemmel. De ahhoz meg kell olvasztanom a jégpáncélt. - Olivia, ne törj össze az ellenségeskedéseddel kérlek. Lassan kétszáz éve nem láttalak, te pedig egyből a szívem akarod a helyéről kitépni? - arcomra könnyedén csalódottságot mázolok, majd lehajtom a fejem. Ha lennének könnyeim, akkor elejtenék párat a hatás kedvéért, de nincsenek. Mert nem tudtam soha úgy sírni, és talán ez is volt a baj. A feszültség mindig erőszakkal távozott belőlem, mert így könnyebb volt. - Azért vagyok itt, hogy lássalak. Tudom, nehéz elhinni, de ez az igazság - felnézek rá, és látom, ahogy a szemét forgatja. Ó, ha tudná, mennyire utálom ezt. Kezem ökölbe rándul, nem ronthatom el az álcát, nem tehetem tönkre, de az igazság az, hogy felbosszant a rohadt ridegségével. Istenem, hogy gyűlöltem mindig is, ha megfeledkezve magáról, lekezelően bánt velem. - Nem akarlak megfélemlíteni, édesem - suttogom, visszanyerve a nyugalmamat, ahogy őt figyelem. Talán igazam van, de most még én is elhinném eme színjátékomat. Hiszen annyira hihető, mintha tényleg éreznék valamit... Akármit. De a testi vágyon kívül az ölési kényszer nagyobb, a vadász ösztön a... A falnak csapódik a hátam, én pedig elfelejtek levegőt venni. Mindenre számítottam, de erre nem. Tekintetét nézem, majd ajkait, eszembe jutnak a csókjaink, a teste meztelenül, ahogy élvezte, amit a nyelvemmel képes voltam művelni, hogy eljuttassam a vágyai beteljesüléséig. Mindig aprókat nyögve adta tudtomra, mennyire élvezi, mennyire képes vagyok elvenni az eszét. - Téged soha senki nem fog kárpótolni, vagy felül múlni - suttogom félig lehunyt szemmel. Kiszolgáltatott helyzet ez, mégis élvezem. A testem felforrósodva kezd vágyakozni utána, ahogy még talán soha, én pedig elégedett mosollyal pillantok ajkaira ismét. Aztán tovább beszél, elhátrál, amit egyelőre hagyok. - Ha tudnád, mennyire hiányzott a hangod, az illatod... A gyűlöleted irántam... - halkan beszélek. Játszom a szavakkal, és játszom vele, ahogy ő tette az imént, de tudom, hogy ennyivel nem engedem el. Vámpírsebességgel fordítok a helyzeten, most én kapom el, és préselem a falhoz. - Ne mondd azt, hogy nem hiányoztam egyetlen percre sem - suttogom ajkaira a szavakat, és a tekintetét kutatom. Lassan, de biztosan elérem, hogy megtörjön a jég, és akkor jövök majd én. Elveszem az életét, örökre. - Mindig is vágytam rád, nem múlt el nap, hogy ne jutottál volna eszembe... - hangom még mindig halk, miközben kezem végigsimít oldalán, majd az arcán, és közelebb hajolok. - Megeshet, hogy tévedek, de úgy érzem, nem véletlenül távolodtál el az imént... Tudod... a modern kor sokkal jobban illik hozzád - beszélek tovább, ahogy ujjaim bejárják nyakát, ajkammal egy rövidke pillanatra súrolom az övét. Leheletem forró, talán nem minden megjátszás, talán a vágyaim előbbre valók. Vágyom erre a nőre, el kell hátrálnom, mielőtt még megérezné, és visszaélne vele.
Ó, de szerettem én egykoron őt. De valahol mélyen, a szívem egy apró, eldugott részében még mindig pislákolt a láng, mely az iránta érzett szerelmemet reprezentálta, csak az idők során azt az érzést benőtte már a gyűlölet és a harag. Képtelen voltam elfelejteni, hogy miatta váltam ilyenné, hogy miatta nem tudok örök nyugalomra lelni.. Ha aznap nem ment volna el a vadászatra, ha elszalasztottuk volna egy nappal, ahogy javasoltam, nem rabolták volna el a kislányunkat, mert otthon maradt volna, s megvédett volna bennünket. Nem elég, hogy az első gyermekünkkel elvetéltem, de még a másodikat is elvette tőlünk az élet. Ezt soha nem tudom neki megbocsátani. Én tényleg próbáltam túllépni, tovább szeretni őt, de szép lassacskán elkezdtem elveszteni a józan eszemet. Hangok tartottak fent éjjelente, utasítva, hogy öljem meg őt. Ha végzek vele, vele együtt elpusztul az összes fájdalmam. Túl akartam egyszerűen tenni magam. Csak sajnos túlságosan szerettem őt, mindazok ellenére amit tett. És ahelyett, hogy az ő életét vettem volna el, saját magammal próbáltam meg végezni. Sikerült is volna, ha nem talál rám időben és gyógyít meg a vérével, de megszöktem előle. Naiv voltam, kit az indulatai vezéreltek, és be kellett vallanom, olyankor sose végződnek jól a dolgok. A második kísérletem nem fulladt kudarcba, legalább is pár óra erejéig tényleg meghaltam, csak aztán vissza tértem... Ez volt az első baklövésem, a második az volt, mikor kicsavartam a nyakát. Akkor is indulatból cselekedtem, s nem gondoltam át tetteimet, melynek következménye maga volt ő, hisz itt állt előttem. Teljesen kiment a fejemből az az apró tény, hogy egy vámpírral csak akkor lehet végezni, ha a szívét leállítod. Nem mágiával, hanem mondjuk egy szép, élesre faragott tőrrel. De ahogy kicsavartam a nyakát, s megszűnt szíve dobogni, nemhogy megkönnyebbülést éreztem volna, hanem undorodtam önmagamtól. Rögvest eltávoztam testétől és menekültem, magam mögött hagyva a kovenemet is. Aznap vesztettem el véglegesen önmagamat, s azóta sem sikerült visszanyernem a régi önmagamat. - Ha még egyszer tündéremnek nevezel, gondoskodok róla, hogy soha többé ne tudj megszólalni - sziszegtem a fogaim mögül, mialatt szemeim szinte szikrákat hánytak a gyűlölettől. Ez az érzés csak fokozódott, ahogy rámutatott akkori ügyetlenségemre, illetve tudatlanságomra. - Figyelj, felőlem nekifuthatunk még egyszer, garantálom, hogy most nem felejtem el kitépni azt a csinos kis szívedet - közöltem vele gúnyosan, majd végigfutottam rajta a pillantásomat. Egy cseppet sem változott, legalább is fizikumát tekintve. De például szemeiből eltűnt az a régi szerelemtől égő csillogás, mely akkor csillant meg, akárhányszor rám emelte tekintetét. Emellett én se voltam az a lány, ki egykoron éjjel-nappal mosolygott, ki örömében dúdolt, és akinek legnagyobb célja az életében az volt, hogy a férjét boldoggá tudja tenni. Őrülten szerettük a másikat, de az a korszak már véget ért. Utáltam magam, amiért még láthatólag hatalmas befolyással bírt felettem, hisz amióta megpillantottam őt újból annyi év után, szívem kihagy ütemeket, nem egyenletesen dobog, ráadásul eszméletlenül sebesen. Sose tudtam őt ténylegesen elfelejteni, de nem is szándékoztam, hisz mi másért vettem volna magam körül vörösfejűekkel? Nem hagytam magam felejteni, folyamatosan emlékeztettem magamat ezáltal arra, hogy mi történt velünk, és mit veszítettünk el. - Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, August. Mit keresel itt valójában? És ne mondd, hogy azért, mert el akartad mondani, hogy gyönyörű vagyok - forgattam meg a szememet, és próbáltam figyelmen kívül hagyni bókját. Nem hagyom, hogy kihasználjon, hogy megtörjön. Mert ez csupán egy ócska színjáték volt a részéről, hogy bebizonyítsa még mindig van hatalma felettem. Pedig nem volt! Persze, most csak azért leptek el ambivalens érzelmek, mivel évszázadok óta nem láttam őt, de pár nap és újra regenerálódok. Nem hinném, hogy a városban fog maradni, minden bizonnyal átutazóban volt itt. Csupán megjelent, tudatva, hogy él és virul, s remélhetőleg hamar fel fog szívódni, reménykedvén, hogy utána meg sóvárogni fogok utána. De nem fogok. Mert nem fogom beadni a derekamat, erős maradok, nem csak fizikailag, hanem belsőleg is. Épp ezért sem tükrözött érzelmet az arcom, mikor elkezdett körözni körülöttem. - Ha azt hiszed ezzel sikerült megfélemlítened, akkor sajnos el kell, hogy keserítselek - mordultam rá, majd ahogy megállt előttem, s ahogy íves ajkaival bókolt nekem, olyasvalamit váltott ki belőlem, melyre még én se készültem fel. Testem akaratlanul is megkívánta őt, mikor minden erőmmel azon voltam, hogy leküzdjem ezt az érzést. Térdeim beleremegtek, s úgy voltam vele, hogy ketten is képesek ezt a játékot űzni, nem hagyom, hogy megtörjön engem. Mert én fogom térdre kényszeríteni őt. Lányos zavart tettetve egy tincset a fülem mögé fésültem, majd ha nem tért ki előlem, akkor egy szemvillanás alatt a falnak szegeztem őt, pontosan úgy, ahogyan pár másodperce tettem. - Na mi van drágám, senkinek sem sikerült kielégítenie a vágyaidat? Ezért vagy itt mi? - suttogtam, alig pár centiméterre az arcától, és nagy önkontroll kellett ahhoz, hogy ne tépjem ki itt most helyben a szívét. De már elterveztem, hogy lassú halállal fogok végezni vele, ki fogom élvezni minden egyes pillanatát, ó alig várom már, hogy neki lássak, de előtte még egy kicsit eljátszadozok vele. - Szóóóval, mi lenne ha - cirógattam végig az arcát, ahogy testemet az övének préseltem. -, végre elkezdenél beszélni? Mert, ha így haladunk tovább, van egy sanda gyanúm, hogy nálam fogunk kikötni, és valljuk be... az egy piszok nagy hiba lenne - húztam végig ujjamat ajkán, majd pedig hátrálva növeltem a köztünk lévő távolságot. Csupán adtam neki egy kis ízelítőt az én játékomból, de ha továbbra sem hagy fel szánalmas kis előadásával.. akkor hatékonyabb módszereket kell bevetnem.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Kedd Feb. 23, 2016 3:56 pm
Olivia & August
•••••• It’s been a long time, Love ••••••
Ő volt a mindenem. A világot jelentette nekem, és még annál is többet. Már az első pillanatban tudtam, hogy ő kell nekem, már az első köszöntésnél éreztem, hogy megtaláltam, akit kerestem. Ő forgatta fel a világom, ő jelentett mindent nekem. Apámék nem kedvelték sohasem. Azt mondták, ő okozza majd a vesztem, ő rabolja el a józan eszem cafatonként, majd végül az őrületbe taszít, és ha nem figyelek, végez majd velem. Nem hittem nekik. Boldog voltam vele, boldog voltam, mert ő is úgy érzett irántam, és tudtam, hogy össze kell tartanunk, hogy együtt erősek vagyok, széttéphetetlenek, megérinthetetlenek. Ezek voltunk mi. Ketten egyek, együtt, örökké. Legalábbis ezt hittük. Ezt hittem. De az élet mindig próbák elé állít minket, elrabol belőlünk, a lelkünkből, minden egyes pofonnal egy apró darabot. Majd egymás ellen fordít minket. Soha nem így terveztem. Boldog akartam lenni. Családot akartam, gyerekeket, kiket szerethetek, egy feleséget, aki otthon vár, aki neveli az utódainkat. Egy kovent, amely nem fél tőlünk. Csendesen akartam megöregedni Olivia mellett, majd meghalni, mellette elaludni, és többé nem felébredni. Egyszerű vágyak nem igaz? Hiszen egy egyszerű embernek nem lehetnek, csak egyszerű álmai. De hiába a tervek, ha a sors közbeszól, ha azt mondja, elragadja az elsőszülöttünket, mielőtt megszülethetne, hogy a második gyermekünkkel csak két évet tölthetünk. Próbák, próbák hátán következtek, én pedig az elsőszülött elvesztése után éreztem azt, hogy elindultam a lejtőn. Vadászni kezdtem, köteleztem a kovent, hogy osszák meg velem az erejüket. Nem tudtam feldolgozni a fiúgyermek elvesztését, és mikor Olivia terhes lett, én nem örültem neki. Látni sem bírtam, csak akkor, mikor már megszülte, mikor hallottam éles sírását, meztelen, lila remegő kis testét a lányunknak, annak a csöppségnek, aki közel hozott minket, aki elhitette, hogy van remény. Mert volt is. Mert szerettük egymást, mert nem tudtunk volna egymás nélkül élni, mert olyanok voltunk egymásnak, mint a levegő, mint egy drog. Nem lettem volna képes elhagyni őket, és végül ez lett a vesztem. Vadászni voltunk, vadakra, hogy ételünk legyen, amit az asztalra tehetünk, és addig a vámpírok jöttek el, gyújtogattak. Gyűlöltem magam, majd a világot, mégis meg akartam próbálni. Mellette lenni, védeni őt, segíteni, de eltaszított. Engem vámpírrá tettek. Nem tudom miért, hiszen nem voltam hasznukra, csak egy voltam a sok közül. Azt mondták, megérdemlem, azt mondták, ez a sorsom. Talán igazuk volt, de ők sem tudták, miféle szörnyeteget teremtettek akkor és ott. Ők sem tudták, hogy ez a szörny majd újat kreál, ahogy én sem, de nem terveztem soha, hogy Olivia olyan legyen, mint én. A tudatlansága okozta a vesztét, és a lányunk hiánya. Megmentettem. A vérem adtam neki, hogy ne hagyjon akkor itt, ő pedig titokban véget akart vetni ismét az életének. Gyűlöltem. Nem lehetett olyan, mint én. Elzártam magam. El akartam hagyni. Soha vissza sem nézni többé. De nem tudtam hogyan. Végül ő érte el, ő akarta, ő tette, mert azt hitte megöl. De a tudatlansága itt is kibukott, és én könnyedén elhitettem vele, hogy halott vagyok. De nem voltam. Vagyis nem abban az értelemben, ahogy ő akarta. - Már halott voltam akkor, mikor az a vámpír megölt a vérével, Tündérem - mosolygok. Mert ha nem tenném, inkább tombolnék, bosszút állnék, támadnám őt, de nem, ezt nem tehetem. Az túl egyszerű lenne. - Egy vámpír akkor hal meg végleg, ha kitéped a szívét, vagy átdöföd egy karóval... De látszik, mennyire tudatlan is voltál akkor - felnevetek, mert gúnyolom. Tudom, hogy nem szereti ezt, így megtehetem. Amúgy is megtenném, mert ilyenné lettem, ilyenné tett. Ő változtatott át, és nem leszek már a régi, de már tudom, hogy fogom elpusztítani őt. Lassan, és észrevétlenül. - Eleget tettem, hogy ide gyere... Rémes. Pedig azt hittem, tudod, hogy élek, édes Oliviám - lemondó sóhajomba bánatot viszek. Csalódottságot, melyeket csak megjátszok, de belül igazából élvezem, hogy a látványommal is undort keltek benne. Ez volt a tervem. Mégis valahol csalódtam, hiszen azt gondoltam, hogy az álmok egyértelműen meggyőzték arról, hogy élek. Nem így történt. Nem baj, most már tudja, hogy nem az a bizonyos Silver vagyok, hanem az ő drágalátos férje, akit legszívesebben holtan látna, de sajnos már az vagyok. Ahogy ő is. - Tündérem. Ugye nem gondolod, hogy képes lennél engem megölni? Az egész színjáték volt. Úgy éreztem, ideje eltűnnöm, kilépnem az életedből, és azzal, hogy eljátszottam a halálom, sikerült. Bár csalódást okoztál, mert azt gondoltam, majd felgyújtod a testem, de nem így lett... - megcsóválom a fejem, majd felemelem rá a tekintetem. Közelebb lépek, majd megállok. Még így is nagy köztünk a távolság, így van megfelelő terem cselekedni. - De mindegy is. Volt időm gondolkodni, tudod, és... nem hiszem, hogy megölnél... Mert már ami volt, rég volt, és be kell vallanom, csinosabb vagy, mint valaha - körülötte körözök, mint egy keselyű. Látszólag nem akarok támadni, és nem is fogok. Mert most más módon próbálom meg felemészteni őt. Kísérteni akarom éjjel, és nappal, hogy ne legyen egy nyugodt perce sem. - Hiányoztál - suttogom az éj csendjébe lágyan, és bárki elhinné nekem, ha arról lenne szó, de tudom, hogy Olivia nehezebb eset. Mégsem érdekel. - Gyönyörű vagy - játszom tovább, és arcom szavaimat tükrözik, tekintetem őt fürkészi, ahogy megállok vele szemben.
Az az arc, mely az utóbbi hónapokban kísértett engem, az az arc, melyről azt hittem soha többé nem kell látnom. De tévedtem, hisz mégis itt állt előttem, ami persze csupán egy eszement, beteges játék volt Silver részéről. Egytől egyig elmeséltem neki mindent, ami köztünk történt. Nem hittem volna, hogy valaha ezzel a bizalmas információval fog visszavágni. Máskor ügyesebben fogom megválasztani a szövetségeseimet. Egy pillanatra hagytam, hogy az érzelmek eluralkodjanak felettem, de nem sokkal rá sikerült rendeznem a vonásaimat. Nem hagyom, hogy holmi tévképzet eltérítsen engem. Lehet, hogy Silver hatalmas erővel bírt, de kétszer annyi idős voltam, mint ő, ráadásul vámpír is voltam. Egy szemvillanás alatt ki tudnám tépni a szívét a helyéről, hogy aztán megetessem vele, ha nem hagyja abba ezt a játékot. - Még mindig nem vagy vicces, Silver. Állj le ezzel az őrültséggel - mutattam végig rajta, és inkább a közeli sírkövekre pillantottam, túl sok fájdalmas emléket idézett elő puszta látványával. Ráadásul a hangja is a régi volt... Az a hang, mely egyszer a nevemet duruzsolta szerelmesen a fülembe, vagy az a hang, mely képes volt megnyugtatni a legrosszabb napjaimon. Nos, ugyanez a hang számomra már halott volt. Mert August meghalt, évszázadok előtt végeztem vele. Nem volt itt, nem lehetett itt. Nem számítottam lépésére, teljesen váratlanul ért engem, de legalább ezzel visszatértem. A szemeim vörös színben pompáztak, és az alatta lévő erek is megduzzadtak. Nem érdekelt, hogy Silver verbénán élt, egy kis szenvedés nem árt neki, ezek után. Épp megindultam volna, mikor egy ismerős szó hagyta el a férjemnek, akarom mondani a férjemnek álcázott férfi száját. Tündérem.. August régebben mindig így hívott, mert szerinte egy tündérre hasonlítottam. Fiatalabb koromban állandóan virágokból készítettem magamnak fejdíszeket, akkor még naivan vélekedtem a világról meg a szerelemről, szerencsére azóta kinyílt már a szemem. - Ne nevezz így, ezt te nem tudhatod - mondtam ki hangosan a gondolataimat, majd a nyelvcsettintése hallatán picit összerogytak a térdeim. A falnak támaszkodtam, ahogy sikerült összeraknom a kirakós darabjait. Silver nem fog eljönni. Nem véletlenül kezdtem el álmodni Augustról, ő tette ezt velem. Hónapok óta figyelhetett már engem, míg én abban a hitben éltem, hogy már rég nem élt.. A felismerés egyfajta hisztérikus rohamot idézett elő bennem. Elkezdtem nevetni, de nem volt örömteli. A végére már nem is kaptam levegőt, és rámutatva szólaltam meg. - Te.. te.. nem lehetsz életben, hisz megöltelek - hagytam abba a nevetést, és próbáltam összeszedni magam. Megőrültem, August nem élhetett, a szíve megszűnt dobogni, mikor ott hagytam őt. - A karjaim közt haltál még - sétáltam arrébb, mert félek, hogy azelőtt befejezném azt, amit elkezdtem, mielőtt válaszokat kapnék. Muszáj volt belátnom, hogy nem Silver, s nem is az elmém játszadozott velem. August élt és virult, nagy bánatomra, de biztosíthatlak afelől, hogy már nem sokáig fogja rontani a levegőt. Lehet, hogy nem is ma, de a közeljövőben mindenképp véghez viszem tervemet. Halált érdemel, azok után, amit tett. Lányunkat, Lizat, miatta rabolták el, mert képtelen volt megvédeni a családját. És ezt soha nem fogom megbocsátani neki. - Mit keresel itt August, nem gondolod, hogy már eleget tettél? - hangom rideg volt és kimért, elfojtottam a többi érzelmemet, melyek közül a zaklatottság dominált. Jelenléte teljesen felkavart engem, de nem hagyhatom, hogy mindezt meglássa, ekkora örömöt nem fogok adni neki. - Minden vagy, csak az Augustom nem - ejtettem ki nevét undorodva, s állkapcsom megfeszült, ahogy a tekintetébe mélyesztettem az övét. A régi láng teljesen kiégett belőle, de nem csak az övéből, az enyémből is. - Bevallom meglep a bátorságod, százvalahány éve megöltelek, vagyis majdnem, hisz mégis itt állsz előttem - mutattam rá -, és ahelyett, hogy fejvesztve menekülnél, itt vagy. Miből gondolod, hogy most nem-e fogom ugyanazt megtenni? Természetesen, ezúttal sikerülni is fog - villantottam rá egy önelégült mosolyt, s végigsimítottam fekete szövetkabátomon. Remélem nem fog rácsöppenni a vére, kár lenne érte, hisz a múlthéten küldte egy párizsi divattervező. Persze, miután megigéztem, hogy készítsen nekem egy egyedi ruhadarabot. Nem tagadom, egytől egyig kihasználom a vámpírléttel járó előnyöket.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Kedd Feb. 16, 2016 2:31 pm
Olivia & August
•••••• It’s been a long time, Love ••••••
Megsokasodtak az álmok. Meg kellett tettem. Amikor csupán két, vagy három hetente sújtottam le rá, nem is igazán foglalkozott vele. Kicsit zihált, és izzadságtól megdermedve ült az ágyon, majd folytatta. Abban a hitben élt, hogy ez csak egy álom volt. Hát tennem kellett valamit. Éreztem, hogy nem elég neki, és olykor elragadtatva magam egy éjjel olykor többször kínoztam. És már nem csak minden második héten, hanem mindegyiknek minden napján. Nem pihentem én sem akkor, és olykor azt hittem, ott maradok. Veszélyes játékot űzök vele, és tettetem, hogy halott vagyok, de mégis, mintha tudta volna. Mintha belül a tudata alatt rájött volna az igazságra. Talán ezért vetett ki, és szakadt félbe a mágia. Nem tudom. Csak azt, hogy felbosszantott. És amikor én dühös vagyok, olykor elszalad velem a ló. Nem látok, nem hallok, és néha emberek esnek áldozatul ennek a haragnak. Talán ezért is fedtem el magam Kiara elől, nem akarom, hogy megakadályozzon, mert megtenné. Mert szerinte elrontanám a tervet. De nem. Nagyon téved. Végig ez volt a tervem, hogy New Orleans-ban felfedem magam. Nem akartam tovább rejtőzni, abban semmi izgalom nincs. Hiszen ő a feleségem. Igaz, többször megcsalt, megtörte a házasságunk szent kötelékét, de én is. Mert azt gondoltam, felejthetek. De késő volt. Tönkretett. Talán én is őt, de még nem eléggé. Még nem könyörgött, hogy elég legyen. Én pedig ezt akarom, hogy akarja azt, hogy megöljem, hogy meghalhasson végre. Hiszen nem vagyok egy kegyetlen szörnyeteg, aminek tartott. Egykor szerettem őt, az életemnél is jobban. Ő jelentett mindent nekem, és most ő jelenti nekem a veszélyt, azt, ami megbéklyóz. Meg kell halnia, hogy végre nyugodt életem lehessen. Hogy többé ne kísértsen a létezésével. Talán, ha meghal, vele együtt halok én is. Nem látok előre, nem vagyok jós, egyedül azt tudom, hogy meg kell halnia. Ezért is választottam a találkozás színhelyéül a temetőt. Vagyis nem én, hanem ő tette, ő jött ide, én csak kihasználva az alkalmat, lezárom a helyet. Se ki, se be, senki. De ez a temető éjjel üres, nincs akkora forgalma, mint egy bevásárlóközpontnak. Mormolása elégedetté tesz, talán segítséget kér, nem tudom, nem látom. Nem ismerem fel az igét, de nem is érdekel. Csak mosolygok, ahogy a papír eltűnik a kezében, én pedig sietve akadályozom meg, hogy elérje a célját, és a gyűrött fecni a kezemben köt ki. Elmosolyodom, és nekikezdek a szórakozásnak. Hosszú éjjel elé nézünk. Direkt hibákat vétek, formát veszek fel, holott soha nem szoktam, az könnyen megjegyezhető, és a hatás nem marad el. Szinte már érzem az ujjit a nyakamon, mikor a mozdulat megáll, én pedig kinyitom a szemeimet. Lemondóan sóhajtok fel, hogy a várt érintés elmarad. - Vicc? Neeem, én soha nem viccelek szerelmem - nevetek fel ijedt arcát látva, és nem hagyom, hogy belém lásson. A közelsége görcsbe rándítja a gyomrom, állkapcsom dühösen rándul, kezem ökölbe szorul. - Megcsaltál? Ennyire olcsó nő lettél? Vénembereknek dobod oda magad? - a falnak szegezem egy intéssel, majd leengedem a kezem. Felbosszantott a tudat, hogy talán ezzel a Silverrel is képes volt lefeküdni. Undorodom tőle, ettől az egész helyzettől, de uralkodnom kell magamon. Mély levegőt veszek, lassan kifújva azt, majd felé fordulok. Megindulok irányába, majd megállok pár lépésnyire tőle. - Nem ismered meg a férjed? Ennyire rég lett volna, Tündérem? - tárom szét a karom, szándékosan hívva őt úgy, ahogy. - Nemáár! Ne okozz csalódást! Ennyire rég volt már? Én vagyok az, a te Augustod - csettintek a nyelvemmel, régi szokásom volt, mikor ugrattam őt. Ha az a Silver tud is rólam, ennyi mindent csak nem teregetett ki, vagy mégis? Ha igen, előbb ezt a Silvert ölöm meg, és utána Oliviát.
Halkan kántáltam a varázslatot, majd miután elmormoltam azt, a kezemben szorongatott papírt összegyűrtem, amely pillanatokon belül el is tűnt. Remélhetőleg az illető hamarosan meg is fogja kapni, és nem fog tovább megvárakoztatni engem. Lassan húsz perce, hogy kezdetét vette a megbeszélt találkozónk Silverrel, aki inkább volt számomra egy mentor, mint egy szövetség. Tőle tanultam el a varázslás fortélyait, ő az, akihez fordultam, akárhányszor bajba jutottam. Igaz, ismertem nála sokkal idősebb boszorkányokat, sőt még jómagam is már régebb óta tapostam a földet, de tudásával csupán páran vehették fel a versenyt. Szükségem volt rá. Nem kerestem volna fel őt, ha nem lenne komoly a helyzet, de sajnos azzá vált. A rémképek egyre sűrűsödnek, három hónapja még csak hetente, két hetente láttam az arcát, ma már minden egyes este. Nem tudok tőle aludni, nem tudok tőle nyugton maradni. Kísért, és bármivel próbálkozom.. egyszerűen nem tudom eltüntetni őt onnan. Természetesen gondoltam rá, és az aljasságokra, melyeket elkövetett ellenem. Nem bántam meg, hogy akkor végeztem vele, és egyszer s mindenkorra eltöröltem őt a föld felszínéről. Inkább azt bántam, hogy nem tettem meg hamarabb, s akkor nem tudott volna ilyen mély sebeket hagyni bennem. Ezek a sebek rántanak engem vissza a múltba, miattuk nem tudok tovább fejlődni. De szerencsére, halhatatlanságomnak köszönhetően tengernyi időm van a tanulásra, a fejlődésre. Idegesen járkáltam fel-alá a temetőben, míg várakoztam. Egy jó ideje voltam már itt, a megbeszélt találkozó előtt egy tíz perce érkeztem meg. Az üzleti életben az ember megtanulja, hogy mindenhová pontosan, időben érjen oda. Kár, hogy egyesek képtelenek ezt megtanulni. Viszont ez nem vallott rá, az idők során többször találkoztunk már, és egyszer sem váratott meg ennyi ideig. Azzal nyugtattam magam, hogy elküldtem neki a lapra firkantott üzenetemet, és perceken belül remélhetőleg meg is fog érkezni. Felhívhattam volna, sőt küldhettem volna neki egy SMS-t, de ezek mind a modern technológia eszközei, melyeket próbálok a háttérbe szorítani. Számomra túl gyors ez a fejlődés, még idő kell, míg hozzászokok ezekhez. Hirtelen felerősödött a szél, és egy féloldalas mosolyra görbült az ajkam. Ez csak egy dolgot jelenthetett. - Azt hittem elfelejtettél, Silver - beszéltem a levegőnek, de tudtam, hogy a közelben lehetett és hallja minden egyes szavamat. Megigazítottam a nyakam körül lévő kasmír sálat, s egyenes háttal vártam, hogy megérkezzen. Helyette nem fedte fel magát, hanem csak az elmosódott alakját tudtam kivenni. Alkonyodott, a világítás pedig nagyon ócska volt a temetőben, de egy valamin mégis megakadt a tekintetem. Vöröses barnás fürtök. Testem megfeszült, majd tekintetemmel követtem őt. Nem értettem, hogy ezzel mit akart elérni, de ha játszani akar, hát legyen. Megjegyeztem mozdulatait, majd miután rájöttem a mintára, elé értem és mágiával a falnak taszítottam. Pillanatok alatt előtte teremtem, kihasználva a vámpír képességeimet, és már nyúltam volna a nyakához, de a hold megvilágította az arcát. Remegve hátráltam, teljesen eltérített, kavargott a gyomrom, a hányinger kerülgetett, egyszóval pocsékul éreztem magam, amint megpillantottam azt az arcot, amit évszázadok óta nem láttam már élőben. - Ez valami beteges vicc akar lenni? - kaptam el a tekintetemet, mert nem tudtam tovább rajta tartani. Nagyot nyeltem, és ezzel el akartam tüntetni az összes érzelmet az arcomról, mely az előbb felfedezhetővé vált; fájdalom, harag és csalódottság. - Elegem van a játékokból, Silver. Kérlek, fejezd be, mert muszáj megbeszélnünk valamit - lehet, hogy az arcom már nem tükrözött érzelmeket, de hangom még mindig elárult engem. Mégpedig azt, hogy valójában mennyire megviselt az, hogy újra láttam halottnak hitt férjemnek az arcát annyi idő után...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Pént. Feb. 12, 2016 2:28 pm
Olivia & August
•••••• It’s been a long time, Love ••••••
Időre volt szükségem. Megölhettem volna akkor, aznap, évtizedekkel ezelőtt. Igen, meg kellett volna tennem. De amikor támadott engem, ismét láttam a tüzet a szemében. Ismét felcsillant benne az élni akarás, habár elnyomta a bosszú, és a fájdalom. Szembeszállt velem, támadásba lendült, az életemre tört. Kis híján, ha észreveszi a hibámat, akkor megölhetett volna, de nem látta a könnyein át, hogy nem védekeztem. Hogy hagytam pár másodperc előnyt, és akkor meg akartam halni. Emlékszem, hogy ezt akartam, örökre elaludni, soha többé fel nem ébredni, de amikor nem vette észre, amikor nem figyelt, felbosszantott. Olyannyira, hogy amikor támadni kezdett, kirobbant belőlem a harag. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy szabadulni akarok a tehertől, amit ő okozott, és fájdalmat okozni neki, ezért eljátszottam a halálom. Ott volt a holttestem felett, éreztem őt, de ő nem tudta,hogy élek, ő nem tudta, hogy önmagamat mentve hajtottam végre egy varázslatot magamon, mely megállította a szívem. Keresztül kellett volna szúrnia, csak egy fadarabbal át kellett volna döfnie a szívem, hogy örökre véget vessen az életünknek, de nem tette. Fogalma sem volt róla, hogy összekötöttem akkor az életünket, hogy az ő élete horgonyként szolgálva nekem, visszarántson az élők közé. Egy rövid kötelék volt ez, mely feltámadásommal elszakadt, ő pedig ott hagyott. Magamra, egyedül. Akkor még nem tudtam, mit is jelent ez, hiszen évtizedekig voltunk együtt mi ketten. Mindig ott voltunk a másiknak, és egy egyik pillanatról a másikra megszűnt. Ahogy az érzéseim is eltűntek. Magával vitte, elorozta, és többé nem tudtam szeretni miatta. Többé nem voltam képes érezni iránta, se más iránt. Kiara is azért van velem, mert visszahoztam őt, egy öregasszony testéből elragadva adtam neki új életet, új esélyt. Tudja, hogy nem tudom szeretni, tudja, hogy nem tudok álmodni, de ő velem van. Szeret, és álmodik helyettem. Olykor sok nekem, de nélküle talán már nem folytatnám ezt az őrült játékot. Nélküle csupán ölnék, és pusztítanék. Mellette megfontolttá váltam. Hűvössé. A türelmetlenségem elűzte, helyébe végtelen türelmet adott, és tudást. Olyat, melyre Olivia mellett nem jöttem volna rá. Olyan sokat adott. De kihasználom, mert nem tudom, és nem is akarom szeretni már. Ő egy eszköz, egy tárgy, melyben kedvemet lelem, mely erővel vértez fel a kapcsolatnak köszönhetően, melyet mágiával hoztunk létre. De egy nap meg kell ölnöm őt. Ha nem teszem, ő teszi velem, ha ráébred, hogy nélkülem is boldogulna, akkor ellenem fordul, de nem fog. Mert megbéklyózza a bosszú, mely engem is. Élvezi Olivia vergődését, melyeket álmában él át, melyeket én adok neki, és Kiara. Most is menekül. Messziről. A világot bejárta, de az emlékem kísérti hol a lányunk formájában, hol pedig a halott alakomban. „Ki kellett volna tépned a szívem” „El fogsz égni a pokolban” „Várok rád” „Gyűlöllek, te vagy a hibás” Mind fájó szavak, fröcsögnek a gyűlölettől, nem engedik egykönnyen. Az én átkaim gonoszak, az én álmaim szorítják a torkát, és ezt ő nem tudja, mert azt gondolja, meghaltam. Olykor a nevemet sikítva ébred, vagy a lányunkét rebegi zokogva. Tudom, hogy nyugtalan. Követtem, tudja, hogy követik. Soha nem tévesztettem szem elől. Soha nem engedtem el, nem szabadulhat. Évtizedekig bújtam meg a sötétben, hogy megtörjem. Látszólag sikertelenül, de tudom, hogy nem tud nyugodni. Érzem, mert egy a szívünk, kővé dermedt maradvány, érzések nincsenek benne többé. De még szeret. Szeretnie kell, ha így felzaklatják. Meglátjuk. A legutóbbi álmon jár az eszem. Talán tudja, hogy élek? Olyan volt, mintha ő irányítana. Csókolt, ahogy régen. Ölelt, és szeretett. Nem mondott sokat, csak halkan suttogta, hogy sajnálja. Hogy szeret, és szüksége van rám. Gyengeség volna? Megeshet. De kapaszkodnom kell ebbe, mert ez által legyőzhető lesz. Én tudom. Érzem. Most is követtem őt, egész nap ezt tettem, Kiara hívásait elutasítva. Nem tudja, hol vagyok, nem is kell. Láttam Oliviát. Azt hiszem, ő volt azt. Ki más jönne a temetőbe rajta kívül? Igen, én. De most nem téveszthetem szem elől. Körbejárom a helyet. Lezárom a kijáratokat, nem menekülhet, legalábbis napfelkeltéig nem. Élvezem az erőm. Élvezem, hogy egyszerre vagyok vámpír, és boszorkány. Ördögi vigyorral lépem t én is a temető főbejáratát. Lassan megfordulok, majd a kezemet felemelve érintem meg a láthatatlan határt, végül elindulok a sírok között. Lassú léptekkel járom be a temető egy kis szegletét. Kántálás üti meg a fülem. Itt kell lennie, neki kell lennie. Oly rég volt, nem emlékszem a hangjára már. Az arcára sem, csak amíg álmok közt kergetem őt. Halkan mormolok, feltámad a szél, erősen csapkodja a fák ágait, én okozom. Ha gyertyával kántált, akkor azok fellobbannak, és elterjednek, mintha külön életet élnének. Vámpírsebességgel körözök körülötte, majd megállok. Alakom kivehető, de arcom nem. Csupán egy pillanatra hagyom, hogy meglásson, majd eltűnök a szeme elől. - Kapj el ha tudsz... Ha nem, meghalsz! - nevetek fel eltorzult hangon. Nem mutatkozom, elrejtőzöm, mágiával rejtem el magam, miközben még mindig az illető körül körözök. Ez ő... Olivia. Csak ő lehet. Ha nem, akkor is jól szórakozom majd.
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Csüt. Május 21, 2015 9:01 pm
Pokoli fájdalom önti el a fejemet. Szemeim vonulatánál úgy éreztem, mintha égnék belülről. Amíg ezt a bolondot hallgattam, egy mukkot sem szólaltam meg, illetve azzal sem törődtem, hogy miként vágja hozzám a mondatait. Természetesen tudtam már, hogy Kolról van szó, arról a szerencsétlenről, aki világ életében csak el volt kényeztetve a szüleink által. Esther, és Mikael őt jobban szerette, mint engem. Nem telt el egyszer sem olyan nap, hogy engem ne ütöttek volna félholtra. Ő mikor érezte ezt az érzést? Soha! És ő akar még bosszút állni? Amikor rá volt szükségem régen, soha nem állt mellettem! Inkább boldogan nézte, miként öl meg Mikael, Esther pedig miként manipulál. És ezek után miért adtam volna neki többet? Mit tett le az asztalra, hogy Kol Mikaelsont szolgáljam? Ugyan már… ő nekem senki! Amikor láttam meghalni, mert olyan gyenge volt, hogy egy szánalmas, nyomorult Gilbert is meg tudta ölni, persze nyersen ért a jelenet, de soha nem sajnáltam őt annyira, mint ahogyan kellett volna. Ő sem sajnált engem akkor, én pedig miért legyen különb ő nála? Még mindig csak az öcsém, aki önző módon magának akarta mindenki figyelmét, mert még azzal sem elégedett meg, hogy a család összes tagja őt szerette. Még, hogy ő volt a fekete bárány? Mikor szenvedett ő? Ó, igen akkor, amikor leszúrtam nem egyszer, s nem kétszer? Ha már ő neki olyan boldog élete volt, Mikael, és Esther sem bántotta, akkor hadd szenvedjen már ő is, és vegye észre magát, hogy nem ő a világ közepe! Mindössze annyit cselekedtem, hogy a halántékomhoz érintettem két ujjamat, és gyengéden nyugtattam ott ujjbegyeimet. Nem reagáltam túl, hiszen ennél fájdalmasabb vérfarkassá válni is. Abbahagyta. Szemeimet sokáig lecsukva hagytam akkor, hogy meggátoljam a fejfájást nagyjából, illetve ne fájjon annyira pokolian. Amikor aztán abbahagyta, tekintetemet felnyitottam, és őt néztem még mindig ugyanazzal a rideg tekintettel, mint eddig. Hiába várja el tőlem, hogy sajnáljam, de nem fogom. Arra pedig nagyon kíváncsi leszek, miként fog ő nekem keresztbe tenni. Nem hinném, hogy sokáig megmarad ebben az arcban. Ugyan, nem így ismerem én a szánalmas öcsémet, főleg ebben a még szánalmasabb arccal az élen. Ennél óvodásabb arcot már nem is választhatott volna magának. Mehetne a Virág gimnáziumba. Aligha hagyott szóhoz jutni. Konkrétan csak arra tudtam figyelni, hogy csak úgy zúdulnak a szavak belőle, és amilyen lendülettel mondta, nagyobb érdeklődéssel figyeltem azt, minthogy jobban érdekeljen az, hogy mit is magyaráz. Ebből mindössze csak annyit értettem, hogy Kolnak bentragadt a nyelve anyánk hátsójába, illetve Mikael is pont úgy él, mint ahogyan most Kol. Nos, kedves Öcsém, legalább ennyi hasznodat vettem, hogy dühödben elmondtál minden jelentős információt! Noha az sem kizárt, hogy Kol hazudik. Ki tudja? Annyira nem rettegek, hiszen Mikael gyengébb egy hibriddel szemben. Őszinte legyek? Egyedül csak Katherinet féltem. Hirtelen erősebb fájdalmat érzek az oldalamban, Nekidőltem az egyik sírnak, s azonnal vállamhoz kapok. Francba… elszakadt a kedvenc bőrdzsekim! Morogtam egyet, s inkább csak azon sajnálkoztam, hogy elszakadt. Egyáltalán nem dühített fel azzal, amiket tett, akármennyire is ez volt ezzel a célja. Én csak mosolygok, hogy legalább lesz miért annyira agyon verni, hogy megzavarodik. Mikor körbenéztem néhány fordulással, láttam, hogy eltűnt gyáva módra. Csak nem félt, hogy lerúgom a nyakáról azt a csinos kis fejét? Kol… te még nem is tudod, mi fog rád várni anyád, s majdan apád mellett. Plusz, ha még engem is felbosszantasz, akkor velem sem lesz könnyebb helyzeted. Még mindig erősebb vagyok nálad!
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Vas. Márc. 08, 2015 4:40 pm
Klaus & Kol
Sajnos az élet kegyetlen.. velem az élen!
A bosszú nemcsak hogy éltető, de kielégítő is, amikor is véghez viszed, és semmi.. ahogy mondom semmi sem állíthat már meg abban a pillanatban. Az életet sokan könnyedén veszik, egykor talán én is így tettem emberként, de sokkalta bonyolultabb, mint amilyenek első szemléletre tűnik. Lehet, hogy épp váratlanul csap hátba valaki, és te fel sem készültél.. erre tudok is egy éles példát, azaz Klaus tettét, amikor is leszúrt egy nyomorult tőrrel, mert így érezte jól magát. Elutasított, és játékszernek használt, amikor is megjelent a kicsi fiacskája Marcel, s egy időben épp úgy gondolta Elijah ellopta előle, így vett elő engem, csak azért, hogy legyen társasága.. aztán mit kaptam? A fejemhez vágta, hogy Marcellus a családja, és leszúrt.. leszúrt egy átkozott vacak tőrrel, amit legszívesebben ő érdemelne meg, s hogy ne érezzem a bosszút? S hogy ne gondoljak arra, hogy eláruljam az egész családom? Mondja meg valaki hogyan tegyem meg, amikor is ésszerűtlenül emészt fel ama tudat, hogy ilyeneket tett velem, holott én egy ujjal sem bántottam Marceljét, holott én semmit sem tettem ellene.. fekete bárányka vagyok, de nagyon fekete. Szemeimből kiveheti a mély gyűlöletet, amelyet az irányába táplálok, és őszintén szólva meg is érdemli, hisz nem igen tud más érzelmet felszínre hozni bennem. Elvette az életem, én pedig számot veszek a nyomorult kis létén.. a játék, az játék, kérem szépen! -Hmm.. mit nem? Elárultál, hátba szúrtál, és ráadásként fájdalmat okoztál.. tudod te mit érdemelsz ezért?-Vonom fel a szemöldökömet érdeklődően, majd kegyetlenül elmosolyodom.-Azt érdemled, hogy szenvedj.. s amíg csak élek, esküszöm, hogy tönkreteszem minden egyes napodat.-Kacsintok pimaszul, és vele szemben helyezkedek el. Ő maga akarta a játékot, és én csak megadom neki, pontosan úgy, ahogyan megérdemli azt. Ha ő akkoron megtehette, akkor én miért ne? Még nem igazán volt igazi ellensége, de most lesz, és én az életemet is felteszem arra, hogy tönkretegyem.. végleg! -Nem láttam? Ah, de sokat tudsz te a túloldalról, és a halotti létről, drága kis bátyám.-Gúnyosan beszélek, cinikusan, és megvetően, hisz csak ezt érdemli tőlem. A család itt nem létezik, és soha nem is létezett, mindet csak képzeltem, azaz bebeszéltem magamnak, holott a szemeim előtt volt, hogy senkit sem érdeklek, és senki sem szeret.-Annyi a tudásod, mint egy farönknek.-Nevettek fel gonosz éllel megnyomva a dolgot ízelítőképpen.-Mindent láttam a túloldalról, hisz voltaképpen létezik túlvilág.-Teszem még hozzá, ahogy mozdulatlanul pontosan előtte állok, ezzel is azt az érzetet keltve, hogy nem félek sem tőle, sem a haragjától, és sem a dühétől.. borzasztóan kicsinyes, hogy ennyire naiv.-Majdnem megölt minket? Most éppen nagyon is visszaadta az életemet, míg te a kisujjadat sem mozdítottad meg az ügy érdekében, ő addig igen. Ezt értékelem, míg téged sose.-Köpöm elé a szavakat, és megemelve a kezemet hatalmas nagy fejfájásban részesítem, ami egyre erősebbé, és erősebbé válik, így kényszerítem térdre.-Tudod mi az igazi fájdalom, Klaus? Amikor éveket töltesz, egymagad, egy végtelen időnek tűnő álomba révedve, egy koporsóba zártan, egy szép tőrrel a mellkasodban. Ezt érdemeltem? A magányt, a kínt, és most te kapod meg mindezt, drága bátyám.. elveszem, amit szeretsz, megfosztalak mindentől, mi kedves neked, és felégetem előtted, s mögötted is egyaránt az utat.-Nevettek fel keserűen. -Anyám mellett sosem halok meg, hisz ő hozott vissza szándékokkal, tervekkel, és élet lehetőséggel.-Hirtelen abbahagyom a varázslatot, és hátrébb lépek tőle jóval.-Mikael-ös kérdésedre még nem is feleltem.. na várj. Őszinte leszek, él. Őt is visszahozta anyánk, de Mikael nem ellenem van, és se nem a csapatom mellett, hanem ellened, azaz ellenetek.-Mondom mosolyogva, de igazság szerint mindez hazugság, de nem baj, ha azt hiszi az apja él, így legalább félni fog, s rettegni..-További szép napot, hibriduszka.-Egy laza kézmozdulat által az egyik sírnak vágom neki, majd szépen elsétálok, hisz nincs már nekem dolgom vele.. már kiszórakoztam magamat teljesen.
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Vas. Márc. 01, 2015 10:05 pm
Meglepődöm a kölyök szavain. Felhúzom mindkét szemöldökömet, s szempárom is ezúttal érdeklődést mutat, és egyaránt érthetetlenséget. De aztán, amikor jobban figyelembe veszem ezt az arcot, valami más arc beugrik a képernyőbe. Kol. A tekintetét szemlélem továbbra is éles tekintettel, és teljesen meg vagyok róla győződve, hogy én már ismerem ezt a tekintetet. Pontosan jól tudom, hogy melyik tekintet hasonlít ennyire erre a nézésre. Az egyetlen egy öcsém, aki halott. Egy időre le is sokkolódom. Az a széles mosoly képkockákban tűnik el az arcomról, s csak előre tekintek, egyenesen a fiú tekintetét fürkészem . Mintha Kol szempárját látnám magam előtt. Miután végighallgattam, egy hosszas, mély sóhajt fúj ki ajkam. - Nem, Kol. – Szólítom aztán ezt a kölyköt a nevén. Felismerem őt, mert csak az öcsém volt egyedül ilyen. Bármelyik testben is legyen, én mindenhogyan felismerem őt. Úgy ismerem őt, mint a tenyeremet. Láttam megszületni, és láttam meghalni. - Én a te helyedben nem venném a számra azt, amit nem láttam. – Cáfolom meg amit mondott. Hogy tud ekkora sületlenséget összehordani? Követni is aligha tudtam. Aztán, most jön még csak a java! - Hát persze, hogy te vagy Kol. Ki más? Te vagy a másik szerencsétlen, aki képes átállni anyánk oldalára. Csak nem elfelejtetted azt a halálban, hogy anyánk mit tett volna velünk? Majdnem megölt minket, Kol! – Emelkedik pár oktávval a hangom, de nem kiabálok vele, fölösleges. Aki nem ért elsőre, nem fog érteni másodszorra sem. - Annak az oldalára álltál, aki utál téged. Gyűlöl téged. És ha továbbra is az mellett maradsz, ugyanaz lesz a sorsod. Halálra jutsz anyánk mellett, Kol! - Lépek egyet közelebb hozzá, mert nem félek tőle. Nem tudom mi lett belőle, de nem ember. Bármi is legyen ő, de nem riadok meg tőle. Ő az öcsém. S aztán, most jut csak el a tudatomig, hogy valójában Kol mit mondott. Esther visszajött volna? Nem értem, mi történt. Azonban azt tudom, hogy Esther visszahozta ezek szerint Kolt, és valószínű Finnt is. Miért hagyná ki az utóbbi másik okost? Úgy vélem, összegyűlt a család. És mi van Mikaellel? Esther őt is visszahozhatta talán. Amikor Mikael jut eszembe, kővé dermed tekintetem, majd egyet hátrébb lépek. Látszik a félelem a tekintetemben. Kol talán sejti, hogy nem tőle félek, hanem csak Mikaeltől. - Mikael? – kérdezek rá rideg hangnemben, mintha nem rettegnék. De, valójában megdermedt bennem a vér. Az élet.
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Szer. Feb. 25, 2015 8:50 pm
Klaus & Kol
Sajnos az élet kegyetlen.. velem az élen!
Talán őrültség, de utálom a családomat, és bosszút akarok rajtuk venni, amiért azt tették velem, amit. Egymásra folyton oda figyeltek, de rám.. rám sosem, és ami elborzaszt azaz, hogy féltékeny vagyok.. anno Marcelre, és most rájuk, hisz a túloldalról tökéletesen láttam, hogy mi történt velük élőként, hisz jómagam halott voltam, s láttam mindazt, hogy mennyire megfeledkeztek rólam az idő telése alatt, sőt voltaképpen mennyire összetartottak maguk közt. Ők egy család.. igen, és én nem tartóztam ebbe bele sohasem, ami valljuk be fájó pontja az életemnek, de túl kell lépnem a sérelmeimen, és ideje a megalázkodásaim helyett a bosszút el hozni a számukra. Kegyetlenül megfizet mindenki, és én garantálhatom, hogy a szenvedésük kielégítő tény lesz nekem, míg nekik merő pokol. Mélyen felsóhajtok, ahogy elnyomom magamba a fájdalmat végül. Anyám egy totális idióta, csak ő bír ilyen sületlenséget kitalálni... ráégeti a kezemre ezt a vacak szart. Istenre mondom - , ha létezik - , hogy ezért még elégtételt fogok venni, hisz mégis mi jogon tesz bennem testi károkat? Az én gyönyörű külsőm, az én édes kicsi kinézeti alakom.. bár igaz nem az eredeti, de átmenetileg megteszi, illetve élvezem a boszorkányság jelentőségét, de az, hogy törékenyül ingatag a létezésem fogalma, nos már kevésbé tűrhető esetleges feltevés. Elbeszélek magamba, mint egy idióta, és közben észre sem veszem, hogy társaságom akadt. Igazság szerint jobban lefoglal a kezemen ez az írás, amelyet Esther anyám tetováltatott fel díszként, mégsem mozdulok meg, hogy kielégítsem a nyamvadt kis vágyait. Ha kell neki valami, akkor szerezze meg magának! Nem vagyok Finn, hogy körül ugrálom, s körül rajongóm őt amiatt, mert a szoknyája alá akarok bújni.. ugyan már! Finn mindig is szánalmasan kötődött ahhoz a nőhöz, aki nem is az anyánk, de képtelen vagyok így hívni a látszatért. Ha csak meglátom hányingerem lesz, ami ironikus, hisz semmi sem veheti el a kedvem, de ő erre totál képes.. Ha anno tudom, hogy az anyám ilyen, akkor visszamászom ott, ahol a születéskor kijöttem, Isten bizony! Hirtelen fordulok meg, ahogy meghallom a nevemet, hisz voltaképpen még csak most eszmélek rá arra, hogy nem vagyok egyedül.. s a hang tagadhatatlanul kizökkentett minden gondolatmenetemből. Meglátva Klaust megrázom a fejem nem tetszően, és úgy mérem végig, mintha az ellenségemet szemlélném. Igen, pontosan ez az, amiért elfogadtam anyám ajánlatát... számot venni rajta, és mindenki máson a családból. Oh, drága Niklaus, de rég találkoztunk már szinte.. hiányoltalak. Ironizálok a gondolataim közt, ahogy finoman ívelt szemöldökömet felvonom Esther neve hallatán, így lépve még közelebb hozzá. Pontosan elé állva, s ahogy meghallom a következő mondatát.. a dühöm hirtelen lángra kap, és mint magamhoz hű tulajdonság azonnal mérhetetlenül bántja az önérzetem valóságát. -Tudod ki neked a kölyök?-Vonom fel szánalmasan kérdőn a szemöldököm, ahogy a hangom rideg csengése megüti a megemelt hangszín jelentős fokát.-Az őrült inkább szánalmasan te vagy.. hisz nem én akartam magamnak kicsinyes érzéseket, drága bátyám.-Nyomom meg a végén a jelzőt jelentős mértékben, ahogy cinikusan elmosolyodom.-Meddig is gyászoltál, miután elégtem.. 24 óráig, mint Bex?-Röhögök fel, ahogy megindulva körül járom őt.-Visszatértem anyám oldalán, és igaza volt.. szörnyetegek vagytok, míg én új élet feltételt kaptam; korlátlan szabadságot. Immár nem szúrhatsz le a nyomorult tőrjeid egyikével sem.-Nyomom meg a szavakat hangsúlyozva, és pontosan bele vigyorgok a képébe. -Ígérem, drága Niklaus, hogy nem sokáig kell már érezned emberi vonásokat, mert minden, ami benned él majd a fájdalom lesz.-Ordítom kíméletlenül, és ha eddig nem esett le neki, hogy tényleg az vagyok, akinek mondtam magam, akkor mostan le fog, hisz tökéletesen kivehető a szemeimből az ezer éves sérelem, és az, hogy mennyire igazat is beszélek.
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Szer. Feb. 25, 2015 12:45 pm
Hangokat hallottam. Felfigyeltem, mint aki a vadat lesné, s körbenéztem ezután hanyagul, és a földet bámultam utána újra, lecsukott szemmel. tudtam, hogy van a közelben valaki, mert nem vagyok ostoba. Nem érdekel különösképpen az, hogy rajtam kívül is an itt valaki. Ámbár, felismerem a gyanút, és nem csak egy átlagos emberről van szó. Azonban, ez a helyzet nem hoz lázba. Előbb vagy utóbb felbukkan ez a szerencsés ember, s kitudja. Lehet, hogy talán egy jót vacsorázom legalább. Katherine miatt még nem akarok túl sokáig. Maximum még tíz percet, azután pedig elmegyek innét, mert nem akarok itt éjjelezni. Különben sem értem azt, hogy egyáltalán mit keresek itt. New Orleans teljesen üres lett, amióta mindenki úgy tudja, hogy Hope halott. Engem azonban nem zavar ez a csend. Azonban sejtem, hogy valaki tervezget ellenem valamit, mert olyan még nem volt, hogy egyszer is legyen olyan, hogy ne történne semmi olyan, ami nem velem kapcsolatos. na meg persze, ami ellenem szól. Imádom ezeket a próbálkozásokat. Szánalmas, és ostoba dolog ellenem szegülni bárkinek is. Két lábamra nehezkedek, felállok. Körbenéztem újra, aztán újra előre tekintettem, mintha mindegy is volna. Inkább csak az erdő állapotát nézem, és csak az tűnik fel, hogy az elmúlt időkben eléggé megrongálták az itt élő boszorkányok ezt a helyet. Akik itt nyugszanak, szerintem a sírjukban forognak kínjukban, hogy hogyan nyugodhatnak ilyen csúf, rideg helyen. Aztán, már lehet, hogy nem is bánják. Halálra untam magam itt, s gondoltam, hogy talán körbesétálom. Jót tesz a friss levegő, hiszen, csak ezért jöttem ki. Férfi hangok jutottak a fülembe. Nem lehet olyan messze, hiszen tisztán hallottam, hogy mit mondott a fiú. Kol Mikaelson? Ez a név teljesen megütötte a szívemet. Mintha valami szorongatná, és nem hagyná dobogni. A torkomban éreztem dobogását, mintha csak egy kiadós futásról jöttem volna. Kol már régen meghalt. Ráadásul, nem az ő hangja vol ez. Kol amikor meghalt a szemem láttára, úgy éreztem, hogy a szívem egy negyede is vele égett el. És most újra az ő neve viszhangzik. De ki nevezte magát a testvéremnek? Gyorsaságom segítségével egy fiú háta mögött jelentem meg. Jól öltözött, s körülbelül egy magasságban vagyok vele. Szemlélem őt hátulról, de azonban nem mondhatnám őt Kolnak, mint ahogyan magát említette annak. Na meg, az Esther név is elhangzott. Az anyánk. Valami újabb fájdalom ért, és rettegés, harag, bűn, minden érzelem kijött rajtam. azonban csak álltam a fiú háta mögött, kényelmesen hátrarakott karokkal. - Kol Mikaelson. – Mondom ki a legkisebb, halott öcsém nevét. – És Esther… - azután pedig a cafka anyám nevét, aki még a halálon túl is képes lenne engem a sírba kergetni. - Csak nem megőrültél, kölyök? – kérdezek rá mosolyogva, és egyet közelebb lépek hozzá. Nem értem, miért nevezte magát Kol Mikaelsonnak. Sem pedig azt, hogy a ribanc anyám neve hogyan jön a képbe.
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Szomb. Feb. 14, 2015 6:41 pm
To: My Brother
"My name is.. Revenge!"
Ezer év sérelmet nem hagyhat csak úgy maga mögött egy adott személy.. ezer év kínt, gyötrelmet, s megaláztatást, amelybe része volt nem tud elfelejteni egy pillanat heve alatt.. ezer év, amelyet kárhozok, amelybe sosem volt semmi mi a családhoz köthetett volna. Mindig is megvoltak önmaguknak, mindig is egymást segítették, s én, mint valami keresztező tényező voltam ebben benne nyakig. Tudomást sem vettek rólam, Klaus ezerszer is leszúrt, Rebekah hátat fordított, s Elijah is ment a maga feje után, amelybe Klaust részesítette előnyben mindig is. Én, mint valamely külön álló egyed éltem az életem, s megjátszva az élvezetet szórakoztam épp ott, ahol voltam. Meghaltam, de tudomást sem vett rólam senki, mint ha csupán huszonnégy óráig tartott volna ama jelentőség, hogy nem élek. Látszatképet viseltem, amellyel fedtem azt, mit valójából önmagamban éreztem, s még most is érzek. Átkoztam a napot, amikor eme családtagjaként születtem meg, s adtam a kegyetlen, ego mániás, és nem törődök személyt, kit csak a maga érdeke hajt egyre előrébb. Könnyebb volt élni, könnyebb volt túllépni mindenen, s mindenkin. Mindig a magam javára dolgozni, és azon az oldalt állni, ami a nyerést ígéri.. ez vagyok én magam; önző, áruló, és szemét, aki a saját családján is átmegy. S most íme élek, hisz anyám visszahozott az élők körébe, amely új lehetőséget kínált fel nekem, de egyben gyengévé is tett; egy szánalmas emberi lénnyé. Kit bárki, és bármikor megölhet, mert csupán egy csettintés, és nekem végem.. gyűlölöm az embereket, gyűlölöm, hogy ez vagyok, s a halál ténye, amely a nyakamban liheg.. nem akarok meghalni emberként, nem akarok újra eltávozni az élők sorából. Igen, féltem az életem, és ez mindennél előbbre való, de mostan, hogy élek nem ez az egyetlen tény, ami éltet. Van egy felemésztő érzés a bensőmben, ami nem hagy nyugodni, amely lépésekre késztet. Bosszút érzek, düht, és mindezért elégtételt akarok venni; mindenkin. Megfogom keseríteni az életüket, amiért idáig juttattak, amiért tönkretettek, s kegyetlenül aljas vigyorral fogok felettük állni. Elveszem, ami kedves nekik, és elátkozom őket végleg, s ím végérvényesen. Ők nem a családom.. ők csak ártanak nekem, sohasem számítottam nekik. Elijah, és Rebekah mindig Klaus után ment.. s Klaus? Klaus Marcelt mondta a családjának, s amikor épp nem volt neki jó, hisz Elijah 'elcsente' előle, akkor engem vett elő szórakozási kedvének vágyai sorából, majd amikor végre visszakaphatta a fiát, a fejemhez vágta, hogy Marcel a családja... és aztán leszúrt.. leszúrt engem! Nem tűröm el a sérelmeket, nem tűröm meg, hogy ezt tették velem. Megfizet mindenki! Meg akartak ölni, de élek, s ím Elena szenvedhet Jeremyvel az élen. Semmibe vettek, s elárultak, s lám elfeledtek, de ne aggódjon senki visszatértem bosszút állni rajtuk is. Lépteim visszhangzódnak a köves úton, ahogy a temetőben vagyok, s csupán egyetlen hely felé megyek, ami voltaképpen az én kis gyűjtőhelyemet takarja magába foglaltan. Vámpírként is nagyon foglalkoztatott a boszorkányság. Mindig is imádtam, így hát rengeteg mindent begyűjtöttem az évek alatt, s még egy tőrnek is neki álltam a készítési terveim szerint, de nem sikerült befejeznem, pedig épp a bátyám; Klaus ellen készítettem. Az időjárás kellemes, verőfényes napsütés, nappal van. Ez itt New Orleans, a nagy családi város.. Mélyen szívom magamba a levegőt, és hirtelen egy hatalmas nagy sírkőben kapaszkodom meg. Fogalmam sincs róla, hogy van-e itt valaki, de biztosra veszem, hogy erre felé senki sem jár.. a temető nem a népszerűségi helyek sorába tartózik. A sírkő pontosan eltakar engem, így a másik sorba át sem látok, csupán az ordításom hallatszik, amely igen fájdalommal telt. A jó életbe bele! -Hagyj már békén, Esther..-Pillantok a kezemre félszegen. Üzenet, hogy hívat.. biztos hiányzom neki, vagy újabban Davinaval akar valami tervet közölni, hogy azt hajtsam végre. Egyszerűen kezd belőle elegem lenni. Felsóhajtva ülök le a földre, s a kezemet nézem, amelybe szépen bele lett égetve az, ami.-Neked anyám egy orvos kellene, mert valami beleszállt abba a nem létező eszedbe.-Suttogom idegességem közepette, s szinte gondolataim közt szidom, azt a nőt. Kezd az agyamra menni, és az, hogy folyton ellenőrzés alá von, mintha nem tudná azt, hogy mellette állok, persze a szándékaim koránt sem valósak, de amit ő nem tud, az neki nem fáj, nem? Na erről van itt szó! Körbe tekintek, de nem látok senkit, és úgy vélem nem igen volt fültanúja sem ennek az esetnek, így még bátran kijelentem a következőket; -Kol Mikaelson vagyok az Istenért, és nem a bábud!-Most körülbelül egy hülyének lehetne titulálni a személyemet, amiért magamban beszélek, de néha ez is megeshet - gondolom én. Nem is értem néha magam.. Viszont anyám remélem mihamarabb elintézhető lesz, mert már unom. Ha itt lesz az idő, megkapja a magáét!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Pént. Feb. 13, 2015 11:17 pm
Ez a legátkozottabb hely, ahol most vagyok. A legtöbb rossz dolog itt történt, de most valamilyen oknál fogva mégis csak idejöttem, de fogalmam sincs, hogy miért. Talán csak egy megérzés, ami idevezetett. Úgy vélem, hogy itt csak egy rakás vérfarkassal találkozhatnék, de egyelőre még azoknak a korcsoknak sincs nyomuk, hál' égnek. Fényes nappal van, ilyenkor inkább csak úgy vannak a városban. Kitiltanám az összeset egytől egyig, még Hayley vérfarkasait is, de nem tehetem, különben még a saját gyerekem anyja is keresztbe tenne nekem, amit nagyon nem szeretnék. Illetve: nem hiányzik most a baj. Jelenleg gyászolok, és nincs kedvem most semmilyen harcba sem belemenni. Meg van a magam gondja, nem akarok még egy lapáttal rátenni. Unalmas ez a hely, ráadásul meg nagyon kopár is. Sok sír, rendezetlenül szétszórva. Néhány kripta emelkedik ki, élükön egy angyalszobor, melyek olyan régiek, hogy megkezdte azokat az idő rendesen. Kopottak, és ósdik. Felcsillan aztán Camille testvérének a sírja is, ami most először nem volt összefirkálva. Nem is csoda. A rosszakarók is gyászolnak. Vigaszul elhoztam magammal azt a nőt, akiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha is megkedvelem, nem hogy még azt, hogy szerelmes is legyek belé. Azonban egy cseppet sem bánom. Boldog vagyok, mert legalább van kit szeretnem ebben az üres, kopár világban. Beszippantom a friss levegőt, de valami azonban bűzlik. Hiába tűnik üresnek ez a hely, azonban van itt valaki. - Nem túl kedves, szívmelengető fogadtatás. - állapítom meg, s pár oktávval emelkedett a hangom, mikor kiejtettem, hogy az is hallja, aki rajtam kívül még itt van. Örülnék, ha mutatkozna az illető. Aki ismer engem, pontosan jól tudja, hogy ilyen állapotban nincs kedvem harcolni. Az az idő majd később jő el, most még nem. Pihenésre van szükségem, arra, hogy kiheverjem a múltat. Lassú léptekkel sétáltam oda egy rendezetlen sírhoz. Annyira régi volt már, hogy a feliratot is belepte a moha, csak egy kis sarok volt, ahol még kilátszódott a kő. - te már úgy sem bánod.- állapítom meg, aztán leülök. A megérzéseim soha nem csalnak, mert nem a semmiért jöttem ide. Biztos vagyok benne .
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Szomb. Nov. 23, 2013 12:25 pm
Nicolas & Rose
Life is considered to damnation as beautiful beast
Éhes lettem, ahogy az utcákat róttam, de semmi új, hasznos nyomot nem találtam. A város peremén már nem gondoltam, hogy túl sok ember mászkálna, mégis olyan érzésem volt, hogy erre is találhatok magamnak ennivalót. De semmi. Végül egy boltban megigéztem egy eladót egy üveg tequila reményében, amit készségesen nyújtott át. Nem túl messze temető sejtelmes fényeit véltem felfedezni. Kezemben az üveggel, hangosan kopogó cipőm zajában úszva lépdeltem a temető kapujáig, majd beléptem azon, és elindulok a sírok között. Kibontom az üveget, majd egy húzásnyi kortyot lenyelve haladok tovább. Nem sok kedvem volt társasághoz, mégis hallottam, ahogy valaki mászkál a közelben. Meggyorsítottam tempóm, és a gondnok elé léptem. -Tegyen meg nekem egy szívességet. Felejtse el, hogy itt voltam ma este. Sőt, ne is emlékezzen rá, hogy mit csinált. Menjen aludjon egy kiadósat.-meredek szemébe, és amikor megfordul, és bezárja maga mögött az ajtót, elmosolyodom. Vagyok annyira igényes, hogy ne idősödő, kissé iszákos férfiakból táplálkozzam. Az éhségem az ital így is úgy is enyhíti, és már idejét sem tudom, mikor jártam temetőben. Az üveget a kezembe vettem, majd a pislákoló lámpa fénye alatt, egy közel száz éves sír felett álltam meg. -Egészségedre pajtás.-emelem meg az üveget, és újabb kortyot iszok ki az üvegből. Majd megvizsgálom a síron lévő feliratot, mely egy hatvanas férfit rejtett magában. Elrévedek, ahogy meglátom a születési helyét, ugyanis a falu ahol világot látott, nem messze volt attól a helytől, ahol sok száz éve én is megszülettem. Hát igen, vámpírként könnyebb az élet, s nem mellesleg így könnyebb is véghezvinni egy bosszúhadjáratot. Majd felvettem a nemrég földön landolt zseblámpát, és elindultam a fák között. Fekete hajamra a hold sejtelmes fényt vetett, és amikor egy bagoly felhuhogott a fán, elmosolyodtam. Még egy az éjszaka ragadozói közül. Egy közepes, de mégis lendületes szélfúvás meglebegtette a fák ágait, melyek zörögve hajtottak fejet a természet eleme előtt. Ahogy a zseblámpát magam előtt tartottam, hogy még jobban lássak merre tartok, mintha egy szem csillant volna meg előttem. De nem egy emberi szem. Sokkal inkább állatias szem. -Nem illik kilesni a másikat. Ahogy a temető szent hely, úgy a cigizést és az ivást sem itt kellene gyakorolnunk. Bár ez engem aligha fenyeget...-oltom le a lámpát, és ejtem a földre, és így a hatszáz éves tapasztalatomra bízva magam, ácsorgok egy helyben, várva, hogy az idegen megtisztel azzal, hogy megmutatja arcát.
>Words:381< >Music:The Unforgiven < >Kíváncsi leszek ebből mit hozunk ki : )<
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Pént. Nov. 22, 2013 9:05 pm
Rosemarie & Nicolas
Bagózni az esőben. Egy árva esőkabát vagy egy valamirevaló kapucni nélkül. Talán már régen leégett a vége és esetlenül fityeg csak a szám sarkában, de ebben a négy évszázadban majdnem mindig ott volt, lassan az lenne a furcsa, ha nem dohányoznék folyamatosan. Könnyű hozzászokni olyasmihez, ami bűnös, káros szenvedély, ha biztos tudatában vagyunk annak, hogy nem fog megölni. Egy törött szárnyú, mészkőből faragott angyalnak támasztottam a hátam, akinek jóságos mosolyát az évek során leeső savas csapadék vicsorgássá mart, míg az apró, fehér kis mécsesben árválkodó lángot a lábam alá raktam, hátha meg tudom őrizni a belőle származó egyetlen fénysugarat. Teljesen átázott a ruhám, a cipőmben tocsogott a víz; a temető közepén pedig keskeny patakot vájt magának a nagyobbacska horderejű vízáradat. Ugyanolyan szakadt koldusnak éreztem magam, mint az utcán élő csövesek. Ők pár dolcsiért könyörögtek; a különbség köztünk csak annyi volt, hogy én a megváltásomért esedeztem. Halottaktól kértem bocsánatot, ahelyett, hogy a jelenemet igyekeztem volna megváltoztatni. Nem igazán haladtam semerre. Volt egy munkám, ami kellően kompenzálta a tényt, hogy nincs magánéletem. A számomra fontos emberek meghaltak; egyszerűen csak elcsúsztak egymás mellett a pillanataink. Ha valaki fontos is lett számomra az ezt megelőző években szánalmasan rövid egy éjszakásokig, maximum pár napig akartak engem, de nem azért, mert nem voltam megfelelő. Hanem mert mindannyian menekülünk a kötödéstől. Sebzett lelkünket nem mutogatjuk halhatatlan társainknak. Túl hosszú ideje lenne megemészteni, viszont túl sok ahhoz, hogy örökké együtt bírjon élni vele. Cseszett egy élet. Voltaképp tényleg arra megfelelő, hogy vért szívjunk és frappánsan alkalmazzuk azt a bizonyos "gombot" a fejünkben. Könnyű, menekülési útvonal. A távolban fény derengett fel a temető bejárata felől. Biztosan a gondnok. Érdekes lehet holtak között mászkálni, ócska porhüvelyek málladó martaléka közt, míg te magad élsz, iszol, szexelsz. Márha vagy oly szerencsés.. Nem moccantam meg csak kivettem a már csak enyhén parázsló csikket és a földre dobtam. Egyenesen Carrie o' Bryan sírja elé. Élt: 16 évet. Ó a büdös francba! Sejtelmes árnyékot vetett az arcomra a közeledő lámpa fénye, egyúttal nőtt az éhségem az ismeretlen halandó vére iránt. Minden az önkontrollomon múlik. De van-e kedvem hallgatni rá?
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Csüt. Okt. 10, 2013 1:13 pm
Játék vége
• • • KÖSZÖNTEM A JÁTÉKOT!
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Hétf. Aug. 19, 2013 9:37 am
it's impossible
Megállítanak a szavaik. Nem azért, mert komolyan venném őket, vagy akár egyetlen röpke pillanatra is hajlandó lennék elgondolkodni azon, amit hallottam. Hiszen nevetséges. És teljességgel lehetetlen. Ezt ők sem gondolhatják komolyan, bár nem értem, miért ragaszkodnak ehhez a szánalmas kitalációhoz. Éppen ezért torpanok meg. Mert kíváncsivá tesznek most már, hogy miért nem adják fel végre. Mit akarhatnak elérni ezzel? Azt hiszik talán, hogy megőrültem? Hogy agyamra ment az ezer évem... vagy hogy ennyire magányos lennék, hogy beadhatnak nekem egy ilyen képtelenséget a... Nem, még gondolatban is nevetséges kimondani. - Te meg mi az ördögről beszélsz, Elijah? - emelem fel a hangom a fivéremre förmedve. - Mi az, hogy az én esetem más?! - ha lehet, még nagyobb hangerővel, egyre türelmetlenebbül és dühösebben ejtem ki a szavakat. Teszek is felé egy fenyegető lépést. Komolyan erre akarja pazarolni az időnket? Hogy ezzel a képtelenséggel magára haragítson? Szeretnék valami nagyon gorombát, nagyon dühöset, nagyon komolyat a fejéhez vágni, mutatóujjammal bökök felé, tekintetem villámokat szór, és ajkaimat szólásra nyitom, de végül csak nem jön ki rajta egyetlen hang sem. ...vámpír nem képes a gyereknemzésre, de egy vérfarkas igen. Kíméletlenül visszhangzik a fejemben ez az egyetlen mondat, és hosszú idő óta először komolyan úgy érzem, hogy rosszul vagyok. A gyomrom liftezik, a szívem idióta összevisszaságban kalimpál, és forog velem a világ. Nem. Ez nem lehetséges. Lehet, hogy farkas vagyok, de vámpír is. Ezer éves. Ez nem történhet meg. Én mint apa. Nem. Röhej. Nem. Hayleyre nézek, és szinte fizikai fájdalmat érzek attól a tömény érzéshalmaztól, ami rám nehezedik. Mintha Elijah szavai méregként terjednének a bőröm alatt. Megrázom a fejemet. Aztán a fivérem utolsó szavaitól mintha ez a sok-sok képtelen érzelem kellős közepében egy bomba robbant volna, úgy áraszt el a mérhetetlen düh. - Feltételek?! - szinte köpöm a szót a bátyám felé. - Egyikőtök sem normális. Komolyan elhiszed ezt a sok sületlenséget?! Miért vagy ilyen biztos benne, hogy Hayley tényleg terhes? És ha valóban az... mi bizonyítja, hogy tőlem? Egyetlen alkoholmámoros éjszaka? Ugyan már! Biztos lefeküdt valaki mással. Talán többekkel is - fordulok az említett felé fenyegetőn. - Mire megy ki ez az egész, hah? - förmedek rá a lányra. - Tényleg azt képzeled, hogy ilyen idióta vagyok? - most felé lépek egyet, és dühömben bizony képes lennék azonnal kitépni a szívét, vagy elkapni, és keresztül hajítani a kerítésen. Még hogy a gyermekemet hordja! Ekkora képtelenséget még nem hallottam. Én nem lehetek apa! Nem lehetek! Egyszerűen nem! Hirtelen gondolok egyet, és végleg faképnél hagyom őket. Tudom, hogy ennyivel nem úszom meg, hogy meg fognak ismét találni ezzel az őrültséggel, tudom, mert legbelül érzem, hogy csak tagadásban vagyok. De még nem állok készen.
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Kedd Aug. 06, 2013 7:18 am
to; Hayley & Klaus
<
Nem akarom hogy Niklaus eldobja magától az esélyt, de képes rá. Mindig ezt teszi. Ha egy cseppnyi esélye is van arra, hogy boldog legyen, mindig hátat fordít neki, és elmenekül. Ezért nem volt soha egyetlen olyan kapcsolata sem, amiben boldog lehetett volna, de őszintén én sem büszkélkedhetem. Hiszen Katerina átvert, Elena szintén, és a többi? Említésre sem méltó. Csak arra voltam jó, hogy esetleg átváltoztassam őket. De legalább megpróbáltam, annak ellenére, hogy tudtam, hogy esélytelen az egész kapcsolat. Ha Katerina máshogy állt volna hozzá, talán nem így végződött volna, de ezt sajnos már sosem tudhatjuk meg. És őszintén, már nem is vagyok rá kíváncsi. De Niklaus-nak még esélye lehet arra, hogy boldog lehessen. Én biztos vagyok benne, hogy az a férfi, aki egykor az öcsém volt, még ott van, és ő nem fordítana hátat a saját gyerekének. - Pontosan ugyanígy reagáltam én is Niklaus... - Kezdek bele, de őszintén fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor mondani, vagy hogyan is kell mondani, hiszen ha azt a felét nézzük, Niklaus egy több mint ezer éves hibrid. Ép ésszel végiggondolva esélytelen, hogy gyereke születhessen, és tessék... - Szerinted én nem így reagáltam erre? Idejövök, hogy mire készülnek ellened, és ezzel a hírrel fogadnak... Niklaus! - Mondom ki a nevét, és látom, hogy távozni készül, hát vámpírsebességgel előtte termek, és elállom az útját, és egyik kezem a vállára teszem, ezzel is kihangsúlyozva, hogy nem engedem el, míg nem végeztem a mondandómmal. - A Boszorkányok napokig varázslatokat olvastak a lányra. Tudom, hogy esetünkben képtelenség egy gyermek, de a te eseted más... - Elakadok, s keresem a szavakat. Velem ritkán történik meg, hogy keresnem kell a szavakat, de most megtörtént. Mély levegőt veszek, és folytatom végül. - Lehet... Sőt biztos, hogy egy vámpír nem képes a gyereknemzésre, de egy vérfarkas igen. Niklaus a te vérfarkas éned évszázadokig szunnyadt, még élni sem volt ideje, s most, hogy megtörted az átkot... - Néha még mindig a torkom szorul el, hogy nem voltam képes megakadályozni azon az estén. - Így lehetséges ez is... - Végül elmondtam, amit a boszorkányok is elmondtak, de van egy olyan érzésem, hogy egy-két részletet szándékosan nem mondtak el még nekem sem. Az első dolgom lesz ezeket is kideríteni. - Azt mondták, az irányításuk alá vonták a terhességet... És lenne pár feltételük... - Ez az a része, amit Hayley vagy tud, vagy nem, mert nekem is négyszemközt mondta el Sophie. Niklaus-nak védenie kellene ezt a gyermeket, aki egy esély lehet arra, hogy egy család lehessünk ismét. Szükségem van a családomra, már ami megmaradt belőle, de így, hogy gyűlölködnek... Képtelen vagyok ezt tovább elviselni, szinte fizikai fájdalmat okoz. Azt akarom, hogy egy család lehessünk ismét...
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Hétf. Aug. 05, 2013 5:57 pm
Klaus && Hayley && Elijah
Miként s hogyan kellene reagálnom erre a cseppet sem békés helyzetre? Ami most egyelőre sikerült, hogy tudtam nyelni egy nagyot. Majd újabbat, s újabbat. Torkom csak száradt, mintha ezer éve egy korty víz nem csúszott volna le rajta, és nehezemre esett nem rögtön az éjszakába menekülni. Tekintetem megtelt valami akaratlan félelemmel, hisz Elijah Mikaelson-tól nem féltem, Klaustól annál inkább. Volt szerencsém megismerkedni a temperamentumával, mikor néhány hete szórakoztunk néhány pohár ital után. És amúgy sem áll valami nyugodt vámpír hírében, hiszen a nagy hibrid néha megköveteli az áldozatot. Ennek jelen helyzetben nem tudtam örülni. Bensőm, gyomrom megremegett, de nem a hírhedt rosszullétektől, hisz mondhatni, engem azok elkerülnek. Talán mert természetfeletti vagyok.. vagy mert simán nem egy hétköznapi gyermek növekszik bennem. Igaz, ha Klaus megöl, ezen már nem kell legalább gondolkodnom. Figyeltem kettejük tekintetét. Elijah-ét, ahogyan védelmet ígért nekem, majd Klaus-ét, akinek pillantása immáron az értetlenségtől csillogott. Nem értett semmit. Nem csodálom. Elég zavaros volt a helyzet, s Elijah is tudott rébuszokban beszélni, legalábbis egyelőre. Nem késlekedik majd sokáig a lényeges információval, ebben biztos vagyok. S el is hangzott az a bizonyos mondat. A lány a te gyermekedet várja, Niklaus. Ismét nagy nyelés, és Klaus tekintetét kerestem meg saját pillantásommal. Természetesen hitetlenkedett. Miért hinne bármit is? Először én is azt hittem, hogy a bolondját járatják velem azok a boszorkányok. - Klaus, ez nem egy vicc. - jött meg a hangom, és immáron nemcsak a nevét tudtam kiejteni ajkaimon, hanem többet. Nem mintha az én szavam olyan sokat nyomna a latba. Féltem tőle, a haragjától, a mérgétől, mellyel képes lenne engem meggyilkolni, cafatokká szedni, ha rájön, hogy mindez igaz. Mindez.. megtörténhet. - A boszorkányok.. érthető magyarázattal szolgáltak, hogy miként lehetséges ez. - fűztem még hozzá nagyra nyílt szemekkel, miközben követtem őt tekintetemmel. Nem akartam itt tartani, hiszen ha továbbáll, a nyakam megússza a mai napot. A gyomrom már indiántáncot járt, az aggodalom kezdett az agyamra menni, és nem voltam biztos abban, hogy Elijah képes meggyőzni bármiről is a testvérét. Hiszen oké, testvérek. De szemmel láthatóan Klaus most sem hisz neki. Tehát.. miről is beszélünk most? Ha Klaus most visszafordul.. és magyarázatot fog követelni, megkapja vagy Elijah-tól, hiszen tisztában van vele, vagy tőlem. Feltéve, ha megélem azt az áldott pillanatot.
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Hétf. Júl. 29, 2013 9:37 am
You lost your mind.
A türelmem egyre csak fogy és fogy. Mi akar lenni ez az egész? Minek hívott ide? A boszorkányokat említette, egy mondvacsinált ürüggyel iderángatott a temetőbe egy rozzant kriptához. Nincs nekem erre időm. Elijah talán ennyire ráér, hogy kisded játékokkal szórakoztasson bennünket? És még ő tartja magát komoly, érett felnőttnek. Igen, annyira imádja kijátszani a legidősebb bátyj kártyát ellenem, de hogy a fenébe vehetném őt komolyan, ha ilyen komoly helyzetben a bolondját járatja velem? Fel kell kutatnom a Deveraux boszorkányokat, és kiderítenem, hogy mit terveznek ellenem. Abban már egyre biztosabb vagyok, hogy a hír igaz. Összefogtak, forralnak valamit. Az egész város bűzlik valamitől, csak még arra nem jöttem rá, hogy mitől, pedig olyan, mintha közvetlenül az orrom előtt lenne a dolog, és csak arra várna, hogy észrevegyem. A csontjaimig érzem, hogy valahogy köze van a dolognak Marcelhez is. És tudom, hogy nem fog tetszeni, amikor ráébredek. Úgy érzem, az egykori pártfogoltam túl messzire ment, túl nagyra tört. Boszorkányok remegnek a neve hallatán? Nevetséges. És a szabályai... Miféle szabályok? Miért emlegeti őket úton-útfélen mindenki? Mivé lett ez a város? Egykori otthonom. Annyi megválaszolatlan kérdés, melyek kavarognak bennem szüntelen, és emésztenek, mióta megérkeztem. Szeretnék mielőbb választ kapni valamennyire, de aligha juthatok előrébb, ha itt kell ácsorognom a fivéremmel és ezzel a farkaslánnyal. Értetlenül jár a tekintetem kettejük között. Mi a halálról beszélnek? Miért viselkedik Elijah úgy, mintha titokban azt tervezgetném, hogy elvágom Hayley torkát, és a folyóba lököm? Miért kellene őt megvédenie tőlem? Nem értem, mire megy ki ez az egész. Nem léphetnénk már tovább? Mert esküszöm, ha az kell, hogy valóban elvegyem a lány életét, hát megteszem. - Nem tudom, mi ez a nevetséges színjáték, és hogy mi köze ennek a boszorkányokhoz, de a türelmem egyre csak fogy, Elijah - figyelmeztetem őt látva, ahogy oldalazva Hayley mellé lép. Micsoda lovag! Sosem feledkezik meg a morálról, nem igaz? Kár, hogy az ezzel kapcsolatos nézetei túlságosan emlékeztetnek a középkorra. Végre-valahára észhez tér, hogy elmondja nekem azt, amiért itt vagyunk... illetve a boszorkányokat épp csak egy fél mondat erejéig említi, aztán előáll nekem ezzel a képtelen mesével. Összeráncolt szemöldökkel meredek rájuk várva, hogy mikor nevetik el magukat. És mivel nem teszik, megteszem én. Hangosan röhögök a képükbe. Nem mintha annyira vicces lenne, de azért díjazom az igyekezetüket. - Nektek teljesen elment az eszetek - nevetgélek még egy sort, aztán hátat fordítok nekik. Megyek. Én ezt nem hallgatom tovább. Elfogyott a türelmem. - Azért ennél többet vártam volna tőled, Elijah, mint hogy egy ilyen rémes közjáték miatt iderángass - fordulok hirtelen vissza, majd küldök egy lesújtó pillantás Hayleynek is. - És te... Hát... nagyon unatkozhattok... de legközelebb kérlek, keressetek más bolondot. Nekem van égetőbb dolgom is - teszem még hozzá, aztán megindulok faképnél hagyva őket. Elég volt belőlük ennyi bőven.
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Hétf. Júl. 29, 2013 8:38 am
to; Hayley & Klaus
<
Niklaus is ideért, éppen időben... Tudatni akartam vele, amit megtudtam, de csak úgy tudtam ezt elérni, ha kicsit máshogy mondom neki a dolgokat. Kénytelen voltam valamivel idehozni, és nagyot nem hazudtam. Sőt... Egyáltalán nem hazudtam, mert az a boszorkány avatott be a nagy titkokba. Először azt hittem, hogy hazudik, hiszen Niklaus vámpír, de elmondott mindent, amit tudnom kell. Niklaus vérfarkas énje sokáig szunnyadt, most viszont előtört, és így sikerült teherbe ejtenie a lányt. Niklaus megkapta azt, amit én mindig is akartam. Egy gyermeket, akit el fog dobni magától, mert fél. Mert a gyerek felelősség. Egy gyerek mindent megváltoztat, még ha nem is akarja az ember. De egyben csodálatos is lehet. Soha nem értem meg, hogy bárki azt mondja nekem, hogy apa leszek, de Klaus megkapta ezt. Féltékeny lennék? Egy kicsit talán igen, az vagyok. - Már mondtam, hogy nem eshet bántódásod! - Hangommal is nyomatékosítottam, hogy meg fogom védeni. Tekintetem sem mond mást, s mikor Klaus megérkezik a lány mellé állok. Képes lennék Niklaus-szal ismét szembemenni, ha meg akarja ölni azt, aki a gyermekét várja. - A fivérem, és tudom kezelni a dühkitöréseit - Suttogom, de Klaus ezt is hallja. Mindig is tudtam kezelni, s most, hogy nincs nála tőr, sem fehér tölgy karó, nem árthat nekem. Még a harapása sem ölhet meg. - Pontosan a boszorkányok miatt hívtalak ide. A boszorkányok megtudtak egy olyan dolgot, ami még számomra is emészthetetlen... - Kezdek bele, de ez a sablonszöveg csak időhúzás, mellyel még jobban idegesítem őt. Persze nem ez a szándékom, de ha egyből mindent ráborítok, akkor abból semmi jó nem sülhet ki. - A lány terhes... A te gyermekedet várja, Niklaus... - Mondom kicsit több érzelemmel, de arcom semmit nem mutat. Hatásszünetet tartok, nem kívánok többet szólni, hagyom, hadd eméssze magát. Ez igencsak új lehet... Még én sem emésztettem meg teljesen... Klaus arcát figyelem, s néha azt kívánom, bár láthatnám minden érzelmét, majd mikor kimutatja azokat, akkor rájövök, hogy bár ne tette volna. Mégis az öcsém, és tudnom kell, mit forgat a fejében...
||Szavak száma: 330 || Ezt hallgattam: You're the reason... || Megjegyzés: Bocsi ha béna lett ||
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Csüt. Júl. 25, 2013 11:44 pm
Klaus && Hayley && Elijah
Ledermedtem. Képtelen voltam bárminemű cselekedetre, vagy szóra, mely kifejezte volna, mi zajlik le ebben a pillanatban a fejemben. De amúgy sem szoktam ennyit gondolkodni, hisz a tettek embere vagyok. Gyakran cselekszek váratlanul, s nem törődve azzal, hogy mik fognak következni utána. Valami ilyesmi történhetett néhány hete Mystic Fallsban is, mikor lefeküdtem Klausszal. De a pokol hét bugyrának szerelméért is, ki gondolta volna, hogy neki lehet gyereke?! - Klaus idejön.. tisztában vagy azzal, hogy mit jelent ez rám nézve? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben megálltam vele szemben, s hangom ekkor már a félelem alatt állt. Nyelni már nem tudtam, mert elvakította fejemet egy fénysugár.. alagút a halálba. Ezt ástam meg magamnak. Ügyes voltál, Hayley, gratulálok neked. Hirtelenjében ismét azon gondolkodnom, hogy vissza akarok csöppeni a régi életembe. Újra visszaszállni abba a nyavalyás kocsiba, és tovább keresni a szüleimet. El Mystic Fallsból.. messzire.. a lehető legmesszebbre.. - Hogyan tudnál megvédeni tőle? Nem véletlenül fél tőle minden fajtámbéli. - akadékoskodtam, de neki is be kellett ismernie, hogy ha nem ez lenne a helyzet, még jól is állna nekem. Mondjuk egy színházi darabban például. Már magam is hallhattam azt, amit ő, hisz láthatóan fülelt, és felfigyelt valamire, melyet már hamarosan hallottam magam is. De nem a lépteket, azt csak nagyon halkan. A hangot, mellyel felfedte, hogy itt van, s megkapta testvére üzenetét. Ezek szerint Elijah nem játszik velem, valóban idehozta egy üzenettel fivérét. Egyelőre nem tudom, hogy mennyi hasznom fog ebből származni, de nyilván nem túl kedvező ez. Arcomat próbáltam rezzenéstelenre varázsolni, hogy ne láthassn semmit tekintetemen, de való igaz, hogy ha valamit ő ezer év után biztosan tud: jól embert ismerni. Csak lehajtottam fejem, néztem mindenhová, csak szemeibe nem, de nyakot kellett nyelnem időközben, hogy ne láthassa rajtam zavaromat, s félelmemet, mely egyre inkább uralta porcikáimat.Egy életre kelt rémálom. - Klaus. - szűrtem ki csupán ennyit a fogaim között. Nem vártam, hogy feleségül vegyen. Sőt, még azt se, hogy törődjön velem. Azt akartam, hogy hagyjon életben.
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: St. Louis temetõ Hétf. Júl. 08, 2013 5:08 pm
Hayley & Elijah; What is she doing here?
A kíváncsiság, a düh, a türelmetlenség fojtogató elegye keveredik és folydogál fájdalmasan az ereimben jelenleg. És egyre inkább emészt minden egyes hiábavaló lépéssel, melyet a valaha szívemhez legközelebb álló város utcáin megteszek. Mindennél jobban gyűlölöm, amikor fenyegetve érzem magam. Amikor azt kell hallanom, hogy valaki terveket szövöget ellenem, amikor összeesküvést hallok, amikor valaki bújkálásra, menekülésre akar késztetni. Mást sem tettem az elmúlt egy egész évezredben, mint menekültem, és… és belefáradtam. Azt hittem, Mikael halálával ez a gond végleg lekerült a vállamról. Aztán kiderül, hogy nem pusztult el vele az utolsó fehér tölgyből készült fegyver is, és hamarosan újra az életemre, és a testvéreim életére próbálnak törni. Elijahnak hála, most az egyetlen megmaradt – és sajnos Esthernek hála megsemmisíthetetlen karó – jelenleg az én birtokomban van, így senki nem fenyegethet közvetlenül. De azt sem akarom a közeljövőben újra átélni, amit a Bennett boszorkány tett velem legutóbb. A testemet teljesen kiszárítva egy koporsóba "löktek". Ennél még az a sors is milliószor jobb, amibe én a testvéreimet kényszerítettem, hisz a tőrökkel a szívükben teljesen kikapcsolnak, mintha aludnának. Én viszont nagyon is ébren voltam, és teljesen tehetetlen. Minden lélegzetvétel fájt, hisz nem volt elég vér a szervezetben a rendes vérkeringéshez. A létezés legszélső peremére taszítottak, és ha sokáig maradtam volna abban az állapotban, félő, hogy előbb-utóbb teljesen beleőrültem volna. Mintha nem lennék néha így is meglehetősen beszámíthatatlan… még saját magam számára is. Minél előbb utána akarok járni, hogy mi is az, amivel a New Orleans-i boszorkányok fenyegetnek. Az elmúlt hónapok izgalmai után pedig végképp nem vagyok türelmes. Ki akarom deríteni, hogy mi ez az egész, aztán véget vetni a nevetséges próbálkozásaiknak, bármilyen drasztikus módszerekhez is kell majd folyamodnom ahhoz, hogy elérjem a céljaimat. Mind bolond, aki ujjat mer húzni velem anélkül, hogy tisztában lenne vele, mivel jár ez. Aki pedig ismerve a kockázatot mégis fenyegetni mer… nos vessen magára. Bennem nem lesz könyörület. Bár egykor sokat jelentett nekem és a családomnak ez a város, New Orleans, most nem szeretnék sokáig időzni itt. Csak elsimítani ezt a dolgot, aztán visszatérni Mystic Fallsba. Az igényeimet most épp eléggé kielégíti az ottani életem is, nem beszélve arról, hogy Caroline-nal végre kezd valamilyen irányba haladni is a kapcsolatunk. A türelmetlenség és a kíváncsiság ilyen mértékű keveréke nálam sosem jelent jót. Ha lenne kit felelősségre vonnom, kifaggatnom már végre, legalább le tudnám mindezt vezetni, és jutnék valamerre. De minden felé bosszantó falakba ütközöm, és mást sem hallani, mint azt az elképesztően nevetséges, rövidke kifejezést, hogy „Marcel szabályai”. Létezhet vajon, hogy az egykori pártfogoltam valóban ilyen erős tekintélyre és hatalomra tett szert a városomban? Hogy a helyi boszorkányok nem csupán behódolnak neki, de rettegnek is tőle? Attól az alig egy-két száz éves fiatal vámpírtól, aki az én szemeim előtt kezdte csupán bontogatni a szárnyait? Nem tudnám megmondani, hol van ebben a bökkenő, de minél többet hallok, annál inkább érzem, és egyre égetőbben, kínzóbban, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Nem tetszik nekem ez az egész. Mielőtt sikerülne magamat teljesen belelovalni olyan dolgokba, melyekhez nem is akartam, hogy közöm legyen, és csak még inkább felhergelni magamat, egy üzenetet kapok Elijahtól. Nem gondoltam volna, hogy utánam jön, azt pedig végképp nem, hogy segíteni fog. A viszonyunk ugyan nem teljesen ellenséges, de nem is nevezhető igazán testvérinek mostanában. Erre most kideríti nekem, hogy kik szövetkeznek ellenem? A korábban már emlegetett türelmetlenségem és kíváncsiságom azonban nagyobb annál, minthogy a bizalmatlanságom elfolyhatná, ezért célba veszem az említett helyet, és hamarosan meg is érkezem a temetőhöz. Az éles hallásomnak hála, nem tart sokáig, amíg bemérem, honnan jönnek a hangok. Beszélgetés. Az igazán meglepő csak az, hogy Elijah nem mással társalog, mint… Hayleyvel. - Kit kell megvédeni kitől? – szöknek magasba a szemöldökeim, ahogy elcsípem a mondandója végét, és tekintetem egyiktől a másikig jár. - Mi ez az egész, Elijah? Mit keres ő itt? – bökök Hayley felé kissé udvariatlan stílusban, mintha nem lenne részese maga is a társalgásnak. De nincs kedvem lefutni a felesleges köröket, csak az igazat akarom, és minél előbb. - Azt hittem, a boszorkányok miatt hívtál ide – pillantok szúrósan Elijahra. Ha csak nem vette fel időközben Hayley a Jane-Anne Deveraux nevet, nem látom be, mi a fene köze lehet neki ehhez az egészhez, és minek kellett őt is idehívnia. Szegény lány, remélem, nem hiszi azt, hogy a barátnőm lett, csak mert együtt töltöttünk egy éjszakát. Ennyire nem lehet naiv.
•• Words: 712 •• Music: Radioactive •• Note: Végre idejutottam, bocsi a késésért. ••
Kezdőlap
Tárgy: Re: St. Louis temetõ 
४ music: 
||
