Lara és Ruby

Lehetek én akármilyen beszari alak, a helyzet súlyosságát mérlegelve mindig hamar összeszedem magam, ahogy most is. Talán ezt nevezik bátorságnak, hisz már most érzem, hogy az imént látottak után, egész éjjel a hűtő mellett fogok kuporogni és nagy kanállal eszem a kedvenc karamellás, csoki darabos jégkrémemet. De most még helyzet van, most még olyan halál komor arckifejezéssel állok a lány előtt, mintha a vámpírvadászat Han Solo-ja lennék, edzetten és tapasztaltan.
Na, nem mintha nem lennék vérprofi kísértetvadász és az ártatlanok védelmezője, csak az én terepem épp valami olyan, ami létezik is, nem ez a sok kamu Cullenékről.
A lánynak szerencséje, hogy ahogy feláll, már rogy is vissza a földre, mert már épp lendítettem volna a sokkolóm, hogy jól oldalba bökjem vele. Talán nincs köze a sötétséghez, tekintve, hogy nem reagált a szentelt vízre, de még mindig itt az a kis apróság, hogy épp kinyírt két pasast – legalábbis gondolom a pisztolylövés is tőle jött.
- Maradj ott és nem esik bajod. – Morranok rá, a félig kiürült szenteltvizes palackot visszacsúsztatom a hátizsákomba, majd hátrálni kezdek, ügyelve, hogy ne fordítsak a lánynak hátat, s már csak a nem messze lévő testnél állok meg.
Kíváncsi vagyok mit fogok látni, ha majd lenézek rá. Amikor pedig megtörténik, akkorára kerekednek a szemeim, mint a Jupiter.
- De… de ez… - kék. Jönne a nagy, tudományos megállapítás, még épp el tudom harapni a mondatom, hogy ne csináljak hülyét magamból. Kihasználva, hogy a lány még erőtlen, egy darabig csak értetlenül kerülgetem, figyelem, még a sokkolómmal is megpiszkálom a testet. Végül kénytelen vagyok felállni és eltávolodni, tekintve, hogy még fél perc a közelében és kidobom a taccsot, ami az arcomon is jól türköződik.
- Mi ez?! – Bökök a kezemmel a különös holttest irányába, szinte számon kérő és felháborodott a hangom. Vicces egy helyzet, hisz valahogy úgy nézhetek rá, mintha az anyja lennék és tíz perce kértem volna meg, hogy rakjon rendet a szobájában, ám mikor bemegyek, ott még mindig olyan a helyzet, mintha bomba robbant volna.

Egy ideje már lecsillapodtak körülöttem a dolgok, azt hiszem. Értem ez alatt, hogy a családom abbahagyta a nyaggatást, hogy menjek vissza Texasba, sikerült befejeznem a kóma előtt elkezdett főzőtanfolyamot, és végre találtam egy olyan munkát, ahol hozzám hasonló félnótásokkal lehetek körülvéve. Igen, mint kiderült New Orleansban zabálják a kísértet históriákat, így felvettek egy laphoz, teljes állásba, a kiadó pedig epekedve várja, hogy megjelentethesse a sztorim a Lake Massiveról, hisz egy megmagyarázhatatlan kóma egy szellemtanya gyomrában… ráadásul erős háttértudásom is van, a turisták vinnék, a lapot, mint a cukrot. Az egyetlen gond, hogy találnom kell egy új albérletet, bent a Francia Negyedben, hogy közelebb legyek a szerkesztőséghez.
Hallottam néhány dolgot és nem tudom, készen állok-e rá, hogy bemenjek oda. Tudom, hogy az ördög ezt akarná. De én is ezt akarom? Úgy érzem, hogy azt kell tennem, amit elvár tőlem. Vajon miért? Az elrabolt egy évem miatt? Mert a gondolatát is képtelen vagyok elviselni, hogy mit tehetne velem újra? Nem, biztosan nem, engem nem ilyen fából faragtak. A fenyegetés önmagában nem okozhat semmit, ha csak nem fogadják el, ugye. Én márpedig nem fogadok el semmit. A munkám és a szenvedélyem miatt költözöm oda, nem pedig az ördög akaratából. Na bumm.
Szóval ezek a gondolatok töltik meg a tökfejem, ahogy az utcán kóborlok, már jóval kilenc után. Mondhatnám, hogy futni jöttem ki, de épp csak költői válságban vagyok és szükségem van egy kis friss levegőre, meg egy nagy cuppanósra a múzsától, hogy túllendülhessek a zsákutcán. És ugye mi is lehetne jobb e célból egy magamfajta számára, mintsem a hátborzongató helyek?
A múltkor is olyan jól bevált az az erdő. Még most is ráz a hideg, ha rá gondolok! Jó, jó, csak az áruház mögötti parkban jártam, de tényleg félelmetes volt. Azok a fák! Hú. Ma pedig egy temetőt pécéztem ki, úgy tizenöt perc sétára az albérletemtől van is egy egyszerű köztemető, itt a belvárosban.
A főkapu zárva, így sertepertélek egy darabig a magas kerítés mentén, s mikor végre elcsípek egy autó és járókelő mentes percet, átmászom – bár a tetejéről inkább csak esek. A sírok közti út jól ki van világítva, így haladok egészen a pavilonig, egy útközben felvett vaskosabb botot szorongatva a kezemben, amit a járda mentén vettem fel. A torkomban dobog a szívem, a függője vagyok ennek az érzésnek, ám a kis kőépületnél érdekes hangokra leszek figyelmes. Technikailag bokán fosom magam, de hamar észhez térek és nagyot nyelve indulok a hangok irányába. Akármi is folyik itt, érzem, hogy imádni fogom – persze csak ha van bármi köze a paranormális aktivitáshoz. Már a közelben járok, mikor meghallom a lövést, kis híján felsikítok, de visszafogom a hangom és azonnal hasra vágom magam, a további utat már csak kúszva teszem meg a sírok között, a telefonommal természetesen kamerázva. Az akció végét még épp elcsípem, ahogy nő megdöfködi a pasast… ez… biztosan egy vámpír. Legalábbis remélem, hogy az, nem pedig egy pszichopata botos csaj. Mivel itt már elég sötét van és nem tudom biztosan megállapítani ki, ki, erőt véve magamon felkapaszkodom egy sírbolton, s immár egyik kezemben a sokkolóm, másik kezemben egy palack szentelt vizet szorongatva indulok el. Kihasználom a hatalmas fölényem, vagyis hogy a kis amazon épp henyél, remegve odatipegek, majd ahogy megállok előtte ráfröcskölöm az üveg tartalmát és farkasszemet nézve vele, várok.

Nézd el, hogy szuperbéna lett, még össze kell szoknom a lánykámmal.