.Patricia && Ethan.
oh my fucking god

Nem tartom magam egy lusta embernek, de ma igazán nincs kedvem semmihez. Legszívesebben csak ülnék otthon, megnéznék egy filmet egyedül vagy a lakótársaimmal, ennék valami nasit és legurítanék a torkomon egy üveg jéghideg sört. De nem! Nekem itt kell robotolnom ebben a túlforgalmas (ami persze jó, de mint alkalmazott?!) helyen felszolgálni? Kész téboly az egész. A lábaim sajognak, a kezem majd leszakad és kezdem lassan elveszteni a fonalat. Ki mit kért, gyorsan odaadjam aztán a pénzt kezeljem. Édes Istenem, add, hogy valami csoda folytán a főnök megkönyörüljön rajtam és hazaküldjön.
Nem mondom, hogy csettintésre megvalósult a mai "álmom", de körülbelül két óra múlva bejelenti, hogy mára végeztem. Szemeim felcsillannak, minden nyűgöm, bajom egy pillantás alatt elszáll. Felkapom a táskám, a kalapom, oh és még a kabátomért visszaszaladok, és már itt sem vagyok. Ez az! Imáim elértek a nagyfőnökhöz odafent, vagy csak a lenti főnök észrevette, hogy minden bajom van és sipákolok hátul a csajoknak. Mindegy, hogy mi okból, de a lényeg, hogy pár órával előbb végeztem és most ez úgy kellett nekem mint saharában a víz a túlélőknek. Költői túlzás talán, de esküszöm úgy éreztem mintha testem sorvadni kezdene és a lelkem kiakar szakadni vékonyka testemből. Ez a folyamat azonban még ép időben lett meggátolva.
Kiérve a parkolóba elszörnyülködve veszem tudomásul, hogy gyalogolnom kell. Sajnos még munka közben lehúztam egy felest amire nem vagyok büszke, és tudom sutyiba nem szabad inni, pláne nem munkaidőben, de valahogy enyhítenem kellett a belső feszültségen mely tényleg...szóval TÉNYLEG nagyon feszített. Azonban így nem kockáztatom meg, hogy vezessek. Ezen a környéken gyakran igazoltatnak a rendőrök, nekem pedig nem hiányzik, hogy kapjak egy jó nagy adag bírságot amit fizethetnék a félre tett pénzemből és így egy lépéssel távolabb kerülnék álmaim megvalósításában, azaz egy galéria nyitásában. Szóval a kocsival való hazajutás több ponton is necces, így hát maradnak a jó öreg barátaim... a lábaim (csak ne sajognának ennyire!)
Megpróbálok a lehető leggyorsabban menni, bár így egyre málhásabbnak érzem lépteim és egy idő után egyre lassabban totyogok előre. A tempót nem tudom diktálni, így csak azzal könnyíthetek magamon, ha a legrövidebb utat próbálom megtalálni.
Még nem lakok itt olyan régóta így az utcák csínját bínját még nem nagyon ismerem, de ha jól emlékszem ennél a kis szűk utcánál lefordulva hamarabb kijutok a főútra, ahonnan már csak egy köpésre található az én takaros kis házikóm.  Magabiztos, ám halk léptekkel haladok előre mivel valami furcsa amorf hangra leszek figyelmes. Nem tagadom mindig is kíváncsi teremtés voltam így pórbálom kiérteni a furcsa hangból az értelmet. Villódzó lámpa fénye alatt torpanok meg mikor rájövök egy gyilkosság szemfülese vagyok. Hatalmasat nyelek, s a helyett hogy megfordulva elrohannék egy kuka mögül kinézve próbálom felmérni a terepet. Mivel sötét van nem nagyon látom mi zajlik, de az biztos, hogy egy élet kihunyt, hisz már nem hallom a szenvedő nő oltalomért kiáltó hangját. Lélegzetem az izgalmak közepette egyre szaporább, úgy érzem lassan kiugrik helyéről a gépezet. Nem tudom mi tévő legyek. Elmenjek? Hívjam a rendőrséget? Oda biztos nem kellene somfordálnom, még a végén én is a túlvilágon végezném.
Várjunk csak...még a végén? Azt hiszem biztosra tudom mondani ez a sors vár rám, hisz a sötétség leplébe burkolózó alak felém tart.

words: 524 ~ clothes: this  
notes: bocsánat a késésért!