Meghaltam, és csak órák múltán keltem újból életre, de immáron a saját testemben. Azt hittem, hogyha visszatérek -, nem voltam benne biztos, hogy feltámadok -, akkor elsimíthatom a nézeteltéréseimet a testvéreimmel. Nem akartam haragot szítani feleslegesen, és talán képes lettem volna letenni a gyerekes bosszúmról is. Egészen mélyen ugyan még mindig bántottak engem a múlt sérelmei, de félre akartam tolni, hogy ne csak örökös harcban álljak velük. Egy család része akartam lenni - a saját családomé. Eldöntöttem, hogy a vérengzős, sőt a vére menő háborút eldobva, nos lehorgonyzok mellettük. Talán boldog lehettem volna, talán hasznomat vehették volna, talán.. ez a sok talán, amelynek semmi értelmes magyarázata nincs. Megválaszolatlan kérdések, rejtélyes képzetek, de egy biztos ezen pont kudarccá változott. -Tudom jól, hogy csupán a sértettséged beszél belőled, River, de te is tudod pontosan azt, hogy valahol mégiscsak igazam van.-Mondom továbbra sem tántorodva el az állításomtól. Lehet kemény vagyok vele, de nem szeretném, ha gyenge lenne. Akármennyire is fáj látni a szenvedését, nos be kell vallanom, hogy nem lehettek minden egyes pillanatban mellette. S bár tudom a tényt, hogy vérfarkas, és ezáltal vannak adottságai, de sebezhető, így viszont pedig féltem az életét, mármint a magam csökönyös kis módján, ami azt illeti.-Sajnálom, nem így kellene viselkednem veled.-Rázom meg lazán a fejemet, ahogy halkan beszélek hozzá, majdan végül mélyen szívom a tüdőmbe az oxigént. Akármennyire is igyekszem a közelében normálisnak tűnni, nos nem megy. Egyszerűen felhúzott Nik tette, és nem elég, hogy már Finn kihúzta nálam a gyufát, de még a másik bátyám is tetézi a bajaim sorát. Olyan nagy kívánságnak számított a részemről az, hogy rendes körülmények között sikerüljön meglátogatnom a nőm? -Őszintén, River?-Kérdezek vissza feszülten a szavait követően. Hangomból kihallatszik az ingerültség egyvelege, de próbálok megbirkózni ezzel az intenzív agressziómmal. Legszívesebben tömeg számra gyilkolnék embereket, s közben pedig ezer örömmel tépném le Nik fejét is.-Alig szinte, hogy meghaltam, és sikerült a lehetetlen helyzetből felkeltenem magam, de nyilván azaz első dolga Niknek, hogy valamiért számot vegyen rajtad.-Mutatok rá a kezemmel, ahogy a plafonra nézek.-S nem, nem csaphatod rám ezt az ügyet! Mert akármi is volt, nos az nem miattam történt meg veled. Nyilván már tudják azt, hogy meghaltam, én viszont eltüntettem minden bizonyítékot, amely varázslatra, vagy áldozatra utalna.-Nézek rá ismételten.-Így gondolom, hogy nem tudta Nik, hogy élek. Tehát felvetődik a kérdés, hogy mit vétkeztél ellene? Mert senki sem tudja rajtam kívül azt, hogy mély érzelmek fűznek hozzád.-Vallom be komolyan, és egyúttal őszintén mindezt.-A testvéreim, és én.. nos nem vagyok jóban velük. Bosszút akarok venni rajtuk, s főleg Niken. Meg fog fizetni ezért.-Mondom immáron felemelt hanggal, és dühvel telten. Nem sokkal később megindulok, hogy elhagyjam a házat, de River még éppen időben megállít. Megragad a karomtól fogva, és kiejti a nevemet a száján. Nem ellenkezem egy pillanatra sem, csak könnyedén megállok, és lassan felé fordulok. A düh még mindig parázslóan izzik a szemeimben, ám a jelenléte képes kissé megnyugtatni. Csendben hallgatom további szavait, eleinte lepillantok a kezére, majd végül a szemeibe nézek mélyen. -Rendben, akkor maradok.-Mondom viszonylag halkan, ahogy végül magamhoz húzva őt, nos végig simítok a hátán. Egy apró csókot nyomok lágyan a hajára, majd egyetlen mozdulattal a karjaim közé kapom, hogy ezáltal a szobájába vigyem, és akármit is csinál, akkor sem fogom letenni őt, hisz egyedül csak az ágyra vagyok hajlandó lefektetni. Aludnia kell, hisz túl sok mindent élt át, és én pedig pont nem voltam mellette..
// Folytatás; Szoba
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Konyha Csüt. Feb. 25, 2016 11:56 pm
Kol && River
Is there such a thing as life before death?
Nem kicsit lep meg azzal ahogy rámförmed. Vagy nem is tudom mit csinál. Azt hiszem egy nőhöz képest még így is nagyon jól tűrtem a fájdalmat. Szaladhattam volna el sírni és hisztizni az egyik sarokba, vagy verhettem volna szét a fejét miközben jóformán egy másodpercinyi idő alatt ő mindent kirángatott belőlem. Még szép, hogy nem tudok csal állni rezzenéstelen arrcal. A fájdalmat azért megérzem én is. És le merem fogadni, hogy ő sem állna karba tett kézzel és várná amíg megteszem ugyanezt vele. Szóval ez egy kicsit fájt tőle, de mondjuk mi mást is várhatnék a híres Kol Mikaelsontól. Ezt még meg kell szoknom. Új ez az arc nekem, a név is... Meg magában az, hogy vadászként itt bájolgok vele ahelyett, hogy megölném, vagy legalábbis elküldeném a fenébe. De erre ugyebár nem leszek képes valószínűleg soha. És még csak meg sem igézett... Remélem nem is áll szándékában, különben jól s*eggberúgom, ez viszont biztos, mint én magam. - Igen, neked vannak igényeid. Ahhoz képest, hogy mi történt velem, és nem egy egyszerű vámpír keze által... Nos ahhoz képest azt hiszem egész jól viseltem. - Morgom vissza neki, bár igyekszem nem kimutatni a sértődöttségem, hiszen azon majdcsak túlteszem magam. Bár azt azért észreveheti, hogy nem túlzottan tetszett ahogyan leszúrt emiatt. Nincs szükségem testőrre. Legfeljebba testvére ellen. Klaus ellen nem tudom magam megvédeni ez tény és való. Ahogyan valószínűleg a többi testvre ellen sem. Csak ő segíthet nekem ebben az esetben. - Hú, neked aztán gyorsan sikerült kitalálnod. Mondcsak Kol... Te melyik testvéreddel vagy jóban? - Teszem fel a költői kérdést, mivel rögtön kettő meg akarja ölni. Mi van akkor a másik kettővel? Tőlük is rettegnem kellene? Nem szeretnék négy ősi vámpír célpontjává válni. Az már azt hiszem még nekem is túl sok. Ha megtudják, hogy Kol közelebb van hozzám, mint barát, vagy bármi más, valószínűleg jó viccnek fogják szánni, ha néha napján rámgyújtják a házat vagy velem büntetik majd meg Kolt. Részt akarok én ebben venni? Eltart egy ideig amíg eljut a kicsi agyamig, hogy mit is mondott. Megkeresi Klaust? Most? Magamra akar hagyni? Meg akarja öletni magát? Na nem! Még éppen időben ugrom utána és kapom el a karját abban reménykedve, hogy nem rántja el azt és megy tovább. - Kol! - Szólítom meg kissé könyörgő hangnemmel. - Ne menj most, kérlek! - Teszem hozzá, majd folytatom. - Elég lesz holnap is ezt megtenned. Most azt hiszem szükségem van rád. Nem igazán szeretnék egyedül maradni. - Rázom meg a fejem kissé szégyenlősen. Vadász ide vagy oda... Ezek itt nem olyan vámpírok akik ellen bármit tenni tudnék, és ezzel ő is pontosan tisztában van. Nem szeretnék ma este egyedül lenni. Kétlem hogy akár egy percre is el tudnék aludni abbana tudatban, hogy talán lángok között ébredek fel. Azt már nem!
Nincs teljes érzéstelenség, hisz ilyen a mesében, s még a képzeletben sem jöhet elő. Nincs olyan személy, aki teljesen rideg lenne belülről tekintve, hisz mindannyian produkálunk érzelmeket, amelyek vagy a sötétség szimbólum nyomait hordozzák magukon, vagy pedig a jóságról kecsegtetnek meg egy-két tényezőt. Nincs olyan ember, aki elmondhatná önön magáról, hogy ő ugyan semmit sem érez, s ezáltal mennyivel könnyebb az élete. Oh, dehogy létezik olyasvalaki, aki erre képes. Mindannyian szánalmasan, s már-már egyformán belesétálunk az érzelmek tengerébe, amelyek voltaképpen egy felállított csapdát jelölnek meg a számunkra. Mindannyiunknak van egyféle gyenge pontja, ami által sebezhetővé válik, ami által teljesen lefegyverezhető, de minden egyes gyengeség átfordítható erősségé, csak tudni kell élni a lehetőséggel, ahogy tudnunk kell színjátszással elfedni ezen bizonyos pontokat. Mélyen szívom magamba a szükségtelen levegőt, hisz a szervezetem egyáltalán nem igényli, csak a megszokás miatt ragadt rám eme szokás, bár néha ezt is elhanyagolom kellőképpen, ámde most más a helyzet, hisz meg kellene nyugtatnom a személyemet, de ez nem megy egy könnyedén, mintha a genetikám arra lenne kódolva, hogyha egyszer dühbe jövők, akkor az ne is szűnjön meg onnantól fogva, amíg nem csillapítottam az égető vágyat. Nem csoda, hogy idegességem tetőfoka ilyen széles körben elárasztja a testemet, amikor is bántották Rivert. Nem szeretem, amikor hozzáérnek valami olyanhoz, ami eleve az enyém. Igen, birtokosítom őt, hisz az én személyes tulajdonom. Próbálok a helyzethez képest persze gyengéden bánni vele, de tagadhatatlan, hogy mennyire felhúzott azon bizonyos ismeretlen egyed, aki ezt művelte. Nem tudom, hogy honnan vette a bátorságát, de már megígérhetem a számára, hogy megfogja jelentősen bánni, hogy hozzámert érni egyetlen ujjal is. -Tanuld meg tűrni a fájdalmat, mert minden egyes pillanatban nem játszhatom el a testőri szerepkört melletted.-Jegyzem meg kímért hangon, ahogy mélyen a szemeibe nézek eközben.-Ahhoz képest meg, hogy farkas vagy, nos vadászol is, nem de? Akkor pedig eleve tudnod kellene tűrni, de lehetséges, hogy nekem vannak nagy igényeim.-Megrázom a fejemet, ahogy kifújom a tüdőmben tartott levegőt, majd jobban szemügyre veszem őt. Néhány sebet szenvedett, de ezek a farkasgénjei miatt be fognak gyógyulni úgy is, tehát maradandó kárt nem szenvedett, de akkor sem tűröm el, hogy az a bizonyos valaki megmerte ezt csinálni. -Ha tippelnem kéne, akkor vagy Finn volt, vagy pedig Klaus, de mivel Finn már megbüntetett, s azt hiszi meghaltam az átka miatt, ami persze nem következett be, nos ezért a terítéken a drága hibrid úr maradt.-Gondolkozom el hangosan egy pár percig, ahogy eközben végül is eljutok Klausig, és Elijaht pedig nem veszem fel a listára, hisz ő ennyire nem kicsinyes. Miért akarna velem kiszúrni? Szerintem semmiért. Tehát Nik volt a bűnös, csak tudnám, hogy miért szereti ennyire azt, ha bosszanthat. Nos mindegy.. úgy is megkapja a magáét, csak kerüljek vele szembe. -Nos az előző testem halotti formáját éli valahol a temetőben, s ez az arc pedig az eredeti alakom.-Válaszolom tömören, ámde gyorsan.-Tehát elvégeztem a halálom előtt egy varázslatot, s tádám, feltámasztottam az ősi vámpírkát, azaz önmagam. Immáron pedig, ha rajtam múlik, akkor harmadjára nem kerülök halál közeli élménybe. Kezdem unni amúgy is a halott haverjaimat, be nem áll a szájuk a túlvilágon.-Teszem még hozzá, s ezzel lezártnak is tekinteném a történetet, ha nem kérdezné meg még külön, hogy vámpír vagyok-e. Erre már csak bólintok, aztán pedig hátrébb lépek rögtönzötten egyet.-Most pedig ideje lesz megkeresnem Klaust, és belevernem abba a csökönyös kis fejébe, hogy ne nyúljon még egyszer hozzád.-Sziszegem, ahogy hirtelen megfordulva megindulok kifelé, s távozóra is veszem a figurát, amennyiben nem állít meg, hisz egyszerűen annyira dühös vagyok a bátyámra, hogy arra már szavak sem léteznek.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Konyha Csüt. Szept. 24, 2015 10:10 pm
Kol && River
Is there such a thing as life before death?
Alig tudok figyelni szavaira, részben mert iszonyúan fáj konkrétan mindenem és azzal egyáltalán nem segített, hogy hirtelen kirángatott belőlem mindent, hiszen csak még nagyobb fájdalmat okozott vele. Na meg amelyik méllyebben volt, simán okozhatott volna nagyobb bajt is... Már ha nem lennék férfarkas. Ettől függetlenül, lehetett volna kicsit kedvesebb is. Na meg most is lehetne az. Ő förmed rám? Nem elég, hogy agyonszúrkáltak üvegszilánkokkal, még ő is idejön egy tök idegen arccal és azt várja, hogy ismerjem fel, meg tegyek úgy mintha mi sem történt volna. Fenéket! Most csak még nagyobb a gond... Azt sem tudom, hogy örülnöm vagy éppen sírnom kellene jelen helyzetben. Sikerült túljárnia a testvére eszén és nem halt meg, itt áll előttem. De ha jól sejtem újra vámpír lett belőle és az nekem nagyon nem jó. A fenébe! Hiszen vadász vagyok! Egy vadász nem szerethet egy vámpírt. Miért kellett beleszeretnem? Miért változott vissza vérszívóvá? Ezt nem hiszem el! Nem akarom őt elveszíteni, de így... Így nem jó. Ha megtudják a szüleim, hogy pont egy Mikaelsonnal szűrtem össze a levet, azonnal lefejeznek. Csak bámulok a férfi arcába, mint aki szellemet látott és sajnálatos módon rá kell jönnöm, hogy sokkalta jobban áll neki ez az arc mint az előző. Az talán kicsit kisfiús volt. Ez viszont átkozottul szexi. Tetszik nekem... Csak éppen az nem ami belül lakozik. Az az átkozott vérszívó! Azt pedig végképp nem értem, hogy miért lett ilyen goromba velem. Úgy csinál mintha valami rosszat tettem volna. Ha ilyen a vámpír Kol, akkor nem biztos, hogy szerencsés lesz a helyzetem. - Tudom, hogy segítettél. Sajnálom, hogy rádförmedtem, de átkozottul fájt. Viszont köszönöm! Nagyon jól időzítettél az érkezéseddel. - Eresztek el egy halvány mosolyféleséget miközben megkapaszkodom a kezében és hozzá bújok ahogy magához ölel. Vámpír ide vagy oda... Nem érdekel. Vagy mégis? Neem! - Nem biztos, hogy örülni fogsz neki, de úgy tűnik, a fívéreid nem igazán bírnak minket... - Nem mondom ki a nevet, de ebből is tudnia kell, hogy kire gondolok. Vagy legalábbis sejtenie, hiszen nincs olyan sok testvére, ráadásul csak az egyik tudott kiszemelni engem, amiért farkas vagyok. - És ha már itt tartunk... Veled meg mi a fene történt? Honnan szedted ezt az arcot? Mi lett a haldoklással? Mi történt? - Kérdezem kíváncsi tekintettel, tényleg el sem tudom képzelni, hogy mi történt vele, de ettől függetlenül örülök, hogy most látom. - Na meg gondolom újra vámpír lettél, ugye? - Nyelek egy nagyot. Tudom, hogy mi lesz a válasza hiszen érzem is, hogy vámpír de mégis reménykedem. Viszont ha újra ősi lett, talán félnem kellene inkább tőle, és nem szeretni őt. Bármikor megölhet vagy csinálhat velem bármit anélkül, hogy ellenkezni tudnék. Elég csak egyetlen egyszer felbosszantanom őt és végem.
Meghaltam hivatalosan is, immár másodjára, eltűntem néhány napra eme időszakasz alatt, és amikor visszatérek ez fogad.. ez a látvány maga, ami koránt sem kielégítő, sőt mi több dühbe hozó. Szívem szerint darabokra szaggatnám azt a nyomorultat, aki ezt megmerte tenni vele. Csak halljam meg a nevét, csak tudjam meg ki volt, és elindulok.. elindulok bosszút állni, hisz pontosan, sőt tökéletesen megfogadtam azt, hogy mindenkin számot veszek, aki egykoron ártott nekem, s hogy azokon is, akik az utamba állnak. Ez a bizonyos ismeretlen vámpírka pedig megtette azt, amit még a legvállalkozóbb szellemű egyedek sem mernének. Hozzányúlt Kol Mikaelson nőjéhez! Ezért pedig esküszöm, hogy végig nyalja előttem a földet tisztára, majdan kivájom a szemeit szépen lassan, és megetettem a madarakkal, vagy pedig bedugom a fejét abba a nagy hátsójába.. Mélyen szívom magamba a levegőt, szinte már idegesen, ahogy a mellkasom megfeszül. Szemeim szikrát szórnák teljességgel, de talán még veszélyesebb vagyok ez alkalommal, mint bármikor máskor. Nincs bennem semmi türelem, semmi nyugalom, semmi kedvesség. Az eszemet elönti a mérhetetlen harag, és a bosszú átfogó gondolata. Kicsinálom az illetőt, megfojtom, darabokra szaggatom, felakasztom, megölöm.. szenvedni fog minden egyes percében, amíg csak élni akar. Kifújom a tüdőmben tartogatott levegőt, ahogy Rivert kezdem el figyelni időközben, persze csak miután kiszedtem belőle minden oda nem illő dolgot. A mozdulataim durvák, és hirtelen szerűek, de ez betudható a feszült, és roppant ideges jellememnek. Felordít a fájdalma keretén belül, de a kérdésére nem méltatok figyelni, hisz jelenleg nem ez érdekel, hanem az, hogy ki tette ezt vele. A gondolataim csak a tervezgetésen járnak, és hogy hogyan is állok majdan bosszút azon a nyomorultan. Látom, ahogy erőtlenül a földre hullik. Arcomon egy gúnyos közegű jelleg fut át.. hát ennyire gyenge lenne? -Épp segítettem rajtad, ha értékelnéd is valamennyire, sőt kifejezetten örülnék neki, ha látnál is, vagy hol a szemed, édes?-Hangom semlegesen csendül fel, ahogy leguggolok vele szembe, és úgy fürkészem az arcát. Kicsit durva vagyok, és majd utólag biztosan meg is bánom a tettem, de jelenleg dühít, hogy hozzá mertek érni.-Tűrd, és ne légy szánalmasan gyenge, River.-Suttogom erősen megnyomva célzó jelleggel a szavakat a számára, ahogy hirtelen megragadva felhúzom magammal szembe, és mélyen a szemeibe nézek. Pontosan hallottam a nevet, amelyet kiejtett.. hallottam a saját nevemet elhangzani az elmémben újra, és újra folytonossággal. -Igen, drágám. Kol vagyok. Kol Mikaelson.-Gyengéden végig simítok a hátán, ahogy magamhoz ölelem őt óvatosan.-Nincs semmi baj. Még egyszer nem érhet hozzád azaz átkozott féreg.-Hangomban kegyetlen él lapul, ahogy próbálok gyengéd lenni a nőhöz, de valahogy nagyon, de nagyon fojtási mániám van.-Mond csak el szépen, hogy ki tette ezt veled!-Tolom el magamtól, hogy a szemeibe nézve pontosan láthassa a tekintettemben, hogy komolyan gondoltam a kérdésemet. Tehát, ha másról kezd el csevegni dühös leszek.. nagyon dühös, és azt nem köszöni meg nekem, mert nem védheti be azt a kis senkit.. El kell mondania ki bántotta!
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Konyha Szer. Jún. 24, 2015 7:18 pm
(Klaus &) Kol && River
Is there such a thing as life before death?
Egyszerűen szavakba sem tudom önteni, hogy mennyire utálom ezt a fickót. Gyűlölöm és ez soha nem fog megváltozni, tehet ő bármit. Az első adandó alkalommal meg fogom ölni, csak találjam meg a módját. Az meg plusz öröm lenne mellé, hogy ha őt megölöm, azzal még sok-sok csicskát is megölök, legalábbis legjobb tudásom szerint, azzal az egész vérvonala kihalna. Ó, mennyire jó lenne az! Nagyon remélem, hogy nem találtak a vámpírjai semmilyen módszert arra, hogy hogyan maradjanak életben. A csodás gondolatmenetemet Klaus szakítja félbe azzal, hogy torkomnál fogva felemel, ráadásul már nem is először. A bárban is pontosan ugyanezt tette velem, amit természetesen soha a büdös életben nem fogok elfelejteni, na meg nagy valószínűséggel ezt sem. A falnak szorít, miközben én semmit nem tudok tenni ellene. Ez a tehetetlenség a legrosszabb az egészben! Hagynom kell, hogy azt csináljon amit csak akar. Gyűlölöm! De lesz ez még így sem, meglásd! Mást nem is észlelek, csak a fájdalmat a fejem hátsó oldalán, a nagy csapódástól, valamint azt, hogy már nem az udvaron vagyunk. A konyhám falának szorít, miközben egy újabb, élesebb és nagyobb üvegszilánkot döf a gyomromba, amitől valami sikoltásféleséget hallatok. Látom ajkai mozgását, tudom, hogy valamit magyaráz, de már nem vagyok képes odafigyelni rá. Csak próbálok bólogatni, hogy azt higgye értem amit mond, de igazából lassan azt sem tudom hol vagyok. Csak meredek előre a két szemébe és alig várom, hogy elmenjen a fenébe, természetesen még mielőtt megfulladnék. A lábaim földet érnek, de nem tartanak meg, így hamarosan mindenem földet ér, a fejem pedig egy nagy puffanással feladja a küzdelmet. Elsötétül minden, már éppen kezdeném azt hinni, hogy kész, itt a vég, mikor meghallom a nevem. Szép is lett volna, ha legalább nyugodtan halhattam volna meg. Csak pislogok fel a fickóra, aki fogalmam sincs hogy mégis kicsoda. Viszont szemmel láthatóan ő ismer. Talán memóriakiesésem lett volna? Mielőtt még bármit mondhatnék, vagy esetleg ellenkezhetnék, ő felránt a földről és kegyetlen módon, szépen sorjában kirángatja belőlem az üvegszilánkokat. - Ááá! Mégis mi a fenét művelsz? - Ordítok fel fájdalmamban, de hangomból kiérződik a gyengeség, ami hamar ismét kiterít, ugyanis lábaim az újabb fájdalomözöntől ismét feladják a küzdelmet és összecsuklanak, én pedig úgy zuhanok a föld felé, akár egy alma a fáról, miután eléggé megért. Bámulom a férfi arcát, rá akarok jönni, hogy ki is ő valójában, vagy mit keres itt és miért aggódik értem annyira. A szemei szinte szikrákat szórnak, bennem pedig lassan megfogalmazódik egy rövidke kérdés. - Kol? - Nyögöm ki a kérdést nagy nehezen.
Most, hogy kiszórakoztam magamat, és végre nem vagyok egy kiszáradt aszalt vámpírka, nos arra gondoltam, hogy meglátogatom az én kis kedvesemet: Rivert. Lemerem fogadni, sőt ezer százalék, hogy hiányzom neki, és már zokogva hiányol. Na jó személy szerint nem esem túlzásokba, mert miért is tegyem? Ha valaki mellett nem vagyok, akkor az általában örül eme tényképviseletnek, s gondolom ezzel River sincs másképpen. Megszabadult egy kis időre az idegesítő, és abszolút de makacs énemtől, sőt az önimádó kis egómtól, amely már lehet be sem fér majd a házba. Vajon örül majd nekem, vagy a pokolba kíván? Vajon.. vajon miért is gondolkozom eme őrültségeken? Végül is már kialakulóbban volt köztünk valami, és én bizony megkedveltem.. meg is szeretem az én kis akaratos nőmet. Olyan imádni valóan hiányzik.. a fenébe már, Kol! Miért érzel, s engedsz ilyen módon ezeknek a szánalmas emberi normáknak? Hát egy vámpír sem parancsolhat a szívének, s nemcsak egy ember.. ah, szerelem. Könnyed lépésekkel kötök ki a lakóövezetben, hogy ezáltal is megerősítsem ama tényt, hogy Riverhez megyek, s nem máshoz. Remélem, hogy otthon van, és nem kell rá várnom. Nem rohanok, csak amolyan közepesen, és lazán megyek, ahogy általában, akkor szoktam, amikor nagyon, de nagyon elengedem magamat. Most már vámpír vagyok, s minden egyes pillanatot kiélvezhettek. Nem kell a halált éreznem a nyakamon lihegve, és nem is kell aggódnom azért, hogy hirtelen leszúrnak. Nem szúrhat le senki sem.. soha többé! Nincs az utamban semmi, és senki.. vagyis.. ahogy megpillantom River lakását a lélegzetem is eláll, hisz a látvány nem épp kellemes, és az, hogy valaki gyorsan elsuhan csupán egyetlen okra enged következtetni. Bántották őt, és aki hozzáért, esküszöm.. esküszöm, hogy az életéért könyörög majd térden csúszva, akárkiről is legyen szó. Idegessé válok egyetlen másodperc lecsengése alatt, és úgy önt el a harag mindeközben, hogy szinte nem tudok józanul gondolkozni jelen pillanatban. -River..-Hangomat hirtelen emelem meg, és teljességgel átjön belőle az aggodalmam, ahogy egyetlen pillanat alatt jelenek meg a ház előtt. Szemeimmel fürkészem a lakást, és annak minden egyes négyzetcentijét, hogy hol is van ő maga. Fel-alá járkálok, míg nem észreveszem a konyhában, és ekkor azonnal mellette jelenek meg. Bár jelenleg még az sem jut eszembe, hogy nem abban a testben vagyok, amiben már látott, így meg feledkezem arról az egyszerű tényről, hogy ő jelen pillanatban nem is ismerhet fel.-Jól vagy? Mégis ki a fene művelte ezt veled?-Segítem fel a földről, és minden egyes felesleges dolgot kiszedek a testéből, ami nem illik oda. Ígérem megfojtom a tettest.. megfojtom. A harag szinte átjön a szavaimból, és a szemeim sem éppen arról árulkodnak, hogy mennyire nyugodt alkat vagyok eme percben. Ha eddig nem is ismert fel, s ellenkezett is ellenem, nos akkor mostantól biztos lehet benne, hogy Kol vagyok.. hisz más nem hiszem, hogy ennyire aggódna érte, mármint rajtam kívül, mint pasi.
Kínosan kezdek el nevetni River szavain. Mindössze annyit mondhatok, hogy az a másik nagy szerencséje, hogy nem jártatja a száját fölöslegesen, különben most a feje a szomszédszobában kötne ki. Ámde… az a történet, hogy ezt így is megtehetném. Nem is értem, miért nem teszem meg most helyben. Nem tud felkelni a földről. Mily ironikus, hogy a porban kúszik, míg az előbb a fellegekben járt. Ah, nem értem meg a mai embereket. Eléggé ostoba, és szerencsétlen az észjárásuk. De nem is akarom őket megérteni. Minek is tenném? Lassan felé sétálok, miközben forgatom ujjaim közt a nagy, éles üvegdarabot. Nemes egyszerűen leguggolok mellé, és mosolyogva nézem az arcát, amely a saját vérében fürdött. Nem szeretném megölni, mert az számára csak megváltás lenne, én pedig nem akarok rajta segíteni. Miért is tenném? Majd, ha a halálért könyörög, akkor beszélhetünk arról, hogy megölöm. De most egyelőre még nem. Öröm látni a szenvedését, főleg azt, amelyet én okozok. Nincs hozzátartozója, nem sírna utána senki sem… micsoda szörnyű halál lenne ez számára! Arcán végigsimítok gyengéden, s miközben lejjebb csusszannak az ujjaim, hirtelen a tenyeremet a nyakára tapasztom. - Jó kutya. – Mosolygok rá, mintha csak megdicsértem volna. – Ostoba lennél, ha megpróbálnál védekezni. Csak rontanál a helyzeten. – Emelkedek fel ekkor, ám ezennel a nyakánál fogva emelem fel őt is újra, s azonnal a falnak nyomom fel. Hihetetlen, hogy pont a konyha kellős közepén kezdem el legyilkolni őt. Hiába is, de fizetnie kell azért, amit Katherinenel tett. Nem igazán tűröm, hogyha őt bántsa valaki. Régen én voltam az, aki pokollá tette az életét, de mind a mellett csupán csak azért tettem, mert nem tudtam elviselni, hogy Katherine mással van, és mást szeret. Néha úgy éreztem, hogy megérdemli azt, hogy szenvedjen, de néha megbánást éreztem a felől, hogy valaha is fájdalmat okoztam neki. Figyelmemet elvonja az az ismerős női arc, mi még mindig vérben ázik. A falról is csak úgy ömlik a vér, River háta mögött. Nos, legalább csináltam neki egy kis takarítanivalót is. Legalább el lesz foglalva mára. Hirtelen mozdulattal dögöm a hasába az üvegszilánkot, azután pedig elengedem a nyakát, hagyva, hogy végül a földre essen. Nem akarom megölni, mondtam már? Nem fogok neki segíteni, mivel vérfarkas, ezért tudja magát gyógyítani. Nem mellesleg eszem ágában sincs, hogy segítsek neki, nincs az a pénz! - Jól jegyezd meg…- suttogom magam elé, miközben élesen fürkészem a szemeit. – Kerüld el jó messzire Katherinet, különben pokollá teszem az életedet. – mondom, miközben szikrákat szórnak a szemeim. Hirtelen kiegyenesedem, s még egy utolsó pillantást vetek rá, majd magamban megjegyzem ezt a képet, hogy a kiskutya az előbb még a fellegekben repkedett, most pedig a porban kotródik, a saját vérében fürödve. Úgy érzem, ennyi épp elég lesz mára neki, hiszen már az is épp oly’ nagy szégyen, hogy itt fekszik a földön védtelenül, és gyengén. De majd valaki megszánja, hogy segítsen neki. Ezután pedig hirtelen eltűnök.
"Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény.
- Madách Imre, Az Ember Tragédiája, 1859-1860"
Akárhányszor végig gondoltam újra, és újra az életet, s annak a lehetőségét, nos sohasem gondoltam arra, hogy egy szép nap meghalok majdan. Akárhányszor ez került előtérbe az örökké tartó szórakozással néztem szembe, s most, hogy a halál küszöbét már egyszer átléptem, az élet lepereg előttem ismételten. Talán irónia, avagy szórakozás ez az egész a sors által, de én magam megtörtem immáron minden lépésemben, s amikor lépnék nem jön össze. Minden boldogság, amelyet az új élet reményébe fektettem, puszta árnyéka, s kétsége önmagának mára. Hogy mit filozofálok ezen ennyit? Ez egy igazán jó kérdés, tekintve, hogy más esetben mindeme tényképviselet nem igen érdekelne, viszont most haldoklom. S ennek a tudata, még ha túl is akarok lépni azon a bizonyos vonalon, akkor is bennem van. Tisztában vagyok vele, hogy a halál nem könnyen vehető, s ha nem találok megoldást, akkor talán elveszek örökké. Nem, nem félek a haláltól egy cseppet sem, viszont az amoda való magánytól annál inkább. Tudni, hogy egyedül vagy, hogy nincs melletted senki, s mindenki más is zavart.. bár talán ott lemoshatom magamról a Mikaelson nevet, s az azzal járó szennyet. De jobban átgondolva az életben sincs nagyon senkim, akkor mégis mit szeretnék én magam? -Milyen helyzetekben?-Kérdezek vissza felvont szemöldökkel, ahogy tovább mosolygok.-Voltaképpen nincs semmilyen helyzet, hisz ez ugyanolyan átlagos nap, és élet, mint a többi.-Bólintok rá a szavaimra egyértelműen, ahogy elnevetem mindezt. Talán nem vicces, s az életen nem szórakoznom kellene, de számomra már ugyan mindegy. Nem veszthetek többet, csak annyit, amennyit. A halálnál rosszabb sorsom már nem lehet eme átok miatt, szóval.. nem is érdekel. Lehunyva a szemeimet végül felsóhajtok, aztán röhögve nézek végül Riverre.-Szörnyű vagyok? Inkább sokkalta jobban tennéd, ha a klasszikus "szexi, és cuki vagy, Kol" megnevezést használnád.-A vicc kedvéért még a kezeimmel idézőjelet is formálok az adott rész mondása közben. Megtörtségem ellenére azt mutatom, hogy jól vagyok, mivel ezt kell mutatnom, sőt mást nem tehettek. Nem láthatja, hogy mindez aggaszt, hogy mindez megtör, és ezernyi apró darabra szaggat szét engem mindinkább. Nem szabad kimutatnom! -Igen, tökéletesen hallottad.-Mondom szavait követően egy pajkos mosoly keretén belül, ahogy végül az asztalnál kötünk ki, ő az asztalon ül a kis rásegítésem által, míg megcsókolom ezt követően. Talán mondható az, hogy szerencsémre viszonozza, de épp hogy csak csókolózunk, mert hát megszakítja. Értelmetlenül nyitom ki a szemeimet, hogy ránézzek ezáltal.-Azért, mert..-Hangom el hall, s ahogy tudatosul bennem lassú méregként a halál tudata, s ahogy megemelve a kezemet egyetlen egy pillanatra odatekintek.. elmúlik a vágy.-Ez nekem nem megy.-Mondom ki, ahogy lehunyva szemeimet elengedem, s hátrébb lépek ugyanezen mozdulattal. Akármennyire is nem akarom megtenni, meg kellett, hisz ez nem az én testem, s ha meghalva nem térek vissza, akkor nem akarom, hogy az emlékemet gyászolják. Úgy se lenne esélyünk, hisz amint Klaus megtudná ily módon állna bosszút rajtam, de voltaképpen a bosszút én magam akarom rajta, s nem ellenkezőleg. Hátat fordítva Rivernek végül távozásra veszem a dolgot.-Viszlát.-Suttogom oly halkan, ahogy becsapom magam után az ajtót, hogy szinte meg se érezhető ezen kijelentésem, s kétségbe vonom azt is, hogy hallotta-e.
Egyáltalán nem tetszik, hogy mindent ilyen félvállról vesz, mintha nem is a saját életéről lenne szó. Nem tudom, hogy ezt csak azért csinálja mert túlságosan keményfejű és nem fogadja el, hogy haldoklik, elvégre ő egy tagja a Mikaelson családnak, akik pedig mindig részese voltak ennek a világnak és ezt pontosan tudja, így nem hiszi el, hogy ezentúl egy nem így lesz. Vagy pedig ott a probléma gyökere, hogy előttem akarja erősnek mutatni magát, belül pedig csak emészti magát, olyan mint egy kisgyerek. Mondjuk nem tudom melyik verzió lenne a jobb vagy épp rosszabb... Az egyetlen dolog amit tudok, az az, hogy nem hagyja, hogy segítsek neki. És ez nem kicsit idegesít most. Nagyon nem szeretném, hogy baja essen, és utálom, hogy nem tudok érte semmit tenni. Bár valószínűleg körbe fogok érdeklődni a tudta nélkül is. Nem fogom hagyni meghalni... Még akkor sem, ha ő egy Mikaelson, azaz a családom legnagyobb ellensége, és így tehát nekem is. Rá nem tudok ellenségként tekinteni. Valamiért van benne valami ami megfogott, hiába is olyan amilyen... Nem tudok mellette ép ésszel gondolkodni, nem tudom őt megölni, nem tudom őt elárulni, egyszerűen semmi rosszat nem tudok ellene tenni, hiába tudom, hogy pedig azt kellene. Következő szavai hallatán kénytelen vagyok felnevetni, közben pedig lassan megrázni a fejem. - Nem hiszem el, hogy még ilyen helyzetekben is képes vagy viccelőddni! Te kis egómajom... - Vigyorgok vissza szemforgatva. - Mondták már, hogy szörnyű vagy? - Kérdezek vissza, miközben egyik ujjammal viccelődve oldalba bököm, aztán pedig előveszem a legjobb színészi tehetségem, ami mellesleg nincs is, szóval előveszem azt ami nincs és arcomra öltök egy nagy elképedést, következő kijelentésére. Felvonoma szemöldököm és úgy válaszolok neki. - Jól hallottam? Egy bók? - Vigyorgok csak mint egy tök. Viszont a következő pillanatban már színészkedni sem kell ahhoz, hogy őszintén látszódjon rajtam a meglepődés. Persze nem ellenkezek mikor hátrálni kezd velem, inkább csak még gyorsabban kezd el verni a szívem, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen nagy szerencsém van azzal, hogy ő most nem vámpír, és nem hallja a szapora szívverésemet. Viszonzom a csókját, pontosan ugyanolyan szenvedéllyel, miközben átölelem dereket és háta mögött összekulcsolom kezeimet. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd Kol Mikaelson ajkait fogom csókolni, és ennyira nagyon fog tetszeni. - Ezt miért kaptam? - Kérdezem halkan, szinte még ajkaiba suttogva, miután nagy nehezen megszakítom a csókunkat, viszont nem húzódok el, nem is lennék rá képes és nagyon remélem, hogy ő sem lesz.
Az érzelmekkel az a baj, hogy magukkal ragadnak, s elrabolnak minden olyat az életedből, amit voltaképpen nem kellene; a bosszúvágyat, a kitartást.. Vallja be mindenki magának az érzelmek egy ideig erőssé tesznek, amíg az adott személy éppenséggel meg nem hal.. utána mi marad? Fájdalom, szenvedés, és kín.. mérhetetlen kín. Nem hiszem, hogy mindenki eme érzelmet kedvelné, avagy várná az életében, s hogy ezáltal lenne teljesebb, avagy épp boldogabb, hisz akkor nem hogy hazudna, de magát csapná be lelkileg. Az érzelmek szánalmasak, kicsinyesek, és mindentől megfosztanak, hogy végül fájdalmi pontok legyenek.. sebek, amelyek sohasem gyógyulnak majdan be. Azt szokták mondani, hogy az idő telése segít, de ugyan már! Nem segít semmit sem, hisz ugyanúgy fogsz percekkel, napokkal, avagy hónapokkal, sőt évekkel később is emlékezni minderre, mintha az életed részese lenne ezen cselekménykör. Megéri? Tehát.. a jobban létünk érdekében nagyban kerüljük el a szánalmas emberi vonásokat! Figyelem, ez nem tanács, hanem parancs, mert ha nem így teszünk, akkor sajnos a halál lesz az, ami majdan boldoggá tesz végső soron, s mindez néhol aggasztó lehet.. hisz jelzés értékkel figyelmeztet arra, hogy jelentéktelen volt az eddigi életünk telésének pillanata, avagy épp heve. -Rendben, rendben, és rendben.-Intem le az egész mondatát, azaz beszédét, miszerint értem mit is akart nekem mondani. A témakör nem lényeges immár a szememben, hisz nem nagy cucc. Haldoklom, meghalhatok, s lehet meghalok.. ugyan már! Kol Mikaelson vagyok, a szexi boszorkány, aki minden nőt elbűvöl! Tehát túlélem mindezt, és aztán majd jót nevetek Finn előtt, hogy nem jött össze a szánalmas kis piti terve. Élvezet lenne mindezt megtenni szabadon, és jó lenne tudni, hogy már élek folytonossággal, s nem a halál fenyeget, de mindez még messzi kép.. nagyon távoli. De még van időm!-Nem gond.. most komolyak vagyunk.-Bólogatok a szavaimra, és ezzel ezt is magam mögött hagyom, mint minden mást. Úgy érzem ez a nap a túllépésekről szól, és arról, hogy mindent a múltba temessek.. -Nem tudom mikor jut rád idő az egóm mellett, amit folyton növelni kell.. már egy teljes mély garázsnyi a mérete, de folyton éhes, és nő, és aztán még éhesebb, és még annál is éhesebb.-Mondom vigyorogva, ahogy hülyéskedek, és nem gondolom ezt az egészet komolyan, hisz mégis hol lenne nekem egy garázsnyi méretű egóm? Nem lenne mindez túlontúl is nagy? Meg amúgy nem vagyok ennyire önimádó, csupán szeretem magam, és ez így van rendjén, ez így természetes, hisz az élete tudja jól, hogy mi a jó nekem, és az én kis önérzetemnek, ami imádja a dicséretet. -Csinos vagy.-Felelek kérdésére egyszerűen, mintha azt kérdezte volna, hogy hogyan tetszik nekem ő. Amikor megfogja a kezem kiráz a hideg, de nem a rosszabbik értelemben, hanem a jobbikban. Úgy érzem tökéletes, hogy mellette lehettek. Milyen hülye érzéseket hozz bennem elő? Kezd elmenni az eszem.. szóval sürgősen megoldást kell találnom! Egy laza mozdulattal fordulok felé, majd finoman, sőt könnyedén az asztalhoz tolom őt. Tudom őrültség, amit teszek, de ha egyszer ezt akarom.. - tudom jó időzítés, de én élek az alkalmakkal, és megkapom azt, amit akarok. Átölelve a derekánál fogva megemelem, és felültettem az asztalra, majd könnyedén a szemeibe nézek, ahogy játékosan elmosolyodom, és mindezek után egy csókkal illetem, ahogy közelebb lépek felé, és így simulok hozzá. A csók egyszerre heves, szenvedélyes, és érzéki. Pont olyan, ahogy tőlem az már szokás!
Lemondóan rázom meg a fejem, közben pedig úgy vigyorgok, mint egy idióta. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi az ami ennyire megfogott benne. Valószínűleg pont ez a hóbortos, kis hülye viseledése. No, meg nem hiába szeretem én a gyerekeket, hiszen ő is egy nagy gyerek. Bár ez most úgy hangzik mintha épp egy pedofil lennék, de azért lássuk be... mégis ő idősebb nálam vagy ezer évvel, tehát előbb tűnhet ő pedofilnak. Nem mintha történt volna eddig bármi különösebb is kettőnk között. Nem tudom, hogy jó lenne-e ha a közeljövőben történne. Máris belefájdul a szívem ha arra gondolok, hogy talán két hét múlva már nem fog itt lenni... Azt hiszem nélküle tök üres lesz ez a ház. Lehet, hogy én is üres leszek. Nehéz még magamnak is ugyan bevallani, de tényleg hiányozna ha meghalna. Nem akarom, hogy meghaljon. Segíteni akarok neki, és leszarom, hogy hagyja-e! Egyáltalán nem érdekel innentől kezdve! Ő haldoklik, én pedig nem fogom végignézni a halálát, mert kell nekem, és nem fogom hagyni, hogy itt hagyjon a keményfejűsége miatt. - Rendben... Old meg. De kérlek vigyázz magadra, ne hagyd, hogy baj legyen! És ha segítség kell, akkor kérj segítséget, ne a büszkeséged miatt legyen baj... - Mondom kissé szomorúan, és teljesen komolyan. Azt akarom, hogy komolyan vegyen és lássa rajtam, hogy tényleg nem akarom, hogy baja essen. Hogy lássa, hogy tényleg fontos valakinek. Nagyon fontos! Még akkor is ha ilyen könnyen felkapja a vizet egy egyszerű mondaton. Meglepetten pillantok rá, ahogy kis híján leharapja a fejem. Ennyire azért nem gondoltam komolyan azt a megbántódást, de igazából nem hibáztatom őt sem a fellázadásért, elvégre van neki most bőven elég gondja. Valószínűleg nem hiányzik neki, hogy még én is itt rinyáljak, mint egy gyerek. Hülye vagyok... Ez tény. Segítenem kell rajta, nem ellenkezőjét. - Hé-hé! Azért én sem gondoltam ezt annyira komolyan! Sajnálom... - Mondom halkan. Nem szeretném, hogy ideges legyen, tényleg van min idegeskednie. A csók utáni beszólásán szinte már meg sem lepődöm, pont valami ilyet vártam tőle, bár ettől függetlenül felnevetek és megrázom a fejem. - No és mikor kapok már én egy dicséretet? Azt már tudjuk, hogy te tökéletes vagy. - Vigyogok rá felvont szemöldökkel, majd nagy nehezen én is nekilátok a reggelinek. Ahhoz képest, hogy mennyire szeretem a palacsintát, most mégis rohadt nehezemre esik csak erre gondolni, és lenyomni a torkomon akár egyet is. Bár finom, ezt nem tagadhatom, figyelmem mégis legtöbbször a mellettem ülő tökéletességre terelődik. Amikor viszont felkel és egy szó nélkül az ablakhoz megy, belefájdul a szívem, ahogy őt nézem. Pár másodpercig még nézem őt, aztán nem bírom tovább. Felkelek és odasétálok mellé. - Minden rendben? - Kérdezem lágy hangon, olyan kedvesen, amilyen kedvesen csak tudom, miközben lassan felé nyúlok és megfogom kezét, reménykedve abban, hogy bármi gondja is van, az érintésem segít neki.
Az egoizmusom mindig is a helyén volt, így egy szóval élve.. ezzel sohasem volt igazából probléma, mint ahogy azzal sem, hogy dicsőítsem magam; külsőleg, és belsőleg egyaránt. Az értékeim, és maga a kijelentéseim is ezen állítást bizonyítják, mintha egyszerűen eszméletlenül büszke lennék arra, aki vagyok, pedig voltaképpen kicsit sem. Mindez csupán egy külső burok, amellyel körbe zárva magamat megvédem minden külső behatolótól, így van alkalmam, és módom arra tekinthetően, hogy ne keljen másokat közel engedi magamhoz. Sohasem szeretem a nyálas emberi érzéseket, hisz túl kicsinyesek, túl értéktelenek, túl elborzasztóak, és erre tessék.. épp szerelmes lettem Riverbe, pedig csupán egyetlen alkalommal találkoztam ezelőtt még vele, de ha nincs mellettem hiányérzetem van. Ez nyálas, de nem? Mint valami brazil szappanopera, amely túlfűtötten kitárgyalja, hogy két szerelmes hogyan is kerül voltaképpen egymáshoz közelebb.. én is közelebb kerültem egyfajta módon ehhez a nőhöz, akit indokok nélkül szeretek, de a fene mondaná ki hangosan, s még magamnak sem akarom beismerni, sőt.. nem hogy neki. Egyszerűen őrült vagyok, hogy képes vagyok pont most szerelmes lenni ebbe a nőbe, és ha meghalok, akkor mi lesz? Édes álomba ringatom magammal kapcsolatban, amikor is épp a távozási küszöbön állok? Nem vagyok én kegyetlen, s szívtelen dög, szóval.. nem verem át sem őt, és sem magamat, hisz a halálommal lehet, hogy örökre eltűnök majdan. Még semmi sem biztos, viszont nem akarom beleélni magamat semmibe sem, ahogy nem vagyok nyálas romantikus hős, és a herceg sem a fehér lovon, aki aranyéletet ígér, ha velem akar élni, ha velem akar összejönni, akkor irtó nehéz lesz... de áh, az se biztos, hogy szeret, s én meg épp ilyeneken töprengek, holott lehet mélyen gyűlöl, utál, és megvet, amiért egy Mikaelson vagyok. Nehéz az élet! Hirtelen megrázom a fejemet, ahogy nem akarok tovább erre gondolni, csupán ideje szembenéznem a szavaival, és elhülyülni az időt.. -Igen, mindig, mindenhol, sőt akárhol.-Mondom ki egyszerűen egy mosollyal az arcomon, ahogy elgondolkozom az eddig megemlített dolgokon, és egyszerűen rám tör a nevetés. Így nem fogom magam vissza, hanem kiengedve röhögni kezdek az ostobaságaimon. Én egyszerűen nem hogy hülye, de őrült is vagyok, ami megduplázz mindenki mást. Mindössze az szakít ebben félbe, hogy egy kérdést tesz fel nekem, én pedig hirtelen ledermedek. Se válaszolni, se megszólalni nem tudok.. fontos nekem, igen. Igen, igen, és igen! De a gondolataimat nem hallja az ég szerelmére, míg nem mellesleg nem vagyok én hülye, hogy hirtelen elmondjam neki mindezt egy csapásra. Tehát Kol Mikaelson nem érezz semmit, csak képzelődik! Tovább hallgatom a szavait, ahogy többek közt segíteni is szeretne rajtam, illetve hogy ne húzzam el a két hetet. Van benne talán valami, de nem vagyok őrült, hogy a halálig menjek el... nem akarok meghalni! Már egyszer megtörtént, s újra mindez nem játszódhat le.. az már rémálom lenne. -Megoldom ezt, River.-Tekintek rá, ahogy komolyan beszélek. A halál... nem akarok erre gondolni, sőt a közelségére sem. El akarom végre felejteni, ha el lehetne, de nem hagyja.. ezzel jön folyton. Felsóhajtva végül ténylegesen lezárom ezt. Ha még egyszer kiejti eme dolgot a száján, akkor én felállok, és Istenre mondom itt hagyom, hisz nem kell folyamatosan beletuszkolni a fejembe az imént történteket, amelyekre én is pontosan emlékszem, de szeretnék úgy eltölteni egy kis időt, hogy nem gondolok ezen cselekmény ágazatra. Bár ki tudja lehetséges-e eme kérdés opcióm. -Ugyan miért bántanálak meg azzal, hogy hülyéskedem?-Vonom fel furcsán a szemöldököm, hisz nem értem a kiakadásának a lényegét, amely voltaképpen akkor lehetne jogos, ha tényleg komolyan is gondoltam volna az elásást, de én csak viccelődöm.. ha ezen felkapja a vizet, akkor inkább itt sem vagyok!-Én is kiakadhattam volna már egy párszor.. de nem teszem, mert hülyéskedünk, nem mellesleg pedig te kezdted.-Zárom le a vitát, majd valami egészen új irányt vesz ez az egész.. Csókot váltunk, amelyet végül én szakítok meg. -Tudom, hogy jól csókolok.. ezt mondani sem kell.-Fűzöm ezt az egészet végül viccesre, ahogy egészen mást nézek, így azt sem tudom milyen fejet vághat.-Irtó éhes vagyok.-Jelentem ki, ahogy a tányérra szedek néhány palacsintát. Tegnap nem sokat ettem, így nem is csoda a tény, hogy eszméletlenül éhség gyötör belülről. Megfogom az egyiket, és elkezdem megenni, miközben a konyha látványát nézegetem. Végül miután megettem felállok az asztaltól, és az ablakhoz lépve megállok, ahogy a kinti tájat nézem. Veszek néhány mély levegőt, de hatástalan.. miért akarom én lefektetni pont most őt?
Felvont szemöldökkel pillantok rá válasza hallatán. El sem hiszem, hogy komolyan ezt válaszolta. Lassan tényleg kezdem azt hinni, hogy egy nagy gyerekkel beszélgetek. Mondjuk jó-jó nagy gyerek... Egy több, mint ezer éves gyerek. Másnak talán idegesítő lenne ez a keményfejűség, de én egyre aranyosabbnak tartom. Bár tuti nem tetszene neki ha ezt a tudtára adnám. Kétlem hogy lenyelné az egója az aranyos jelzőt. Így tehát ezt inkább megtartom saját magamnak. - Neked mindenre van valami szuper magyarázatod, ugye? - Kérdezem egyre nagyobb vigyorral a képemen, miközben lemondóan megrázom a fejem. Azt hiszem, ő olyan ember, vagy épp nem ember, akinek mindig sikerül megtalálnia azt a bizonyos kiskaput, mindig minden alól sikerül kibújnia. Ezt valószínűleg be lehet tudni az óriási élettapasztalatának. Hiszen még ha kihagyásokkal is, de azért csak megélte az ezer évet. És hát lássuk be... Ezt a kort nagyon, de nagyon kevesen érik el. Vajon miért? Mondjuk engem túlzottan nem vonz az örök élet. Szerintem én halálra unnám magam, ha több száz, vagy éppen több ezer évem lenne. Egyszerűen nem tudnék mit kezdeni magammal, nem is értem, hogy a több száz éves vámpírok hogy viselik el. Vagy ő hogy viselte el? Mit csinált? Ennyi idő alatt a világ összes országát, és annak összes látványosságát végig nézhette... Mondjuk én meg sehol nem voltam. New York és New Orleanson kívül még semmit nem láttam, de csak idő kérdése... Hiszen ahogy most áll a helyzet... Hát legszívesebben elmenekülnék jó messzire innen, de csak miután segítettem ezen az idiótán, akit mégis annyira szeretek. Pedig úgy utálom! - Fontos lettem? - Kérdezek vissza meglepetten. Ha nem látnám most arcát, azt hinném, hogy viccel, hogy csak szórakozik velem, hogy csak tesztelni akar, hogyan reagálok. Viszont látom őt... látom a tekintetét, ami teljes mértékben arra utal, hogy ezt komolyan gondolja. Pár pillanat erejéig elgondolkozom, hogy mit is mondjak mikor visszakérdez. Először csak megvonom a vállam érzem, ahogy elpirulok. Ennek tudatától pedig csak még jobban elvörösödök. Fantasztikus! Könyörgöm ne nevess ki! Most az egyszer ne! - Hát... Azt hiszem nekem is fontos lettél. Szóval nem szabad meghalnod! Hagyd, hogy segítsek, kérlek! - Könyörögve nézek, próbálok hatni rá a hatalmas és ártatlan tekintettel. Az már mindenképp jó mondjuk, ha fontos vagyok neki. Nem tudom miért jó, de jó. Talán csak felcsillan némi remény arra, hogy nem csak én zúgtam bele őrülten, hanem ez viszonozva is van. Talán... - Rendben, de ne felejtsd el, hogy csak két heted van. Ne halogasd, azért mert hozzá vagy szokva a hosszú élethez. - Figyelmeztetem őt, hiszen jól tudom, hogy valószínűleg hozzá van szokva az időhöz. Tudnia kell, hogy most nem több éve van hátra, hanem csupán két rövid hetecske. - Hát nem is tudom mit mondjak. Én itt égre-földre dicsérlek, te meg... Te meg azt mondod, hogy el kellene ásni. Ha így haladsz, meg fogsz bántani. - Ha pontosabb akarok lenni, talán máris sikerült neki megsértenie, de szerencsére ismerem már annyira, hogy tudjam, nem áll szándékában bántani engem, sokkal inkább magát fényezi. Ámde a csókja még azt a parányi bántódottságot is eltünteti, amit ő ébresztett bennem szavaival. Egy pillanat alatt egyszerűen elfelejtek mindent, csakis rá tudok gondolni, és a fantasztikus csókjára, úgy tapadok hozzá, mintha minimum az életem múlna rajta. Nem akarom elengedni... Egyáltalán nem. Bár tudom, hogy ez az egész nem helyes, hiszen épp haldoklik, és ezzel csak saját magamnak teszem még fájdalmassá az elválást. Végül neki sikerül megállnia. Pár pillanat még eltelik mire össze tudom szedni magam annyira, hogy elhúzódjak tőle és visszaüljek a székemre. - Öhm... Sajnálom. - Mondom fülig vörös fejjel...Körülbelül olyan látvány lehetek, mint egy paradicsom. Még jó, hogy nem akar eladni. A palacsintákra pillantok, hirtelen megsajnálom őket, hiszen jelenleg egészen másra éhezem. A fenébe! Még mindig szinte kapkodok a levegő után. Szerencse, hogy nem látom magam. Igazán vicces látvány lehetek. - De... Együnk. - Pfuj de utálom most a palacsintát. Életemben nem utáltam még így semmit.
"Kol Mikaelson a nevem, és egy pszichiátriai eset vagyok. Egoizmus túltengésben szenvedek, szerelmes lettem önön magamba, és ódákat írok a kinézetemhez.. normális ez? Nem hinném, szóval, aki ezen sorokat olvassa kérem értse meg, hogy nem vagyok őrült, csupán.. valahol útközben elhagytam az elmémet, és ehelyett most oltári nagy zagyvaságokat beszélek, de a lényeg a lényegben annyi lenne, hogy szeretem önmagamat, és nem tudom, hogy ez a normális-e.. egyáltalán az? Mármint tök szexi vagyok, és képtelen vagyok ellenállni magamnak, ha tehetném önmagamra ugranék.." - Gondolataim sorai közt, olyan őrültségeket bírok kitalálni, hogy az egyszerűen már egymagába véve nevetségesen hangzik. S még csodálkozom azon, hogy egy ilyen gyerekes viselkedés mellett életben tudtam maradni, s mostan visszatértem.. hát újra élnék tényleg? Épp haldoklom, s mindebben azaz ironikus, hogy akármivel is próbálom lefoglalni magamat, avagy elterelni a gondolatmenetemet.. nem sikerül, hisz mindig kikötök ugyanazon a ponton, hogy halál. Igen, kénytelen vagyok belátni, hogy haldoklom, és hogy lehet örökre elvesztem ezt az újabb esélyt, ami megadatott, s mindez Finn miatt van... utálom. Szívesen fojtogatnám, vagy a földbe verném a fejét, csak hogy kielégítsem a dühömet, amelyet az irányába táplálok. Hogyan volt képes ezt tenni a saját testvérével? Átkozottak vagyunk mi Mikaelsonok, hisz nem tudunk egymás mellett megélni, sőt kifejezetten azt lehetne mondani ránk, hogy a család árulja el a családját. Igen, én jó magam is elárultam már nem egyszer, de akkor sem öltem meg még képletesen senkit sem.. ah, Istenem, ha csak egyetlen alkalomra láthatnám.. ugyanazt tenném vele, amit ő velem, csak hogy érezze a kedves törődő lényemet, amely egyre kegyetlenebbé válik, s még csodálkoztató tény, hogy bosszút akarok rajtuk állni? Lehet gyerekes, de ők se néztek egykoron többe, amikor átvertek, kijátszottak, s elvették az életem.. igaz mindenki volt koporsóban Klauson kívül, de... akkor is. -Nem is vagyok perverz.-Nézek rá egy ártatlan pillantással, ahogy megengedek magamnak egy mosolyt is mellé. Én ugyan kicsit sem vagyok perverz, csak élek az alkalmakkal, a lehetőségekkel, és azzal, ami elém tárul. Ősi vámpírként bármit megtehettem, hisz több volt a hatalmam, mint bármelyik másik vámpírnak, és nem mellesleg akár egy egész háremet is tarthattam magam mellett, ha épp arra volt szükségem. Váltogattam folyton a nőket, de mégis az aktus közbeni lecsapolás volt a kedvenc játékom, egyszerűen élveztem.. persze a rég múlt szép dolgai elszálltak a semmibe veszve, és nekem megmaradt a rideg tényű valóság, miszerint haldoklom. Ez az, amiért hiányzik az ősi vámpírlétem... nem voltam ennyire könnyedén megölhető személy.-Kanapén mondjuk.. az nem ágy, vagy a... földön.-Döntöm oldalra a fejem, ahogy felnevettek, és ezzel vágok neki vissza. Egyszerűen élvezem az életet, amelyet megengedhettek magamnak, és azt, hogy immár ennyire szabad lelkű lehettek, de persze vannak akadályok, mint a mostani halál esetem.. ah, nem akarok ezen agyalni. Kérdése meglep, és egyszerre ledöbbent, hogy mindezt komolyan feltette.. mégis mit mondjak neki? Mit válaszoljak erre? Nem akarok totál idióta sem lenni, de durva sem vele szemben, hisz nem érdemli meg a drága, de... ki a franc lenne képes kimondani azt, hogy 'szeretlek'? Mi van, ha ő maga nem érezz így, vagy épp ellenem használná? Kissé még bizonytalan vagyok a felé nyújtott bizalmam kapcsán, de én mindent megfogok tenni, hogy ne okozzak neki sem fájdalmat, sem pedig csalódást.-Azért, mert fontos lettél a számomra.-Mondom ki egyszerűen, ahogy a szemeibe nézek. Nem akarom, hogy csalódjon, hogy szenvedjen... de képtelen vagyok ésszerűbben óvatosabb lenni vele szemben. -Ennyi erővel... te minek foglalkozol ezzel? Ha már te kérdőre vontál engem, akkor én meg téged.-Mondom komolyan, majd elnevetem magamat.-Anyám rakott át a megfelelően kiválasztott testbe, de ez nem ilyen egyszerű, mint aminek tűnik.. nem mellesleg nem mondtál hülyeséget, de ki tudja lehetséges-e végrehajtani. Majd megnézem.-Mondom mérlegelve a helyzetet, ahogy végül túl lépek ezen a témán, hisz nem akarok folyton arra gondolni, hogy a halálomon vagyok.. kihagynám.-Engem aztán senki sem áss el... s humornak nem épp volt a legjobb, kedves.-Mondom megrázva a fejemet.-Mert téged kell elásni, ez így a helyesebb.-Röhögöm el magamat, ahogy őt figyelem. -Mindenki szereti önmagát... ez természetes.-Mondom suttogva, ahogy végül csókba forrunk össze, mármint képletesen, de naa. Gyengéden, óvatosan, de mégis önzően csókolom őt, s ahogy megmozdul felém szinte elkap a hév, az a fajta vágy miszerint akarom őt, de nem így, és nem most, és... Derekára helyezem a kezeimet, és szorosan magamhoz húzom őt, ahogy egyre szenvedélyesebben csókolom, szinte már-már mohón... hirtelen félbeszakítom az egészet.-Én nem akarlak kihasználni.-Suttogom halkan az ajkaiba, majd elfordulok tőle, és az ételt kezdem el szemlélni..-Nem eszünk?-Kérdezem meg viszonylag óvatosabban, de a vágy, amit bennem életre keltett nem igen akar csillapodni.
Nem tudom nem észrevenni, hogy most mennyivel másabb minden, mint az első találkozásunkor. Rengeteget változott ő is és én is... No, meg a hozzáállásunk is. Végre már nem utasít el minden pillanatban, nem szemétkedik velem és nem is valami otromba beszólás minden második szava. Bár azt sem tudom figyelmem kívül hagyni, hogy az önbizalma még mindig ugyanolyan magas polcon van. És ha jól sejtem, akkor azt onnan a büdös életbe le nem tudom piszkálni, az ég világon semmivel. Ő ilyen. Először talán kissé idegesített, de ahogy múlik az idő, egyre jobban szokom hozzá és kedvelem meg, így ahogy van. Ugyan Lassan jövök rá, de azért rájövök, hogy nekem átkozottul bejön ez a pimaszság, és bár nem tehetek róla... Tény, hogy totál belezúgtam ebbe az idiótába. Mert az... Egy hatalmas nagy idióta. Ráadásul pontosan tudom még mindig, hogy ez egyáltalán nem jó. Egyre jobban közeledek ahhoz, hogy valóban család nélkül maradjak. Ha most azt mondaná apám, hogy öljem őt meg, vagy ő teszi meg, de az nekem is fájni fog. Azt hiszem... Szóval egyáltalán nem biztos, hogy a családot választanám. Főleg, hogy ha ők képesek lennének választás elé állítani, és megfenyegetni engem, akkor valószínűleg semmivel sem jobbak a Mikaelson családnál, akik épp úgy megtesznek mindent Kol haláláért. Hát érdekes fintora az életnek, hogy mindketten ugyanabban a csónakban evezünk. Szavai hallatán először meglepődöm, aztán felnevetek, majd elfog némi féltékenység. Nem tudom, hogy mégis miért lettem féltékeny, elvégre ő már ezer éves... Már akkor több nővel volt, mint én férfival, mikor még csak meg sem születtem. Mondjuk valószínűleg a büdös életben nem érném utol... Na, nem mintha szándékomban állna. Viszont az tény és való, hogy rossz belegondolni abba amit mond. Fogalmam sincs, hogy direkt csinálja vagy kíváncsi-e milyen reakciót vált ki belőlem, de most hálát adok a jó istennek amiért arcomon nem látszódik semmi különös, hacsak a gyorsan lefagyó mosolyom nem árulkodik. Bár a betudható másnak is. - De kis perverz lett valaki! Nos... Hát köszönöm a felvilágosítást! - Felnevetek, majd hozzáteszem még a következőket is. - Szóval amióta boszorkány vagy, mégis hogyan alszol? Ha nem ágyban fekve...? - Vigyorogva vonom fel a szemöldököm. Szeretem ezeket a kis szópárbajokat vele. Nem sok emberrel tudok ilyesmibe kezdeni anélkül, hogy esetleg megsérteném, viszont vele még ez is megy, hiszen ő nem olyan kis nebántsvirág mint a legtöbben. Vele simán el lehet hülyéskedni akár egész nap is anélkül, hogy megsértődne. - Miért nem hagysz elmenni, Kol? Mit érdekel téged az én épségem? - Kérdezem tőle kíváncsian. Tényleg nem értem, hogy miért engem félt, maga helyett. Ő egy olyan személy, akinek alapvető tulajdonsága az önzőség. Egyszerűen nem értem, hogy mi történt vele. Csak remélni tudom, hogy ő is megkedvelt, épp úgy ahogyan én őt. Bár ilyenkor el tudok gondolkozni azon, hogy vajon melyik lenne a jobb. Ha ő is kedvelne, vagy ha inkább elutasítana és élhetnék a családom árnyékában tovább. - Megoldások? Egyébként... Hogy kerültél ebbe a testbe? Nem tudnál csak egyszerűen ugyanúgy átmenni egy másikba? Ne nevess ki ha hülyeséget mondok, annyira még nem értek a boszorkánysághoz. - Kicsit megvonom a vállam, és azt hiszem még elpirulnom is sikerült. Nagyon remélem, hogy most nem mondtam óriási hülyeséget. Nem szeretném ha kinevetne, elvégre honnan is tudhatnék én ilyesmit? - Jaj drágám, vigyázz mert a kincset elásni szokták... - Vágok vissza pimaszul, aztán fel is nevetek. Még mindig alig hiszem el, hogy komolyan csinált nekem reggelit. Hogy lehet valaki ennyire aranyos? Miért érzem azt egyre jobban, hogy nekem ő kell? Először azt hiszem, hogy totál ostoba vagyok, és most jól faképnél fog hagyni engem ez a csók miatt, de aztán mikor meglátom arcát, meglátok némi reményt is, hiszen semmi rosszra nem figyelek fel. Szavain pedig természetesen meg sem lepődök, talán pont ilyesmire vártam tőle. - Te kis egómajom... - Mondom vigyorogva, majd mikor megcsókol, olyan mintha egy nagy kő esne le szívemről. Legalább mégsem vagyok annyira ostoba... Hirtelen már nem is igazán érdekel az a reggeli, jelenleg csakis rá tudok gondolni, arra, hogy mennyire kell is nekem ez a fickó, akit annyira utálok, hogy már szeretek is. Miközben viszonzom csókját, egyik kézfejemmel végigsimítok arcán, míg a másik karommal nyakába kapaszkodom, és így húzom magam egyre közelebb hozzá, míg végül kénytelen vagyok felkelni a székről is. Egyszerűen nem akarok elszakadni ajkaitól, és ha ez rajtam múlik, hát nem is fogok.
Igazság szerint annak a tudata, hogy az életemből nem sok van hátra megrémít, s még ha tagadásba is teszem eme dolog lényegét, akkor is a szemeim előtt lebeg ezen tény. A halál nem egy könnyűszerrel kitörölhető fogalmi kellék jellege, és hogy pont velem történik.. egyszerre kel bennem életre a félelem, a rémület, de talán még a fájdalom is. Mindezen esemény másodszor történik meg az életemben, ami lehetne véletlen, de én inkább érzem ironikus kiszúrásnak velem szemben, mintsem hihetetlen egybe függőségnek. Mély levegővételeim sem segítenek rajtam. Az, hogy haldoklom már magában megér egy misét. Jelenleg azon kellene igazság szerint gondolkoznom, hogy hogyan mentsem meg az én kis életem, ehelyett viszont épp levágtam egy jelentősebb sírásos jelenetet, amely végül tagadásba torkollott. Valahogy jelen esetben képtelen vagyok ésszerűen gondolkozni, amikor is a halál köztudata lebeg a szemeim előtt. Nem akarok meghalni.. s ha mindezen túl leszek, esküszöm, élve megfojtom Finn Mikaelsont, és minden elkövetkező testével így fogok tenni, amíg ő maga véget nem vet a szánalmas kis csúszómászó életének. Mégis mit szeret anyánkban? S ha itt tartunk ő maga sosem volt szörnyeteg, csak én, mi? Mindig mindenért én vagyok az okolható, holott csak egyetlen egyszer ne én lennék a tökéletlen számukra. A többiek mióta tökéletesek? Sorba mehetnék a szánalmasságukon egyesével.. mindegyik az önmaga nevében tökéletesen alakít! Finn maga az anyuci kis kedvence stílusú srác, mert mindig anyánk szoknyája alábújt, s ki tudja még mi történt ott.. Rebekah a szerelmes hősnő, akiben vagy ezerszer végtelen pasi mászkált, azaz járkált, de a szerelme mindig vagy öngyilkos lett, vagy épp elfutott előle, bár én se szívesen nézem Bex fejét, ez nem kétséges.. Elijah ő is megéri a maga miséjét, hisz erkölcsösnek mondja magát, és igaznak, tisztának, holott neki is vér mossa a kezeit, s akkor meg sem említettem, hogy az emberi vonásaival mennyit ér el, csak lohol feleslegesen Klaus után, aki számba se veszi néha.. Klaus maga lehetne a tökély, de a magába fojtott dühromai.. Isten rá a tanúm, hogy nem szívesen lennék szemtanúja az érzelmei váltakozásának, főleg, amikor szomorú, hisz akkor egész New Orleans a könnyeibe úszna, na meg a vérbe, mert hát gyilkolási hajlamai vannak.. talán hiányzik az életéből a szex, vagy kellene neki egy jó pszichiáter? Lehet utána nézek majd a neten valamikor.. Esther? Igen, nos ő annyi pasival volt az élete alatt, mint még egyetlen nő sosem, már azon sem lepődnék meg, ha tízes ikrek jelennének meg előttem azzal, hogy ’Szia Kol, a testvéreid vagyunk..’ Mikael? A temperamentuma, és a kegyetlensége megér egy említést, de ami őt kiemelővé teszi, az a megszállottsága Klaus iránt.. talán, hogy rájött, hogy nem a fia, esélyt látott a buzulásra.. Uramisten! Nee.. atyaég! Az apám meg akarja erőszakolni Klaust! S akkor én? Ne hagyjam ki magamat a sorból, ugye? Én, mint Kol sem vagyok tökéletes. A család kis fekete báránykája vagyok, aki elszökik az ’örökkön örökké’ jelige elől, és meghátrálva épp odabújik ahova a haszna húzza. Szánalmas vagyok én is ugyanúgy, mint a többiek, de ha már ki kell indulni valamiből mindenki magából kezdje meg, s ne rajtam vegyenek számot! A továbbiakban pedig ideje visszatérnem a valóságba, azaz hallod Kol? Adás van River felől.. hallgasd hát! -Ágyba feküdni? Én? Ugyan már, kérlek! Maximum, akkor voltam a vámpírlétem alatt is ágyban, ha épp élveztem a nők társaságát.-Jegyzem meg rátekintve, ahogy elmosolyodom.-Tudod nem aludtam, s tudod.. nem volt szükségem az ágyra. Nem mellesleg igaz.. nem csak ágyban lehet csinálni.-Ironizálok, ahogy végül elnevetem magamat.-Nos akkor.. nem fekszem be sehova, mivel jól vagyok. Nagyon jól vagyok, látod? Oké!-Mondom neki mosolyogva, ahogy kezdem jobban érezni magam, ezek a humorok.. mennék kifelé a formámból? Röhejes, hogy pont épp az ágyas szituval parádéztam, holott lehet épp féltékeny.. legalábbis én a helyében féltékeny lennék egy ilyen szexi, és ellenállhatatlan Kol Mikaelsonra, mint amilyen én vagyok. -Még szép, hogy igen, sőt láncra is vernélek.. nem mész te sehova.-Mondom megemelt hangszínen, ahogy komolyra váltok. Mit nem ért meg azon, hogy hagyja Klaust? Nem tud nekem semmivel sem segíteni, ezen már csak néhány hókuszpókusz segít, ha segít, s most eszembe jutottak a törpök.. vajon hogy élhetnek Aprajafalvában? Remélem Hókuszpók nem kapta el őket, hisz szeretném még meglátogatni a barátaimat. Hirtelen zökkenek ki a gondolatmenetemből, ahogy feleszmélek a szavaira.-Tanáccsal? Klaus a varázslatokat sem ismeri.-Nevettem el magam hirtelen, majd kénytelen vagyok leállni gondolkozni miatta. El se hinné ez milyen erőfeszítés nekem, főleg egy ilyen fej társaságában.-Nos... van egy, azaz sok varázskönyvem, amik tele vannak megoldásokkal.-Mondom halál komolyan, holott lehet, hogy minderre semmi hatásos nincs, de számít ez? Jelen esetben nem foglalkoztat. -Szexi kincs?-Nevettek fel hangosan.-Tökéletes, csak kezdem kalóznak érezni önmagam. Régen én voltam Jack kapitány a rettegett vörös kalóz, a tengerek ura..-Kezdem el ecsetelni a kis fantáziámat, ami voltaképpen nem valós, de azért hatásos. Míg ezen hóbortok futottak addig én egy koporsóba zártan poshadtam. S hogy még szadista vagyok? Mindenki olyan, amilyenné teszik, azaz nevelik. Szépen elrendezem a dolgokat, ahogy végül helyet foglalok. Odaszúrok még egy mondatot, aztán épp elengedném a kezét, hogy kiszedhessem magunknak az ennivalót, de ő váratlanul közelebb kerül hozzám. Akár egy brazil szappanopera, ami a nyál slágert nyomja a két főszereplő között.. de hülyeségnek nincs helye itten, hisz megcsókol. Ajkait az ajkaimon érzem, de oly váratlansággal, hogy meglep. Időm sincs reagálni, hisz elhúzódva magyarázkodni kezd. Túl egyszerűen menne ez, ha csak úgy annyiban hagynám.. túl romantikus lenne.-Semmi baj.. én is szeretném megcsókolni önmagamat a helyedben.-Nevettek fel, ahogy végül közelebb hajolok hozzá.-De ha már csókot akartál..-Nézek a szemeibe, ahogy suttogok, majd finoman végül megcsókolom őt, úgy ahogy minden nőt, akit elhódítani kívánok, de ez mégis más, mert szeretem..
Ahhoz képest, hogy például tíz perccel ezelőtt milyen állapotban volt, most szinte vidámnak tűnik. Nem tudom, hogy ez miattam van-e, vagy csak simán nem akar előttem sírni, de én mindenképp örülök. Bár akkor azért jobban örülnék, ha miattam derült volna jobb kedvre. Amit igazából nem zárok ki, hiszen én mindent megtettem. A szüleim mindig azt mondták, hogy valamilyen oknál fogva, szörnyen empatikus vagyok, és ha még igazuk is van... Halvány fogalmam sincs arról, hogy mégis kitől örökölhettem ezt a nagyszerű tulajdonságot. Mert a szüleimtől biztos nem. Bennük annyi érzelem sincs, mint egy teás kannában. Azt sem tudják mi az a megértés, és simán megölnék a saját lányukat, csakis azért mert hibriddé változott. Persze tudom, hogy ez nem jó dolog... De könyörgöm. Még apámnak is vannak vámpírjai, pontosan azok akiket Kolra küldött... Akkor hát miért van szüksége arra, hogy megöljön? Tudja, hogy nem bántanék senkit még térszívóként sem. Itt minden csak a büszkeségről szól. Valahogy egyre jobban utálom a szüleimet, pedig tudom, hogy nem kellene. - Na és... Pontosan, hogy is fog lezajlani ez a két hét? Ugye... Nem leszel ágyban fekvő beteg vagy hasonló? Fogalmam sincs, hogy működik egy ilyen átok, de megtaláljuk a módját annak, hogy hogyan fordítsuk vissza! - Lehet, hogy ő nem szeretne erről beszélni és el akarja terelni a témát, viszont én ezt nem hagyhatom. Túlzottan fontos lett nekem ahhoz, hogy csak úgy eljátszogassam az elkövetkezendő két hetet. Ami mellesleg rohadt gyorsan el fog múlni. Mielőbb ki kell találnunk, hogy mit akarunk csinálni, nem húzhatjuk az időt, csak azért mert félünk. Remélem, hogy ezt ő is belátja. Nem úgy, mint azt, hogy fivére segítségét kérjem. Pedig biztosan tudna segíteni rajta. De nagyon úgy tűnik, hogy Kol még csak hallani sem akar arról, hogy elmenjek hozzá. - Te komolyan képes lennél megkötözni emiatt? - Meglepetten pislogok rá. Tényleg egyre furcsább ez nekem... Talán annyit jelentek én, mint ő nekem. Sose gondoltam volna... Nemrég még az volt a bajom, hogy egyáltalán nem akar bennem megbízni. Most meg épp ellenkezőleg... Az a problémám, hogy túlságosan is bízik bennem. Pontosabban, ez azt hiszem nem probléma, inkább csak furcsa. Hihetetlen! - Nem is a véréért mennék... Inkább csak valami tanácsért, esetleg hátha van egy jó boszorkány a közelében, aki tud segíteni. Ha van jobb ötleted, akkor nem megyek hozzá. Nos? - Kérdő pillantást vetek rá, egyáltalán nem tetszik ahogy beszél velem, talán kicsit még ijesztő is, és ha nem ismerném, most tuti megijednék tőle. Viszont teljes mértékben megértem őt, hiszen nem kis bajban van. Ahhoz képest pedig még mindig egészen jól viseli. Ráadásul én pont azért vagyok, hogy segítsek rajta. Nem mellesleg következő szavai hallatán szinte mindent elfelejtek. Hát, hogy is haragudhatnék rá? Ellágyulok egy pillanat alatt, és annyira szívesen bújnék karjai közé, hogy azt elmondani nem tudom... Nem akarom, hogy elengedjen, de mégis megteszi. Egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy visszahúzzam-e, de végül nem mozdulok. Majd eljön az én időm is... Bár még mindig nem tudom mi a fene van velem. Olyan mintha belezúgtam volna... És tartok tőle, hogy tényleg így van. - Hm... Mondjuk úgy, hogy akkor egy szexi kincs vagy. Így megfelel? - Kérdezek vissza már vigyorogva. El sem hiszem, hogy néhány perce még sírtunk, most pedig itt vigyorgok mint egy tök. Imádom, hogy fel tudjuk egymást vidítani egy szempillantás alatt. - Óóó! Kérésed számomra parancs... Már ülök is! - Mosolygok rá még mindig, miközben helyet foglalok a széken, amelyikre mutatott. Nagyokat pislogok a palacsintára, és csak most érzem meg igazán, hogy mennyire éhes vagyok. Ámde mielőtt még bármit mondhatnék, ő leül mellém és megfogja a kezem. Szavaitól pedig úgy érzem, most jött el az én időm. Gondolkozás nélkül hajolok közelebb hozzá, és csókolom meg, aztán néhány másodperc után mikor észbe kapok, hogy mit is csinálok, hirtelen visszahúzódom. - Óó... Öö... Sajnálom! Ez... - Csak hebegek-habogok mint egy idióta. Még mentegetőzni sem tudok, nagyszerű! Miért érzem úgy, hogy mindjárt képen leszek vágva? Jajistenem! Mi a fenét csináltam?
Mindenki összeroppan legalább egyszer az életében oly annyira, hogy képes lenne kitépni az önön maga szívét, mintsem elviselje a tényt, amely reá vár az elkövetkezendő időkben. Én is megtenném a szó szoros értelmében véve, hisz nem akarok meghalni lassú kínok közt, szenvedve, mint ahogy azt Finn Mikaelson akarná. Mindig is az élet adta vágy hajtott, de ezt mindig valami meggátolta, s most, hogy haldoklom hirtelen érzem a helyzetet feszültnek, de egyben mégis kilátástalanak, holott ez még nem veszett ügy. Csupán letablózz a tény, hogy Finn képes volt ennyire kicseszni velem. Sohasem gondoltam volna, hogy a mostaninál is jobban gyűlölhettem a családi fogalmat, amelyet a drága bátyám ezerszeresen átlépett azon elv szerint, hogy halálra ítélt. A saját testvérem.. és.. ez egyszerre lepett meg, de szánt rá arra, hogy egy pillanatra tényleg komolyan gondoljam azon eseményt, miszerint célom kinyírni őt a tette miatt. Megrázom a fejem, hisz nem lehettek voltaképpen gyenge, és erőtlen. Nem lehettek ennyire esendően halandó, és szánalmasan kicsinyes nyomorult lélek.. Mélyen szívom magamba a levegőt, és ideje összeszednem magam, vagyis legalábbis megpróbálni, hisz semmi kilátásos dolog nincs abban, hogy sirassam a pár perccel ezelőtt történteket.. lehet megoldás, igen, ahogy River mondja, hisz a cél megvalósítása, és a remény hal meg egyben utoljára valójában. -Igen, értem, rendben.. nincs semmi gond.-Rázom meg a fejemet ellent mondásosan magamnak, hisz érzem nem lesz olyan egyszerű dolgom mostan. Ki kell valami tervet eszelnem.. kell valami varázskönyv, amiben van valami használható varázsige.. egyszerűen szükséges, hogy legyen minderre megoldás, és egyben lehetséges kimenettel. De jelenleg ezen dolog, azaz tudat mégsem köt le engem, hanem arra késztet, hogy az iménti események soraira gondoljak. Képes volt halálra ítélni, de mégis miért? Mert tévesen félrenézett valamit? Nem árultam el őket, de most már elfogom, mert senkire sincs szükségem.. senkire! Egyszerűen túl akarok lépni mindenen, és mindenkin, hogy új életet kezdhessek magammal.. el kellene tűnnöm innen, de csupán akkor, ha egyáltalán van a mostani halál helyzetemre eshetőség, mármint, hogy megoldva legyen mindez, és ne csak úgy a föld alá kerüljek le. -Most is minden rendben van, hisz jól vagyok.. nincs semmi bajom.-Fejezem ki magamat egyből, és pontosan úgy, hogy hitelesen tűnjön ez az egész, amit kiejtek az ajkaimon szavakat, holott tudom, hogy ez mind csak kecsegtető ábránd. Nem akarom abba beleélni magamat, hogy talán van remény az életre, hisz megeshet, hogy még sincs, és akkor az.. az elpusztítana belülről, inkább abba ringassam magam, hogy meghalok, minthogy a végén padlót fogjak. -Nem mész Klaushoz! Nem, és nem, és akkor sem, ha kell lekötözlek, de nem mész Klaus elé ezzel, megértetted?-Mondom megemelt hangon, és szinte durván, hisz egyszerűen megőrjít a tudata annak, hogy Klaus elé akarna állni.-Semmit sem tud megoldani, ehhez varázslat kellene, nem a vérre, mert az hasztalan semmiség..-Nyugodok le hirtelen, hisz teljesen kifordultam magamból.-Nem akarom, hogy bántson.. fogd fel!-Suttogom a számára halkan, ahogy vele szemben állva a derekát ölelem, majd egy apró csókot lehelek a homlokára. -Én kincs? Inkább szexinek hívj.-Pillantok rá egy csábító mosoly keretén belül.-De segíthetsz.. ülj le arra a székre ottan.-Mutatok egy adott helyre, ahová meg is terítek végül.-A mai reggeli menünk egy jó pár palacsinta.-Teszem le végül a kész ínyencséget az asztalra.-Remélem megfelel, kedves.-Mosolyodom el, ahogy leülök mellé, majd megfogom a kezét.-Azt akarom, hogy tudd bármi is legyen, én.. én nem akarom, hogy bajod essen.-Közlöm a magam módján azt, amit érzek. Én szeretem, bár hangosan a fene mondaná ki, de.. de tudnia kell még mielőtt végleg megszűnik a létem.
Egyszerűen alig tudom elhinni, hogy ilyen könnyen feladja, hiszen ő Kol Mikaelson, egy ősi vámpír, akit nem tudhat senki ilyen könnyen megölni. Több mint ezer éve ezen a világon van, biztosan nem ez az első alkalom, hogy megpróbálták megölni. Én pedig lassan kezdem totál hülyének érezni magam, amiért késztetést érzek arra, hogy segítsek neki. Egy Mikaelsonnak. Valóban nem vagyok teljesen észnél. Ha ezt apám megtudja, tuti kitagad az egész családból. Nekem már akkor meg kellett volna ölnöm, Kolt mikor megtudtam, hogy kicsoda is ő. Vadász vagyok, ez lett volna a dolgom, és talán még mindig nem lenne késő, bár tény, hogy értelme sem lenne megölni egy haldoklót. No, de legyen mentségemre, hogy ő most egy boszorkány. Nem pedig egy gyilkológép. Még szép, hogy nem ölöm meg. Ráadásul szégyen, nem szégyen... de bizony megkedveltem. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyesmi történhet velem. Nem lennék képes már megölni, akkor sem ha kiderülne, hogy mégis vámpír... Ami természetesen nem történhet meg, ez épp csak egy feltevés volt. - Ne törj össze, Kol! Te is jól tudod, hogy nincs minden veszve. Rengeteg kiskaput találhatunk. Ezt neked kellene legjobban tudnod, hiszen te vagy az élő példa... Életben vagy, miközben már megöltek. Két hét alatt simán kitalálunk valamit. Érted? - Próbálom jobb belátásra bírni, és csak reménykedem benne, hogy sikerül is. Ezt neki is be kell látnia... Tényleg rengeteg kiskaput találhatunk, ahol talán még ki is tudunk bújni. Én pedig segíteni fogok neki, annak ellenére, hogy kinek tetszik, s kinek nem. Egyszerűen már nem érdekel. Jelenleg kizárólag csakis az érdekel, hogy ő életben maradjon. Semmi más! Mikor pedig megérzem, hogy visszaölel, legszívesebben elmosolyodnék, de jól tudom, hogy ez nem lenne helyénvaló, így szerencsére még időben megállítom magam. Viszont ennek kétségkívül örülök, elvégre nem tudtam, hogy hogyan fog reagálni az ölelésemre. Azt hittem majd eltol magától, vagy még rosszabb. Ehelyett most viszonozza azt, és ez jól esik. Talán azt is jelenti, hogy mostmár kezd megbízni bennem, amit eddig nem igazán vettem észre. A bizalom nagyon nagy dolog és soha nem szabad eljátszani. Miközben nyakamba fúrja arcát, én csak hátát simogatom és próbálok megnyugtató szavakat suttogni fülébe. Mikor felnevet, nehezen állom meg, hogy én ne tegyem azt, hiszen pontosan tudom, hogy mit tart olyan viccesnek. Ez az egész helyzet vicces igazából... És furcsa, és hihetetlen, és... és egy rakás dolog még. -Most még nincs minden rendben... De rendben lesz. - Jól megnyomom az időre vonatkozó szócskákat, aztán lassan elmosolyodom. Nem akarok neki olyasmit mondani, amiben én sem hiszek... Viszont ebben teljes mértékben biztos vagyok. Tudom, hogy minden rendben lesz, és ezt neki is tudnia kell. Ámde azzal neki sikerül meglepnie, hogy nem engedne el Klaushoz. Tulajdonképpen én mindig egy olyan személynek gondoltam őt, aki képes lenne bárkit feláldozni saját magáért. Most hogyhogy nem teszi ezt? - Ha Klaus tud rajtad segíteni, akkor igenis elmegyek. Nem akarom, hogy meghalj... És ha ezért hibrid kell, hogy legyek, akkor az leszek. - Mondom teljesen komolyan, miközben ő felsegít a földről, majd átöleli a derekam. Amitől mellesleg egy kicsit sikerül még zavarba is jönnöm. Lassan elmosolyodom csak, nem húzódom el... Miért is tenném? - Na jó... Együnk. Mit készítettél? Sosem gondoltam volna, hogy nekem egy férfi fog készíteni kaját... Te egy igazi kincs vagy. - Ismét elmosolyodom, próbálom kicsit jobb kedvre deríteni, hát meglátjuk mekkora sikerrel járok. - Segítsek valamit? - Teszem fel a kérdést közelebb lépve.
de számold : P ▲ cool kids ▲ úgyszeretlekhogynagyon *.*
Az imént lejátszott események élesen az elmémbe égnek, így pedig folyton újra, és újra, aztán megint előidézem önmagamban mindezen cselekményt, csak hogy végre tudatosítsam a tényt, amely mindennél jobban igaznak vélhető. Hiba volt idejönnöm, hiba volt visszatérnem az életbe, hiba volt megmozdulnom bármerre is, hisz rájöttek. Valahogy kitudódott a ténye annak, hogy én mégsem vagyok annyira hűséges anyámékhoz, mint ahogy azt előadtam.. rossz lett volna a színjátékom, vagy tényleg észrevettek volna Klaussal a temetőben? De ha látott is, akkor sincs a fejemre írva, hogy Klaus mellé álltam, mert az égért.. naaa! Utálom az egész családom, és bosszút akarok, azaz akartam, mert jelenleg haldoklom.. a halálomon vagyok, és minden egyes perc, ami eltelik csak még közelebb visz a tényhez, ahogy én pedig egyre halottabbá válok mind ezáltal. Én nem akarom újra megélni a saját halálom, azt ahogy a semmibe veszek el immár végleg, hisz nem lenne lehetőség a vissza hozatalomra. Könnyek áztatják el az arcomat, és erősen a szekrényhez préselem magamat, azaz a hátamat, így bújva el az élet elől, amely keserűen borzalmas. Ironikus, hogy kaptam egy második esélyt, és azt épp most szedték el tőlem. Mindig is szeretem élni, és most emberként sokkalta könnyebb volt. Igaz gyűlöltem, de mélyen megszerettem. Használhattam az erőmet, nem volt vérszomjam, erős voltam, és... most először letörten érzem magam, de mindez az én hibám kezdve azzal, hogy ha ellenkeztem volna előbb, ha nem hagytam volna magam, akkor minderre alkalom sem nyílik, de nem! Én hülye, én ostoba hagytam ezen szált kibontakozni.. most pedig megtörten ülök egy vacak nappali közepén a padlón heverve, és ha nem lenne elég mindennek fültanúja is akad. Egyszerűen szánalmas, hogy ennyire gyengének mutatom magam, holott erős vagyok, és kegyetlen, és.. igen, gonosz is. Mélyen szívom magamba a levegőt, és nem bírok épp ésszel gondolkozni, csak az kattog a fejemben, hogy halál.. meghalok, és mindez ellen talán semmit sem tehettek. Kell valami megoldás, de nem tudok gondolkozni, egyszerűen nem megy, amikor.. amikor épp most tudtam meg a halál híremet. Mélyen felsóhajtok, szinte már túl fájdalmasan is, ahogy hirtelen meghallom River hangját.. egyszerre van rám nyugtató hatással, de zaklatóval is. Legszívesebben elutasítanám, hogy ne lásson engem így, de.. de képtelen vagyok. Szükségem van valakire, azaz jobban mondva egy kis reményre, amelyet csupán egy élő személy biztosíthat. A családom elutasítana, és amit tettem Klaus nőjével, azért is kapnék biztosra veszem, így az egyetlen lehetőségem pontosan ez. Megragadni River felajánlását! Legalábbis a halálom napjáig itt akarok maradni vele, de nem... nem halhatok meg! -Már alá van írva a végítéletem, kedves.-Ironizálok, ahogy próbálom rendbe szedni önmagamat, hisz mégsem vagyok egy kislány, aki sír, és rí... folyton. Hirtelen, sőt váratlanul ér, ahogy közelebb kerül hozzám, és hirtelen megragadva húz magához, hogy átöleljen végül bezárólag. Kissé feszélyezetten érzem magam. Mármint.. nem mindennap ölelgetnek engem, és.. és.. nők társaságát sem kerestem mostanában annyira. Határozatlanul, de végül viszonozom. Mindig is törődésre vágytam, de persze a családomtól vártam ezt ironikusan, de nem.. ő tőlük nem kaptam meg. Minden tettem, ezért volt, minden szavam, ezért csengett el, de észre sem vették. Csak egy családot akartam, aki törődik velem egyetlen egyszer.-Kérlek.. én jól vagyok.-Temetem a nyakába az arcomat, ahogy elkezdek röhögni végezetül, de egyben ironikusan történik mindez, hisz éppenséggel a könnyek is áztatják az arcom. A humorom már nem a régi, de legalább még megmaradt.. s miért is ne maradna meg? Nem mellesleg miért játszom el itt az ősi halált, amikor még semmi sem biztos? A testemet ítélte halálra, de.. de máshova áthelyezhettem magam, vagy nem? Nem adhatom fel, de most mégsem megy az, hogy a megoldásra gondoljak. -Jól vagyok.-Tolom el hirtelen magamtól, ahogy megtörölve az arcomat elmosolyodom.-Minden rendben van, látod?-Suttogom a szavakat, ahogy őt nézem, és hirtelen, ahogy rátekintek el fog egy érzés, amelyet már az első alkalommal is éreztem.-Nem mész te Klaushoz egyetlen lépéssel sem, csak.. együnk. Készítettem reggelit.-Mondom, ahogy hirtelen felállok, majd felsegítem Rivert is, és ahogy közel kerül hozzám én egyszeriben átölelem a derekánál.-Ne gondoljunk semmire, még élek, és nagyon is rendben vagyok, oké?-Nézek mélyen a szemeibe, ahogy végül elengedve őt, elkezdek megteríteni magunknak, mintha mi sem történt volna.
Hát azt azért nem mondanám, hogy túlzottan kellemes volt az éjszakám. Mikor felajánlottam Kolnak, hogy nyugodtan nálam alhat, nem gondoltam volna, hogy majd részegen beállít egyszer az éjszaka közepén. A következő lépés talán az lesz, hogy hoz magával egy nőt is. Jó, ezt azért még én sem hiszem, de mindenesetre nem szeretnék túl sok ilyen éjszakát. Részben mert féltem a lakásom, nem tudom mire képes egy házzal, egy részeg boszorkány... No, meg ha már itt tartunk, akkor velem is. Igazán nem szeretnék egyik reggel békaként ébredni, és a puha ágyam, meleg házam helyett, például egy tóban. Egy ittas emberből simán kinézem, hogy megtenné. Azt hiszi vicces. Mondjuk neki biztosan az lenne, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy így neki sincs hol aludnia. Nekem nem lenne túl vicces. Viszont akármilyen furcsa, vagy különös is, de én még őt is féltem mikor ilyen illuminált állapotban van. Simán rá is támadhatott volna valaki, ő pedig nem tudta volna magát megvédeni sem. No, de természetesen én egy szót sem szólhatok Kolnak arról, hogy jobban kellene magára vigyázni, főleg, hogy már nem egy ősi halhatatlan vámpír testében van, hanem egy teljes mértékben halandó boszorkányéba. Túl keményfejű... Felkapom a fejem mikor beszélgetést hallok a konyha felől. Első gondolatom az, hogy a végén tényleg a nyakamba hozott itt egy nőt... Szinte már kezdek bedühödni, mondjuk magam sem tudom miért. Valószínűleg féltékeny vagyok, ami pedig baromi nagy hülyeség lenne tőlem. Nem lehetek féltékeny egy... Végülis tulajdonképpen lehetek az, de na... Mindegy. Jobb ebbe nem belebonyolódni. Szerencsére ahogy közelebb érek, már hallom hogy nem nő az illető. Bár az is hamar kiderül, hogy ez egyáltalán nem szerencse. Fogalmam sincs ki ez a férfi, soha életemben nem láttam még, de valószínűleg Kol már látta. Nem úgy néz ki mint aki túlzottan örül neki, és le merem fogadni, hogy nem is örül. Fél tőle... Ha jól látom. Ez az egész jelenet nekem nagyon furcsa és különös. De mielőtt még esetleg közbe tudnék lépni, és megpróbálnám megmenteni Kolt, olyan iszonyatos fejfájás támad meg, amilyet még ebben az elátkozott életben nem éreztem. Felsikoltok és reflexszerűen a fejemhez kapok mindkét kezemmel, majd előregörnyedve próbálom kiérteni mit beszélnek. Csak szenvedek, szenvedek és szenvedek. No, meg ha jól veszem észre, akkor Kol is pontosan ugyanezt csinálja. Azt hiszem ezt ő is érzi. Aztakurv... óó nem káromkodunk! Erős vagy River, kibírod! éppen sikerül elkapnom az utolsó mondatát, aztán egy szempillantás alatt végetér a fájdalom, és semmi... totál üresség és csend. Pontosabban nem csend. Valami történt Kollal, és ha jól értelmeztem, akkor most hatalmas nagy bajban van. Amint sikerül észhez térnem, azonnal felé indulok, majd leguggolok mellé. Hirtelen nem tudok mit kezdeni vele. Ő Kol, aki soha senki segítségét nem kérné és tuti nem örülne ha most megölelném. Pedig jobbal jelenleg nem szolgálhatok. Nem akarom, hogy meghaljon... Ezt nem hagyhatom! És ő sír. Mi a...? Ez már nekem is kezd sok lenni? Mi a fenét csinálhatnék egy síró ex vámpír, és talán már halott boszorkánnyal? - Kol? - Lassan megérintem a vállát. Kissé azt hiszem tartok tőle, hogy majd ismét elutasít, fellök, lekiabál, elzavar. Tényleg annyira segíteni szeretnék rajta, főleg így, hogy ezt látom. Ráadásul nem szeretném őt holtan látni... Semmiféleképpen! Azt hiszem igenis megkedveltem attól függetlenül, hogy milyen egy idióta tud néha lenni. Éppen ezért fájna ha ismét elutasítana. - Héhéhéé! Nyugalom! Ki fogunk találni valamit... Nem fogom hagyni, hogy meghalj, érted? - Valami hirtelen ötlettől fogva közelebb húzódok hozzá, aztán átkarolva vállát magamhoz húzom, ezzel megölelve őt. Ennél jobban nem tudom kimutatni, hogy ő igenis fontos nekem, és én ezért segíteni fogok neki. - Figyelj rám! Ne szomorkodj itt... Te egy ősi vámpír vagy. Halhatatlan! Már megöltek egyszer, de mégis itt vagy. Ez nem foghat ki rajtad. Megoldjuk ketten. Ha kell akkor elmegyek Klaushoz és felajánlom neki, hogy átváltoztathat, ha segít rajtad. Nem fogom hagyni, hogy meghalj! - Lehet, hogy hihetetlen, de képes lennék rá. Elmennék hozzá, de csak akkor ha tényleg segítene. Hiába nem szeretnék átváltozni... Bár így sem szeretnék, de megteszem ha kell. És reménykedem benne, hogy ezzel valamennyire sikerül Kolt is megvigasztalnom.
Nem tudom már mikor jöttem be River lakására az éjszaka folyamán, de hogy nem voltam józan az is egy biztos tény. Csak annyira emlékszem, hogy amint beestem elfoglaltam magamnak a kanapét, és kidőltem, mint aki jól végezte a dolgát. Felajánlotta, hogy bármikor itt alhattok, én meg, mint aki otthonosan érzi magát csak éltem a lehetőséggel, szóval nem panaszkodhat, hisz előzőleg ő maga javasolta ezt. A gondolatra elmosolyodom, ahogy egyszerűen egy rövid ideig tartó nyújtózkodás után átmegyek a konyha részlegére. Tisztán emlékszem, hogy nem szokásom az udvarias megnyilvánulási forma, de a szabályaimat meg kell szegnem. Éhes vagyok, így úgy gondoltam összedobok valamit reggelire, s ha jól sejtem, akkor ő is csatlakozni fog hozzám, aminek kifejezetten örülnék. Mégis csak kell valaki korra reggelre, akivel kötekedhettek, nem? Laza mozdulattal lépek egyik szekrénytől a másikhoz, ahogy előszedem a szükséges eszközöket, majd az élelmiszereket. Könnyedén összedobok egy kis egyszerű reggelit, és mialatt én mindezzel végzek észre sem veszem, hogy valaki eközben a társaságommá vált. Majdhogynem infarktust kapok, amikor felpillantva meglátom Finnt. Mégis mit keress itt? Ez nem rá vall, vagy van valami újabb dolog, amit anyámért meg kellene tenni? Nem hiszem, vagy már nem is értem ezt az egészet. Döbbenten bámulok rá, és kérdően fürkészem az arcát. Idegesnek látszik, dühösnek, és mintha... mintha nem lenne velem megelégedve. De mit tehettem? Hisz azt sem tudják igazság szerint, hogy épp ellenük készülök.. nem értem. -Most már végeztél a trükkjeiddel, öcsém?-Kérdezi meg semleges hangszínnel, szinte kihangsúlyozva a dolgot, amiből én egy szót sem értek. Megrázom értetlenül a fejem, ahogy közelebb lépek felé. Mégis mi van vele, vagy mi ez az egész? Ezek szerint napok óta ő küldené rám ezeket a dögöket.. azaz vámpírokat? Mily meglepő, és mily ironikus is egyben! -Nem tudom miért vagy itt, de kérlek ne rontsd el a napomat, Finn. Szóval.. látod ott az ajtót, ahol bejöttél..? Mert ideje lenne távoznod, úgy hiszem. Vagy ha gondolod ki is kísérhetlek rajta, de azt nem fogod megköszöni.-Mutatok a kijárati részleg felé, ahogy a hangszínem kellő mértékben komoly, persze van benne némi gúny. Kezd elegem lenni, hogy folyton ellenőrizve vagyok, mint valami kisiskolás kölyök.. már lassan rosszabb mindez, mint egy kisbaba felvigyázata. Mégis mi van itt mindenkivel? -Kol, Kol... Kol!-Lép még közelebb hozzám, ahogy megemelve a kezét egy könnyed mozdulattal, és egy kis varázslással hatalmas fejfájásban részesít, így kénytelen vagyok egy hangos üvöltés keretén belül a padlóra kényszerülni.-Hát nem látod, hogy az a játék, amelyet űzöl túl átlátható? Hát nem látod, hogy mennyire szánalmas kis eltaposható bogár vagy?-Kérdezi meg, ahogy lehajol velem szembe.-Egy ajándékot adtak nekünk.. újjászületés, megszabadulva a vámpírságtól. Megtisztultunk, és cserébe csak egy kis alamizsnát kértek, de te még erre sem voltál képes.-Vágja a fejemhez, és jobban elgondolkozva a dolgon.. talán, talán a temetőben észrevehettek Klaussal. De az Istenért én nem álltam sem mellé, sem más mellé! Bosszút akarok rajta venni, és azt is tenném.. hirtelen elakad a gondolatmenetem, ahogy ismét megszólal.-S meg se szólalj, kérlek, hisz nem érdemelsz meg még egy esélyt, sőt semmit! Ezért megadom neked azt, amitől a legjobban félsz. A halált.-Ahogy kiejti az ajkain rémület fog el azonnal, s egyszerűen ellenkezni próbálok, ezáltal pedig hátrálni, de nem engedi, hisz hirtelen megragadva engem felállít magával szemben. -Nem, Finn, ezt nem tehetted. Az égvilágon nem tettem semmit!-Próbálom győzködni, de sikertelenül, hisz eszméletlenül dühös rám, ez pedig világosan kimondja a tényt, amely a halálomat írja elő. Egy varázslattal próbálom leszedni magamról, de nem megy.. egyszerűen képtelen vagyok rá, amikor is sokkalta erősebb tőlem. A saját erőmet anyám korlátozta... ezért pedig mérhetetlenül haragszom rá. -Megátkozlak, fivér..-Mondja kegyetlen hangéllel, ahogy hirtelen a mellkasomra teszi a kezét, majd elkezd mormolni valami Istenverte varázsigét. Erősen ellenkezem, de persze hatástalanul..-Most pedig ideje, hogy meghalj.. s azt akarom, hogy az elkövetkező két hétben arra gondolj, ami jönni fog. Egy értelmetlen, és magányos halálra, sőt arra, ami azután követni fogja.. a sötétségre.-Hirtelen elengedve hátrébb lök, én pedig értetlenül nézek rá, sőt eléggé rémülten.. nem akarok meghalni, még nem!-Az óra elindult, végy búcsút mindenkitől! Menj, testvér! Nem fogsz hiányozni egy kicsit sem..-Vágja még hozzám, majd hirtelen eltűnik, mintha itt sem lett volna. Remegve esek háttal neki a szekrénynek, és úgy csúszva azon végig a padlón kötök ki ülőhelyzetben. -Nem, nem, neeem...-Suttogom halkan, ahogy felhúzva a mellkasomhoz a térdemet ráhelyezem a kezeimet, majd ráhajtom a fejemet, és sírásba török ki. Nem akarok meghalni, nem halhatok meg... ennek nincs még itt az ideje, ugye? Még nincs itt az ideje, még nincs.. nem halhatok meg. Élni akarok! Az életem nem mehet el..
Kezdőlap
Tárgy: Re: Konyha 
ღ 
ღ 
• 
▲ 
