T[i]udtam, hogy észre fogja venni, hogy eltűnt a holmim, de azt nem, hogy ennyire hamar. Valószínűleg már azelőtt tudott mindent, hogy visszajöttem hozzá. Hogy most hogyan fogok tudni ebből kimászni, arról tényleg fogalmam sincs, ráadásul nagyon fáradt vagyok, egyre nehezebben forog az agyam. Lassan vagy harminchat órája nem aludtam egy hunyást se, kezd hatni a kimerültség, az alkohol, meg ez a rengeteg dolog ami ma történt velem, és még valahogy nem sikerült feldolgozni. - Hazamentem, és leraktam a cuccaimat. – megvonom a vállam, ez azért még nem halálos bűn. Természetes, hogy ittam egy újabb adag teát, nem bízom se benne, se a többi fajtársában. Kár, hogy még mindig a memóriám törlésén elmélkedik, de ez van. Akkor itt maradok bezárva. És éhesen, mert ebben a lakásban kutyakaján kívül nincs semmi, ez holtbiztos. Legalább ketten rágjuk majd az öklünket éhségünkben. Szép kilátások, mondhatom. Rövidet sóhajtok, de nem reagálok egyenlőre többet arra, amit mondott. Ha maradnom kell, hát maradok. Már legalább azt tudom, hogy ha verbénát ittam, nem tud annyit inni, hogy belehaljak. Beletörődve hajtom le a fejem, nem jó, hogy a keze a derekamon van, nem tudok tőle gondolkodni. Már megint megborítja az agyam, minden mást kizár onnan, ha ennyire közel kerül hozzám. A lakótársammal fenyegetni nem volt túl jó ötlet, mármint ha volt valami célja. Sosem voltam az ésszerűség mintaszobra, de most aztán különösen felhergelt, a nyelvemre féket kötni szinte lehetetlen. Rettenetesen fáradt vagyok, ha tovább játsszuk ezt az értelmetlen játékot itt esek össze és alszok nem hogy egy, legalább három napon át. - Neked jó. Ne akard megmondani, hogy mi az ami az én érdekem vagy hogy én mit akarok. Mert fogalmad sincs róla. – elfordítanám a fejem, de mégsem teszem. Túl közel hajolt hozzám, így nem jó, nem tudok rá haragudni. Pedig akarok, nagyon is utálni akarom azért amit csinált. Egészen kimelegedek már ebbe a nagy dühöngésbe, ami belül zajlik. Érzem, ahogy az orcáim kipirultak, vörös kis rózsák jelentek meg rajtuk. Az illata, és az, ahogy az orra az enyémhez ér, mégis egy pillanat alatt elpárologtatja a haragom. Hogy csinálja? De tényleg, mi az, ami ezt váltja ki belőlem, mert ha mindig ilyen szedatív hatása lenne rám, beraknám egy gyógyszeres dobozba és napi kétszer-háromszor bevenném az ajánlott mennyiséget. Fejem az ajtónak támasztom, és ha akarom ha nem szemeim is behunyom. A csókja finom, kávé ízét érzem benne, annál is inkább, mert én is rettentően vágyom egy jó erős feketekávéra. Ha nem lennék így elcsigázva, akkor is fantasztikus lenne, csak úgy olvadok, jobbommal a karjába csimpaszkodok, hogy el ne ájuljak. Miért csinálja ezt velem? Mély, reszketeg levegőt veszek, és átadom magam a csóknak, próbálom a jobbik formám hozni, amennyire csak tudom. De valamiért nem megy, nem bírom tovább, akármennyire is élveztem a dolgot. Elmondom neki, hogy nem csal a szimata, megszöktem, igen, hazamentem. A félelem és a dac hajtott. Egyrészt, be akartam bizonyítani neki, hogy engem senki nem rabolhat el, és nem zárhat be egy lakásba. Másfelől, ígéretével ellentétben újra megharapott, és ezt egyáltalán nem könnyű figyelmen kívül hagyni. Hogyan bízzak benne ezek után? Hogy hihetném el neki, mikor azt mondja, hogy nem fog bántani, hogy uralkodni tud magán? Teljesen megdöbbenek, amikor megsimogatja az arcom, valahogy egyáltalán nem számítottam tőle ilyesmire. Valószínű, hogy így ismeri el, hogy hibázott. Nem tévedtem én sem, mert belekezd valami nagyon zavaros magyarázkodás szerű mondatba, de nehéz hinni neki. - Ösztönös dolog. Még túlélési ösztönöd sincs ilyenkor? Totál kiütötted magad, basszus, meg is ölhettelek volna! – döbbenten meredek rá, és eltolom magamtól a kezét. Erre most nincs szükség, mert ha igazat mond, akkor nem tud leállni még ha akar, akkor sem. – Igen, ittam otthon még a verbénából, sajnálom. – sóhajtok, és ellépek tőle, megindulok a nappali felé, bizonytalan léptekkel. Bár háttal vagyok neki, azt hiszem még így is érzékeli, hogy ásítok, hiába teszem a szám elé a kezem, azért az ilyesmi elég feltűnő. Megint ránézek, nem akarok se magyarázkodni, se semmi ilyesmi. Még egy nap vele összezárva alvás nélkül és már nem lesz szükség arra az emlékezet törlésre, mert holtan esek össze a fáradtságtól. - Ha friss vér kell, oldd meg. Belőlem most nem lenne jó ötlet enni. – mormogom, miközben leveszem a pulóvert is, és hagyom, hogy leessen a földre. Már járni is alig tudok, hirtelen tört rám ez a kimerültség. A kávé illata hívogat, de tudom, hogy az csak átmeneti gyógyír lenne a bajomra. Aludnom kell, tényleg. – Nagyon fáradt vagyok. – a hangom halk, de talán éppen ettől meggyőző. Nem igazán akarok mást csak bezuhanni egy ágyba, átölelni egy párnát, bőgni egy sort aztán aludni. A sírás kihagyható, azt hiszem már az is túl nagy megerőltetés lenne. Zokni tűnik fel, mintegy végszóra, és megszaglássza a pulóverem. Mosolyt csal az arcomra, de már állni is alig tudok, bal tenyerem a falhoz érintem, hogy tudjam, van még stabil pont a Földön, csak éppen az én világom forog. Visszanézek rá, és már nem tudom, mit mondhatnék. Egy ilyen nap után azt hiszem nem is nagyon kell semmit mondani, a nagyjáról úgyis tud ő is, ami miatt olyan vagyok mint egy mosott egér. - Kölcsön veszem az ágyadat, ha nem gond. – motyogom, és még el is pirulok. Azért ez elég pofátlanság tőlem, de majd holnap magyarázkodok miatta egy sort. Elindulok a háló felé, amennyire csak tőlem telik igyekszem egyenes vonalban és maradék méltóságom megőrizve bevonulni, de sanszos, hogy csak esetlen botorkálásra futotta az erőmből. Az ágy keretének ütődik a sípcsontom, már meg is érkeztem, pedig nem is vettem észre. Nagyobb a baj, mint gondoltam volna. Egyszerűen csak hagyom, hogy a gravitáció tegye a dolgát, és rongybabaként esek a matracra. - Jóéjszakát. –motyogom még félálomban, aztán az elmúlt nap eseményei, a fáradtság felülkerekedik, és elnyom az álom. Hogy mire ébredek fel, nem tudom, de melegen remélem, hogy a kávé is aktív résztvevő lesz, bárhogy is alakuljon.
Öklöm csattan a falon, dühös vagyok és nem is kicsit, ráadásul éhes is, vérre van szükségem, és mellé a dühöm, gyilkos elegy tud lenni, ezt pedig nem könnyű kontroll alatt tartanom, de megtettem azzal, hogy nem őt bántottam, hanem csak magamnak okoztam fájdalmat. Mert igen, fájt ahogy belecsaptam a falba, érzem, hogy megrepedtek csontok, amik már el is kezdtek összeforrni ahogyan a felhasadt bőröm is, de nem számít, csak az, hogy ez segített kissé kijózanodnom, és elkezdeni lehiggadni. Visszajött, a kulcsaim is vissza adta nekem, és nem ment el, nem tudom mi miatt jött vissza, de most csak ez a lényeg, hogy nem ment el, legalább is hosszú időre. Muszáj lesz záros időn belül elintéznem a memória törlését, rávenni, hogy felejtsen el és mindent, ami velem kapcsolatos, utána pedig útjára kell engednem, csak az a baj, hogy mivel nincs bennem friss vér, éheztetem magam nem olyan ütősek a képességeim. Hallottam már róla, milyen az, amikor ilyen állapotban törölnek emlékeket, nem valami precíz munka, és talán több kárt okozhat, mint amennyi haszna van. - Nem, nagyon nem mind egy, látom a holmidat elvitted, tehát nyilván jártál otthon is. – Utalok arra, hogy a cuccai is eltűntek a lakásomból, bárhol is kerestem semmi sem maradt itt abból, amit magával hozott. – Érdekelne, mit vettél magadhoz? Ha verbénát, akkor készülj fel, mert nem engedlek el…- morgom nem túl barátságosan, mind a kettőnknek könnyebb lenne, ha nem így lenne és abból nem vett volna be, de ha már otthon volt akkor ez sajnos nem kizárt, ami miatt megint csak össze leszünk zárva, de lehet ebben az esetben bezárom a fürdőbe, és kész, a mosdó használható és víz is van ott, majd kaját szerzek neki, így legalább nem akarom megharapni megint. Kezem a derekára csúsztatom, és magamhoz húzom, elbizonytalanított ugyan egy kicsit, de hozom a formámat és nem állom meg, hogy ne mondjak valami olyat, amivel esetleg megbántom, mint ahogyan meg is tettem felemlegetve a barátját. Azt hiszem, Deirdret szándékosan nem bántanám, nem az a típus vagyok aki csak úgy megüt egy nőt, a harapás más, az teljesen ösztönös dolog a részemről és nem nagyon tudom kontrollálni ha éhes vagyok és most megint csak annak érzem magamat. A fenébe is ezzel, hogy nem tudom kontroll alatt tartani, egyedül nem megy?! valahogy rá kellene vennem magam a zacskós vérre, és szerezni valakit, aki ellát vele, hogy ne mindig nekem kelljen kilopnom onnan, egyszerűen jobb ötletem nincs, mert az élőforrást veszélyeztetem, Deirdret is majdnem megöltem. - Pontosan ezt, elfeledtetni veled magamat és mindent ami hozzám kapcsolgató, jobb neked és még jobb nekem is! – Ehhez képest még mindig nem engedtem el a derekát, és még mindig magamhoz húzva tartom őt a felcsattanása ellenére is. Észre sem veszem, hogy közelebb hajoltam hozzá, még az orrunk össze nem ér, tetszik ahogy belelovalta magát a mondandójába, hogy az arca és a nyaka is kipirult tőlem és csillognak a szemei. Az orrom az övéhez ér, néhány nedves tincs megint elszabadul a hajam már szárad, ami azt jelenti, hogy megint önálló életre kezd kelni, nem nagyon lehet vele amúgy mit tenni, vagy egy vagon zselé és hátrafogom, vagy kevesebb és akkor nincs az arcomban, de amúgy nem lehet rendesen megregulázni. Vágatni nem akarom, tartok attól, hogy lehet nem nőne vissza, és hülyén festenék rövid hajjal, így is csak huszonegy vagyok külsőre, borosta nélkül kölyök képű, túlságosan is, rövid hajjal még inkább gyereknek néznék ki. Szóval marad ez, így ahogyan van. Megcsókolom, elég határozottam, hogy a lába is beleremegjen és figyelek arra, ő hogyan is reagálja le a dolgot. Ez sokat el fog árulni róla, és arról is amit mondott, csókja édes még mindig, tetszik, ahogy a nyelvét használja, és van benne valami ártatlanság is. A kabáttal feszeng, és végre rásegítek, hogy leessen és ne legyen neki útban, amikor elhúzódik, újra az ajtónak szorítom, de már nem erősen és dühösen, sokkal jobb dolgok forognak a fejemben, mint a düh. Viszont szavai kijózanítanak, és hagyok neki némi teret, hogy mozoghasson. Jobb kezemmel megfogom az állát és felemelem a fejét, hogy belenézhessek a szemeibe, és meg is simogatom az arcát, van bűntudatom, és most nem is kevés, tudom milyen kiszolgáltatott volt, emlékszem az ízére és arra is, hogyan lepődött meg attól, amit én csináltam vele, hogy valószínűleg sosem volt neki abban része, hogy valaki őt kényeztesse. Szóval, azt hiszem tartozom neki néhány szóval, amit úgy is el fog rövidesen felejteni, így halkra veszem a hangomat. - Tudom. Nem volt szándékos… ösztönös volt… én… nos… - azt mondta hazudtam, és ez nem tetszik, nem mintha nem tenné meg, csak valahogy, mind egy. – Nézd, sajnálom, nem igazán tehetek a dologról. van némi problémám a vérrel…. – Bököm ki, tetszik a lány és sajnálom is, hogy én is csak bántottam. – szükségem van friss vérre, hogy elfeledtethessem magamat veled, feltételezem, tényleg van benned verbéna, ami megnehezíti a kettőnk dolgát, mert hiába iszok, nem foglak tudni megigézni. Magadnak köszönheted, de még egy éjjelt itt töltesz velem. – De én már a nappaliban maradok, és nem megyek vele a háló felé, nem akarom újra megharapni. Nem akarok, megint szörnyeteggé válni, azzá ami voltam évtizedeken át Natalja mellett.
L[i] egszívesebben én is odabújnék Zokni mellé a kis kosárkába. Összegombócolnám magam, ha kell még egy gumijátékot is csócsálnék, hogy jobb legyen az álcám, és nagyobb biztonságban legyek. Próbálom nem mutatni, hogy mennyire rettegek tőle, de nem lehet, valamennyi félelem azért az arcomra kúszik, amikor az ajtónak présel. Nem fáj, de éppen csak. Persze az is lehet, hogy az én fájdalom küszöbömmel van valami, mindig tudtam, hogy valamivel több fájdalmat elviselek, mint egy átlag nő. Aki ismeri a volt barátom annak nem kell magyarázni, hogy miért. Vámpír vonásaitól annyira más lesz az arca, mintha nem is ő lenne, sőt, inkább olyan mint egy mesebeli szörny. Az ökle a fejem mellett csattan a falon, és egy pillanat alatt éveket öregszek mikor belegondolok, hogy mi lett volna, ha engem talál el. Lehet, hogy a koponyám tartalma lenne most éppen a falon absztrakt mintaként. Látom, hogy felsértette a bőrét a vakolat, de ezzel majd később foglalkozom. Túl dühös ahhoz, hogy most elkezdjem ápolni. Öntörvényű haja vonzza a tekintetem, és az ujjaim is, félénken igazítom a helyére. Bár egy egészen kicsit elbizonytalanodok a fogai miatt, mert döbbenetesen rémisztő így, de nem hagyhatom abban a hitben, hogy félek tőle. Ez most nem az a helyzet. Puhán, gyorsan érintem ajkam az övéhez, főként azért, hogy megnyugtassam. Az illata egyszerűen fantasztikus, két-három mély lélegzet alatt teljesen elborít, szinte megszünteti a világot. Meglep, hogy még mindig mennyire fortyog a dühtől. Úgy kérdezi, hogy hol voltam, mintha bármi köze lenne hozzám. Mármint az egy dolog, hogy tegnap este elvileg elrabolt, de én meg elmentem, megszöktem. Ha úgy vesszük, voltam olyan hülye és visszajöttem, önszántamból akkor most meg mit piszkál? Persze kitalálok egy hihető mesét miközben visszaadom a kulcsait. Amilyen bizalmatlan, persze el is veszi, gondolom most majd alaposabban elrakja őket. Sakk-matt, megint ide vagyok bezárva. Megint vele. De ha most is harapdálni fog akkor már tényleg kihoz a sodromból és ha kell az egyik ajtóból csinálok karót amit belé vághatok. Fáradtan sóhajtok, de csak egy alig észrevehetőt. Miért kell ez a nagy indulat? - Nem mindegy, hogy hol voltam, ha egyszer visszajöttem? – nézek rá őszintén, mert tényleg így gondolom. Oké, nem volt szép, hogy meg akartam szökni, de az az igazság, hogy talán nem csak Zokni miatt jöttem vissza. Azt hiszem tudni akartam, hogy jól van, meg… meg hát láttam volna viszont. Látom, hogy elbizonytalanodott, komolyan elgondolkodik a lehetőségen, hogy igazat mondok. Talán mégis megúszom a dolgot. Tenyere a derekamon különös, mégis kellemes érzés. Ha ezt tegnap ilyenkor csinálta volna meg, üvöltöttem volna, mint akit gyilkolnak, ma viszont csak egyszerűen belesimulok az érintésébe, miközben a dzsekimmel küzdök. Így túl kicsi a hely, nem fogom tudni levenni, de már vissza sem, így valahol félúton a kettő között rekedt, lehetetlenné téve, hogy felemeljem a karjaim. A gallérja valahol a lapockám környékén van, és jelenleg se előre se hátra. A saját bénaságomnak hála most szinte olyan, mintha meg lennék kötve. Mert miért ne, nem is értem miért tartanám rossz ötletnek egy vámpír jelenlétében kvázi mozgásképtelenné tenni magam. Ez nem az én napom, az biztos. - Itt vagyok, nem?! – csattanok fel dühösen, talán valamivel élesebben, mint kellett volna. Gyorsan észbe is kapok, hogy nem jó ötlet visszabeszélni neki, erősen kétlem, hogy díjazná. De persze a bőrömből sem tudok kibújni, így hát folytatom. – Nincs szükség arra, hogy a barátommal fenyegess. Visszajöttem, nem beszéltem senkivel sem. Boldog lehetsz, kitörlöd magad a memóriámból és élheted tovább az életed. Ezt akarod, nem?! – túlságosan belelovalltam magam a mondandómba, még az arcom is kipirult. Nem szeretem ha fenyegetnek, különösen akkor, ha a szeretteimmel teszik. Amikor kért, még az üzlet előtt, vele tartottam, és bár rövid időre elmentem innen, visszajöttem. Nincs rá szükség, hogy Blake-et bántsa. Ami meg aztán végképp fáj, hogy tudom miért hozott ide, hogy elfelejtsem őt. Esetlenül állok előtte, így, hogy a dzsekim lóg rajtam. Semmit sem tudok tenni ellene, hogy közel húzzon magához, de talán nem is akarok. Kezd összezavarni, és vele ellentétben én nem aludtam egy hunyást se. Jól esne most egy kávé, és főzött is, de persze gondolom velem nem kalkulált a mennyiségekkel. Az előbbi fenyegetésének hála összerezzenek, amikor megérint, de engedelmesen billentem hátra a fejem, hogy belenézhessen a szemembe. Amikor közel hajol hozzám, megérzem, hogy mire készül, de azt nem értem, miért. Nem tudom mi lenne a jó reakció, ezért maradok az igazinál, őszinténél. Enyhén előrehajolok, hogy én is közeledjek felé, és amikor megcsókol, nem hátrálok meg. Nem mondom, hogy tudásom legjavát nyújtom, inkább próbálok bizonyítani neki. Fogalmam sincs, hogy mit, elvégre megszöktem, a cuccaimmal együtt, és mivel van agya, ez fel fog tűnni neki, vagy már fel is tűnt, és rá fog jönni, hogy el akartam menni innen. Úgy csókolom, hogy érezze: egy részem örül annak, hogy itt van, és nagyon is élvezem, hogy ha csak egy kicsit is, de hozzá bújhatok. Nem ízlelgetem, azon már az este túlestünk, birtokolni akarom megint, a testét, még ha csak ennyire is. Aztán mégis én húzódok el előbb, mert legyőz a bűntudatom. Nem tudok hazudni neki, egy ilyen csók után nem. Bár azt hiszem semmi árulkodó nem volt benne, de nem tudom tovább csinálni. Fészkelődök egy kicsit, hogy leessen rólam a kabát, de ha nem, hát úgy is jó. - Jó, bevallom, megszöktem. De visszajöttem! – teszem hozzá gyorsan, mielőtt még megint elöntené az agyát a düh. – Nem akartam, hogy megint bánts, azt ígérted, hogy nem fogsz, és… - elfordítom a fejem, mert nehéz erről beszélni. Hogyan is mondhatnám el neki, hogy mennyire élveztem azt, hogy vele voltam, és utána mennyire pokoli érzés volt, hogy becsapott, mert megharapott. Nem tudom ezt csak így elmondani, ez ennél bonyolultabb dolog. - Megharaptál, én pedig nem számítottam rá. Neked csak kaja vagyok, de nekem akkor ott több voltál mint a vámpír aki majdnem kinyírt, de elrontottad. Megint bántottál. – a hangom egészen elhalkul. Most biztos azt gondolja, hogy valami beteges ártány vagyok, akinek az a mániája, hogy valaki szadizza, egy igazi áldozat típusnak tűnhetek. És talán az is vagyok, nem tudom. Nem akarok sírni, és nem is fogok, ha minden jól alakul. – Azért mentem el mert hazudtál. – nézek rá újból félve, mert nem tudom milyen látvány fogad majd.
Dühös voltam, amiért fogta magát és elment innen, kilopta a zsebemből a kulcsaim, és a kutyám is lenyúlta. Az még egy dolog ha ő maga szökik meg, de Zokni az enyém, és volt képe a kutyámmal együtt megszöknie. Persze, hogy dühös vagyok, és az ajtónak szorítom neki, taszítottam is rajta és a testemmel préselem a vastag ajtónak. Közben pedig vicsorogva vámpírvonásokkal az arcomon tekintek rá. Bal öklöm pedig a falon csattan nem sokkal a feje mellett, nem akartam bántani őt, nem akartam ártani neki, de a dühöm nem tudtam visszafogni, csak ezen a módon kontroll alatt tartani, hogy ne öt üssem meg, amiért lelécelt innen, bár azt azért díjazom, hogy visszajött, csak a kérdés az, mikor ment el. Hol járt? Kivel beszélt és mit hoz a fejemre? De ha nem hagyom szóhoz jutni, akkor ezt már sosem fogom megtudni. Tehát, kénytelen vagyok nyelni a dühömet, miközben a szemeibe nézek bele. Zokni pedig a kosarában lapul és onnan figyel, megijedt tőlem, a hírtelen mozdulattól és attól, hogy világosan érződik mi is vagyok és mennyire dühös. A kutyám pedig már remekül megtanulta, mikor kell eltűnnie az utamból, így most is inkább biztos helyen lapul meg ahol nem eshet bántódása, de hogy Deirdrevel mi lesz, még nem tudom, sok függ attól mit tesz vagy mond. Egy pillanatra azt hittem, hogy megbízhatom majd benne, és nem lesz gond, de még is rá kellett jönnöm, hogy nem így van. Egészen közel hajoltam hozzá, és vámpírvonásaim még mindig az arcomon vannak, amikor felém nyúl és finoman hátra igazítja a még nedves tincseket, amik elszabadultak, majd egy elég váratlan dolgot tesz velem, finoman és óvatosan csókot kapok tőle, a vicsorgó számra, amiből kilógnak a szemfogaim. Az még váratlanabb, hogy szinte bújik és érzem, ahogy az illatom lélegzi be, vagy csak sóhajtan? A lényeg, hogy több levegőt fogad a tüdejébe, mintha csak lélegezne, meglepett és egy pillanatra össze is zavart, nem tudom hova tenni ezt az egészed, de hamar összeszedem magamat, ahogy megszólal. Párszor már megpróbáltak megölni, így van bennem gyanakvás nem is kevés, őt pedig nem ismerem, csak vonzónak találom, és a testem reagál rá, bár most nem igen, friss vérre lenne szükségem. - Merre jártál? – Szűröm a fogaim között és a szemeit nézem, ahogy a vonásaim lágyulnak fekete szemeim újra barnák lesznek és a vörösből fehér lesz, ahogy az erezet is eltűnik a fogaim is visszahúzódnak, és kezét érzem a derekamon. Feszültség van még bennem és a viselkedését sem tudom hova tenni, de várok és figyelem őt, bár már nem támaszkodom az ajtóra és a falnak, az öklömön kis seb keletkezett a vakolat megsebezte a bőrömet. Ránézek az öklömre, majd Deirdre nyakára, miközben válaszol nekem, hogy merre is jártak. Utána a szemeibe nézek bele. Némileg bizonytalanná válok, mivel nincs elég vér a szervezetemben és nem vagyok benne biztos, hogy jól szagolom ki a hazugságokat, viszont egy dolog nyilvánvaló elment, és a kutyát is vitte magával, pórázzal és nyakörvvel, amit én nem szoktam ráadni a kutyára, csak van ha kellene. A logika azt mondatja velem, hogy ha szökni akart volna, nem viszi sem a kutyát sem a kulcsaimat, ami most is ott van a kezében és felém, nyújtja, így el is veszem tőle és derekára rakom a jobbomat. Lehet igazat mondana és csak a kutyát vitte volna le, hogy elvégezze a dolgát? Erre Zoknira nézek, a vállam felett aki most elmélyülten rágcsálja az egyik játékát aminek a csipogója már nem működőképes a jó voltomból. a hűtő pedig valóban üres csak kutyakaja van benne, mindig rendelek vagy a grillben eszem, ha éhes vagyok emberi ételre, szóval, tényleg nem tartok itthon semmit sem. - Nem hittem volna, hogy visszajössz, úgy gondoltam, nekem kell utánad kutatnom, és beváltani a lakótársaddal kapcsolatosan tett ígéretemet. – Nem engedem elsétálni hanem visszahúzom őt magamhoz, mivel a kezem a derekán van, egészen magamhoz, hogy szinte hozzám simuljon. Így nem hagyom, hogy a dzsekit levegye. Állát fogom meg és közelebb hajolok hozzá, meg akarom ízlelni az ajkait, kóstolni őt, hogy tudjam, miképpen reagál, lehet, hogy futólag megcsókolt, de a nyelves már más tészta lesz.
A[i] hogy közeledünk, egyre biztosabb vagyok benne, hogy jó döntés volt visszahozni a kutyát. El se kellett volna vinnem, és akkor most nem lennék ilyen veszélynek kitéve. Ha csak fele annyira fontos neki Zokni, mint amennyire látszik, akkor a helyében én csomót kötnék a nyakamra. Minimum. A szőrmók lelkes vakkantásokkal és farkcsóválással jelzi boldogságát, bárcsak én is ezt érezném amikor a gazdájára gondolok. Egyáltalán, miért én hozom vissza az állatot? Nem lehetett volna inkább feladni postán? Ha lehet még jobban félek tőle, mint első alkalommal. Akkor nem tettem ellene semmit, mégis bántott, hát akkor most mit fog velem csinálni, hogy elszöktem és elloptam a házi kedvencét is?! Egy porszem nem nagy, az se menne most le a torkomon. Remélem alszik még, mert akkor csak beengedem a kutyát, lerakom a kulcsait és már ott sem vagyok. Zokni mancsaival az ajtónak támaszkodik, élvezi, hogy hazaért. Ha a gazdája nem is, de a megszokott környezete bizonyára hiányzott már neki. Csak nézem, ahogy berohan, eltűnik a lakásban. Bizonytalanul lépek előre, zavartan markolom a kulcscsomót. Nem mintha elégséges önvédelmi fegyver lenne, most sokkal inkább az eszemet kell használnom, mint a csekély fizikai erőmet. Nézem, ahogy megszabadítja az állatot a nyakörvtől is, úgy tűnik meglehetősen szabad szellemben neveli a kutyáját. Nekem szükségem volt rá, hogy ne mászkáljon el, neki nyilván elegendő a tekintélye, hogy mellette maradjon. Megérzem a kávé illatát is, nem rég főzhette. Finom, erős illat, azt hiszem nekem sem ártott volna inni egyet mielőtt ide visszajöttem.
Egyet pislogtam csak, tényleg nem többet, és már neki is préselt az ajtónak. Ezt soha nem fogom megszokni, ezt a vámpír gyorsaságot. Halkan nyekkenek, a becsapódástól a tüdőmből kipréselődik a levegő. Nem kell lefognia, testével szorít az ajtónak. Riadtan, tágra nyílt szemekkel nézek rá, aztán összerándulok, amikor a falba ver egy nagyot. Tyűha, nem viccel, az már biztos. Ártatlan arccal nézek rá fel, próbálok az indokoltnál nem jobban megijedni a vicsorgásától sem. Enyhén oldalra biccentem a fejem. Az ilyen helyzeteket már megtanultam kezelni, fenyegetve voltam eleget. Vagy üssön meg vagy engedjen el, mert nem fogok reszketni mint egy nyárfalevél akármennyire is ezt akarja. Állom a pillantását, legyen akármilyen dühös is. Önvédelemről szól az életem, és tudom, hogy ilyenkor nem a legjobb taktika pánikba esni vagy mentegetőzni. Felé nyúlok, és az előre hulló tincseket visszasimítom, az elszabadult fürtjeit pedig finoman a füle mögé tűröm. Halványan elmosolyodok, és ha nem húzódik el előle, akkor rövid csókot nyomok az ajkára. Annyira közel van, hogy az illata teljesen elborítja az agyamat, mélyen beszívom ezt a friss és teljesen meghatározhatatlan, finom illatot. Fura, de jól esik megint őt szaglászni, és érezni, hogy itt van mellettem. - Ennyire hiányoztunk, édes? – bal kezem a derekára rakom, puhán, mintha csak rég nem látott szeretőmet üdvözölném. Furcsa módon élvezem a közelségét, sőt, valahol mélyen belül (az a részem amelyik magasról tesz a testi épségemre) örülök annak, hogy újra látom. Próbálom finoman odébb tolni, és felemelem a kulcscsomóját, nyújtom felé. – Zokninak már nagyon ki kellett mennie. Én meg amúgy sem tudtam aludni, gondoltam sétálunk. Baj? – nagy, őzike szemeket meresztek rá, maga vagyok a megtestesült ártatlanság. Remélem belátja, hogy ha elszöktem volna, akkor nem vittem volna magammal kulcsot a lakásához. Ez az egyetlen adum, az egyetlen lehetőségem, hogy ne tekerje ki a nyakam. Elvégre ki az a megveszekedett félkegyelmű, aki magával visz egy lakáskulcsot szuvenírbe a fogvatartójától? Mármint rajtam kívül, mert én igenis ekkora kapitális marha vagyok, annyira siettem kifelé, hogy a kezemben maradt a kulcs. Nem tehetek róla, nem az eszemről voltam híres soha sem. Felnézek, keresem a tekintetét, gondolom még mindig pokolian dühös, de remélem sikerült egy kicsit összezavarnom is. Kicsit fészkelődök, és ha tudok, akkor elhúzódok tőle. Hátha úgy sikerül összezavarnom, hogy a végén nem fog bántani. Nagy szám van, ismer már, ennyire legalábbis. - Nem volt még nyitva a pékség, pedig gondoltam hozok reggelit is, mert elég sok energiát felemésztesz, éhes vagyok. És üres a hűtő. – ezt mondjuk csak sejtem, de egy kis blöff még belefér, nem? Elvégre miért lenne tele kajával egy vámpír frigója? Közben próbálom lehámozni magamról a dzsekimet, de a pulóver miatt olyan szűkös lett az ujja, hogy csak akkor jön le, ha elég helyem van feszegetni. Nagyon remélem, hogy beveszi ezt a maszlagot. Ráadásul is alaposabban belegondolva, annyira nem is rossz megint itt lenni vele.
Sikerült kiütnöm magamat, pont egy olyan helyzetben amiben sosem akartam. Bár ha azt nézem, hogy ezzel legalább a lány jól járt, mivel nem kell attól tartanunk, hogy szárazra szívom, de kellemetlen nekem, mert fennáll a bosszúja lehetősége, egy hegyes fa tárggyal kivitelezve. Hajnalban térek magamhoz, a bensőm ég, a verbéna marja a számat, még mindig, morogva és enyhén kábán fordulok oldalra az ágyon, az orrom betölti a nő és az aktus szaga, még itt van minden a lepedőn, de ő sehol sincsen. Felülök, és felállok, körbenézek a szobában, de Deirdre tényleg nincs már itt. Egy dolog biztos, nem ölt meg és nem is próbálta meg még eszméletlen voltam, ezt a fürdőben lévő teljes alakos tükörnél is konstatálhatom, mert nincs rajtam alvadt vér, ami azt jelentené, hogy megpróbált leszúrni. Így a csa fölé hajolok és kiöblítem a számat, hogy a növény utóíze is kikerüljön onnan, majd ahogy végig nézek, a tágas helységen feltűnik a nedves törölköző, járt itt és zuhanyozott is. Viszont motoszkálást nem hallok a lakásban, és ahogy kimegyek körbejárok, rá kell jönnöm a csaj meglépett és a kutyám sincsen meg. Elfog a düh, de tehetetlen vagyok jelen pillanatban, nem tudom hova a fenébe mehetett, hogy mit forgat a fejében. Egy darabig a lakásban járok fel alá, és próbálok semmit sem összetörni, végül beállok a zuhany alá, szokásommal ellentétbe, és magamra engedem a vizet, jó forrót, hogy hideg bőröm valamennyire átmelegítse, vérre van szükségem, innom kell rövidesen. Nem tudom, mennyit ázok a víz alatt, de amikor már merő gőz a fürdő kilépek és megtörölközöm. A hajam is átdörgölöm, majd kézzel simítom hátra, hogy ne lógjon az arcomba, utána ruhát keresek magamnak, boxer, kopott farmer és egy fehér póló, utána a konyhába vezet az utam, kell egy forró és erős feketekávé, hogy gondolkozni tudjak, és beindítsam a keringésemet is. Elő kell kerítenem valahonnan a lányt, mielőtt valami ostobaságot csinálna, csak épp lövésem nincsen, merre lehet, mi a teljes neve és kinél lakik, tudom, hogy van egy Blake nevű pasi, nála húzza meg magát, csak épp ennél többet nem tudok. Kitöltöm a kávét a pultnak támaszkodom, és lázasan töröm a fejem a bögrém felett bámulva, mikor meghallom a kutya kaparászását az ajtón, majd a kulcsaim csörgését. - Nocsak?! – Beleiszok a bögrémbe, néhány korty után viszont a pulton hagyom, és a nappali felé indulok el ekkor vágtat be Zokni a lakásba, és tart egyenesen felém, megnézem őt magamnak, de a pórázon kívül semmi szokatlan nincs rajta, én azt a vackot nem szoktam rátenni. Deirdre-re szegezem a tekintetem, ahogy belép a lakásba, és felmérem, nem látok nála semmit, amivel nekem támadhatna, így lehajolok a kutyához és leszedem róla a pórázt és a nyakörvet is, én sem szeretem, ha meg vagyok kötve. Utána átlépek a kis dögöm felett és vámpír sebességgel, csapom be az ajtót és kapom el a lányt, az ajtónak szorítom, a saját testemmel, és hagyom, hogy a vámpírvonások kiüljenek az arcomra, dühös vagyok és nem is kicsit. Belevicsorgok az arcába, majd a falba csapok a feje mellett a bal kezemmel és a jobbal is megtámaszkodom az ajtón, közben részben elhúzódom tőle és mély lélegzetet veszek, próbálom rendezni a vonásaim, és mivel lehajtom a fejem, pár nedves tincs is elszabadul a hátrasimított loboncomból. Ha nem slisszol el, még én az önuralmam próbálom összeszedni, akkor belenézek a szemeibe, mélyen és már emberi arckifejezéssel. Tudom, hogy vérre van szükségem, hogy maradandóan takaríthassam ki az emlékeit, de az nincs kéznél, belőle nem ihatok, mert félő megölöm, patt helyzet elég erőteljesen. Bezárva kellene hagynom itt, még keresek magamnak legalább két vérdonort, akiket megigézek és remélhetőleg, időben le tudok állni, vagy a másikat arra igézni megy, hogy bizonyos idő után állítson le.
Nem kellett volna ezt csinálnom. Elszökni és ellopni a kutyát, teljesen beteg ötlet volt. Mármint megszökni nem, de mi a csudát kezdek Zoknival? Ráadásul Blake nem igazán csípi az állatokat, és mielőtt idehoztam volna egy bársonytalpú dögöt, illett volna megkérdezni, elvégre ez az ő háza még mindig. Egyre csak sóhajtozok az ágyon ülve, miközben a kis dög értetlenkedve masíroz fel-alá a szobában. Lassan hajnalodik, a lelkiismeretem pedig egyre csak gyötör. Nem lett volna szabad. - Zokni… ezt jól elszúrtam. – mormolom, ez a kis dög pedig úgy néz rám, mintha értené, hogy miről beszélek. Hiányzik neki a gazdája. Nem ez a legrosszabb, hanem hogy nekem is hiányzik. Minden ellenére, hogy megharapott, elrabolt aztán újra megharapott… mocsoknak érzem magam, hogy csak így leléptem, ráadásul elraboltam a kutyáját is. Gyerekes és rettentő hülye húzás volt, megkeres és kicsontoz érte. Félelmetes opció, de sajnos nincs kizárva. Vissza kell vinnem a kutyát, most azonnal!
Ennek már több mint fél órája, azóta kutyagolok az ebbel vissza Dominic lakásába. Persze Zokninak most kell megjelölnie a város összes fáját, tűzcsapját és autó kerekét. Türelmetlenül állok meg mellette minden alkalommal amikor leparkol a dolgát végezni, de nem tudok mit csinálni. Idegesen rágcsálom az ajkam, vissza kell érnünk még mielőtt a vámpír magához térne és elkezdené keresni a kis házikedvencét. Aggodalmasan túrok bele a hajamba, aztán mikor észreveszem, hogy ismét rövidnek induló utunk egy újabb állomásához értünk, felsóhajtok. Még ez is! Leakasztom a csuklómról a hajgumimat, és összefogom a hajam. Így hajnalban senki nincs rajtunk kívül az utcán, döbbenetes, hogy mennyire kihalt minden. Közeledünk a házhoz, Zokni boldogan vakkant, ahogy ismerős terepre érünk. Hát, én is örülök, hogy lassan megérkezünk. Csak bemegyek a lakásba, otthagyom és megyek én is haza, eszemben sincs megvárni hogy Dom felébredjen. Ahogy haladunk fel a lépcsőn, egyre jobban összeszorul a torkom, valami nincs rendben, amilyen szerencse csomag vagyok, biztos, hogy beüt a baj. Meg is torpanok nagyjából félúton, túlságosan félek ahhoz, hogy tovább menjek. De a kutya kíméletlenül a bokámba harap, persze csak finoman, hogy érezzem a törődést. Hát, hogy ez a kutya hasonlít a gazdájára, az is biztos… két harapdálós egy pár! Morcosan húzom el az orrom. De sürgős! A kulcs lazán csúszik a zárba, Zokni pedig két mellső mancsával támasztja az ajtót, aztán ahogy nyílik, dől be vele a lakásba. Mély levegőt veszek, és elengedem a pórázt, hagyom berohanni. Gyanúsan szalad, mintha valaki várná otthon, és bárcsak most az egyszer tévednék. Pánik hangulatban tolom beljebb az ajtót, hogy lássam mi vár rám mögötte.
Egy pillanatra elbizonytalanodok vele szemben, olyan más lett, mintha lekapcsoltak volna benne valamit, nem csak azért gondolom ezt, mert nem csavarja a hajam tovább, hogy nem túr újra és jobban bele a loboncomba, hanem valahogy ás lett a kisugárzása. De aztán megint csak megváltozik valami benne. Nem igazán tudom hova tenni ezt a fajta ingadozást benne, az egyik pillanatban még önként mászna bele az ölembe, aztán a következőben, valahogy más lesz, most pedig mintha megint visszatért volna belé az élet, lehet ennyi rossz emlék van benne az ex-pasijával kapcsolatosan? Fogalmam sincsen, és az is igaz, hogy nem nagyon tudom most hova tenni a dolgokat, a bourbon nekem is megártott, elég erőteljesen, nem tiszták a gondolataim, és a vérszomjammal is viaskodok. Aztán megszólal és én arra koncentrálok amiről beszélünk. - Ennyire rosszul festenék? – Kérdezem meg tőle, aztán folytatom tovább a mondandómat. – Az alapító családokkal nagyjából egy időben költözött ide az enyém is, én már itt születtem. Apám földbirtokos volt, nem csak itt voltak földjei, hanem távolabb is. – Legalább is nekem valami ilyesmi rémlik, ezekbe az ügyekbe sosem folytam bele igazán valahogy nem kötöttek le ezek és én a szolgáinkra sem rabszolgákként tekintettem, ebben anyám mentalitását örököltem és ő is tanított arra, hogy ők is emberek és sose rúgja bele egyikbe se, mert megtehetem, ha ők nem lennének, mi sem lennénk. Amiben igaza volt. Nagyon sok mindent megtettek értünk, amit kicsit sem úgy kellett honorálni, ahogy néha apám tette, hogy büntetett. Erről Dalla jutott eszembe, ó az a lány, három évvel volt idősebb nálam, félvér volt, apám egyik cimborájától született, de ettől csak még szebb volt a lány, igazi egzotikus szépsége, emlékszem ő volt nekem az első. Nem én sosem bántottam egyiküket sem, sőt Dallat a szeretőmmé fogadtam, és elég sűrűn aludt velem az ágyamban. - Felsőbbséges grimasz? Ilyennek még nem írták le egyszer sem az arckifejezéseimet. De mire is gondolsz pontosan? – Kérdezek vissza és grimaszolok, azt hiszem pontosan úgy amit emlegetett nekem az előbb. Nem nagyon értem ezt a felsőbbséges grimaszt kijelentését, de legyen, majd elmondja, hogy mire is gondolt az előbb vagy nem, nekem végül is mindegy, hogy mit gondol rólam, vagy nem? Utána megint minden könnyedebb hangnemben van, újra a hajamba túr, és hagyom, hogy megérintsen, sőt, egy pillanatra le is hunyom a szemeimet, jól esik a simogatása és az ahogyan beletúr a hajamba, valahol kedvelem a lányt, van benne nem kevés pimaszság is, és elég nagy a szája, ami néha az agyamra megy, de van benne más is bőven. Kicsit olyan mintha a nagyszájú külső alatt egy érzelmes és szeretetéhes lány lapulna, talán kicsit olyan mint én valahol nagyon mélyen elrejtetten, hogy valahol szeretném ha szeretnének, de minden érzelmet elzárok és visszadobok mások felé, pokróc természetet mutatok, hogy ne találjanak rajtam fogást mások. Azt hiszem eleget ittam már mára, és még egy pohártól, csak elveszteném a kontrollt, kellene az a kávé, vagy nem, tudja a fene most már, de egy biztos, tetszik a simogatás, amit kapok tőle, de az éhségem nem csillapodott. Domináns jellem vagyok, de nem szokásom elnyomni másokat, azokat a nőket akiket hosszabbtávra vettem magamhoz szeretőnek, nos, hű nem voltam hozzájuk, mentem másfelé is, de egy dolog biztos volt, nem tiportam el egyiküket se, a tenyeremen voltak hordozva. Dalla, Camille, Sabrina, mind jól megvoltak, kaptak ajándékot tőlem, és sosem bántottam egyiküket sem. Ők hárman többször megfordultak az ágyamban, de egyikükhöz sem kötött szerelem vagy hűségesük, de valamilyen sajátos szinten ragaszkodtam hozzájuk. Nem csak az ágyamban voltak benne, de valahol a barátaim is voltak. A gondolataim nem egészen tiszták, sok felé kavarognak, elég intenzíven és ott van bennem az is, hogy akarom a vérét, de még viaskodok magammal, hogy ne harapjam meg, mert azzal csak kiütném saját magam, és annak nem hiszem, hogy jó vége lenne, de ugyanakkor ott követelőzik bennem egy másik vágy. Amit ki kellene elégíteni, és ideje volna, napok óta nem kerültem senkihez sem ilyen közel, napok teltek el mióta utoljára voltam együtt bárkivel is. Bár ha utána számolok, lehet több mint pár nap, de inkább nem akarok erre gondolni. Furán alakulnak a dolgok kettőnk között, olyan az egész mint egy se veled, de nélküled sem kapcsolat nyitánya, vagy nem is tudom, hogyan írjam ezt le, az előbb még akart engem, kereste a figyelmemet. Most pedig úgy érzem, hogy még sem akarja ezt az egészet, és mire úgy döntök, hogy hallgatok a józan eszemre, és itt hagyom, akkor kapok a nyakamra egy puha csókot, majd behajol előttem, így nem is tudom hova tegyem őt már megint, viszont a vágy az egyre jobban feszít, vagy sex vagy vér, valami kelleni fog, különben elborul az agyam, és még is csak bántani fogom őt, mert eluralkodnak rajtam az ösztönök és a vérvágy az ölés utáni vágy sokkal erősebb egy vámpírban, mint a testi vágy, a sóvárgás a másik teste után. Mi elsősorban ragadozók vagyunk, akik szétmarcangolják az áldozatukat és nem éppen emberek, szóval, nem véletlen, hogy a legerősebb ösztönünk a vérhez és a táplálékhoz köt bennünket, ahogyan engem is. De ura akarok lenni a helyzetnek, és inkább a vágyat akarom előtérbe engedni. - Sok minden vagyok, de feleslegesen kegyetlen nem. Nem fogom bántani, maximum megint bezárom a konyhába… - a konyha elég tágas tér, ott van a kutyának a víz és az élelem, ott is van egy kosár neki, játékokkal és egy puha bolyhos takaróval. Ha Deirdre szétnéz a lakásban, akkor a kutyának több helyen van vacka, amik puhák és színesek, hogy kényelmesen legyen el, ha hiszi, ha nem szeretem ezt a kis dögöt, megszoktam és megszerettem, lassan fél éve lesz mellettem. Türelmetlenné válok, és már nem hagyok lehetőséget arra, hogy kitáncoljon ebből, bár ha ellök magától és azt mondja, megállj, akkor nem fogom letámadni újra, akkor csak elhúzom a csíkot a lakás másik végébe, és magamra zárom az ajtót, na nem a bánat miatt, hanem, hogy a vérszomjam miatt ne bántsam őt. De nem utasít el, sőt, visszacsókol és a lábait a derekam köré fonja, így könnyedén viszem el a kanapéhoz és fektetem el őt ott, hogy kényelmesebben lehessünk, viszont a ruhája nagyon szűk, nem lehet csak úgy hozzáférni, így vagy leveszi vagy el kell tépnem. De erre ő adja meg a választ. Csókja csak még jobban ingerelt, szeretem az ilyet, mikor harapdál valaki közben, vámpír vagyok, én is harapok, de most óvatosnak kell lennem vele, a vére néhány cseppje szépen kiütne a fenébe és azt nem akarom megkockáztatni. Nem sietem el a dolgot, nem kapkodok, már nem vagyok suhanc, hogy a saját kielégülésemet hajszoljam, bár ez akkor sem volt rám jellemző, jó tanítóim voltak, akik megmutatták, hogyan kell ezt igazán jól csinálni, hogy a partneremnek is nagyon jó legyen és utána sóhajtozzon, újra és újra. Így lassan haladok végig a nyakát, de úgy érzem, most muszáj hamarabb leérnem, különben belé fogok harapni, amit nagyon nem kellene. Deirdre ruhája útban van, minden tekintetben és mennyiségben is és közel vagyok ahhoz, hogy eltépjem, de ő észnél van, és arra kér, hogy inkább csak segítsek neki levenni az, hogy a gombok ott vannak a ruha oldalán. Remek. Szusszanok egyet és feltérdelek a combjai között, majd felhúzom őt is a kezénél fogva, hogy könnyebb legyen levenni róla a ruhát, végül felállok a szőnyegre és őt felállítom a kanapén, hogy egy magasságban legyünk, és a ruha kinyitása után az csak lecsússzon róla és a bokái köré tekeredjen. A csók amit kaptam tőle és amit viszonoztam, lágyabb volt amit én adtam neki, és mivel óvatosabban kellett bánnom vele, mint szeretnék, így benne voltam abban, hogy megmaradjon amit szeretne, amit ő kezdeményezett, nem volt könnyű parancsolni magamnak, de ha nem fogom vissza a követelőzésemet, a végén még megharapom és akkor megszívtam a dolgot. Ahogy a ruha lekerül róla, végig vezetem az idomaimon a tekintetem és elismerően konstatálom a látványt, igazán vadító a fehérnemű választása, nagyon is tetszik nekem, amit látok. Derekára teszem a kezeimet, és én lépek hozzá közelebb, lassan simítom végig a kezeimet az oldalán, és ha hagyja magát, akkor felkapom, és úgy emelem meg, hogy a csípőm kör kelljen fonnia a combjait. Ha ez megvolt, akkor egész egyszerűen, megcsókolom, és átsétálok vele a hálószobámba, mivel onnan ki tudom zárni Zoknit, és ahogy beérünk, lábbal csukom be az ajtót, hallani ahogy a zár bekattan, így a kutya nem fog tudni utánunk jönni. Deirdret az ágyamra teszem, vagyis felmászom vele vámpír sebességgel, így az előbb még álltunk, most kiterítve fekszik az ágyamon, én pedig felfedezem a testét, a mellei végre előttem vannak, nem állja utamat a ruha, a fehérnemű se sokáig marad rajta, nem veszem le róla, csak egyszerűen kibújtatom belőle, és a keblei alatt ott marad az anyag, még én megízlelem egyenként a puha halmokat. Megérzem benne a szilikont, de nem teszem szóvá, nem zavartatom magam ezzel, bár a természetes szépséget jobban kedvelem. Az ingem még rajtam van, de ahogy haladok rajta egyre lejjebb, úgy veszem le magamról, már csak le kell dobni, mivel Deirdre a nagy részét kigombolta. Közben a bugyit a fogaimmal húzom arrébb, hogy kényelmesen hozzáférhessek ahhoz a részhez, amit eltakar előlem. Megnyalom a szám szélét, ahogyan egy macska tenné, majd lehajolok, és belenézek a szemeibe, miközben könnyed csókot lehellek a vágatra, ami épp eltakarja előlem, amit szándékomban áll a nyelvemmel felfedezni. Közben úgy érzem muszáj megszabadulnom a farmeremtől, mert borzalmasan szűk mostanra, így elhúzódom tőle, hogy kibújjak belőle, de emberi sebességgel teszem ezt, majd már újra ott is vagyok a combjai között, hogy a feneke alá nyúlva, kicsit emeljek rajta, és végre megkóstolhassam őt. Játszom vele ízlelgetem őt, egészen addig még jó nem lesz neki, szeretem látni, hogy milyen hatást vált ki ez a nőkből.
Szemeim követelőző fénnyel telnek meg, akaratlanul is az ajkamba harapok. „Van bennem kakaó” hát, majd tesztelem, hogy mennyit bír. Mármint ha hagyja magát, és én is hagyom magam elcsábítani. Bár nem igazán kell csábítgatnia, se magához édesgetnie. Úgy hat rám mint valami mágnes, agyamat eldobva loholok, hogy a közelében lehessek. Elkomorodok, csalódottan ráncolom a homlokom. Ujjaim megállnak a hajában, már nem tekergetem, nem cirógatom. Most sem azért vagyok itt vele, mert ennyire tetszenék neki, hanem mert elrabolt. Lehet, hogy nem csapott a vállára, és nem cipelt ide erőszakkal, de attól még fogva tart, nem sétálhatok ki az ajtón, amikor csak akarok. Akaratom ellenére… állj. Biztos, hogy akaratom ellenére történik mindez? Bár, ki az a marha, aki önszántából lenne egy idegen lakásában, aki megfenyegette, hogy megöli ha nem viselkedik rendesen? Hát én. Én vagyok az a marha, aki itt akar lenni. Most sehol máshol nem lennék, az egész kerek világon. Ujjai gyengéd érintésének emléke még hatással van rám, nem olyan könnyű elfelejteni az ilyen könnyed kis cirógatást. - Nem tudtam, és nem is néztem volna ki belőled, hogy nemesnek születtél. – őszintén, minden súly nélkül mondom ezt neki. Nem sértegetni akarom, egész egyszerűen nem gondoltam róla, hogy valamikor régen olyan élete volt, amiről a legtöbben csak álmodnak. Mi történt, miért lett belőle vámpír? – Bár legalább már azt a fensőbbséges grimaszt értem, hogy honnan jött. Annyira zsigeri, hogy szerintem te sem tudod, hogy mikor jelenik meg az arcodon. – újra belevetem magam a puha hajának élvezetébe, de már lopva, mint aki rosszban sántikál a bőrét is érintem, fülét, nyakát egy-egy pillanatra simítom csak. Nem akarom, hogy azt higgye most majd akkor minden úgy lesz ahogy ő gondolja. Egyáltalán nem akarom, hogy uralkodjon fölöttem míg világ a világ, és azért a gondolatért sem rajong az agyam, hogy mi ketten… persze a testem mást se akar, ádáz harcot vív ez a két rész bennem. Hú, hogy én mennyire utálom mikor nincsenek egy állásponton. Szeretném átölelni, szorosan magamhoz húzni és bújni hozzá, de megelőz, és így már nem jó. Nem, nem kedvességet érzek a mozdulatból, hanem vágyat és uralkodást. Ez az egész erről szól. Mindig csak erről. Régen könnyeket csalt volna a szemembe a gondolat, ma már csak egy keserű, lemondó sóhajra futja. Annyit sírtam már emiatt, hogy azt hiszem elfogytak a könnyeim. Dominic sem különb, ő sem lát mást csak a szőke fürtöket, a búzakék szemeket, formás alakot és kész. Ennyi, nem terjednek tovább a gondolatai semmi másra. Érzem, ahogy nekem feszül, már tudom, hogy kíván engem. Mégsem érzek elégedettséget. Távolinak érzem magam, mint egy drága porcelánbaba a boltok legfelső, porosodó polcán. Minden olyan mint régen. Tenyere a fenekemen nem lobbant lángot bennem, és nem értem miért. Pár perce még én akartam rávetni magam, erre most én lennék az, aki kifarol az egészből? És amúgy is, miért tenném? Tetszik nekem, és a múltkoritól eltekintve nem tűnik vadállatnak, nem is hiszem, hogy bántana. Akkor miért tétovázok? Mi az, ami visszatart, miért nem tudom elfogadni magam, és őt, azt ami most itt történik. Zokni csaholása ment meg ezektől a felesleges, önpusztító gondolatoktól. Szívesen átölelném még mindig Domot, de nem teszem. Biztos nem venné jó néven, ha puszta szeretethiányból szorongatnám egy kicsit, fejem a mellkasára hajtava hallgatnám a nagy büdös semmit, szívverés híján. Amióta a lakótársamnak van barátnője, és sokat lógnak együtt már nem alhatok vele. Pedig semmi nem történt köztünk, egyszerűen csak jól esett, hogy valaki a hátamhoz simult, és úgy éreztem biztonságban vagyok végre. Hiányoznak az érintések, a biztonság érzése. Nem hiszem, hogy éjjel ugyanúgy odabújhatnék a vámpírhoz, mint Blake-hez. Egyáltalán, hol fogok aludni? Van nekem hely ebben a modern hófehér dobozban? Olyan vagyok, illetve úgy érzem magam itt, mint Zokni. Nem ebbe a világba terveztek, és nem itt lenne az én helyem. Nekem ez túl modern, hideg és idegen. Legszívesebben hazáig rohannék, de az ajtó zárva, az egyetlen számomra elérhető kulcs pedig Dom zsebében van. Az ember sok mindenre hajlandó a szabadulás érdekében, úgyhogy ezúttal a tökéletes álca kedvéért átadom az irányítást az agyam helyett az ösztöneimnek és vágyamnak. Az ösztönök pedig ébredeznek, és azt mondják, csókoljam őt meg, de nem tudom, nem megy. Még nem. Így csak a nyakára lehellek egy rövid csókot, amire elégedetlen morgás a válasz. Hát így állunk, milyen kis türelmetlen! Lehajolok az állathoz, és kicsit megsimogatom a fejét, füleit. Tudom, hogy a férfi a hátam mögött mit matat, a ruhát igazgatja úgy, hogy minél gyorsabban kivarázsoljon belőle. Azt hiszem meg fog lepődni, amikor a rózsaszín mini alatt majd megpillantja a csupa selyem és csipke koromfekete alsóneműt. Imádom, a selyem érzését a bőrömön, nehezen mondanék le róla. Én közben megszerzem a szőrmóktól a játékát. - Ha bántod, nem leszek kedves hozzád. – jegyzem meg halkan, és Zokni boldog kis pofájára nézek. Olyan kedves, lelkes és játékos. Legszívesebben egész délután csak vele játszanék, de nem lehet. Nekem most a gazdájával van dolgom, rá majd később kerítek sort. Amikor eldobom a játékot, izgatottan vakkant, és már fut is, hogy megszerezze azt a sípoló vackot. Igazán szeretetre méltó kis dög, nekem pedig őszinte mosolyt csal az arcomra. Azt hittem lassíthatok, rajtunk és a tempónkon egy kicsit. Nem úgy tűnik. Szerintem fel sem tűnt neki, hogy már nem félek tőle. Illetve féltem, mert elég volt fél lépésnyit hátrálnom, és máris lecsapott rám. Abban a másodpercben, amikor magához húz, fogalmam sincs, hogy mit akar, vagy miért tette. A hírtelen, váratlan mozdulattól megijedek, és még szinte fel sem fogom, hogy mi történik, amikor megcsókol. Vad és követelőző, épp ilyennek képzeltem őt. Kell vagy fél perc, míg magamhoz térek, és képes vagyok viszonozni a csókját, érintését. Ebben a kis időben a légzésemet próbáltam rendezni, és valamennyire sikerült is, nem lenne jó ötlet most elájulni, pedig az esély megvolt rá. Anyám szerint a jó csók olyan, hogy küzdened kell, el ne ájulj. Hát, akkor Dominic most első osztályúban részesített engem, mert vagy a bourbon, vagy a körülmények miatt elementáris a hatása rám. Erőtlenül felnyögök, és tenyerem az arcára simítom, másik kezemmel pedig vállába kapaszkodok. Ó, azok a bizonyos stabilitási gondok még nem tűntek el nyomtalanul. Átkozott ital, pont ilyen helyzetekben kell kábának lennem? Meglepődök, amikor felemel, nem számítottam rá. Lábaim a csípőjére fonom, de túl szűk és merev a szoknyám ahhoz, hogy sokáig így maradjak, szétszakítani meg nem akarom. Ahhoz túl szép ez a ruha. Halványan érzékelem, hogy a kanapé felé cipel, én pedig játékosan harapdálom az ajkait. Mókás, hogy az ő asztala a harapás, most mégis én csócsálhatom kedvemre. Sietve rak le, mégsem huppantam. Nem is lett volna szerencsés dobálnia, elvégre sók közben akármelyikünk megharaphatta volna véletlenül a másikat, és sejtésem szerint a vér íze nem éppen a megfelelő mederbe terelte volna az együttlétet. Lábaimmal elengedem, mert a szoknya szegélye már élesen mar a húsomba. Vagy nagyon gyorsan le kell vennem a ruhát, vagy rajtam marad de akkor nem csinálunk semmit, mert a mozgásban igencsak korlátoz. Szerintem ezt Dom is tudja, ezért is lazíthatta meg a felső részt. Előbb a vállára teszem a kezem, majd lassan elindulnak lefelé. Szeretem ezt a játékot, az édes tortúrák állóképességének játékát. Gyorsan, észrevétlenül csúsztatom be a kezem az ing két gombja közti résen, aztán anélkül, hogy odanéznék lassan elkezdem gombolgatni, hogy ne legyen útban. Alig akarom elengedni őt, csalódottan mormogok, amikor véget vet a csóknak. Amikor végre rájövök, hogy mit tervez, engedelmesen hajtom hátra a fejem, amitől mellkasom is kissé megemelkedik. Ha megérint, biztosan tudja majd, hogy nem vagyok természetes szépség, melleimben bár nem sok, de szilikon bújik meg. Nem én akartam így, én mindig azt mondtam, hogy majd ha szülök egy gyereket magától nagyobb lesz, de… Zack ragaszkodott hozzá, hát nem volt más választásom. Behunyom a szemem, és próbálom elűzni ezeket a gondolatokat. Ugyan miért ne tetszene Dominicnak, hogy nem két meggymag vár rá, hanem normál méret, és különben is, visszacsinálni már nem tudom, nem is akarom. A baráti társaságban a rosszindulatúak csak „plasztik cicának” csúfoltak, pedig fogalmuk sem volt a körülményekről. Nyelvének útja a dekoltázsom felé türelmetlen nyögést csal elő belőlem, és mivel már kívül esik kartávolságon a gombok többsége, így nem tudok velük foglalatoskodni. Jóval bátrabban temetem kezeim ismét a hajába, nyakát és tarkóját simogatom. - Gombok… oldalt. – suttogom, mert már a ruha széléhez ér, és kénytelen megtorpanni ezen az édes úton. – A többit megoldom. – mosolyodok el halványan, és mindkét tenyerem az arcára szorítom, hogy így irányítsam figyelmét az arcomra. Tudom én, hogy nem egyszerű a férfi tekintetet elráncigálni a mellektől, de úgysem fér hozzájuk, ha nem szabadít meg a ruháktól. Kedvesen, anyáskodva mosolyodok el, amikor úgy érzem végre rám figyel. - A ruha. Útban van. – megpróbálom visszahúzni magamhoz, hogy ezúttal én lopjak tőle egy csókot. Nem olyan, mint az előbbi volt, hanem lágyabb, mégis tüzesebb. Azt hiszem türelmetlensége csak fokozódni fog, és el fogom veszíteni az irányítást, pedig nem akarom, hogy kicsússzanak a kezemből a dolgok. Régen sem volt jó vége, ha átengedtem a kontrollt, nagy sírás és még több fájdalom lett belőle. Nem ismerek másfajta együttlétet, mert soha nem csinálhattam úgy, ahogy én akartam. Tartok tőle, hogy most is ez lesz, de már nem érdekel, mert én is átbillentem egy határon, ahonnan nincs visszaút. Már nem akarom, hogy leálljon, sem távol tartani, egyszerűen csak magamban akarom érezni. De ehhez előbb le kell venni a ruhát, ami egyedül nem megy. Soha többé ilyen szűk göncöt nem veszek, amit egyedül nem tudok se felvenni se levenni.
- Nagy bevásárlás… nézz körül ebben a lakásban…- szólalok meg és intek is egyet a kezemmel, hogy nézzen. Az én lakásom nem olyan ami arról árulkodna, hogy gyakran járnék vásárolni. Nincsenek kiegészítők vagy személyes tárgyak a lakásban. Csak az elszórt ruháim, a kutya cuccai, és néhány könyv, olvasni szeretek, így az egyetlen színfolt, ami igazán személyesnek mondható, azok a könyveim, amik a lakás több pontján vannak elhagyva, kiolvasott állapotban, nem mindig rakom vissza a polcra a könyveimet, de olyan helyen tartom azokat, ahol Zokni nem érheti el. Már megtanultam, hogy a ruháimat is úgy pakoljam, hogy a kutya ne tudja azokat leszedni, ha nem akarom, hogy megrágja a halmijaimat. Tényleg nem szeretek vásárolni, szóval, ha nem muszáj nem vágatom tönkre a cuccaimat. Menet közben Deirdre csuklása nem kerülte el a figyelmemet, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, egyszerűen, nem olyan dolog amivel foglalkozni akarok, de ha rosszul lesz, remélem, eljut a mosdóig, mert én ugyan nem takarítok utána. Közben igyekszek tartani tőle egy távolságot, megígértem neki, hogy ha jól viselkedik akkor nem fogom őt bántani, és amúgy is magam miatt is jobban teszem, ha tartom a távolságot, mielőtt elszalad velem a ló és esetlegesen megharapom őt. Bár, most azt hiszem az italnak hála csillapodott a vérszomjam és az éhségem is. Bár más vágyok, meg nem éppen, de semmi sem lehet tökéletes, nem igaz? - Ugye tudod, hogy általában a nők mindig ezt mondják? – Szúrok oda neki, nem egy nőt láttam már életem során, aki ott hisztizett az üzletben vagy a kirakat előtt, hogy nincs egy gönce amit felvehetne, és amúgy kiderült, hogy bőven van, csak a csaj unja már azokat. Aztán persze Deirdre elmondja, hogy amikor eljött, alig hozhatott magával valamit, de erre nem mondok semmi, ki tudja ez nála mit jelent, mondtam, jó pár nővel összeakadtam már az életem során! Közben a kezeim a karfára teszem és elgondolkozom, majd halkan megszólalok, kicsit a múltba révedt tekintettel. - Én semmit sem vittem magammal, csak azt ami rajtam volt… véres holmit…- aztán megrázom a fejem, és kizárom mindezt a fejemből, vagyis inkább nem beszélek róla, de ettől még egy két emlék bevillan arról az estéről, mikor életemben elsőnek ittam vért. A ruháim szakadozottak volta, véresek, kicsit sem voltam feltűnő, ahogy botladozva menekültem el a saját otthonomból ahol megszülettem és felnevelkedtem. Akkor nem tűnt fel a dolog, csak később amikor Natalja megjegyezte, hogy tiszta holmi kellene nekem, mert így bárki leveszi, hogy valami nincs rendben velem. Másnapra szerzett nekem ruhát, hogy ő volt, vagy valaki más, nem tudom, de nem is érdekel egy kicsit sem, inkább kizárom ezeket az emlékeket a fejemből, különösen a vele való első közös fürdőmet, abban a hatalmas dézsában. Az a nő…
Látom a szemeiben a rémületet, mintha arra várna, hogy most majd bántani fogom őt, hogy talán megütöm. Ezek szerint tényleg sokat bánthatták őt a múltban. Láttam nőket és gyerekeket akiknek ugyan ez volt benne a szemükben, pár éve találkoztam egy lánnyal, ijedt volt, egyedül kószált az utcán, őt szemeltem ki, hogy igyak belőle, amikor elé léptem összerezzent, ugyan ezt a félelmet láttam az ő tekintetében is, de sokakéban, akikkel eddigi életem folyamán találkoztam. Nem is tudom mit érzek vagy gondolok, most Deirdrevel kapcsolatosan, van bennem egy adag szánalom, sajnálat és némi düh is, hogy ez a Zach vagy ki így bánt vele, kedves lány, szelíd, még akkor is ha be nem áll a szája, ami valljuk be olykor szórakoztató is, ha épp nem rossz a hangulatom, bár most egészen jól elhallgattam a locsogását, valahogy kellemes alapzajt adott az ivászatnak. Finoman érintem meg az állát, hogy felemeljem a fejét és belenézhessek a szemeibe, tényleg nem akarom őt bántani, szenvedhetett már eleget így is. Finoman simogatom meg a bőrét, ott ahol az ujjammal elérem, mintha csak egy macskát cirógatnék meg. Belenézek a szemeibe, és mélyen fúrom a tekintetem az övébe, kellemes kékek a szemei, ellentétben az én csokoládé szín tekintetemmel, amit nem tartok különlegesnek, a legtöbb embernek barna a szeme, majdhogy nem tucat szín, szóval, nem értem azt az áhítatot a tekintetében amit látok, de legalább ő nem hív forrócsokoládémnak, mint néha Natalja, valamiért ős is szerette a szemeim színét. - Van bennem kakaó, lehet, hogy nemesnek születtem, de azért nem meresztettem naphosszat a seggem. – Egy kis félmosoly is a szám szélére szalad. Aktívan lovagoltam, íjászkodtam, és tanultam egy kis küzdősportot is a rabszolgáinktól, pontosabban szolgálóinktól. Apám nem nagyon tekintett emberként rájuk, én kedveltem őket. Capoeira, manapság így hívják, azt a tánccal vegyített harcmodort, amit néha nálunk is gyakoroltak a srácok, egy ideig engem is tanítottak rá, megkedveltek, hiszen emberként anyám alaptermészetével bírtam, a nyugalmával és kedvességével, és ami fontosabb, sosem erőszakoskodtam egy lány rokonukkal sem, még akkor sem, amikor tomboltak bennem a hormonok. Ha visszautasított hát, akkor hoppon maradtam, és kerestem mást, akinek csaphattam a szelet, ennyi, nem tettem ellenük semmit sem, amivel kivívhattam volna a haragjukat, így fiatal fiúnak vegyülni is tudtam velük. Deirdre simogatása ránt vissza a valóságba az emlékekből, így újra a tekintetét keresem. A hajamba túrt, és puhán, érzékien érint, elsőre megtalált pár olyan pontot azon a részen, amit szeretem, ha simogatnak, szóval, nem húzom el a fejemet, csak hagyom, had érintsen meg. Van némi szociális fóbiám, vagyis pontosabban nem szeretem az idegenek érintéseit, de ha én is akarom, mert mondjuk, gerincre akarom vágni a csajt, akkor nincs bajom az ilyenekkel egy bizonyos határon belül, ha mondjuk, most meghúzná a hajam, azt nem tenné zsebre, Natalja sokszor megtette, hogy megmutassa ki a dominánsabb fél kettőnk között. A vérszomj és a vágy felüti bennem a fejét ismételten és én rövidesen a nyakára hajolok rá, hogy megszagoljam a bőrét és a nyelvem húzzam végig az artéria mentén, a szemfogaim megnyúlnak, a vámpír vonások megjelennek az arcomon, ő pedig készségesen dönti oldalra a fejét, közben az orrommal nem csak a vérté érzem, hanem a vágyát is, tetszem neki, ezt tudom, és már az is, hogy akar engem. Én sem mondhatnám azt, hogy nem akarom őt, mivel vele ellentétben rajtam komolyabban érezhető és látható jelek is felbukkannak, különösen öl tájékon. Már épp a fenekén vannak a tenyereim, megmarkolom, és magamhoz húzom, mikor Zokni csahol be a képbe, így az arcom a hajába fúrom bele, és belélegzem az illatát, de nem csak ezért teszem, hanem mert el akarom rejteni a vonásaimat előle, nem akarom, hogy megijedjen tőlem. Érzem, ahogy a mellkasomhoz nyomódik, hozzám simul, és kapok egy képet arról, hogyan is festhet kb ruha nélkül, és persze a fantáziám is életre kel, vizuális típus vagyok. De előbb a kutyámmal kell valamit kezdenem, mert nagyon nincs hozzá hangulatom, viszont ő meg ott tobzódik. Már épp ott vagyok, hogy belerúgok, mikor Dee orvosolja a helyzetet, anyám, de még, hogy?! A csókra a nyakamon, kap egy halovány morgásra emlékeztető hangot, majd elégedetlenül figyelem, ahogy hátat fordít nekem, de mivel a feneke pont jó helyen van, így nem méltatlankodok topvább, inkább csak érdeklődve figyelem mit is szándékozik művelni, közben persze, finom mozdulattal igazítok a felsőjén, hogy ne legyen olyan rendezett rajta a ruha, vagyis később könnyen leszedhessem róla. Mindet egy kézzel bonyolítom le, mivel a balom a derekán maradt. - Felrúgom…- mordulok fel, amikor Deirdre lehajol, nem neki, hanme a kutyának címzem a dolgot, és nehezemre esik nem beváltani az ígéretemet, de jófiú maradok, és nem teszek semmi olyat, amit lehet később megbánnék, elvégre a kis nyomorult dög nem tehet arról, hogy épp most jött rá a jácchatnék, mikor én is épp ebben lennék benne, csak más módon, de ez most teljesen mellékes. Deirdre visszafordul, de ellép előlem, és nekem csak ennyi kellett, hogy vámpír reflexszel kapjam el őt, és rántsam vissza magamhoz, hogy birtoklóan és mohón csókolja meg. Nem egyszerű észben tartani, hogy óvatosnak kell lennem, hogy ne sértsem fel az ajkait vagy a nyelvét a fogaimmal, mert a verbéna miatt megszívhatom a dolgot. Viszont a vágy egyre inkább kezd eluralkodni rajtam, és szorosabban vonom őt magamhoz, a derekáról a fenekére csúsznak át a kezeim, majd alányúlok és felkapom őt, hogy ha akarja, a lábait a csípőm köré fonhassa. Közben nem engedtem el az ajkait, bár elég türelmetlennek érzem magam ahhoz, hogy ne sokat akarja tökölni. Úgy érzem a hálóm túl messze van, és nincs kedvem botladozni sem a szétszórt holmik között, így marad a kanapé, amihez csak meg kell fordulnom, és már ki is teríthetem rajta a lányt, hogy a fehér anyagon elterülhessenek a szőke tincsei. Fölötte maradok, különösen akkor, ha a lábaival nem engedte el a csípőm, közben a kezeimen támaszkodom meg, miközben elszakadok a csókjától, és a nyakán nyalok végig lefelé a dekoltázsa irányába.
- O lyan mint egy… nagybevásárlás. – mormolom, de a mondat felénél sikerült egy alig észrevehetőt csuklani is. Oh, a fene esne bele, csak a spiccesek sírógörcse ne törjön rám, az még aztán nagyon hiányzik! Tényleg nagyon kínos lenne. Nincs szükség jelenetekre, pláne nem ilyenekre. Zsong a fejem a temérdek gondolattól, úgy érzem szétfeszítik a koponyám. Lehet emiatt is vagyok ilyen szédült és gyenge. Vagy az ital miatt, de hisz régen jól bírtam, meg sem kottyant ennyi. Mindenem megkopott ebben a városban. Az állóképességem, a szépségem, a magabiztosságom, a tehetségem és az életkedvem is. Minden. - Én sem vagyok éppen egy plázamacska, főleg az utóbbi időben. A barátom tart el jelenleg, és azért nem akarok túlságosan visszaélni a vendégszeretetével. A mai csak… kivétel volt, nem volt egy göncöm sem. – keserűen húzom a szám. Igen, tényleg nincs egy árva centem sem. – Nem túl sok holmit hozhattam magammal amikor szakítottam, még ruhákat is alig. – szinte suttogok, a gondolattól gombóc szalad a torkomba. Pedig mindenem ami volt, magamnak vettem, a fizetésemből, amiért megdolgoztam. Volt munkám, keresetem, prímán elvoltam.
Szeretnék újra dolgozni, de ugyan ki alkalmazna ebben a kisvárosban? Azt meg sajnos nem tudják, nem tudhatják, hogy odahaza hányan kapkodtak a kezem munkája után, mennyi megrendelésem volt. Alig győztem őket, sőt volt amit még vissza is kellett mondanom, mert nem lett volna már rá kapacitásom. Zack a garázs egy részét leválaszttatta, és ott volt a műhelyem. Az én kis birodalmam, a kuckóm ahová elvonulhattam. Bármibe fogadok, hogy Dominic el se tudja képzelni rólam, hogy naphosszat fát csiszoljak, lakkozzak, fessek és pácoljak. Nem, első blikkre nem így nézek ki, ez biztos. Semmire se jó, kényeskedő libának néz mindenki, akinek az a legfontosabb, hogy a körme le ne törjön, a hajában pedig benne maradjon a hullám. Tudom én, hogy ez az első benyomás, de olyan jó lenne, ha egyszer végre agyat is gondolna valaki a szőke hajkorona alá. Már amióta ideértem a városba, és Blake megígérte nekem, hogy megvéd és támogat, már azóta dédelgetem egy régi álmomat. Ami most egy kicsit közelebb került a valósághoz. Múlt héten beszéltem a barátomnak először róla, amikor arról faggatott, hogy mik a terveim. És én elmondtam neki, hogy most majd dolgozni akarok valahol, aztán a végső célom, az álmom egy saját kis üzlet, ahol a saját bútorok mellett a felújított, restaurált antik régiségek is fellelhetők, na meg a lakberendezői és belsőépítészeti szolgáltatások is. Csodálatos lenne, tényleg ez a leghőbb vágyam. Hátul egy kis műhellyel, pont tökéletes lenne. De kinek kell egy ilyen kisvárosban az ilyesmi? Álmodozhatok én róla, akkor sem válik valóra soha. Ráadásul egy ilyen bolt rengeteg pénzbe kerül. És akkor Blake azt mondta, ad nekem rá pénzt. Kölcsön, persze, mert vissza akarom fizetni, ha egyáltalán elfogadom a segítségét az induláshoz. Jó lenne, de tudom, hogy nem helyes ilyesmit kérnem tőle. Hatalmas sóhajjal csóválom a fejem. Lesz belőlem valaha is, akármi? Talán a pia teszi, hogy így elkalandoztam. Ezért is billenhettem meg, hogy aztán Dom kénytelen legyen elkapni. Félve tekintek rá, a nem is olyan távoli múlt rettegése még halványan megcsillan a szememben, ahogy keze a karomra kulcsolódik. Könnyedén átéri a karom, és ez csak még jobban megrémít. Azt hiszem megérezte a feszültségem, mert nagyon finoman ért hozzám. Talán ez az oka annak, hogy nem gyújtott bennem lángot, nem kezdtem el még szétdobálni az agyam, és vetettem magam rá. A kanapén állni mindaddig jó mókának tűnik, míg valaki tartja az embert. Ahogy a szemébe nézek, megint zuhanni kezdek, pont úgy mint pár másodperce. Hogy csinálja az ereje nélkül? A helyzettől kezdek kijózanodni, legalábbis úgy érzem. A testemet már jobban uralom, bár a gondolataim még olyanok, mint egy marék szétgurult üveggolyó. - Az, hogy milyen erős vagy. – őszintén nézek a szemébe, és látom, kiolvasom belőle, hogy nincs mitől tartanom, nem fog bántani engem. Szándékosan legalábbis nem. Halványan, fokozatosan olvad a feszültségem, szemeimbe a meleg fény még nem költözött vissza, bár a félelem már szép lassan illan el. Ujjaim a hajában kellemes érzés, nagyon is kellemes. Egy pillanatra megriadok, amikor megemel, és a padlóra tesz. Míg a levegőben vagyok, és karjai közt csüngök, azon gondolkodom, hogy vajon meg fognak-e tartani a lábaim. Hamarosan meg is tudom, hogy igen, képes vagyok megállni a lábamon, szilárd talajon anélkül, hogy úgy billegnék mint egy hajó amit a hullámok dobálnak a tengeren. Apró örömök az életben. – Olyan erős. – súgom áhítattal, merengve. Mondjuk nem jelentek túl nagy súlyt, a minap alig voltam több, mint negyven kiló, és annyit ha nagyon muszáj még én is megemelek. Neki körülbelül akkora erőfeszítés lehetett engem a levegőbe kapni, mint ha én egy üveg vizet tennék arrébb. Valami furcsa történik vele, valami olyan, amilyet eddig még nem láttam. A szemei, olyan mások lettek. Ijesztő, de bízom benne, bíznom kell benne, így nem teszem szóvá. Még mindig a hajával szórakozok, anélkül, hogy észrevenném. Így valamivel már kényelmetlenebb, hiszen kissé nyújtóznom kell, de még mindig kellemes a dolog, sőt egyre jobban élvezem. Nem tudom mennyi ideig állunk így, valahogy nem érzékelek magam körül mást, csak őt. Lehet, hogy mégis tetszem neki? Ahogy lehajol hozzám, elvörösödök, szívem hevesebben kezd el kalapálni, ezúttal nem a félelemtől. Engedelmesen billentem oldalra a fejem, érzem, ahogy nyakamba fújja a levegőt, aztán nedves kis csíkot húz nyelvével. Atyaég, nemár, hogy erről fog szólni ez a nap? Reszketve fújom ki a levegőt, és uralkodok magamon. Elég követelőző vagyok, ha valami tetszik abból mindig többet és többet akarok. Elvégre olyan ritka, hogy valaki, akárki örömet okozzon nekem. Szerintem nem csoda, ha vágyom az érintésekre, elvégre hetek óta, sőt már lassan egy hónapja, hogy nem érintett senki. Ez nálam már a súlyos sértés kategóriába esik bele, és testem sajog a becéző kezek után. Dominic olyan szorosan húz magához, hogy érezhetem, nem csak a karja izmos, hanem ő maga, mindenhol. Nagyot nyelek, tudatalattim próbálja a padlóról összeszedegetni a szétgurult üveggolyó gondolataimat, de csak még több esik le, szedegetheti azt is. Kezeim leejtem válláról a karjára, és már éppen fordulnék felé, mert úgy érzem most nem utasítaná el a csókomat, amikor a fehér kis pamacs visszatér köreinkbe, lelkes csaholás közepette. Igazi kis ünneprontó, és tökéletesen időzített, hogy megtörje a varázst. Mintha csalódottságot éreznék abban, ahogy Dom a hajamba temetkezik, én pedig Zokni felé fordulok. Kedves kis jószág, de miért éppen most akar játszani? Hol van rajta a "kikapcs" gomb? Oldalra fordítom a fejem, és gyors, puha csókot nyomok a férfi nyakára. Játszani a tűzzel? Ki, én? Hátat fordítok neki, de tenyerem a kézfejére siklik, és ott tartom a derekamon, és én sem mozdulok távolabb tőle. Így, hozzá simulva hajolok le a szőrmókhoz, és elveszem tőle a játékát. Igaz, küzdenem kell érte, mert mint minden kutya bár azt akarja, hogy dobálják neki, amikor az ember nyúl érte, szorosan ráharap. Vidáman vigyorodok el, és megcirógatom a fülét. - Add szépen ide! – még lejjebb hajolok, de ügyelek rá, hogy derékból tegyem, térdeim alig mozdulnak, miközben bal kezem ujjaival apró köröket írok le Dominic kézfején. Végül csak megszerzem a csipogó-sípoló szörnyeteget Zoknitól, és gyorsan felpillantok, keresem a már említett pokrócot a szobában. Meg is találom, és olyan pontosan dobom a közepére, mint ha félpályáról dobtam volna csont nélküli kosarat. Ebben a pillanatban úgy is érzem, mint ha az utolsó percben érkezett volna ez a három pontos. Mert természetesen nem kerüli el a figyelmem, hogy nem csak az én testem lángol, hanem a partnerem számára is szűkösebb már a farmerja. – Remélem ellesz ott egy ideig. – nézek az állat felé, aki elégedetten csócsálja a csipogó rágókáját a pokrócra telepedve. - Hol is tartottunk? – felegyenesedek, és visszafordulok hozzá, de ezúttal egy fél lépést hátrálok, hogy szemébe nézhessek, és láthassa őszinte mosolyom, melybe ezúttal nem lopakodott a félelem árnyéka sem.
Megvannak a magam stiklijei, tettem olyan dolgokat, amikre már nem vagyok büszke, de nem tehetem azokat semmissé, mivel a múltam részei, sok szemétség és kegyetlenkedés van a hátam mögött, de egy valami nincs. Erőszakkal sosem mentem neki egy nőnek sem, legalább is a lábai közé sosem, a nyaka és a vére más, az a táplálkozásról szólt, és utána elfeledtettem vele, hogy megharaptam akarata ellenére mint ahogy mostanában is teszem. Egyik nő sem emlékszik rá, hogy ittam belőle, persze van kivétel, mint Deirdre is, rosszul alakultak vele a dolgok, és nem volt módom kitörölni az emlékeit, ezért is van most itt velem, és látom vendégül a lakásomban. Apropó vendéglátás, nincs semmi ehető itthon, őt meg több mint 24 órára óhajtom fogva tartani. Általában mindig valahol eszek, vagy megrendelem és haza hozom, nem szeretem a címemet kiadni senkinek sem, mivel nem tudhatom, ki lehet vadász és ki nem, vagy éppen vérfarkas, nem szívesen nyíratnám ki magam, mert épp a pizzám szeretném átvenni. Lehet, hogy ez már paranoia, de hát manapság, megint egyre több vadász bukkan fel, akik nem kímélnek bennünket, a minap is hallottam erről szóbeszédet. - Ne nézz így rám, utálok vásárolni, ha nem muszáj, nem megyek el, így inkább egyszerre több mindent veszek, és itthon tárolom, minthogy gyakrabban kelljen mennem, mint szökő évente egyszer… - Nem tudom minek magyarázkodok neki, bár hát, nekem is van önbecsülésem, és nem akarom, hogy azt higgye boltkóros vagy túl hiú vagyok, mert van hiúságom, és adok is magamra, de nem vagyok boltkóros, és nem is minden alkalommal mást veszek fel, ha szétnéz a lakásba láthatja, hogy sok a mosnivaló cucc, kupi van, vagyis nem vagyok házias, hogy sűrűn takarítsak magam után, kell a cucc, hogy ne kelljen egy hamar mosnom. Persze, lehetne bejárónőm, de vannak velük is fenntartásaim, szóval, inkább nem bérelek fel senkit sem aki megcsinálná ezeket helyettem. Mondjuk, ahogy elnézem a cuccokat lassan muszáj lesz elindítanom pár forgásnyi mosást, hogy én ezt mennyire utálom?! - Ne keverj össze magaddal, mondtam, herótom van a vásárlástól és a sok embertől… így egyszerűbb…- megvonom a vállamat, mikor válaszolok neki, és szusszanok egyet, az alkohol engem is kezdett fejbe vágni, de ha nem iszom, akkor az étvágyam lesz egyre erősebb, és a vér utáni vágyam is, az már mellékes, hogy más vágy is követelőzik bennem, de egyelőre nem akarok ajtóstól rontani a házba, elvégre fél tőlem, majdnem megöltem őt. Megvan az oka, arra, hogy tartson tőlem, szóval, nem forszírozok bizonyos dolgokat, amúgy is ki kell még találnom egy két dolgot vele kapcsolatban. Ahogy elnézem őt, eléggé fáradtnak is tűnik és spiccesnek is, kevesebbet töltöttem neki, mint magamnak, de így is igyekezett tartani velem a lépést, így nem csodálom, ha a pia lassan kiüti, ha így lesz akkor itt hagyom a nappaliban a kanapé elég széles neki, és csak remélni tudom, hogy nem lesz rosszul attól amit megivott, nem tudom mennyire bírja a piát. Én még emlékszem az első alkalomra, mikor beb*sztam elég keményen, és nem voltam túl szép látvány, a fél éjjelt állítólag végig rókáztam, és én erre a részre nem emlékszem, csak arra, hogy csúszott az a bourbon, de elég gyorsan. Bár ki az aki nem járt még így? kezeket fel! Azonban a következő események kicsit másképp festenek, mint ahogyan elgondoltam dolgokat, elsőnek is, úgy voltam vele kell egy kávé, de Deirdre is elgondolt valamit, ami miatt feltérdelt, de majdnem leesett én pedig utána nyúltam és megtartottam őt, mielőtt elesne. Mindvégig a szemébe nézek bele, igézéstől nem kell tartania, a verbéna még benne van a szervezetében, semmi esélyem nem lenne. Ráadásul éhes is vagyok, amitől megint csak gyengébbek a képességeim, szóval fölösleges lenne túráztatnom magam. Bár miért is tenném, most? Hm.. azt hiszem, én is spicces vagyok, nem csak ő. Feltűnik, hogy összerándul, amikor megfogom, így lassan eleresztem a kezét, nem akarom újra bántani, nem vagyok egy nő verő brutális alak, anyám is bántalmazott nő volt, nem vagyok ennek a híve. Finoman érintem meg őt, hogy újra a szemeimbe nézzen bele, akarom, hogy tudja, nem fogom bántani őt, csak mert megtehetem, ha nem ad rá okot, nem támad, nem próbál megölni, akkor nem fogom bántani, és akarom, hogy ezzel tisztában legyen. Amúgy meg nagyon is csinos nő, kellemes a szemnek a látványa és tetszik is. Finoman bánok vele, óvatosan állítom talpra a matracon, és tartom meg két oldalról a derekánál fogva. - Mi lepett meg ennyire? – Kérdezek rá, mikor belém kapaszkodik, és a döbbenet az arcára kiül. Nem igazán értem a dolgot, hogy mi adhatott okot neki erre? Nem vagyok kőből, hidegnek sem érzem magam, már mint kripta hidegnek, szóval, nem igazán tudom elképzelni, mi okozhatta nála ezt az arckifejezést. Figyelem őt, ahogy lassan a vállaimra kerülnek a kezei és ő úgy néz rám, mint egy riadt őzike a vadászra, aki egy puskát szegezett rá, pont a szemei közé, éreztem a félelme illatát, ami fellobbantotta bennem a vérvágyat, de ezen sikerült még időben urrá lennem, csak enyhén rajzolódtak ki az erek a szemeim alatt, és le is hunytam a szemem, elengedni nem akartam, mert ha elesik, lecsapok, megfogom harapni, így inkább megtartottam őt. Finoman szorosabbra fonom rajta a kezeim, és leemelem a kanapéról, túl ingatag talaj az ott neki, így inkább magammal szemben teszem le a padlóra, bár így alacsonyabban van mint az előbb volt, megfordult a fejemben, hogy az a magasság ideális ahhoz, hogy kényelmesen csókolhassam meg, hiszen az elemi vágy is követelőzik bennem, napok óta nem voltam együtt senkivel sem, a vérszomjam miatt nem kockáztattam. nem tudom, mikor hajoltam le hozzá, csak arra eszmélek, hogy az orrom a nyakán húzom végig, amit a nyelvem követ, őt szorosan vonom magamhoz, de még nem okozok fájdalmat, érzem, hogy a szemfogaim megnyúltak, hogy a szemeim megváltoztak, de azt is, hogy a farmerom is egyre szűkebb. ét éhség követelőzik bennem, megállok az artéria felett és hajszál híján lecsapok, mikor Zokni csörtet be a szobába magával hurcolva egy csipogós játékot, amit ráz és fojtottan csahol, ő azt akarja, hogy valaki játsszon vele, valaki dobálja neki azt a vackot. Deirdre hajába temetem az arcom, és pórbálom rendezni a vonásaimat, próbálok nem belé harapni.
MUSIC: - | WORDS: 1004 | NOTE: Borzalmas lett, bocsánat!
Nem értem miért nem képes elszakadni már ettől a Zack témától. Elgondolkodva vonom össze a szemöldököm, és ujjaim közt forgatom a poharat. Épp elég ideig uralta az az ember az életem, nem akarom, hogy gondolnom kelljen rá. El akarom felejteni, mintha soha nem is lett volna az életem része. Vannak, akik szerint hálátlan vagyok, és még azt se érdemeltem meg, hogy ennyi ideig Zack mellett lehettem. Szerintem meg elmehetnek a véleményükkel melegebb éghajlatra, mert fogalmuk sincs milyen volt vele élni. Nem egy leányálom. A pohárra nézve akárhogy is küzdök ellene, elém úszik egy emlék, képek sora. Nagy, viktoriánus házban laktunk, ami borzasztóan eklektikusan lett berendezve, még az előtt, hogy én beköltöztem volna. Az antik tálaló szekrénytől a szamuráj katanákon át a modern, hófehér kocka bútorokig volt ott minden. Én a kandalló előtt, a szőnyegen ültem, a többiek pedig elszórva a kanapékon, fotelokban, mindenfelé, szerte a szobában. Zack mögöttem, egy öblös, faragott karfás trón szerű fotelban, a kezében egy pohár jófajta bourbon, olyasmi mint amit most is iszom Dominickkal. Ha "tárgyalt", az én helyem mindig itt volt, a szőnyegen, a fotelja mellett. Néha meghúzta a hajam, hogy fejem hajtsam a combjára. Soha nem volt szabad megszólalnom, és szinte mindig hiper mini, extra szexi cuccokban kellett lennem. ,,Erődemonstráció, szépségem!" Így is jelezte a többiek felé, hogy mekkora hatalma van fölöttem, és fölöttük is. Ügyelt rá, hogy jól látszódjanak a kék-zöld-lila foltjaim is, a mindennapos verések nyomai. Kiráz a hideg az emlék hatására, és gyorsan, megint túl gyorsan iszom ki a poharam tartalmát. Már vége van, többé nem bánthat. Legalábbis ő nem. Elnézve Domot, kétségeim vannak személyes biztonságomat illetően. Mert hát mondta, hogy nem bánt, meg azt is, hogy egy rossz szó és megöl, most akkor melyiknek hihetek? Furmányos egy hapsi, és teljesen csapdába ejtett. Végül aztán kirángat a borús gondolatokból, ahogy eszembe jutnak a cipői. Tényleg nem láttam még ennyit egy helyen, döbbenet, hogy milyen piperkőc, pedig nem is látszik rajta. Persze nem bűn, ha az ember (vagy vámpír) ad a megjelenésére, de nem túlzás ez a tucatnyi lábbeli? A nevetése ragadós, magam sem állom meg, hogy ne kuncogjak vele. Magyarázkodása pedig engem igazol: mondhatja, hogy mindnek megvan a maga funkciója, nem elég meggyőző. A nők is ugyanezt mondják a cipőkre-táskákra, és nekik sem hiszi el senki. Pedig tényleg, különböző alkalmakhoz mindig más kiegészítők illenek. Lerakom az immár üres poharat az asztalra. Tényleg nagyon gyorsan kiürült az az üveg, nem lett volna szabad kvázi lépést tartanom vele. Láttam én, hogy magának mindig többet töltött, de azért amit én ittam, az sem volt kevés, méreteimet is figyelembe véve. Különösen úgy, hogy mostanában az étvágyam sincs rendben, és alig ettem hetek óta valamit. Ma konkrétan még semmit, pedig már későre délutánra jár. A reggeli és déli verbéna tea persze megvolt, azt nem hagyom ki. Ironikus, hogy ha nem támadott volna meg, nem kezdtem volna el inni, most pedig nem lennék itt nála elrabolva, ha nem fogyasztanám a verbénát. Magának köszönheti, hogy most össze van zárva a szószátyár Dee-vel. Behunyom a szemem, és elgondolkodva húzom a szám. Talán az alkohol teszi, de már vagy egy perce csendben vagyok. Mióta megszülettem, nem voltam szótlan ilyen hosszú időn át. De tényleg! - A cipő mindenkinek kell, nem mondom, hihető a meséd arról, hogy mindet másra használod. Én is mindig ezzel igazolom magam a vásárlás után. – fáradtan, álmosan cseng a hangom, és kicsit már kóvályog is a fejem. Nem lesz ez így jó. Hiába tudom, hogy nem leszek stabil, mégis feltérdelek, hogy elálljam az útját. Mert miért ne, nem is én lennék, ha nem akarnék minden áron a másik idegeire menni, még akkor is, ha most épp az életem a tét. Meglepődök, amikor elkap, hogy ne boruljak fel. Az arcom felé nyúl, de a berögződések olyan régiek, és annyira mélyen gyökereznek, hogy nem tehetek az ösztönös reakcióim ellen semmit. Keze a karomon emlékeket ébreszt, és összerándulok, mint aki ütést vár. Mert igen, régen ez után mindig egy-egy pofon érkezett volna. Csak úgy, a semmiért. Meglepettségemet nem tudom, és nem is akarom leplezni, amikor (a várakozáshoz képest) finoman nyúl az állam alá. Szemébe nézve úgy érzem, mintha zuhannék. Olyan, mint egy kút, amibe belelöktek, lábaimon mázsás súlyokkal. Nincs menekvés, pedig tudom, hogy most nem tud megigézni. De valóban nem? Nem a vámpírerővel, hanem ő maga meg tud igézni, és meg is tette már akkor, amikor először megpillantottam. Nem tehetek róla, mindig a nehéz esetek, és a rosszfiúk vonzottak. Részben azért, hogy megtámaszkodjak, részben pedig kíváncsiságból a karjára teszem a tenyerem, ujjaim finoman mélyednek húsába. Hűha! Nem számítottam rá, hogy ennyire izmos. Az ing alatt érzem, ahogy minden mozdulatával az izomkötegek is finoman elmozdulnak, dolgoznak. Ha ember volna sem számítana gyengének, de gondolom a vámpírerő megsokszorozza fizikai lehetőségeit. Mégsem ijedek meg, azt hiszem, már nincs mitől. Az előbb sem bántott, pedig számítottam rá, szóval remélem most sem teszi majd. Valahogy felvergődöm magam, hogy álljak, ha nem segítene, azt hiszem nem is sikerülne. Már nem saját örömömre érintem őt, hanem funkciója van, kapaszkodok kissé. Amúgy sem vagyok éppen stabil, és a süppedős kanapé nem sokat segít a helyzetemen. Nem tudom, hogy mit tervez, vagy ezt miért csinálta, de hagyom magam sodródni az árral. Tenyere a derekamon kellemes érzés, de nem ingerel, engem legalábbis nem. Elgondolkodva, őszintén nézek szemeibe, hatalmas őzike tekintettel. Mindkét karom a vállára teszem, mert tudom, hogy nem hagyná úgysem, hogy elessek. Így majdnem egy magasság vagyunk, hogy engem megemel a kanapé. Elég kicsire nőttem, így szükség van erre a nagyjából harminc centire ahhoz, hogy kényelmesen nézhessünk egymás szemébe. Ha megszólalok, azzal mindent elrontok, tudom, érzem. Egy játék baba engedelmességével hagyom, hogy irányítson, mozdítson ahogy csak akar. Rossz szokások, ismételten. Azt tanultam az élettől, hogy akkor nem bántanak, ha engedelmeskedem, és nem ellenkezek bármi történjék is. Különben is, bíznom kell benne, hogy nem bánt majd, és nem okoz nekem fájdalmat, meg aztán a jól viselkedésbe ez is bele tartozik. Gondolom, tudja mit csinál. Kicsit hátrébb húzom a karjaim, hogy ne a könyököm, hanem alkarom támaszkodjon a vállán, és kérdőn pillantok rá. A kirakatnál egyszer már kifarolt a közeledésem elől, nem akarok megint bakot lőni. Azért azt nem viselné el a hiúságom még egyszer. Az, hogy elvette kezét az arcomról, megint kételkedésre ad okot, de az emlékeim szerint puha haja ingerel, csábít, hogy ujjaimmal beletúrjak, így meg is teszem. Jobb tenyerem a tarkójára simítom, és lassan, félve simítom végig ujjaim a haján, aztán valamivel bátrabban felfelé siklik a kezem, hogy terveimhez hűen fúrom őket a hajába. Tényleg olyan, amilyenre emlékeztem. A haj az én gyengém, nem tehetek róla. Nem akarom, hogy megharapjon, de ha jól tudom, nem is teheti még. Abból neki is csak baja származna. Egy pillanatra félelem suhan át az arcomon, a bizonytalanság teszi, hiszen nem tudhatom, hogy mi lesz most, hogyan folytatódik az egész napom, amit itt kell töltenem vele.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Márc. 22, 2014 11:56 pm
Még január elején...
Anyám erős nő, ha nem lenne az, azt hiszem nem bírta volna ki az életét. Apám durva egy alak volt, én is megtapasztaltam az öklét, vérzett a szám és az orrom is, egy –egy alkalom után. Sosem kedveltem. Anyám is megkapta a magáét még éltünk, és egy családot alkottunk, de ettől még sosem értettem, hogy miért is nem hagyta el apámat? persze, abban az időben ez azért nem ment könnyen tudom, nemes asszony, házasság és a többi, akkoriban nem voltak még ilyen jogok, mint most, de ettől még elmehetett volna a bácsikámmal. Bent sem értem, miért nem vitt el anyám, engem? Tudta, hogyan érzek iránta, hogy őt nézem inkább apámnak. De aztán belém hasítanak Benjamin szavai, és azt hiszem ez a képemre is kiül, a komorság. csak teher voltunk neki, semmi többek, csak hemperegni akart anyámmal és ennyi, hát ezért nem vitt el bennünket, így azért ez az egész már értelmet nyer. Azt hiszem, nincs miért kételkednem a szavaiban, hogy valóban nem jelentett neki semmit a család, hogy tényleg nem számítottam neki, pedig gyereknek ittam a szavait, és felnéztem rá, csodáltam őt. Az emlék hatására, gyors mozdulattal ürítem ki a poharamat, hogy a keserű kifejezés is eltűnhessen a képemről. Értékelem, hogy Deirdre nem kezdi el ápolgatni a lelkemet, ha észre is vette, hogy milyen fejet vágtam az előbb, diplomatikusan nem tesz rá semmilyen reakciót, és ezt most hálásan veszem. - Az más, hogy nem akarlak bántani, és az is más, hogy lehet, meg fogom tenni. Elég csak egy rossz mozdulat és borulhat az egész. De egy igaz, hogy nem én vagyok a legrosszabb, voltam már rémálma másoknak, de koránt sem olyan nyomasztó, mint azok, akikkel együtt utaztam. – Ameddig nem húz fel, addig biztosan nem fogom őt bántani. Csak hát, ez a felhúzás is kétértelmű, mert nem csak a felidegelésre lehet ezt használni. Általában két vagy három lánnyal bújok ágyba, mert így nagyobb az esély, hogy egyiküket sem szívom szárazra, hogy időben harapok inkább valamelyik másik vénájába, mintsem, hogy megölném szerencsétlent. Hajlamos vagyok elborulni vérivás közben, sosem volt kontroll alatt a vérszomjam, és csak néhány évtizede próbálkozom egyedül ezzel. Ami azért nem megy valami könnyen, szóval, Deirdre nem csak akkor lehet veszélyben, ha felidegesít valami ostoba dologgal. - Függőség… - ízlelgetem a szót és elgondolkozom, hogy engem vajon mi tartott Natalja mellett? Azt hiszem ez a szó rám is nagyon igaz lehetett abban az időszakban, Natalja függője voltam, elvakultan követtem őt, és azt hiszem az ostobák szerelmével szerettem. Féltékeny voltam, amikor mással volt együtt, és vakon követtem a parancsait, én ostoba barom! Viszont amit a manipulálásomra tudott művelni velem és magával az ágyban… De akkor is, elég nagy hülye voltam abban az időben és a vérszomjam is elvakított maximálisan, ahogyan az is, hogy Natalja kikapcsoltatta velem az érzelmeimet is, egy idő után, hogy maximálisan irányíthasson vérszomjamon keresztül. Hosszú időszak volt az, és elég sok mindnet letagadnék belőle nagyon szívesen, megannyi hibát és szemétséget tettem meg, amit nem kellett volna. Lassan Deirdre felé fordítom a fejemet és a tekintetemet is. - Azt hiszem magát a metodikát megértem, de azt nem, mi okoz függést egy ilyennel kapcsolatban… még akkor sem, ha volt részem hasonlóban, azt hiszem…- Hogy az alkohol miatt, kezdek vele így beszélgetni, vagy azért, mert törölni fogom az emlékeimet és valahol igazat adok neki abban, hogy úgy sem fog rá emlékezni magam sem tudom. De egy biztos, még nem mondtam neki, semmi igazán személyeset, amit ellenem fel lehetne használnia bárkinek is. Végül biccentek neki egyet, hogy elhagyta a fickót, anyám nem tette meg, helyette meghalt, a nagybátyám szintén és belém mart nem régen, hogy mekkora teher is voltam neki. Hát, lássuk csak, azt hiszem, nem állok a helyzet magaslatán. A szar is le van szarva! Kész, nem érdekel! Elnézem Deirdret és a mosolyát nem is tudom hova kellene tennem, őszinte és boldog, csak éppen azt nem értem, mi miatt vigyorog ennyire, de hát nőből van és nem én vagyok a női lélek megfejtője, szóval, ráhagyom a dolgot.
Egy darabig csak figyelem őt, majd kitör belőlem a röhögés, ahogy felemlegeti, hogy hiú vagyok és sok a cipőm. Az a baj, hogy igaza van, férfi létemre, van annyi pár lábbelim mint egy nőnek, nem, nem vagyok meleg erről szó sincsen, nem is vagyok transz akármicsoda, csak egyszerűen, ilyen vagyok, szeretem ha van térdig érő csizmám, amiben mindenen keresztül gázolhatok, meg más egyebek is, amik hát, na… Had ne kelljen megmagyaráznom, hogy mi miatt van ennyi cipőm. - Ne fogom megmagyarázni, mi miatt van ennyi, legyen elég az, hogy mindegyiknek megvan a maga gyakorlati haszna, ami miatt kell. – Most, magam akarom meggyőzni vagy őt? Magamat nem kell, én tudom, mire és miért vannak azok a lábbelik, a többi meg nem izgat egy kicsit sem, van ennyim és kész, másnak is van, paff! Deirdrevel ellentétben én nagyobb tételben ittam a borubont, még neki a pohara félig volt az enyém tele lett töltve, én nem aprózom el, és ami azt illeti az alkohol segít nekem abban, hogy elnyomjam a vérszomjamat, a vér utáni vágyamat, amit ő ébreszt bennem és az, ahogyan hallottam korábban zakatolni a szívét, most is a nyaka kecses ívét figyelem, és nem csak harapnám, de végig is húznám rajta a nyelvemet. Jobb ha iszom még valamennyit, mielőtt még is csak megharapom annak ellenér,e hogy azt ígértem neki, hogy nem fogom őt bántani. Felállok és elindulok egy újabb üvegért, ne megy, hogy kávéz főzzek, mert nem csak italra, de némi koffeinre is szükségem van, plusz nem árt, ha távolabb vagyok a nőtől. Viszont ő szépen keresztülhúzza a számításaimat, azzal, hogy feltérdel, és megbillen, így elér, hogy valóban ránézzek és megfogjam a karját, hogy ne dőljön le a kanapémról. Egy pillanatig állok és tartom őt, majd mélyen nézek bele a szemeibe, és megfogom az állát, hogy aztán felsegítem őt, hogy felálljon, és úgy nézzen bele a szemeimbe, miközben ő a bútoron áll, így a kezem már a derekán van, és elengedtem az arcát. Vonzó nő, nem tagadom, de nem akartam engedni ennek, mert tudom, hogy nem biztos, hogy uralkodni tudnék az ösztöneimen, és azt nem akarom, hogy a verbéna kiüssön és ő esetleg bosszút álljon rajtam a harapás miatt.
notes: words: 1014 tags: Deirdre & dominic leighton music: Drop Dead Gorgeous
Teljesen ledöbbent, hogy csak így, ilyesmit elmondott nekem. Egyértelmű, hogy tudja, hogy úgysem fogok rá emlékezni, de akkor sem vártam volna, hogy így, ennyire könnyedén megteszi majd. Szerintem csak úgy kibukott belőle. Az anyja is olyan volt mint én? Őt is bántalmazták? Kerek szemekkel bámulok, de néhány másodperc után összeszedem magam, nem akarom megbántani őt. Pocsék gyerekkora lehetett, ha mindennek szemtanúja volt. Nem lenne szabad ilyesmivel senkinek sem találkoznia. Ha belegondolok, hogy még csak egy gyerek volt… aki nem tehetett semmit, néznie és tűrnie kellett, ahogyan bántották az anyját. Rettenetes, és tényleg nem akartam megsajnálni, de valahogy megtörtént. A tehetetlenségnél nincs rosszabb érzés. Mégsem mutatok együttérzést, egyfelől, mert nem hiszem, hogy jónéven venné, másrészt meg tudom, hogy azzal valószínűleg csak újabb sebeket tépnék fel, amiket magában már rég lezárt és eltemetett. Nem kell bolygatni, neki kell éreznie, hogy mi a helyes vagy mit gondol erről a dologról. - Örülök, hogy nem te vagy a legrosszabb. Mármint annak örülök, hogy… lehetnél rosszabb is, de nem vagy. – képtelen vagyok megfogalmazni ezt rendesen, de talán így is megért. – Mindenki csinál olyasmiket amire nem büszke. A lényeg az, hogy már nem vagy olyan. És nem akarsz bántani. – vonom össze a szemöldököm elgondolkodva. Valójában annak örülök, hogy életben hagy. Fölösleges volt figyelmeztetnie, nem fogom hergelni. Megígértem, hogy jól viselkedem, ő pedig azt, hogy ha így teszek, nem bánt. Ez így fair, és nem áll szándékomban megszegni a játékszabályokat. Szándékosan legalábbis nem. Újra a poharam és az ital köti le a figyelmem, muszáj innom, különben megbolondulok. Ki gondolná, hogy egy elrabolt lány ilyen békésen fog beszélgetni a fogva tartójával. Frusztrál ez a gondolat, és talán az alkohol majd oldja az aggályaimat. - Ha azt vesszük, valamilyen formában függőség is. Amolyan se veled se nélküled dolog. De már vége van. Elhagytam. – az utolsó szót magam is meglepődök, hogy mennyire büszkén mondtam ki. Igen! Elhagytam, leléptem, meglógtam, elszöktem, nevezhetem akárhogyan, de a lényeg ugyanaz marad. Szabadság. Édes, boldog szabadság, az a tudat, hogy bármit tehetek, és nem tartozom elszámolással senkinek sem. Felemelő érzés, amibe még most is kapaszkodom. Ebben a lakásban, bezárva egy vámpírral is döbbenetes, hogy mennyivel nagyobb biztonságban érzem magam, mint Zack mellett bármikor. Pedig Dominic többször elmondta már, hogy megölhet ha akar, és tudom, hogy meg is tenné. A múltkor csak a szerencsén múlt, hogy életben maradtam, és kétlem, hogy komoly lelki törést okozott volna neki a távozásom. Az imént mondta, hogy nem áll szándékában bántani. És nem is fog, ha csak nem csinálok valami kapitális bolondságot. Ezen kívül bizonyította már többször is, hogy teljesen hidegen hagyom mint nő. Szerintem nem mozgatok meg benne semmit, és ez is tovább fokozza a megnyugvásomat. Őszinte, boldog mosoly terül szét az arcomon, de az okát nem tudom. Lehet, hogy máris becsíptem?
Miután végigmustráltam amit akartam, szégyenlősen kapom félre a tekintetem. Honnan veszek ennyi bátorságot? Dom is elvigyorodik. Vagy a jókedvem ragadós, vagy ennyire nevetségesen viselkedtem. Az arcom szinte lángol, nagyon félek, hogy most túl messzire mentem. Nem akarom piszkálni az alvó oroszlánt, és tényleg eszemben sincs a bajszát húzogatva magam ellen fordítani. De miért nem nézett rám? Miért ült ott szemeit behunyva? Ennyire idegesítem, vagy valami rosszat tettem már megint? Aztán ismét megnyugszom. Hogy képes így befolyásolni? Miért van rám ilyen hatással? Vagy csak az alkohol teszi? - Hát, az hogy hiú vagy, már feltűnt. – vigyorgok, és el kell nyomnom egy elégedett kuncogást. – Sose láttam még ennyi cipőt a saját szekrényemen kívül. – jókedvűen próbálom a beszélgetést egy sokkal lágyabb mederbe terelni. Fölösleges ilyen mély témákról beszélgetni amikor akár jól is érezhetnénk magunkat. Csodálkozva figyelem, ahogy az üvegben maradt összes italt a poharainkba tölti. Máris a végére jártunk az üvegnek? Tudom, hogy nem volt tele, de… de azért nem is csak úgy az alján lötyögött valami. Meg aztán alig tíz perce-negyed órája ülünk itt. Hű, de hamar elfogyott! Lerakom az asztalra a poharat, és amikor visszafordulnék hozzá, akkor veszem csak észre, hogy már nincs ott. Ennyire tompult lennék? - Kérek. – motyogok szégyenlősen, és elkezdem a tekintetét keresni. Tényleg aggaszt, hogy ez előbb rám sem nézett, mintha itt sem lettem volna. Az előbb mondta, hogy van hiúsága, és akárhogy is forgatom a dolgot, nekem is van. Az már eljutott az agyamig, hogy nem érdeklem őt, nem vonzódik hozzám. De hogy ennyire hideg legyen velem, az azért túlzás. A sok-sok év alatt rengeteg gyönyörű nőt láthatott már, akiknek a nyomába sem érek, ez tény. De mindig is büszke voltam az alakomra, és a babásan szép arcomra, amire általában fel is szoktak figyelni. Nem véletlenül voltam diákként a drukker csapat vezetője, és biztosan okkal lettem még a gimiben bálkirálynő is. Szép vagyok, a fenébe is, hát nem veszi észre?! Csak egyetlen egy pillantást kapnék el, ami helyre billentené az egómat, és nem piszkálnám ezzel többet. Kinyújtom felé a kezem, feltérdelek a kanapén, hogy egy kicsit közelebb legyek hozzá, és ne legyen ilyen rettenetesen nagy a kettőnk közti magasság különbség. Nem várom, hogy megfogja a kezem, és én sem azért nyújtom felé, hogy megérintsem. Sorompóként használom, hogy ne robogjon el mellettem csak úgy, mint egy gőzmozdony. - Nézz rám! – halkan, mégis határozottan formálom a szavakat. Igen, azt akarom, hogy egyszer végre engem lásson, és ne a vacsoráját. Akkor megláthatná azt amit kell, és én is megnyugodhatnék végre, hogy nem lettem ebben a kisvárosban egy szakadt trampli. Azt hiszem nem érti, hogy mi a célom, és szinte biztos vagyok benne, hogy félre fogja érteni. Túl hamar, hirtelen mozdultam az előbb, és most kezdi magát megbosszulni ez a nagy ivászat. Egy pillanatra megszédülök, és leejtem a felé nyújtott karom, behunyom a szemem. Aztán már jobban is vagyok, csak egy másodpercnyi rosszullét volt. Tényleg szükségem lesz arra a kávéra.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Márc. 01, 2014 8:58 pm
DEIRDRE & Dominic
Január eleje
A lakás eléggé személytelen ezzel a fehérrel, de végül is olyan, mint én, nincs benne semmi érzelem. Nem arról van szó, hogy kikapcsoltam volna az érzelmeimet, hanem arról, hogy sosem voltam az az érzelgős fazon, aki kimutatta volna az érzelmeit bárkinek is. Jobban szeretem azokat elrejteni a világ elől és az idegenekkel szemben is, és ez a lakás is pont ilyen, egyedül a szanaszét hagyott cuccaim okoznak némi színt. Bár az se túl sok, ugyan is a legtöbb ruhám fekete vagy valami más sötét szín. Bár egy két fehér pólóm is van elszórtan, de nem jellemző. - Nem, már nem, egyfelől nagyot, nőt azóta, másfelől, már bezárom azt a fiókot. Hajlamos ellopkodni ezt- azt, én nem meg vagyok a rend és a takarítás mintaképe, szóval, még van a szekrényben fiókban cucc, addig nem nagyon mosok…- Megvonom a vállamat, mert hát ez tökéletesen igaz rám, addig minek mosni, még van mit felvennem? De ha a kutya elcsórja a cuccaimat, amiket viselnék, akkor hamarabb kell elindítani a mosógépet és összeszedni a ruhákat is. Szóval, inkább meg tanultam mindent magasra tenni, úgy elszórni, és becsukni a szekrényeket és fiókokat, hogy semmit se rángathasson ki onnan. Kicsit sem örültem annak, mikor az egyik bokacsizmám kezdte el rágcsálni, amit kedveltem is ráadásul. - Azt vettem észre, a legutóbb sem tudtad mikor kellene abbahagynod. – Szólalok meg. – Nem, nem igazán. – Válaszolom meg, hogy nem nagyon szoktam beszélgetni csak úgy másokkal. Én nem vagyok annak a híve, hogy idegenek előtt nyíljak meg, és öntsem ki a lelkemet, még akkor sem, ha ebből semmire sem fog emlékezni. Gyereknek még többször volt rá alkalom, hogy beszélgettem a legjobb barátommal, de később már nem ment ilyen könnyen, aztán a seregben erre nem is maradt idő, apámmal sem lehetett, és az életem további szakaszai sem erről szóltak, egyszerűen megtanultam befogni és elásni magamban mindent, szavakat, mondandót, és érzelmeket egyaránt. Mindenki másképp védekezik a vele történtekkel kapcsolatban, én szépen elnyomtam mindent. Apám nem volt kíváncsi a véleményemre, a seregben a parancsnok sem, és Natalja sem, én csak egy új vámpír voltam, a legfiatalabb, szóval, nekem, kuss, volt a nevem azokban az időkben. - Ezt egyszerűen nem értem, anyám sem ment el mikor megtehette volna. – Szólalok meg és megcsóválom a fejem. Deirdre is pont olyannak tűnik, mint amilyen egy időben ő is volt, hogy nem ment el, de aztán még is történt valami, ami miatt igen. Majd kérdez, én pedig a poharamba kortyolok bele, mielőtt válaszolnék neki. - Mint mondtam neked, nem én vagyok a legrosszabb vagy a legnagyobb rém. Nem célom megölni téged, hidd el, elég vér szárad már a kezeimen, és tettem dolgokat, amikre nem vagyok büszke, de értelmetlen lenne a halálod. De ez nem jelenti azt, hogy nem torlom meg, ha feszíteni kezded a húrt. Viszont, nem hiszem, hogy meg kellene halnod, mert meg akarom őrizni a titkomat. – Magyarázom el neki, hogy miért is van még életben, és miért nem ölöm meg most itt vagy tettem meg korábban. Nem akarok újra gyilkolni, elég volt már ebből, túl sok életet vettem el, túl sok ártatlant öltem meg, még ha csak olyanokat öltem volna akik megérdemlik, de basszus nem egy szűzlány is meghalt a kezeim között, akik aztán tényleg nem tehettek semmiről, csak rossz helyen voltak rossz időben! Natalja szerette nézni, ahogy birtokba veszem őket, és utána megölöm őket azzal, hogy az össze vérük kiszívom, vagy széttépem, mert nem tudok magamon uralkodni. Az emlékre inkább iszok még és után töltöm a poharamat is, nem akarok ezekre emlékezni. - Ez majdnem úgy hangzik, mint amit a függők szoktak mondani. – Jegyzem meg és újra csak a poharamba kortyolok bele, közben állandóan észben kell tartanom, hogy ha megharapom, akkor a verbéna ki fog ütni, és magatehetetlen leszek jó időre tőle, amit nem lenne jó megkockáztatni, mivel még élni akarok, és a fene tudja, hogy mit tenne velem, ha kifekszem. Én a karfára ejtem a fejemet és egy kis időre lehunyom a szemeimet is. Kell egy kis nyugalom így, hogy érezzem az alkoholt, ahogy felmelegít engem is, azt hiszem rövidesen főznöm kell majd egy adag kávét is. Lassul a keringésem, lassan ennem is kell majd, friss vérre lesz szükségem, de nem ma és nem is holnap, bár az is igaz, hogy az igézés annál erősebb, minél több a vér a szervezetemben. A francba! Felnyitom a szemem és Deirdre felé fordítom a tekintetemet, gondolom, mindenkinek volt már olyan érzése mintha figyelnék, mikor a tarkód bizseregni kezd, nos én is ezt éreztem, és ezért is néztem rá. Épp elcsípem a pillanatot, mikor elfordítja rólam a tekintetét, mint akit éppen rajtakaptak. - Illetlen pillantás…- ízlelgetem meg a szót, és lassan lusta vigyor terül el a képemen. – Nem, nem értem miért kellene? Nézd, lehet, hogy vámpír vagyok, véren élek, de ettől még férfiből vagyok és nekem is van hiúságom! – Célzok arra, hogy igen is szeretem, mikor a nők végiggusztálnak és látom a tekintetükben, hogy tetszem nekik, ez pedig sokban megkönnyíti a dolgomat, különösen a vadászatban. Aztán megfogom az üveget és öntök még a poharába, és elfelezem vele, ami maradt benne, majd elkortyolom és felkelek a kanapéról. - Nekem kell egy kávé, kérsz? – Nem vagyok udvariatlan, ha magamnak főzök nem sok az, hogy ha neki is hagyok belőle egy adagot. Így felállok a kanapéról, de azon az oldalon kell kimennem, ahol ő is ül, mivel az a sarok van a konyhához közelebb.
Körbepillantva a szobán észreveszem a többi szerteszét heverő ruhadarabot is. Végül is, ha belegondolok nem sokban különbözik bármely más férfitól, akit ismerek. Nem a rend mintaszobrai, de ez van. Nem az én házam, nem az én reguláim. Neki kell otthon érezni magát, elvégre – ez az ő lakása, ő él itt. Így aztán féket kötök a rendmániára, és vállvonás mellett mindent otthagyok ahol van. Nem takarítani jöttem ide. Az az ő dolga most. Neki kell eltakarítania amit kavart, vagyis azt, hogy meghagyta emlékeimet a mi kis afférunkról. Érzem ahogyan Zokni menekülni próbál a kezemből, ezért is teszem le, és részben azért, hogy engedelmeskedjek Dominicnak. Azt hiszem ez is a "jól viselkedsz" definíciója alá tartozó dolog, hogy azt teszem amit mond. Az ital hideg, finom. Jóleső melegség árad tőle szét a csontjaimban. Bár tisztában vagyok vele, hogy nem kellene sokat innom, mégis képtelen vagyok ellenállni neki. Hiányzott már ez, hogy alkohollal csillapítsam a fájdalmam, azzal tompítsam a gondolataim. Élvezettel hallgatom az eb nevének történetét. Ki se néztem volna ebből a pasasból, hogy ilyen humora van. - Zokni biztosan élvezettel hempereg a fiókban még most is. Ugye? – körülnézek a szobában, de sehol nem látom már az állatot. Valószínűleg valamerre kóricál, egyértelműen otthon érzi magát a lakásban. Nem úgy mint én. Feszengek, és nem csak azért ami a múltkor történt. Az, hogy elrabolt, a múltam, amilyen ostobán viselkedtem az üzlet előtt… mind mind szörnyű zavart okoz bennem. Nem lett volna szabad ezeknek a dolgoknak megtörténnie. - Őszintén beszélgetni szerintem nem olyan rossz dolog. – mormogom mosolyogva miközben a poharába töltöm az újabb adagnyi italt. – Nem tudom, hogy szoktál-e beszélgetni, de nekem szinte be se áll a szám. – nemtörődöm módon rántok egy aprót a vállamon, mert szerintem már tudja rólam, hogy reménytelenül nagy szám van. Valószínűleg attól a naptól fogva nem barátom a csend, hogy megtanultam beszélni. Szerintem többen átkozzák már a percet amikor az első szavamat kimondtam. Ha ez nem lenne elég, még éjjel is, álmomban is mormogni szoktam. Ha egy kis balszerencsém van Dom még ebből is kap egy kis ízelítőt. Csak hogy jól kiröhöghessen… Kérdésére csak még jobban elkomolyodok, a pohár szélén húzom végig az ujjam párszor, hogy valahogy választ találjak. Talán igaza van. Többször hallottam már, hogy az olyanok mint én, akiket bántottak már, azok szinte egész életükre áldozatok maradnak. Szinte vonzzuk a bajt, és mintha csak saját balsorsunkat tetéznénk minden döntésünkkel. Ahogy én is tettem ezzel a férfival, amikor elkezdtem követni azon az éjjelen. Meggondolatlan, ostoba dolog volt tőlem, de egyáltalán nem bánom annyira mint amennyire kellene. Megdermedek, amikor ahhoz a részhez ér, hogy nem ő a legrosszabb. Az ember mindig hajlamos azt hinni, hogy a legrosszabb már megtörtént, és én azt hittem… azt hittem, hogy ő az. De most, ahogy itt ülünk egymás mellett békésen, valahogy kezdem érteni, hogy mit mond. Akár meg is ölhetett volna akkor, vagy azóta számtalan alkalommal. - Igyekszem elfelejteni, de nem könnyű. – mosolyodok el halványan. A szép időket tényleg a szívembe zártam, és egy részem talán még vissza is menne ahhoz a férfihoz. Aztán jönnek a rossz dolgok, és újra rá kell jönnöm, hogy miért hagytam el, miért menekültem el előle. – Ha arra célzol, hogy megölhetnél, akkor nem értem miért nem teszed. – nézek rá őszintén – Nem mintha meg akarnék halni, de mi hasznod van abból, hogy egy rakás időt rám pazarolsz? Ahogy itt ül, békésen, hatalmas nagy jóindulattal mondva 'barátságosan' valahogy mintha kezdene elpárologni a félelmem és a feszültségem. Persze lehet, hogy a két pohár tömény teszi, hogy ennyire megnyugodtam. Fogalmam sincs, de azt hiszem nem is szeretném tudni. Egyszerűen csak élvezni akarom, hogy most épp nem tör ki tőle a frász, mert ez igazán remek érzés! - Miért maradtam ott mellette? Sokat gondolkodtam ezen. – a poharat lassan forgatom az ujjaimon, nézem ahogy megcsillan rajta a tompa fény. Nem hazudok neki, mert ezen azt hiszem minden hasonló helyzetben lévő nő elgondolkodik. – Olyanok vagyunk mint a pillangók. Ők pedig a gyertya lángja. Tudjuk, hogy ha közel repülünk, akkor megégünk, mégsem tudunk ellenállni neki. Újra és újra ugyanazt a hibát követjük el. Talán nem erő az ami ott tart, hanem az erő hiánya, ami miatt nem merünk elmenni. Én is még mindig… félek tőle. Folyton rettegek, hogy majd felbukkan. – nyögöm ki nagy sóhaj mellett, és keresem a férfi tekintetét. Aztán inkább meggondolom magam, és talán a kötetlen helyzet, talán az alkohol adja a bátorságom. Tulajdonképpen sosem tudtam megnézni őt alaposabban, valahogy nem alakultak úgy a dolgaink,hogy megtehessem. De most igen. Kényelmesen elhelyezkedek, térdeimet felhúzom, sarkaim magam alá húzom, és ráülök. Így teljesen felé fordulhatok, a kanapé támlájára könyökölve találom meg azt a helyzetet, amit most a leginkább kényelmesnek érzek. Arcom a kézfejemre hajtom, és talán rövidesen jól is fog jönni, hogy megtámasztottam, tekintve, hogy túl gyors iramban iszok. Lassítanom kell a tempómon vagy túl hamar jutok el arra a pontra, amikor teljesen kiütve kiterülök majd a nappali padlóján. Aprólékos gonddal nézek végig rajta, viszonylag hosszan elidőzve a nekem tetsző részleteken. Mindig is gyengém voltak a szemek, a száj és furcsa mód a fülek. Szeretek hajnalonként félálomban beletúrni a mellettem alvó hajába, és ujjaimmal finoman becézni a füleit. Elpirulok, ahogy ez a kép az agyamba tolul, elvégre nem vagyunk olyan jóban, hogy ilyesmikre gondoljak. Aztán tekintetem tovább siklik, és a pillantásom olyan mély, mintha csak a kezeim járnák be ezt az utat. Bár nem emlékszem pontosan, de azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor beharaptam az alsó ajkam, és elgondolkodva ráncoltam a szemöldököm. Hmmm! Néhány másodperccel később, mint aki álmából riadt fel, olyan hirtelen térek vissza az arcához, és bocsánatkérőn meresztem a szemeim. Újból elvörösödök, most már egy pipacs mező is semmi az arcom árnyalatához képest. Azt hiszem az iménti jelenet némi magyarázatra szorul. - Hát… azt hiszem már sejted, hogy miért látta el néha a bajom Zack. Szerinte túl gyakran osztogatom az "illetlen pillantásaim" – ujjaimmal még keretbe is foglalom a két szót. Igen, azt hiszem valami ilyesmit mondott rá. Meg hogy olyan vagyok mint egy tüzelő macska. A féltékenysége persze teljesen alaptalan volt, a hűség mindig is erényem volt. Bár tény, hogy én csak hűséget, de nem vakságot ígértem. Hirtelen ráébredek, hogy talán nem volt helyes amit tettem. – Ugye… te nem haragszol miatta? – jobb az óvatosság. Ha már merő jóindulatból életben hagy, igazán nem kellene felpaprikázni.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Feb. 27, 2014 6:07 pm
DEIRDRE & Dominic
Január eleje
Én és Zokni nem sokban hasonlítunk egymásra. Sőt, szinte egyáltalán nem. A kis dög nagyon kis kedves és lelkes, bájos jószág, én minden vagyok, csak ezek közül egyik sem. Ráadásul ő szereti, ha csak úgy megérintik, én nem. csak akkor, ha én akarom, hogy valaki hozzám érjen, ha nem így van akkor nem veszem jó néven a dolgot. Zokni szinte bárkivel barátságos, és nem nagyon láttam még, hogy valakire rámorgott volna. Ráadásul valami miatt nagyon ragaszkodik hozzám, holott nem tutujgatom egész nap, és nem viszem magammal mindenhova. De szerintem nem is bánok vele rosszul. Hallgatom, ahogy ízlelgeti Zokni nevét, más-más módon kiejtve azt. Van a névnek története, de még nem osztom meg vele, előbb italért megyek, mert nekem szükségem van egy pohárnyira belőle, elveszi az éhséget, részben csillapítja is, ami nekem most jól fog jönni, nem kellene elvesztenem a fejemet és megkóstolnom őt, mert azzal csak kiszolgáltatott helyzetbe kerülnék vele szemben. Azért ebben a lakásban is több olyan dolog amit karónak lehetne használni, bár a fából készült cucc kevés van. Én eldobom a dzsekim, erre a szemem sarkából mozgolódást látok, és oda is fordulok, figyelem, ahogy a lány felveszi az én dzsekim is, és kerít neki egy vállfát és be is rakja azt. Erre belekortyolok a poharamba, és csak nézek rá, hogy ez most komoly? Aztán a nappalin hordozom végig a tekintetemet, a zongora le van csukva, van rajta farmer, nadrág és dzseki, egy póló és egy boxer is. Bár ez utóbbiról csak én tudok, az nem kandikál ki a többi alól, de a kanapén van még egy pulcsim is ledobva. Az asztalról már levettem az egyik ingemet és arrébb tettem, hogy ne legyen az útban, bár azt hiszem, ideje lenne összeszedni a szennyest és bedobni a mosógépbe. Utálom ezt megtenni, de tényleg, sokkal jobb volt az az idő, mikor ezt valaki megcsinálta helyettem. Szörnyen rendetlen pasi vagyok, ezen nincs mit vitatni, még jó, hogy nem főzök. A konyha viszonylag rendben van, a mosogatógépet tegnap indítottam el, így mosatlannal az az egy helység nincsen tele.
- Tedd le, légy szíves, nem szeret kézben lenni. – Szólalok meg, miután elvette tőlem a poharat, és felvette a földről Zoknit. Nem hiába mondom, hogy nem szereti, feszengeni kezd, és kapálózni, tényleg nem szereti, ha így veszi fel valaki, a legutóbb mikor így vették fel, injekciókat kapott a dokitól, azóta zokon veszi ezeket a dolgokat. Közben Deirdret nézem, aki most pont olyan, mint egy elveszett kislány. - Ha rád jön a nagy rendrakási láz, akkor azt a kasmír takarót hagyd ott, az Zoknié. – Szólalok meg, elnézve őket, majd még hozzáteszem. – Fiókban tartom a zoknikat, ez a kis nyavalyás, bemászott abba a fiókba, aznap este, hogy haza hoztam. – Mesélem el neki, hogy ne nézzen már rám úgy, mintha most jött volna rá arra, hogy igen is vannak szörnyek és az egyik épp anyucit döngeti az ágy alatt. Nem vagyok én olyan félelmetes fickó, de tényleg. Ha nem húznak fel, egészen normális tudok lenni, ha a kedvem is olyan. De megígértem, hogy nem fogom bántani, akkor mit kell így néznie rám még mindig? - Leülhetsz, nem fog megharapni semmi sem. – Szólalok meg és én kényelmesen beleiszom a poharamba és nekidőlök a támlának, hátra ejtve a fejemet, a pohár a combomon van, fél kézzel tartom csak. Közben a szemem sarkából őt figyelem. Nem kerüli el a figyelmem a kis zavara, mert kivillant a combfixből egy kicsi, csinos darabnak tűnik, abból ítélve, amit láttam, de nem kell félnie, nem fogok vadállat módjára ráugrani, ettől még. Azért ennyire primitív nem vagyok, így csak beleiszom, a poharamba még ő a szoknyáját igazgatja el, és Zoknit követem szemmel, aki elbattyog a konyha irányába. Ott van a víz és a kaja is kirakva neki. Az ágyon nincs párna, nem szeretem az ilyen felesleges dolgokat, egyszerűen csak a pulcsim és egy ing van kettőnk között, mivel én az „L” alak közepére a hajlásba ültem be. - nem szokásom előre tervezni, én biztos iszom még, és az emlékeid is kitörlöm, amint nem lesz benned a verbéna. Beszélgetni és őszintén, még is mire gondolsz? – Kérdezek vissza, mert ezt nem teljesen értem, hogy mit is akar ezzel kezdeni? Miről akar őszintén beszélgetni? A poharam felé tartom, mikor felveszi azt az asztalról és hagyom, hogy töltsön nekem is, majd finoman megemelem felé, még is csak gazdag család sarja vagyok, és van etikett az ivászatban is, szóval, udvariasan megteszem a gesztust és utána a poharamba kortyolok bele, hogy őt hallgassam. - Sejtettem, bennetek bántalmazott nőkben van valami, ami felhívás keringőre. Nem vagyok pszichológus, nem is mondok neked erre igazán semmit sem, de egy tanácsot fogadj el, próbálj túl jutni rajta, mert tipikusan áldozatnak festesz, és hidd el, nem én vagyok a legrosszabb vámpír a világon és a városban. Nem lenne kötelességem, megvárni, még a verbéna kiürül a szervezetedből… - Szólalok meg, mielőtt kiürítem a poharamat, azzal hogy megiszom, ami benne van. Meg is ölhettem volna, és most is megtehetném, de nem fogom, nem ölök többé. Nem, egyszerűen nem. - Undorító? Nem, ebben tévedsz, inkább csak megpróbáltál túlélni valahogyan és ez volt az ami működött, emiatt nem hiszem, hogy undorodnod kellene magadtól… - Elvégre nem ő volt egy lelketlen gyilkos, mint amilyen én is voltam. - Egy valamit nem értek… ti nők, miért maradtok együtt egy olyan pasival, aki bánt benneteket? Mi az az erő, ami ott tart? – Ez sosem értettem meg, anyám is bántalmazott nő volt apám mellett, de sosem hagyta el őt, pedig megtehette volna. A lábaim eddig bokánál keresztben voltak, de most felhúzom a kanapéra a bal lábam, amit elfordítok, és a jobb lábam alá rakom, így félig törökülésben ülök, és a combomon egyensúlyozom a poharamat, innen nézek a vendégemre és várom a válaszát.
A kutya lelkesedése irántam annyira felvillanyoz, hogy azt se tudom hová legyek örömömben. Pont úgy ahogyan ő. Nem tudom, valahogy nem nézem ki Dominicból, hogy leül vele játszani. Szegény kis jószág… pedig milyen kedves és barátságos. A kutyák amúgy hasonlítani szoktak a gazdájukra, ez általánosan elfogadott tény, de ebben az esetben mintha a feje tetején állna a szabály. Itt ez a csodás, bűbájos kis állat és… nos, hát a gazdája. - Zokni? Zokni… Zokni. – ízlelgetem a szót, minden alkalommal más hangsúllyal kiejtve. Hát, érdekes egy név, ez nem vitás! Kreativitásra vall, és valószínűleg van valami története. Amíg én a szőrmókkal foglalatoskodom, Dom a konyhába megy. Mi a fenét akar onnan? Mégis bántani fog? Aggódva, fél szemmel követem mit csinál. Ital? Komolyan le akar itatni? Ez valami új, erre nem gondoltam. Szerencsémre az alkoholt viszonylag jól bírom, szóval nem fogok egy-két pohártól felborulni. Követem őt, amikor a cipős szekrényéhez vezet. Ó te jó ég, milyen hiú! Ennyi férficipőt csak a boltokban láttam egy helyen. Ad a megjelenésére, jobban is mint hittem vagy mint kinéztem volna belőle. Berakom egy szabad helyre a kis tűsarkúmat… eltörpül a férfi csizmái mellett, mintha egy gyerek cipője lenne. Becsukom az ajtót, így tényleg nem tudja majd megrágcsálni a Zokni nevű rosszcsont. Körbepillantok, és látom, hogy Dom a saját kabátját a kanapéra terítette. Nem kérdezek semmit, egyszerűen csak odamegyek érte és felveszem, aztán az enyémmel együtt vállfára teszem, majd beakasztom abba a szekrénybe, amit erre a célra mutatott. Nem bírom a rendetlenséget, főleg ha ruhákról van szó.
Elveszem tőle a poharat, és én is megemelem kicsit, de a tekintetem komoly marad. Úgy csinál, mintha csak vendégül látna, de mindketten tudjuk, hogy nagyon nem erről van szó. Elrabolt, kár is lenne szépíteni a dolgon. Bár nem akarom, de a szemem égni kezd, gyűlnek a könnyeim. Nem! Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kétségbeessek! Inkább lehajolok a kutyához, mintha csak játszani akarnék vele. De aztán meggondolom magam, és felemelem, termetéhez mérten óvatosan magamhoz ölelem. Rémisztő ez az egész, egyik kezemben a pohárral, a másikban az ebbel… olyan elveszettnek érzem magam. Mintha itt és most ebben az abszurd helyzetben el kellene döntenem, hogy miként viselkedek majd végig, amíg csak itt leszek vagy még tovább. Egyfelől, lehetek az érett, felnőtt nő aki italozik, csinos, elegáns és csábos. Másfelől, ahogy Zokni a kezemben lóg, lehetek az ártatlan kislány, aki a játékmackóját szorongatva néz szembe az ágy alatti szörnyekkel. Óvatos puszit nyomok hát a szőrmók fülei közé, és lerakom. Döntöttem, és remélem, hogy a túlélés szempontjából ez volt a megfelelő döntés. A követem Domot a kanapéhoz, és leülök, talán kissé óvatlanabbul, mint szerettem volna. A szoknyámra nem figyeltem eléggé, és túl rövid ahhoz, hogy csak úgy lehuppanjon benne az ember. Nem megfelelően gyűrődik, és enyhén felcsúszott, épp csak annyira, hogy a harisnya-combfix csipkéjének egy leheletnyi része kilátszódjon. Gyorsan igyekszem korrigálni, és elsimogatom, húzogatom a szoknyát, hogy ne kerülhessen illetéktelen szemek elé az alsóneműm. A francba is, egyáltalán nem akartam ingerelni a vámpírt, mégis ezt teszem. Magamban rimánkodok, hogy fürkésző szemei elől rejtve maradjon ez a kis incidens. Azt hiszem, nem lenne túl szerencsés. Számhoz emelem a poharat, és egy szuszra ki is ürítem, talán túl hirtelen. Ha ilyen tempóban iszok, hamar az amúgy egész jó határaim szélére fogok érni. Lerakom az asztalra a poharat, és hátradőlök a kanapén. Körülnézek, és ha találok kartávolságban valami párna formájú tárgyat akkor magamhoz ölelem. Ha nincs akkor csak simán az ölembe teszem a kezeim, és összekulcsolom az ujjaim. Mint egy diáklány az iskolaigazgató előtt. - Szóval? Iszunk, és aztán? – sóhajtok. Talán nem helyénvaló ilyen kérdésekkel bombázni, de azt hiszem jogom van tudni mit tervez velem. – Azt hiszem, mivel gondolom minden veled kapcsolatos emlékem elvesztem majd, beszélhetünk őszintén. Legalább most. – elgondolkodva az ajkamba harapok, és lesütöm a szemem. Igen, valószínűleg semmire sem fogok emlékezni abból, ami a múltkor történt köztünk, és abból sem, ami most van vagy lesz. Különös érzés, de azt hiszem pont erre volt szükségem. Elvégre, történhet-e jobb dolog, mint beszélgetni valakivel, aki aztán úgysem adja tovább senkinek. Nem hiszem… - Hát jó, kezdem én. Nem akarlak faggatni, te is azt mondasz el nekem amit akarsz. Ha már unod a csicsergésem csak dobj ki az ablakon, hogy elrepülhessek. – az üveg felé nyúlok, és mindkettőnk poharát újratöltöm. Ezúttal lassan kortyolgatva fogyasztom az italt, és a kellemes meleg érzés apránként szétárad a csontjaimban. Nem is sejtettem, hogy ekkora a baj, hogy ennyire padlón vagyok lelkileg. – Ebbe a városba azért jöttem, hogy elmeneküljek a volt pasim elől. Blake, a legjobb barátom, és befogadott engem. Azt mondta megvéd, és tudom, hogy képes is lenne rá… Zack tényleg igazán rémes alak. – megremeg a hangom, kénytelen vagyok megint nagyot kortyolni. Ó, igen, a zsibbadás kezd visszatérni. – Amit a múltkor csináltál velem… felidézte bennem az életet mellette. Sokat bántott, és… - suttogóra fogom a hangom, de azt hiszem nem akarom ezt az egészet már tovább csinálni. Nem kell elmondanom neki mindent, minden rosszat ami velem történt. – Azért csináltam azt ott a kirakat előtt, mert megszoktam mellette, hogy csak akkor nem bánt, ha valahogy elcsábítom. Undorítónak érzem magam amiért ezt tettem éveken át. Elvégre miféle nő az aki… – még a hideg is kiráz. Újra kiürítem a poharam. Az alkohol azt hiszem nincs jó hatással a nyelvemre. Túl sokat beszélek a fenébe is!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Feb. 24, 2014 3:14 pm
DEIRDRE & Dominic
Január eleje
A figyelmem Dee-re fordítom amikor hozzám kezd el beszélni, és hallgatom őt, majd enyhén felvonom a szemöldökömet, majd a másik is felszalad, akkor amikor megértem, hogy mit is akart nekem kibökni. Értettem én , hogy tálcán kínálja fel magát nekem és nem is hagyott hidegen a dolog egy cseppet sem, de a saját káromon tanultam meg, hogy ne csak a második agyammal gondolkozzak, bizonyos helyzetekben. Ez a mostani itt, ezzel a lánnyal abszolút az a helyzet, hogy nem hagyhattam, hogy becsábítson a combjai közé csak úgy, az egyik az, hogy lehet bántani, fogom a vér éhség miatt, a másik pedig, hogy az utóbbi két alkalommal, karót döftek belém, mikor ilyennek engedtem. Szóval, előbb a munka azután jöhet csak a szórakozás, de mindenek előtt biztos helyre viszem a nőt, mert nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket, különösen, ha azok fából készültek. - Tudom, ismerem ezt a trükköt, és remélem megérted, hogy nem dőltem be neki, de a legutolsó néhány alkalommal, egy -egy karót kaptam, szóval, valahogy nem vagyok erre vevő… - Nézek a lányra, és benne van a tekintetemben, hogy eléggé kellemetlen emlékeim vannak ezzel kapcsolatosa. Mivel feladta velem a harcot, normálisabb vagyok vele, jelenleg se nem vagyok mogorva, sem pedig undok, egyszerűen sétálok mellette a lakásom irányába és normális hangnemben beszélgetek vele pár szót és mondatot. A lakásnál előre engedem, mivel nem számítok senkire sem odabent, addig is van lehetőségem megnézni magamnak a fenekét, még a kabát ellenére is van elképzelésem, hogy milyen formás lehet, de nem azért hoztam ide, hogy szórakozzak vele, de sosem lehet tudni mi lesz még itt ebben a 24 órában.
Bezárom az ajtót és a kulcsot magamnál tartom, a dzsekim, csak a kanapéra dobom le, annak is a fejtámla részére, oda nem engedem fel a kutyát és így hajtva, nem is éri el, hogy elvihesse. Utána vissza megyek a bejárathoz ahol Deirdre épp a kutyámat simogatja, aki viszont lelkesen hagyja magát. - Steril kissé… de megteszi… - vonom meg a vállamat, én nem mondanám, hogy szép, de a célnak tökéletesen megfelel, el tudok benne lakni, van benne elég tér ahhoz, hogy szabadon mozoghassak, szóval a funkciónak megfelel, és mellesleg nem én rendeztem be így. De nincs hangulatom költeni rá, mikor ez is megteszi nekem. Aztán szóba kerül Zokni neve is. - Zokni. – Válaszolom meg, miközben a konyha felé indulok el, és hagyom őket ismerkedni egymással, a kis dög örül a törődésnek és azt sem tudja, mijét tartsa oda dögönyözésre, én addig töltök pohárba egy kis bourbont, egyfelől éhes vagyok, és a nő elég étvágygerjesztő, de mivel verbena van, a szervezetében nagyon nem kellene őt megharapnom, ha csak nem akarok kiszolgáltatottá válni vele szemben. Addig is, a hűtőből kiveszem az üveget és két poharat is leveszek a csöpögtetőről, majd visszasétálok az ajtóhoz ahol Deirdre még kutyázik, és kitöltöm az italt mind a két pohárba, majd az üveggel a nappali asztalához sétálok és lerakom azt, hogy végül a poharat átnyújtsam neki, mikor ő a cipőkkel jön. - Gyere. – Mondom neki, és kinyitok egy szekrényt, ahol a cipőim, csizmáim, bakancsaim tárolom, van itt két-három pár bokacsizma, bőrből, tornacipő, bakancs, és két lovaglócsizma is. Ide teszem be a saját lábbelijeimet is, amiket most vettem le. - Válassz egy polcot, az ajtót nem tudja kinyitni, és mellette a másik szekrénybe beteheted a kabátodat is. – Aztán a poharat megemelem felé. – Egészségedre. – Azzal én le is küldöm az első adagot, hogy elnyomjam az éhségemet, és talán ez neki is segít, hogy lazábban álljon ahhoz, hogy itt vendégeskedik nálam, bár ha úgy vesszük elraboltam szerencsétlent, na mind egy, túléli, nem fogom megölni, és ha nem hergel fel bántani sem fogom őt. Még arra várok, hogy elvegye tőlem, a poharat addig végig nézek rajta, és meg kell hagyni, ez a ruha egészen jól áll a nőn, kiemeli az alakját és egészen étvágygerjesztően fest benne. Mikor is volt utoljára, hogy valaki megfordult az ölemben? Lássuk csak, mikor ettem utoljára úgy, hogy ott valami más is volt? Basszus, annak már van néhány hete. Magamban grimaszolok egyet, hogy így alakult a helyzet, de egyszerűen sokszor vannak velem gondok. Nem egy partnerem martam már meg, hogy a vérét vegyem, mert az éhségem durván fellobbant bennem. Tennem kell valamit, mielőtt megint megölök valakit, de nem nagyon tudom, mit kellene kezdenem magammal, egyedül nem megy megtanulni a kontrollt. Zoknira pillantok, majd a nappaliba megyek és leteszem magam a kanapéra, ha Dee elvette tőlem a poharat, ha nem akkor azt is viszem magammal, és intek neki, hogy jöjjön nyugodtan közelebb nem lesz semmi baja sem.
- Azt rögtön gondoltam, hogy nem vagy jó kedvedben. – mormogom durcásan. Én és az a nagy szám! Minek hergelem, miért nem tudok egyszer, csak egyetlen egyszer gondolkodni? Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudok állni a lábamon, de ahogy leemel a kirakat elől, kicsit mintha magabiztosabb lennék. A mozdulatsor közben akaratlanul is hozzá simulok, másképp nem is tudna onnan levarázsolni. A lélegzetem kihagy, nyelnem kell egy nagyot, de amikor a tűsarkak végre talajt érnek, valahogy az én fejem is kitisztul. Miért megyek vele? És különben is…! Vigyorától úgy elpirulok, ahogy ritkán. Lángol az arcom, és próbálok nemtörődöm módon rántani a vállamon. Ostobaság volt rámászni, de visszacsinálni már nem tudom. Lábaim még bizonytalanok, amikor elindul velem az utcán. Hmm… Halk, bánkódó sóhaj, pont olyan amilyennek most érzem magam. Nem bújok hozzá, sőt minél nagyobb távolságot igyekszem kialakítani. Szökéssel nem próbálkozom, végre eljutott a tudatomig, hogy makacsságom miatt Blake kerülhet bajba. Olyan buta vagy Deirdre! Olyan nagyon buta! A gombóc a torkomban egyre csak gyűlik, dagad, nem tudok tenni ellene semmit. A szőrpamacs lelkesen masíroz gazdája lába mellett, azt hiszem talán megszokta már az idegen nők látványát és társaságát. Hallom Dominic hangját, amint arról beszél, hogy nem esik bajom. Most komolyan, pont neki higgyem ezt el?? Ajkam enyhén csücsörítem, így igyekszem visszatartani a kitörni készülő ordítást. Az ég szerelmére, hát senki nem látja?! Kétségbeesetten pásztázom az utcát, de a járókelők csak egy összebújva andalgó párocskát látnak egy helyes kis fehér pamaccsal. Jaj, Rayner; gyere és ments meg! Ments meg, kérlek! - Jól fogok viselkedni, de ennyi. …Az előbb… - zavartan emelem rá a tekintetem – Hülye voltam, Dominic. Ez nálam afféle túlélő ösztön. Így szoktam meg, hogy ezzel védem meg magam. – egy pillanatra elhallgatok aztán nyelek egy kicsit, és pipacsvörös arccal folytatom. – ezen kívül túl rég nem… nem… öööö… - zavaromban inkább ismét csendbe burkolózok. Igen, tényleg nagyon rég volt, hogy bárki hozzám ért volna. Zack is, a kapcsolatunk végén már teljesen kiszámíthatatlanná vált; hol ütött és letepert, hol virágokkal borította be a lakást és térdepelve a bocsánatomért könyörgött. Elszoktam attól, hogy valaki – akármilyen megfontolásból is – velem törődjön. Ahogyan azt a maga módján most Dominic is teszi. Azt hiszem, végre felfogtam, hogy miről van szó. Hogy mi ez az egész. Tudásom az inkognitóját fenyegeti, helyre kell hoznia a dolgot. Már sejtem, hogy nem feltétlen akar megölni, hiszen a holttest eltakarítása fölösleges macera lenne. Ha jól viselkedek, életben maradok. Jó és korrekt üzletnek tűnik. Fásultan lépkedek mellette, fel a Grill fölötti lakáshoz. Szóval itt él… hát, nem rossz, nem rossz! Valamit mondani akarok még mielőtt a lakásban lennénk. Nevetségesen érzem magam, amiért így kiadtam magam neki. Bolondot csináltam magamból, mert gondolhattam volna hogy immunis lesz rám. Pedig nem szokott ez történni! Összevont szemöldökkel harapok az ajkamba. Tényleg nem ezt a hatást váltom ki általában… talán ennyire megkopott a régi szépségem? Hová lett a kihívó, nagyvilági díva Deirdre, és ki ez a szürke egérke?
A lakás láttán egy szó kezd el szinte neonfénnyel villogni a fejemben: minimalista. Ó, de még mennyire! Ez a sok fehér…! Hát, legalább látszik, hogy nem ide hordja a vacsoráját: a fehér bútoron ronda foltot tud hagyni a vér. Bezárja az ajtót, pedig nincs rá szükség. Úgyse mennék el. Lehajolok a kutyájához, és simogatni kezdem. Kislány koromban állatorvos akartam lenni. - Szép lakás. – mormogom, és ujjaim az eb puha szőrébe bújtatom. Meglepően barátságos velem, valószínűleg azért mert még kölyök. - Jól van! Jó kutyus vagy, jó kutyus! – suttogom neki, és elmosolyodok. Rég nem volt lehetőségem állatokkal játszani. Talán ez az egy nap lehetőséget ad rá. – Mi a neve? – Dominic felé fordulok, és még nem volt ideje a mosolynak arra hogy elpárologjon. Az ilyen őszinte öröm lassan tűnik el az ember szeméből. Remélem nem gondolja, hogy neki szól a jókedv. Felállok a kutya mellől, és kigombolom a kabátom, de le még nem veszem. Aztán pár másodpercig gondolkodóba esek, végül kilépek a tűsarkúból, és lehajolok érte. Kézbe veszem, még mielőtt a szőrmók rátalálna, és Dom felé nyújtom. - Szeretném, ha biztonságba helyeznéd… a kutya elől. – mormogom zavartan. Amíg a reakcióját várom, alaposabban is körülnézek. Túl sok a fehér, olyan steril tőle ez a szoba. Nyomasztó érzés fog el, és hirtelen vágyakozás kerülget a szobám iránt. Hmm, az én szobám, Rayner házában! Mennyire más, mint ez a letisztult hideg tér. Honvágyam van, és ezért egyszer majd – ha lesz még rá alkalmam- köszönetet kell mondanom Blakenek. Otthont adott nekem, nem csak egy menedéket vagy zugot ahol meghúzhatom magam. Mindazonáltal tetszik ez a lakás, bár nem élnék itt. A kutya teljes mértékben idegennek tűnik itt. A szerteszét heverő ruhák már annál inkább tűnnek életszerűnek. Ha ki is törli az emlékeim, valahogy vissza kell találnom majd ide. Ha eddig nem is akartam átmenni a bosszú angyalába, az emberrablás után sanszos, hogy nem leszek kedves. Jeleket kell hagynom mindenfelé, amikor csak lehetőségem lesz rá. Az utcában már elszórtam pár árcédulát a ma vásárolt ruhákról. Mintha csak nyaralásra készültem volna, nálam van a két ruhás papírtáska, tele szoknyákkal, pólókkal, fehérneművel. Elvégre nem ez volt a délutáni tervem, hogy majd el leszek rabolva. Ahogy ezen gondolkodom, izgatottan és idegesen harapok az ajkamba, szemöldököm elgondolkodva ráncolom. Kérdőn nézek vissza Dominicra, még mindig a topánkával a kezemben. Mert hazafelé majd ugye kelleni fog, és nincs kedvem bokáig gázolni a kutyanyálban. – Nos? – biccentem félre a fejem várakozva. A kabát már nem simul alakomra, hanem bő zakó módján lóg vállaimon, és végre előtűnik a kabáttal tökéletes harmóniában álló miniruha. Halvány bazsarózsa színétől elütnek a fekete hímzett minták, amik pont olyanok mint a kabát díszítése. Fiatalnak érzem magam, fiatalabbnak, mint a korom. Talán a kutya miatt. Kislány voltam még, amikor legutóbb állatok vettek körül. Volt nekem is egy macskám, egy önfejű kis kandúr aki mindenbe beleütötte azt a nedves kis orrát. Talán megkérem a lakótársam, hogy fogadjunk be valami kis szőrmókot. Úgyis megengedi. Ha én kérem, engedni fogja mert az egyetlen aki képes nekem nemet mondani az itt áll velem szemben. De már nem bánom. Jobb lesz így ez a fogságban töltött nap, ha távol tartom magam tőle – vagy ő tőlem magát és a fogait.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
✔ 
✔ 
