Attól függetlenül, hogy szeretek utazni, néha igazán maradhatnék egy kicsit egy helyben is, tudom, de az tuti, hogy nem ebben a városban fog megtörténni. Eddig nem volt túl sok jó tapasztalatom, kezdve azzal a kis mitugrász vadásszal... de ez most nem lényeg, hamarosan egyébként is tovább állok és jöhet anyám temetése. Mennyivel egyszerűbb lenne előre tekerni az időt és egyszerűen csak túl lenni rajta! Egyáltalán nem kívánkozom New Orlenasba, nagyon jó lenne messziről elkerülni azt a várost, amihez annyi nyomorult emlék köt. De ha más nem, hát nagyon rövid időt fogok majd ott tölteni, aztán megyek tovább. De ez az hely... nekem túl kicsit és túl unalmas, nem igazán passzol az életember, no meg mindenki ismeri egymást, és ez nem kedvez akkor, ha kívülálló vagy. Sokkal inkább figyelni kell minden egyes tettre és mozdulatra, mint mondjuk egy olyan nagyvárosban, ahol az emberek még arra se figyelnek fel, ha a közelükben esik össze valaki, csak gond nélkül mennek tovább és kész. De attól még itt is kell ennem, szóval... meg kell oldani és kész. Úgy gondolom, hogy menni is fog, eddig legalábbis minden áldott nap ment, csak okosan kell játszani, aztán nem sokára már el is tűnhetek innen, mint aki soha nem is járt itt. Viszont néha még szerencsém is lehet, úgy fest, hogy most is erről van szó. Már messziről kiszúrtam a nőt, ahogy botorkálva haladt végig az utcákon, nem volt kérdés, hogy követem. Eléggé ki van ütve ahhoz, hogy még akkor se emlékezzen, mi történt vele, ha nem igézem meg, hanem egyszerűen csak útjára engedem. Jó eséllyel holnap olyan baromi másnapos lesz, hogy inkább azon fog majd gondolkodni, hogy éli túl a napot, nem azon, hogy mi történt vele tegnap. Okos kislány! Ügyesen eltér a főútról, hogy olyan helyre keveredjen, ahol a kutya se jár. Sose tudtam, hogy igaz-e az, hogy a részegek valahogy ösztönből hazatalálnak. Vajon ő hazafelé tart, vagy fogalma sincs semmiről és hamarosan majd eldől az út szélén, mint egy zsák rizs? Nem értékelném, már csak azért sem, mert nem vagyok elég aljas ahhoz, hogy itt hagyjam kint éjszakázni, hiszen nincs olyan nagy meleg, ki tudja, hogy mennyire bírná ki reggelig. Tudom... nem az én dolgom, sokkal egyszerűbb lenne elhúzni majd, ha már végeztem, de... Na majd meglátjuk, mi lesz vele, nem kell előre gondolkodni igaz? Elég halkan tudok közlekedni, de mivel nem haladhatok közvetlenül mögötte, kénytelen vagyok a fák közé húzódni és a rohad gallyak... mintha mindig direkt ki akarnának szúrni az emberrel, vámpírral, bárkivel, aki ilyen útvonalat választ. Bájos mosolyt varázsolok az arcomra, mikor végül úgy döntök, hogy előlépek a fák közül és a riadt tekintetű hölgyemény felé indulok. - Csak én... nem akartalak megijeszteni, de kissé elkeveredtem, új vagyok a városban. Te pedig... - elhúzom kicsit a számat, ezzel is arra célozva, hogy nincs épp a toppon, ami az állapotot érinti. Finoman szólva is látszik rajta, hogy sok mindent nyomhatott magába a mai este folyamán. Vajon mi lehetett az oka rá? Szent ég! Hát ki a francot érdekel? - Hazajutsz ilyen állapotban? - a kedves és segítőkész idegen jó álca lehet igaz? A végén még egész könnyű dolgom lesz, és mindent letudhatok együtt, nem kell itt hagynom, ha eleve hazajuttatom, és még csak attól sem kell tartanom, amíg falatozok belőle, hogy esetleg valaki pont erre jár. Sosem szerettem túlságosan nyílt helyen enni, hiszen mindig meg van az esélye, hogy valami eltévedt idegen pont arra mászkál.
Esküszöm, általában nem szoktam ilyen szajhásan rövid minszoknyában, mélyen dekoltált felsőben és tizenakárhánycentis tűsarkúban mászkálni. Az a csőfarmeres, bő pulóveres, tornacipős nő vagyok inkább, de jelenleg azt sem tudom pontosan merre vagyok, nehogy azt, hogy honnan szedtem elő ezt a tipikus ribanc egyenruhát. Agyamat elborította valami fehér fátyolos köd, így csak az ösztöneimre hallgatva vittek haza a lábaim. Amikor elindulok egy ilyen éjszakát tervezve, nem félek attól, hogy esetleg nem találok haza és hiányos öltözetem elég kevés lesz, ahhoz, hogy ne fagyjak halálra egy hideg hajnalon, mert valahogy mindig hazakecmergek. Úgy határoztam, hogy ma jó lenne előbb bedőlni a puha ágyba, úgyhogy bár nem ismertem jól Mystic Falls-t, megkockáztattam egy másik, de rövidebbnek tűnő utat hazafelé. Kótyakosan, nagyokat pislogva fordultam be a fák közé minden félelem nélkül. Más esetben félnék, mert a sötéttel nem állunk jó barátságban és az erdő ilyenkor rém ijesztő hely, de az a pár kokain csík bátorítólag hatott rám. Jól éreztem magam, a hideg kellemesen hűvösnek hatott csupasz lábaimon, a fejem nem hasogatott, a szomorúság égi ostromából származó szikladarab már nem nehezkedett a mellkasomra. A könnycsatornáim elapadtak pedig a költözés alkalmával alaposan kisírtam magam. A Mystic Falls-ba település rossz, de egyben jó hatást is gyakorolt rám. Sirattam a múltat, megint, de eldöntöttem, hogy itt kezdem a jelenem, amit az elmúlt években nagyon elhanyagoltam. Nos, az eltervezés már egy nagyon jó előrelépés a cél érdekében, de ezidáig nem sikerült a megvalósítása. Amint a repülőgép leszállt és a taxi odavitt a Mystic-Falls-i házunkba éreztem, hogy megint rámnehezkedik a a múltamból rámszakadt szikla. Egy éjszakát átbőgtem, lehetetlen helyzetemen keseregve. Újra megsirattam anyut, aput, magamat is, amiért olyan szörnyen magányos és elcseszett vagyok és Charles bácsit is, mert szeretetem és hálám jeléül a hisztin és borzalmas viselkedésemen kívül semmit nem tudok felnyújtani neki. Legjobb lenne eltűnnöm, végleg. Akkor neki is könnyebb lenne. Senkinek nem hiányoznék. Ezek a gondolatok azonban ilyenkor békén hagytak. Annyira könnyű boldognak és önfeledtnek lenni, ha az ember az öntudatlanság állapotáig itta és boldogra drogozta magát. Botladozva lépegettem előre és egy rövid idő után meguntam, hogy magassarkúm folyton belesüllyed a puha földbe vagy meginog az egyenetlen talajon, így lekaptam a lábamról és a kezemben hoztam tovább. Az érzékeléseim hiába romlottak most el és tompította reflexreakcióimat is az alkohol, azonnal meghallottam, amikor egy ág megreccsent mögöttem. Azonnal, de kótygos fejjel kissé lassabban, mint kellett volna a zajforrás irányába fordultam, de szemeim hiába szoktak hozzá a sötéthez, nem láttak semmit. - Ki van ott? – kérdeztem halkan és testem elkezdett remegni, mert ösztönösen az a bizonyos éjszaka jutott az eszembe, amikor nagy szerencsém volt és Charles bácsi rám talált, de végezhetett is volna velem egy vérszívó.
Kezdőlap
Tárgy: Re: 2 hete - Mystic Falls 
