Tárgy: Re: Mystic Falls - két hónappal ezelőtt Kedd Júl. 28, 2015 5:37 pm
To: Hazel
Megkaptam a tisztalapot újonnan, ami mindig is követte a másikat. Erre pedig mostan ez a lap mégsem annyira tiszta, sőt összeismerkedtem Hazellel, akivel valamilyen szinten, azaz inkább téren, de foglalkozni is kezdtem. Életem legnagyobb hibája volt bármiféle módon is segítenem a számára, hisz eleve, hogy vadászok. Ő egy vérfarkas, aki árt az embereknek, bár nem, mintha én magam annyira törődnék néhány halandó kis lelki állapotával, sőt őket is megölöm előszeretettel, ha meg kell. Tehát.. a lényeg azon van, hogy kötődést váltott ki belőlem, és pontosan emiatt nemcsak azt vettem el tőle, amit ő maga kért, hanem azt is, amit én rólam gondolt, egyszóval mindent. Semmi sem marad meg benne belőlem, és ennek így is kell lennie igazából, hisz nem gondolhat jó embernek, nem válthat ki bennem érzelmeket, ahogy én sem benne, hisz mindez hamis képzet lenne, tekintve, hogy én magam utálom ezen szálat, és eleve leszögezve.. én.. én nem akarok megsérülni ismételten lelkileg. Szenvedtem már épp eleget ötszáz év alatt. Nem keveset kaptam, hanem rengeteget. Jót, rosszat, szörnyűt, és még annál is borzalmasabbat, de talpon maradtam a mai napig, és élek, ami azt eredményezi, hogy nem lettem öngyilkos, csak mert kikészítettek. Egy igazi túlélő vagyok, és nélküle is meg leszek, ezért is töröltem ki mindent az elméjéből. Így nem akar majd hálás lenni, így nem akar majd engem keresni, és akkor végeztünk is. Szabad vagyok, szabaddá váltam teljesen. Mélyen szívom magamba a levegőt. Mindösszesen néhány másodperce gondolkozom azóta, hogy befejeztem a varázslatot, de eléggé sok minden megfordult a fejemben. A szem lezárása előre jelezte, hogy amikor majd újból kinyitja totál idegen leszek. Kicsit sem féltem tőle, hogy esetleg pofon vág, vagy hogy ütni kezd, hogy ki a fene vagyok. Ez van, részeg vagyok, vagy valami perverz alak. Akármit kitalálhatok, és innentől kezdve ez az egészben a jó. Amint feltekint rám, akkor egyből látszik a szemeiben, hogy nem érti a helyzetet, hogy nem ismer fel. Tökéletes varázslatnak könyvelem el az iméntieket, majd figyelemmel követem őt az egész jelenet alatt. Mit csinál, mit mond, hogyan néz, hogyan megy el mellettem, s ezzel kikerül, majd szépen eltűnve elsétál. Amikor pedig végleg elment, nos én magam felsóhajtok. Valahol megkönnyebbültem, hogy ezentúl nincs, de valahol fáj, hogy ezt teszem magammal. Nem tudná senki sem elfogadni, hogy folyamatosan testet kell váltogatnom, így nem lehet normális életem, sőt sosem volt az, s tán már én sem akarnám, hogy valaha is az legyen. Elment, eltűnt, és nincs.. Hátat fordítok az eddigi pozíciómnak, egyúttal magamnak, és ezzel egy arányban futásnak eredek, hogy minél messzebbre kerüljek, hogy minél jobban eltűnjek, és ne legyek.. nem akarok sem itt lenni, és sem máshol. Egyszerűen csak felszívódom az éjszakában..
Tárgy: Re: Mystic Falls - két hónappal ezelőtt Hétf. Júl. 06, 2015 10:55 am
Vártam. De mégis mire? A megkönnyebbülésre? A tudatlanságra? Netalán a csodára? Ja, mondhatni vártam a csodát. Kétes érzelmek kaptak el. Egy részem hitt abban, hogy képes elvenni az emlékezetemet, s azzal együtt el is tűnik az összes fájdalmam, ami azzal párosult. De ezzel ellentétben a másik részem képtelen elhinni, hogy létezik egy olyan felső hatalom, mellyel sikerülhet. Elvégre vérfarkas vagyok, nem tudnak engem megigézni.. Ilyenkor bánom azt, hogy nem egy átlagos ember vagyok, hanem egy természetfeletti. Ráadásul abból is egy olyan, akire nem hat az igézés. Bezzeg, ha egy Klaus imádó kis pincsikutya lennék, akkor sima ügy lenne az egész.. Nagyon reméltem, hogy Paul képes megfosztani attól a keserű emléktől, de muszáj volt azzal az esettel is számolnom, hogy esetleg nem fog sikerülni. Nem vagyok egy optimista ember, ahogyan pesszimista sem. Inkább megmaradok az aranyközépútnál, mert abban az esetben biztosan nem ér akkora csalódás. Gondolatmenetemet igenlő szava szakította félbe, szemeimben pedig megcsillantak a könnyek. Az örömkönnyek... "Mindjárt vége lesz." ~ nyugtattam magam. Perceken belül ki fogok kerülni ebből az egész rémálomból, melyről azt hittem soha nem fog véget érni, de most mégis úgy tűnik, hogy igen. Nagyot nyeltem és vártam. Megfogta a kezemet, ösztönösen akartam volna elhúzni, de hagytam. Nehezemre esett, de valljuk be.. nem volt más lehetőségem. Halkan felsziszegtem a fájdalomtól, amikor felvágta a bőrömet. Bírtam a vért, nem estem össze tőle, így a pillantásomat sem vontam el a kezemről. - Köszönöm - suttogtam halkan, s lehunytam íriszeimet. Kellemetlen érzés volt, mely másodpercről másodpercre kezdett elmúlni. A kezem még mindig sajgott, s ahogy kinyitottam szemeimet egy számomra idegen férfi állt előttem. - Mit képzel mit csinál? - kérdeztem frusztráltan és elkaptam a kezemet. A másikkal elszorítottam és kedvem lett volna felpofozni őt, de csak elléptem mellőle. Világéletemben nem láttam, azt se tudom, hogyan kerültem erre a környékre, mikor is pár utcával arrébb lakom. Biztosan csak a fáradságtól volt, alig aludtam valamit az elmúlt napokban a folyamatos munka miatt. Szó nélkül sarkon fordultam és szapora léptekkel haladtam az otthonom felé, s csupán félúton tűnt fel, hogy nem is a saját kabátom volt rajtam...
Köszönöm szépen a játékot! <3 Remélem, hamarosan a jelenben is összefutunk. ^^
Tárgy: Re: Mystic Falls - két hónappal ezelőtt Csüt. Jún. 25, 2015 7:36 pm
To: Hazel
A sötéten fekete éjszaka gyönyörűen visszatükrözi a lelkemet magát, melyben nincs semmiféle remény, avagy boldogság. Csak egy tátongó üres szakadék az, mely bennem élve kínt fakaszt, de már ez sem hatásos lassacskán. A testem megszokja a rögtönzött fájdalmat, s én magam tisztábban leszek végül a szenvedés minden árnyalat fokával. Érzem, hogy az összeroppanás lelkileg már hatástalan, mely legbelül bennem végbemegy, és hogy a történtek elhozzák ama szakaszt, hogy végleg kiírtok magamból minden érzelmi zálog sort. Gonosszá leszek, érzéstelenné, s könyörtelenné, ki kezdetben is voltam, s ki mostan is leszek egy pillanat hevébe zártan mindösszesen. Viszont még tartom magam, s küzdök, de miért is? Miért teszem ezt, ha már minden oly régen elveszett? Mélyen szívom magamba a levegőt, és a megtört nőé lesz minden figyelmem, sőt percem. Segíteni szeretnék neki, és ha ez azzal jár, hogy felejteni akar, akkor legyen. Mindent megkap, csak ne érezze azt, amit mostan jelen esetben. Egy ártatlan lélek, egy ártalmatlan ember, aki nem tehet a világ borzalmairól semmit. Az élet szörnyű, és kegyetlen, így pedig akaratlanul is a részese lett, ha szerette volna, ha nem. A világ, és a történések heve mindenkit csak magával sodor, és így senkinek sincs nyugodt pillanata, avagy lehetősége az elszökés gondolatára. Hallom a szavait, ahogy egyszerűen csak belemegy mindebbe. Sejtettem is voltaképpen, hogy nem fog ellenkezni, s miért is tenné, amikor szenved mind eme ténytől? Tehát felejt, és én megadom neki ezt.. minden szó nélkül, hisz egy szavam sem lehet rá. Az ő akarata, és nem gyakorolhatom másokra az enyémet sohasem. Mélyen szívom magamba a levegőt, és gyorsan végig futtatom az elmémben mindeközben a varázslat menetét, hogy mi is kell hozzá, avagy mit is kell egyáltalán tennem. -Rendben, rendben, megkapod.-Bólintok rá erősítésként a szavaimra, ahogy tovább gondolom ezt az egész folyamatot. Nem lesz nehéz kivitelezni mindezt, hisz minden kézenfekvő a jelen pillanatra tekintve is, tehát.. már csak az kell nekem, hogy összeszedjem magamat lelkileg, és készen álljak kivitelezni ezt a nem könnyű folyamatot. Először is teljes koncentrációra lesz szükségem, aztán pontos, és hibátlan varázsige kellesz, majd végül nem árt egy kis magabiztosság a sikeremről, de koránt sem szállok el magamtól.. nem szabad, az már túl egoista lenne, de komolyan. -Nem húzom az időt tovább, nyugalom..-Válaszolom, ahogy közelebb mászok hozzá, majd óvatosan megfogom a bal kezét.-Tudom, ez irritálni fog téged, de ki kell bírnod.. ígérem, néhány perc lesz csupán az egész.-Suttogom finoman megformálva a szavakat, ahogy előveszek a belső zsebemből egy kést, majd megvágom a tenyerét, de csak enyhén. A kezét jobban megszorítom végül, s ahogy a vérét a bőrömön érzem, nos azok után hangosan kezdem el egymás suttogni ugyanazokat a szavakat folytonossággal. Egyre erősebben, és erősebben, ahogy minél fokozatosabban koncentrálok rá minderre. A felejtés szépen lassan létrejön, és ezzel egy arányban nem csak a szenvedése emlékeit veszem el tőle, hanem azt is, hogy engem valaha is megismert.
Tárgy: Re: Mystic Falls - két hónappal ezelőtt Szomb. Jún. 20, 2015 9:28 pm
Persze, hogy el szeretném feledni azt az esetet, gondolom minden ép eszű ember ugyanezt felelte volna. Hisz ki akarna egy ilyen szörnyű pillanatra emlékezni? Én nem, és inkább választanám a halált, mintsem szembesülni ezzel a kegyetlen tudattal nap, mint nap. Igaz, világéletemben elvetettem az öngyilkosságot, de a napokban egyre többször agyaltam rajta. Akkor még nem tudtam, hogy miken tud keresztül esni egy ember, sosem hittem volna, hogy velem is hasonló történhet. Elég elővigyázatos voltam.. A táskám alján mindig ott lapult a gázspray, a ruháim sem mutattak a kelleténél többet, sosem kötöttem bele senkibe sem. De azon az estén nem azért váltam áldozattá, mert valakivel ujjat húztam, hanem azért, mert a bátyámnak, Henryn akartak bosszút állni. - Igen, mindenáron - közöltem vele suttogva a választ és megint halkan nyöszörögtem, amikor közelebb került hozzám. Udvarias gesztus volt tőle, de mégse tudtam neki megköszönni. Amint helyreállt a köztünk lévő távolság szorosabban magamra húztam a kabátot. A kérdése után csak bólogattam és csupán pár másodperc elteltével nyitottam szóra a számat. - Az ürességgel megbirkózok, de ezzel a tudattal képtelen vagyok. Jól tudom, hogy mire vállalkozok és még mindig szeretném - mindvégig őszintén beszéltem, mert én ha egyszer valamit a fejembe veszek, onnan nehezen térek el. Nagyon reméltem, hogy képes elvenni az emlékeimet, mert nem tudom mit tennék magammal, ha még egy napot így kellene élnem. - Kérlek Paul, ne húzd az időt.. Komolyan gondoltam mindazt, amit mondtam - támasztottam meg magamat a földön, majd kiegyenesedtem. Leporoltam a kezemről a koszt és vártam.. Vártam a csodára és remélhetőleg ezekben az utolsó másodpercekben fogom ilyen pocsékul érezni magamat és ha nem is egyből, de másnapra nagyon is szeretném már visszakapni a régi, zökkenőmentes életemet.
Tárgy: Re: Mystic Falls - két hónappal ezelőtt Hétf. Jún. 15, 2015 12:14 pm
To: Hazel
Az ég palástja sötétkékbe borul, s az eddigiekben lévő világosság feketévé fakultan tűnik fel az emberi szemeknek eme egyre mélyebbre hatoló éjszakán. A táj megnyugszik, csak a körülöttünk lévő levegő feszült, és kissé idegesen vibráló, ahogy a tények nyilvánvalóvá válnak. A sötétség lassan, de fokozatosan egyre inkább beteríti a tájat, hogy aztán homályt alkosson, és teljes kilátástalanságot. Voltaképpen a szívem is efféle módon tűnik el a feketeség burkolatába zártan, hogy aztán végleg megszűnjön az éltető dobbanása, hogy aztán eltűnjön az életem éltetője, hogy aztán ne legyek semmi más, csak egy puszta eszközű tárgy, aki nem él másnak, mint a benne rejlő gonosz vágynak. Jól tudom, sőt tisztában vagyok vele, hogy mindennek nem így kellene lennie, de nem tehettek ellene.. egyszerűen, nem tudom elnyomni magamban, amikor is.. ahányszor élni próbáltam, csak a csalódásba ugrottam bele fejestül. Újra, és újra.. mintha mindez sorozatosan akarta volna ismételni önön magát, hogy aztán az én káromra szólóan szenvedésbe torkoljon át. Egy ember megérdemli a folytonos csalódást? Egy megtört lelket, talán még jobban porrá kell morzsolni? ..A Hold fénye kellően megvilágítja előttünk a terepet, így nem esik nehezemre kivenni Hazel alakját, ahogy azt sem nehéz felmérnem a jelen pillanatra tekintve, hogy rajtunk kívül jelenleg nem sokan tartózkodnak a szabadban. Mások már rég otthon vannak: a családjukkal vacsorázva, avagy épp nyugovóra térten. Én pedig minden egyes ilyen alkalommal vadászni járok, s a környéket szemlélem, hogy hátha megszáll egy kis ihlet. Ihlet? Már talán az is rég elveszett belőlem, mert mostanság az írással sem haladok. Hiába próbálkozom, ha minden leírt betű gyászosan tekinget vissza rám, azzal az üzenettel, hogy ez borzalmas. Könnyedén túrok bele a hajamba, hogy aztán hátrébb lépjek pár lépést tőle. Megvallva nem akarom, hogy feszélyezve érezze magát a közelemben, hiába ártok egyeseknek, mégis csak ember, aki jelenleg meg van törve, s lehet holnap visszaküldene.. a tudjuk hova, de most nem hagyhatom magára, sőt még akkor sem, ha a testem ellenkezik is. -Tehát felejteni akarsz..-Ismétlem majdhogynem a szavait, ahogy őt figyelem mindvégig, ezáltal el sem engedem a tekintettemmel. Óvatosan közelítem meg az alakját, ahogy leveszem magamról a barna vászonkabátom, majd óvatosan ráterítem úgy, hogy hozzá se érjek egy ujjal sem, s amilyen hirtelen kerültem hozzá közel, oly szinten el is tűnök mellőle.-Ugye tisztában vagy vele, hogy ha ezt kiveszem belőled, akkor némi üresség marad a helyén?-Vonom fel a szemöldökömet, ahogy egy könnyed mozdulattal leguggolok vele szemben.-Nem, nem lebeszélni akarlak, mert tiszteletben tartom a döntésedet, és ehhez mérten meg is adom a felejtést, amire vágysz, csupán tudnod kell, hogy ez mivel jár. Így is akarod? Ha igen egy szavadba kerül, és elfelejtesz mindent.. mindent, ami nyomaszt, és fáj emiatt legbelül neked.-Suttogom a szavakat, de mindezt pontosan úgy mondom, hogy hallja.
Tárgy: Re: Mystic Falls - két hónappal ezelőtt Szomb. Május 30, 2015 4:16 pm
Tessék, kimondtam. Az emlékek egyből felidéződtek bennem, ahogy elhagyta az az egy szó a számat. Ismét elkezdtem remegni, ahogy újra és újra átéltem azt, amit nem rég. Éreztem, ahogy belém nyomja magát, hallom az őrült nevetését és a lihegését a fülemben. A csuklómat dörzsöltem, mert úgy megszorította, hogy másnapra kék és lila voltam, most is olyan érzés kapott el egy kósza másodpercre, mint aznap este. Utáltam átélni a múltamat és ha tehetném rögvest el is felejteném. Az eset után két nappal rájöttem, hogy könnyen megoldhatom a problémámat, csupán egy vámpírra volt szükségem. De sajnos pár percen belül belém hasított a tudat, hogy egy vérfarkast nem idézhet meg egy vámpír. Ekkor szállt el belőlem minden remény és jól tudtam, hogy csak és kizárólag az idő segíthetett rajtam. Semmi és senki más. De én nem vagyok képes várni éveket, hogy megjavuljak sőt, szerintem soha nem múlna el ez az érzés. Mindig ott fog lappangani bennem és a rosszabb napokon pedig előbukik. Most már halkabban sírtam, de még mindig nem bírtam abbahagyni. Muszáj volt kiengednem magamból, mert az elmúlt pár órában elfojtottam és úgy látszik idáig bírtam az egészet. Mindig ez van.. A munkában felhúzok egy álarcot, de amint beteszem a lábam az ajtómon, kitör belőlem minden. Mostanság már fáj is sírni, a szemeimet csípi a könnyeim, az arcom pedig már kezd kiszáradni tőlük, és az örök piros orromról pedig nem is szeretnék vitát nyitni. A sírástól véreres barna szemeimet Paul-ra emeltem, amikor leguggolt elém. Hátammal még jobban a falhoz préselődtem és el akartam neki mondani, hogy nem tőle féltem, hanem alapból belém volt ez kódolva az eset óta, de nem találtam meg hozzá a szavakat. Tartotta a távolságot, ezt tiszteltem is benne, de számomra még így is elég közel volt. A kérdésénél teljesen leblokkoltam és szükségem volt egy pár másodpercre, hogy összeszedjem magam. - Hogy mi? - hunyorogtam rá kérdőn és kézfejemmel letöröltem a könnyeimet az arcomról - Persze, hogy el akarom felejteni, ez lenne minden vágyam. De nem tudom.. Ha ismerném a módját, már rég nem emlékeznék rá - közöltem vele szipogva és átöleltem térdeimet, mert egy kicsit kezdett már hűvös lenni. Nem csoda, hisz este volt, ilyenkor már rég otthon szoktam lenni, nem pedig Mystic Falls sötét utcáin barangolok. - Miért kérdezed, te talán tudsz valamit? - kérdeztem és egy cseppnyi reménykedés felcsillant valahol bennem..
Egy gyilkos vagyok, aki számtalan személy vérét ontotta ki az évek telésének folyamán. Érzéstelen vagyok, hisz nem hat meg azok halálának a ténye, akiknek az életét vettem el, ugyanakkor nem érzek se szerelmet, se szeretet.. semmit sem. Mind csak puszta képzelgés a részemről, amellyel a lelkemet nyugtatom, miszerint nem vesztem el örökre a feketeségben, miszerint nem tűntem el a sötétség leplében, bár már rég tudom ama tényt, hogy egy fikarcnyit sem tudok igazából érezni. Szánalmas vagyok, amiért annyiszor megpróbálkoztam vele mindhiába.. s milyen szép mesével etettem magamat, nem de? Képtelen vagyok beismerni, hogy mindig is a lelkem részese volt az érzelem, csupán elnyomtam. Vagy ha éreztem is, akkor nem hoztam felszínre, mélyen elnyomtam, de ebbe a néhány napban, nos.. nos mindent elrontottam. Hogy tudtam kifejezni, s sebezhetővé tenni önmagam? Olyan mélyen szívom magamba a levegőt, hogy nyugtatásként kellene hatnia, de semmi. Ideges leszek, s mindezt csak fokozza, hogy Hazellel történt valami. Bántották? Mindenképp, de fogalmam sincs miféle módon. Oly annyira meg van törve, hogy... hogy már.. fáj a látványa, pedig nem akarok érezni. Szenvedtem épp eleget, és mindezen túl is kellene tudnom lépni, de nem megy. Aggódok valamiért érte, még így ismeretlenül is, és hogy őszinte legyek jelen pillanatban nem tudom csak úgy elnyomni ezt a fajta szálat magamban. Pedig próbálom, de sikertelen az ügy. Figyelem őt, a tetteit, a mozdulatait, a vonásait. A legrosszabb egy ember életében az, ha szenvedni kell, s én pontosan tudom, hogy milyen halálosan szenvedni a kínok súlya alatt, hogy milyen az örökké tartó magány lantjának súlya, hogy milyen.. milyen összetörni végleg, s keresni valami kapaszkodót a régi önmagunkban, de nem megy, mert abban a pillanatban, hogy megtörtént a tragédia ...már visszafordíthatatlanná válik. Tudom milyen, ha fáj, ha szenvedni kell, ha nincs senkid, ha egymagad vagy, ha minden elveszett, ha tönkretettek. Tisztában vagyok ezzel, s pontosan ezért sem szabad engednem, hogy mások szenvedjenek. Ez akkor is a célom lesz, ha kegyetlennek mutatom magamat, mert csupán az embereket tisztelem... csak őket tudom. -Tudom milyen szenvedni, s valamit el nem felejteni, mely újra, és újra előjön.. lehet nem értem, vagy nem éltem meg azt, amit te, de tudom milyen.-Nyomom meg a szavakat, ahogy kimondom. Segíteni akarnék neki, közelebb lépni hozzá, és megnyugtatni, de ilyenkor ez nem segít. Egy embernek nem kell a szánalom, s én nem szánom, sőt nem is sajnálom, hanem csak nem szeretném, ha szenvedne. Sírni látni olyan, mintha a szívemet tépnék ki. Hallgatom a sírás közben kimondott szavait, de csak egyetlen szó ragadt meg belőle, amit értettem is. Az pedig a "megerőszakoltak" kifejezés. Leguggolok tisztes távolságban vele szemben, és kék tekintettem csak lassan emelem meg rá.-Elakarod felejteni, Hazel?-Teszem fel az egyetlen kérdést, amire biztos választ akarok tőle hallani, mert ha azt mondja igen, elszedem az emléket, s ennyivel megkímélhettem, de az én lelkemen eme titok ára száradni fog örökre. Hisz bennem lesz, hogy aztán újabb fájdalmat viselhessek bélyegként egy ember életéből kiszedetten.
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
31
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Mystic Falls - két hónappal ezelőtt Vas. Május 24, 2015 11:29 pm
Paul nem volt tisztában a történtekkel és egyáltalán nem sejtette, hogy én mégis micsoda szörnyűséget éltem át. El akartam neki mondani, mert úgy véltem, hogy meghallgatna és talán nem fog szánalommal ezek után rám nézni, de nem tettem így. Egyrészt, nem lenne semmi értelme, hisz a nyugtató szavai nem fogják kitörölni belőlem a keserves múltat. Másrészt, nem akartam belekeverni őt ebbe az egész ügybe. Egyszer megmentette az életemet, ezek után nem fogom bajba sodorni az övét. Egyedül Henry tud az esetről, illetve a barátja, ahová az eset után mentünk. De bátyámmal erről képtelen vagyok beszélni, főleg azok után nem, miután kiderült, hogy miatta történt meg. Rajtam keresztül álltak rajta bosszút. Valljuk be.. sikerült is. Az átkozott férgek! Az ilyeneknek nem illene a földön taposni, börtönbe lenne a helyük. Sőt, az még egy álom is lenne, ahhoz képest, hogy én mit tervelek velük. Esküszöm, ha egyszer összekerülök akár bármelyikükkel is, én ott helyben ki fogom oltani az életüket és nem fog érdekelni, hogy éppenséggel hányan nézik végig a mészárlást. Tönkretettek. Rettegek, még az ismerőseimtől is. Paul egy ujjal sem nyúlna hozzám, sőt mi több, egy komplett vadidegen voltam számára, amikor megmentett. Kevés olyan ember volt, mint ő. Remélem, nem bántottam meg túlságosan a viselkedésemmel, de nem tudtam máshogy cselekedni. A közelsége félelmet keltett bennem.. "Értek hozzád" ~ szavai visszhangzottak bennem és ez az egy, pontosítok két szó telítette be nálam azt a bizonyos poharat. Sírtam. Ráadásul nem is kicsit. Vigaszra volt szükségem, legszívesebben a karjaiba dőltem volna, de tartottam tőle, ezért csak állva bőgtem. Egész testem beleremegett, ujjaimat összefontam és a fejemet a földnek szegeztem. Szánalmas voltam.. - Ezt te nem érted.. Még, ha meg is halna, az semmit sem változtatna azon, amit velem tett - ennyivel sikerült elárulnom magamat, nem akartam többet mondani, ha kitalálja, akkor kitalálja, de ha nem, akkor nem. Nem fogom kimondani hangosan azt, ami velem történt, mert még a mai napig is a hideg kiráz, ha eszembe jutnak a történtek. - Megerőszakoltak Paul.. Ebből nincs már visszaút, életem végéig kísérteni fog az az este - alig lehetett kivenni a mondandómból bármit is, olyan hangosan sírtam. Néha meg-meg álltam levegőt venni, de végül is a falnak döntöttem a hátamat, és magasról téve a hidegre a földre csúsztam, továbbra is kiadva magamból a felgyülemlett fájdalmat.
Tisztán emlékszem minden elejtett szóra a múltból, emlékszem minden átvirrasztott éjszakára, s arra, hogy azt kívántam; bárcsak ne élnék. Tisztán emlékszem, hogy hogyan sírtam át a napot, hogy hogyan rejtőztem el, csak hogy a fivérem anyja ne leljen meg, de hát a múlt, az múlt, s ami elmúlt, az nem megváltoztatható tényeset. Én voltam a király fattya, s ennek jogosan így is kellett lennie, bár megvallva nem én kértem azt, hogy megszülessek, de mégis élek, s mint egy szörnyeteg úgy fojtom meg azokat, akik ellenem lépnek fel. Immár az évek a hasznomra váltak, s olyanféle módon állok bosszút, hogy öröm nézni a távolból szemlélve. A vadászat megtanított erősebbé válni, a varázslattal elértem a céljaim, az ugrással halhatatlan lettem, s a változó alakokkal új személy azonosságot ölthettek minden alkalommal. Tiszta lappal indulhatok, s anélkül, hogy bárki is tudná a kilétemet. Nem számít miket tettem, vagy miket nem, hisz minden alkalommal minden egyes vér, s tett, lemosódik a kilétemről, csupán a lelkemen száradnak, mint valamely bélyeg, de mindez ama percben nem számít, hisz nincs bűntudatom, nincs semmi, ami miatt rosszul kellene önmagamat éreznem, tehát szabadon élhettek, s szabadon is fogok élni. Érzem, ahogy hátrálni kezd azon nyomban, ahogy megérintem, mintha zavarná bármi nemű közelség. Tehát bántották, s nem is akárhogyan. Életem során volt időm megtapasztalni a tettek következményeit, az emberek viselkedését, és hogy kiből hogyan lehet kiolvasni valamit, de most mégis kiolvashatatlanná válik hirtelen a számomra. Mármint addig eljutok, hogy bántották őt, de hogy miféle módon nem tudom. Biztosra veszem, hogy brutálisan, és durván, de nem tudom felfogni melyik változatban. Figyelni kezdem a mondandóit egymást követően, de teljesen zavart, és össze-vissza az egész mondat képzése, ami arra enged következtetni, hogy sokkal jobban retteg, mint ahogy gondoltam volna. De mitől? Vagy kitől? Sérülés nyomokat nem látok rajta, tehát... -Nem, nem bánt senki sem!-Nyomom meg a szavakat jelentőség teljesen, ahogy a szemeibe nézek, s egy lépést teszek hátrébb.-Nem fogok sem én, sem te, meghalni, sőt nincs itt senki.-Nézek körül, s próbálom nyugtatni őt, de gondolom sikertelenül, hisz nem fog hinni nekem.-Akárkik is bántottak téged, vagy értek hozzád jelen esetben nem jelenthetnek meg, mert ha mégis megteszik, akkor inkább ők halnak meg, mint sem te, vagy én.-Jelentem ki határozottan. Nem, nem törődöm senkivel sem, csupán.. csupán utálom, ha bántják az embereket. Egy-két kivételes esetben védelmezzek csak, máskülönben pedig semmit sem érzek. Azt sem érzem, hogy élnem kellene, azt sem érzem, hogy bárkit is szeretnem kellene, hisz eleve nem kell. Az érzelmek csak elnyomnak, s épp ezért sem óhajtok semmit sem érezni, mert minek? Csak gyengévé tenne, én pedig, mint érzéstelen alak nem érezhettek, vagyis de.. érzek némileg, csak nem mutatom ki. A mostani aggódok eset, meg.. meg nem számít, sőt terveim közt szerepel, hogy mindent elfeledtessek vele.
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
31
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Mystic Falls - két hónappal ezelőtt Szer. Május 20, 2015 9:07 pm
Nem bírtam tisztán gondolkodni, de ezt részben annak is köszönhettem, hogy jó pár napja nem aludtam ki magam rendesen. Sőt.. az eset óta nyugtalanul telnek az éjszakáim. Rettegtem a sötétben, egy égő lámpa mellett tudok csak elaludni egy pár órára, egészen addig, amíg meg nem jelenik újra előttem az arca. Én ezt az életmódot nem bírom tovább, kezdek beleőrülni pedig még csak az elején tartottam. Még egy átkozott pszichológus se tud rajtam segíteni, mert folyton azt hajtogatja, hogy beszélnem kell a témáról, muszáj elfogadnom mindazt, ami történt és csak így tudok tovább lépni. Idővel. De én nem akarok éveken keresztül rettegésben élni, hanem visszaakarom kapni azt a lányt, aki azelőtt voltam. Vakmerő, magabiztos és bátor. Egy gyenge préda vagyok, több méterrel arrébb is lehet látni rajtam a félelmet. Szánalmas, de mégsem tudok mit tenni ellene. Paul, legutóbb az erdőben láttam őt és megmentette az életemet. Bárcsak aznap este is ott lett volna, hogy megmentsen azoktól a férgektől.. De nem.. Nem kívánhattam ilyet, mert talán neki eshetett volna baja. Bizonyára láthatta rémült arcomat, íriszeimben csakis az csillogott. A színtiszta félelem. Tartottam a távolságot, nem bírtam ennél közelebb állni egy emberhez. Szorongtam, annak ellenére, hogy nem volt semmi okom tartani tőle. Ugyanez az érzés kap el a bátyám jelenlétében is, sőt.. az összes ember jelenlétében. Nem csak a férfiaktól tartok, hanem a nőktől is. Az egész emberi társadalom elfajzott. Halk nyöszörgés törte meg a csendet, amikor kezét a vállamra tette. Egyből hátráltam egy hatalmas lépéssel, lerázva magamról a kezét. Testem egésze remegni kezdett és átöleltem magam, nyugtatásképp. - Nem. - ráztam meg a fejem. - Nem értheted, te nem voltál ott aznap estén.. Többen vannak és eljönnek értem. Megölnek, vagy rosszabb. Nem! - értelmetlen szavakat suttogtam magam elé. A mondatom ugyanolyan kusza volt, mint az a tornádó, ami az agyamban pusztított. - El kell menned, ha meglátnak, talán utánad erednek. Azt nem hagyhatom. - ha bírtam volna az emberi kontaktust, most a vállánál fogva megráztam volna, de a puszta gondolattól is már görcsbe rándult a gyomrom. - Paul.. menekülj, mert ha nem meg fogsz halni. Számodra még van remény. - egy könnycsepp bemocskosította az arcomat, melyet gyorsan letöröltem. Egy kész roncs voltam lelkileg, testileg és érzelmileg is. Henry elvileg megölte a támadómat, de lehetnek barátai, akik most bosszút akarnak állni rajta, ahogyan rajtam is. Nem szeretném, ha Paul belekeveredne ebbe a bonyolult ügybe, de nem csak őt féltem, hanem mindenkit, aki közel áll hozzám.
"Minden kezdet egy véget jelent, s minden vég egy új fejezetet tartogat, mely a kezdetet jelöli ki.. Hosszú napok óta most először érezhetném úgy, hogy jól vagyok, de nem... nem vagyok jól, s akármennyire is akarnék jól lenni, nos nem megy.. Valami megváltozott bennem, s ahogy a napok telnek, s ahogy az élet lepereg a szemeim előtt, s ahogy én magam már csak külső szemlélője leszek mindennek.. rájövők arra, hogy mennyi mindent elhalasztottam, hogy mennyi lehetőséggel nem éltem. A múltam rémképeit látom a szemeim előtt; a tetteket, melyeket elkövettem, a vétkeket, melyeket okozni mertem, a sérelmeket, amikért.. amiért el lehetne ítélni engem. Semmi sem moshatja tisztára a nevemet azon személyek előtt, kiknek ártottam, s kik a mai napig hátat fordítanak nekem. A távolból figyelnek, szánalommal tekintenek rám, egy pillanatra elhiszem hiányzom nekik, hogy hiányzik a sok közös emlék, s a régi szép idő, de nem.. mindez kósza képzelgés, és ábránd, mely hamiskásan elfedi a valóságot a számomra, csak hogy ne keljen szenvednem amiatt is, csak hogy a mindennapos fájdalom mellé ne társuljon ez is. Jól teszem mindezt? Talán a fájdalommal kellene élnem, s nem elnyomnom azt. Talán meg kellene birkóznom a gondjaimmal, de nem megy. Képtelen vagyok megbocsájtani nekik, s legfőbb képen magamnak. Bár.. nekik már megbocsájtottam, csak nem mondtam a szemükbe, nem álltam eléjük ezzel, mert nem merem meglépni. Nem tudok önmagamnak megbocsájtani.. nem tudok túllépni a tetteim súlyán, melyek a lelkemet mardossák, nem tudok felejteni, mert minden pillanat az elmémbe égett, s a "mi lett volna, ha.." címszó alatt futó dolgok ugranak, s ugranak be. Ha másképp csináltam volna, amit, akkor nem itt lennék, ahol.. akkor nem magányosan ülnék nap, mint nap a sarokban, s nem sírnám éjjelente tele a párnát könnyekkel. Érzem maró hatását a sós, s fájdalmas könnyeknek.. érzem, hogy a szívemet szaggatom százfelé mindezzel, s érzem, hogy nem bírom tovább: sem én, sem a lelkem, sem a testem.. de hát azt mondják egyszer mindennek vége, hogy új kezdet jő, s a múlt elszáll. Azt tartják minden kezdet egyszer véget ér, s minden vég egyszer majdan újra kezdődik el. Vajon igaz? Jó kérdés.. én sokkalta inkább azt tudom, hogy minden nap egy szenvedés, s minden szenvedés belülről felemésztve megöl.. megöli a lelkem utolsó darabját is.."
Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy az írás befejeztével leteszem egyszerűen a tollat az asztalra, majdan eltolom magamat az asztaltól egyetlen finom mozdulattal, és felállva egyszerűen megindulok a kijárat felé, de még mielőtt kilépnék a házból magából, azelőtt a régi stílusú hosszú szárú barna vászonkabátot magamra kapom, ami egy forgás következtében szinte csak pördül utánam. Egyetlen mozdulattal zárom be az ajtót, s a kulcsot a kabátom belső zsebébe csúsztatom. Elindulva elhagyom a kertet, kilépek a külső kapun, majd simán megindulok az utcákon át. Az idő szokásosan este felé jár, s nekem pontosan ez kedvező, hisz előszeretettel vadászok a természetfeletti lényekre, ezért is szeretek ilyenkor útra kelni, s járni az utcákon. Szinte belefeledkezem a gondolataimba, ahogy egyik utcáról a másikon kötök ki, így nem is figyelem a mellettem el haladókat mindaddig, míg valaki belém nem fut... szó szerint belém. Még szerencse, hogy képes vagyok magamat álló helyzetben tartani, mert máskülönben elborultam volna az illetővel együtt a földre. Lassan emelem azon bizonyos személyre a tekintettemet, aki nem is annyira ismeretlen, mint ahogy gondoltam. Hazel volt, aki szerencsésen majdnem a földre döntött, ami helyén való is lenne, ha nem hátrálna, s félne ennyire.. akármennyire is tagadja látni rajta.. a szemeibe szinte bele van írva a félelem, a megrémültség, s valami fajta fájdalom. -Szép estét.-Szólalok meg végül könnyedén, ahogy végig tekintek rajta. Hallgatom a szavakat, amelyeket mond, s követem is azt a szememmel, de a saját árnyékán kívül nem igen látok mást. Mélyen szívom magamba a levegőt, s óvatosan teszem a vállaira a kezeimet, már ha el nem lök engem a tettem miatt.-Hé, nincs semmi baj, Hazel. Tudom, vagyis látom zaklatott vagy, de nem követ senki sem.. vagy ha mégis megölöm.-Hangom teljes mértékben őszinte, ahogy mélyen, s bizalmasan a szemeibe nézek. Tudnia kell, hogy számíthat rám, s nem eshet semmi baja sem.
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
31
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Mystic Falls - két hónappal ezelőtt Szer. Május 13, 2015 8:53 pm
Ma sokáig az irodában ragadtam a főnök születésnapja miatt. A kollégáim tökéletesen megszervezték az egészet, hogy ha nem a jelenlegi állapotomban lennék, talán még élveztem is volna. Nem hittem, hogy ilyen sokáig el fog húzódni, azt hittem könnyen le lesz rázva, de tévedtem. Már kezdett beesteledni, és ahogy kiléptem Mystic Falls utcáira, kirázott a hideg. Hetek óta bentről figyelem ezt az időt, mert munkaidőm délután négykor ér véget így mindig is napsütésben érek haza. Keveset kellett sétálnom, nagyjából egy negyed órát a lakótelepig. Foghattam volna egy taxit, talán az lett volna a legésszerűbb döntés, de lábaim már hamarabb döntöttek és útra keltek. A mellkasom alatt szorosan összefűztem a kezeimet, mintha egyfajta pajzsot állítottam volna fel magam és a körülöttem lévő emberek közé. Nem mertem ránézni a szemben lévő járókelőkre, féltem, hogy az egyik kipécéz magának, vagy még rosszabb.. felismer. Az emléktől még nagyobb rettegés lett úrrá felettem és jobban elkezdtem kapkodni a lábaimat. Amióta történt az eset - azóta nem merem kimondani, ami velem történt - csak és kizárólag futócipőben közlekedek a biztonság kedvéért. Minél elővigyázatosabbnak kellett lennem mostantól, mert az életem gyökerestül megváltozott. Huszonkét éven keresztül teljes biztonságban éltem, sosem voltam túlságosan kirívó és nem kerestem feleslegesen a bajt. Mégis egy áldozattá váltam. Ami megtörtént, az megtörtént, a múlton már felesleges rágódnom. Annak ellenére, hogy próbálom elfelejteni az esetet, mégis ébren tart minden egyes éjszaka, és attól rettegek, hogy ha lehunyom szemeimet magam előtt fogom látni. Őt és az undorító képét. - Nem! - kiáltottam fel hangosan és a rajtam lévő blézert megigazítottam, mintha testemet próbálnám vele még jobban elfedni. Egy nő ijedten nézett engem, és szerintem totál gyagyásnak tartott. Igaza volt.. egy őrültté váltam. Azóta éjjel-nappal azon az estén kattogott az agyam, fontolgatván a mi lett volna ha.. kérdéseket. Tölthetek ezzel órákat, napokat, heteket, nem fog megváltozni. Viszont képtelen vagyok ezen túllépni, egyszerűen... nem megy. A kereszteződésnél jobbra fordultam és itt már csak és kizárólag egyedül voltam. Szaporábban kezdtem el venni a levegőt és már a szívem is reagált a szituációra. Kalimpálását a torkomban éreztem, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Lépteket hallottam mögülem, de ahogy hátranéztem senkit se véltem felfedezni. Lehet csak bemeséltem magamnak, vagy lehet, hogy már elkezdtem képzelődni. Egy árnyékot pillantottam meg a mellettem lévő épületen és nekem ennyi elég volt. Egyből elkezdtem futni, amilyen gyorsan csak bírtam, megállás nélkül. Csak mentem és mentem, időközben több utcán is befordultam, hogy le tudjam rázni a támadómat. Már nem tudom hány perce futhattam, sőt már azt se tudtam, hogy hol voltam. Hátrafordultam, de lábaim még mindig szaporán szedték magukat. Senki. Pedig esküszöm még hangokat is hallottam. Valami erős izébe belecsapódtam és felpillantva remegő ajkakkal egy ismerős arcot fedeztem fel. Egyből hátráltam, mert nem bírtam meg lenni ilyen közel másokhoz. Még nem ment. - Paul, de örülök, hogy itt vagy. - fújtam ki a levegőt és összekulcsoltam ujjaimat, hátha így megszűnik a remegés. Sikertelen művelet volt. - Szerintem követett.. - ahogy hátranéztem újra megláttam a támadómat. Avagy magamat. - Az árnyék. - mutattam rá az épület falán lévő árnyékra. Az én árnyékom volt, nem másé. Feleslegesen tettem egy hatalmas kitérőt, ráadásul egy komplett idiótaként viselkedtem az az ember előtt, aki nem rég mentette meg az életemet. - Sajnálom... nem tudom mit beszélek. - még mindig nem nyugodtam le, tekintetemmel a környéket pásztáztam kétes alakok után kutatva. Egy másodpercre sem álltam le, mert a buliban is elengedtem magam. Meg is lett az eredménye, amit még a mai napig is tisztán látok magam előtt.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Mystic Falls - két hónappal ezelőtt 
/ zene: 
/ zene: 
