Anyám szavaira tudnék mit felelni, ami csak egy újabb vitát váltana ki kettőnk között. Nem tudom, hogy a szellemeknél hogy megy, de nekem nem megy egyik pillanatról a másikra megbocsájtani, különösen, hogy az egyik ezt mondja a másik meg amazt, a szellemekről meg vajmi keveset tudok, és fent áll annak a lehetősége is, hogy anyám csak önmaga lenyomata is? Nem? Vagy teljesen ő az?! Fogalmam sincsen, kezdek összezavarodni ettől az egésztől. Egyszerűen túl sok ez most nekem, Damon, Benjamin és amit a fejemhez vágott, anyám és amiket most mond nekem és a következő szavai, amik megint csak kicsapják a biztosítékot, és rá meresztem a szemeimet. - Hogy mondtad?! Szerelmes?! Ti ketten együtt és nekem nem szóltatok!? – Fakadok, ki, majd inkább intek neki. – Nem, ne is mondj most semmit! – Szólalok meg, és két kézzel túrok bele a hajamba. Ez egyre jobb, komolyan mondom az életem jelenleg olyan mint egy brazil szappanopera?! - Sok mindent tudnék most mondani, de egyik sem lenne felnőtt férfihez méltó… - Szólalok meg, majd megfordulok és anyámra nézek. – Te pedig értsd meg, más vagyok, mint akit ismertél, mint akit neveltél. – Aztán megropogtatom a nyakamat és gondolkozni próbálok. - Nem megy, egyszerűen ez így most sok nekem…- szólalok meg kicsivel később. Kell egy kis idő nekem, hogy ezeket mind elrendezzem magamban. Az ajtó felé indulok el, majd megállok ott és anyám keresem a tekintetemmel. - Vissza jövök még, de ez így sok volt nekem mára, át kell gondolnom, kell egy kis idő. – Ennél jobban már nem tudom neki elmagyarázni, kell egy kis idő most nekem, rendre kell tennem az egészet, mindent amit ma megtudtam, amivel szembesültem, a nagybátyám él, anyám szellem, Ben tudja, hogy élek már vagy 78 éve, az amit mondott, a kettejük viszonya, ha ember lennék bizonyára zúgna a fejem és beleszédülnék ebbe, de már régen nem vagyok az. Kilépek az ajtón és az éjszakát fürkészem, nem tudom pillanatnyilag hova megyek, csak azt tudom, hogy most el innen valahova máshova, ahol magam lehetek a gondolataimmal, és eldönthetem, hogyan is tovább, mert a ma hallottakat meg kell emésztenem, és az nem megy pöccre, mint egy csettintés, hiszen sok olyan dolog hangzott el, ami elég sok dolgon változtat a jövőmmel kapcsolatban.
Nem hallgat rám, pedig bölcsebb vagyok, mint ő valaha is lesz. Rossz érzés volt az, hogy éreztem azt, hogy a fiam szidja azt az embert, aki szinte felnevelte nem is, szinte hanem ténylegesen. Nem tudtam mit mondani neki. Rossz volt megütnöm őt, hiszen soha még keze sem emeltem rá, mindig óvtam, de már felnőtt nem gyerek többé és én hasztalanak érzem magam. Talán rosszul neveltem, hogy ilyeneket tud mondani? Nem vettem meg a vámpírokat így nem róvon fel nekik azt sem, hogy gyilkolnak, nekem is meg kellett tennem ezt. Dominicban nem is ezt a hibát vélem fel fedezni, hanem a család iránti gyűlöletét, mert, ha az apját gyűlöli, az rendben is van én is utálom őt teljes szívemből és örülök, hogy nem találkozom vele soha többé, még holtomban sem. Csöppet sem gondolkodtam el szavain inkább felnyomta bennem a pumpát. Hagytam, hogy megérintsen, bá tudtam, hogy nem fog sokat érezni csak egy kis fuvallatott. Nem érdekelt az, hogy mennyire sok idő sem ezek az apró szavak, de tudom, ha lesz elég bátorságom, hogy végre megmutassam magamat Benjaminak akkor ezt fel róvom neki, hogy így viselkedett. Talán őt is megpofozom. - megértelek fiam, de meg kell tanulnod az életben megbocsájtani, akkor leszel igazán valaki és hasznos ember az, akit neveltem belőled, ha meg tanulsz megbocsájtani. De szavaim igazak főleg, mert tudom, hogy szerelmes volt belém. – Szóltam el magamat, de már nem számított büszke voltam arra, amit mondtam. Foggal, körömmel védtem az igazamat, azt, hogy a szerelmem ugyan abban hibázott, hogy nem kereste fel őt, de mindig ott volt és igazi család voltunk, amit a férjem nem adott meg nekünk. Visszaemlékeztem a múltra, ismét fülemben csengettek Benjamin szavai, ahogyan az ajkából préseli ki, hogy „szeretlek”. Csodás felejthetett len esték, amiket együtt töltöttünk. Ilyen férfira vágytam mindig is, azt hittem Derek mellett talán megtaláltam, de nem így lett. De a sors küldte hozzám Benjamint és az is vette el tőlem.
A pofon amit kapok meglep, nem számítottam rá, hiszen anyám sosem ütött meg, mindig óvott és azt sem viselte jól, ha apám ütött meg nevelési célzattal, így nem hittem, hogy ez bármikor is megtörténhet. De ez a mai este a meglepetések éjszakája, elsőnek a nagybátyám felbukkanása, a szavai amik erősebbek voltak bármely pofonnál, majd anyám felbukkanása és az, hogy nem hisz nekem, és most ez a pofon, amit érzek, hiszen fizikai testet lépes ölteni. Meglep, és így nem is védem ki, csak ott állok és hagyom az arcomon csattanni a tenyere, de kezét reflexből elkapom utána és mélyen nézek a szemeibe, nem szólok semmit, kirohanását is némán hallgatom végig. Majd mikor elhallgat, akkor engedem el őt, és hunyom le a szemeimet, hogy néhány másodpercig ott álljak némán magamban elmerülve és gondolkozva. Néhány pillanat telik így el némán, mire felnyitom a szemeim és az ő tekintetét keresem, hogy halk szavaim intézhessem hozzá. - Figyelem szavaid anyám, hallom őket és meg is értem. Ugyanakkor a te kedves szavaid szemben állnak az ő szavaival, amik végig martak bennem. nem tudom pontosan mi volt közöttetek, csak tippjeim vannak ennyi év távlatából, de több mint 150 éve elég hosszú idő, így lehet emlékeim csalnak, mikor visszagondolok rátok. – kezdek bele higgadtan, és közben őt nézem. – Alig két órája találkoztam vele, és szavai igen komolynak tűntek, te pedig…- ha hagyja, akkor érte nyúlok és megsimogatom arcát. – legalább ennyi ideje nem találkoztál vele. Hát egészen biztos vagy benne, hogy hazudott nekem? Miért tette volna, miért hazudott volna erről az egészről, mikor nyilvánvaló volt, hogy gyermeknek hozzá húzok és nem apámhoz? – Elengedem őt, és figyelem, majd újra szóra nyitom a számat. – 152 év hosszú idő, azóta semmit nem tudtam sem rólad, sem róla, halottnak hittelek benneteket. Majd ő felbukkan, és tudatja velem, 78 éve tudja, hogy élek. Nehéz elhinnem, hogy valóban fontos voltam neki, ha nem volt képes felkeresni. – Nézek anyámra, és remélem megérti álláspontomat, hogy azt a 152 évet nem tudom kitörölni, vagy csak úgy átlépni, ahogy azt a 78 évet sem, mind a kettő több mint az a 15 év amíg a nagybátyám apám helyett is apám volt. - Adj egy kis időt nekem, hosszú évek teltek el még halottnak hittelek benneteket, és hírtelen most mind a ketten itt vagytok, túl sok ez így nekem egyszerre, idő kell, hogy átrágjam magam a történteken. Idő kell, hogy megemésszem a szavait, és esélyt adhassak neki arra, hogy megcáfolja. Már ha valóban akarja, de értsd meg, édesanyám, szavai martak, mint a sav. Kétségem nem fért hozzá, hogy igazat mond, az a közöny, amivel elém állt. De tudod, sokat segítene, ha végre elárulnád, mi is volt köztetek és nem hagynál meg a találgatásokban. Bár egyre jobban úgy hiszem, több volt köztetek, mint barátság. – Hitemet, amit anyám tanított nekem, már régen elveszítettem, hiszen ha létezne a felsőbb hatalom, sok minden nem úgy történt volna az életünkben ez szinte biztos. Anyámmal, tisztelettel próbálok beszélni, és annyi szelídséggel amennyit elő tudok most ásni magamból, de egyvalamit meg kell értenie, rengeteget változtam halovány árnyéke vagyok hajdanvolt önmagamnak. Ráadásul két szeretett halottam tért vissza, és ez így sok számomra, időre van szükségem, és így nem megy, hogy hirtelen bocsássak meg nagybátyámnak, anyám kérésére. A szemeibe nézek, és remélem, megérti, hogy ez így sok(k) most nekem.
Magát kezdte ócsárolni, ami nekem nem tetszett. Ide-oda kezdtem mozgatni fejemet és igyekeztem nem rá förmedni, megőrizni hidegvérűségemet. Nem értettem miért ilyen magával. Ő az én fiam és akármit is tett nem érdekel, lehet csak azért tette, mert elhat almosodott feletette a szomjúság. Azért sem ítélem el ezeket, mert Benjamin annak idején belőlem is ivott, tudtam azt, hogy nem szándékos volt és megbocsájtottam neki. De én okoztam a vesztét én okoztam azt, hogy ő vámpír lett és nem tudott csatlakozni hozzám. - Óvtam az otthonom és gyilkoltam. – Legyen ennyi elég neki nem akartam a részletekbe merülni, hogyan löktem le mondjuk azt a szőke nőt, aki ki akarta dobatni még dédnagymamám kis kávézó kanapéját és annak részeit. Vagy hogyan esett bele „véletlen” az ügyvéd abba a vasrúdba. Nem értettem hogyan lehet ennyire ostoba a saját fiam és hogyan hihet neki és nem nekem, mikor én jobban tudom, mi búvik meg a hazugságok mögött, tudom, hogy csak azért nem fedte fel a valóságot, hogy óvja a fiút. Sokat szenvedett miattam Benjamin láttam és ott voltam vele, de ezeket nem mondhatom el a fiamnak, szerelmemet nem fedhetem fel előtte. Hiszen a biblia azt tanítja, hogy férjes asszonnyal ne kezd, ne törj hazaságot. Én is ezt tanítottam fiamnak. Némán tűrtem, amiket mond, de már kezem ökölben volt. Remegni kezdett az állkapcsom és sírás marcangolta a torkomat. Aztán naivnak hívott. Betelt a pohár, lelépett a lépcsőn én meg elé teleportáltam magamat és arcul csaptam. Nem tudtam ebből mennyit érez, de a lényegét levette belőle. - Hogy merészelsz engem naivnak hívni?! Figyelnél a szavaimra! Talán szerinted én hazudom, miért hiszel neki? És hogy merészelsz olyat mondani édes fiam, hogy sajnálod, hogy emlékszel, hogy a nagybátyád tekintett rád fiaként? Szemtelen fiam, kapj észhez és gondold át, gondold át mi volt. Szerettem őt tiszta szívemből, ahogyan ő is engem, és ahogyan ő is szeretett téged! – Talán ez már sok lehetett, de nem hagyhattam azt, hogy szidja szerelmemet. Mikor érti meg azt, hogy én nekem van igazam? Győzködni nem fogom.
Anyám két tenyerébe veszi az arcomat, ilyen gyengéd érintésben már régen nem volt részem. Ebben nincs más csak az anyai szeretet és gyengédség, nincs benne túlfűtött végy, vagy undor, esetleg gyilkolási vágy, nem ez csak a puszta szeretet és nem több, ami így eléri, hogy újfent undorral nézzek a tükörképemre. Nem vagyok büszke arra, amit tettem, egy kicsit sem. - Ha valóban tudnád miket műveltem nem mondanád ezt nekem. Sőt, talán hátat is fordítanál nekem, a tetteim miatt. Láttál vámpírok, én is láttam másokat, de nem. Ők nem tettek olyanokat, amiket én. – Mindenkinek megvannak a maga húzásai, amik egy sötét veremben vannak a lelkükben, az enyém is ilyen, Natalja és a többiek, a vér, a mészárlás, és a vágytól fűtött orgiák az áldozataink vérében. Nem ezekre anyám nem lenne büszke, biztosan nem, és még én sem igazán bocsájtottam meg magamnak, hogy hagytam ezeket megtörténni. Már nem keresek ezekre mentségeket, mint az, hogy fiatal voltam, nem tudtam mit teszek, elveszítettem a józan ítélőképességem a vér miatt és a többi. Megtettem és kész, és nem mondtam nemet, csak az utolsó alkalommal, a leányotthonnál. Elhúzódok anyám ölelésétől, egyfelől nem vagyok már az a kisfiú, aki voltam, sem a fiatal férfi, hiába is festek még mindig huszonegy évesnek, már régen nem vagyok gyermek. Felnőttem, és gyilkossá is váltam. - Gyilkoltál, te magad, vagy csak őket hajszoltad az őrületbe? – Bár mind egy is, hiszen akkor sem érhet fel az én tetteimhez, ő az otthonát védte, mentegethetem őt ezzel. Én pedig? Nem védtem semmit, élvezetemet leltem a pusztításban, és abban, amit utána jött. Emlékszem a kislányra, és arra, amit akkor megfogadtam, többé nem ölök, sem kedvtelésből, sem azért, hogy én élhessek, akkor kezdtem el diétára fogni magamat. Azóta is csak akkor táplálkozom, ha már nagyon kell, eszemben sincsen gyakrabban megtenni, nehogy magával ragadjon újra a vérszomj, és visszatérjek akkori önmagamhoz. Igen, ettől tartik, hogy újra gyilkossá válok. - Minden szava hazugság volt! Ő vágta a képembe, nem is olyan rég, hogy nem voltunk számára mások, csak teher, és boldogan lett vámpír, hogy elhagyhasson bennünket, hogy szabadon élhessen a testvére asszonya és kölyke nélkül! – Hallom, hogy megemelem a hangomat anyámmal szemben, hogy értse meg, ez igaz, a nagybátyám vágta vele a képembe, alig pár órával korábban, megölve a szajhát akiből ittam, majd kedvesen tudatta velem, hogy nem érdekeltem sohasem. Ami akárhogy is akarom tagadni igen csak mély sebeket mart belém, mivel Benjamin annakidején sokat számított nekem, apám helyett apám volt, és valahol bennem él még a fiú, aki akkor voltam. De mindezt igyekszem magamban tökéletesen elnyomni és eltemetni, mint megannyi más dolgot. Elvégre, nem vagyok már gyerek, egy kicsit sem. Rég magam mögött hagytam ezt a házat és az itteni emlékeimet, és hosszúm ideig semmi nem derengett fel, csak az óta kínoznak ostoba és fájó emlékek mióta újra a városba betettem a lábamat. Azután kérdéseket szegezek anyámnak, de mire feleszmélek, már három fokkal alatta állok, le akartam menni a lépcsőről, de megállok, és felé fordulva hallgatom a beszámolóját, arról az estéről, mikor életüket vesztették. Különös is lehetne, hogy együtt voltak, de gyakran töltöttek időt egymás közelében, úgy tűnt jól megértik egymást, és sosem foglalkoztam ennek az okával. Hosszú ideig apám ként tekintettem a nagybátyámra, így nem láttam a fától az erdőt. - Mit számít ez? Nem értette a halálod, én sem értettem a magamét, nem értettem apámat sem, amikor a gyűlölet izzott fel a tekintetében, ahogy vámpír vért itattak velem, és akkor sem mikor feléledtem, vér után vágyva, és mohón nyelve azt. – Később, csak napokkal később tudatosodott benne, hogy apám, aki sosem foglalkozott velem igazán, megölt volna azon az estén, ha teheti. Láttam a szemeiben, hogy megtennéd, hogy abban a pillanatban ahogy a vérre vetettem magam, megszűntem számára létezni, könyörtelenül megölt volna. Ami felett napokig nem tudtam el elmenni, csak később jöttem rá, mi volt ő. vadász, egy átkozott vámpírvadász volt. Anyám szavai rántanak vissza az emlékeimből, és érzem, hogy grimasszal felelek neki. - Óvni!? Mitől akart, ugyan már, nem lehetsz ennyire naiv! – Förmedek anyámra, emelt hangon. – 78 éve tudta! – Vágom oda neki, hogy ennyi ideje tudta nagybátyám, hogy élek és azt is mi is vagyok, ne mondja nekem senki, hogy szeretett és óvni akart és azért nem keresett fel, mikor tudott rólam!? Ezt egy cseppet sem hiszem el. - Tökéletesen emlékszem, és bár ne úgy lenne! – Vágom oda anyámnak, és nem értem, hogyan is tud ennyire naiv lenni, mikor a tulajdon nagybátyám mondta ki a szavakat. Elindulok lefelé a lépcsőn, és a nappali felé veszem az irányt, nem tudom, mit keresek, vagy mit akarok itt tenni, de a lépcsőn már nem akartam maradni. - Mit nem értesz azon, hogy ő maga mondta?! Nyilvánvalóan nem, ha nem kíván látni egyikünket sem, hiszen csak teher voltunk neki mindig is! – Szólalok meg a nappali közepén megállva, és figyelve, a lábnyomaimat, amiket a porban hagytam.
Megráztam a fejemet és két kezem közé vettem des arcát. - Hazugság, mindig az én kisfiam leszel az én vérem akár mit is tettél nem érdekel, nem tehetsz róla láttam sok vámpírt, akik nem tehetek erről. – Simogattam tovább őt, majd eszembe jutott még is mit művelek, az anyai világ legrosszabbja vagyok, hiszen már nem kis gyermek többé és nem cirógathatóm, ezért elengedtem és mosolyogtam tovább rá. Örültem annak a mondatának, hogy nem gyilkol, de ha így is cselekedne, nem érdekelne. - Én se vagyok ártatlan. – Hajtottam le a fejemet és meredtem a padlóra. - Akárhányszor be akartak ide költözni vagy megtették, gyilkoltam. Hidegvérrel, én lennék az utolsó, aki elítélne téged. – Sújtottam le rá az igaz szavakat, amiket féltem el mondani neki, de hát olyan őszintén beszélt velem, nekem is ezt kellett tennem. - Hazug!? –Kiáltottam rá és legszívesebben arcul csaptam volna. - Ne mert így beszélni arról az emberről, aki az apádnál, annál a… szóval nála jobban szeretett és engem is. – Úristen mit mondtam a saját fiamnak, reménykedni tudtam, hogy ne jön rá arra, hogy szerelmek fűznek Bejaminhoz. De egyből falnak szegezett kérdéseivel. - Ott voltam, mikor át változott..- Hajtottam ismét lejjebb hófehér arcomat. - Még annak idején a bevásárlásból visszajöttünk gondtalan boldogsággal lépdeltünk a járdán, amikor megtámadtak bennünket. Láttam, ahogy Benjamin küzd az életéért és azért, hogy engem mentsen egyszerűen féltem, de nem csak a haláltól.- Nem mertem mondani fiamnak, de attól is rettegtem, hogy elveszítem Benjamint és, hogy nem érintem már többé ahogyan most se. Nem csókolom meleg ajkait és nem érzem békét adó illatát. - Életemet vesztettem és már csak a testem után sodródtam, megláttam Benjamint, ahogyan felébredt, nem értettem mi lett velem, nem értettem semmit hiába kiabáltam síkítottam neki, nem felelt. Az után csak vártam, hogy csatlakozik hozzám és együtt belépünk a fénybe, de nem ő felébredt és rángatni kezdte élettelen testemet, sírás már hatalommá lett rajtam, nem tudtam mit tenni. Apád bejött meglátta azt, hogy Ben vámpír lett és kétségbe esetten próbálta megölni. Ben harcolni kezdett apád embereivel és kiverte kezükből a karót. Ott kellett engem hagyni, de láttam, ahogy pillantását rám szegezi és én egy darabig követtem is, de valahogy a házba húzódtam itt ragadtam, nem tudom miért, néha figyelem őt, de már egy fél éve nem hallottam felőle. Akkor láttam utoljára őt.- kezdtem ismét könnyezni. A fájdalom úgy hasadt belém újra, ahogyan visszaemlékeztem. -Benjamin óvni akart téged. Világ életében nehezen mutatta ki mit is érez, szeretett engem és téged is, nem púp voltunk, hanem áldás a családja, de ennek vége lett halálomkor, nem azért nem keresett fel, mert nem szeretett volna Dominic… - Mentem közelebb hozzá. Próbáltam óvni Benjamint, hiszen világ legszebb időszakát vele töltöttem és jobban szerettem őt bárkinél, hiába voltam férjes asszony akkor is így van. - És apád egy gyilkos, undorodom tőle. Soha nem szeretett engem soha sem éreztem soha, téged is Ben nevelt hát nem emlékszel? – Kérleltem emlékezésre. A férjem soha nem volt ott nekem eleinte szerettem, de aztán már undorral tekintettem csak rá. Kémlelem az arcát fiamnak, hogy hogyan is reagál mind ezekre. Ezek a gondolatok fájóak voltak, hiszen nagyon még senkinek csak a falnak mondhattam el ezeket a dolgokat. - Ben nem is akarna engem látni szerinted? – Kérdeztem, de hát ez hülye kérdés miért akarna, nem tudja, hogy itt vagyok és fel s alá bandukolok.
Látom magam előtt azt a kedves arcot, amit utoljára akkor láttam, mikor hazajöttem a katonaságból és elmondtam elegem lett abból ami ott folyt. Utána többé már nem láthattam őt, elment otthonról, és rövidesen én is elmentem innen, ebből a házból, de előtte még meghaltam és új életre ébredtem. Azóta ez az arc csak egy halovány emlék volt számomra semmi több. Most pedig itt áll előttem valóságos, de mégsem. Látom, hogy szomorú, mint aki nem erre számított, de vajon ő mit tett volna az én helyemben. Hiszen, még is csak egy halott áll velem szemben, de nem, úgy ahogyan én, ő nem vámpír. - Nem mondhatnám, hogy igen…- szólalok meg, majd átértékelem a válaszomat. – Azt hiszem, ezt át kellene értékelnem.- Mondom ezt ki hangosan is, és határozottan úgy fest, hogy ez nem egy ostoba tréfa, hanem ez a kő kemény valóság, és annak fejében, amit ő is mondott, hogy vámpír vagyok, és nem hiszek a szellemekben? Azt hiszem, tökéletesen igaza van, nekem kellene a természetfelettiben hinnem a legjobban. Különösen, hogy vérfarkast is láttam már, élőben és elég közelről, de a harcot megúsztam vele. Az sem volt egy semmi találkozás, akkor szellemek miért is ne lehetnének, ha vannak ezer éves vámpírok és boszorkánymesterek?! - Egyetlen fiad rég halott már…- bukott ki belőlem, mert már régen nem vagyok ugyan az akit ismert, sőt teljesen más lettem, sehol nincs már meg az a fiú aki egyszer voltam. Talán valahol mélyen ott lehet, de azt hiszem azt nagybátyám szavai kiölték belőlem. Bár, most ahogy anyám nézem, talán mégsem. Gyönyörű nő, épp olyan, mint életében volt, de hát a szellemek is ugyan olyanok maradnak mint halálukkor voltak, ahogyan mi is. - Én haloványan érzem az érintésedet, hűvös, mintha csak a szél lenne…- Lehunyom egy pillanatra a szemeimet és arra koncentrálok, amit érzek, majd kinyitom azokat és az övéit keresem, hogy belenézhessek. Én valamennyire érzem őt, ami pedig még inkább meglep, hogy megtudom őt érinteni, mintha még mindig élne. Ez szinte felér még egy kisebb sokk hatással, hiszen nem ezt hallottam és gondoltam a szellemekről. Ahogy elnéztem őt, ő is ugyan annyira meglepett volt, majd hirtelen ölelt magához, amire nem is tudtam abban a pillanatban mit is reagáljak, végül és is megöleltem őt, bár kissé ügyetlenül. Következő szavaira grimasszal felek, és hátrébb lépek egyet tőle, majd megrázom a fejemet. - Nem hiszem, ha valóban tudnád miket tettem, most nem állnál előttem,. inkább undorodnál tőlem.- Nem nézek most a szemeibe, hiszen előtte most szégyellem magam, mészárlások és egyebekben vettem részt, Nataljaval hemperegtem mások vérében még a kéj volt a miénk, és pusztítottam, életeket oltottam ki, bárkiét, aki az utamba került. Nem hiszem, hogy anyám ilyennek szeretett volna látni, ilyenné nevelt és még is megtettem ezeket. Nem vagyok rá büszke egy cseppet sem. Szavai bűntudatot, de ugyanakkor némi melegséget is keltenek bennem, most már sejtem mi húzhatott haza. Még is csak itt van az otthonom és itt várt rám valaki, lehet fizikailag nincs itt, de így mégsem vagyok olyan nagyon egyedül a világban. - Már nem teszem, nem gyilkolok…- szólalok meg valamivel később, majd felnézek és őt keresem a tekintetemmel, valamiért fontosnak tartottam ezt elmondani neki, biztosítani arról, hogy már nem teszem, amit korábban. Nem, nem próbálok meg jó lenni, egyszerűen csak nem gyilkolok, nem veszek el vért, csak akkor. ha már szükséges, ha már nem bírom az éhségem kontrollálni nélküle. Még azelőtt táplálkozom, hogy a vérszomj eluralkodna rajtam, de csak emberből, nőből vagyok hajlandó ezt megtenni. Nagybátyám említésére, harag suhan át a képemen és testtartásom merevvé, szoborszerűvé válik, mintha nem is lennék más, csak egy faragott kőtömb. Düh cikázik át a szememen, és vonásiam megkeményednek, majd eltűnnek, és teljesen érzelemmentessé válok, ahogyan a hangom is. - Nem éri meg sóvárognod a hazug után. Talán egy órája vagy kettő, futottam vele össze, bár maradt volna halott! – Szólalok meg, és hangomban már egy cseppnyi érzelem sincsen, anyám nézem. – Hazudott. – Szólalok meg. Hiszen felesleges volt bármikor is bízni benne és hinni egy szavában. - Ne várj rá… - aztán szöget üt a fejemben valami. – Te tudtad, hogy ő is vámpír?! De hát honnan?! – Nézek anyámra, hiszen összeállt a fejemben amit kérdezett és ahogyan kérdezte, ő tudta, nem csak rólam, de a nagybátyámról is. Tudni akarom honnan is tudhatta meg, hogy mi azok lettünk amik. Bár ha ő ide van kötve, de…. Ez újabb kérdéseket vet fel, hogy mi a fene történhetett a hátam mögött, hiszen ő itt van a házban és a szellemek csak úgy nem teremnek sehol sem, valahova kötődniük kell, nem? AZ istenit hallottam már én is elég sok mindent életem során csak nem hittem el. - A fenébe is, mi a volt itt?! Úgy fest itt mindenki tudott mindent, csak engem hagytatok ki belőle?! Apám tudta ki az, aki engem elkapott, tudta mi leszek, láttam az arcán mielőtt meghaltam, hogy elfogta az undor! A nagybátyám bevallotta, hogy teher voltál neki te is én is, te tudtad, hogy vámpír lett, rólam is tudtad… Itt vagy a házban, és ha igaz amit hallottam, akkor valami ide kötött… Tudni akarom, mi a fene folyt itt ebben az átkozott házban! – Már egy ideje nem beszéltem egyhuzamban ennyit, és némi érzelem is cikázott a képemen, harag, értetlenség egyaránt. Hangom hol kicsit megemelkedett, hol megmaradt a nyugodt semleges tartományban. De egy biztos, tudni akarom mi a fene történt itt.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Kedd Dec. 17, 2013 11:00 pm
To Dominic
Édes fiam
Reag szám.: 301 Jegyzet.: ideZene.: Ide
Megráztam a fejemet és szomorúan tekintettem rá, hát így köszönti az anyát. Rendben megértem én is egy idióta viccnek venném, de még is nem látja, milyen keserűen állok itt előtte várva arra, hogy köszöntsön. - Kedvesem jó magad is vámpír vagy és nem hiszel a szellemekben? – Mosolyogtam el magam. Rosszul esett, hogy hátrálni kezdett, de szokott kapott szegény. Keze felém nyúlt és én elhúzódtam, megijedtem és ökölbe szorítottam idegességemben a kezemet. - Halott vagyok igen, de minden vágyam, hogy újra megöleljem egyetlen kisfiamat!- Szökött át szemeim között egy könnycsepp mely hófehér bőrömet végig perzselte és úgy csurgott le szív alakú arccsontomon. Felemeltem a kezem és ujjbegyemmel letöröltem gyémántként ragyogó nedvet. Újra közeledni kezdtem hozzá és kezemet nyújtottam, hogy megérintem őt és megfogjam azt. Rá pillantottam ijedten a kezére, majd az enyémre, fény derült az arcomra és megöleltem öt rögtön. Mi ez a furcsaság eddig soha nem éreztem még ilyet, bele remegtem abba, hogy meg foghatta szeretett fiamat és újra érezhettem őt. - Érezlek, ez, hogyan lehetséges? – Kérdeztem izgatottsággal és nagy örömmel a szívemben. Másik kezemmel megcirógattam édes fiamat és suttogást préseltem ki ismét ajkaim között. - Hiányoztál. Mindig veled voltam fiam és tudom min mentél át, de tudnod kell azt, hogy hiába vagy aki én nem csalódtam benned. Világ életemben, illetve halálomban itt voltam neked és itt is leszek! - eszembe jutott Ben, talán látta mostanság, hiszen nem igazán figyeltem mostanában az eseményeket. - Találkoztál Benjaminnal mostanában??- Csillogott fel a szemem. Reménykedtem az igazban, reménykedtem abban, hogy szeret vagy mondott rólam valamit, de ahogyan sejtem nem hiszem. Ben nem olyan, hogy érzelegjen, nekem volt csak képes megnyílni a hosszú évek során, és ez is ami nagyon hiányzik emberi mivoltomból. Hiányzik a szerelem a családom, persze ez a volt örült férjemre nem igaz, aki a világ végéig és képes lett volna üldözni szeretett kedvesemet. És persze hiányzik a fiam.
A hozzászólást Margaret Dubois összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 18, 2013 7:02 pm-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Kedd Dec. 17, 2013 10:16 pm
Hangot hallottam, olyan volt mintha valaki a nevem suttogta volna, ami felborzolta az amúgy is felpaprikázott kedélyemet, így elővillantottam a fogaim és ellenségesen, támadásra készen néztem körbe, hogy merre is lehet a hang forrása, de sehol nem láttam, vagy éreztem semmi élőt, így lenyugodtam. Csak a szél lehetett, semmi több. Öreg ez a ház, megannyi helyen korhad és nyilván huzatos is, így csak az lehetett semmi más, hiszen nem jár itt senki sem rajtam kívül. Figyelmem visszafordítom a lépcső teteje irányába, úgy gondoltam, hogy felmegyek és odafönt is szétnézek, vajon mi maradt a régi dolgokból, bár nyilván azt is széthordták azok akik ide beöltöztek hajdanában, de az is érdekel, miért nem lakják a házat. Hiszen el lett adva, nem hiszem, hogy a halálunk miatt lenne ez, mivel manapság már ez a menő, ha olyan helyen laksz ahol gyilkosság történt, már pedig itt az volt, kész mészárszék. Talán valahol van egy archivált cikk az itt történtekről, lehet felkutatom és utána olvasok a dolognak. Ez a gondolat suhan át a fejemen, mikor hangot hallok, újra, és ettől egy pillanatra megáll bennem az ütő, hiszen tisztán hallom, és valami furcsa érzés is ott van mellette. - Hogy?! – Szakad fel belőlem, mikor anyám hangját hallom meg és azt mondja kisfiam, ez ez?! Mi a fene?! Azt hiszem, most hosszú idő után jelenik meg a képemre egy pillanatra az ijedtség, majd haraggá válik, hiszen azt igazán ismerem és tudom is kezelni. Ugrásra készen fordulok a hang irányába. - Ez valami ostoba vicc? – Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy lehet az átkozott nagybátyám műve az egész és csak szórakozik egyet, ahogyan egész életében tette. Hiszen ő maga vallotta be csak teher voltunk neki, semmi többek, és örült annak, hogy meghalt, majd vámpírként visszatért és leléphetett innen a fenébe. Elfog a harag, ahogy ez eszembe jut, de egy mély lélegzetet véve lehűtöm magam, ostoba emberi tett, de valahogy segít, majd kinyitom a szemem, és figyelek. Atán csak a szám tátom el, és érzem, ahogy a döbbenet kikerül az arcomra, felszedem az állam a padlóról, és érzem, hogy elővillannak a szemfogaim. Nem hiszek a saját tulajdon két szememnek, holott hallom a cipősarkak kopogását, azt amit mondd nekem, és igen is látom, hogy az ott az anyám és felfelé tart a lépcsőn, önkéntelenül is teszek egy lépést hátra. - De hát, te halott vagy! – Szólalok meg szinte klisésen. Összeszedem a lélekjelenlétemet és a felém haladó nőalakra szegezem a tekintetemet, akárhogyan is nézem ez ő, abban a ruhában amit ismerek, amiben láttam néhányszor a halálunk előtt, haja is ugyan úgy áll mint akkor. - Álom vagy, vagy valóság? Vagy csak egy rossz tréfa? – Kérdezek rá, ahogy őt nézem, arca mit sem változott ugyan az a kedves tekintet néz rám, amit gyermeknek megszoktam, amire hosszú időn át felnéztem. Sosem hittem a szellemekben, ehhez képest az anyám épp itt van előttem, és nem lehet más mint szellem vagy akármi, de biztosan nem vámpír. - Mi vagy te? – Szakad fel belőlem a kérdés, és kezdem visszanyerni a hangom is amiben már nincs benne sem a meglepettség, sem a pillanatnyi megrökönyödés, helyette már újra semleges és színtelen, mint amilyen már hosszú évek óta. Alaposan szemügyre veszem az alakot és kinyújtom a kezemet, hogy megérinthessem az arcát, még mindig nem tudom eldönteni, hogy megőrültem, vagy még is hatna az alkohol rám is ami a nő vérében volt, bár az nem volt túl sok. Drogot nem éreztem frissen a vérben, de ki tudja, lehet az játszik most velem?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Kedd Dec. 17, 2013 9:35 pm
To Dominic
Édes fiam
Reag szám.: 323 Jegyzet.: ideZene.: Ide
Felugrottam, mikor megvillantotta vámpír fogait. Az én kisfiam, de hiszen még mindig ő az én kicsikém. Gondoltam magamban, miközben marcangolt a bűntudat, hogy nem mutatom meg magamat, de még is mit keres, itt akarom tudni az érzéseit, a gondolatait, hiszen tetteit sokat figyeltem a múltban, de soha nem beszélgettem vele. Szólítsam meg újra? Nagy levegő suhant át ajkaim kis résén és két kezem közé vettem bájos arcomat, majd összeszedtem minden bátorságomat. - Kisfiam! - Suttogtam közel a füléhez, nem bírtam ellenállni annak, hogy felfedjem magam, hiányzik az, hogy valaki hozzám beszéljen. Elbújtam az egyik falnál és ismét szóra emeltem dús ajkaim. - Előjövök, ha nem rémülsz halálra. - Fintorogtam egy kicsét még, de nem bírtam megállni túl erős volt bennem az az ösztön, hogy megmutassam magam, hogy hallhassam, ahogyan azt mondja a fiam, hogy anyám! Hiányzik és szinte már a sírással küszködöm és próbálok erőt venni magamon a lábaimon, hogy induljanak el. Megmutatkoztam felöltöttem régi alakomat, amit már rég nem mutattam meg a nagyvilágnak. „Nem sírok… nem… nem…” Ismételgettem magamban, miközben még is meg, meg csapott a meghatottság szele. Léptem egyet, léptem kettőt cipőm halk kopogásta rázta meg a békés házat, ami csendben úszott idáig. Kémleltem arcát és még mindig a sírás mardosta nyelő csövemet, akár a méreg vagy, mintha égő piszka vasatt dugta volna le a torkomon. - Szia, Domonic. –Húztam mosolyra a számat és léptem ismét közelebb bár féltem, hogy hátrál vagy eltűnik, vagy azt hiszi megörült. Nem akartam, hogy elmenjen nem akartam megint szenvedni a hiánya miatt, hiszen még is a legjobb dolog, amivel az a szörnyeteg meg ajándékozhatott engem az a kis Dominic volt. Vele akartam lenni, lenni újra az édes anyja akartam lenni újra, de már nem lehet halott voltam és az is maradok még a világ világ. Én azt hittem majd átlépek a fénybe vagy lesz valam, de az, hogy ott ragadtam elég egyszerű és unalmas, egy hívő akár csak én nem így képzeli el a túlvilágot.
A ház sokat változott az évek alatt, egészen más egy részben mint amire emlékeztem, a színek megfakultak, néhol más a festés vagy a tapéta, és akkor csak az előtéren jöttem át az emeletre vezető lépcsőig és annak a fordulójában álltam meg. Itt már nem található meg a szőnyeg, ami egykoron beitta azt a kevés véremet, ami elfolyt belőlem, és ami felszívta apáé egy részét, a fal is újra lett az óta festve, de már az is megkopott erőteljesen. Úgy fest a ház, mint amit sosem laktak be az óta igazán, mint amiben voltak lakók, de sosem maradta hosszú ideig. A bútorok már hiányoznak innen, hiszen korábban odalent volt egy asztal, egy vázával, ami mindig tele volt anyám kedvenc virágaival. Hozzá egy terítő is, amin valamilyen minta volt, de azt már nem tudom magam elé idézni. Ahogy a falon lógó képeket sem, sosem kötöttek le igazán, emlékszem a saját szobámban, lovakról és a kutyámról voltak festmények, és képek. Körbe fordulok lassan, és végig nézek a ház e részén, innen látom a bejárati ajtót és a lépcső további részét ami felvezet az emeletre a szobákhoz. Csizmám sarka, halkan koppan, miközben fordulok, de ennél több zajt nem adok ha csak nem vesszük hozzá, a bőrdzsekim, halovány nyikorgását, ahogy a zsebeimből kiveszem a kezeimet, és fölfelé tekintek. Anyám gesztusát részben érzékelem, így a lépcső tetejét fixírozom az agyaraim villantva kapom a fejem irányba, és figyelek ellenségesen, hogy ki és mi az, aki itt jár ilyenkor. Valahogy úgy érzem itt másnak nincs helye, hát elűzöm innen azt, aki bemerte tenni a lábát hívatlanul, de hamar lehiggasztom magam, ez a hely nekem már régen nem az otthonom, sosem éreztem annak úgy igazán. csak gyermeknek még nem fogtam fel dolgokat. Tekintetem újra üressé válik, és emberivé, hiszen már nem vicsorgok agyaraimat villantva. Közben elgondolkozom azon, hogy olyan volt, mintha a nevem hallottam volna, de az teljesen képtelenség. Nincs itt rajtam kívül senki sem, nem hallom más szívdobogását, se neszezést, síri csend honol itt.
Hasztalan bolyongtam eme földi világban keresvén a helyemet. Ez a ház, ami az otthonom már régóta halálom bölcsője is. Szomorú az a tudat, hogy tudom, merre van Ben és az is, hogy meg tudnék neki mutatkozni, de mindez haszontalan. Hogy miért? Mert tartok tőle, egyszerűen félek attól, istenem még magam sem tudom mitől, de nem tudnám meg ölelni csókkal illetni forró ajkait, ez szomorú. Unalmas az egyedül lét, fel alá mászkálni, de ami vicces az, hogy sok embert kinyírtam már, hogy óvjam szerető házamat. Lehet sok rossz emlék társul ehhez, például az, hogy a férjemet nem érdekeltem, de csupa jó is, mint az, hogy beleszerettem Benjaminba és életet adtam a kis Dominicnak. Miközben magamba merültem és a semmit tevés már hatalmába kerített, megszólalt a nyikorgó padló, amely hallatán tudom, hogy vendég érkezett a házamba. Rögtön ki siettem a lépcső tetejére és mit láttak szemeim? Ilyen nincs, csodálkoztam el egy röpke pillanatra. Próbáltam a könnyeimet is vissza fogni, ő az én kisfiam. Közelebb mentem hozzá, tudtam ő nem lát engem, de én őt igen. Miközben a lépcsőn állt megsimogattam az arcocskáját, óh bárcsak érezné az érintésemet. -Dominic- Szökött ki a hang, melyet már tudtam, hogy ő is hallott. Isten én balga, szerencsétlen hát nem tudom csukva tartani a számat? Nem szabad megtudnia, hogy itt vagyok, nem akarom, hogy tudják, nem akarok fájdalmat okozni senkinek sem. Az a tudat, hogy nem érhetek hozzá fájdalommal töltött el. Már nem leszek újra a régi, nem élhetek, újra nem lehetek a családommal, és ami a legrosszabb nem tölthetek el estéket életem szerelmével, miközben a tűz melengeti forrón mezítelen testünket. Egy Uri hölgyhöz nem méltók ezek a gondolatok tudom én, de az se, hogy megragadjon a földön. Egyre jobban mart a tudat, hogy mégis beszélnem kéne a fiammal el kéne neki mondanom, hogy az apja egy szörny volt aki Benjamin életére tört és még sok mindent kéne elmondanom, de képtelen vagyok arra, hogy fájdalmat okozzak neki.
Nagybátyám szavai egy részben fájtak, valahogy mindig is hittem benne, még akkor is mikor elegem lett mindenből és elhagytam, elárultam a társaimat. Erre kiderül, hogy tudja, hogy élek, hogy mi vagyok, ráadásul szinte egy időben lettünk vámpírok, és nem votl képes megkeresni az elmúlt 78 éven egyáltalán!? Nem számított neki semmit az egyetlen unokaöccse, ráadásul most még az is kiderül, hogy csak hazugság volt az egész emberi életem ami vele volt kapcsolatos. Pokoli a hangulatom, amivel elindultam és ott hagytam őt, még egyszer utoljára a gyomrába megmártva az öklömet. Majd sarkon fordultam, és eltűntem az árnyak és a fák között, egyszerűen kisétáltam a képből, még csak nem is sietve. Számomra abban a pillanatban halt meg véglegesen, hogy kiléptem a parkolóból magam mögött hagyva őt, és a múltamat. Lezártam, mindent, ami hozzá és emberi életemhez kötött, legalább is így gondoltam, még fel nem eszméltem, hogy hol is járok. Hajdan volt házunk homlokzatára tekintek fel a fűben állva, és szemügyre veszem a kopott festést, és korhadásnak indult fát. Eladtam az ingatlant, hosszú évekkel ezelőtt, akkor miért nincs karbantartva? Hagyták az enyészetnek az egészet? Bár mit számít ez a számomra? Soha többet nem teszem be ide a lábamat, minek is tenném meg, mikor már semmi sem köt a helyhez. Vagy talán… egy valami igen, itt haltam meg és itt is kezdem el az új életemet, és ez az, ami rávesz arra, hogy besétáljak, ami meglep, hiszen nem ütközöm semmi ellenállása, simán be tudok lépni a házba, pedig elvileg nem lehetne, ha már másé. Nem egészen értem a dolgot, de pillanatnyilag nem is foglalkozom vele, csak keresztülvágok az előtéren és felmegyek a lépcsőfordulóig, megállok ott ahol rongybabaként hullottam a földre holtan. Néhány centire balra feküdt apám, mikor felébredtem immáron vámpírként, a vére festette mellettünk vörösre a falat, az enyém egy része a lépcsőn volt, valamennyi, kifolyt, és az első fokra csepegett le. Mindet a tekintetemmel is követem. Magam elé idézem a látványt, ami akkor fogadott, mikor új életem első percei elkezdődtek, a rettegés és undor ami akkor fogott el, szinte ennyi év után is tapintható ezen a helyen. Vagy ez csak az elmém szüleménye?
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
