Dominic & Benjamin

☬ Hotel ☬

Az este után, már nem is gondoltam olyan szörnyűnek, hogy egy boszorkányt kell pesztrálnom. Ha jól emlékszem, még nem volt példa rá, hogy egy boszorkánnyal osztom meg az ágyam. Ők valahogy mindig is távol álltak tőlem, ha még is kapcsolatba lépte velük az csak konfliktust szült. Mi több, a New Orleans-i túrám alatt, sokukkal kerültem összetűzésbe, ami miatt életüket kellett vennem. Ennek utóhatása pedig az volt, ami miatt alkut kellett kötnöm Olivia apjával, hogy megmentse az életem. Szóval így vagy úgy, de mindig az utamba kerültek, de most az egyszer talán valami jó is kisülhet belőle. Hiszen a tegnap esti tettével bizonyította, hogy a védelmemért cserébe ő is kész segédkezet nyújtani. Én pedig nem vagyok azaz "ember", aki elutasít egy ilyesféle ajánlatot és nem kihasználja azt. Például hasznomra válhat abban is, hogy megtaláljam Dominic-et. Én ugyanis magamtól eddig még nem voltam képes rá. A tegnapi napom is azzal telt, hogy felkutattam utána a várost, de csak egy régi vacsorámba és 3 vadászba sikerült botlanom. El kell ismernem, a keresgélés és a valaki után való rohanás, nem az én műfajom.  
Éjszaka volt, de képtelen voltam elaludni, ugyanis bár csepp vért leszámítva nem ettem ma még semmit. Hát igen, ezért szeretek olyasvalakivel lefeküdni, akit közben el is fogyaszthatok. Erre pedig az emberek a legalkalmasabbak, az ágyban hasonlóképp produkálnak, mint egy banya. De náluk egy kis igézettel megoldható, hogy az egész halál rituáléikat élvezzék. Bár ha tehetem, nem használok igézetet, úgy még is csak élvezet dúsabb, ha kielégültségüket, fájdalmaikat hallgathatom. És nem azt, amit én tápláltam beléjük. Emlékszek a régi időkben nem is volt szükségem rá. Akkoriban ugyanis nem keltette fel mindenki figyelmét, ha egy nő eszét vesztve sikítozik. Akkor még az emberek a saját dolgukkal foglalkoztak. Vagy ha mégis megzavarta őket a nagy hangzavar, megmagyarázható volt annyival, hogy jó vagyok az ágyban. De mára már a sok horror film és a megannyi vadászpalánta miatt, kénytelen vagyok vámpír adottságaimra is hagyatkozni.

Ezt követően úgy döntöttem, hogy elmegyek egy kis éjjeli falatozásra. Biztos voltam benne, hogy találok még valakit az utcán, hiszen hétvége van. A Grill nevű bár felé vettem az irányt, hátha találok ott még egy olyan szépséget, mint, aki a múltkor Lydia elkobzott előlem. Már majdnem be is mentem, amikor ismerős arcot pillantottam meg a parkolóban. Dominic! Eszméletlen, hogy naphosszat keresem, de hajnali háromkor bezzeg elsőre sikerül rátalálnom. Láttam, ahogy rátámad egy szajhára, majd elkezdi lecsapolni. Ez egyfajta örömmel töltött el, hogy megtudtam nem kislány módjára állati véren él. Volt szerencsém pár ilyen vámpírhoz is és egyszerűen szánalmasnak tartom őket. Szóval reméltem, hogy Dominic nem ilyen. De ez után furcsa dolog történt. Abbahagyta, majd a vérével megitatva szabadon engedte a lányt. Nem teljesen értettem, hogy ezzel mi volt a célja, hogy miért nem fejezte be. De úgy gondoltam ez tökéletes belépő lenne, szóval odarohantam vámpírsebességgel. Majd fogaimat megvillantva vájtam a lány nyakába és fejeztem be, amit Dom az előbb elkezdett. Miután teljesen  kifogyott a vérből, csak ledobtam a földre.
- Helló unokaöcskös! - fordultam már felé, véres szájjal, miközben az arcom visszaváltozott, majd kezdésképp köszöntem.  
 

brigitte & Ava

M a a Grill-ben reggeliztem a szüleimmel, mert még mindig folyik az átalakítás a házban, és anya ilyenkor nem igazán főz. A szendvics minden nap, nem túl laktató. A székemről felállok, hogy kidobjam a kukába a szalvétámat, amit a pizzához kaptam. Még egy kicsit törölgetem vele a kezem, majd összegyűröm és kidobom.
Visszaülök a helyemre, majd megvárom, hogy a család mikor indul el. Úgy volt megbeszélve, hogy én még utána átmegyek egy barátnőmhöz. Ha végre elindulnának, mehetnék én is.  Szúrós szemekkel nézem, ahogy apám az utolsó falatokat rágja, mivel már csak rá várunk. Mindig ő kér a legtöbbet, ezért sokáig tart, míg eltűnteti. Úgy érzem, direkt rágja sokáig, csak rájátszik, mert tudja, hogy menni akarok már. Anyára nézek, majd vissza apára. Hangosan megköszörülöm a torkom, hogy tudassam vele: Siessen!
- Khhm. - – adok ki hangot.
Megértette. Letette a villáját, nyelt egyet, majd suhintott a kezével az ajtó irányába, ami nem jelentett mást, minthogy mehetek.
Mosolyogva tolom be a székem magam után, köszönök, aztán elmegyek.
Gyorsan visszaszaladtam a Grill-be a kocsi kulcsért, hogy kivegyem a táskám.
A kulccsal a kezemben megyek ki a parkolóba, hogy kinyissam az autót. Akkor hirtelen megérzek egy különös illatot. Olyan ismerős szag, de nem tudom hova tenni. Közelebb megyek az autóhoz, mikor meglátok egy lányt. Az illat erős, különösen az ő irányában. Ahogy nézem, megismerem az arcát. Ő Ava! Egy újabb régi barátnő, akivel már rég nem beszéltem. Azt hiszem, csinálnom kellene egy listát azokról az emberekről, akikkel nagyon jóban voltam, de már nem tartom velük a kapcsolatot. Biztos sok ilyen lenne. Elhívhatnám őket valahova, valószínűleg sok bepótolni valók lenne.
Ő is felismert, hiszen nem változtam túl sokat.
- Szia Ava! Hát te vagy az? Alig ismertelek meg. - – Odamegyek és megölelem őt, hogy újra találkozunk. Az illat, amit éreztem még erősebb. Mintha, Ava lenne az… olyan különös.
Gyanúmat nem mutatva, mintha nem éreznék semmit, beszélgetek vele.
- Hát téged is lehet még látni? Merre jártál? És mi történt veled azóta, hogy utoljára találkoztunk? - – mosolygok egy picit.
Közben mindenre rájövök. Ő is egy olyan lehet… Olyan természetfeletti, mint én. De vajon mi? Vámpír, esetleg vérfarkas? Vagy talán boszorkány? Tűnődök el rajta.
Lehet, hogy akar tőlem valamit. Aggódnom kellene? Olyan kedvesnek tűnik. Mosolygott, mikor meglátott, csak nem akar bántani.

Ennyi idő után még most sem hiszem el, hogy meghalt. Megöltem. A saját testvérem életét oltottam ki a figyelmetlenségemmel. Már rég a börtönben kéne csücsülnöm, de... mégsem ott vagyok, valamilyen isteni csoda folytán.
Bár... lehet, hogy tényleg ott lenne a helyem? Legalább - ha egy kicsit is -  de bűnhődnék azért, amit vele tettem. Bár sosem fogok megbocsájtani magamnak, akármennyit is szenvedek. Ő volt a legbiztosabb pont az életemben. Rettentő nehéz elfogadni, hogy egyszerűen már soha többet nem láthatom. Nem tapinthatom a puha bőrét. Nem ölelhetem magamhoz, amikor csak szeretném. Pedig mennyire szerettük egymást, most pedig... elvettem tőle az élet lehetőségét. Hiszen annyi minden állt még előtte.
Na tessék... újra itt tartunk. Nyugodt körülmények között akartam meginni egy kávét, vagy valamit, de csak addig jutottam el, hogy fejem a kormányra hajtom, és idegesen dobolok rajta, miközben a gombócot a torkomból próbálom eltüntetni.
Csoda, hogy a baleset után képes voltam kocsiba szállni. Bár tartok attól, hogy valakit elvigyek valahová - és valljuk be, mostanában nem sűrűn kérnek tőlem ilyeneket -, tanultam az esetből, sőt... nagyon kemény lecke volt. De tényleg sokkal jobban figyelek. Ami nem árt... nem szeretnék újabb halálesetet okozni.
Lassan, nagyot sóhajtva próbálok küzdeni az érzéseim ellen, felemelem a fejemet a kormányról, kezemmel az ajtó felé nyúlok, majd miközben kinyitom, szétnézek a helyen. Vajon itt fogok lenéző pillantásokkal találkozni?
Szemem megakad egy sötét hajú lányon, karakteres arcát rögtön felismerem, és a fájdalmam ellenére apró mosoly kúszik a szám szélébe. Brigitte.
Az autóm lezárom, majd rögtön a rég látott lán felé sietek, mellé érve pedig már széles mosollyal szólok hozzá. -Brigitte? Emlékszel rám?- kérdezem reménykedve, csillogó szemekkel. Az idők során remek kapcsolatot teremtettem vele, hát kíváncsi vagyok, hogy benne is megmaradt-e ez. Örülök, hogy van valaki olyan, aki ismer, és tudja, hogy soha nem tettem volna szándékosan azt, amit. És az előnye a mostani találkozásunknak az, hogy ő még nem tudja, hogy mi történt. Ergo, nem fog elítélni.
De vajon miért érzem, hogy megváltozott?