Valahol legbelül most érzem azt a nagy ürességet, ami azt jelzi, hogy végleg feladtam. Hajlandó lettem volna megbeszélni vele minden egyes apró problémát, de Jensen egyre csak ugyanazt szajkózza. Nath ilyen szar alak, meg olyan mocsok. Képtelen vagyok ezt tovább elviselni. Nem ismerte őt, csak látott belőle valamit. A rosszabbik énjét, amit nem sokan szeretnek. Nathaniel egy csodabogár volt, magának való és megkeseredett, és elvesztésével én is azzá váltam. Bosszúszomjas fenevaddá, aki rosszabb, mint azok, akikre vadászom. Aki képtelen megértetni magát egy emberrel, aki a barátja volt évekig. A fivére. Egy öcs. Szerettem őt, és a családommá vált. Azon kevesek közé tartozott, akik megismerhettek, de már nem tudom ki az, aki velem szemben van. Nem az a Jensen áll itt, akit megismertem. Valami megrontotta az ő lelkét is, ahogy az enyémmel is megtette, és eme rontás oly távolságot emelt közénk, amit lehetetlenség áthidalni.
- Nekem is folyton mondta, hogy ne bízzak benne, de ha hallgattam volna rá, akkor régen ott hagyhattalak volna, mikor megismertelek. De sosem tettem, kiálltam melletted, a jó szándékúságod mellett - mondom halkan, és gyengén. Fáj minden tagom, még akkor is, ha már rég nem kínoznak. Képes lettem volna megölni a legjobb barátomat? Idáig jutottam. Egy mély süllyesztőbe, ahonnan nincs kiút. El kellene mennem, de képtelen vagyok még felállni.
- Az előbb meg akartam halni, nem akartam felébredni, mert egy részem már rég halott, a másik felem pedig ugyanez után vágyakozik. De ég nincs itt az időm - elmondanám neki, hogy arra kért az a férfi, akit gyűlöl, hogy bocsássak meg neki, de nem teszem. Semmi értelme nem lenne. Csak nagy nehezen feltápászkodom, miközben köhögőgörcs tör rám, s vér tolul fel a torkomban. Muszáj vagyok kiköpni, habár nem a legférfiasabb. Ez talán még az előbbi utóhatása. És az eddigi életemé. Eltaposom a csikket, majd ismét a férfira nézek, kinek arca a régi, de amiket mond, nem rá vall. Nem ő az. Eltűnt az ember, aki a fivérem volt. Ahogy bennem is meghalt valami. Egyformák vagyunk, mégsem látjuk be. Ő az öcséhez ragaszkodik, az elveihez, és a szülei gyilkosát akarja megölni, én pedig Nath emlékébe kapaszkodom, mert ez az egy, ami életben tart, és nem hagyom, hogy lerombolja eme falat. Meg akarok halni, mégis mocskosul ragaszkodom az életemhez, ami már rég nem az.
- Már nem fogok erőlködni. Próbáltam megbeszélni, de makacsul ragaszkodsz valamihez, amit nem ismerek el. És én sem engedek az elveimből, ismerhetsz már. Nath emléke az egyetlen, ami miatt folytatom tovább, ami miatt még nem nyelt el a fekete mágia - vonom meg a vállam, miközben ellököm magam az autótól. Úgy érzem a végére értünk a találkánknak. Ennek nem lenne sosem vége. El kell felejtenem, hogy volt egy testvérem, mikor senkim sem volt. El kell felejtenem, hogy egyszer volt valaki, akiért az életemet adtam volna. Már vége, hiszen halottnak nyilvánított, én pedig meg akartam őt ölni.
Fel kell adnom a beteges bosszúmat, fel kell adnom mindent, el kell hagynom a várost, hogy visszatérhessek New Orleans titokzatos világába.
- Nem foglak keresni többé, ahogy te sem fogsz engem. Talán ideje pontot tennünk ennek a történetnek a végére! - sétálok elé gyengén, de határozott pillantással igyekszem felvenni a szemkontaktust. Kimondtam, és neki ezt el kell fogadnia. Legalábbis remélem, hogy megteszi. - Köszönöm, hogy a testvérem voltál, ég veled! - nyújtom felé kezem, és nem kizárt, hogy elutasítja. Mintha én küldeném el őt, de nem így van. Csak megadom neki a lehetőséget egy boldogabb életre, ahol nem kell emésztenie magát miattam. - Légy boldog helyettem is - ha kezet ráztunk, ha nem, hátrálok egy lépést. Az ő döntése. Minden rajta múlik immáron. Elengedtem a bosszúmat, de a haragom nem csökkent. Képtelen vagyok hinni neki, ahogy magamban is megrendült eme hit. Így nem lehet felépíteni egy barátságot. Tekintetem megtört, és a régi énem köszön vissza Jensenre. Nagyot nyelek, ahogy a torkomban egy gombóc növekszik, mert kész voltam őt elfeledni. Ha szavakkal nem is, de tekintetemmel egyértelműen jeleztem, hogy a régi énem is itt van még valahol. Hogy eldobtam a ridegség leplét még egyszer utoljára, a barátságért és a testvériségért...

Gyűlölöm az érzést, hogy függnöm kell valakiktől, akik már rég meghaltak. Akik beleszólva az életembe, nem engednek cselekedni. Sosem akartam letenni azt az esküt, ahogy Nathaniel sem. Nem rossz ember ő, vagyis sosem volt az. Jót akart nekem, még akkor is, ha ezzel nem mindig értettem egyet. Sokszor veszekedtünk, és egyszer sok-sok évre hagytam magára őt, mert beleszerettem abba a vámpírba, ő pedig megölte őt. Felé sem néztem, nem kerestem őt. Egyedül voltam, és nem volt senkim egészen Jensen megismeréséig. Akkor tudtam, hogy ő mintha egy elveszett testvér lenne nekem, és akkor bocsájtottam meg ismét Nathanielnek is. Képes voltam ismét apámként rá tekinteni. Tudom, hogy csinált őrültségeket, de ki nem? Én is, hiszen meg akartam ölni Jensent, és most ennek a levét iszom. Szenvedek, szemmel láthatóan szenvedek, s régi barátom szavai szinte el sem jutnak hozzám.
Már képtelen vagyok másra gondolni, csak hogy magam alá gyűrjem a fájdalmat, és ha látszólag nem is ájulok el, mintha magával rántana valami, s a sokat emlegetett férfi megjelenik szemeim előtt.

- Nathaniel? - suttogom a szavakat, de fogalmam sincs, hogy tényleg mozog a szám, hogy tényleg beszélek, vagy csak egy tévképzet az egész.
- Megszegted szavad, miért? - kérdezi túlvilági hangon, és én már érzem, hogy megőrültem. Hallucinálok, vagy nem tudom.
- Mert ő okozza az egész szenvedésemet! - a szavakat halkan motyogom orrom alatt, és bár már tudom, hogy elájultam, mégsem lehetek biztos semmiben. Felállok, és minden olyan halvány, de ez csak egy álom. Az egész nem más, mint egy álom. Egy képzelgés.
- Ne haragudj rá, tévedtem vele kapcsolatban...
- Nem tudok felejteni, nem megy - felelem hirtelen.
- Nem is kell azonnal, csak hagyd begyógyulni folyton sajgó sebeid! - mosolyodik el, mely tényleg megnyugtat, és békével tölt el.
- Maradhatok? Meghaltam? - kérdezem reménykedve. Egy részem rég halott a másik pedig néha kétségbeesetten űzi a halált.
- Nem. Közel sincs itt az időd még!
- De... - kezdenék bele, de ő leint.
- Semmi de! Sok feladatod van még, de kérlek ne használj többé fekete mágiát! - kér, de arcomon már ott a válasz, még akkor is, ha nem mondtam ki. Megemelem kezem, mintha ezzel meg akarnám akadályozni Nath távozását és az ébredést, de nem megy.

- Nem ígérhetek, már elnyelt az ereje - suttogom félig éberen, és fel sem fogom, hol vagyok. Mintha ebben a pillanatban mindent kitöröltek volna az elmémből, semmit nem veszek észre. Még hallom Jensen utolsó szavait, de nem tud rám hatni. Igen, a végsőkig kiállok Nathaniel emlékéért, mert felnevelt. És ő ezt sosem fogja megérteni.
- Tudom, hogy megkeresett! A naplójában olvastam, de már régen megbánta, nincs rám hatással, mikor őt szidod, sosem volt, ő az apám volt, akármilyennek is gondoltad - hangom gyenge, mégis határozott. Kissé talán lemondó is vagyok, és remélem nem hallotta meg, hogy elnyelt valami, és remélem nem érdekli őt. A lelkem félig a sötétségé. Jensen összetört, és mintha az a világ hívogatna negédesen, aminek nem tudok ellen állni. Mi van, ha végleg elvész a lelkem? Már nem érdekel. Felülök, és a legközelebbi kocsinak vetem a hátam. Nem tudom, mit is mondjak még neki, hogy megértsen. De szerintem mondhatnék bármit, nem hatna.
- Sosem fogod megérteni, miért őrzöm olyan makacsul az emlékét, s miért védem! Az egész életem neki köszönhetem, és ha ez által paranoiássá váltam, egy eszelőssé, akkor vállalom, mert ez tart még életben. Nem csak Nath miatt nem mondtam el a valódi koromat, és a mivoltomat - nem tudom, miért beszélek most, csak mondom. Ha elmegy, akkor tegye, tovább folytatnám a nagy semminek. Arcomat húzza a ragacsos vér és por keveréke, és a leginkább egy fürdőre vágyom, mégsem megyek el. - Valójában a nevemet sem akartam elmondani, de mikor már kimondtam, késő volt. A legtöbb ember Daniel Jones néven ismer, vagy Leo Drake néven. De én Christian Lewis vagyok. 1972. december 31-én születtem Wales-ben. Nem Atlantában. Nathaniel 1989 januárjában talált rám. Huszonöt évet nem tudsz pár mocskolódó szóval kitörölni, és te voltál Nath-en kívül az egyetlen, aki majdnem mindent tudott rólam - feladtam. Fontos nekem, de már nem érdekel. Felhúzott térdeimre könyökölök, miközben cigire gyújtok. Ritkán cigarettázom, amolyan néha eszembe jut és akkor jól esik fajta vagyok. Azt hiszem ideje lenne elhagyni a helyszínt, hiszen képtelen vagyok neki megbocsájtani. Nem megy, még nem. Hiába mondta Nathaniel az álmomban, képtelen vagyok még rá.
- Ha akarsz, elmehetsz, nem tartalak vissza. Azt hiszem túl sok az ellentét köztünk - jelentem ki, ahogy végigmérem őt. Gondlom egy eszementnek hisz, aki most szabadult a bolondok házából. Már nem érdekel. A kocsinak vetem a fejem, és próbálok felejteni.

Nincs mit veszítenem, legalábbis így érzem, hogy már minden elveszett. Arról fogalmam sincs, hogy igazából semmi sincs veszve. Képtelen vagyok arra gondolni, mi van akkor, ha tényleg Jensen állítása a helyénvaló, s amit éveken át hittem, csak egy hamis ábránd. Csak mert egy idegen favágónak hittem, hogy egy fickó fejvesztve menekült, mikor magához tért. A barátom volt, a testvérem. Mégis halott vagyok számára, és ez az, ami megtört. Apró miszlikbe szaggatott, mint egy ragadozó az áldozatát. Apró cafatokra hullottam szerteszét, és oly messzire repültek a részek, hogy már lehetetlenség újból eggyé varázsolni. Már elfelejtem Bethany-t is, egyetlen érzés lesz úrrá rajtam, ez pedig a magány. Mintha nem lennék más, csak apró kis eltaposható bogár, egy féreg.
Közel lép hozzám. Az arcomba üvölt, és próbálom állni a tekintetét, hinni a szavait, de nem megy. Ha azt a két szót nem mondta volna ki, akkor máshogy lenne. Talán. De lehet, hogy nem, nem tudom.
- Alig húsz perce mondtad, hogy számodra meghaltam. Akkor mégis döntsd már el mi a szart akarsz! - hevesen felelek, de nem emelem meg a hangom, csak ingerült vagyok, és pulzusom az egekben van. Bosszant, és idegesít, hogy képtelen dönteni. Ölje meg magát. Nem érdekel. Hazudok magamnak, hát hogyisne érdekelne. Meggyógyítottam, mert nem akartam, hogy elvérezzen. Nem bírtam volna elviselni még egy számomra fontos ember halálát. Igen fontos nekem. Máskülönben nem fájt volna az, hogy ott hagyott. Mert hinni akartam neki, hogy a testvérem, és be akartam bizonyítani Nath emlékének, hogy Jensen nem olyan, mint az ő emberi barátja.
- És az az ember hazabeszél, önnön maga ellen, hiszen eddig én voltam a szar alak, és Nathaniel, akit nem is ismertél - mogorván csattanok fel, még mindig nem vagyok nyugodt. Meglepnek szavai, mintha egy kicsit ismét a múltba csöppentem volna, de aztán ismét visszaránt a jelenbe, ismét ott vagyok, ahol eddig, és ismét érzem azt a maró fájdalmat a mellkasomban, ahol egykor a lelkem volt. Már nincs. És ráadásul menthetetlen is vagyok, szóval nincs mit veszítenem, felé fordulok, s tekintetem lassan hunyom le, hogy mormolni kezdhessem a varázsigét. Lehet, hogy utálom az embereket, de sosem öltem embert. De most meg akarom ölni őt! Pedig ezt nem kellett volna. Eleinte csak tompa fájdalmat éreztem, ahogy kántáltam, de ahogy a kezemet is megemelem, és hatna a Jensen felé irányuló halálos átok, mit a vámpírok túlélnek, mert gyorsan gyógyulnak, akkor hasít belém a fájdalom. De mintha mit sem érdekelne, folytatom, és ez egy erősebb széllökést eredményez. Orromból valami folyékony ered meg végig az államon, és elsodor a cél, ahogy én küzdenék ellene. De nem megy. Elvesztem az egyensúlyomat, ahogy az irányítást is, és a fájdalom leterít. Éles ordításom zavarja fel a közeli fákon pihenő madarakat. Piszkosul hasogat a fejem, és tudom, hogy miért. Orromból a vér kicsordul, s ahogy a fülemhez kapok, onnan is előbuggyan a vörös nedű, ahogy könnycsatornáimból sem a könnyeim folynak. Beteges látvány lehetek, ijesztő. De már el is felejtettem az esküt, melyet Nathaniel is letett. Embert nem ölhetünk önös szándékból, mert a túlvilág boszorkányai figyelnek, és bosszút állnak, leállítanak, és olyan kínokat okoznak, amit elviselni képtelenség. Érzem, ahogy a fájdalom nem csak az agyam, hanem egész testemet eluralja, s én magzatpozícióban ragaszkodom az elvemhez, a célomhoz, mint egy makacs gyerek a mászókához, aki nem akar hazamenni még.
- Elég volt! Hagyjátok abba! - Ordítom büszkén a nagy szélviharnak, mint egy bolond. De én tudom, hogy itt vannak mind. Az őseim, akiknek esküt tettem. Egy balga esküt, melyet meg akarok törni. És nem Jensen miatt. De a fájdalom nem enyhül, s érzem, nemsokára elvesztem az eszméletemet...

Nathaniel sosem félt az emberektől, mindinkább megvetette őket, s bár én nem voltam ilyen szűk látókörű, mégis rám ragadt az évek során valami, és nem addig, amíg élt, hanem az után. Bár én még magamban sem mindig vagyok biztos, ahogy itt állok, szinte egész lényem remeg azoktól a szavaktól, melyeket Jensen vágott a fejemhez. Mert igaztalanok, mert fel akar velük hergelni, hogy nekiesve üssem amíg elő nem jön az a férfi belőlem, akit akkor eltemettem, mikor ő lelépett. Legyen az szándékos, vagy véletlen, megtette és kész. Vissza sem nézett. Most mondhat, amit akar, képtelen vagyok hinni neki. Ráadásul a viselkedése egy óvodás kisgyermek hisztijét is megszégyenítené. Gyűlölöm, mikor ilyen, nem bírom elviselni, hogy képes valaki ennyire idegesítő lenni.
- Az a sérülés nem ölt volna meg, csak a vérveszteség - vonom meg a vállam. Miért nem hagyom még itt? Mi tart vissza? Csak el kellene mennem és nem lennék egyre idegesebb, hanem lenyugodhatnék egy csendes helyen. Sokkal jobb lenne, mint felemlegetve a múltat felszakítani azt a rengeteg heget, melyről hittem, hogy sosem szakad fel.
- Nathaniel az apám helyett apám volt, mikor a mocskos vámpírok megölték a nevelő szüleimet. A biológiai anyámnak és apámnak sem kellettem, ne add be nekem, hogy ezek után még zavarna, hogy paranoiássá válok, mert nem hiszek neked! - olyan jó lenne megölni őt, most ebben a percben szinte forr a vérem, hogy kitéphessem a szívét a szegycsontja alól, s ezt csak az öklöm összerándulása jelzi neki, mert háttal vagyok, de aztán végül felé fordulok, hogy végigmérjem szánalmas megjelenését. Nem kellett volna így helyben hagynom, de ő akarta, kihozta belőlem, s eme kép szánalom helyett egy gyenge mosolyt csal elő belőlem. Nem tehetek róla. Már majdnem leteszek a továbbiakról, de ő mintha sóvárogna a halálért, és már lassan nem érdekel, hogy ő egykor a testvérem volt, csak szeretném, ha végre elhallgatna. Ismét elönt a harag, és ismét a szívét szorongatom a levegőben, vagyis ezt csak ő érzi úgy, csak játszom, tudja nagyon jól, hogy játszom, közelebb megyek, miközben bal kezem majdnem ökölben van.
- Nyomorult vagy! azt hiszed, csak neked fájhat, hogy a te életutad a legszörnyűbb mind közül, holott a te életed százszor jobb akár az enyémnél. Van egy öcséd! Lehet, hogy most haragszik rád, de van neked, nekem senkim sincs ezen a kicseszett földön. A saját anyám rugdosott el maga mellől, hogy még csak ne is lásson, neked volt szar? Neked?  - elengedem a szívét, vagyis képletesen. Mert így nem mocskolom be a kezem, de most jelen helyzetben undor ül ki hangomra. Nem vagdalkozom nyíltan, hanem a szavak mögé rejtem megvetésemet. - Hánynom kell az olyanoktól, akik saját maguk basszák el az életüket, és utána siránkoznak, hogy milyen szar nekik! Gusztustalan, s még arra sem vagy méltó, hogy megöljelek! - tényleg felfordult a gyomrom. Semmi védekezés, semmi visszavágás, csak szavak. Semmi több. Egyetlen ütés, vagy lövés nem hangzott el. Ezért maradtam még. Haragszik rám, mert hazudtam, hát töltse ki ő is a haragját. - A negyvenkét életévem alatt nem találkoztam még ilyen szánalmas emberrel - vallom be a visszavágás reményében a valódi korom. Nem vagyok huszonhét, vagyis már voltam. De a fiatalon tartó varázsige megtette hatását. És remélem a bejelentésem is.

Hatalmas falat emeltem magam köré aznap, mikor felriadtam a kunyhóban, és nem Jensen állt az ágyam fölött, hanem az az idegen férfi. Ő kötözött össze, és akkor már éreztem, ahogy a semmiből emelkedik fel a fal a lelkem, és önnön magam köré. Áttörhetetlennek hittem eme falat, melyet Jensen folyamatosan ostromol. Talán keresi azt a férfit, aki az előtt voltam, hogy az az eset történt. Azt hiszi, hogy itt van még bennem és nagyon is jól hiszi, mert itt van, és egyre jobban életre kel szavai hatására. Nem akartam azt az énemet többé, gyenge, és hiszékeny. Naiv, ha úgy tetszik. Nem akarom őt többé, és ezt nem fogom tudni soha megértetni vele. Mert ő nem lépett az én cipőmbe, soha nem járta végig az utamat. Ő is árulásnak hinné a menekülését. Ő is csak egy gonosz tréfának hinné a barátságunkat. Most pedig ő vádol, hogy gyáva vagyok, ő esik nekem haragos szavaival, ezzel lassan kihozva belőlem a régi énem, kinek hamar elgurult az a bizonyos gyógyszere.
- Tévedsz! Nem a megölésed miatt kerestelek ezidáig, hanem azért, hogy pokollá tegyem az életed, bár ahogy látom, rám semmi szükség! - hangom ismét nyugodtnak hat, habár közel sem vagyok az. Jensen feszegeti a határokat, és félő, nem sokáig tudom már kordában tartani féktelen haragomat iránta. Nem akarom megölni, sosem akartam. - Nem ő tett paranoiássá, hanem az, hogy rövid időn belül mindenki elhagyott, aki fontos volt nekem! Bethany, Nath és te is! Ne mond, hogy ez nem elég a paranoiára! - ismét megemelem a hangom. Nathaniel ócsárolása önti el szinte teljesen az agyam. Gyűlölöm, mikor ezt teszi, s képtelen vagyok lenyugodni most már. Mintha elvágtak volna valamit, légvételem felgyorsul, a szívem olyan gyorsan ver, hogy szinte majd kiugrik, tekintetem lángol a dühtől, mely kitörni vágyik, s érzem, hogy még egy szó, és vulkánként tör ki belőlem a harag forró lávája, egyetlen jelenlévőként célba véve Jensent. Végül ez a pillanat is bekövetkezik, ahogy unszol, ahogy fel akarja adni az életét. És most hova tojjak, hogy neki milyen szar? Nekem is az, mégsem rohanok fejjel a halálomba, mégis vitt valami eddig is előre. A felsője gallérjánál kapom el, és erőmön túl ráncigálom fel a földről, és taszítom az egyik kocsinak, hogy öklöm ismét az arcát érhesse.
- Ezt akarod? Hát rendben! - köpöm felé a szavakat, miközben egyre csak ütöm, amíg nem védekezik, megteszem, hadd érezze a haragomat, mely eddig is kitörni vágyott. Mintha bokszoló lennék, csak adom neki az "áldást" nem tudom hol találom el, arcon, vagy gyomorszájon, ahol a seb még ott éktelenkedik, míg végül az alkaromat a torkának nyomom erősen, mintha meg akarnám fojtani.
- Feladtam érted mindent, hogy a testvéred lehessek! Mindent! Még azt a rohadt szerelmet is, hogy a lelkedet ápolgassam, és ez a hála?! Hogy itt rinyálsz, mint valami szaros óvodás, hogy de szar nekem ölj meg?! - gúnyolom ki, mikor már enyhül haragom, de mégsem vagyok nyugodt. - És ki nem szarja le, mennyire szar neked? Nekem is az volt, az sem érdekelt téged, ahogy most sem, ne várd, hogy kitörő örömmel fogadjalak! - csak jönnek belőlem a szavak, és igyekszem tartani, hogy ne szabaduljon ki, de semmi sincs kizárva, így ismét engedem a szavakat felé. - Ha azt akarod, hogy megöljelek, rossz ajtón kopogtatsz! Az öngyilkossághoz nincs elég merszed hogy jól csináld, he? Nem vagy te több, csak egy szülők és mindenre szaró öcsike után siránkozó senki! Egy gyáva féreg vagy, aki csak vagdalkozni tud a szavakkal, tudod mit? - engedem el végül, és hátrálok pár lépést. Nincs kizárva, hogy nekem jön, de neki az jobban fog fájni. - Ha meg akarsz halni, csináld jól, már elegem van a sirámjaidból, és abból, hogy porba alázol, mikor sokkal rosszabb vagy nálam! Ha pedig halottnak gondolsz, tégy róla, hogy az is legyek! - fordítok hátat ismét, megadva a lehetőséget a támadásra. Tegye. Lőjön, vagy üssön, nem érdekel. Kiadtam magamból a haragom, felőlem meg is halhatok. Bánom is én, hogy mit tesz velem. Csak tegye már végre!

Nem álltam még készen erre a találkozóra, ilyen hamar még nem. Annyi harag és fájdalom van bennem, hogy egyszerűen képtelen vagyok megbirkózni vele. Nathaniel olyan volt számomra, mint egy apa, és említése még mindig nem hagy hidegen. A lelkem beleroppan abba, hogy nekem kellett megölni, hiába láttam a tekintetében a hálát. bár én is így tettem volna. Én sem éltem volna vámpírként tovább. El sem tudom képzelni, hogy elvesszem a kapcsolatot a természettel, hogy utána ne legyen más csak üresség, és az az éhség, amit ők éreznek. Sokat tanulmányoztam őket, és Nath tanulmányai is igencsak tanulságosak voltak. Ő is elvesztett valakit, egy nőt. Ő ölte meg végül, mert nem akarta végignézni a nő vérengzését, és most én is viselem a terhét eme fájdalomnak.
Hátat fordítottam neki, és ennek az egész drámának. Nevezhet gyávának, vagy sunyinak, vállalom, de nem nézem végig még egy olyan ember halálát, aki fontos nekem. Legalábbis az volt. És ez az emlék mindig ott marad. Sosem tűnik el, sosem halványul, hiába a beteges bosszúm. Több volt nekem mint barát, és az, hogy ő most és itt temetett el, csak még inkább erősít abban a hitben, hogy ő nem ugyanaz már. Nem az a Jensen, akit megismertem. Csalódtam, de tudom, hogy nem teszi meg. Nem lövi fejbe magát. Ahhoz gyáva. Megfordulok hát, hogy reagáljak két szavára, de kár volt, csak Nathanielt szidja, holott tudhatná, hogy ez az, amit gyűlöltem mindig is. Az életemet köszönhetem neki, megmentett a haláltól. De felesleges a szócséplés. Megütöttem, a porba tiportam, és összetörtem a rólam alkotott képét. Legalábbis remélem, hogy ezt tettem. Így megfordulok ismét, még csak ne is lássam, mire készül. Gyáva vagyok, igen, de nem érdekel már.
Még hallom a suttogását, majd felordít, de nem volt dörrenés, nem lőtt. Megfordulok, s akkorra már a földön fekszik, éppen kihúzza a tőrt a sebből, melyet az vágott a gyomrába. Nem rohanok oda hozzá, mint valami eszement, lassú léptekkel közelítem meg, hogy fölé guggolhassak.
- Az olyan halandók, mint te, ügyet sem vetettek rám, mikor azon a fagyos éjszakán, kartondobozok alá bújva vártam a halált. A hozzád hasonlók közömbösen és leszarom módon hagytak volna meghalni, pedig csak egy szaros kölyök voltam.  - kezdem el rideg és nyugodt hangon a történetet, ami Nathaniel és az én közös történetem kezdete volt. - Az olyan nagyképű, de belül piszok gyenge és gyáva emberek a fejüket is elfordították, hogy még csak ne is vehessenek észre - tekintetem arcáról a sebre vándorol, miközben mutató és középső ujjam majdnem eltűnik az ejtett sebben, ezzel okozva még több fájdalmat Jensennek, hogy kinyissa szemét, és tartsa a szemkontaktust. Ráadásként meg is forgatom őket, majd hirtelen rántom ki, hogy érezze csak azt, amit magának köszönhet. - Egyes egyedül Nathaniel volt az, aki kijött, és mikor már majd meghaltam , befogadott a házába, felnevelt, iskolázott, tanított, szóval... - még egyszer megteszem a fenti műveletet, de csak félig tűnik el két ujjam a sebben, s eközben másik kezemben egy mindig nálam lévő bájital jelenik meg.
- Ne merd a nevét még a szádra sem venni, ha dicsérni nem tudod! - kihúzom ujjaimat, majd a bájitalt helyezem át másik kezemből. Nem nagy dolog, csak sebeket húz össze. Véres ujjaimmal eltávolítom a kupakot, hogy beleönthessem a sebbe, ami egy halkan elmormolt varázsige után összeugrik, persze nem forrt teljesen össze, nem, hadd fájjon neki. - Hagyhatnálak meghalni, de akkor ugyanolyan gusztustalanná válnék, mint az emberek többsége... -
felállok, de nem nyújtom a kezem, hogy felsegítsem.
- Egy halott ember mentett meg, de nem vár viszonzást - pillantok le rá, mintha idegen lenne. De nem az. Tekintetemben régi ismerős csillanás vehető észre, már ha éppen rám néz. De nem érdekel, mit gondol. Legyen az ő saját problémája.

Nem tudom elhinni, hogy a beteges bosszúhadjáratom, a hosszú éveken át tartó kutatásom végül egy drámába torkollik, melynek a főszereplője maga Jensen lesz. Mintha egy megtört hisztis kisgyermek állna velem szemben, akinek elvették az álmait. Az enyémet is rég összetörték. Miért is titkoljam tovább, hogy boszorkány vagyok? Én okoztam ezt, és egy részem, melyik még erősebb bennem kárörvendőn kacag a fejemben. Mintha egy időzített bomba lett volna, és most végre kirobbant. Már nincs mit veszítsek. Már nem a barátom. Akkor szűnt meg az lenni, mikor ott hagyott. Makacsul ragaszkodom eme elvhez, és nem érdekel, mit is mond nekem.
- Sosem tudtad volna elfogadni, hogy kihagylak mindenből, mert erősebb vagyok nálad! - emelem meg én is a hangom, hiszen kihozza belőlem. Eddigi ridegségem a múlté, és tekintetem szinte lángol, ahogy még neki áll feljebb. De miért is? Hiszen ő hagyott engem cserben, nem én őt. Nem hazudtam neki, csak nem mondtam el a boszorkányságomat, és a koromat. Az nagy különbség. De ha képtelen ezt belátni, akkor mégsem ismer eléggé. Pedig minden más igaz volt. Az, hogy milyen vagyok, milyen életem volt, mind igazság volt, és ő volt Nathanielen kívül az egyetlen, akinek elsőre megnyíltam. Még Bethany sem tudta a valódi nevemet. - Már akkor ismertem a várost, ahogy beléptem ide, s rögtön tudtam, nem véletlenül vagy itt, és mindaz megtörtént volna, mert túl sokan voltak, használtam akkor és ott az erőmet, de semmit sem ért - hiszen Nath már nem volt ott hátvédnek. Egy volt azok közül, akik meg akartak minket ölni. Tudom, hiszen én öltem meg. Ahogy kiejti a férfi nevét, arcom idegesen rándul, és tekintetem haragossá válik, már ha ez még lehetséges. Nem tudja, hogy ő is a többi halott között volt, nem tudja, milyen fájó pont ez nekem. Bár visszahozhatnám őt. Szavait alig hallom, hiszen egy emlék ránt vissza a múltba, egy fájó emlék, melyről szinte meg is feledkeztem.

" - Komolyan megbízol benne? - Nathaniel hangja gondterhelten szólal meg. Az ablakon túli tájat figyeli összeráncolt szemöldökkel.
- Az életemet is rábíznám, hadd mondjam el - kérek engedélyt arra, hogy bevalljam a boszorkányságomat.
 - Nem! - dördül fel Nath hangja ellentmondást nem tűrően. - Soha nem engedhetsz olyan közel valakit, hogy tudja, mi is vagy!
A férfi intelmei visszariasztottak attól, hogy elmondjam, el is vetettem hát.
- Miért nem bízol benne? Mert csak egy halandó ember?
- Mert az emberek a legváratlanabb pillanatban fordulnak ellened. Nekem is volt ember barátom, s majdnem máglyán égettek el, mert elárultam, ki vagyok - avat be egy újabb titokba.
- De Jensen nem olyan, ráadásul már nincsenek máglyán égetések - nevetek fel kétkedve, bár mindig is tudtam, hogy Nath nem velem egyidős, sőt sokkal többet tapasztalt már.
- S tudod mik voltak az utolsó szavai hozzám, mikor számon kértem? - villan meg tanítóm tekintete ahogy az emléket felidézi. Én csak megcsóválom a fejemet, hiszen tényleg fogalmam sincs.
- Miután elmondtad mi is vagy, számomra meghaltál!"

Mintha egybecsengne Jensen szavaival, ahogy kiejti felém intézett szavait, de csak a végét kapom el. Számára én halott vagyok. Egyetlen titok miatt? Nem kellett volna sosem bíznom benne. Még közel állok hozzá, s szavai cselekvésre késztetnek, s a fegyvert tartó kezemmel húzok be neki egyet. Az állát érez azt hiszem. Nem adok többet, csak egyből hátrálok pár lépést. Valamiért meg kellett tennem. Tisztes távolságban tőle állok meg ismét, nem mintha félnék tőle, csak nem akarok felesleges balhét. De ő nem balhézik, előszed még egy fegyvert, melyet a saját halántékához nyom. Ha nem mondta volna ki azokat a szavakat, most odarohannék, hogy ne tegye, vagy egy kis varázslattal csavarnám ki a fegyvert a kezéből, de az a két szó összetört. Nem látszik, de belül hallottam, ahogy lelkem szilánkjai darabokba hullva értek földet.
- Én ebben nem veszek részt! - tartom fel mindkét kezem, mint aki tényleg feladta. Nem ilyen vagyok, akkor mégis miért? Az a két szó? Már előtte, mikor Nathanielt emlegette, már akkor megreccsentem. - Ja, és hogy tudd! Nathaniel pont azon az éjjelen halt meg, mert előrébb helyeztelek téged nála, és átváltoztatták! Akkor azért mentünk oda, hogy leszámoljunk a bandájával, és nekem kellett megölnöm őt! Tudod mit éreztem ez után, hogy te sem voltál ott? Mindegy, szarok rá! - szavaim dühösek, s mindent elárulnak, de mégis lemondók. A fegyvert is elé hajítom. - Próbáld kettővel, ha számodra halott vagyok, nincs értelme tovább vesződnöm! Öld meg magad, és a túloldalon találkozunk! - most már minden érzelem a hangomban van. Megkeseredett düh beszél belőlem, miközben hátat fordítok neki. Már magam sem tudom, mit csinálok, csak cselekszem. Távolodom egy lépést tőle. Képtelen vagyok itt lenni tovább. Nem bírok el több kínt a mai estén. Sok volt ez, és én nem vagyok érzelemmentes, hiába is akarok azzá válni, nem megy. Sajnos Jensen jelenlétében nem, mikor ő a testvérem volt...

Fáj ez az egész helyzet. Nem mutatom, de belül egyre jobban haldoklom, hogy ezt kell tennem valakivel, aki egykor a fivérem volt. Nem tagadom, egy részem piszkosul élvezi, amit tesz, nagyon is, ami annak köszönhető, hogy sosem hallgattam a szellemek intelmeire, és a fekete mágia is kedvelt eszközöm lett.
Végignézek Jensenen, és Nathaniel intelmei jutottak eszembe, mikor kért, hogy ne fedjem fel, ki is vagyok. Hogy nem kell neki tudnia. Minden másban lehetek őszinte, de ezt az egyet és a koromat hagyjam ki szépen. Hát megtettem, mert tudtam, hogy Jensen képtelen lenne elfogadni. Vagyis nem tudtam, hanem Nath bizalmatlansága hitette el velem. Ahogy hozzá beszélek, és a mellkasában uralom azt a szervét, mely életben tartja, nem érzek mást, csak szánakozást. Tudom, hogy ez nem hatja meg, sőt néha kissé beteges, de mintha élvezné, ha fáj valamije, mégis muszáj volt megtennem, mert a rengeteg düh már felemésztett volna. Eme érzést jogosnak hiszek, és mit sem törődöm tekintetének és hanglejtésének megváltozásával.
- Nem azért tettem, hogy fájjon. Ismerlek - jegyeztem meg hűvösen, miközben a zsebembe dugom a kezem. Egyelőre nem kívánok beszélni, és megteszi helyettem ő. Látom, hogy csalódott bennem, és egy részem, melyet érdekel, hirtelen meglepődik, de arcomra minden nem ül ki, hiszen annyira mégsem hat meg. Vádol, melyre számítottam, hiszen felfedtem magam. Annyi év után végül csak felfedtem magam, és ehhez is a bosszúvágy kellett. - Mindent tudtál rólam, amit mondtam, mind igaz volt. Nem hazudtam, csak nem fedtem fel, mi is vagyok, mert képtelen lettél volna elfogadni... - vonom meg a vállam. Arcom hűvös, semmi érzelmet nem engedek át a falon. Nem tehetem. Ő nem a barátom volt, hanem a testvérem, akire vigyázni akartam, így jobb volt, ha nem tudja. - Téged óvtalak vele - jelentem ki, mintha csak az időről beszélnék, ami még mindig szeles, bár ez már nem én vagyok, hanem maga az időjárás A felhők esőt jeleznek, de engem ez nem érdekel. Visszament? Én vajon meddig voltam ott, majdnem félholtan, míg rendbe jöttem annyira, hogy elmehessek? Két napig? Valami pasi hajolt felém akkor, és elvonszolt egy kunyhóba, hogy ellásson. Az egészre nem is emlékszem.
-A vámpírok sosem nyüzsögnek egy helyen! Én két napig hevertem ott, mire valami idegen ellátott annyira, hogy elmehessek. Egy idegen! Alig voltam tőled két kilométerre, abba a rogyadozó kis kunyhóban - magyarázom hevesebben, hiszen így volt. Nem láttam sehol, végül a szellemekhez fordultam. Natheniel szelleméhez. És a naplójához. Szerinte mindig is megbízhatatlanok lesznek az emberek. - Natheniel szerint ott hagytál, és vissza sem néztél - hajtom le a fejem egy pillanatra, nem a megbánás miatt, hanem mert Nath igazából halott. Az erős ember az életemből eltűnt, és én öltem őt meg. Vajon ezt tudja ő? Vajon emlékszik még a férfira, akivel egy-egy alkalommal együtt láthatott? A láthatatlan segítség, aki mindig figyelt, ne buktassam le magam? Mindegy, nem is érdekes. Mikor közeledik, és a saját fegyverét nyomja a fejéhez, hogy öljem meg, egy pillanatra elbizonytalanodom, mikor is lett ilyen ideggyenge az én régi ismerősöm. Mert nem akarom barátnak hívni őt. De persze megfogom a markolatát a fegyvernek, lassan biztosítom ki, miközben arcom egyetlen egyet sem rezdült, majd a többi gyorsan történt. Alig tíz centire kaptam el a fegyverét, majd lőttem, és igyekeztem olyan gyorsan, hogy először fel se foghassa, bár nem vagyok vámpír, nem is lennék. Ez után ismét a homlokához tartom. - Azt hittem üres - vonom meg a vállam. Sosem ölném meg, mert nem lennék rá képes. Fegyvert tartó kezemet a testem mellé ejtem. - Nem veszek részt ebben, a szenvedésed akarom látni, nem a halálod, és egész jól csinálod - mosolyodom el gúnyosan, mert tényleg szenved. Csalódott, mert boszorkány vagyok, és nem tudott róla, és mondanám, hogy szar ügy, de ne zúdítsunk rá mindent egyszerre.

A harag szó nem írja le azt, amit most valójában iránta érzek. Akarom mondani, aminek ő a célpontja. A gyűlölet érzése is itt tolakszik fel egész lényemet felemésztve, és a bosszú szinte elhomályosítja elmémet. Ahogy áll ott, mintha nem követett volna el ellenem semmit. Én nem hagytam volna őt hátra, ha meghal, akkor sem. Nem, mert a testvérem volt. Neki rögtön a valódi nevem árultam el, sokat tudott rólam, kivéve az erőmet és a koromat, azon kívül tudott Nathenielről, hogy fontos volt nekem, tudott Bethany-ról, még akkor is, ha nem találkoztak még. Soha senki nem tudott olyan sokat rólam, mint ő, és a tanítóm.
Nem tudom megbocsájtani, hogy csak úgy ott hagyott. Nevemre felfigyelek, de tekintetemben nem a viszontlátás öröme csillog, hanem a harag és ha közelebb lenne, akkor a csalódottság és megkeseredettség fájdalmát is láthatná. Így hát csökkentem a kettőnk közt lévő távolságot, majd pár lépésre tőle megállok, miközben szavait lassan fújja felém az általam gerjesztett szél. Lassan kavarog köztünk, s mivel nem mormolok semmiféle varázsigét, nem nyilvánvaló, hogy tőlem ered ez a kis szél.
- Persze, és így kell bánni egy baráttal? Egy fivérrel? A kutyák elé kell dobni halottnak hitt csontjait? - szinte köpöm a szavakat, és kárörvendő mosolyomat elhaló, szánakozó hangja csalogatja arcomra. Bánhatja, hogy így tett. Teszek még egy lépést felé, majd kihúzom egyik kezem a zsebemből. Üres, de mégis ökölbe rándul, mintha valamit nagyon szorongatnék.
- Én soha nem hagytalak volna ott, ha meghalsz, akkor sem! - növelem haragos hangom, majd lassan derékszögbe emelem karomat, úgy, hogy a tenyerem az ég felé néz. Ajkam nem mozdul, csak ujjaim szépen lassan, mintha ökölbe szorítanám, de ezzel egyidejűleg Jensen is érezheti a szorítást a mellkasában, mely kezdetben tompa, és csak kevésbé kellemetlen. - Tudod te milyen érzés volt, mikor a mocsokban ébredtem, egyedül? - apránként hajtom be ujjaimat, hogy a tompa kellemetlen érzés erősebbé válhasson régen barátomnak hitt férfi mellkasában. - Majd mikor felfogtam, hogy élek, te sehol nem voltál? Még arra sem méltattál, hogy ha halottnak hiszel, visszajössz, és elföldelj? - szinte alig tudom magamból kipréselni a szavakat, s közben már alig félre el egy ceruza, összeszorított ujjaim közt. A fájdalom bizonyára már nemhogy kellemetlen, hanem elviselhetetlen, hiszen mintha a kezem a mellkasában a szívét szorongatná, mely próbál szabadulni az ujjaim fogságából, de ehhez nem kellett semmit tennem, csak némán elmormolni egy igét, s így uralom őt, azt akarom, hogy érezze, mit éreztem akkor, mikor kerestem őt, de sehol nem találtam. Azt akarom, hogy tudja, velem nem jó szórakozni. Ő csak egy ember, tudnia kell, hogy mi vagyok. Már mindegy, hazudtam neki akkor, de most képes lennék őt eltiporni, mint egy cigarettacsikket. Remélem összeroskad a fájdalomtól, miközben ügyelek arra, hogy ne vegyem el az életét. Nem kapja meg azt az örömöt. - Azért jöttem, hogy olyan szenvedéssé változtassam az életedet, amilyet el sem tudsz képzelni! - akarom, hogy tudja. Nincs rejtegetnivalóm. Ismerem az öccsét, ismerem a gyengéit. Ráadásul erősebb voltam mindig is, mint ő, s ezt most tudnia kell. Figyelem őt, ahogy kínzom, majd végül a szorítás enyhül. Azt hiszem ennyi épp elég egyelőre. Kezemet ismét a zsebembe dugom, de tekintetem elárulja, hogy időzített bombaként funkcionálok, és nem is akarom ezt elrejteni előle.

Régóta kerestem már. Tudom, hogy él, hiszen nem volt holtest sehol. Csak én voltam, és az a sok vámpír hulla, és Nathaniel. Azt hittem becsapott, pedig közel sem volt így. Nem ő tehetett arról, hogy az a vámpír megtalálta, és olyanná formálta, mint ő. Nem akartam megölni, elgyengültem, de megtettem, s onnantól már nem tudtam követni az eseményeket. Csak a sötétség támadott, és az egyedüllét. A magány. Na meg persze Nath naplója. Sosem hittem volna, hogy olyanná válok a sorokat olvasva, mint ő, de Jensen árulása megtört. Én hittem, hogy a barátságunk örök, és nem elmegy, ott a sok élettelen test között, hanem legalább elföldel, vagy mentőt hív, vagy... Mert én mindent megtettem volna, ha látom, hogy a földön hever. Persze viszont nem kaptam meg ugyanezt. És ez ébresztette fel bennem azt a szörnyet, amit bosszúnak hívnak. De mára már nem csak bennem él, hanem én maga vagyok a megtestesült bosszú, a reváns, amit az emberek hívnak, ha szükség van rám. Eszement lettem, szinte őrült aki gyilkolja a vámpírokat, miközben kutatja az embert, akit testvérévé fogadott. Aki most nem akar a szeme elé kerülni.
Kerestem mindenütt. Atlantában kezdtem, de onnan eltűnt, majd szinte végigjártam minden egyes helyet, és hol kell rátalálnom? Mystic Falls-ban. De vajon miért jött ide? Talán az öccse is itt van? Emlékszem mennyire ki volt miatta, én pedig öntöttem belé a lelket, hogy ne adja fel. Mellette voltam, és próbáltam testvérként biztatni.
Már rég történt, nagyon rég, mégis élénken él bennem a vágy, hogy érezze, amit én. Csak fizikálisan. Már nem érdekel, hogy titkoljam, ki is vagyok. Oly közel vagyok, nem ronthatom el. Figyeltem a helyet, amit Mystic Grillnek neveztek el, de igazából szerintem egy bár. Lényegtelen, én csak a megfelelő pillanatra várva álltam a kocsik között. Csak rá, és senki másra, s mikor már megismertem jellegzetes alakját, egy erősebb széllökettel zártam be mögötte az ajtót. Ekkor még nem mutattam magam, így nem tudhatja, hogy figyelik. Elég nagy baj a figyelmetlenség. Csendesen várok, amíg odaér a kocsik sorába, majd ismét küldök egy széllöketet felé, hogy az egyensúlyát elvesztve a kocsira dőlhessen. Még mindig rejtve maradok, majd végül a háta mögött csendül fel rekedtes hangom érzelmek nélkül.
- Már felesleges menekülnöd! - hangom semmi jót nem sejtet, csak hagyom, hogy elérhessen hozzá hűvösségem. Akarom, hogy tudja, mennyire gyűlölöm, és megvetem azért, amilyen hazug volt.

Dominic & Benjamin

Hogy én megjátszom magam? Sok mindent lehet rólam mondani, arrogáns pöcs, szemétláda, szörnyeteg... amiket sokszor meg is kapok. De hogy megjátszanám magam, nos, ez pont az, ami egyáltalán nem jellemző rám. Sosem játszanám meg magam más kedvéért, miért tenném? Amikor sokkal egyszerűbb önmagad lenni és megmondani azt, amit valóban gondolsz. Így élem az életem, mindig is így tettem, ha emiatt pöcsnek tartanak, elfogadom. Viszont, amiket mondtam neki, abból bizonyára azt szűrte le, hogy csak eljátszottam a szerető nagybácsi dolgot. Szóval, ha már hazudtam, vállaljam a következményeket is.
- Ez vagyok én. - jelentettem csak úgy ki, mintha még büszke is lennék rá. Ha ez kell ahhoz, hogy ne kelljen előállnom a tényleges történettel, ám legyen. Lehet, hogy ezzel nem dobom be magam a szívébe, de nem is ez a célom. Olyanokat mondtam neki, amiket igazából nem is gondoltam át. Hirtelen ez jutott eszembe, de nem hittem volna, hogy ennyire belemegy a témába. Mármint, hogy számomra mindketten csak terhek voltak akkoriban. Nem mondom, hogy büszke vagyok arra, aki akkor voltam. Sőt, egy túlontúl érzelmes, gyenge, bátyám árnyékában álló férfi voltam. Szánalmas. Ez az egy szó tökéletesen magába foglalja, mindazt, amit érzek ezzel kapcsolatban. A bátyám volt a nagy vámpír vadász, én pedig csak egy munkanélküli senkiházi. Viszont volt két személy, akiknél az árnyékból felvillant fényem. Ez a két személy pedig Margaret és Dominic volt. Szóval akármik is voltak ők nekem, de terhek biztosan nem. Ez viszont most nem számít, inkább gyűlöljön ezért, de nem hánytorgatok fel egy olyan dolgot, amit el szeretnék felejteni.

- Jó rendben, akkor nincs. És a kérdésedre a válasz, nem... nem azért vagyok itt, hogy egyesítsem a családunkat. Akikből ugye már csak mi maradtunk. Nem hittem, hogy repesve ugrasz majd a karjaimba, amit megtudod, hogy élek. Erről szó sincs. Csupán úgy gondoltam, ideje lenne már tudnod az igazat halálomról. Valamint azt is tudom, hogy ezzel nem oldok meg semmit, sőt talán azt érzed, inkább ne tudnád. De ez nem az én gondom, én megtettem, amit kellett. Ha ezek után látni sem akarsz többé, nekem úgy is jó. - válaszoltam meg mindent felmerülő kérdést a felbukkanásom kapcsán, komoly tekintettel kicsit felemelve a hangom. De eközben ő csak üres tekintettel bámult vissza rám, mint akinek már nem is számít ez az egész. De igazából meg tudom érteni, olyan számára jó emlékek váltak most jelentéktelenné, amik talán elkísérték a mai napig. Ez után csak vártam válaszát, de meglepetésemre üres tekintete, hirtelen dühre váltott, majd egy gyors ütést mér gyomromra. Majd kijelentette, hogy nincs szüksége rám. Erre természetesen összerogytam, majd engem is düh fogott el. Csak ökölbe szorította a kezem és úgy próbáltam ellenállni annak, hogy viszonozzam. Ha nem Dominic-ról lett volna szó, nem hogy viszonzom, de még a fejét is téptem volna az ürgének. Viszont úgy gondoltam ezt valamelyest megérdemlem, szóval csak hagytam elmenni.


☬ Folyt valahol ☬

Dominic & Benjamin

Még nem tudtam pontosan, hogy miként is fogom neki ezt megmagyarázni. Hisz saját önző okok vezéreltek abban, hogy nem kerestem fel őt mindezidáig. Azt, hogy miért hagytam el őt akkoriban, nem mondhatom el. Még mindig gyűlölöm a bátyámat érte, de ő már elnyerte méltó büntetését. Azóta már rég a pokol egyik bugyrában pancsol. Így hát nem fokozom még azzal is, hogy fiának is csak ez jusson róla eszébe. Szóval úgy döntöttem, hogy hazudok, nem csak Derekért, de igazából úgy gondoltam inkább utáljon pár dolog miatt. Mintsem sajnáljon saját apja, az én bátyám tettéért.
- A vámpírrá válásom volt az én felszabadító lapom... Úgy éreztem már nekem is kijár, hogy élvezzem az életet. Ahelyett, hogy az idióta bátyám családjáról gondoskodjak. Ez a fájdalmas igazság, tudom, nem volt szép, de már úgy is mindegy. Viszont mentségemre legyen, fogalmam sem volt akkoriban, hogy te is vámpírrá váltál. - mondtam el neki az okát, ami miatt otthagytam őket akkoriban, bár az utolsó mondaton kívül, ennek a fele sem volt igaz. Amikor vámpírként felébredtem és ráeszméltem mivé váltam, nem éreztem mást, mint bűntudatot. Ami talán sosem enyhült volna, ha bátyám nem akart volna azon nyomban végezni velem. Előtte még az is megfordult a fejemben, hogy én magam vetek véget az életemnek. Hisz Margaret-et elvesztettem, én pedig szörnyetegnek éreztem magam. De az, hogy Derek ezt a fejemhez is vágta, mindent megváltoztatott bennem. Az akkori szavaival és tetteivel keltett düh éltetett egész életemen át. Ezek után nem számított más, nem érdekelt kinek kellett meghalnia érte, de már csak azért is éli akartam. Vicces, de igazából a bátyám az oka, hogy még ma is élek, hogy a régi nyápic Ben, a feledés homályába merült.

Gondoltam, hogy nem úszom meg magyarázkodás nélkül, de azért reméltem, hogy fátylat borítunk az elmúlt időkre és a jelenre koncentrálunk. Viszont következő kérdése után, már tudtam, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Persze hazudhattam volna erről is, de lesüt rólam, hogy már jó ideje tudom. Akkor meg mi értelme lenne letagadni pár évet, nem változtatna semmin.
- Csak pár éve... na, jó 78, de... de most már itt vagyok. Mi értelme az elmúlt időkön rágódni, nem igaz? - próbálkoztam először még azzal, hogy nem mondok számot, de tekintetén látszott, hogy pontos időt vár. De nem tudom, miért kell ennyire felfújni a dolgot. Rendben, magára hagytam, nem kerestem fel, mikor tudomást szereztem róla. De igazából szerintem még szívességet is tettem ezzel. Az akkori énem nem volt épp egy jó társaság.

 

Dominic & Benjamin

Láttam arcán a döbbenetet, miután közelebb léptem hozzá és rájött ki is vagyok. Már sok-sok nem találkoztunk, aminek egy részében én is halottnak hittem, csak úgy, mint ő engem. Akkoriban Derek miatt képtelen voltam visszatérni Mystic Falls-ba. Gyűlöltem őt, amiért képes lett volna velem is végezni. Amint megtudta, hogy vámpírrá váltam. Tudtam, hogy, ha még is visszamegyek, elkerülhetetlenné válik, hogy egyikőnk halottan végezze. A bennem fortyogott az iránta érzett düh, szóval szívesen megtettem volna. De egy másik hang azt súgta inkább maradjak az élvezeteknél és felejtsem el a múltamat. Ez így is történt. Több mint 30 évet töltöttem le úgy, hogy egyáltalán, semmilyen formában nem gondoltam múltamra. Mondhatni teljesen elfeledkeztem a családomról és minden olyan személyről, aki fontos volt nekem a vámpírrá válásom előtt. Nem akartam rájuk emlékezni, mer azok olyan érzelmeket váltottak volna ki, amikre semmi szükségem nem volt. Azonban az 1890-es években, az egyik emlék újra felszínre tört, még pedig Margaret emléke. Felszínre tört a bosszúvágy, ami gyilkosa iránt bennem lappangott. Így hát elkezdtem kutatni először is az én átváltoztatóm után, akiről volt némi emlékfoszlányom. De azt kell, mondjam, nem jutottam semmire. Dominic neve, nem is tűnt fel az életem során, csak amikor egy hívást kaptam Marcel-től, amiben felvilágosított a róla szóló részletekről. Marcel segített nekem kutatni a teremtőm után, ami során rábukkant Dominic Leighton nevére is. Csak ekkor, 1935-ben szereztem tudomás arról, hogy életben van. Csakhogy az akkori életmódom miatt képtelen voltam felkeresni őt. Mondhatni kicsit féltem, a reakciójától, attól, hogy milyen érzelmeket vált ki az a találkozás belőlem. És semmiféleképp nem akartam, hogy felesleges érzelmek olyan puhánnyá tegyenek, mint emberként voltam. Így hát folytattam az addigi életemet, amíg elég erősnek nem éreztem magam ahhoz, hogy úrrá tudjak lenni érzelmeimen, anélkül, hogy kikapcsolnám. Sejtettem, hogy dühös lesz, hisz ki ne lenne az, ha ennyi idő után bukkan fel egy olyan személy, akit réges-rég meggyászolt és halottnak hitt. Majd döbben arca hirtelen haragosra váltott.  

- Hohoo, öcskös, nyugi! Én is örülök, hogy látlak. - állítottam meg a felém irányuló ütését, majd mondtam, lefogva a kezét. Lehet megérdemeltem volna, hogy betaláljon, de engem akkor se üssön meg ez a kis taknyos. Talán vámpír évben kb egykorúak vagyunk, de ettől még a nagybátyja vagyok, akinek akarja vagy sem, valamelyest tiszteletet kell tanúsítania. Az a 15 év, ami köztünk van, épp elég ahhoz, hogy én legyek a domináns helyzetben.
- Most bizonyára utálsz, gyűlölsz... legszívesebben karót döfnél a szívembe. Nos, ki kell, ábrándítsalak, ez nem fog megtörténni. Csak hagyd, hogy megmagyarázzam. - mondtam kissé gúnyos hangon, még mindig kezeit lefogva, majd enyhén hátra lökve. A düh vezérelte, ami miatt talán felém kerekedhetett volna, de úgy látszik a kis Dominic vámpírdiétát folytat. Hát ez az oka annak, hogy elengedte azt a lányt. Végül is ez is egy megoldás, jobb, mint az állati vér, de én személy szerint értelmetlen hülyeségnek tartom. Kihagyni a legjobb részeket, csak azért, hogy élve megússzák? Minek? Jó lehet, kevesebb munkával jár az utána lévő takarítás, de így lehetetlen teljes mértékben kiélvezni a dolgot.