To: Elijah

please don't leave me

words: 343 | note: Köszönöm! | music: - ⊰

Undorodom magamtól, és attól, amit tenni készülök. Undorodom attól a lénytől, akivé az évszázadok tettek. Már rég elvesztettem önnön magam, csak kapaszkodom valamibe, ami egykor én voltam. Mára már nem maradt más, csak egy őrült és kegyetlen ragadozó, aki magához édesget, majd eltaszít egy szó nélkül, s mégis egy semmitmondó kifogással. "Így helyes" Lehajtom fejem, ahogy hallgatom a vádló szavakat, előtör a bűntudat, a fájdalom. Én tettem ezt. Mint vihar dönti ki a fákat, és tesz falvakat a földdel egyenlővé, úgy töröm össze önző módon egy gyermek álmait. Úgy veszem el tőle, s állítom be magam a hazug szerepbe.
- Kérlek ne tedd nehezebbé, mint amilyen... Nem erről van szó... Meg akarlak óvni... - Hagyják el a szavak ajkaimat, és arcomra kiül, hogy Esther lelkével a sajátom is összeroppant, de vele el tudom feledtetni. Talán várnom kellett volna? Talán... Nem... Az elválás örökké nehéz, és én folyton engedek a bennem lévő vágynak, hogy legyen kit szeretnem. S mindig az sérül meg, aki a legfontosabb. Apró ökleit érzem a mellkasomnak ütődni, s hagyom,mert bár fizikailag nem fáj, lelkileg annál inkább felőröl, hogy mit tettem tönkre pár buta szóval. Kihozom belőle a farkast, és vele együtt ismét összetöröm benne a gyermeket.
- Képes vagy rá, nélkülem. Erős lettél! - Megtörtem én is, ez nehezebb, mint hittem. Fájdalmas sóhaj hagyja el ajkamat, ahogy felrémlik, hogyan húzódik el érintésemtől, és arcára lassan kiül a felismerés. Szavak nélkül is tudja, mire készülök, és hevesen tiltakozik ellene. Szólásra nyílnak ajkaim, de egy hang sem jön ki közülük. Én, aki mindig tudom, mit kell mondani, Esther gyermeki ártatlansága, a kétségbeesése, mely összetör és megnémít... Elakadtak szavaim, s hagyom, hogy megvádoljon. Hogy hazugnak nevezzen. Mert az vagyok. Egy hazug önző vad, aki mintha csak direkt élt volna vissza a lány szeretetével. Pedig nem így van. Vágytam a szeretetét, vágytam, hogy valaki felnézzen rám... Valakire... Akit a családomnak nevezhetek, ha már a fivérem és a húgom kifordulva önnön valójukból engednek utat a belső démonnak, melyet anyánk keltett életre több mint ezer éve. Én is ez lennék. Alattomos, kétszínű és álszent szörnyeteg. Mind közül a legrosszabb. Esther szemeibe nézek, s lehet, hogy nincsenek benne ezek, mégis oda képzelem. Az ég halk moraja sem ért egyet a ténnyel, hogy mit kell tennem. Menekülés, gyávaság. Egy eszköz. Ez számomra az igézés. Megkönnyíti mások életét, vagy elfeledtet mindent. - Nem hazudtam... - Szólok utána, de nem tudom befejezni visszakapott szavaimat, mert elrohan. Menekülni akar, de nem hagyhatom, hogy emlékezzen. Pár pillanatig hagyom, hogy távolodjon, hogy elegendő erőm legyen beszélnem hozzá. Hogy elfeledjem, nekem mennyire fáj, hogy segíteni tudjak... Pillanatok műve csak, hogy szembe kerüljek vele, vámpírsebességgel állom el az útját, és érzelmeimnek utat engedve hagyom, hogy kiüljenek az arcomra.
- Kérlek ne haragudj rám! Könnyebb lesz - Szólalok meg halkan, s ezekkel a szavakkal talán magamat is nyugtatom. A tekintetét kutatom, s nem engedem el őt. Amikor végre felveszem vele a szemkontaktust, egy pillanatnyi ideig hezitálok, mintha meggondoltam volna magam, mintha húznám a percet, de nem tehetem. Tekintetem idegenné válik, rideggé, s mélyen leengedem az oxigént a tüdőmbe. - El kell engedned engem. El kell hagynod ezt a házat, és amint kilépsz innen, felejts el vele engem is. Azt, hogy ismertél... Hogy megmentettelek... Mintha sosem találkoztunk volna - Hagyják el ajkamat lassan az igéző szavak. El kell mennie innen. Minél messzebb van tőlem, annál nyugodtabb vagyok. Bár most tekintetem elhomályosul, s egyetlen árva könny szabadul el igézés közben, de a feltámadó hűvös tavaszi szél leszárítja onnan. Még mindig fogom őt, majd magamhoz ölelem még utoljára, mert tudom, amint kilép az ajtón, mindent elfelejt. Azt, hogy ismert, azt, hogy megigéztem, mindent. Halovány atyai csókot lehelek homlokára búcsúzóul, míg tart az igézés utáni pár másodperces kábulat, majd hátrébb lépek. - Ég veled! - Suttogom a szavakat, szinte némán. Idegen, és jeges tekintettel lépek hátra egyet, majd amint még egyszer utoljára megnéztem őt, kegyetlenül fordítottam hátat neki, majd egy szempillantás alatt tűntem el a ház irányába, mintha ott sem lettem volna. Mintha ez az egész csak álom lett volna. De elfeledtettem vele, mert így láttam jónak. Elvettem az emlékeket, hogy újakat töltsön a helyére, és elvettem tőle, hogy ne kerüljön bajba emiatt... Örökké bánni fogom, de nem tehetem többé ezt. Nem engedhetek többé közel senkit magamhoz. Nem tehetek ki többé senkit az önzőségem okozta veszélynek...

szavak: 709 zene: The Last song... megjegyzés:  credit:

To: Elijah

please don't leave me

words: 420 | note:  | music: soothe my pain ⊰

A magány véres karmai ismét magukhoz ölelnének, s én szinte már bolond módon adom át magam nekik. Bolond és vak módon tépem ki magamból azokat a lényeket, akik túl fontossá válnak életemben. Vagy inkább önnön valómat tépem ki belőlük? Akárha egy fertőt, úgy tekintek most magamra. Végignézek a tavaszi kerten, s minden telve van az emlékekkel, mely keserédes bánattal töltenek el. Esther élete véges, és ha mellettem marad, talán túl röviddé válhat. Nem lehetek önző, nem hitegethetem magam, hogy ez a pillanat csak egy rémálom, melyből majd felébredvén csak egy rossz érzés marad hátra, semmi több. De ez a rémes valóság, a hideg önzőség világa, mellyel elszakítom a köztünk kialakult láthatatlan szálat. A hűvös szellő mintha elsodorná a vidám madárcsicsergést, és a napsugarak útjába most felhő tolakszik, mintha számomra nem lenne megérdemelt dolog a napsugarak lágy melegségét élvezni.
Nem először megyek végig ezen az úton, nem először engedek a lényemnek, aki szeretni vágyik, és Esther ezt sosem értheti meg. A harc, amit vívok, sokkal rosszabb, mint a legdurvább háborúk egyike. Ahogy hallom közeledő lépteit, ismét elönt a bizonytalanság, de mégis a szavak erőteljesen törnek elő, mintha nem én irányítanék. Mintha csak egy olcsó bábjáték lennék, egy bábjátékos kezében, aki kényszerít a szavakra, melyek eddig is elő akartak törni. Napok óta tudom, hogy meg kell tennem, de eddig gyáván elfordultam, s inkább öleltem magamhoz a lányt, ki akárha a lányom lenne, mintsem ellöktem volna. Inkább mondtam hazug, semmitmondó szavakat, minthogy kimondjam az igazat, s ezzel vak reménnyel kecsegtettem, ami nem volt több, csak hazugság. Hazugság, s épp ezért vagyok én a legnagyobb szörnyeteg eme földön. Ahelyett, hogy megmondtam volna, ahelyett... Álszent és önző módon engedtem magamhoz közel, s loptam be magam a szívébe, s jogos lesz, ha meggyűlöl, de minderre nem akarom, hogy emlékezzen...
Ellenkezése egyben önt el feszültséggel és mindent felemésztő bűntudattal, mely eddig is itt élt bennem, s most újult erőre kapva taszít a mélybe, miközben a szavak kibuggyanva bensőmből bántják meg a lányt, ki mindennél fontosabb lett.
- Esther... Ezt kell tennem... - Suta, önző kijelentések, kifogás. Három szó, mely mögé el lehet rejtőzni anélkül, hogy bármit is meg kelljen magyaráznom. Ezt teszem most is. Ahogy '59-ben is elmenekültem egy szerelem elől, most véremként szeretett lányomról mondok le, akárha egy koszos rongyot dobnék el. De ezt kell tennem... E szavak mögé rejtőzöm önnön magam elől is. De hiszen van alapja. Niklaus mindenkit elvett, akit szerettem, ha egy pillanatra is azt látta, hogy el akarom hagyni, ha egy pillanatra is a vágyott szeretet mellett döntöttem. Negédes hamis állítások, melyeknek hinni kezdek, majd hátrál tőlem, s bár arcát nem látom, undort képzelek oda, mely ellenem irányul, s egy másodpercre lehunyom a szemeim, majd ismét ráemelem barna tekintetemet. Közel lépek hozzá, s kezeim közé fogom arcát, letörölve a könnyeket, melyeket tőlem kapott, én okoztam. A lelkem maradéka is darabokra törik. - Te nem hibáztál... Nincs mit helyrehoznod, nekem kell! Nem lett volna szabad közel engednem... Túl veszélyes ismerned engem! - Jelentem ki határozottan, ámbár megtört hangon. Elhatároztam, hogy önzőn veszem el tőle az emlékeit, melyben én vagyok, még véletlenül se jöhessenek rá, hogy egykor sajátomként szerethettem egy gyermeket, akit el kellett engednem. Őt óvom ezzel... Így kell tennem. Férfi létemre érzem, hogy könny marja a szemeimet, de nem engedek utat a sós könnyeknek. Már régen meg kellett volna igéznem, mégis valami visszatart... Talán várok valamire, talán csak húzom a percet, mely elkerülhetetlen...

szavak: 560 zene: Solitude megjegyzés:  credit:

To: Elijah

please don't leave me

words: 435 | note:  | music: soothe my pain ⊰

Jó ideig csak őt figyelem. A kezeit, a gyakorlott és precíz mozdulatokat, a nyugodt, türelmes penge könnyed fordulását. Aztán végre képes voltam összeszedni magam és megszólalni. – Akármiről. Az utakról. Az országokról, ahol jártál. – nem tudtam többet mondani. Azt akartam, hogy beszéljen, mert amíg mesél addig én a képzelet világába, merülhetek és nem kell foglalkoznom a fájdalommal mi testemben lapult, nem kellett e világ terheivel harcolnom. Lélekben már Itália földjén jártam, a francia riviérán futottam, az angol ajkú népekkel teáztam és a kelet vadjaival harcoltam. Elképzeltem magam a 18. század szűz lázadójaként, aki a szabadságjogokért harcol. Odaképzeltem magam Párizs ragyogó városába, ahol szüfrazsettként mondok nemet a férfi hatalomnak. Ebben a világban egy ragyogó olasz lovag karjai ölelték testem és óvták álmaim. Olyan életeket képzeltem, melyekben túl erős vagyok ahhoz, hogy egy férfi is megbecstelenítsen, amiben nem befolyásolnak és nem faragnak belőlem szörnyeteget. Ezért akartam hallani merre járt élete során. Feledni akartam azt a világot, amelyből én érkeztem, és amelynek vádló igazsága kísértett.
Végül ha mesélt, ha nem, idővel a szobában kötöttem ki egyedül. A saját szobámban. Nem akartam elhinni, hogy mindez a valóság, még most sem. Álomszerűnek tűnt ahogy a baldachinos ágyra huppantam, miközben óvtam sebeimet. Tündérmese volt mindez habbal. A pamut és gyapjú közé feküdve hunytam álomra tekintetem.
Sikolyom még a másik épületben lakó házvezetőnőt is felverte, aki ugyan megszokta már gazdája természetét, de ez még neki is sok volt. A francia nő kétségbeesetten próbált megóvni a vámpírtól, akit azzal vádolt, hogy egy gyermeket bántalmazni, megbocsáthatatlan tett, miközben egyre hevesebben próbált felrázni a kínzó álomból minek rabja voltam. S mikor végre lecsengett a delíriumi köd, tekintetem a nőre vetült, aki az élete árán óvott, anélkül, hogy ismert volna. – Jól vagyok… jól vagyok… - suttogtam és a vámpírra emeltem a pillantásom, remélve, hogy még nem bántotta a nőt, aki nem akart többet pusztán megvédeni engem.

Felelősséget vállalni valakiért közel sem annyi, hogy befogadom, és hagyni élni a világát minden felelős intelem nélkül. Nem tudom, miért kezdtem el hozzá kötődni, de nem szabadott volna hagynom, hogy valaki beférkőzhessen a ridegség és közömbösség álcája mögé, mégis túl gyorsan történt minden. Mire felocsúdtam a lány már a kocsimban volt és védeni akartam. Vigyázni rá, mintha az apja lehetnék. S ezzel tudat alatt lett egy gyenge pontom, amivel visszaélhetnek, de nem hagyom, ki akarok lépni a múlt árnyékából, mely eddig elfedett mindent előttem. Most végre valami esélyt látok, és nem akarom elengedni. Főleg most. Pedig a legutolsó eset intő példa lehetne. Celeste. Ő volt az utolsó lény, akit szeretni akartam, akit a családom elé helyeztem, mert végre egyszer az életben a saját életemet akartam élni valaki mellett, aki feltétel nélkül viszont szeret. Ő boszorkány volt, és meg tudta volna magát védeni, hacsak nem... Nem hagyhatom, hogy a régmúlt emlékei előtörjenek, de a lány könnyed megjelenése felidéz néhány emléket.
Megtörtsége viszont eltereli gondolataimat,és ahogy a lépcsőn felkísérem és kitárom az egyik ajtót, meglepett arca mindent elterel. Egy pillanatra én is végignézek a szobán, soha nem használom, azt hiszem a házvezető lánya használja, ha itt alszanak a barátnői... Ahogy a fürdőajtaját fixírozom tekintetemmel,mely egy vékony csíkon belátást nyer a hófehér fürdőszobára, ha nem az enyém volna nem tudnám, hogy ez a szoba rejt egy sarokkádat és egy zuhanykabint is a mosdón és a toaletten kívül. Ez a legnagyobb szoba a sajátom után, ezért kezdtem ezzel. A többi szoba sem kicsi, s bár sosem lesz együtt a család, mégis szerettem a nagyobb, szinte már kastélynak beillő házakat.
-Persze, hogy maradhatsz, de nem kell magáznod, ha egyszer már tegeztél... - Jegyzem meg halkan, miközben a félfának dőlve figyelem, ahogy az ablakból megláthatja a hatalmas hátsókertet. Élvezem a kilátást, még ha éjszaka is, bár jobb szeretem kinn lenni, mint benn. Mikor elkérezkedik enni, csak egy apró biccentéssel teszem szabaddá az utat, amit eddig elálltam, majd megfordulva lassú léptekkel követem őt. Ám a lépcsőfordulóban elidőzök egy fafaragvány előtt, mely fivérem keze munkáját dicséri. Jó pár darabot magammal hoztam, vagy megvettem kereskedőktől, mert mindazok ellenére, amit tett még mindig hiszek benne, hogy megjavul, hogy visszakapom a rég elveszett öcsémet. Hinnem kell, hogy egyszer a családom ismét egyben lesz. Szinte szellemként térek a hatalmas nappali antik és kellemesen hűvös légterébe. A kandallóban csak pislákol a tűz, s teszek pár fadarabot rá, hogy ne aludhasson ki, hanem fellobbanjon, akárha bennem a vágy a törődésre. Hosszú percekig járatom a tekintetem a lángnyelvek között, majd megfordulok, és még körbenézek az antik faragott lábú bútorokon,melyek krémszínt kaptak a tervezőtől, a fehér járólap ridegségét csak a halvány pasztell függönyök enyhítik, melyek elrejtik szemem elől a hatalmas teraszt, amin át a tóhoz lehet eljutni. Egy pillanatra a konyhába igyekezvén megakad a szemem a bejárai ajtón, és most először zárom kulcsra. Soha nem teszem, mert nincs mitől tartanom, de most van kit féltenem, így megteszem.
Minden egyes mozdulatom szinte felér egy lassított felvétellel, legalábbis én annak érzem a hétköznapi rutinfeladatokat. A konyhába sietek, hogy kitölthessek még egy kávét magamnak, mely már jéghideg, így beteszem a mikróba. Csodálatos találmány, s bár a tudomány és technika úgy fejlődött, ahogy az éveim száma növekedett, némelyik szerkezetet még mindig feleslegesnek tartom.   Csinálok még már szendvicset a lánynak, és magamnak is, hiszen érzem, hogy éhes vagyok, de nem tartom okos ötletnek előtte elfogyasztanom a "reggelimnek" csúfolt vértasakot. Épp az első faltatot nyelem le, mikor visszatér a konyhába, és leül az pult mellé. Kérdésére szemöldököm a magasba szalad, de inkább csak a meglepettségtől. Hiszen meglep, hogy azt akarja, meséljek egy életről, helyekről, ahol jártam. - Ha mindent elmesélnék neked... Nos túl rövid az este, hogy mindent elmeséljek... Túl sok helyen jártam... Mire vagy kíváncsi? - Válaszolok kérdéssel, hiszen most engem lep meg, most én érzem zavartan magam, mert nem tudom, mit is mondjak, vagy hol kezdjem a válaszom... - De ha szeretnéd, utazhatunk is... - Ajánlom fel, hiszen megtehetem, hogy elvigyem máshová, és talán még nagyobb biztonságban is lehetne így... Majd magamban megrázom a fejem, és a tartás, mely eddig is ott volt... Még mindig rettegek attól, hogy miattam esne bántódása, s félek, hogy ez az idő előrehaladtával csak rosszabb lesz...  

szavak: 692 zene: Broken megjegyzés:  credit:

Halk szipogás kísérte szavait. Féltem, rettegtem, hogy ellök, hogy beismerésem után valóban szörnyeteggént néz majd rám. Az voltam. A mai napig egy érzéketlen katona, aki felett, ma átvette az uralmat az a tiszta lelkű, oly sokat bántott gyermek, aki az imént Elijah mellkasába fúrva fejét zokogott. S hallgatva szavait, azt gondoltam, hogy mindez nem lehet valóság. Idegen voltam számára, miért adna nekem új reményeket, álmokat, életet? Elhúzódva tőle léptem odébb pár lépést, hogy teszteljem, elhomályosul-e alakja, hogy kiragad-e majd a halál hideg karma… hiszen mi más lehet a magyarázat erre? Illúzió csupán. Nem, ez nem lehet a valóság. Elijah csak a képzeletem szüleménye, miközben azok a vámpírok a testemet gyötrik, miközben kiszipolyozzák az életet belőlem… én pedig elbújva a valóság elől, teremtettem egy új világot, melyben valaki megment és melyben valaki szeretni akar. Tincseimbe túrva rázom meg a fejem, halkan utasítva el, mindezt. – Meg fogok őrülni… - nyögöm halkan, miközben a márványlapokra potyogtak könnyeim. – Ezt csak képzelem, igaz? – kérdem hirtelen és gyomromra szorítva kezemet a fájdalom miatt, hajolok kétrét. Egy lépést sem vagyok képes tenni még hozzám nem lép és vissza nem ránt a józanság földjére. Hosszú-hosszú percek telnek el mire ismét magamra találok ölelésében. Csitító szavai leveszik a képzelet terhét vállaimról de jó ideig nem bírok még lépni. Emésztem, hogy van valaki, aki anélkül ér hozzám, hogy birtokolni akarna. Elveszve érzem magam ezért karjába kapaszkodva lépdelek felfelé a lépcsőn és nem szólok egy szót sem, még fel nem tárja előttem a lakatlan szobát. Árvaként, több mint tíz évig osztoztam egy szobán, még négy lánnyal. Életem első szobáját tárta elém. Azt sem érdekelt volna, ha ez csak egy lyuk és nincs benne semmi. Ehelyett, egy halványzöld szín fogadott, meleg, ki tudja hány éves tölgyből faragott bútorok, egy hatalmas, baldachinos ágy melyen óriási paplanok és vagy két tucat párna pihent, meleg, barátságos lila színben. – Ez az enyém? – nyögtem ki leesett állal és belépve a falra futtatva ujjaimat jártam körbe a szobát. Ámélkodó pillantással illettem mindent ami helyet foglalt. Ujjaim határozottan futottak rá a faragásokra, a puha anyagokra, a selyemre, a szilárd szobrokba és az egyetlen növény leveleire. Aztán az ablakhoz léptem, melyhez egy kis heverő helyet alakítottak ki. A kilátás, eszméletlen volt. A hatalmas birtok mi a ház mögött terült el, egy tóra és egy erdőre oszlott, mely tökéletes összhangban létezett egymás mellett. Csillogó tekintettel fordulok vissza hozzá. – Komolyan mondja? Maradhatok? Megígéri? – kérdem hirtelen, hogy végre megengedhessem, hogy teljes valójában feltöltsön a remény. Arcomról sugárzik az öröm, ahogy bólint. Sosem volt apám, aki megvédett volna… és itt volt a férfi, aki magához fogadott. Így vagy úgy, de éreztem, hogy egy kötelék kezdett kettőnk között feszülni és nekem eszem ágában sem volt ezt elvágni. – Nekem muszáj ennem… - mondom csöndesen de mosolyogva de nem veszem azonnal a konyha felé az irányt. – Szabad? – kérdem és a folyosó felé bökök fejemmel. Ha bólint, már ott sem vagyok. Azonnal fel akarom fedezni a helyet, így mint egy bolond rohanok fel és alá, újabb és újabb ajtókat tépve fel magam előtt. Bő negyed óra elteltével érkezek csak meg én is a konyhába, Elijah mellé. – Köszönöm. – nyúlok kissé szégyenlősen a szendvics után s hiába sóvárgok az éhségtől, csak apró falatokban, illedelmesen merek nekiállni. – Mesélne nekem? – tekintetemben egy gyermek lelke csillog – Mesélne nekem arról, hogy milyen helyeken járt? Én sosem utaztam igazán…

Még mindig meglep, hogy mire képesek a vámpírok. Azért "nevelni" egy gyermeket, aki vérfarkas, hogy érzelemmentes katonaként öljön és gondolom, ha hibázik, ugyanolyan kegyetlenséggel bünteti meg, mint bármelyik sorstársát. Elborzaszt a tudat, hogy képes valaki ilyet tenni egy gyermekkel, akinek nem ez lenne a feladata. A gyermek meg nem kérdez, nem lázad, csak teszi, amit tennie kell. Érzem, hogy kötődni kezdek a lányhoz, kinek sorsa hasonló az enyémhez. Egyedül van, és védelemre szorul, amit meg akarok adni neki, mégis a félelem karmai fonódnak torkom köré, mert tudom, ha bárki tudomást szerezne róla, baja esne. És bárki alatt egyetlen személyt értek most, aki soha nem hagyta, hogy valaha boldogok lehessünk. Hiszen attól rettegett mindig is, hogy magára marad, hogy elhagyjuk őt, pedig soha nem tettem volna, mégis ő maga volt az, aki most elüldözött. Aki gyerekes viselkedésével ellenkezést váltott ki belőlem, s bosszúra éhes felem feléledt. Ahogy elnézem a lányt, azon gondolkodom, hogyan is tudnám megvédeni őt attól, ami engem körül vesz? Hiszen a legutolsó közeli kapcsolatom kudarcba fulladt. Elüldöztem Elenát magam mellől azzal, hogy megmutattam azt az oldalamat, amit nem akartam, hogy valaha is lásson, mégis megtettem, mert nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy valaki iránt szeretetet vagy szerelmet érezhessek. Mert a régmúlt sebei folyton itt susognak a fülemben, s nem hagynak nyugodni. Rettegés kerített hatalmába akkor is, és most is, és nem akarok így élni. - A legutóbbi lény, akit közel engedtem magamhoz... - Elharapom a mondatomat, nem akarom elijeszteni. Mert a mondat végén csupán egyetlen rideg szó áll... Meghalt. Körbevesz a halál hűvös érintése, s üldözni fog akárha egy röpke pillanatra is meg akarom ízlelni az örömöt, vagy azt az érzést,amit egy másik lény ragaszkodása és szeretete adhat. Lehajtom a fejem, miközben szavait emésztve ízlelgetem a mondatot, mely a nyelvem hegyére kúszott hirtelen. - Akár én is mondhattam volna ezeket a szavakat. Ahogy belőled Damien úgy apánk belőlünk is szörnyeteget csinált azzal, hogy évszázadokon át üldözötté tett minket. Nem kell magyarázkodnod, megértem... - Hajtom le a fejem, miközben tudom, hogy most kell erősnek lennem, és nem elrohannom azzal a mondattal, hogy meg akarom óvni,l pedig tudom, hogy ez a pillanat is el fog jönni egyszer. Amikor majd a szemébe nézve egyetlen igézéssel törlöm majd ki az emlékeit rólam, hogy még véletlenül se sodorhassam bajba. S bár remélem, hogy eme pillanat várni fog és soha el nem jön,, a múltbéli tapasztalatok elég intenzíven tolulnak elő most, hogy érzem, törődnöm kell vele és vigyázni rá. Hogy ne bánthassa senki, meg kell tanítanom megvédeni magát, és nem csak támadni, hanem arra is, hogy felmérve a helyzetet hozhasson okos döntéseket. De ez még mindig várat magára, hiszen most azt akarom, hogy pihenjen. Hogy megnyugodjon. Ahogy magához szorít, kezem védelmezőn öleli körbe, s államat a fejéhez érintem. Egy pillanatra behunyom szemeimet, s próbálom kizárni a múlt árnyait, a vészjósló megérzéseimet, mindent, ami nem ide tartozik. Csak egyszer az életben szeretném normálisnak érezni magam.
- Kérlek ne szabadkozz olyanért, amire vágysz... Nem szégyen, ha egyedül érzed magad, s a szavamat adom, hogy amíg tudok,itt leszek veled! - A szavamat adom neki, de a csavar benne van, hiszen, ha önhibámon kívül nem tudok többé rá vigyázni, teszek majd róla, hogy ne emlékezhessen rám. Ha eljön az ideje el kell egymást engedjük, s minél több időt töltünk együtt, ez annál fájdalmasabb lesz. Főleg számomra. Túl hamar kezdek ragaszkodni, s törődni... Az egyik legnagyobb hibám a naivságon kívül.
- Megmutassam a szobád? Még választhatsz is! - Engedek meg magamnak egy félmosolyt majd a lépcső felé véve az irány indulok el. Az emeleten hét szoba van, lenn még három és van egy melléképület a házvezetőnőnek. Mindent egybevéve vámpírok nem tudnak ide bejönni, ami nem árt, ha annyi ellenségem van. Ahogy felfelé haladok gondolataim ismét messze visznek a valóságtól, de ez nem gátol meg abban, hogy a folyosóra érve a bal oldali első szoba ajtaját ki ne tárjam. Felkapcsolom a villanyt. Egy halványzöld szobát rejtett a sötétség, és ezen kívül még hat szoba vár a lányra, ha ez nem megfelelő. Igazából kissé zavartan érzem magam, nem tudom, mit szeret egy olyan lány, mint Esther, de talán majd közel enged magához egyszer...

szavak: 683 zene: Broken megjegyzés: credit:

Kérdésére azonnal bólintottam. – Igen. Vámpír. – Elvakított a férfi iránt érzett rajongásom. Megmentette az életemet majd túlélőt faragott belőlem. Elijah jól gondolta. Az én életem már kiskoromtól kezdve a csatamezőn vívott harcokban merült ki. Nem ismertem mást. Az árvaházban eltöltött egy évtized, nem adott mást csak sebeket. Ott szúrt meg ahol és amikor csak tudott. Emlékszem, több család gyermeke is bántalmazott, ha meg egy normálishoz kerültem, mondjuk egy gyermektelen párhoz, ők egy vagy két hónap után rájöttek, hogy más fajta gyermekre vágynak. Én túlságosan is kötődtem a könyvekhez. Az én világom más volt mint a legtöbb gyereké. Az enyém sokkal sötétebb volt, árnyakkal teli, magányos. Barátaim nagy nevek voltak csupán, kikkel sosem találkoztam ugyan személyesen, mégis közelebb éreztem őket magamhoz. Dickens, Shakespeare és még oly sok író, költő, főhős kapott helyet szívemben, ellenben az igazi világ emberei közül, aligha akadt egy, talán kettő, akihez képes voltam kötődni. Az iskolapad csak még rosszabbá tette a helyzetet. Egyike voltam azokak, akiket előszeretettel terrorizáltak társai, amiért más volt, mint ők. Lehet, hogy rövid ideje járom a földet de az biztos, hogy kijutott a szenvedésből. Ám, a legtöbb terrorizált gyerekkel ellentétben, én képes voltam visszavágni, amit hezitálás nélkül meg is tettem. Emberként öltem meg azt a két fiút, akik megerőszakoltak, majd vérfarkasként téptem szét a többit. Damien hatalmat adott a kezembe, olyan erőt, amelyről a legtöbb gyerek csupán álmodozhat és én nem féltem élni vele. Aztán mikor a bosszú lecsengett, következtek a megbízások. Az a sötét korszak, amelyben megannyi ártatlan életet vettem el, csak mert ezt diktálta a parancs. Ma éjjel, pedig majdnem megfizettem mindennek az árát. Elijahra pillantottam. Tekintetemben fájdalom villant amikor tenyere az enyémre simult és elrántva karomat kezdtem dörzsölni a helyet, ahol bőrünk összeért. Önvédelmi mechanizmusom azonnal bekapcsolt. Nem szoktam meg a férfiaktól a gyöngéd érintést, épp ezért váratlanul ért és nem is tudtam mi lenne rá a helyes reakció. Tudtam, hogy megbántom vele de akaratlan lépés volt. – A legutóbbi férfi, akit közel engedtem magamhoz, szörnyeteg faragott belőlem. – suttogtam csöndesen, erőtlenül. Tisztán láttam magam előtt a múltat melyben velem egykorú lányokat gyilkolok le, mert Damien azt mondta. – Nem ismerek más életet. Abban vagyok jó, hogyan legyek szörny. – nem bírtam tovább. Könnyeim nekieredtek. Ahogy Elijah mondta. Gyermek voltam, ha elismertem, ha nem. Egy gyerek, akinek szüksége volt egy apára. A következő pillanatban már a férfit ölelve zokogtam. Ölelésem választ adott kérdésére. Nem érdekelt mit diktálnak a természet törvényei, sem pedig az, hogy a józan ész, ellentmondást nem tűrve akarta elhagyni a házat. Mindig is az ösztöneimre hallgattak, azok, pedig már a kezdetektől azt súgták, hogy bízzak meg a férfiben. Nem is akartam mást tenni. Még könnyeim az ingét áztatták, addig ujjaim begörbülve szorították a férfit, hogy még véletlenül se eresszen el. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire éhesen vágyom arra, hogy valaki szeressen, hogy önző célok nélkül akarjon gondoskodni rólam, mert nem tudtam, hogy ilyen is lehet egy férfi-nő kapcsolat. Azt tudtam, amit ismertem és abban tökéletesen jó is voltam. Teljesíteni a parancsot, megfelelni az elvárásoknak. Engedelmeskedni, meghajolni, kitaszítani az érzelmeket, elnyomni a fájdalmat, ölni, halált hozni élet helyett, pusztítani. Kérdések nélkül lépni tovább, át a hideg hullákon, üzletet kötni, menetelni előre. Jó pár percig sírtam még végül úgy éreztem, képes vagyok ellépni mellőle. – Sajnálom. – hüppögtem – Én csak… - magyarázkodni akartam de magam sem tudom miért. Mentséget kerestem, mert ha hibáztam, Damien kegyetlenül megbüntetett. Azt mondta az én érdekem, hogy megtanuljam, egyetlen hiba elég ahhoz, hogy megölessem magam. Ezért hát ha volt is bennem érzelem, hát a félelem, hogy hibázok, hogy valamit nem csinálok tökéletesen, bizonyosan ott volt bennem. – Szeretnék maradni. – Tekintetem lesütve léptem még egy lépést hátrébb majd sóvárogva pillantottam végig a ház falain.

Végignézek a lányon, s egy pillanatra elkalandozik gondolatom. Egy lányt látok, aki árván maradt, aki egyedül áll a világgal szemben. Mintha egy részben önmagamat pillantanám meg benne. Elveszett és csak vágyik valakire vagy valamire, ami vagy aki biztonságot ad. Sosem volt gyerekem, de mintha egy új atyai érzés ébredne fel bennem, s úgy érzem törődnöm kell vele, mégis egy részem tart tőle, hogy túl fontossá válik nekem a lány, hogy majd Niklaus rajta keresztül akar megtörni, s minél több időt töltök a lánnyal, annál nagyobb fájdalmat tud vele okozni. Nem hagyhatom magára, s nem mehettem el szó nélkül a csapat mellett, aki éppen készülte volna megerőszakolni őt. Mikor ránéztem, jelek nélkül is éreztem, hogy élni akar, hiszen ilyen fiatalon nem akarhat meghalni. Főleg így, ilyen csúfosan. Egy pillanatra még most is elönt a harag, de ő nem láthatja, amikor én felsőért megyek az emeletre. Most csak a sajátomat tudom adni, mivel a házvezetőnő ilyenkor még alszik, s nem akarom zavarni, de a lányának biztos, hogy hasonló a mérete.
Mikor feltettem a kérdést, nem is számítottam válaszra, így csak csendesen bevezettem a konyhába, és szendvicsnek álltam neki. Igazából ezt tartottam a legegyszerűbbnek ilyen kései órán, s szinte művészi precizitással készítem el. Mintha egy örök értékű darab lenne, miközben ez csak egy szelet kenyér és felvágott, vagy sajt, saláta... Étkek, melyek csak terelik a gondolataimat a mardosó vérszomjtól, étkek, melyek egykor életmentők voltak, már nem jelentenek számomra semmit. Keserédes félmosoly bujkál ajkam bal sarkában, s nem engedek neki, mégis előtör, lehatom fejemet, miközben hallgatom a lány szavait. Még beszél, miközben én kávét öntök magamnak, neki pedig narancsot veszek elő a hűtőből. Nem ízesítem a kávém, hanem, ahogy a kiöntöttem, már emelem is ajkamhoz, hogy megízlelhessem az ízét. Még mindig langyos, tehát alig egy órája főzhették. Érdekes, hogy a házvezető amilyen későn fekszik, olyan korán kel.
A lány szavai fizikai fájdalommal égnek bele emlékezetembe, s arcán elidőzve figyelem, miként változnak a vonások egy-egy emlék felidézésekor. Nem ez lett volna az első... Annyi szörnyűség van a világban, s az alig fél órája emlegetett mese egy másodperc törtrészéig csábítónak hat, de ugyanakkor tudom, hogy ez az opció Niklaus kezében van azokkal az átkozott tőrökkel. Ez a gondolat sem lehet valóság, s minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt kiküszöböljem. Hogy ne adhassak esélyt neki arra, hogy ismét koporsóba zárjon.
"Én beleszerettem." Szavak, melyekre egy szomorú mosoly tűnik fel arcomon. - Mi volt ő, hogy katonát képzett belőled? Vámpír? - Szalad ki a kérdés a számon. A név ismerős, de hosszú életem folyamán megannyi Damiennel találkozhattam már, s egyet közülük én tettem azzá, ami én is vagyok. Majd elhagytam, mert apánk üldözött. Fogalmam sincs, él-e még, vagy apánk játszi könnyedséggel tépte ki halott szívét a mellkasából. Gondolataim néhol elkalandoznak, de a lány minden egyes szavát hallom, mindent, amit meg akar velem osztani, s nevem említésére felkapom a fejem. - Tudom, hogy nem akartál meghalni. Lehet, hogy te nem így gondoltad, de én láttam az élni akarást rajtad... Azok pedig... Kihívták maguk ellen a sorsot azzal, hogy nem vettek komolyan... - Mosolyodom el úgy, hogy most a fogaimat is láthatja. Nem a vámpírfogaimat, azokat elrejtem, hiszen nem elijeszteni akarom, hanem sokkal inkább megvédeni. Gondoskodni róla, és olyanra tanítani, amire talán ez a Damien sosem taníthatta volna meg. Hiszen az élet nem csak harc, és a harc nem lehet az élet... Főleg egy ilyen fiatal lánynak, mint Esther.
- Nem vagy egyedül... - Szólalok meg hirtelen, s még magam is meglepődöm, miközben kezemet a kézfejére helyezem, hogy enyhén megszorítsam, hogy szavaimat alátámasszam eme tettel. - Én itt vagyok neked... Ha szeretnéd... Meg tudlak védeni, s tudlak tanítani amire csak szeretnéd... Csak engedd! - Hirtelen lepillantok a kezeinkre, s most tudatosul bennem, hogy a lány a maga ártatlanságával belopta magát a szívembe, s fájón mar belém a felismerés mennyire szerettem volna családot. Gyermeket. Egy lánygyermeket, aki felnéz rám, aki tisztel, s akinek én is fontos vagyok. Szeretetet, mely feltétel nélkül csak az enyém. De ez csupán vágyálom, s mégis Esther a lány, akit elfogadtam volna lányomként... Elkapom a kezem, mert a gát, mely bennem van, nem enged túl közel férkőzni másokhoz.
- Sajnálom. Tolakodó voltam, ez a te döntésed... Nem kötelezlek semmire - Engedek meg egy erőltetett mosolyt, majd nagyot kortyolok a kávémból, mely szinte teljesen hideg, mégis meleggé teszi kihűlt tagjaimat. A teraszajtó felé nézek, mely a konyhapulttal szembe nyílik a hatalmas hátsókertre, s bár sötét van, vámpírként ez sosem okozott gondot. Látom a fák körvonalait, ahogy hallom egy varjú károgását, majd tekintetem visszasiklik Estherre, mintha kérdezne, mintha kíváncsi lenne, hogy dönt a lány. Elmenekül egy Ősi elől, vagy elfogadja a segítségét...

szavak: 762 zene: Broken megjegyzés: Megint elsodort a hév credit:

HA házba lépve még mindig szinte kábultan bámultam, annak mesebeli vonásait, miközben kellemes, meleg előszobája, tárt karokkal fogadott engem. Belmagassága nagyobb volt, mint eddig bármit láttam és már csak ez miatt is álltam megkövültem, egy lépést se téve tovább. A másik oka ennek, a férfi kérdése volt. Lehervadt mosolyom. Nem akarok róla beszélni. Ha beszélek a férfiről, ismét gondolnom kell rá… és ha gondolok rá, feltörnek az emlékek. Megráztam a fejemet, ahogy könnybe lábadt tekintetem. Hosszú percek után, mély levegőt véve, szinte suttogva kérem, hogy hozzon nekem egy pólót. A zakó ugyan elfedte a lényeget de alatta meztelennek éreztem magam és emiatt, úgy éreztem, hogy lassan, elsüllyedek szégyenemben. Nem akartam hogy még egy férfi lásson így, akaratom ellenére. Ha a felső végre rajtam volt, követtem a másikat a konyhába és még Elijah pakolni kezdett, addig én egy jó ideig csöndben figyeltem csupán. Végül megköszörülve a torkom kezdtem el beszélni, csöndesen, bizonytalanul még ujjaim a hosszú ujjú póló szélével játszottak idegesen. – Egy évvel ezelőtt, két iskolatársam megerőszakolt az iskola focipályáján. Akkor még szűz voltam. – ha nem lett volna vámpír, talán nem is hallja szavaimat – Damien talált az összetört testemre és megmentette az életemet. Ő avatott be abba, amit ma tudok. Ő tett azzá, aki vagyok. Megtanított küzdeni, harcolni. Így váltottam ki a gént. Megöltem a két fiút aki ezt tette velem. – Csend. Ahogy étel került elém, elhallgattam. Fene tudja mikor ettem utoljára és most pokoli éhesnek éreztem magamat. Csak úgy faltam a szendvicseket magamba és csak akkor álltam meg egy pillanatra, amikor úgy éreztem, félrenyeltem. Mikor már csillapodott az éhség, folytattam a történetet. – Aztán tovább formált. Harcost nevelt belőlem. Szerintem katonát. Több mint fél évig jártuk a világot és… nos, aki többet fizetett, annak segítettük az ügyét. – furcsa volt hallani a saját történetem, amit senkinek nem meséltem el ezelőtt, hiszen Damien volt az egyetlen igazán fontos ember az életemben. – Én beleszerettem. – voltam most még talán csöndesebb, mint az elején. Tekintetem lesütöttem és a póló ujjával söpörtem le a könnycseppet mi megtagadva parancsom bújt elő. – Ő pedig elhagyott. Egyedül pedig, nem tudom, mit kellene tennem. – vallottam be magamnak is majd, csak, hogy ne kelljen megint beszélnem, ismét az étel felé fordultam. Valóban régen ettem ennyit és nem, azért mert bárki éheztetett volna. Amióta Damien elhagyott, nagyon keveset ettem. Nem tűnt fontosnak. Most viszont, ahogy itt ültem, átfagyva, sérülten, úgy faltam, mint aki még soha nem evett. – Elijah. – szólaltam meg hangosabban mint eddig és jóval határozottabban is. – Azt hiszem, ma meghalni indultam. – sütöttem le tekintetem szégyenemben – Köszönöm, hogy nem hagytad. – fúrtam pillantásom az övébe, mert azt akartam, hogy tudja, ma nem csak a gyalázattól mentett meg. Ma, Elijah, az ősi vámpírok egyike, megmentett engem, önmagamtól is. – Nem akarok meghalni… de nem tudom mit tehetnék, hogyan boldogulhatnék egyedül. – fordultam teljes testemmel felé miközben azon morfondíroztam, hogy milyen jól tettem, hogy hallgattam ösztöneimre és a férfire bíztam magam.

Felkapom a fejem, mikor határozottan rávágja, hogy ő már nem gyerek. Nekem az... A korát nem tudnám megmondani, de az arca fiatal, s eme megnyilvánulása bizonyítja, hogy  még gyermek, hiszen gyermeki fejjel gondolkodik. Idejét sem tudom, én meddig éreztem magam annak, de azt tudom, hogy a vámpírrá válás kiölt belőlem mindent, ami efelé hajtott volna. Túl hamar nőttem fel, s túl hamar kaptam a pofonokat az élettől. De nem siránkozom, hiszen még mindig élek, s bár sokan a halálomat kívánják, nincs fegyver, ami meg tudna ölni. Egy pillanatra elnézek Esther válla fölött, majd, mikor a történetet mondja a családomról önkéntelenül is mosolyra húzódnak ajkaim.
- Kissé bibliai hangzású nem? Vagy tündérmesébe illő... Eme koholmányt azok találták ki, akik a hatalmunkat akarták megtörni. Ekkor döntöttünk úgy, hogy elvegyülünk, s ránk találni csak akkor lehetséges, ha mi hagyjuk... - Jelentem ki még mindig mosolyogva, majd utolsó mondatomnál megrántom a vállam, és az éj sötét egét kezdem el kutatni. A szél hűvös, mégsem fázom... De talán az az egy zakó nem lehet valami kellemes viselet. - Ugyan, nincs miért sajnálkoznod... Ezt a történetet még nem hallottam... - Jelentem ki még mindig mosollyal az arcomon, de az út további felében a társalgás elakadt, bár a csend most sokkal kifizetődőbbnek hat. De a csendet egy sikoly szakítja félbe, ami egy pillanatra kizökkent a vezetésből, de nem annyira, hogy elveszítsem az uralmat az autóm felett. Mikor megérkeztünk a házam elé, egy pillanatra végigjáratom a tekintetem rajta, de igazából hallgatom a házat, melyben csend uralkodik.
- Igen ez a házam... Gyere - Invitálom beljebb a házba, majd, miután beértünk a tágas és sötét előtér fogad. Felkapcsolom a villanyt, majd bezárva az ajtót egy pillanatra a fénynél jobban szemügyre veszem Esther-t. - Nem vagy éhes? Akad valami a hűtőben, addig elmesélhetnéd, mit kerestél odakint egyedül, és ki hagyott el? - Indulok el a konyha felé, s tudni akarom, miért... vagyis kiért kockáztatta az életét odakinn. Ha én nem arra járok, valószínűleg már halott lenne, s nem hiszem, hogy erre vágyott. A tekintetében láttam az élni akarást, de annyi vámpír ellen telihold nélkül esélye sem lett volna. Fogalmam sincs, hogy mire vágyhat egy annyi idős lány, mint Esther, és őszintén ez a helyzet még nekem is új, de valamiért már most vigyázni akarok rá, mintha egyfajta kötelességnek érezném, vagy egy ajándéknak... Talán segíthetjük egymást, talán tanulhatunk egymástól, s a bizalom érzése kialakulni kezd bennem...

szavak: 395 zene: Mercy megjegyzés: Pocsék -.- credit: ♥

Habár tekintetem a sötétséget fürkészte, nagy is figyeltem arra amit mond. - Nem vagyok gyerek. – mondtam dacosan, mert nem is éreztem magam annak. Az elmúlt egy év kínjait nem, hogy egy felnőtt nőre nem tehetnék de egy gyermekre még kevésbé. – Az ősi család? – vontam fel szemöldököm és elképedve fordultam felé. Persze, hallottam történeteket róluk, már amennyit Damien mesélt de ő úgy tudta, hogy az ősiek nem mutatkoznak többé a nagyvilágnak. – Azt hittem ti már lemondtatok erről a világról… hogy túl sok mocskot és halált láttatok már, hogy túl kevés ártatlanság maradt benne, ezért elfordultatok tőle és aludni mentetek, hogy csak akkor ébredjetek ismét, ha letelt egy emberöltő. – szavaim szinte már nevetségesen hangzottak, ahogy elhagyták őket. Kissé még bántanám is, hogy azonnal kikezdtem a férfit, aki megmentette az életemet. – Sajnálom. – tettem hozzá gyorsan pedig még csak nem is tartottam attól, hogy letépi a fejemet… pedig félhettem volna. Most még sem éreztem mást, csak a fájdalmat, szédelgést, elhagyatottságot… de félelmet nem. – Erre semmi szükség. – nem tudom miért akartam mindenáron ellökni magamtól, hogy miért nem akartam, hogy segítsen rajtam. Talán a kötődés félelme… hiszen a bizalmamat, abban a pillanatban fektettem a férfibe, amikor beszálltam az autójába. Soha nem voltam ennyire felelőtlen de még soha, ezelőtt nem súgták ennyire az ösztöneim a biztonság érzetét. Ismét azt gondoltam, hogy csak egy percre hunyom le a tekintetem, de a fáradtság és szédelgés, megint erőt vett rajtam. Ismét, ha csak percekre, de elaludtam. Álmomban nem a vámpírokat láttam, vagy a két srácot aki még 15 éves koromban erőszakolt meg. Nem. Álmomban Damien csókolta meg homlokom, majd eltűnt és én nem találtam többé. Sikoltva riadtam fel. Letörölve egy könnycseppem, mozdultam és még mindig az autóban szenderült el, valószínűleg ismét csak percekre. – Bocsánat. – suttogtam csöndesen és kibámulva az ablakon, jöttem rá, hogy az autó megállt… vagyis megérkeztünk. Ahogy kiszálltam, elállt a szavam. A kétemeletes ház, gyönyörű ezer éves antik épületnek tűnt, mi dacára az éveknek, szilárdan és makacsul, méltóságteljesen állt a hegy lábánál. – Ez a házad? – kérdeztem döbbentem és mikor mellém lépett, önkéntelenül kapaszkodtam belé, hogy megtámasszam magam. – Ez gyönyörű. – suttogtam tátott szájjal és gyermeki izgatottság lett rajtam úrrá. Nekem sosem volt otthonom. Árva vagyok mióta az eszemet tudom. Soha nem néztem úgy egy házra, hogy az otthonként funkcionálhat számomra. Persze, ez az érzés most sem volt bennem de annyira elvarázsolt a látvány, hogy megfeledkeztem erről a gondolatról. – Olyan mintha egy tündérmeséből varázsolták volna ide. – elfeledkezve magamról, mondtam ki hangosan gondolataim. Tagadhattam de gyermek voltam minden ízben. Egy izgatott árva, aki alig várta, hogy betehesse a lábát a házba és felfedezhesse minden apró zugát.

A különleges helyzetek különleges elbánást érdemelnek, ahogy ez is. Valami megfogott ebben a lányban, és nem úgy értem, hogy férfiként vonzódom hozzá, egyszerűen óvni akarom, és vigyázni rá, még akkor is, ha a következő pillanatban megannyi brutális és kegyetlen halál játszódik le lelki szemeim előtt, mert szerettem valakit akárha barátként is. Niklaus tette ezt, és teszi majd továbbra is, ha fogást akar rajtam, ezért soha nem tudhat a lányról, akinek ma az életét mentettem meg. Esther... E név régóta nem kísértett, mintha ez idáig nem is létezett volna, mégis megannyi emléket szabadít fel egészen addig, apánk haragja el nem vette tőlünk... Apánk, aki ezer éven át üldözötté tett minket, s így sosem ismerhettük meg az igazi boldogságot. Szörnyekké lettünk, s talán az ő keze is benne volt, de néhol úgy is viselkedtünk, hogy szörnyekként nézzenek minket, de akkor még együtt voltunk. Mára már ez sem maradt meg nekünk. Már nem tudok hinni Klaus-nak, és valami isteni csoda kellene, hogy ismét bízzak a saját fivéremben, de istenek nincsenek, csak a pokol szörnyei... A szörnyek, melyeket mi teremtettünk, hogy ne legyünk egyedül, de azok még több magunkfajtát teremtettek, így váltunk ellenséggé egymás és apánk szemében egyaránt.
A történetet senki nem ismeri teljes valójában, s nem hiszem, hogy bárkinek is ismernie kellene... Szinte villámként hasít belém a felismerés, hogy a lány megköszönte amit tettem, s én csak egy félmosollyal nyugtázom, mert a neszezés, és az az érzés, mikor figyelnek, nem csak bennem éledt fel, hanem Estherben is, s mikor a fiatal srác megjelenik megfeszült arccal hallgatom végig, de tőle nem kell tartani. Ahogy tekintetét csak futólag rám emelte, láttam benne a felismerés halvány jelét, szóval egy azon kevesek közül, akik ismernek... Bár ebben a világban egyre többen kezdik felismerni az arcom, akik kicsit utánajártak a vámpírok eredetének. Amikor eltűnik egy pillanatig még nézek utána, majd kinyitom az ajtót, és besegítem Esthert a kocsiba, majd én magam is beszállok, hogy egy kézmozdulattal életre keltsem autómat, mely halk morajjal jelzi, hogy indulhatok. Lassan engedem ki a kuplungot, nem sietek, középsebességet tartva, az utat nézve megyek a házam felé, igazából csak oda tudom vinni. Az óvni akarás erőteljesen itt él bennem, még ha nem is mondom ki, a tekintetem elárulja. Egyenletes szuszogásából arra következtetek, hogy alszik, de hirtelen szavakat intéz felém.
- Van a csomagtartóban felsőm... De a házvezetőm lánya akkora mint te...biztos... - Kezdem el határozott hangon, majd két szó, s a kocsi kerekei panaszosan visítanak, ahogy a fékre feszül lábam, s szinte alig teszem mozdulatlanná a kocsit, az ifjú hölgy kipattan, s a hangokból ítélve közel sincs jól. Bár a vérfarkasok is hamar meggyógyulnak, gyógyulások jóval lassabb a vámpírokénál, legalábbis én így tudom, persze gondolom ez is a teliholdtól függhet... - Mi? Nem... Így nem engedhetlek el. És nem kell megfizetned semmit... Tőlem nem kell tartanod, nem eszem gyerekekből... Elijah vagyok, az Ősi család legidősebb tagja... - Mutatkozom be ismét, hogy tisztában legyen azzal, ki is vagyok. Nem akarom bántani, de nem is akarom szem elől téveszteni. Még a végén baja esik. Percről percre jobban akarok törődni vele, de ha elmenekül, nem tudok segíteni. - Alig két mérföld a házam. Van ételem is, a gyors kaja méreg... A szavam adom, hogy nem bántalak - Mondom ki a számomra oly fontos szavakat, miközben a vállára teszem a kezem biztatóan, s remélem visszaszállunk a kocsiba, hogy folytathassuk az utat... Az utat, melynek a végén, ha balra kanyarodunk, egy hatalmas ház áll, persze nem akkora, mint egy-két kastély, ahol eddig laktam, de nem is ez a lényeg... Fedél az ember feje fölött, mely biztonságot ad...

szavak: 587 zene: Mercy megjegyzés:  credit:

A minket körülvevő tér egy csatatérré változott, vér és kitépett szívek hevernek a földön, s fülembe eljut a belőlük csöpögő vér zaja, ahogy a földön landol. A szív a legfontosabb szervük, s rideg kegyetlenséggel szakítottam ki a testükből, ahogy az egyik fejét is ugyanilyen hidegvérrel választottam el a testétől. Nem szeretem, ha egy gyereket bántanak. Ahogy én sem eszem belőlük, nem bírom elviselni, ha azt látom, hogy bántanak egyet. Hiszen a gyermek még szinte ártatlan, és hiszem, hogy van bennük valami, amire ha figyelnek nem válik gonosszá. Bár soha nem volt gyerekem, s nem tudom ebben a helyzetben mi lenne a megfelelő cselekedet, mégsem hagyom magára a lányt, akinek még a nevét sem tudom, de valahogy az események annyira magukkal ragadtak, hogy nem az volt az első, hogy megkérdezzem, hogy hívják, hanem az, hogy minden rendben van-e vele, hiszen hiábavaló lett volna az egész mészárlás, ha holtan feküdne a karjaim között. Mintha egy kőszikla gördült volna le lelkem maradékáról, mikor megérzem, hogy szívni kezdi a véremet, majd közelebb férkőzik, és egy szót hallok, mely szinte kihűlt szívemig hatol, s ráébreszt arra, hogy hiába van családom mégis egyedül vagyok vagy évszázadok óta... Egyedül, eddig a bosszú adta az erőt, az vitt előre, hogy bosszút álljak Klaus-on, most néha még magam is megingok, s nem vagyok biztos semmiben. Még önnön valómat is megkérdőjelezem, hogy lehetnék biztos bármiben? Tekintetemben egy kérdés jelenik meg, de ha nem néz a szemembe nem láthatja, csak értetlenül hallgatom a szavait, ahogy szívverése is rendeződik, legalábbis úgy értem ezt, hogy nem áll a halál szélén. S egyik esemény követve a másikat történik egy olyan, amit sosem tudtam hová tenni. Könnyek. Nem mondom, hogy én soha nem könnyeztem, de sírni látni valakit számomra idegen, és képtelen vagyok megbirkózni az ilyen helyzetekkel. Eszembe jutnak a régi idők, mikor anyámat öletem át szorosan Henrik halála után, többet nem tudtam tenni. Én nem fecsegek üres kis semmi szavakat, hogy majd jobb lesz, nem hazudhatok, amit adni tudok az, hogy magamhoz húzom, s karjaimat védelmezőn köré fonom, hogy biztonságban érezhesse magát. Többet nem tudok nyújtani, egy pillanatra behunyom szemem, ahogy érzem, hogy válla megrázkódik a sírástól, s most nem érdekel, hogy esetleg koszos lesz az ingem, vagy valami, csak szeretném, ha megnyugodna.
- Elijah vagyok... S téged hogy hívnak? Nem vagy éhes, esetleg fáradt? - Kérdezem halkan hosszú hallgatás után. Nem tudom, hogy fázik-e, esetleg nyilván egy zuhany nem ártana neki, hiszen majdnem meghalt ma. A gondolattól is undor fog el, hogy képes valaki ilyen kegyetlenségre. Tekintetem körbejár a téren, ahol mi vagyunk, s elégedetten nyugtázom azt, amit látok, de el kell tüntetnem, ha nem akarom felkelteni a figyelmét az embereknek, bár... Nem hiszem, hogy most ezzel fogok foglalkozni. Ha a lány engedi, felsegítem, remélem a vérem meggyógyította annyira, hogy a kocsimig el tud jönni, ma mindenképpen magammal vinném, valahogy megnyugtatna, hogy rajta tarthatom a szemem...

szavak: 472 zene: Mercy megjegyzés: Nem baj, visszafogtam magam... credit: ♥

Fogalmam sincs mi vezetett ide. A napok néha összefolynak, s én hagyom, hadd rohanjon el mellettem minden pillanat. Egyedül kell lennem, mert a család, melyet oly nagyra becsülök, ismét szertefoszlani látszik, mert az életem, melyet eddig éltem, kicsúszott a kezeim közül. Néha feladnám, néha magam döfném át a szívem az ezüst tőrrel, hogy kiszárítsa testem, s úgy feküdjek az idők végezetéig egy koporsóban kiszolgáltatva bárkinek, mégis valami mindig visz előre. Visz, és nem hagy az önmarcangolás karmai közt senyvedni. S hogy mi vezetett idáig? Az a milliónyi érzelem, amit nem kellene éreznem, mégis itt van, mégis megtettem. Elidegenítettem magamtól Elenát. Csak baja esne. Nem érezhet irántam, ahogy én sem érezhetem iránta azt, amit érzek. Talán túl messzire mentem, mikor nyakának puha bőrét felszakítottam fogaimmal, és a vérét szívtam, de tekintetéből kiolvasva elértem a célom, s meggyűlölt. A mi kapcsolatunknak nem lett volna jövője, így a múltba taszítva hagytam magam mögött. Ősi vagyok, aki nem engedheti meg magának azt a gyengeséget, mint érzelem, nem találhatnak rajtam fogást, nem tehetem ki Elenát annak, ami engem minden nap körülvesz.
Hetekkel ezelőtt történt mindez, s már kimondhatom, hogy nem érdekel. Mégis valami az emlékeim rabságában tart, nem tudok szabadulni. A Niklaus okozta csalódás ismét felerősödött. Hogy lehet valaki ennyire önző, s hogy nem érdekelheti ennyire a család... Hogy azzal, amit tesz csak ellök minket maga mellől. Legalábbis nálam sikerrel járt. Hogy Rebekah is ezt teszi? Talán csak a veszteség miatti félelme gátolja meg. De mi mindig egymásra fogunk találni, ahogy az évszázadok során nem egyszer megtörtént már.
Éles vijjogás riaszt fel gondolataim sűrű árjából, mostanában már annyiszor ragadtak magukkal. Kiszállok a kocsimból, mellyel ki tudja mikor parkoltam le, és valami elnéptelenedett hely felé veszem az utam. Talán vadászni akarok, még nem tudom. De ezt is, mint minden eddigi tettemet, majd a pillanat dönti el... Hangok, melyek eljutnak hozzám, semmi jót sem sejtető kacagás, mely már most gerjeszti bennem a feszültséget, s a következő lépésnél vér szaga jut el orromig. Igen... Pillanatok alatt érek a helyre, ahonnan a vér szaga indul, ahonnan a dulakodást hangjai felszabadultak, de mire odaértem, csak egy rakat vámpart láttam, s körbevettek valamit... Vagy inkább valakit... Jobban szemügyre véve egy lány volt az, kinek blúzát éppen az orrom előtt tépte le az egyik röhejes vámpír. Az egyik leszakadt gomb a cipőmben verődött keservesen, de ez nem volt elég figyelemfelkeltő, így hangosan megköszörültem a torkomat, melyre mindegyik rám figyelt. Önelégült és felsőbbrendű félmosoly táncolt szám sarkában, miközben végigjáratom rideg tekintetem a kis bandán.
- Miért nem kezdtek egyenrangúval? Mondjuk velem? - Hangzik el a kérdés, melyből rájöhetnének, hogy komolyan beszélek, de egyik másik hangosabb nevetésben tör ki. Kezeimet széttárom magam előtt, miközben végighordozom tekintetem a vámpírokon. - Ugyan öreg... Szerintem rossz helyen jársz, még most fordulj vissza - Szólal meg az, amelyik letépte a lány blúzát, miközben rá kell jönnöm, hogy halvány gőzük sincs arról, hogy ki áll velük szemben. Én nem holmi kis fiatal vámpír vagyok, aki eltűri ezt a beszédstílust, s érzem, hogy szavai egy kissé feljebb viszik bennem a feszültséget.
- Nem... Én teljesen jó helyen vagyok... "öreg"! - Feleltem üres hangon, de egy gúnyos mosollyal az arcomon és vártam. Igazán türelmes tudok lenni, s nem fogok támadni, úgyis ők lesznek azok akik először lépnek. Kezeimet visszadugom a zsebembe, és várok, persze nem is kell sokat. - Akkor te halsz meg előbb! - Int a fejével a férfi, aki eddig is beszélt hozzám, majd talán pár másodperc volt csupán, míg elindult felém két vámpír, én is léptem kettőt, majd mind a kettő holtan zuhant a földre, s a szívük a kezeimből zuhantak alá. Ekkor talán még azt hihették, ha mind nekem támadnak, akkor esélyük lehet, de a harmadiknak is ugyanolyan játszi könnyedséggel téptem ki a szívét, ahogy az első kettőnek. Két másikat elvesztettem a szemeim elől, de még vannak itt ketten, akiket alig egy másodperc alatt megölhetek, de megállok az egyik előtt, és megragadom a gallérját.
- Veled kegyes leszek... Megbántad? - Vadul bólogat, miközben ujjaimat fejtené le a gallérjáról, elengedem. Egy pillanatra megtántorodik, s kihasználva az alkalmat egy gyors kézmozdulattal választom el a fejét a testétől, majd sietősen távolodó léptekre leszek figyelmes, s felkapva a fejem egy másodperc alatt villan be, hogy a legnagyobb szájú férfi menekülőre fogta... volna. De én elé álltam. - Meg fog ölni? - Pillant rám, s érzem a szívének heves dobbanását.
- Te már halott vagy... De megteszel nekem még valamit! Megölöd a két gyáva haverodat, mielőtt a méreg végez veled! - Igézem meg, majd csak egy biccentéssel intek neki, hogy távozhat. Közben kiveszem a zakóm zsebéből a kendőt, hogy megtörölhessem vértől vöröslő kezeimet... Egy másodperc múlva a lépteit sem hallottam, s én teljesen megfeledkeztem a lányról, akinek az életét vette volna ez a csapat idióta. Ahogy közelebb megyek, látom, hogy alig van eszméleténél, így felharapva a csuklómat, ajkaihoz teszem, hogy meggyógyuljon, vagy legalábbis ne itt haljon meg a karjaim között. A megigézett fickó harapásából ítélve ettől a lánytól kaphatta, talán ezért akarták megölni, de ahogy végignézek a lányon, valami nem hagyja, hogy magára hagyjam így... Majdnem félmeztelenül. Ha ivott a véremből, leveszem a zakómat, és ráterítve megpróbálom legalább ülő helyzetbe segíteni. - Jól vagy? Mit keresel itt ilyenkor egyedül? Telihold nélkül esélyed sem volt ellenük... - Jegyzem meg rosszallóan, tekintetem meglágyult, ahogy a lányra nézek. Millió kérdés merül fel bennem, mégis csak két kérdést engedek meg magamnak, miközben egy gondolat merült csak fel bennem. Mindez a fajok közti harc egyetlen féltékeny férfi miatt kezdődött... Ő volt Mikael...

szavak: 899 zene: Mercy megjegyzés: A kövi jobb lesz... credit: ♥