Megváltoztam, érzem a testem minden egyes porcikájában; a szívem fáradtan ver, de mégis pumpálja az életet megöregedett vénáimba – igen, megöregedett, hisz ember lettem, egy több, mint ötszáz éves öregasszony, aki a korához képest mégis csúcsformában tartja magát (nagyon is csúcsformában). A levegővétel is nehezebbnek tűnik, már nem vagyok a régi. Ki vagyok szolgáltatva a hatalmasabb erőknek; akár most helyben is letudna teperni egy természetfeletti. Furcsa, hisz alig fél éve még én is egy hallhatatlan voltam a sok közül – egy igen rakoncátlan fajta. Akkoriban nekem mindennapos tevékenység volt az, hogy ölhettem embereket, utóbbiak pedig sikoltozva menekültek el előlem utolsó levegővételükig. Sajnos, napjainkban fordult a kocka, már egy ideje én menekülhetek el ellenségeim elől, utolsó levegővételemig. Mégis egy dolog mégsem változott: az élni akarásom; akár törik, akár szakad, Katherine Pierce túléli! Muszáj! Életem egyik játéka ez és törvénye; és a törvényeket még Miss Piercenek is be kell tartani, vagy ilyesmi... A mai játékom azonban csak most kezdődik el. Unottan, az arcomat a tenyerembe téve várom, hogy Mr. Blue-Blue kihozza a már öt perce megrendelt kávémat. Nem lehet igaz, hogy mennyire felelőtlenek az emberek! Mi telik már ennyi időbe? És ez pont velem történik! Az égbolt derűs, csakis pár bárányfelhő keresi a maga helyét a világban. Hirtelen eszembe jut, hogy lehet van ingyen WiFi a teraszon, így miután előkotorászom a Coco Chanel márkájú táskámból a telefonomat, egyből elkezdek Cosmopolitant olvasni; most, hogy ember vagyok, van időm rá. Bár így még végtelenebbnek tűnhetek ellenségeim számára, hisz ha egy Cosmo csaj elmerül a divatban, abból bármi kisülhet. Később már a terítőt veszem szemügyre: egy piros darab, amelyen fekete minta található a közepén, ott pedig egy szintén fekete váza található, korall színű rózsával benne. A szél is felélénkült, bár még mindig nem található egy fekete felleg sem az égen. Ahogy itt várakozok a rendelésem után, a gondolataim messze szárnyalnak egy férfival kapcsolatosan; talán már a fantáziám is beindult, de ez titok! Végül a rendelésem utáni tizedik percben a semmiből feltűnik Mr. Blue Dead és épp felém közeledik egy kávéscsészével a kezében, arcomon egy erőltetett mosoly csücsül. Az arca önelégült és kissé gúnyoló; a csészealj megzörren, amikor leteszi elém a csészét, talán még a váza is megrezzen. Farkasszemet nézek vele, tekintetem komor és elégedetlen. “Bocs a várakozásért, de pont a te rendelésednél romlott el a kávéfőző.” – ugyan, hisz mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, de tovább hallgatom őt. “De végül is remélem, ízleni fog a kávéd, Katherine.”– kissé közelebb hajol hozzám, arcán egy elégedett vigyor látható, majd folytatja: “Nyugi, nem tettem bele semmi mérgezőt.” – és kiegyenesedik, a széles mosoly még mindig látható, majd sarkon fordul. Undorodva nézek bele a csészébe, az ajkam széle lefelé konyul: nem látok semmit, ami gyanús lenne, csak a végtelen sötétséget, az illata is egy jó erős, normális kávéra emlékeztet. Miután észreveszem, hogy Donoven mindezt végignézte a Grill bejáratában, utána szólok: - Remélem a megadott cukormennyiséget nem felejtetted ki! - a hangom a mondat végére felélénkül, a fiú pedig a pimasz vigyorgásával vissza megy az épületbe. Nem kellet túlságosan kiáltanom, hisz a bejárati ajtó utáni második asztalnál ülök, a fal mellett. Csak most veszem észre, a telefon még mindig a kezemben van, bár már nem a Cosmot olvasom. Leteszem hát a telefonom az asztalra, a váza mellé és megfogom a csészét. Először hezitálva, majd egyre sűrjebben kortyolgatok bele a gőzölgő, fekete kávéba. Tekintetem mindvégig lefelé irányul a terítőre, gondolataim pedig újonnan felemésztenek. Csak olykor-olykor nézek fel, de olyankor körülnézek az óvatosság miatt; most is ezt teszem: az előttem levő asztalnál egy nő épp most eszi ebédjét, mellette kislánya követi példáját. Bevallom, egy láthatatlan gombóc jelenik meg a torkomban és mintha elérzékenyültem volna; ki hallott már erről… mégis van lelkiismeretem? A csészém már félig üres, amikor felnézek ismét: nem tűnik senki sem gyanúsnak… De várjunk csak! A mellettem levő ablaküveg segítségével mégis megtekintek egy gyanús alakot. A hátam mögötti, út felőli asztalnál ül és figyel engem: egy barna hajú nő az. Olyan ismerős, mintha már láttam volna valahol, de most nem tudnám megmondani, hol. Uramisten! Remélem nem egy ellenségem az! Nyugodtságot próbálok színlelni a magam módján, bár a kezeim remegnek. Vajon kiszúrta, hogy észrevettem? A válasz szerintem bizonyosan, ha vámpír, vagy hibrid, vagy vérfarkas… még szerencse, hogy több természetfeletti lény nem létezik; vagyis, én még nem találkoztam mással, de ezen a világon bármi lehetséges. A csészém üres, ezért leteszem az asztalra, majd megkaparintom a telefonomat. Muszáj nyugodtan viselkednem, hisz lehet, hogy vaklárma az egész, ha pedig nem, akkor sem szabad elfutnom – még nem. A táskámban kezdek el turkálni, majd előveszem a pénztárcámat; nehogy megint fizetés nélkül menjek el, mint azt ahogy már megcsináltam, amikor Elijah tűnt fel a ruhásüzletben. Okos ember a maga kárán tanul. Végül leteszem a pénzt a piros terítőre és már épp felállni készülök, amikor egy zörrenést, majd lépteket hallok magam mögül. Tekintetem elborul, gondolataim egy mondat körül forognak: Kész, ennyi, Katherine, Rest In Peace.
Tárgy: Re: Kinti részleg Kedd Márc. 04, 2014 10:55 am
Mason & Larita & Chloe
Maga a tény, hogy Mason már halott nem igazán borít ki. Miért akadnék ki ilyesmi miatt, mikor léteznek vámpírok, vérfarkasok, hibridek, boszorkányok és vadászok? Akkor már egy laza, egyszerű szellem is belefér. Viszont, ahogy végig gondolom, hogy is szólna ez, ha mondjuk elmesélném valakinek, legszívesebben röhögnék egy jót. "Épp egy boszorkánnyal és egy szellemmel ültem a Mystic Grillben..." Sokan elcsodálkoznának, annyi szent. -Ne sértődj meg Larita, de mindig a boszorkányok nyúlkálnak bele mindenbe. Mondjuk engem nem zavar, hogy szellemek járkálnak Mystic Fallsban, de ez nem normális. Sok minden nem normális már itt.- sóhajtok egyet és kicsit visszavezetem gondolatban, hogy amennyiben nem variál valami banya régen, most nem vérfarkasnak születtem volna. Mindig mindent a boszorkányok csesznek el... vagy Klaus. Valaki mindig szórakozik valamivel. Fel nem fogom mire jó ez. -Ha a halottaink itt járkálnak, még az is lehet, hogy a boszi is itt rohangál valahol, aki kitalálta az egész vérfarkasosdit.- vigyorodok el, mert először viccnek szánom, de aztán rájövök, hogy lényegében nem beszélek hülyeséget. Nem, mintha neki akarnék állni megkeresni vagy ilyesmi. Azt se tudom, kit kellene keresni. Talán jobb lenne beletörődnöm ebbe az egészbe és elfogadni azt, ami van. Szelíd mosollyal az arcomon lesek fel Laritára a poharamról, ahogy szóba kerül New Orleans és, hogy nem biztonságos nekem ott. Másoknak se az. Manapság senkinek sem az és hiába gondolják, hogy máshol jobb lenne nekem. Akárhol megtalálhatna Klaus, ha akarna. De reméljük nem akar. -Tudod jól Larita, hogy minden oda köt. A szüleim háza is ott van és akadnak még ott mások is rajtam kívül. Nem fogok meghunyászkodni, mert azzal sincs garantálva a biztonságom. Ugyanúgy elkaphatnak itt vagy bárhol máshol. Akkor már inkább ott dögöljek meg, ahol a szüleim is éltek.- vonok vállat nagy lazán, miközben a koktélomba kortyolok és próbálom is tartani a laza, kemény stílust, de persze természetes, hogy azért félek. Nem rajongok a gondolatért, hogy kinyírnak esetleg, mert útban vagyok de, amíg nem csinálok galibát, addig reményeim szerint nem is figyelnek fel rám. -Rosszban vagytok?- pillantok Masonre, mikor a számomra ismeretlen unokaöccse kerül szóba és persze, nem akarok kíváncsiskodni de, ha már itt ülök velük egy asztalnál, akkor szeretnék informálódni. Többet úgyse futunk majd nagyon össze, gondolom. -Borzasztó, mennyire nem vagyok tisztában semmivel, ami itt történik.- vigyorodok el végül fejet csóválva, mert ugyebár egy ilyen kisvárosban mindig mindenki tudja, hogy ki kinek a kicsodája. Ezzel szemben én hiába éltem itt, nem tudnám elmondani a családfákat. Ismerek akit ismerek és ennyi.
NOTE: ne haragudjatok, amiért ennyire béna. kicsit kiestem a szerepből
Mosolygok miközben iszom pár kortyot. Hát kb ez a reakciója mindenkinek aki szellemet lát, de le a kalappal Chloe előtt Ő legalább nem vágott hozzám semmit, hogy kiderítse olyan vagyok-e mint a filmekben. Erre muszáj nevetnem. -Hát igen tényleg valódi szellem vagyok. És igen ez azzal jár, hogy konkrétan halott. - Mondom. Hát igen nehéz lenne szellemnek lenni ha nem lenne halott az ember. -Ez úgy lehetséges, hogy egy kis boszi képtelen volt a falat visszahúzni, az ereje túl soknak bizonyult és ellene fordult. Ennyi. - Hát igen, szerencsétlen egy helyzet, de kimondottan jó nekem. Járkálok itt, lát mindenki. Hallgatom ahogy Larita elmondja az átokról szóló részt és egyet kell értenem vele. Bizony ezt már réges régen átkozták rá a fajunkra szóval a visszafordítása lehetetlen. -Larita-nak igaza van, ez a varázslat régi és aki ezt az átkot rád vagy rám helyezte bizony több ezer éve halott már. Nem igen fordítható vissza. - Szörnyű, de ez az igazság. Bár a kínok ellenére amit átélünk átváltozásnál még mindig jobb vérfarkasnak lenni mint szellemnek, nekem ez a véleményem, és szerintem másnak is az lenne ha megtapasztalja milyen is halottnak lenni. A New Orleans-nál uralkodó vámpír uralomról meg annyi a véleményem egyszer mindennek leáldozik az ideje. Majd lesz olyan is, hogy a vérfarkasok fellázadnak és elsöprik sanyargatóikat. Vagyis remélem ez megtörténik. Larita ahogy mondja tényleg nem ártana ha Chloe ott hagyná az a várost, hisz ott minden pillanat egy igazi pokol. Nem szívesen tartózkodnék ott. Klaus meg a családja szép kis társaság és az a Marcel sem egy angyal. Kiráz tőlük a hideg. Hirtelen felocsúdok és Larita felé fordulok. -Nem, még nem kerestem fel az unokaöcsém és nem hiszem, hogy felfogom. - Mondom ki fanyarul hisz értelmetlennek látom a találkozásunk nincs neki szüksége rám. Beleiszok a sörömbe és kibámulok az ablakon. Az unokaöcsém emlegetése valahogy mindig elveszi a kedvem mindentől. A családom se számított nekem sokat ahogy én se nekik. De az unokaöcsém is elszenvedte azt amit én. A bátyám ugyanolyan rideg módon nevelte fel mint ahogy a mi apánk minket. A szerencsém az, hogy sose lett gyerekem, félek tőle, hogy ugyanazt a hibát követtem volna el mint ahogy a testvérem és az apám is meg kitudja visszamenőleg még ki.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kinti részleg Pént. Feb. 21, 2014 10:51 am
To Chloe & Mason
My friends
Hallgatom őket és azt, hogy Chloe elkergetéséről beszélgetnek. Mosolyt csalnak az arcomra, hiszen tudom, hogy Mason nem kergetné el a barátnőmet, Chloet pedig ismerem annyira, hogy tudjam, valóban nem az a könnyen elkergethető típus. Helyes, hogy ilyen jól kijönnek, annak ellenére, hogy csak most találkoztak. - Ugyan! – legyintek egyet és Masonre pillantok, hiszen nem csak azért vagyok szerencsés, mert megtalálta a kulcsaimat, egyébként is, mert találkoztam vele és meg is ismerhettem. Én legalábbis nagyon örülök, hogy így alakult. - Valami történt ebben a városban. Csak itt szűnt meg a fal a két világ között, ezért a szellemek élőnek tűnnek. – nézek Chloera, mikor közbevetem ezt a kis magyarázatot. Ezt már akkor hallottam, mielőtt még visszaköltöztem volna ide, de többet sajnos nem tudok róla, pedig érdekelne, hogy mi is történt, ami miatt fennáll ez a helyzet. - Akkor meg lehetne, ha meglenne az eredeti varázslat. Csak akkor fordítható vissza. Egyébként pedig csak a másik lehetőség marad, ami nem igazi választás. – fordulok a barátnőm felé, hogyha nem akar a Holdtól függeni, akkor valószínűleg a hibrid lét lesz az egyetlen megoldás, hacsak nincs nála azaz ősi varázslat, ami a vérfarkasokat a Teliholdhoz láncolta. - Az a város a boszorkányokat sem kíméli… – jegyzem meg kissé keserűen, hiszen pontosan tudom, hogy mi folyik ott, hogy az olyanokat, mint ami én is vagyok, keményen rendszabályozzák azért, amik természetünkből fakadóan vagyunk. A kezembe veszem az italomat és belekortyolok. - Nem gondoltál még rá, hogy elköltözz? Aggódom érted. – nem szeretném, ha Chloenak baja esne abban a városban, de azt is megértem, ha nem akar onnan eljönni. Biztos vagyok benne, hogy tudja mit csinál, felnőtt nő, aki képes eldönteni mi a legjobb a neki, ennek ellenére tényleg aggódom érte egy kissé. - Tényleg Mason, felkerested az unokaöcsédet végül? – pillantok a férfira, hiszen legutóbb volt szó erről közöttünk, bár akkor azt mondta, hogy nem örülne neki a srác, ha felbukkanna az életében és ezért nem tartják a kapcsolatot. Sajnálom, ha így van közöttük, de ez az ő dolguk maximálisan, szóval annál jobban nem kontárkodok bele, minthogy megérdeklődöm tőle, amit az imént kérdeztem.
***
szószám: passz; zene: -; megjegyzés: bocsánat a hosszú várakozásért
Nem. Abszolute nem vagyok olyan, akit könnyen el lehetne üldözni egy-egy megjegyzéssel vagy esetleg azzal, hogy egy számomra idegen csatlakozik a társaságomhoz. Inkább az a személy vagyok, aki szereti az újdonságokat és szívesen ismerkedik meg új emberekkel. Azt vallom, hogy mindenkivel okkal találkozik az ember. A másik tartogat számára vagy egy üzenetet, vagy egy tanítást. Valószínűleg, Masonnel sem véletlenül futottunk össze, bár az meglep mikor közli, hogy ő lényegében egy halott farkas. Kicsit látszik is talán az arcomon hirtelen, hogy ez rohadtul meglepett, de aztán rendezem az arcberendezésem. -Halott? Szóval te... egy szellem vagy?- pislogok Laritára majd Masonre újra és újra, közben próbálok rájönni, hogy most csak viccel, képletesen érti vagy tényleg meghalt már egyszer és most valami csoda folytán itt van. Biztos, ami biztos, kortyolok egyet a koktélomból. -És ez mégis, hogy lehetséges?- lehet némiképp lemaradtam arról, ami Mystic Falls-ban történt vagy szimplán csak nem figyeltem. Gőzöm sincs, de elég érdekes. -Hibrid? Hogy aztán azt a ripacs őst szolgálhassam egy életen át? Neem. Én a vérfarkas átokra gondolok. Azt nem lehet valahogy megtörni? Hogy ne változzak át soha többé.- pislogok rájuk őszinte kíváncsisággal a szememben és remélem, hogy talán tudnak rá valami megoldást. Bár gondolom, ha egyszerű lenne, akkor mindenki meglépné ezt. Vagy van, aki kifejezetten szereti, hogy vérfarkas? Nem hiszem. Manapság, amikor minden is mindenki ellenségnek tekinthető, kétlem, hogy bárki is szeretné ezt. -Én most épp New Orleans-ban lakom és igen. Az egész várost egy vámpír vezeti így, csak a külterületre merészkedhetünk. Sokan a mocsarak közt élnek és... én nem akarok így élni. Megbújni a külvárosban és várni, mikor szúrnak ki maguknak.- sóhajtok egyet végül és lehúzom az italom. Szívem szerint megmondanám annak a nyamvadt vámpírnak is, hogy nem érdekel ez az egész. Se az, hogy kié a hatalom se semmi más, csak élni akarok. Olyan nagy kérés lenne ez? -Gondolom, akkor egy egyszerű boszorkány nem tudja megtörni.- szögezem le végül, mivel egyikőjük se bökte ki konkrétan, hogy "ó, igen, egy boszorkány simán elintézi". Valószínűleg nincs is rá lehetőség. Ha vérfarkasnak születtél, örökre az is maradsz.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kinti részleg Szomb. Feb. 01, 2014 10:55 am
Chloe & Larita & Mason
Csendben és mosolyogva fogadom a szép hölgyek bókjait. Jót tett nekem ez a szellem dolog, régen egy pöcs voltam, legalább is a legtöbb hölgy szerint. -Örülök, hogy nem vagy elüldözhető Chloe, kár lenne ha elmennél. - Mosolygok rá majd beleiszok a sörömbe. Elgondolkodom azon amit Chloe mondott. Lovag. Nem-nem inkább egy kísértet aki rabságban tartja a nők szívét amikor csak teheti. -Bizony...Larita szerencsés volt, hogy összefutott velem, nálam keresve se találhatott volna jobbat. - Kisebb hatásszünetet tartok majd nevetve hozzáteszem. - Ahhoz, hogy megkerítse a kulcsát. - Azon az estén a szándékaim a szórakozásból álltak, de végül egy barátságot kötöttem amire szükségem volt. Összeráncolom a szemöldököm majd kigondolom miként közöljem farkasommal, hogy egy fajba tartozunk. -Chloe, hát milyen vérfarkas vagy, hogy még egy fajtársad sem ismered fel, mikor előtted iszogat. Egy halott vérfarkas vagyok Kedvesem. - A mosoly már csak felszínesen rángatózik az arcomon. Azt a halott szót szívesen áthúznám, de nem lehet, mert vagyok aki vagyok. Beleiszok a sörömbe ismételten és várok míg ismét feltudom ölteni a gondatlan, sármos szellemarcképem. Minek is gondolkodjam azokon a dolgokon amik már megtörténtek. Hirtelen visszazökkenek a jelenbe és meghallom ahogy Chloe egy átokról beszél. Átkok, hogy a nyavalya ütne beléjük. A vérfarkasság is egy átok miatt van. Mikor elhallgat csend telepszik az asztalra. -Sok átokról hallottam és sokat meg is tapasztaltam. Attól függ melyikről van szó, igazából minden átoknak van egy kiskapuja. A vérfarkasságot is meg lehet szüntetni ha hibriddé válik az ember, ennek az átoknak ez a kiskapuja. Nem rég hallottam egy vámpírtól aki annyira magán kívül volt az italtól, hogy simán kitudtam faggatni. New Orleans-ból jött és azzal dicsekedett, hogy ott visszaszorították a korcsokat ahogy Ő nevezett minket. Mivel ezt boszorkányok hozták létre biztos visszafordítható, de azt már nem tudom hogyan. A te átkod amiről beszélsz miben nyilvánul meg? - Hallgatok el végül, hogy Chloe is megszólalhasson. Kezd izgalmas lenni ez a beszélgetés.
Figyelek Chloe válaszára és valamelyest megnyugszom, amikor azt mondja nem bántotta az a fickó. Nem örülnék neki, ha valami baja esne a nőnek, szóval ez azért jó hír, hogy nem arról van szó, hogy a férfi szó szerint bántotta. Mondjuk az is igaz, hogy tudom Chloe nem éppen az a típus, aki ne tudna a sarkára állni, de akkor is aggódom. Azt hiszem én mindig mindenért. Együtt érzek másokkal, empatikus lélek vagyok, mindig is az voltam. - Akadnak. Találkoztam régiekkel és azt hiszem újakra is szert teszek. - mosolyodom el Chloera, majd Masonre emelem a tekintetem. - Nem túlzok Mason, ez az igazság. - az pedig, hogy szexi is, akár egy félisten, már egy másik kérdés. Ilyet sosem mondanék, mert nem a típus vagyok, és amúgy is, mindenkinek van szeme, hogy meg tudja állapítani ezt a tényt. - Ennek igazán örülök. - nyugtázom egy félmosollyal, hogy jól van, de mintha nem ez lenne a teljes igazság. azonban vagyok olyan tapintatos, hogy nem kezdem el faggatni. Sosem erőszakoskodom másokkal, mindennek örülök, amit megosztanak velem, és hagyom, hogy a maguk tempójában nyíljanak meg annyira, amennyire szeretnének. Én már attól is nagyon boldognak érzem magam, ha egy kicsit a bizalmukba avatnak, mivel tudom, hogy ez nem könnyű dolog. Én sem szoktam azonnal mindent megosztani azzal, akivel találkozom. Nekem sem könnyű megnyílni, azt hiszem ezért értékelem annyira, mikor valaki megteszi. Hallgatom őket, ahogyan ismerkednek egymással. Mason hamar kiszúrja, hogy Chloe micsoda. Meghagyom a lehetőséget Masonnek, hogy ő árulja el a kilétét, ha szeretné, ezért most csak a koktélomba kortyolok bele. - Úgy van, ahogy Chloe mondja, tényleg nem rontottad el a hangulatot és higgy neki, tényleg nem könnyen üldözhető el. - nevetek fel és helyeselek Chloe szavaira. - És nem tudnék rád szólni, hogy ne szólalj meg, főként, hogy szeretek veled beszélgetni. - fűzöm még hozzá. Az pedig, hogy Mókuskának becéz... nos most mit mondjak, én is olyan nő vagyok, aki szereti, ha kedves szavakkal illetik. Egyszerűen jól esik. Mosolyogva emelem meg a szemöldökeim, mikor Chloe rám pillant miközben Mason kézcsókot ad neki. A mimikámban benne van, hogy igen, Mason ilyen, meg még ilyenebb, szóval élvezze csak ki, hogy hercegnőként bánnak most vele, mert Mason mellett én is annak érzem magam. - Nos... eme lovagot egy parkolóban éppen... - súgom meg Chloenak, de úgy, hogy Mason is tökéletesen hallja. Hiszen tényleg ott találkoztunk. Vicces volt a szituáció és újabb mosolyt csal a vonásaimra az emléke. - És ha már itt tartunk, még meg is mentett. Ugyanis elhagytam a kocsikulcsom, amit ő talált meg. - fejezem be a megismerkedésünk rövidke történetét és hálásan pillantok Masonre, hiszen ha akkor ő nincs ott, szerintem még most a kulcsom után kajtatnék ott. - Véleményem szerint a legtöbbet meg lehet törni, csakhogy a dolog soha sem ennyire egyszerű... - az átkok mindig faramuci dolgok. Ezekre is igaz az, hogy aki ismeri a varázslatot, amivel létrehozták, az vissza is tudja fordítani, aki pedig nem... nos, az próbálkozhat, aztán vagy bejön, vagy nem. Ami azt illeti én már hosszú évekkel ezelőtt leálltam a komolyabb varázslással, erőmmel az életemet hosszabbítom meg és ennyi. A családom halála után jó ideig érdekelt, hogy hogyan is lehetne őket visszahozni, ami miatt a szellemek, az őseim szellemei mondhatni megharagudtak, lényeg, hogy egy ideig semmilyen varázslat sem ment. A kinyilvánítás segített, de ettől még nem használom lépten-nyomon.
Annak ellenére, hogy a társaságunk bővült egy taggal, azért még válaszolok Laritanak a "szemétládával" kapcsolatban, akit őszintén szólva, fogalmam sincs miért hoztam egyáltalán szóba. Igaz, azon kívül sok minden nem is történt velem, de nem feltétlenül volt jó ötlet szóba hozni, hiszen Larita rögtön arról kérdez, hogy bántott-e az illető. Na nem vagyok én olyan esetlen nőszemély, hogy mindenféle emberek bánthassanak. -Jajj nyugi. Nem bántott, csak nem működött a dolog. De nem is lényeg ez most. Itt vagy újra és ahogy látom, akadnak itt jó barátaid is.- mérem végig alaposabban Masont, majd elvigyorodok, ahogy Larita ecsetelni kezdi, honnan is ismeri és mi mindent tud róla. -Jól táncol? Nahát. És igazi úriember is, köszönöm a koktélt.- emelem meg picit a poharat felé, majd mosolyogva belekortyolok. Bár az alkohollal óvatosan kell bánnom, mert vezetek, de ugyebár vérfarkas létemre olyan könnyen nem árt meg, mint másoknak. Vannak előnyei is annak, hogy természetfeletti vagyok. -Nem csal a szimata uram, valóban az lennék. Viszont nem tudom, hogy önt hova is sorolhatnám.- ráncolom a homlokom, hiszen nem igazán érzem rajta a vérfarkasok jellegzetes szagát vagy minek nevezzem azt, amit mi meg érzünk egymáson. A lényeg, hogy egymásra ismerünk, de Mason valahogy furcsa. -Semmi gond, nem támadtál le. Örülök, hogy nem kell titkolóznom előttetek. Laritával is jó, hogy bármiről beszélhetek, mert bosziként sok mindenben jártas.- mosolygok barátságosan Laritára, és eszembe is jut hirtelen egy kérdés, amit mondjuk előbb fel szerettem volna vezetni, de jobb, ha már most kibököm, mikor Mason is itt van. Talán, ha Larita nem is, ő tudja a választ. -Mennyire veszélyes most itt tartózkodnom egyébként? Mert gondolkoztam, hogy megszállok a motelban de, ha vészes a helyzet, akkor inkább haza vezetek.- vonok vállat végül, hiszen lényegében nekem teljesen mindegy, melyik lehetőségnél maradok. A különbség maximum pár óra ebből a találkozóból mivel, ha úgy döntök, hogy haza megyek, akkor időben el kell indulnom. -Nem rontottál el semmilyen hangulatot Mason és nem vagyok könnyen elüldözhető.- vigyorgok rá barátságosan, majd kortyolok ismét az italomból. Szimpatikus pasas. Szeretem, mikor valaki poénos és laza, ugyanakkor látom rajta azt is, hogy alkalom adtán tud ő komoly is lenne. Már, hogy ne tudna? Hiszen vérfarkas elvileg, vagy mi a szösz és ugyebár a fajtánkbelieknek adódik néha olyan alkalom, amikor nem árt komolynak lenni. -Nos Mr. Lockwood, azt hiszem tudom kezelni a pimaszságát, hiszen ugyanakkor egy igazi úriemberrel van dolgom.- biccentek elismerően, ahogy kezet csókol, majd elképedve Laritára pislogok. Először legszívesebben azt kérdezném, hogy miért nem csapott még le erre a fazonra, de ugyebár tudok az özvegységéről és nem szívesen bolygatnám fel a lelki világát feleslegesen. -Mondd csak, hol a fenébe találsz te ilyen lovagokat? Bezzeg én állandóan csak tirpákokkal futok össze, de jó tudni, hogy igazi úriemberek is akadnak még a világban.- mosolygok, mint a tejbe tök és hol Masont figyelem, hol Laritát. Leginkább az első gondolatom az, hogy a pasasnak nem kellene megerőltetnie magát nagyon, ha el akarna csábítani. Tipikusan az a pasi, aki után bomlanak a nők. Miért is épp én lennék kivétel? De aztán megfordul a fejemben, hogy nem illendő ilyesmiken gondolkozni, főleg azért, mert lehet, hogy van valami közte és Larita közt. Na ez az, amire nem fogok rákérdezni. -Egyébként örülök, hogy Mason is itt van, mint szakavatott ember -pillantok is a férfira mosolyogva, majd ismét Larita felé fordulok -mert még mindig abban az ügyben nyomozok, amiben régebben is. Hogy nem-e tudja valaki, meg lehet-e törni az átkot, de semmit nem sikerült kiderítenem. Ti sem hallottatok ilyesmiről?- pillantok hol egyikre hol a másikra, közben elkönyvelem magamban, hogy tényleg jó itt velük hármasban. Nem kell azon aggódnom, hogy elszólom-e magam vagy sem. Nyugodtan beszélhetek előttük bármiről, és ez jól esik. Jó tudni, hogy nekem is van lehetőségem ilyesmire.
Mosolygok egyik hölgyről a másikra. Majd leülök ha már hellyel kínálnak. -Lari, ne túlozz. Kérlek. Még beállítasz itt egy félistennek. - Nevetem el magam. Majd a magammal hozott sörömet kezdem el iszogatni. Majd egy picit ferdítve az igazságon megszólalok. -Egész jól megvagyok mostanában. Köszönöm kérdésed! - Tényleg roppant örülök, hogy Larita-t érdekli hogy s mint vagyok. Valójában feleannyira sem érzem jól magam mint ahogy füllentettem. Újra beleiszok a poharamba majd Chloe felé fordulok. Van egy bizonyos kisugárzása ami felkelti a figyelmem. És amikor Lari csak úgy megemlíti, hogy sok erre a különleges ember már tudom, hogy jól sejtettem, Chloe vérfarkas. Ha erre nem jöttem volna rá, bizony nem mondhatnám, hogy egyszer én is az voltam és, hogy részben még az is vagyok. -Bizony, nincs itt egy olyan hely ahol az ember ne futna össze egy természetfelettivel. - Mutatok mulatságosan magamra. Hisz ha egy szellem nem természetfeletti akkor senki sem az. -Na, de szépségem, ha nem csal réges régen használaton kívüli szimatom. Vérfarkas volna kegyed, igazam van? - Megpukkadtam volna ha nem mondom ki. Régen találkoztam már fajtámbelivel. Kevesen is vagyunk és kevesen is merészkednek ide be. -Bocsánatot kérek, hogy csak úgy letámadtalak, de már rég találkoztam vérfarkassal. Boszikhoz van szerencsém, de vérfarkashoz nem túl gyakran. - Mosolygok Larira. Vele is csak a véletlen hozott össze vagy egy leejtett kulcs. Még szívesen feltennék pár kérdést Chloe-nak, de nem illő csak úgy mindenféle kérdést feltenni mikor nem is ismerem. Biztos vagyok benne, hogy neki is lesznek kérdései hozzám. Csak meg kell várnom a megfelelő alkalmat. Addig is fel kellene dobni a hangulatot, sose szerettem ha egy társaság pont én miattam hallgat el. -Remélem, nem rontottam el a hangulatot, még egyszer bocsánat. Mókuska, te meg figyelmeztess, hogy legközelebb fogjam be, kérlek. Még a végén elüldözök minden szép hölgyet. - Larinak már volt hozzám szerencséje, tudja, hogy milyen vagyok. Kedves, aranyos, jóképű és roppant idegesítő, ha úgy hozza kedvem. Viszont nem akarom elüldözni Chloe-t. -A Lockwood-ok már csak ilyenek. Humorunk sokszor zavarba hoz embereket és legfőképpen pimaszok vagyunk, de talán leginkább rám igaz az utóbbi. - Majd megfogtam Chloe kezét hogy kezet csókoljak mint egy lovag az úrnőjének. -Vigyázni kell velünk! - Mosolygok. És remélem a lány nem megy el anélkül, hogy beszéltünk volna a vérfarkas dologról.
Ha magamat kellene egyszerűen jellemeznem egyetlen szóval, akkor azt mondanám, hogy olyan vagyok, mint a víz. Nyugodt, csendes, állandó. És ha Chloe-t szeretném ugyanígy jellemezni, akkor nekem ő olyan, mint a tűz. Lángoló, perzselő, eleven. Azt hiszem azért kedvelem olyan nagyon és azért örülök neki, amikor felbukkan körülöttem, mert benne megvan mindaz, ami belőlem vagy hiányzik, vagy olyan mélyen van, hogy nem mutatom ki. Azt nem tudom, hogy én milyen hatással vagyok rá, de tény, hogy szeretek a közelében lenni, barátságos, pörgős. Maga az élet. Akkor is, ha talán belül nem mindig ilyen. - Te sem panaszkodhatsz. - mosolygok rá szélesen és dobom vissza kedves megjegyzését, hiszen szerintem gyönyörű nő. Olyan, akire a legtöbben csak irigykednek az egzotikus, különleges vonásai miatt. Leülök és szabadkozom, mert talán késtem egy kicsit. Igyekeztem időben ideérni, de nem nézegettem közben az órát, szóval lehet, hogy pár perccel később értem, mint azt megbeszéltük. De lényeg, hogy itt vagyok és ő is. - Jó szokás, lehet nekem is fel kellene vennem. Volt még egy páciensem mielőtt elindultam ide, de azt hiszem nem feltétlen sikerült jól felmérnem a távolságot. Még tanulom a város új arculatát. - nevetem el magam, mert hát tény, hogy amikor itt éltem még a lovaskocsi volt az elterjedt jármű és az egész település jóval kisebb volt és sokkal kevesebben éltek itt. Hallgatom, amiket mesél nekem, érdeklődéssel figyelek. Tényleg érdekel, hogy mi van vele, mi történt az életében és örülök mindennek, amit megoszt velem, amibe beavat. - Szemétláda? Mit csinált? Ugye nem bántott? - bár ha így jellemezte, akkor valószínűleg valami szemét dolgot tehetett Chloe-val, aminek nem örülök. Sőt, kifejezetten rossz, hogy ezt hallom. - Azt hiszem vissza kellett térnem nekem is a kezdetekhez. Itt volt már az ideje, hogy eljöjjek. Jó itt, csak az emlék és egyre másra tűnnek fel régi, ismerős arcok is, szóval... körülöttem azt hiszem, most zajlik az élet, jobban, mint az elmúlt pár évben. Semmi komoly, csak extra, csak összefutok régi barátokkal, aminek nagyon örülök, no meg... - közelebb hajolok az asztal felett és halkabbra veszem a hangom - ... halmozottan sok természetfelettibe futok bele. - fejezem be a mondatot. Mivel Chloe maga is az, mint ahogyan én is, nem aggódom amiatt, hogy ezt megosszam vele. Tényleg elég sok természetfelettibe botlottam mióta itt vagyok, vámpírok, szellemek, boszorkányok... mintha ez a város mágnesként vonzaná a különleges lényeket. Hátradőlök a széken, amikor meghallok egy ismerős hangot és a "Mókuskám" megszólításra azonnal megfordulok. Szélesen mosolyodok el, mert örülök annak, akit látok. - Mason! De örülök, hogy látlak, gyere csüccs le hozzánk. - a hangom őszinte örömet hordoz, tényleg nagyon örülök neki, hogy megint látom. Chloe is hellyel kínálja és arrébb is csúszik. - Chloe, ő itt Mason, Mason, ő pedig a barátnőm Chloe. - bár mindkettőjük neve elhangzott már, de ettől függetlenül celebrálok egy gyors bemutatást, mert így illik. Látom Chloe tekintetében a ki nem mondott kérdést és azt is tudom, hogy Mason becézése, mármint, ahogyan szólított az elindíthatott valamiféle gondolatmenetet a fejében. - Mason egyike az elsőknek, akikkel itt megismerkedtem, miután beköltöztem a házamba. Nagyon kedves, hihetetlen jól táncol és örülök, hogy megismertem. - fejtem ki a barátnőm számára és az említett delikvens füle hallatára, hogy mit is gondolok róla. - Ezt pedig köszönöm. - pillantok Masonre és a koktélra, amit letett elénk. Kedves gesztus. - Mi újság Mason? Hogy vagy? - érdeklődök felőle is kedvesen. - Chloe-nak épp azt meséltem, hogy errefelé milyen sok "különleges személy" fordul meg. - utalok itt arra, hogy a város hemzseg a természetfelettitől és ezzel együtt mindkettejüknek elárultam a másikról, hogy ők is azok, szóval nyugodtan beszélhetünk erről. Már persze, ha akarunk, mert hát nem muszáj.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kinti részleg Szomb. Jan. 18, 2014 1:10 am
Mason & Larita & Chloe
Míg a társaságom várom, ami csupán annak köszönhető, hogy szokásomhoz híven korábban érkeztem, mint kellett volna, az utcára bámulok és az embereket figyelem, ahogy fel-alá járkálnak. Egyszerű, hétköznapi élet. Mit meg nem adnék azért, hogy nekem is ilyenben legyen részem. Hogy semmi más problémám ne legyen, mint az, hogy elmenjek a munkahelyemre, majd vacsorát főzzek a... családomnak. Igen. Ha normális életem lenne, akkor biztos azon tornáznék, hogy legyen egy férjem és talán idővel gyerekeink is, de... ebben a helyzetben ez esélytelen. A világért nem szülnék egy gyermeket sem, hogy aztán vagy én patkoljak el, mint a szüleim, vagy a gyerekem. Azt már nem. Szóval, maradok így egyedül. Így biztonságos. Mintha érzékelném, hogy Larita lép be az ajtón, épp akkor pillantok oda, amikor ő is kiszúr és elvigyorodik. Mosolyogva integetek neki, majd izgatottan várom, hogy végre oda érjen hozzám. -Szia. Én is örülök, hogy látlak. Nagyon jól nézel ki.- pillantok végig rajta elismerően, hiszen valóban csinos és bájos, mint szokott. Nem is értem, miért nem lóg rajta legalább öt pasi. Szeretnivaló nő, ezért is kedveltem meg én is. A sok álnok emberrel ellentétben, ő egy csupaszív lélek és én semmi másra nem vágytam életemben, mint egy ilyen emberrel találkozni, akitől nem kell tartanom, hogy kihasználna vagy becsapna. -Jajj, dehogyis! Nekem mániám korábban érkezni. Ez már amolyan berögződés. Mindenhova negyed órával előbb megyek, nehogy elkéssek.- vonok vállat szórakozottan, közben vigyorogva figyelem, ahogy teljesen bezsong amiatt, hogy itt vagyok. Jó érzés, hogy valaki örül is nekem vagyis, hogy egyáltalán van egy hely, ahol ismer valaki és visszavár. -Én pedig örülök, hogy el tudtál jönni. Velem viszont... igazából nincs semmi komoly. New Orleans-ba költöztem, vissza a kezdetekhez és várom, hogy valamerre terelődjön az életem. Nem rég szerencsém volt egy szemétládához, úgyhogy pasik terén se tudok újat mondani. De inkább te mesélj. Hogy-hogy visszatértél ide? Azt hittem, nem szereted ezt a várost?- lesek rá érdeklődve, de közben megjelenik a háta mögött egy igen jóképű idegen -legalábbis számomra az, de arra tippelek, hogy Larita ismeri. Elvigyorodok, ahogy biccent, majd amint lehet, beljebb csusszanok a helyemen és intek neki, hogy foglaljon csak helyet. -Ülj csak le közénk és üdv. Chloe vagyok.- nyújtok kezet a fiatalembernek, akiről úgy vélem, hogy igen közeli jó barátja lehet a barátnémnak. Már legalábbis, a Mókuskám megnevezésből erre tudok tippelni. Aztán persze kérdőn Larita-ra pillantok, mintha csak azt kérdezném: "Ki ez a pasi?".
Szép lassan az őrületbe kerget már az unalom. Ki hitte volna, hogy egy szellem unatkozhat is? Na én biztos nem. Egyik nap még eliszogatok egy bárban a másik nap meg arra eszmélek fel, hogy az azelőtti napnak nem is volt értelme. Borzasztóan jó érzés, élvezem. Most is ahelyett, hogy kölyköket riogatnék mint egy normális szellem betérek a Grillbe ahol megint iszok egy keveset és gondolkodom az értelmetlen létezésemen. Ez már aztán egy remek kis program. Szép lassan bemegyek és leülök a pulthoz. Bemegyek? Tényleg ezt mondtam? Akkor hazudtam, be teleportáltam a pulthoz úgy, hogy senki sem vett észre semmit. Nem vagyok én kopogó szellem, hogy az ajtón keresztül jöjjek be. Rendeltem egy pohárka vodkát úgy kezdésnek aztán majd jöhet valami erősebb. Úgyse tudom kiakasztani a torkom. Felhajtom az italt ami lefelé menet egy kellemes meleget hagy maga után. Már ezért megérte bejönni. A csendemet egy női beszélgetés foszlány zavarja meg. Mintha az egyik hang ismerős lenne, méghozzá elég közelről. Kicsit megforgatom az alig használt agykerekeim és bevillan egy igen bájos boszorkány arca. Larita. Elkezdem forgatni a fejem, hogy meg is találjam a hang forrását. Egy kis keresés után meg is pillantom kedves társaságom egy asztalnál egy másik igen bájos fiatal lánnyal. Hirtelen megfordul a fejemben, hogy odamegyek. Nem illik megzavarni egy társaságot, de sose voltam olyan aki a szabályokat előnyben részesítette. Intettem és rendeltem még két pohár koktélt is. Majd az italokkal elsétáltam szépen az asztalig majd megálltam Lari háta mögött. -Üdv Mókuskám, rég találkoztunk! - Köszönök majd biccentek egy kacsintás kíséretében a másik hölgynek is. Egy halvány kis mosoly ül ki az arcomra. Jó olyan személlyel találkozni aki tudja kivagy és nem ítél el érte. Larita pont olyan. A két koktélt letettem a hölgyek elé. És ott álldogálva vártam, hogy valamelyikük engedélyt adjon ahhoz, hogy társuljak a beszélgetéshez. Azért illetlen még nem vagyok.
Sietve tipegek végig a város utcáin. Nem vagyok még késésben, időben elindultam otthonról, de attól még szedem a lábaimat, hogy lehetőleg a megbeszélt időben odaérjek és ne kelljen Chloenak várnia rám. Vagy ne sokat. Örültem neki, amikor megbeszéltük, hogy összefutunk, a kedves arcoknak és ismerősöknek/barátoknak mindig örülök. Jól esik, hogy megint láthatom és válthatunk pár szót egymással. Ami azt illeti az utóbbi egy hónapban, mióta újra itt lakom, azt hiszem több minden történt velem, mint az utóbbi pár évben. Kiderült, hogy a gyerekkori legjobb barátom egy vámpír, aki küzd némi táplálkozási gondokkal, aztán elmentem egy másik vérszívóhoz, hogy segítséget kérjek tőle, na nem magamnak. Megismertem egy elbűvölő szellemet, akit nagyon megkedveltem és találkoztam Mel-el is, akit évekkel ezelőtt ismertem meg és egykori önmagamra emlékeztet, az pedig már csak hab a tortán, hogy ő is boszorkány. Szóval elég sűrű napok vannak a hátam mögött, de valahogy örülök ennek. A dolgok csakúgy történnek körülöttem, én pedig azon kapom magam, hogy újra élek, van dolgom és tennivalóm. Szóval mindent összevetve azt hiszem jó döntés volt haza költözni másfél évszázad után. Befordulok az egyik sarkon és máris elérem a helyet, ami a cél volt. Már nem kavarodok el az utcákon, ami azt hiszem egészen jó jel. Már épp belépnél a Grillbe, amikor megpillantom Chloet. Azonnal szélesen mosolyodok el és integetek neki, miközben az asztalokat kerülgetve grasszálok közelebb hozzá. - Szia! De jó újra látni! - őszinte örömmel cseng a hangom és közben odaérek a nőhöz. - Elkéstem? Régóta vársz? Ne haragudj, igyekeztem szedni a virgácsaimat. - kissé szégyellem, hogy várnia kellett rám, bár igazából nem tudom, hogy késtem-e vagy sem. Lényeg, hogy most már itt vagyok. - Mesélj mi van veled?! Úgy örülök, hogy itt vagy! - igen, talán kicsit túlzásba viszem, de nem rejtem véka alá, hogy tényleg örömmel tölt el az, hogy itt van.
Sok dolog nincs, ami Mystic Falls-hoz köthetne, azon kívül, hogy éltem itt pár hónapot és azon kívül, hogy egy kedves ismerősöm is itt él. Laritát mondjuk nem itt ismertem meg, de örültem, amikor kiderült, hogy ő is itt él. Bár boszorkány, és eleinte tartózkodtam attól, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljünk, idővel rájöttem, hogy nem egy rossz szándékú nő. Bármiről kérdeztem, ha tudott, akkor segített és sokat beszélgettünk is. Afféle jó boszi ő, így nem is látnám értelmét, hogy ódzkodjak tőle. Épp ezért döntöttem úgy, hogy visszalátogatok picit a városba és, ha már szó nélkül távoztam, akkor elbúcsúzok tőle is. Persze, terveim közt szerepel, hogy az orrára kötöm merre is lakok és felajánlom neki, hogy látogasson meg, ha szeretne. Na de mindenek előtt, beszélgetni sem ártana, így nem tettem semmi mást, csak lebeszéltem vele egy találkozót a Grillben és most a viszontlátás izgalmának köszönhetően széles vigyorral a képemen battyogok be a Grillbe. Szerettem ezt a helyet és elég sokszor meg is fordultam itt. Nem hiába, hiszen a város nagyja ide szeret inkább járni, mint bárhova máshova. Szép hely, kellemes a hangulat és bárkivel összefuthat itt az ember. Szó szerint bárkivel, ugyanis a furcsa szerzetek is ide szeretnek leginkább bejönni, mint például a vámpírok, a vadászok vagy épp az ősi család tagjai. Hozzájuk hála az égnek nem volt még szerencsém és emberi alakban nem is szeretnék velük összefutni, hiába, hogy fel vagyok én készülve sok minden ellen. Van fakaróm, fatöltényeim egy puskához, amit az apám hagyott rám, de mindemellett én még mindig csak egy nő vagyok, aki nincs hozzászokva az ilyesmihez. Szégyen vagy sem, szerintem fél perc alatt leszerelne bárki. Talán az adrenalin segítene pár percet még élni alkalom adtán. Kiszúrok magamnak egy üres asztalt, helyet foglalok és mosolyogva várom, hogy belépjen a kedves kis boszi, aki pillanatok alatt fel tudja dobni a napomat pusztán azzal, hogy igazolja, van még normális ember a Földön, aki nem utálkozik, ha nem muszáj.
NOTE: bocsi a pocsék kezdőért :$ Remélem, azért tudtok vele mit kezdeni. :/
Jeremy Gilbert
welcome to my world
► Residence :
Mystic Falls
► Age :
29
► Total posts :
199
HUNTER OF THE FIVE ➴
Tárgy: Re: Kinti részleg Vas. Aug. 04, 2013 11:14 am
Damon (:
-Mi van Damon csak nem bal lábbal keltél? - Netalán Elena és Stefan okozott neked fejfájást? Ezt már csak magamnak mondtam, kétség kívül felforrna az agyvize. Látszólag remekül szórakozik a bajomon. Mit is vártam. Damon egy bunkó. Előbb végig nézi a halálom majd utána mintha nem tehetne róla megy Elenat vigasztalni. Csak most épp Elena nem kér belőle. Hogy én mennyire sajnálom. -Most, hogy mondod Damon, rájöttem miért nem hívtam egyből Elenat. Ő most túlságosan is elfoglalt. - Nem érdekel ha Damon kijön a sodrából. Úgy is csak szórakozás képpen tért be a Grillbe. Esze ágában sincs segíteni. Még az is lehet, hogy az utolsó csepp vérem az ő szervezetébe távozik majd. Sose fog megváltozni. Tulajdonképpen nem is tudom mit eszik rajta a nővérem? A helyében én már elküldtem volna a fenébe. Most Elena élvezi, hogy szórakozhat mindkettőjükkel. Kíváncsi vagyok Damon mikor jön rá, hogy feleslegessé vált. -Damon, még mielőtt popcornnal a kezedben élveznéd a műsort, mondanék valamit. Veheted felőlem utolsó kívánságnak is, hisz arra vársz mikor halok már meg végre. Na hol is kezdjem. Először is menj a fenébe. Másodszor pedig akadj le a nővéremről, senki se szereti ha koslatnak utána. Stefan majd segít neki. - Ezzel a mondandóm végére is érkeztem. Elindultam egyenesen a kórházba. Ki tudja, még lehet, hogy odaérek. Ha odaérek majd a seriff elintézi a harapásos sztorit annyival, hogy egy vadállat volt. Még az is lehet, hogy nem ez a harapás fog végezni velem hanem útközben elüt egy kocsi. Elég röhejes, de eltudom képzelni. Jobb lett volna ha fel sem hívom Damont. Annyit ér mint halottnak a csók. Egy a gond. Kezdek szédülni és ha jók a megérzéseim el fogok ájulni. Na már csak az hiányozna nekem, hogy fölöttem álljanak a járókelők és a fényképezőgépek csattogjanak a képemben. Koválygok itt mint vasorrú bába a mágnesen viharban. Ez nem fog menni tutira nem érek el a kórházig. Többet értem volna azzal ha Richet hívom fel. Legalább ő elfuvarozott volna a kórházig. Persze nekem Damont kellett hívnom, már miért is ne. Tudhattam volna, hogy nem fog segíteni. Hisz az ő problémái az egekig érnek. Nem foglalkozik vele a drága Nővérem. Na most már tök mindegy jobb lesz ha leülök és várom a csodát. De basszus még így is nagyon szédülök. Ha ezt épen megúszom az a csavargó vámpír tutira karót talál majd a szívében. Ahogy ismerem Damont most azt várja mikor fogok neki térden állva könyörögni, na azt várhatja. A rongy már át is itatódott a véremmel. A vér szagától kezdtem émelyegni. De gondolom ez egy vámpírnak terülj-terülj asztalkám. Most már értelmetlen odaszorítanom a sebre. Nem ér semmit. Inkább leveszem a pólómat és azt teszem oda. Még szerencse, hogy nagy a hőség senki se fog érdeklődést mutatni egy póló nélküli srác iránt. Bár nem mintha sokat használna póló. Csak a vért fogja fel, de nem segít rendbe jönni. Hogy én ilyenkor, mennyire utálom Damont. Néha, de nagyon néha rájön az emberség, akkor egész elviselhető. De ilyenkor mikor valaki keresztül húzza a számításait nagyon ideges és mindenkivel ellenséges. Legfőképp velem akivel kezdetektől fogva nem bírjuk egymást. Átkozom a napot amikor ide jött Mystic Fallsba. Miért nem tud legalább egy kicsit hasonlítani az öccsére? Stefan ezerszer jobban megérdemli Elenat. Nem tudom mikor fogja már fel végre, hogy itt mindenkinek csak útban van.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kinti részleg Vas. Aug. 04, 2013 12:16 am
Jeremy ^^
Egy motelszobában tértem magamhoz, még mindig forgott körülöttem a szoba a kora délutáni italozástól, attól a temérdek whiskeytől, amit magamba döntöttem. Kezem a hasamon pihent, én meg a kényelmetlen ágyon, s a mennyezet repedéseit bámultam, miközben még mindig az járt a fejemben, hogy Elena az öcsémmel kefélt. Nem, mintha újdonság lett volna a hír, hisz volt már közük egymáshoz, de mióta azt hittem, lehet köztünk valami, s ő is azt közölte felém, hogy szeret, azóta efféle dolgokon nem is gondolkodtam, mostanáig. Még mindig visszhangzott fülemben sóhaja, a matrac nyikorgása és Stefan színvallása, hogy ő még mindig szereti, de nem lehetnek együtt miattam, blabla. Cseszné meg, hogy már megint arra a nőre fájt a foga, akire nekem is. Neki már volt lehetősége, de elszúrta, most mégis...mégis belegázolt az én esélyeimbe, kihasználva azt, hogy Elena nem önmaga. Hosszasan rágódhattam volna ezen, de nem akartam. Elegem lett már abból, hogy mindig csak én szívok, bármit is teszek. Tépelődésemből a telefonom zizegése szakított ki, lustán nyúltam a készülék után, majd megnyitottam az üzenetet. Jeremy írt nekem szerelmes sms-t, mindig is sejtettem, hogy gáz van a sráccal, de azt nem hittem, hogy ennyire sürgős neki az, hogy találkozzunk. Viccet félretéve, sosem érdekelt, hogy mi történik a sráccal, én magam is szívesen kitörtem volna a nyakát, de Elena miatt nem tettem. Most ez már nem is motiválni, de ilyenkor mindig eszembe jut drága cimborám, Alaric, aki Jennának tett ígéretet, hogy vigyáz a hülye kölyökre. Sóhajtva ültem fel az ágyon, megdörgöltem a szemeimet, majd felkeltem és kihasználva a sötétség leplét, vámpírsebességgel közelítettem meg a grillt, s váratlanul jelentem meg a kinti részen, nekem háttal ácsorgó srácnak. Már messziről megéreztem vérének illatát, közelebb érve láttam, hogy valamit a nyakához szorít. Egyértelművé vált számomra, hogy valaki megtámadta őt, valószínűleg egy vámpír. - Itt volnék, mi az? Tartsam a nyakadhoz a kendőt, vagy mi van? - Nem voltam vele kedves, valójában nehéz volt visszafognom magamat, mert mégis csak vérről volt szó, nem is kevésről. - Hol van ilyenkor a nővérkéd? Vagy attól félsz, hogy megcsócsálna , hm?- Vigyorogva figyeltem, ahogy szenved, miközben háttal a korlátnak dőltem, s kezeimmel is rátámaszkodtam. Eszem ágában sem volt segíteni rajta, szívesebben figyeltem, ahogy egyre inkább elfehéredik a vérveszteségtől. - Mondanám, hogy meghívlak egy sörre, de a te esetedben azt hiszem, nem élveznéd. Mit szeretnél, még így utolsó szó jogán, hm? -
Jeremy Gilbert
welcome to my world
► Residence :
Mystic Falls
► Age :
29
► Total posts :
199
HUNTER OF THE FIVE ➴
Tárgy: Re: Kinti részleg Szomb. Aug. 03, 2013 12:39 am
Damon és Jer
Jeremy te már megint nem voltál eszednél. A helyett, hogy a hátad mögé is néztél volna természetesen neked az előtted lévő üres szobát kellett bámulnod. Persze már is beütött a baj. Mögöttem ott állt egy új vérszívó és vér hiányában én voltam a legkézenfekvőbb vérellátmány a közelben. Rendesen belém mélyesztett a fogait. Még szerencse, hogy most a Grill csendes és alig látni itt pár embert. Az a ruhadarab amit a torkomhoz szorítok lassan megtelik vérrel. Átitatja a ruhát és befesti vörösre. A vérszívó sikeresen meglógott. De ha még egyszer meglátom abban biztos lehet, hogy elveszti a fejét. Rohadtul fáj a nyakam. Nem kellett volna ilyen figyelmetlennek lennem. Ha jobban körülnézek még mielőtt belépek abba a romos házba most egy halott vámpírral és némi fájdalommal kevesebb volna. De mindegy is. Most hiába rágom magam ezen akkor se lesz jobb a helyzet. Sürgősen segítségre szorulok. De ki segíthetne aki mondjuk meg is állja, hogy ne tépje még jobban fel a torkom. Csak egyetlen egy személy jut az szembe aki arrogáns, fékezhetetlen, de képes lenne meghagyni az életem. Damon Salvatore. Sose kedveltem, de ez az érzés azt hiszem kölcsönös. Viszont tény, hogy már nem egyszer segített nekem. Remélhetőleg hajlandó lesz idefáradni vagy csak egyszerűen elvérzem úgy kb 5 ember előtt. Egy kicsit sem lesz érdekes az újságok címlapján "A fiú összeesett a helyi Grillben, a rendőrök nem akarnak semmilyen információt kiadni, de néhány szemtanú állítja a fiú torka fel volt tépve, vajon ismét egy vadállat garázdálkodik itt Mystic Fallsban? " Már szinte magam előtt látom az újságot. Ha viszont nem akarom, hogy ez igazából is megtörténjen akkor sietnem kell. Elővettem a mobilom és már hívtam is Damont. Pech. Nem veszi fel. Ennél jobb már nem is történhetne velem. Akkor küldök egy üzenetet. nagyon remélem még ma megnézni. Bepötyögtem majd elkezdtem visszaolvasni. 'Damon nagyon fontos lenne, hogy ide gyere a Grillhez, lehetőleg még ma.' Most minek írjam le azt, hogy lassan elvérzem, ismerem nem nagyon érdekelné. Még talán röhögne egyet rajtam még mielőtt segítene. Letettem a mobilom és vártam. A ruhadarab már nem sokáig lesz használható. Úgy kb fél óra és mindenki meglátja, hogy vérzik a nyakam. Na már csak az lenne az igazán jó. Semmi pénzért nem mennék be a kórházba. Damon igyekezz!!!
Jól hallottam? Rendőrség? Szülők? Üljünk le? Minek néz ez engem? Részeg vagyok, nem agymosott! Ámbár... részegnek sem nevezném magamat, hiszen... néhány pohárka csúszott csak le a torkomon, az meg kevés ahhoz, hogy olyan állapotba kerüljek, hogy ne tudjak magamról. Vicces vagy nem vicces, de még mindig tökéletesen tudtam, mit csinálok. És élveztem a helyzetet. Már csak annyiban is, hogy ha rosszzul is emlékszem, belefutottam egy dögös srácba, aki hasonlít arra a másikra abból a buliból. Végülis... lehet, csak hasonlít rá. Ő is bepróbálkozott, de nem hagytam magam. Ő még le is kopott. Nem úgy, mint az a másik. Még mindig érzem annak a másiknak a vérét a kezemen. Mocskos, ragadós, csúszós... nem is akarom tudni, hogy mi következett utána. Csak arra emlékeztem, hogy elmenekültem. Mert igen. AKKOR tényleg részeg voltam.
- Ácsi-ácsi-ácsi! - nyúltam a lány után, és kikaptam a telefont a kezéből, mikor láttam, hogy ez a r*banc tényleg képes lenne felhívni a rendőrséget. Naná, én meg most jöttem le a falvédőről és majd ezt biztosan hagyom is... minek néznek ezek engem? Nem vagyok már kislány, többet megéltem, mint sokan mások, és hát... nem, nem bonyolódom bele inkább, mert az igazság fájó és kegyetlen. Rosszul voltam tőle. - Nem ülök le - nézegettem az előbb megszerzett telefont, és egy mozdulattal a földhöz vágtam. - Ezzel már nem hívsz senkit, drágám... - ejtettem ki gúnyosan a szavakat, a lány szemeibe nézve, majd közelebb léptem hozzá szinte gyilkoló pillantással. - És most takarodj. Különben nemcsak a mobilod fog megsérülni - billentettem oldalra a fejemet. Ennek a gyáva nyuszinak sem kellett több. Csak vigyorogva nevettem fel, ahogy a lány kapkodva elhúzta a csíkot, rá sem nézve a srácra, akivel az előbb kijött. - Öhm... hol is kezdjem? Őszintén sajnálom, hogy elüldöztem ezt a kellemesnek ígérkező lánykát. De... úgy érzem, nekünk... beszélnünk kell - mondtam hangsúlyosan, és közelebbléptem hozzá. Szinte csak pár centi választotta el az arcát az enyémtől. - Tényleg nem emlékszel rám? Hát... ezek szerint, a pasik tényleg egy éjszakára jegyzik meg az esetleges áldozatok arcát - sóhajtottam fel, miközben egyre csak dühösebb lettem. Feszültebb... közeleg a telihold. Ettől mindig szívem szerint gyilkoltam volna újra. De ki kell várnom a soromat.
Újdonsült szabadságomat kihasználva hamar belevegyültem a bulizó tömegbe, és bár a lopás távol áll tőle, sajnos rá voltam kényszerülve a dologra. Mégsem mászkálhatok örökké ugyanabban a ruhában, és aludni sem a szabad ég alatt szeretnék, bár ahogy elnézem nem is egy kedves hölgy ajánlaná föl az apartmanját az éjszakára, egy kis ellenszolgáltatás érdekében. Mivel Zara volt az első és egyetlen nő akivel szexuális viszonyba kerültem valaha is életem során, izgatottan vártam, hogy megtörténjen mással is a dolog. Ennek megfelelően nem is fogok holmi részeg libával ágyba bújni, sokkal inkább előnyben részesítem az intelligens és jóval érettebb, idősebb nőket. Miután lefolytattam azt az érdekes beszélgetést azzal a bizonyos Zach-el, egy kis levegőre volt szükségem. Át kellett gondolnom a dolgokat, aztán az az erős koktél is szöget ütött kissé a fejembe. Mivel jó idő volt megannyi kis asztal és szék volt kihelyezve a szórakozóhely elé, így hamar helyet is foglaltam egy üres asztalnál. Fura, hiszen bent levegőt alig lehet kapni, idekint pedig bőven lehet válogatni. Ahogy a hely felé érkezőket figyeltem megállt a szemem egy szőke szépségen, aki éppen a barátnőivel nevetgéltek pár méterrel arrébb, és egyértelmű volt, hogy ők is kiszúrtak engem, mivel piromkodó pillantások kíséretében néztek oda-oda felém. Mivel én vagyok a férfi, úgy döntöttem nem várattatom tovább a hölgyeket és magabiztos léptekkel közeledtem hármójuk felé, majd kedves mosollyal az arcomon üdvözöltem őket, ám tekintetem igazán csupán az imént kiszemelt lányéval találkozott. Körülbelül 22-nek saccoltam, gyönyörű barna szemei voltak, és annak ellenére, hogy milyen szép volt, kissé félénken mosolygott vissza rám. - A nevem David. Szabad tudnom a tiédet? – kérdeztem már egyértelműen csak rá fókuszálva, és a szemem sarkából láttam, ahogy a barátnői biztatják, és kissé távolabb állnak meg tőlünk, mikor egy ismerősük tűnik föl a színen. - Hanna. – mutatkozott be végül a másik is, mire én kezemet a bejárat felé emeltem, és reméltem, hogy együtt fogjuk eltölteni az estét ezen a kellemes szórakozóhelyen. – Nos, kedves Hanna, csak utánad. – kacsintottam a lányra, mire az pirosló arccal elindult. Éppen a lábait vettem szemügyre, mikor meghallottam, hogy nem éppen kedves hangnemben szólít meg egy lány, aki bizony az arckifejezését tekintve, már nem éppen volt szomjas. Akármennyire próbáltam összerakni a képet, sehonnan sem rémlett, talán mikor Zarával múlattuk valahol az éjszakát eljátszadozhattunk vele, de nem hiszem, hogy a másik ne feledtette volna el vele mindazt. - Elnézést, valószínűleg összekeversz valakivel. – válaszoltam udvarias arcomat magamra öltve, majd Hanna felé hajoltam és a fülébe súgtam a következőket; – Hívd a rendőrséget, majd ők hazaviszik a szüleihez. – majd ezt követően ismét a részeg lány felé fordultam. – Szerintem üljünk le egy kicsit. – mondtam, majd megfogtam a karját, és gyengéden az egyik asztal felé kezdtem irányítani. Nem éppen asztalom a bébiszitterkedés, de úgy vettem észre, hogy a mai napi kiszemeltemnek tetszett, hogy így a szívemen viselem a tékozló lány sorsát, és láttam, hogy aggódó tekintettel éppen a 911-et pötyögi a telefonjába.
Mystic Falls. Egy újabb hely azoknak a városoknak a listáján, ahol jártam az elmúlt időszakban. Nem tudom, hogy végleges-e. Hiszen az én esetemben semmi sem biztos. De megpróbálok bírni magammal, és elkövetni mindent azért, hogy ne akarjanak mindig szó nélkül kidobni mindenhonnan. Előfordult már... életem majdnem tizenhét éve alatt mindig akadtam olyan srácokba, akiknek egy éjjelre jó voltam. Hát igen, Boston egy sötétebb szegletéből származom... ahol már nem túl nagy erénynek számít, ha a lányok csak úgy megőrzik "erényeiket". És minek is? Addig élvezzük ki, míg lehet. Még a végén prűd leszek, vagy frigid... melyik a jobb? Tyler Lockwood neve szerepelt azon a papíron, amit szorongattam a kezemben egy ideig. És az anyjáé, akinek a neve olvasására mindig görcsbe rándult a gyomrom, és összeszorult mindkét mancsom. Egyértelmű, hogy nem fog kedvelni engem, és eddig is csak azért tűrt meg, mert az apám életben volt. De most már halott. Inkább nem akarom tudni, hogyan fog reagálni rám, ha meglát. Nem is bírom ezt ki józanul... besétáltam a Grillbe, hogy egy óra múlva, kissé feltöltődve néhány pohár whiskyvel és tequilával, újra kisétáljak és útnak induljak. Már a zebra csíkjai sem voltak egyenesek, ez egy finom kis utalás arra, hogy milyen állapotban is vagyok. De maximum meghúzódom máshol, míg kijózanodom, és nem kerülök Mrs Lockwood szemei elé betintázva. Még a végén elhordom őt mindennek, mert a részeg ember... őszinte. Ezt az eszmét követtem egy ideje már, ha ki akartam faggatni valakit. Néhány pohár tömény, és már úgy dalolt, mint valami kismadár. Persze nem szó szerint, mert néhánynak eléggé elviselhetetlen hangja van...
Hirtelen figyelek fel néhány zajra. A hallásom eléggé érzékeny, ennek nem tudom az okát. De biztos, hogy nem a vérfarkas mivoltomhoz van köze. Az egyik parkolóbéli kocsi mögé rejtőzöm, mikor meglátom az arcot, és tágra nyílnak a szemeim. Nem... most biztosan csak a memóriám csal meg engem.Hogy mi a... ez meg mi a jó francot csinál itt?! Hah, engedjenek a közelébe, és belé kötök, belé rúgok, azok után, amit tettek... vagyis... ő nem tett. De mégis égető harag gyúlt fel bennem, ahogy néztem az egyszerű külsőt. Ó, milyen kis dögös... de ennek ellenére is utálom. Kiléptem a kocsi árnyékából, közelebb sétáltam hozzá, lassú és kiegyensúlyozott léptekkel, majd úgy mosolyodtam el, mintha legalább a cirkuszból szalajtottak volna. Hát a pia... az pia. Van hatása rendesen. - Kit látnak szemeim... vagy csak az én memóriám olyan jó, hogy még mindig emlékszem rád? - kérdeztem ironikusan, hangom pedig égett a gúnytól. Aljas szemétládák a férfiak.
At noon I do not eat because I think of you, in the evening I do not eat because I think of you, at night I do not sleep because I am hungry.
Dimitrire vigyorogtam, végül is teljesen igaza van. Nem vagyok az a lopkodós személyiség, de tényleg ki van fizetve – ha a pohár nem is – és nem látszik a helyen sem, hogy éppen csődbe akarna menni. Szóval nem sok idő telik el, hamar legyőzöm azt az apró bűntudatot ami kicsikét megtépkedi a bensőmet, és anélkül hogy elvörösödnék, vagy bármi feltűnést keltenék, eldöntöm magamban hogy el is viszem a poharat. A filmekben mindig beöltöznek fekete ruhákba, és zseblámpával közlekednek, közben minden másodpercben körbenéznek. Így meg aztán a hülye is rájön, hogy éppen lopnak. A pohár elkobzása meg nem is hiszem, hogy bűncselekmény, de ha az is lenne, akkor sem osonnék, és nem is terelném magamra a figyelmet feleslegesen. – Igen, menjünk – vetek rá még egy elbűvölő mosolyt, és minden gond nélkül sétálok el. Hiába ment olyan rutinosan a „lopás”, vagy tűnt olyan rutinosnak, ettől függetlenül nyomban felszívódok, azért nincsen szükségem arra, hogy kiszúrják mit csinálok éppen. Odakint várom Dim-et, miközben a szép színű, mindenféle csecsebecsével telepakolt koktélomat iszogatom a szívószállal. Nem kell sokat várnom, de azért azon is elgondolkozok, hogy Dim mit csinál odabent. Nem vagyok türelmetlen, sőt, kellemesen elfogyasztom a koktélomat amíg ő bent tartózkodik, csak meglepődök, hogy nincs ott. Igen, valószínűleg fizet, de egy olyan fogyasztónak mint Dim... hát nem hiszem, hogy sokat kell várnia a pultosra, főleg ha egy pultos nőről beszélünk. Vagyis, ha én pultosként dolgoznék nem hiszem, hogy sokat váratnék egy olyan vevőt mint ő, kivéve persze ha csak azért csinálom, hogy észre vegyen, vagy hogy minél tovább bámulhassam őt. A Shea bárban nem szabadulna el soha az életben. Kivéve persze, ha ő is elmegy minden fizetés nélkül, esetleg a kezében egy pohárral. Akárcsak én ugyebár, de mentségemre szóljon, hogy Dim hívott meg egy italra. Na nem mintha nagyon akarnék mentegetőzni... Hamarosan meg is látom Dimitrit, ő is megpillant engem, és oda is jön hozzám. – Én is megijednék, ha eltűnnék – vonom meg a vállamat, de persze csak viccelek. Kuncogok is egyet, aztán pedig kissé meglepődök, amikor kiemeli a kezemből a poharat, és szépen elhajítja. Természetesen a pohár után nézek, nem volt benne semmi, nem azért nézek utána, csupán szeretném tudni, hogy eltalált e valakit. Ha így lenne már itt sem lennék, rögtön szaladnék segíteni neki. A véremben van, meg ugyebár a fejemben, és úgyis itt az ideje beleszoknom a leendő munkámba. Nem kezdeném el bevarrni a homlokát, de mindenképpen hívnám a megfelelő számot, és hívnék mentőt. Felesleges viszont azon agyalni, hogy mi lenne ha. Nincsen így – és jelen pillanatban ennek nagyon örülök – és én teljes nyugalmamban kiélvezhetem Dim közelségét. Beleborzongok gyengéd érintésébe, de mindennél jobban vágyok rá. A gombóc már nincsen a torkomban, és a gyomrom sincs összezsugorodva, nem érzem, hogy lepkék szállnának a gyomromban. Nem izgulok, és nem félek, csak a szívverésem marad ugyanolyan gyors. Nem félek közel hajolni hozzá, nem félek az ujjaimat gyengéden végigsimítani a mellkasán felfelé haladva, hogy aztán a nyakába csimpaszkodjak, és egyre közelebb férkőzzek az ajkához. Ezek után pedig nem, akkor sem ijedek meg amikor az Ő ajkai az enyémre tapadnak, és szenvedélyes csókban forrunk össze, mintha a sors akarta volna így. Kezdem úgy érezni magamat mint egy drogos, aki képtelen betelni Dim illatával, érintésével. Minden egyes porcikám lángra akar lobban amikor csak rám néz, és szinte lángra is lobban, amikor hozzám ér. Vagy legalább a vérem forrni kezd, és száguld bennem az adrenalin.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kinti részleg Csüt. Júl. 26, 2012 12:18 am
Shea & Dimitri
La peor forma de extrañar a alguien es estar sentado a su lado y saber que nunca lo podrás tener
Csak mosolyogni voltam képes. Esküszöm, több nem tellett tőlem, csak az eszetlen vigyorgás, mintha muszáj lett volna. Akkor meg aztán főleg, mikor majdnem orbitális nevetés tört ki belőlem. Most komolyan csak ő lehet ennyire aranyos, vagy engem fordított fel teljesen? Megbabonáz, ez még csak titoknak sem jó. Akárki néz akár csak egy pillantásnyi időre is rám, egyből le tudja olvasni a kaján vigyoromból, hogy mi is a nagy helyzet itt. Ha itt lenne Grigori, rám mutogatva hangosan visítana, csak azért, hogy azok előtt is leszégyenítsen, akik egyébként nem néznének rám, mert mondjuk nem ismernek. - Hozzad. Hozzad nyugodtan. Jóban vagyok a pultosokkal és a vezetőséggel is van éppen kapcsolatom. Nem fognak kiakadni egy hülye pohár miatt. Ha meg kiakadnak, hát kit érdekel?! Az ő életükbe is kell izgalom. - rántottam vállat a magyarázat alatt. Mintha őszintén érdekelné a Grillt egy hülye pohár... többe kerül az ital bele, mint a pohár, szóval befoghatják, mert azt szép kis feláron kifizettem. Nem mintha gond lenne, hiszen ezért a törékeny szépségért minden földi javamat odaadnám. Ha pedig kellene, másokét is megszerezném... - Mehetünk? - kérdeztem lepattanva a bárszékről, indulásra készen. Vajon még ilyen korban is igaz a nőkre, hogy órákig pepecselnek, míg elindulnak? Hiszen most kész van, nem kell smink meg a hülyeség. Szóval talán nem kell rá várni órákat. Meglepetésemre alig telt 1 percbe, hogy Shea erőt vegyen magán, és "ellopja" a poharat. Mentségemre szóljon, én a helyében talán még tovább szórakoztam volna, hogy "megtegyem? Ne tegyem?". De ő nem ilyen volt. elemelte a pultról a poharat, és kecses csípőmozgással elindult a kinti kijárat felé. Elbambultam, ezt bárkinek bevallom, ha megkérdezi. Akarattal sem tudtam volna megtagadni a szemeimnek azt a páratlan látványt, amit ezzel a félperces mozdulatsorral okozott a barna szépség. Képzeletben pofán locsoltam magam egy vödör jeges vízzel, aztán feleszméltem: az én italom még mindig ott vár rám a pulton. Érte nyúltam hát, hogy lehúzzam, amikor már nyúlt is előre a pultos leányzó. 'Na, hát ez meg mi a fityfenét akar?' gondoltam. Kezeink összeértek egy pillanatra, amíg átcsúsztatta tenyerembe a kis hülyeségét, amiről egyenlőre nem tudom, hogy mik. Remélem lóvét ad, bár miért is adna. De örülnék azért neki. - Majd megnézem, oké? - biccentettem felé kedves arccal, de belül elküldtem azért szebb helyekre, kapásból az anyjába vagy 5 különböző módon és vagy 3 különféle nyelven. Kedvesen visszamosolygott ő is, aztán bólintott. Lehúztam az italomat, a kezembe rejtett kis ajándékot pedig minden további nélkül a zsebembe csúsztattam. Majd kidobom, ha látok egy kukát... feltéve ha nem pénzt adott. Miért hajtogatom folyton, hogy pénzt adott a pultos csaj? Ideje lenne leállnom a szintetikával. Ami azt illeti, már nagyon is régen leálltam. Akkor minek képzelődök? Visszacsaptam a pultra a kiürült üvegpoharat. Csak úgy zörgött benne a jég, ahogy kisebb és kisebb darabokra tört szét a koccanás hatására. Legközelebb nem árt, ha jobban odafigyelek. A frontális becsapódásba nem csak, hogy a pult majdnem beletört, hát még a pohár... Megint el kéne mennem egy amolyan "pihenős" napra, ahol kifújom a gondjaimat, és kissé elrendezem magamban a tisztázatlan ügyeket. Semmi jó nem származik abból, ha egy viszonylag fiatal hibrid elnyomja a dühét, ami egyszer csak kitör belőle. Egyébként, mi a fenét ácsorgok még itt? Körbenéztem. Hol van az a risza királynő? Szememmel végigfutottam az arcokat, de sehol nem leltem a lányt. Mellesleg mi a francnak keresgélem? Egy poharat is elemelt, valószínűleg eléggé fél tőle, hogy kikapna. Biztosan kint van már. Nem is tétlenkedve tovább, úti célnak tűztem ki a grill kinti kijáratát, hogy lécelhessek. Kint aztán meg is láttam a lányt, akit úgy kerestem odabent. - Már kezdtem megijedni, hogy eltűntél, szépségem. - szóltam fel egyből, amint megláttam őt. Szolidan szürcsölgette csak az italát. Feltételezni sem mertem volna, hogy lesz bátorsága elemelni. Elindultam felé. Felmértem a helyzetet. Alig maradt ital a poharában, a jég teszi ki a maradék felét. Már előtte két lépéssel nyúltam a pohara felé, amit kikaptam kezéből, aztán elhajítottam. Közelre, vagy távolra, nem figyeltem, csak dobtam amerre sikerült. Kezeimmel végigsimítottam Shea nyakán, állának vonalán, majd tarkójánál a hajába túrtam, és úgy húztam magamhoz egy csókra. Ezt most még több vágy és érzelem vezérelte, mint bent. Itt már közel sem voltam annyira félénk, mint azelőtt. Most kezdtem csak igazán feloldódni, talán a pia hatására, talán csak azért, mert elhagytuk a zsúfolt helyet... Vagy simán a lány tette ezt velem, meg amit iránta éreztem.
At noon I do not eat because I think of you, in the evening I do not eat because I think of you, at night I do not sleep because I am hungry.
Tizenöt éves koromban csókolóztam először. Akkor még ijesztőnek tűnt, de be kell vallanom Jade és én már alig vártuk, hogy csókolózhassunk. Akkoriban azt kívántam hogy Dim legyen az első aki megcsókol, persze, pont abban az évben voltam oda érte. A bátyám persze odament, és megverte azt a gyereket akivel csókolóztam, de nem vagyok benne biztos, hogyha Dim állt volna ott éppen, akkor megtette volna. Sőt, valószínűleg nem. Emlékszem még hogy szidtam a bátyámat, és hisztériáztam. De az már a jövő zenéje. Most úgy érzem megérte várni. Teljesen elveszek a csókjában, nem tudok betelni vele, és biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő három évben ezt fogom majd emlegetni. De most ne a jövőről beszéljünk, hadd csöppenjek vissza a jelenbe, hogy élvezhessem Dim csókját. Ujjaim görcsösen a hajába túrnak, és leveszek egy pillanatra a csókban. Úgy érzem, hogyha ránk dőlne a ház az sem érdekelne. Ha a Föld vége jönne el, az sem. Nincsen semmilyen dolog, ami most ketté választhatna minket. Ösztönösen visszahúzódnék hozzá amikor szétválnak ajkaink, de nem tapadok ismét rá, hiába vonzz magához akarva vagy akaratlanul. És arra is ügyelek, hogy ne dőljek le a székről kábulatomban. Hogy nézne már ki, hogyha összeesnék itt? Szerencsére ő szólal meg először, így elveszi a figyelmemet arról hogy meg akarjak halni. Nevetek egyet, és megrázom a fejemet. - Akkor már az gáz, hogy én mertem - grimaszolok egyet, de nem tűnik el az arcomról az őszinte mosoly. Hogyan is tűnhetne, mikor Ő ül itt előttem? Szerintem az ember nem tud szomorú lenni, ha valaki olyan csókolja meg... Nos nem is tudom, aki olyan mint Dim. Ha Dimtől kapsz csókot, akkor nem tudsz nem mosolyogni, azt garantálom. Kivéve ha közben fejbe váglak egy nagy ecetbombával... De most maximum Jade teheti ezt meg velem. Aki ha minden igaz, ma nem ér rá(m). Tényleg, mennyi ideje is nem hallottam felőle? Lényegtelen, akár téli álmából is felébresztem a nyár ellenére, hiszen ezt el kell neki mesélnem. - Lefoglaltak a fejemben a hangok. De azért hallottam - válaszolom vele nevetve, aztán hozzá teszem. - De köszönöm. Tényleg - mosolygok rá, és zavaromban el is pirulok. Hiába csókoltam meg, hiába csókolt meg utána ő engem, és hiába tudom, hogy ez jelent valamit, még mindig nem szűnik a görcs a gyomromban, még mindig úgy érzem hogy elájulok, és a szívem is ugyanúgy zakatol. Csak most már sokkal biztosabb lábakon állok. De mindegy, hogy még mindig bénának érzem magamat, azt hiszem ez soha nem is fog megszűnni. Dim lebénít, ugyanakkor felcsigáz, és közben izgat, és érdekel, nem csak úgy hanem úgy is, hogy mi van vele. A csók életet tuszkolt belém, sokkal derűsebbnek érzem magamat mint amilyen eddig voltam. A mosolyom őszintébb, a nevetésem szebben cseng, és sokkal jobban érzem magamat a bőrömben. Hiába érzem magamat most is elgyötörtnek az elmúlt nehéz napok miatt, Dim most pár másodperc alatt felélesztett, és megszépített. Ilyen az igazi Shea. És nem csak azért vagyok hálás Dimnek, hogy úgy érez irántam ahogy én ő iránta - vagy legalábbis azt hiszem így van - hanem azért is, mert képes előrángatni belőlem a legjobb énemet a legrosszabb napomon. - Menjünk - bólintok habozás nélkül még egy ragyogó mosolyt ajándékozva neki. Ekkor rakják le elénk a pultra az italokat. - Uf... Öhm, szerinted elvihetem? - kérdezem suttogva Dimtől, és az italom felé biccentek. Nem akarok lopni, de az üveg tartalmát amúgy is magammal vinném. Viszont nem is akarom az egész koktélt meginni egy húzásra. Tudom, ez a kérdés gyerekesen hangzik, de gondoltam megkérdezem.
La peor forma de extrañar a alguien es estar sentado a su lado y saber que nunca lo podrás tener
Megijedtem. De a felismerés, hogy megingatta oly biztosnak hitt pozíciómat a hallgatása, az még jobban megrémített. Sőt... valósággal rettegtem mindentől, ami negatív dologra engedett következtetni... Most vajon azért nem szólal meg, mert nem akar megsérteni azzal, amit mondana? Talán most jön a szöveg, amivel elfedi és megőrizheti a titkot, hogy mennyire lenéz vagy hasonlók... Azután sem adott nemtetszésének hangot, hogy megdicsértem... vajon a vészkijáratokat nézi ennyire? Mindegy... ha le is lép, hát megyek én is. Nem követhetem vagy zaklathatom őt, ha nem tart igényt a társaságomra. Elkéstem ezzel és a legjobb ha felfogom. Vagy mégsem...? A káprázatos lány olyan lépést tartogatott számomra, amit bár reméltem, de sosem hittem volna, hogy bekövetkezik, főleg egy ilyen hosszas hallgatás után, mint az előbb. Aztán mégis... mégis ott voltunk ketten, és ez határozottan a valóság! Nem képzelődöm, igazi az egész! Gyors reflexeim is megbénultak egyből, amint közeledni kezdett felém, s ahogy mézédes ajkait is megéreztem, már mindenem megállt saját rendeltetésszerű funkciójának végzésében... Pont úgy, ahogy a világot éreztem abban a pillanatban: eltűnt. Nem volt körülöttünk semmi, csak a végtelennek tűnő, egyhangú üresség, megszűnt a külvilág. Csak mi voltunk, ketten, egyetlen csókban összeforrva. Először még én sem fogtam fel... így eléggé finoman érintettem csak, aztán már vége is lett. Elszakadt tőlem, de még mindig a kábulat hatása alatt voltam. Fellobbant bennem minden érzés iránta, s ahogy egyre erősödött, szabályosan fájdalmat okozott nem csókolni őt. Akartam őt itt, most, ezután és mindörökké. Egyetlen másodperc törtrésze alatt futottak át ezek a gondolatok a fejemben, így még egészen közel volt hozzám, amikor feleszméltem. A padlót bámultam, mintha bármi okom lenne szégyellni azt, ami történt az imént... Pedig ez nem így van, sőt, ha halandó lennék, a szívem már régen kiszakította volna a mellkasom. Hallottam a lány szívverését is... a fejembe fúrta magát a ritmusos dallam, ahogy áramlik a vér a testében. Hirtelen pillantottam fel szemeibe, majd ajkaira, s ezután vissza szemeibe. Közeledni kezdtem, cseppet sem lassúnak mondható tempóban. Kezeim végigfutottak arcán, majd tarkójánál belefúrták magukat a hajába, s úgy húztam magamhoz, hogy az előbbinél jóval szenvedélyesebben csókolhassam meg őt. Nem érdekelt, hogy ki néz, vagy súg össze mögöttünk. Csinálják csak, mindig is szerettem középpontban lenni. Egyetlen dolog volt, ami számított, az pedig nem más, mint Shea. Egyetlen ellenkező mozdulatára elengedtem volna, ha tudtomra adja bárminemű jelzéssel, hogy nem akarja ezt. De nem tette, s jelenleg ez volt az egyetlen dolog, amiért értelmet láttam élni. Minden, amiről azt hittem, hogy csak álom marad örökké, egyetlen pillanat alatt változott meg. És Shea... még napok fognak kelleni, hogy felfogjam, hogy ez valóban megtörtént. Sőt..! Ahhoz is percek kellettek, hogy értelmes gondolatokat erőltessek a fejembe, miután elhúzódtunk egymástól. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, viszont rengeteg kérdés volt, amire válaszokat akartam. Ennek fele ugyan saját magamhoz szólt, de azokra még van időm... jelenleg fontosabb, hogy beszélgessünk. - Elég gáz, hogy nem mertem lépni, igaz? - futott végig a kínos mosoly a számon. De végül is kit érdekel? A lényeg, hogy megtörtént, és pont. Ezután egy nagy sóhaj kíséretben körbenéztem, és jó néhány szempár tekintett vissza rám... túl nagy bátorság lett volna azt feltételezni, hogy másképpen lesz. Voltak köztük haverok, ismerősök, ellenségek... mind-mind más üzenetet rejtett a pillantásába. Szerelmes vagyok... talán ez az első alkalom, hogy büszkén állnék oda bárki elé, aztán verném jól össze, hogy ránk merészelt fintorogni. Vagy éppen a barátaimnál... büszkén mutatnám be ezt a lányt, és csendben tűrném, hogy egész este cikiznek a kisfiús mosolyom miatt, amit az ő közelsége okoz. Talán nem is lenne ilyen nehéz a helyzetem, ha a hibriddé válásom előtt vettem volna észre, hogy Shea mekkora kincs is valójában. Kár a múlton rágódni, ostoba és szerencsétlen voltam. - Igazán megköszönhetted volna, hogy bókolok! - nevettem el magam tettetett sértődöttséggel. Amint volt egy percnyi időm, hogy alaposabban megnézhessem őt, nem kellett könyörögni magamnak, hogy pimaszul végigfuttassam a szememet rajta. Minden alkalommal ugyan az lett a vége, akárhogyan is néztem. A legapróbb porcikájáig tökéletes volt. Ezzel csak annyi gond volt, hogy el kellett takarnom a világ elől, hogy mivel válaszol a testem egy ilyen gyönyörű nő társaságára. Persze mondanom sem kell, félig máshol jártam... A képzeletem sorra halmozta a képeket a vágyaimról, ami valljuk be nem könnyítette meg a dolgom. - Nincs kedved lelépni? - kérdeztem rá váratlanul, de úgy éreztem öngyilkos leszek, ha nem cselekszem azonnal... vagy legalábbis nem szívok be friss levegőt, amiben nem keveredik az alkohol, a cigaretta, és a 30 jelenlévő vérének illata.
At noon I do not eat because I think of you, in the evening I do not eat because I think of you, at night I do not sleep because I am hungry.
Kicsit meglep, hogy nekem is rendel egy italt tiltakozásom ellenére, de egyáltalán nem bánom. Még szeretem is azt a koktélt amit kér nekem, szóval visszautasítani nem fogom. És amúgy sem utasítanám vissza. Főleg akkor nem, hogyha amíg azt iszogatom Dim mellett ülhetek. Ki ne akarna vele iszogatni, most úgy őszintén? Megrázom a fejemet, hogy nem fogom megölni emiatt. - Inkább köszönöm - mondom végül. Viszonozom a mosolyát, de persze az enyém fel sem ér az övével. Az övé tökéletes. Mindene tökéletes: A haja, a bőre, a foga, az ajkai, a kékes-szürke szeme. Minden annyira tökéletes rajta, és ezt nem elfogultságból mondom, hanem mert így van. Néha elgondolkozok rajta, hogy ő vajon milyennek lát engem. De nem is csak nála érzem ezt. Ha valakivel beszélek, akkor akaratlanul is elkezdek ezen gondolkozni, alig egy percig, aztán ejtem is magamban a témát. A nők legnagyobb része a tükörbe néz, és azt mondja, hogy dagadt és csúnya. Én tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok dagadt - na persze, még csak az kéne - és azzal is, hogy nem vagyok csúnya. Nevezhetjük ezt egoizmusnak, de inkább csak van egy kis önbizalmam, és ha valaki magát ócsárolja azt utálom. Szép az élet, nem kell belerondítani azzal hogy szavakkal harakirized magadat. Attól függetlenül, hogy így gondolom, mégis érdekel, hogy mások hogy látnak engem. Az hogy Dim hogy lát az meg főleg érdekel. Néha olvasnék az emberek gondolataiban, ha csak egy pillanat erejéig is. Amikor aztán új témába kezd akkor érdeklődően pillantok bele azokba a kékes-szürke szemekbe, aminek a színét már olyan jól az eszembe véstem, hogy akár festékből is simán kikeverném. - Hmm? - kérdezem, mikor még magában tartja kérdését. Valahol legbelül, mintha éreztem volna, hogy ezt szeretné kérdezni. Persze, mivel azt vártam, hogy bármikor is feltegye a kérdést. Csak úgy hirtelen mondja el amikor arról beszélünk, hogy mi újság velünk, vagy amikor azt mondja ki megy a mosdóba. Felőlem bármikor megkérdezhette volna, csak minél előbb tegye. És most, hogy végre megkérdezte... Összeszorul a már összeszorult gyomrom, és a szinte hallom a saját szívverésemet. A pulzusom úgy felgyorsult, hogy majd elpattan az ütőerem a nyakamon, de abban sem vagyok biztos, hogy nem hagytam el e már valahol. Önkéntelenül is elmosolyodok, csak halványan, és ezt is azért, mert nevetnem kell a saját reakciómon. Isten mentsen attól, hogy komolytalanul viselkedjek most. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy nem tudok komolyan beszélni ilyesmikről. Tudok én, és fogok is. Egy darabig nem válaszolok. Hiszen mit mondhatnék? Talán azt amit gondolok. Hiszen magamban már megfogalmazódott a válasz, már csak ki kéne mondanom, anélkül hogy elájulnék. Hogy változtak e az érzéseim? Rengeteget! Akkor egy gimis lány odavolt egy gimis fiúért. Követte mindenhová, róla írt a naplójába, az ő képeit nézegette otthon a neten. Megpróbálta megszerezni a telefonszámát, és csak miatta ment el abba a táborba, ahol szétcsipkedték a pókok és más bogarak. Egy ártatlan tinédzser bolondság volt, ma már kinevetjük ha rá gondolunk. Ehhez képest mennyit változtak az érzéseim? Megszámlálhatatlanul sokat. Ő is érettebb lett, én is, és velünk együtt az érzéseim is teljesen megváltoztak. Az alapja ugyanaz a két érzelemnek. Csak hogy most már nincs ártalmatlan tetszés, vagy múlandó rajongás. Most már sokkal intenzívebbek, és szenvedélyesebbek az érzelmeim. Mennyire más a kettő, és mennyire ugyanaz?! Na igen Shea, és akkor itt a hatalmas feladat: Fogalmazd meg ezt úgy, hogy a kintiek is megértsék. Hogy lehet ezt elmagyarázni? Kezdem úgy érezni magamat, mintha az activity-ben azt kérnék írjam körül a szerelmet, vagy mintha barkobáznánk és már a legelső kérdéseknél elakadnék hogy: Élőlény? Tárgy? Fogalom? A szerelem olyasmi lehet, ment a gomba. Egy teljesen különálló csoport. Van az élőlény, a tárgy, a fogalom, és a szerelem. Dim megszólal ismét, s engem dicsér a mondatában. Ez mintha lerántana rólam valami láthatatlan láncot, vagy mintha mentőöv lenne miközben fuldoklok a vízben. Fellélegezhetek végre. Mert most már tudom, hogy ha azt mondanám, hogy még mindig tetszik, azzal hazudnék. Ha azt mondanám beleestem azzal igazat mondanék, de mi erre a bizonyíték? A szavak csak szavak, körülírhatom én a szerelmet akkor sem értik miről beszélek, és a barkobában soha az égadta világon senki nem fogja kitalálni, hogy mire gondolok. Hiába dumálnék, a szavak mindig csak szavak maradnak. Inkább cselekszem. És bár ez a cselekedet felettébb erőszakos, és talán néhányan még bunkónak is mondanák, de akkor is legalább választ ad Dim kérdéseire. Egy másik kérdésére azt válaszoltam magam sem tudom. Hát tessék, ez a válasz sokkal sokatmondóbb lesz mint ha megszólalok: Odahajolok hozzá, és megcsókolom. És ez a csók életem legjobb csókja, ha eltol magától, ha nem.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Kinti részleg 
