Magam sem tudom mi a célom pontosan. Ajkamba harapva lendítem meg csípőmet a zene ritmusára, miközben piszkosul élvezem a bandatagok vigyorát és tekintetét. Én viszont nem pazarlom rájuk a figyelmem. Adam mellett állok. Végigmérem. Forró ujjai tenyeremre simulnak. Megnyalom ajkam majd elvigyorodva engedek akaratának és tartok vele. Nem lep meg a hevessége de az ereje annál inkább és ez pokolian tetszik. Hagyom, had nyúljon tincseim után és játsszon velük. A kérdésére nem felelek, várok, miközben letörölhetetlen vigyorral állok előtte. A közöttünk pattogó szikrákat tagadni sem lehetne. Farkasok vagyunk. Az élet képviselői és ahogy az ajtónak taszít, a bennem élő farkas, tüzelő szuka módjára teperi le az övét. Nem finomkodik, a bundájába kap, húsába mar. Meg akarja mutatni, hogy itt őt a királynő és a királynak be kell hódolnia neki. Ám arra nem számít, hogy az elveszettek vezére a társa. Nem egy egyszerű farkas taszítja falnak. Emberi testem az övének feszül. Csókja nem csap le váratlanul mégis mocskosul alattomosan kúszik végig egész testemen. Azonnal viszonozom, hogy aztán egy óriási pofonnal jutalmazzam. Időt sem hagyok neki, hogy felfogja, máris az öltöző másik felében vagyunk és ezúttal én taszítom őt neki, a falnak és csókolom meg minden finomkodást mellőzve, követelőzve, szinte már erőszakosan. Mindig tudtam uralkodni ösztöneim felett de most hosszú percek alapos nyelvcsatájába telik, mire összeszedem magam. Nyelvem még párszor végigfut ajkain és elhúzódva simítom le a kölcsönruha meggyűrődött részeit. Tagadhatatlan vonzalom feszül kettőnk között és nem fogom elrontani drága játszmánkat azzal, hogy azonnal az ágyába bújok. Ettől függetlenül azonban, a pár percig tartó, titkon lopott csókok épp eléggé nyugtatnak le és hergelnek fel ahhoz, hogy most nemet mondjak. Különben sem vagyok az a rögtön az ágyba bújós ribanc, főleg azért nem mert másnapra már el is tűnök. Most viszont ez elé para lenne, főleg ha arra gondolok, hogy Adam biztosítja számomra a szállást. Bár, ki mondta, hogy nem érezhetjük jól magunkat, anélkül, hogy belefolynánk valami idióta tini románcba? Pontosan, senki. - Árva, nincstelen lány a nagyvilágban. Egy privát klubban tanultam meg így táncolni. - húzódom végre el majd a tapsot meghallva, intek fejemmel az ajtó felé. - Nem lenne szép dolog ha kisajátítanál. Mind rám várnak. - vigyorodok el pimaszul majd hátat fordítva Adamnek, indulok az ajtó felé de még egy utolsó pillanatra megtorpanok. - Ezek után a pizza a minimum... - sóhajtok tetetett elvárással hangomban de közben egy pillanatra sem tudom levakarni a vigyort a képemről. A kocsma vendégei még mindig vadul tapsolnak és mikor kinyitom az ajtót, vigyorok tucatjaival találom szembe magam. - Ha csak nem akarod, hogy én is énekelni kezdjek, jobban teszed ha sietsz. - mondom nevetne és jóleső érzéssel hagyom magam mögött a szenvedélynek otthont adó öltözőt. Lábammal türelmetlenül dobolok mikor beleiszom sörömbe és a női mosdó felé indulok, hogy tényleg összeszedjem magamat. Nem tudom meddig van színpadon a banda de már most úgy érzem, hogy túl sokáig. Belépek az ajtón és hagyom, had csapódjon be mögöttem. A csaphoz lépek és megnyitom a hideget, hogy alá tartsam csuklóimat. Ekkor figyelek csak fel... nem hallottam becsapódni az ajtót. Heves szívdobogás. Nincs időm reagálni, a fejem azonnal a márványnak csapódik. A férfi tincseimbe mar, felránt, és ismét beleveri fejem a csempébe. - Mi a franc? - nyögöm, mire már a földön fekszem és a seggfej, aki a seggembe markolt, újra belém rúg. Borostyán lángok lobbannak és egy férfi sikolya nyomja el a zenét, amikor elroppantom a lábában csontjait. Érzem, hogy vér folyik orromból és a váratlan támadás sikeres volt. Persze, komoly kárt nem tett bennem de félek, meglátta tekintetem. Az óarany izzás azonban nem veszik ki tekintetemből és félek, ha megérkezik a közönség, nem lesz jó vége a dolognak. Össze kell szednem magam. Szerencsére a zene elég hangos de biztos vagyok benne, hogy Adam hallotta. Feltápászkodtam és a tükörbe néztem. Az orromból ömlött a vér. Nem hezitáltam, azonnal helyére tettem a törött csontot és ezzel el is állítottam a vérzést de azt még le kellett mosnom az arcomról. Persze közben szitkok ezreit hallhattam a baromtól a földön. Szemeim visszakapták eredeti színűket de még mindig nem mozdultam. Olyan váratlanul ért a támadás, hogy nem tudtam mit kéne pontosan tennem ahhoz, hogy a bárnak ne legyen belőle baja.
Adam Lanford
welcome to my world
► Residence :
new orleans, bayou ••
► Age :
34
► Total posts :
104
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Jazz Bár Vas. Feb. 02, 2014 8:40 pm
watch out, darling
Esther & Adam
A világ legpimaszabb vigyora virít az arcomon, miközben hallgatom Esther szavait. Hogy akarok-e valamit? Igazából csak magamat adom. Általában nem esik nehezemre megosztani azt, amim van olyanokkal, akiket kedvelek, és Esther egyértelműen ebbe a kategóriába tartozik nagyjából azóta, hogy eljött velem megmenteni Clarát. Egyébként sosem volt túl sok ingóság a tulajdonomban, nincstelen gyerek voltam egy elátkozott, számkivetett közösség közepén. Sokáig mindazt, amit magaménak mondhattam, másoktól vettem el, lehetőleg olyantól, akinek több volt, vagy kaptam a társaimtól, akikkel osztoztunk, amin csak lehetett. Persze nem azt mondom, hogy nem értékelem az anyagi javakat, de abból, amim épp van, sokszor jobban esik adni másoknak, mint birtokolni. - Talán így van. Vagy csak túl hálás típus vagyok. Sosem tudhatod, szivi, szerintem légy résen – és ennyivel ott is hagyom őt, mert ha csak még egy percet húznám az időt, a srácok lejönnének a színpadról, hogy maguk rángassanak fel oda. Azt hiszem, nem csak Andynek tartozom engeszteléssel a tegnap estéért, hanem nekik is, bár a banda tagjai ilyen téren sokkal megértőbbek velem. Megtöltjük a termet zenével, és máris kellemesebb lesz a hangulat. Mintha a főnök arca is mogorvából egykedvűvé szelídülne. Haladás. A zene kicsit magával ragad, és nem figyelek fel rögtön arra a fickóra, aki elhívja Esthert táncolni, bár őszintén nem bánnám, ha helyette nekem riszálna így. Mégis annyira nem is foglalkoztat a dolog egészen addig, amíg a baromja rá nem nyomul Estherre. A tekintetem azonnal elsötétül. Őt viszont ezúttal sem kell félteni, szépen elintézi a fickót. Önelégült képpel figyelem őket, és a dalnak vége lesz, majd egy újba kezdünk. A következő jelenet, amire felkapom a fejemet, hogy közelebb jön, majd felkapaszkodik a színpadra, és fél pillanattal később már mellettem is áll. Kicsit oldalra billentett bejjel, kíváncsian figyelem, hogy vajon mire készül, de a szemem sarkából azt is látom, hogy a srácok milyen értetlenül állnak a dolog előtt. Ashton, a dobosunk veszettül vigyorog, a többiek félig meglepetten, félig zavartan méregetik Esthert, de szerintem nekik sincs ellenükre, hogy társaságot kaptunk egy ilyen szemrevaló teremtés személyében. Nekem viszont attól tartok, igen, mert hirtelen eszembe jut, hogy tegnap ugyanilyen merészen toppant be a konyhámba is… anyaszült meztelenül. Na jó… Leakasztom a nyakamból a gitárt, majd elkapom Esther kezét. - Csak folytassátok! Jövök vissza, csak megmutatok neki valamit – szólok oda a többieknek kitakarva a mikrofont, és egy bandányi mindent tudó vigyort meg bólogatást kapok válaszul. Több figyelmet azonban nem pazarolok rájuk, behúzom Esthert a színpad melletti öltözőbe, belendítem magunk után az ajtót, és belülről nekitaszítom. Nem durván, de határozottan, én pedig szorosan előtte állok. - Hol tanultál meg így táncolni? – kérdezem végigpillantva rajta, már amennyire ebből a szögből ez lehetséges. Közben két ujjam közé tekerem egy hajtincsét, és finoman meghúzom, ezzel kicsivel több teret szolgáltatva magamnak a nyaka másik oldalán. A vállától a füléig végigvezetem az orromat, de nem érek hozzá, csak mélyen beszívom az illatát, mintha a farkasom éledezne belül, és így ismerkedne Estherrel, vagy ezzel kérném az engedélyét a következő lépéshez. Aztán kicsit elhúzódom, hogy végül lecsaphassak ajkaira, és megcsókolom. Megtörténhet, hogy csak egy pofont kapok cserébe, de úgy érzem, megéri a kockázatot, mert mostanra már sikerült annyira felhergelnie, hogy nem akarom tovább visszafogni magamat.
- Én viszont, nem tudom eldönteni, hogy póló nélkül nézel-e ki jobban vagy ezzel a dzsekivel...- ejtem oldalra a fejem, pimasz mosollyal, miközben elégedetten fogadom a szemtelen bókot. - Dzsekivel. - vigyorodtam el és megnyalva ajkamat sóhajtottam fel. - A vendéged? Ó, elkényeztetsz... reggel pizza és most bor... még azt fogom gondolni, hogy akarsz valamit... - ejtem ki szavaim és végül megcsóválva fejemet eresztem el ujjait és engedem útjára. Alig bírom elfojtani a vigyoromat, amikor felkapaszkodik a színpadra. Persze, én sem tétlenkedem. Könnyed csípőmozgással kísérem meg lépteim, ami még egy pillanatig késlelteti a próba indulását, hála a frontember mögöti tagoknak. A pulthoz érve, a főnökre pillantok. - Köszönöm a tegnap estét. - mondom neki csöndesen, hiszen a pia ellenére, jól emlékszem, hogy Andy egy jó nagy adag sültkrumplival érkezett mellém, pedig nem kellett volna vigyáznia rám. Soha nem voltam hozzászokva a törődéshez és nem is nagyon tudtam, mit kellene vele kezdenem. Gondoltam, egy köszönet megteszi. Andy csak bólintott. - Egy sört. - kértem ki végül italom és csak nem bírtam ki. Ahogy a zene egyre forróbb hangulatot váltott ki, a színpad felé fordítottam fejemet. Elégedetten nyugtáztam a tényt, hogy nem csak én figyelem őt de ő is engem. A színpad előtt toporzékoló nőkre pillantok. A miniszoknya és neccharisnya párosa nem igazán lep meg, ahogy az sem, milyen odaadással riszálják magukat a színpad előtt. Mielőtt azonban magam is táncolni kezdtem volna a csábító dallamra, egy férfi lépett mellém és kért fel táncolni. Mosolyogva mértem végig és bólintva fogadtam el kezét. A ritmus azonnal magával rántott. Pár évvel ezelőtt, mikor Damien magamra hagyott, muszáj volt eltartanom magam, így táncosként dolgoztam egy exkluzív bárban, Chicagoban. Így nem volt meglepő, hogy sokkal könnyedebben mozogtam, mint bárki más. Csípőm körözött, fenekem a férfit ingerelte; nem simult neki, eszem ágában sem volt, mire a férfi belemarkolt. Egyetlen pillanat alatt találta szembe magát velem és én már majdnem eltörtem csuklóját. Szerencsére sosem szorultam védelemre; megtanultam megvédeni magam. - Mikor is mondtam, hogy hozzámérhetsz? - kérdeztem és még hátrébb feszítve csuklóját, kényszerítettem hátrálásra. - Még egyszer megteszed, és én, eltöröm a karod. - eresztettem útjára mikor másodjára csendült meg a reflén. Tincseibe túrtam majd megigazítva ruháim nyúltam a söröm után. Hiába tetszett a szám, hiába szerettem volna táncolni Adamnek, elment a kedvem. Nagyot kortyoltam italomból és Damienre gondoltam. Nem, a szerelem őszinte, nagyon is hazug. Álszent szuka, nem több. Végül lehunyva tekintetemet tértem vissza a jelenbe és mikor teljesen belelendültek a fiúk, hagytam, had ragadjon magával a dallam ismét. Észre sem vettem és máris a színpadnak támaszkodva ültem fel és léptem pofátlanul Adam mellé.
Adam Lanford
welcome to my world
► Residence :
new orleans, bayou ••
► Age :
34
► Total posts :
104
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Jazz Bár Kedd Jan. 28, 2014 2:16 pm
feel the music
Esther & Adam
Az idő alatt, amíg megközelítem Esther, alaposan szemügyre is veszem, és muszáj magamban vigyorognom azon, hogy a húgom ruháiban látom. A tegnapi vadabb, és valljuk be, megviseltebb külső után most egyenesen elbűvölően fest Clara habos-babos, élénk színű, masnis ruháiban meg cipőjében. Egyedül a kölcsönzött bőrkabát tompítja kellemesen a porcelánbabás hatást. Elismerően csettintek a nyelvemmel, csak hogy biztosítsam róla, nem kerülte el a figyelmemet a különbség. Sőt, egy lépéssel hátrább is vonulok, hogy látványosan is végigmérjem. - Miss Mumford... igazán bájosan fest ma... - nézek a szemeibe fülig érő szájjal - ... sötét karikák nélkül. Jól áll neked az alvás - toldom meg a bókomat egy kis pimaszsággal, mielőtt abba a tévhitbe ringatná magát, hogy ma valami kedvesebb, vagy romantikusabb arcomat szándékozom mutatni felé. Magasba szaladó szemöldökökkel veszem át a rekesz sört, amit a kezembe nyom. A magyarázatát azonban gyorsan mellékeli, amire muszáj halkan felnevetnem. - Milyen figyelmes - ingatom a fejemet jókedvűen, persze tudom, hogy a maga módján a háláját szeretné kifejezni ezzel, én pedig igazán értékelem is az igyekezetét. El is süllyesztem a pult mögött az ajándékát valahová, ahol később, hazafelé indulva még megtalálhatom. Az orrom alatt sunyin mosolyogva bólogatok, miközben az ujjaimat letapogatva kitalálja a foglalkozásomat. - Hát nem vagyok valami nagy rejtély, nem igaz? - fejemmel a színpad felé bökök. - Igazából dobolni is tudok, és szeretek, de a gitár közelebb áll hozzám - vonok vállat végül. A szemeim sarkából látom, hogy a srácok odafent minket figyelnek, és veszettül jól szórakoznak rajtunk. Ennek ellenére vissza kellene mennem, mert igazából csak rám várnak a próbához. - Gyerünk már, Adam - kiabál le egyikük. - Muszáj minden próbát csajozással elhúznod? - szól be pofátlanul vigyorogva egy másik. Bocsánatkérőn tárom szét a karomat, és még egyszer Estherhez fordulok. - Rendelj valamit, majd Andy a számlámhoz írja - mondom ezt olyan hangerővel, hogy az említett is biztos meghallja. A főnök csak legyintve bólogat, mintha azt üzenné ezzel, hogy most nem ér rá velem foglalkozni. Nem kérdéses, még mindig neheztel. Nehezebb kiengesztelni, mint egy havibajos csajt. Sóhajtok, majd vállat vonok, és laza léptekkel visszasétálok a színpadhoz, hogy könnyedén felkapaszkodjak rá, mintha a lépcső csak dísznek lenne. De ha már ma nincs időm a fák közé menni, ott vezetem le a felesleges energiáimat, ahol tudom. Az itt levő srácok többsége, a bandámat és Andyt is beleértve, tudják, hogy mi vagyok. Sok vérfarkas megfordul ebben a bárban, szóval még csak látványosságnak sem számíthatok. Mármint nem ebben az értelemben. Nyakamba akasztom a gitár pántját, és egy kis bemelegítő pengetés után a dallam az ujjaim alatt átível az egyik kedvenc dalunkba. Így tudatom a srácokkal, hogy mit szeretnék most elsőként eljátszani. És már bele is csapunk a húrokba, a zene azonnal betölti a helyet, és ettől mintha minden jelenlevő kicsit éledezni kezdene. Ilyenkor egyébként sincsenek sokan, és csak helyiek. Turisták inkább estefelé jönnek. A hangulat a dallal párhuzamosan élénkül, páran közelebb is merészkednek a színpadhoz, többségében lányok, de a figyelmemet nem sokáig birtokolják, hamar újra Esthert keresem a tekintetemmel. Végigfut az agyamon, hogy vajon milyen foglalkozásban tudott elképzelni engem korábban. Bár az is lehet, hogy naplopónak nézett. Szórakoztat a gondolat.
Megcáfolva a természet törvényét, aludtam délután egyig, anélkül, hogy akár csak egy szempillantás erejéig is felébredtem volna. Aztán persze a sör, tripla olyan erővel bosszulta meg magát és nem túlzás azt állítani, hogy rohantam a mosdóba pisilni, amikor végre magamhoz tértem. Kilépve a fürdőből pillantottam meg a kanapém heverő ruhákat és jóízű mosollyal ajkaimon léptem tovább az asztalhoz amin egy pizza és egy üzenet várt türelmesen. Elvigyorodva csóváltam meg a fejem és beleharapva egy szeletbe tettem fel maganak a kávét. Duplán ittam, ahogy mindig, általában üresen. No persze, ha volt a közelben tejszínhab, nem hezitáltam telenyomni vele a bögrét. Amint kész lett, már töltöttem is magamnak és meg kellett állapítanom, hogy életemben nem ittam még ilyen jó kávét. Elismerően csettintve ittam ki a bögrét hogy aztán megragadhassam a ruhákat és eltűnhessek velük a fürdőben. Clara bizonyára rám lesett miközben aludtam és az isten áldja meg érte. Aligha jött volna rám egy tizenhat éves gyerek nadrágja de a könnyedén nyúló legging és a nekem combközépig érő fekete, sötét, eperszín mintákkal díszített ruha kitűnő választás volt, a cipőről nem is beszélve. Sosem éltem nagy lábon így a harcminnyolcas fekete balerinacipő, apró masnival a tetején, könnyedén passzolt az én lábfejemre is. Miután kifésültem hosszú, makacsul göndör de imádott tincseimet és némi natúr sminkhez is hozzájutottam egy tizenhat éves lányzó apró tarsolyából már csak egy dolog hiányzott a tökéletes összképhez... na jó, nem csak egy de most ennyi is megtette. Clara vagy nagyon okos lány vagy nagyon hálás nekem... ezt abból szűrtem le, hogy a kanapén heverő cuccok utolsó darabja egy régi, kopott, fekete dzseki volt és én hálásan mosolyodtam el amikor magamra kaptam. Itt-ott megigazgatva magamon a ruhát húztam ki a kulcsot a helyéről majd duplán zárva az ajtót indultam el... vagyis indultam volna de motor híján nem igazán volt mivel. A lopott autót beindítani nem lett volna túlságosan bölcs dolog így elmorogva pár szitokszót indultam meg gyalog. Amint elértem az első kisboltot ami nem is igazán volt messze, nyúltam a kabát a zsebébe. Persze, nem Adam pénze volt nálam. Attól mert harcoltam és mert kínoztak, a csizmámban elrejtett dollárokhoz nem jutottak el. Mert idióták, nyilván. Miután bevásároltam, már folytattam is utamat. Talán háromnegyed óra volt az út bár nem figyeltem. Egy rekesz sörrel a kezemben léptem be a bárba és nem kellett csalódnom. Amint Adam meglátott, már előttem is termett. – Napot! – feleltem hasonló mosollyal és csibészes mozdulattal intettem a színpadon készülődő, sőt, várakozó srácoknak is. – Hmm... – tetetett érdeklődéssel mértem végig őket majd Adam kezébe nyomva a sört szólaltam meg. – Tisztában vagyok vele, hogy ez egy bár. Tegnap viszont elfogyott a söröd. – rántottam meg vállam, mint akit nem izgat a dolog de belül azért tudtam, ez a hálám egy formája. Elvégre is nem lett volna közelető Adam számára, hogy elszállásoljon de megtette. – S még zenész is...- sóhajtottam mint egy zavarban levő kislány majd ajkamba harapva néztem végig rajta. Tekintetem elkalandozott kicsit ugyan de aztán vissza is szaladt a férfi arcára. – Kitalálom. Gitár. – nyúltam ujjai után és könnyed, incselkedő mozdulattal simítottam végig rajtuk. – Ritkán használsz pengetőt, igaz? – eresztettem el és vigyorogva élveztem ki, ahogy Adam barátai adni kezdik a lovat, haverjuk alá. – Ó, miattam ne zavartasd magad. Had lássalak játszani, gyerünk. – tekintetem csillog. Még mindig mocsok fáradtan érzem magam de láthatóan jobban voltam. Épp elég időt pihentem ahhoz, hogy a testem rendbe szedje magát. A karom sem fájt már és mozgatni is egész könnyedén mozgattam. Oly annyira, hogy még intettem is Adamnek, hogy menjen már. Tényleg kiváncsi voltam rá, mit tudnak ezek a srácok.
words: 580 note: remélem tetszik music: -
Adam Lanford
welcome to my world
► Residence :
new orleans, bayou ••
► Age :
34
► Total posts :
104
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Jazz Bár Hétf. Jan. 13, 2014 12:37 am
It's a new day
Esther & Adam
Nem mondhatnám, hogy tökéletesen jól aludtam az éjjel, de a körülményeket tekintve ez nyilván nem is meglepő. A bájos vendégem kitúrt az ágyamból… erős túlzással, mert igazából én száműztem magam a kanapéra nagy lovagiasságomban. Plusz elég sokáig álmatlanul forgolódtam, és többször is benéztem a húgom szobájába, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól van. Egyszer a túlzott aggodalmam lesz a vesztem. Még jó, hogy a húgomat leszámítva az égvilágon mindent félvállról veszek. A kevés és minőségtelen alvás ellenére is aránylag fittnek érzem magam reggel. Éppen belebújok egy tiszta farmerba meg pólóba, amikor Clara botorkál elő kócosan, végtelenül bűnbánó arccal a szobájából. És nekem ennyi elég, azonnal végem, tudom, hogy nem tudnék rá sokáig haragudni, csak örülök, hogy jól van. Szavak nélkül biztosítom erről egy öleléssel. Aztán az útjára engedem, mert őt várja a suli, engem meg a meló, ami azt illeti. Szépítenem kell valahogy a tegnap esti kimaradásomat Andynél, ha nem akarom magamra haragítani. Mielőtt Clara kivonulna az ajtón, még megkérem, hogy készítsen valami göncöt ki a szekrényéből az édesen alvó vendégünknek. Pizzát is rendelek, ha már a kisasszonynak arra fájt a foga az este. És mindezt egy cetlivel hagyom a nappaliban. Korán van még, igazán korán, és nem akarom kiverni az ágyból, van mit bepótolnia alvás terén. Nekem viszont már nincs sok vesztegetni való percem, ha egy kicsit is féltem az állásom. Szóval üzenetben megírom Esthernek, hogy a ruha és a pizza rá vár, nekem pedig dolgoznom kell, szóval vagy találkozunk később, vagy nézzen be a tegnapi bárba, ott megtalál. Megadom a bejárati kulcs rejtekhelyét is, bár ezzel egy pillanatig habozok, de nincs most más választásom, mint hogy rá hagyjam a házat erre az időre. Bíznom kell benne annyira, hogy nem rabolna ki, de ha mégis, hát nincs túl sok ingóságom, amit észrevétlenül elcsenhet. Nem sokkal később már meg is érkezem a bárba. Ahogy sejtettem, Andy nincs éppen jó kedvében. Tegnap este cserbenhagytam, és a nagyobb szívás, hogy még csak be sem szóltam, hogy nem jövök. Más a helyemben már repült volna a helyéről, de én régi bútordarab vagyok itt, szinte még kölyökként kezdtem Andynek dolgozni, és néha én érzem magam kényelmetlenül amiatt, hogy ennyire elnéző velem, és nem is akarom feszegetni a határaimat. Negyed órás magyarázkodás után a húgom állapotáról, és miután elvállalom, hogy a segítek neki behordani az új italszállítmányt, már meg is enyhül. Fél óra alatt megvagyunk a pakolással, de a raktárban is rendet kell rakni. Nincs más hátra, bevállalom azt is, közben már szállingóznak befelé a bandám tagjai, ma délutánra három órás próbát beszéltünk meg. Ez itt New Orleans, még a legeldugottabb szórakozóhelyein is kötelező, hogy legalább adott időközönként legyen élőzene. Ezért tart el bennünket Andy, bár ez heti legalább három-négy este fellépést jelent. Összeáll a banda a színpadon, és éppen az első dalt próbáljuk, amikor megérkezik Esther. - Hé, srácok, folytassátok nélkülem. Mindjárt visszajövök – ketten mögöttem összenéznek, cinkos vigyort váltanak. Sejtem mit gondolnak, de nem foglalkozom velük. Leugrok a színpadról, és a lány elé megyek. – Helló – üdvözlöm szélesen elmosolyodva.
Megcsóváltam a fejem és megemelt kézzel állítottam meg. - A mai napon több vámpírt öltem meg, akik a fejemet akarták venni. Marcel nem akar farkasokat látni a környéken. Képzeld el, hogy az egyik bizalmasa mégis elé visz egyet mert értékesnek véli. Mit gondolsz, ha Marcel megtudja, milyen céllal érkeztem, akkor nem fog repdesni az örömtől? Dehogynem. Arról már nem kell tudnia, hogy mi az egésznek az igazi célja. Nem kell tudnia rólad. – nyeltem egy nagyobbat és eltolva magam elől az italt nyújtottam meg tagjaim, melyekben, valamennyire csillapodott a fájdalom… vagy csak hatni kezdett a pia. Az mindenesetre megdöbbentett, hogy elutasította a segítséget, bár valamennyire megértettem miért fél túl feltűnően lépni. Ha már csak Hazel lenne számomra, én is megtennék mindent, annak érdekében, hogy megóvjam őt. A család mindenek előtt. Ahogy közel hajolt, tekintetébe fúrtam az enyémet. Nem, nem vert át, bár hazugságát könnyen megéreztem volna. A szenvedély, gyűlölet és fájdalom szülte szavait. Bólintottam. Persze, hogy tudtam, bosszúra vágyik. – Ketten? – horkantam fel – Ketten addig se jutnánk, hogy beszélj Klaussal. Azt azonban ne feledd, hogy én kívülálló vagyok. Rengeteg tartozást kell még behajtanom, és akik az adósaim, segíthetnek. – rántottam meg vállamat és örömmel konstatáltam, hogy már nem rohadok meg a fájdalomtól. Legszívesebben pofátlanul bevágtam volna még egy adag krumplit és mellé egy hamburgert, de nem akartam visszaélni a vendégszeretettel. – A falkám miatt ne aggódj. Ők biztonságban vannak. Ha pedig arra kerül a sor, segíteni fognak és nem azért mert én azt akarom. – Komolyan gondoltam, amit mondtam. Az életemet köszönhettem annak, ami vagyok. Ha nincs bennem ez a gén, soha nem leszek képes túlélni amit velem tettek. Ha nem vagyok vérfarkas, nem vagyok semmi. Fáj beismerni de így van. Enélkül az erős nélkül, soha nem lett volna belőlem az a túlélő aki ma vagyok. Adam felállt és távozni készült. Már el is terveztem az estém folytatását. Iszok még párat, aztán elhúzok ebből a tetves városból, hogy informáljam a falkám tagjait az itteni, valós helyzetről, Hazelt nevezzem alfának, hazaküldjem őket, majd pedig egy motelbe menjek és úgy töltsem éjszakáim, ahogy szoktam. Egy hideg ágy, magányos látogatójaként. Vándorként, akinek nincs otthona, csak felelősség a vállán, emberek, akik tartoznak neki és emberek, akiknek tartozik. Már él bennem a kép, hogy pár éjszaka után, mikor már nem bírom majd tovább a tétlenséget, és teljesen felépülök, visszatérek a városba, felkeresem Adamet és közlöm vele, hogy nincs választása, maradok és segítek eltaposni a férgek királyát aki képes volt ilyen átokkal súlytani a farkasok népét. Aztán Andy megállította a férfit, elmondott pár szót és láttam, ahogy Adam izmai megfeszülnek a dühtől. Elbírtam volna még nézni azokat az izmokat, de nem volt időm ábrándozni. A segítségemet kérte és ezek után, nem fogok nemet mondani neki. Azonnal bólintottam, egy pillanatra sem hezitáltam. – Gondolom, nem kell tudnia senkinek, hogy mik vagyunk. – ejtettem ki csöndesen szavaim még kimentünk a bárból. – Várj. – nyúltam karja után mert feszültsége, pillanatok alatt ragadt át rám is. – A testvéredről van szó, igaz? – nem tudtam miért akartam tudni csak azt, hogy nincs vesztegetni való időnk – Csak mond meg, mit tegyek és azt fogom. – alfa voltam… egy másik falkában. Itt azonban nem, arról nem is beszélve, hogy Adam, magamra hagyhatott volna de nem tette. Tartoztam neki, ha akarta ha nem és erre csak ráadás volt az a szörnyűség amit mesélt. Már csak azért is borsot akartam törni a rohadék orra alá. A motorra pattanva, öleltem át derekát. Elvigyorodva temettem arcom hátába – Ne aggódj, tökéletes figyelemelterelés vagyok. – aztán a motor rákapcsolt és mi már száguldottunk is a Masquerade felé.
Úgy nézem, nem én vagyok az egyetlen, aki elgondolkodott rajta, hogy Esthernek ennyi tequila mellé nem ártana valami táplálót is fogyasztania. Hiába, Andy sosem zsugori, ha csinos lányok jelennek meg a bárjában. Továbbra is érdeklődve hallgatom Esther mondandóját, bár egyelőre a beszélőkéje elég akadozóvá vált. Mondjuk, ez érthető, tekintve, hogy minden szégyenlősséget mellőzve nyomja befelé a sült krumplit. Akaratlanul is halványan elmosolyodom a látványtól. Mindig is szimpatikusabbak voltak, azok a lányok, akiknek jó étvágya van, mint azok, akik kalóriákat számolva fogyasztanak el minden egyes falatot, amit eléjük tesznek. Nem lepődöm meg azon, mikor kiderül, hogy Maksim Marcel elé akarja rángatni őt. A vámpír barátunk szép kis plusz pontokat nyerne azzal, ha a királya elé tudna vinni egy farkast. - Értékesnek? – horkanok fel. – Na persze. Mondjuk példát statuálni jó lennél – húzom el a számat. Most, hogy Klaus a városban van, és a vérfarkasok könnyen az ő oldalára állhatnak… de legalábbis a segítségére lehetnek, Marcelnek csak egyel több oka van rá, hogy a távol tartson bennünket a királyságától. – Boszorkányok, vérfarkasok, neki egyre megy. Tetszés szerint végez bárkivel akár a nyílt utcán, a csőcseléke előtt, ha nem követed a szabályait. Nekik ez olyan, mint a gyerekeknek a mesematiné – közlöm elkomorulva. Az egyik legutóbbi kivégzése épp egy boszi volt. Jane-Anne Deveraux. Az ilyesminek mindig gyorsan híre megy természetfeletti körökben. - Gondolod, hogy én nem szomjazom a bosszúra? – dőlök előre a székemen, és a hangomat visszafogom, de így is kiérződhet belőle az indulat. – Marcel mindent és mindenkit elvett tőlem… Majdnem mindenkit. Tizenhat éves korom óta viselem gondját a húgomnak, miután a vámpírok miatt már csak ketten maradtunk. De épp őmiatta nem lehetek túl vakmerő. – Tulajdonképpen már így is az vagyok azzal, hogy visszamerészkedtem a városba, és a lebukást folyamatosan kockáztatva itt tengetem a napjaimat, plusz a falkát is igyekszem ellátni. Így is folyton zűrbe keveredek. – Értékelem, hogy segíteni akarsz, de mint már mondtam, jelenleg Klaus az egyetlen reményünk, ő az, aki elég erős lehet ehhez. Marcelt egy egész hadseregnyi vérszívó védi, az enyéim félnek, és te sem akarhatod kockáztatni a te falkád épségét. Ketten pedig aligha igázhatjuk le a várost – vonok vállat. Igazából, ha nem tartoznék felelősséggel a húgom iránt, szerintem már régen nekirontottam volna az önjelölt királyunknak… és az is elég valószínű, hogy már alulról szagolnám az ibolyákat. Nem tudom, mi mást mondhatnék még Esthernek. Tetszik az elszántsága és a bátorsága, de jobban tenné, ha nem keveredne bele a helyi ügyekbe, mert csak bajba sodorná magát és a társait is. De leszek most én az okosabb, és teszek neki egy szívességet: lelépek, mielőtt tényleg zűrbe keverem. Kiürítem az üvegem, és már indulnék, amikor Andy lép oda hozzánk. Látszik, hogy valami fontosat akar, de habozik kicsit Esthert méregetve. Egy pillantásommal jelzem, hogy bármit is akar, mondhatja. - Claráról van szó. Már megint a francia negyedben, a Masquerade előtt látták. Szóváltásba került két fickóval. Tonny szerint vámpírok. – Eleget hallottam ahhoz, hogy úgy pattanjak fel, mint akibe áramot vezettek. Vagy ezerszer megmondtam már a húgomnak, hogy kerülje azt a helyet, sőt, az egész negyedet, de semmit nem ér neki a szavam. Ha jól sejtem, belegabalyodott valamelyik ott dolgozó fickóba. Nem érti meg, hogy az a hely tele van vámpírokkal, és bár ő nem vérfarkas, nem vet rá jó fényt, hogy a bátyja az. Azonnal indulnék is, de két lépés után megtorpanok. Jól jönne az erősítés, ami azt illeti. Már ha Esthernek sikerült magát annyira összeszednie, és hajlandó is velem tartani. - Ha még nem gondoltad meg magad, és még mindig akarsz segíteni, most megteheted – ajánlom fel neki, de vehetjük kérésnek is. A motorom kint vár a bár mögött, ugyanis általában azzal közlekedem a városban. Gyors, praktikus és viszonylag olcsó karban tartani. Remélem, most is elég gyors lesz, és még időben odaérünk, mielőtt Clarának nagyobb baja esne.
N em mondhatnám, hogy különösebben értékeltem volna, amikor beleröhögnek a képembe. Adam nagy szerencséjére azonban, szavai felmentették az alól, hogy öklöm a képében végződjön. - Ha valamilyen leckét, hát ezt alaposan belém verték. – feleltem csendesen, szinte már mogorván. Nem szerettem a múltra gondolni és ma már bőven többször tettem meg, mint ami szükséges volt a túléléshez, mégis, akaratlanul hasított belém az emlék, amikor Damien a falhoz vágott és addig ütött, még el nem törte minden csontomat, csak azért, hogy aztán újra megtegye, ha nem keltem fel elég gyorsan. Csöndesen, összeszűkült tekintettem hallgattam a férfit. Adam, talán bizalmatlan, de ahogy hallgatom, minden oka megvan rá. - Mocskosabb módszerek. Kitalálom… boszorkányok. – alighogy kimondtam, bólintott és folytatta is a történetet mely egyre kegyetlenebb lett. Ahogy hallgattam, hogy mit tett Marcel a farkasokkal, egyre feszültebbé váltam. El sem tudtam képzelni, hogy valaki képes legyen ilyen szörnyűségre, csak azért mert megveti az, ami vagyunk. Tudtam, mindig tudtam, hogy a félelem, szörnyeteget farag az emberből de sosem gondoltam volna, hogy valaki képes ilyen mocskos, aljas, megbocsáthatatlan dolgot kieszelni. Borostyánba fordult tekintettel pillantottam ökölbe szorult kézfejére majd megemelve aranyban játszó szempáromat, hívtam ki pillantását… aztán lehunytam a szemeim, mielőtt még túl nagy feltűnést keltene, és újabb vámpírok bukkannának fel azért, hogy megöljenek. – Igen, értem. – sóhajtottam fáradtan és intettem egy újabb adag italért. Adamnak igaza van. Ennem kellett volna az italozás helyett de egyelőre meg akartam szabadulni a folyton kínzó fájdalomtól, mi már minden részembe beleköltözött és belülről zabált fel. – Sajnálom. – rekedtes, megfeszült hangom, nem ígért sok jót. Én a dühből nyertem erőt. Hirtelen fogant meg bennem az ötlet. – Az a vámpír, akivel harcoltam, az erdőben. Maksim. Azt akarja, hogy tegyek nála látogatást… bizonyítani akar a királyának – mondtam teli megvetéssel az utolsó szót - Épp ezért, hagyott életben… - elvigyorodtam. A nagy francokat hagyott életben, ha annyira akartam volna, már halott lenne – Szerinte Marcel értékesnek találna engem. – mikor megjött a következő kör, egy jó adag sült krumpli érkezett mellé. Kérdőn pillantottam a férfire ki csak megvonta a vállát – A ház ajándéka – és ismét eltűnt a képből. Mondanom sem kell, hogy azonnal a kajára vetettem magamat. Pár percig nem bírtam megszólalni sem, olyan hévvel tömtem magamba. Mikor befejeztem, ajkamba haraptam. – Senki nem teheti ezt a fajtánkkal. Senki. – éreztem, hogy a harag ismét feltör belőlem. Adam és én nem csak a fajon osztoztunk, nem csak az kötött össze minket. – Árva voltam Adam, nagyon sokáig. S mikor végre megtalált azok az emberek, akik befogadtak… - megcsóváltam a fejem. – Senkinek nem engedném, hogy ártsanak nekik. Ha ez mégis megtörténne – ujjaim a feles pohár köré fonódtak és egyre erősebben szorították azt – Ez megbocsáthatatlan. Ez nem érdemel kegyelmet. Ez bosszút kíván. – Ha bármelyik családtagomnak baja esne, nem élném túl. Addig gyilkolnék még meg nem találnám a tettest és ő vele is végeznék… majd ha minden egyes állat, megfizetett azért, amit ezekkel a farkasokkal tettek, akkor elvégeztem a dolgom itt. Addig azonban, végtelen gyűlölettel fogok erre a mocskos vámpírra tekinteni. - És én segíteni fogok.
Úgy döntök, nem vitázok tovább vele. Felesleges. Felfogtam már, mi az ő álláspontja a hibridekről, nincs értelme tovább ragozni ezt a témát. És ha egyszer megtudja, mi is történt a helyi farkasokkal, talán megértené, én miért nem tartom olyan taszítónak a gondolatot, hogy átváltoztassanak bennünket. Bár egyelőre még gondolkodom, mit és mennyit mondjak el neki. Ez egy olyan kérdés, amiben én is, a családom is mélyen érintettek vagyunk, és nem tudom objektíven tálalni a dolgot, idegeneknek meg nem szeretném ecsetelni, hogyan veszítettem el mindkét… illetve három szülőmet Marcel intézkedései által, és lettem én gyerekfejjel a húgom egyetlen nevelője. - Ára? – felnevetek, majd hitetlenkedve ingatom a fejemet. – Te sem Meseországból csöppenhettél ide, szivi, ha mindennek azonnal a buktatóját keresed – nézek rá kissé kérdőn, majd meghúzom az elém rakott sörösüveget. Aztán hátradőlve, karomat hanyagul a székem karfáján pihentetve figyelem, amint egymás után eltünteti mindkét pohárka tequilát. Ha napokig fogva tartották, nem inkább valami tápláló kaja után kellene néznie? Vagy csak én vagyok ilyen túl jó étvágyú? De nem az én dolgom. Csak bólintok Andynek, hogy ne sajnálja a csajtól az italt, és nyugodtan írhatja a következőket is hozzám. Érdeklődve hallgatom végig, amíg összegzi nekem mindazt, amit az említett vérszívó „barátainkról” tud. Lényegében jóval több, mint a semmi. És meg kell hagyni, okos lány. Jól tud következtetni. Már most hajlandó lenne szövetkezni velem, pedig még nem is tudja a teljes igazságot. Bár nyilván, ha már annyira a szívén viseli a fajtársai sorsát, számára elég meggyőző már magában az a tény is, hogy a falkám elátkozott korcsok módjára kényszerül rejtőzködni a hátvidék mocsaras területein. Csupán pár röpke másodpercig nézem a koccintásra tartott poharát, aztán sóhajtok egyet. Legyen. Felemelem az üvegemet, és hozzákoccintom, aztán újra meghúzom. Ideje felvilágosítanom a csajt. - Na jó… Tényleg van valami, amit még nem tudsz. A fajtársaink lemészárlása New Orleansban már évtizedek óta tart nyíltan. De úgy bő tíz éve Marcel rájött, hogy ezzel nem tudna még így sem teljesen kiszorítani bennünket. – Hiszen a két faj tulajdonképpen kezdetektől ellenséges egymással, és meglehet, hogy a vámpírok erősebbek és gyorsabbak, a farkasok azonban mindig halálos veszélyt jelentettek rájuk, és meg tudjuk találni a módját, hogyan kerekedjünk felül egy horda vérszívón. Bár ezt aligha kellene épp Esthernek magyaráznom. – Mocskosabb módszerekhez kellett folyamodnia, amivel felteszi az íre a pontot – mondom elsötétülő tekintettel. – Boszorkányokat szerzett maga mellé, akik elátkozták a falkámat. A többségük nem meghalt… hanem állandóan farkas alakban bolyong az erdőkben, és egyedül teliholdkor tud emberré változni. Megfordították a természet rendjét, kifordították magából. Családokat szakítottak szét ezzel. Hisz azok, akiket nem ért utol az átok, a hónapnak azon kivételes napján, amikor együtt lehetne szeretteivel, maga változik fenevaddá – szorul ökölbe a kezem az asztal alatt, de igyekszem nem arra gondolni most, hogy a fent említett okokból már nyolc éve nem találkozhattam személyesen az anyámmal. – Az elátkozottak egy része elkóborolt, és ha vissza is járnak a környékre, sajnos napról napra veszítenek az emberségükből… - Farkasként élnek az év nagy részében, ez így nem is túl meglepő, de annál lehangolóbb tény. - Most már érted? Van annál sokkal rosszabb is, minthogy valakiből hibrid váljon. Úgy legalább van rá esély, hogy valaki megtartsa az emberségét, és viszonylag teljes életet éljen. Tulajdonképpen… az elátkozott farkasoknak Klaus a reményt jelenti – tárom szét a karomat. Egyesek szerint megtörne az átok, ha az ősi átváltoztatná őket, mert tetszés szerint alakulhatnának át utána. De egyelőre csak azt reméljük, hogy sikerül neki megtörnie Marcel egyeduralmát a környéken.
A kezdetek kezdete óta ott voltunk. Láttuk mi lett az első hibridek sorsa. Láttuk miképp hullottak alá mind, kivéve egyet, aki a legelső hibrid volt Klaus óta. - A te embereidnek lehet, hogy van rosszabb… az enyémeknek nincs. - vallottam be őszintén. Ők rettegtek. Megvetették a vámpír lét minden formáját és ezért nem hibáztattam őket. Azonban mindennél jobban Hazel motivált. Ő valóban rettegett attól, hogy ráerőszakolják a hibrid létet. Tettem neki egy ígéretet és nem fogom megszegni a szavamat. Hazel és én még az árvaházban ismerkedtünk meg. Együtt nőttünk fel… ha az egyikünket örökbe fogadták, másikunk elveszettnek érezte magát… emlékszem, egyszer mikor én egy külföldi családhoz kerültem, úgy éreztem, teljesen megsemmisültem. Hiányzott a másik felem, akihez ugyan nem kötött vér, de a veszteség erős kapcsot teremtett köztünk. Ez a kapocs pedig, azóta is elevenen lüktetett. Épp ezért nem szeghettem meg a szavamat. Nem fogom megengedni, hogy Hazel hibriddé váljon, még akkor sem, ha ez egy öngyilkos küldetés. Figyeltem vigyorát és tudtam, hogy megnyertem ezt a meccset, most már valóban koncentrálhatok a gyógyulásra. – Jah, említették már… - hagytam, had karoljon át és félig ránehezedve tettem meg egyik lépést a másik után. Az utóbbi két nap, nagyon kimerített. Épp itt volt az ideje annak, hogy megpihenjek. Ahogy a bárba értünk, azt hittem, újabb vámpírok ugranak nekünk de csak Adam barátai üdvözölték a férfit. Hosszú sóhajjal foglaltam helyet, miközben arra koncentráltam, hogy végre összeforrjanak csontjaim. Akárhogy is szerettem volna, mégsem voltam olyan gyors. Ezek komolyabb sérülések voltak, több idő kellett nekik… amivel nem lett volna baj, ha lett volna időm… s ha nem égetett volna a pokoli fájdalom. – Nekem valami erősebbre van szükségem… - mondtam a pincérnek és mielőtt elindult volna már hozzá is tettem. – Tequila. Duplán. Nem kell hozzá semmi. – Egyelőre ez majd segít. Regenerálódó szervezetünknek hála, elég sok alkoholra volt szükségünk, hogy lerészegedjünk, így ettől nem tartottam… azért kellett ez, mert ez majd segít elnyomni valamennyire a kínt. Ahogy megérkezik az ital már le is hajtom és rögtön kérem a következőt. Szavaira tekintetem megkomolyodott, ajkaimat mégis csibészes mosolyra húztam. – S mond csak, mi az ára, ennek a figyelmeztetésnek? – kérdeztem egyszerűen, mert az én életemben, mindennek ára volt… nem voltam hozzászokva a kedvességhez, főleg nem idegenektől. S a férfi hiába volt farkas, az nem változtatott a tényen, hogy nem ismertem. Persze, mellette szólt, hogy nem ölt meg mikor megtehette volna és magamra sem hagyott. Így a legkevesebb az volt, hogy felelek a kérdésére. – Úgy tudom, Marcel megveti a farkasokat. Egy sem tartózkodhat a városban, mert aki megszegi ezt a szabályt, azt egyszerűen legyilkolják. Ezért jöttem egyedül. Ezért vár rám a falkám a határokon túl. Nem kockáztathattam az életüket, ezt gondolom megérted. – Felnyögve egyenesedtem ki a széken – Hallottam a mészárlásokról és arról, mi a sorsa annak aki ide téved… - a tekintetébe fúrtam az enyémet. – S most… tudni szeretném az igazságot. – Kérdő tekintetére folytattam – Sokkal többnek kell lennie mert különben nem vetnéd meg ennyire… nem gyűlölnéd és nem félnéd. S nem bujdosna egy egész falka – halkítottam le a hangom, mert nem tudtam itt ki barát és ki ellenség – a városban, ha nem tett volna Marcel valami szörnyűséget. Valami megbocsáthatatlant. Valamit, amivel egy újabb ellenséget szerzett magának. – Dőltem hátra óvatosan s mikor megérkezett az újabb adag tequila, már vettem is magamhoz, hogy aztán koccintásra emeljem.
Ez a beszélgetés egyre érdekesebb lesz. Az a mély bizalmatlanság, és enyhe megvetés, amellyel egymást méregetjük, amellyel egymás szavait elemezgetjük, két fajtárs között már nem is lehetne ennél komolyabb. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy talán megszavazhatnék neki egy kicsivel több bizalmat, hiszen legalább nem vámpír. Sőt! A szavai alapján épp készült megölni egyet közülük. Csakhogy ezzel akkor is a bajt hozza ránk, és amíg ezt nem képes felfogni, addig nincs értelme elővenni a kedvesebbik felemet, és barátkozni vele. - Megvan annak az oka, hogy miért nem találkoztál velük. Rejtőzködnek. Az egyetlen lehetőség, hogy itt farkasokkal összefuss az, ha ők akarnak találkozni veled - jelentem ki, mert ez az igazság. Az enyéim az elmúlt egy-két évtizedben tökéletesen megtanulták, hogy maradhatnak életben ezen a területen, és ennek része a bujdosás is. Jobban ismerjük ezeket a fákat, a mocsarat, ezt a vidéket, mint a saját tenyerünket, nem hullik alá egyetlen levél sem a tudtunk nélkül, és senki nem akadhat a falka tagjaira, ha ők nem akarják. Az, hogy Esthernek még nem sikerült összeakadnia itt egyetlen társammal sem, azt jelenti, hogy a többiek sem bíznak jobban az új jövevényben, mint én. Egy unott sóhajjal fogadom a heves ellenkezését Klaus halhatatlanságát illetően. Tőlem aztán próbálkozhat, nekem fájni nem fog. Csak remélem, hogy közben sikerül Marcelt is elsöpörni az útból valahogy. A kérdésére, hogy az utóbbi mitől rosszabb, mint az első, először csak elvékonyodó ajkakkal meredek magam elé, aztán mutatóujjamat felemelve teszek a lány felé egy lépést. - Tudod, vannak annál sokkal rosszabb dolgok is, mint hogy a mieinkből hibridek váljanak. - A farkas a természetét nem veszíti el, csak kap mellé újabb képességeket, erősebb lesz. Elég erős ahhoz, hogy szembe tudjon szállni akár egy tucatnyi vámpírral is egyedül. Persze megértem, hogy egy olyan világban, ahol a fajtánk nem szorult ki a létezésnek is a szélére, elborzasztó lehet a gondolata annak, hogy valakiből halhatatlan fenevad váljon, akinek követni kell a teremtőjét. De ez itt nem az a világ, a farkasok pedig már egyébként is hozzászoktak ahhoz, hogy egy alfát kövessenek. Nem értem, mitől lenne annyival rosszabb Klaust követni, ha egyszer örök életet és hatalmat ad. Ha egyszer arra kerülne a sor, hogy a húgomat kell megvédenem a helyi vérszívóktól, nem haboznék én magam könyörögni az ősinek, hogy változtasson át, és tegyen erősebbé. A szemöldökeim a magasba szöknek a lány további szurkálódó megjegyzéseitől és finom követelőzésétől. Idegen földön tartózkodik, ráadásul sérült. Nem tudom, honnan veszi a bátorságot ehhez, de igazából azt hiszem, kezd tetszeni a stílusa. Elképedve ingatom a fejem, de arcomra hamar vigyor kerül, úgy lépek oda hozzá, és karolom át a derekát. - Mondták már, hogy piszkosul szemtelen vagy? Ha nem vigyázol, egyszer ez lesz a veszted - nevetek fel halkan, miközben bekísérem a bárba, és még helyet foglalni is segítek. - Hé, Andy, hoznál nekünk két sört?! - szólok oda a csaposnak. - Illetve a hölgynek, amit szeretne. És írd a számlámhoz, kérlek! - helyesbítek, majd hátradőlök a helyemen. Közben többen odaköszönnek nekem, nem hiába, itt zenélek esténként, ebben a város széli kis bárban már évek óta. Megvárom, amíg megkapjuk a kért italokat, aztán ismét szembe fordulok Estherrel. - Csak hogy tisztázzuk: egy pillanatig sem állt szándékomban fenyegetni téged - reagálok a korábbi szavaira komoly tekintettel. - Tényleg csak figyelmeztetés volt. De mielőtt jobban belefolynánk a témába, elmondanád, mennyit tudsz Marcelról meg a farkasok itteni helyzetéről? - érdeklődöm, csak hogy ne jártassam neki hiába a számat. Nem áll szándékomban visszamenni a teremtés történetéhez, ha nem muszáj.
Most rajtam volt a nevetés sora… pontosabban egy gunyoros mosoly és egy fél hang mert ennyit bírtam megengedni magamnak, anélkül, hogy a fájdalom rázná meg a testem. – Miféle falkáról beszélsz? Három napja látok mindent, de egy farkassal sem találkoztam. – Jelentem ki hirtelen dühvel, mert még ő felrója nekem itt jártam, addig arról egy szó sem esik, hogy senki nem érkezett, hogy megvédje a földjét. – Azért csaltam ide, mert ez a terep ismeretlen számára. Azért csaltam ide, hogy megöljem. Meg is tettem volna, ha… - ajkaimba haraptam. Ha nem volna számomra mindennél fontosabb a falka, melyet egy boszorkány is fenyegetett. – A falkám veszélyben van és mindent megteszek, hogy ők élhessenek. – még csak arra sem vettem a fáradtságot, hogy felpillantsak akrobata mutatványára. Ezzel és szavaival csak azt igazolta, hogy cseppet sem vagyok biztonságban a fák között, holott az erdők a mi otthonainkat képviselték egykoron. Most mégis, itt volt az a pökhendi figura, aki elsőre egyáltalán nem tűnt jobbnak, az általa megvetett Maksimnál. – Senki sem halhatatlan. – magabiztos kijelentésemet nem voltam hajlandó érvekkel, tényekkel vagy tervekkel alátámasztani. Én semmi és senki kedvéért nem lettem volna hajlandó eldobni vérfarkas énemet… és soha nem áldoztam volna fel magam egy őrült királynak, aki bábként irányítja teremtett gyermekeit, az éhségről nem is beszélve, mi a vámpír léttel jár együtt. – Megfogadom a tanácsod, mert nem hiszem, hogy azért vagy itt, hogy a fejemet vedd. De áruld el… mi olyan veszélyes egy dacos fiúban, aki királyt játszva ül a trónon? – tudni akartam miért veti meg ennyire Marcelt, miért csöpög gyűlölet a hangjából, ahányszor csak a szájára veszi a nevét. Tudtam, hogy csak valami barbár borzalom szül efféle haragot és gyűlöletet, mégis kész voltam hallani a történteket. Egyrészt, amíg beszéltettem, volt időm gyógyulni, másrészt komolyan tudni akartam, miért figyelmeztet vele kapcsolatban. Én elmondtam az igazat, azt amit tudni akartam, mégis úgy éreztem, nem csak bizalmatlan, de tiszteletlen is velem szemben. Árulónak tekint és ha valamit, akkor ezt nem hagyhattam szó nélkül. – Egy valamit azonban neked is tudnod kell Adam Lanford. Soha nem árulnám el a fajtám. – S ez így is volt. Nekem ez a lét, túl sokat jelentett, túl nagy ajándék volt, hogy bárkinek is eláruljam titkainkat. – S ha már teazsúrt tartunk… - Ó, Esther, miért nem tudsz csak egyszer… - Igazán jól esne egy pohár erősebb ital. – Innen is éreztem a Jazz bárból kiterjedő alkohol szagát. – Szóval mi lenne, ha meghívnád a hölgyet egy italra, és csak azután kezdenél el újra megfenyegetni? – kérdeztem viszonylag könnyedén, mégis magamat átkozva, amiért nem vagyok képes visszafogni magam. – S ha már itt tartunk… nyugodtan lehetsz a mankóm. – rántottam meg a vállam de baromi rossz ötlet volt. Felnyögtem ahogy regenerálódó csontjaim megérezték a rántást és újrakezdődhetett a folyamat. Régen voltam már ennyire rossz formában… amióta itt voltam, folyamatosan a túlélésért küzdöttem és semmi kedvem nem volt még egy magamfajtával is harcba keveredni, hogy bizonyítsam szándékaim. Egy ital viszont nem árthat.
Ingerülten csettintek a nyelvemmel, és a szemeimben lobbanó láng is a türelmetlenségemről árulkodik. Látom, hogy sérült, hogy alig tudja összekaparni magát, és eltántorogni a közeli fához, amiben megkapaszkodhat. Egyedül a fajtársaim iránti tiszteletből intem magam türelmességre, és egy részem még talán segítene is neki, támogatná, vagy legalább vizet szerezne neki. De még mindig nincs kedvem jópofizni, mert hiába gyenge és sebzett, nem tetszik az a veszély, amit magával hozott, és előbb hallani akarom a magyarázatait. Azt hiszem, jobban tudna a regenerálódásra összpontosítani, ha elengedné magát, és nem tartana minden pillanatban attól, hogy a nyakának esek, szóval hogy biztosítsam, nem áll szándékomban rá támadni, legalábbis amíg nem ad rá okot, hátrálok egy-két lépést. Aztán könnyed mozdulatokkal kapaszkodok fel egy közeli, erősebb ágra, és onnan nézek le rá, láb lógatva figyelve, illetve hallgatva végig őt. Halkan felnevetek, kissé gunyorosan, amikor szavaiból kiveszem, hogy miért is van itt, és kit tart az ellenségének. Hallottam már ezt-azt Klausról. Amióta visszatért a városba, rengeteg pletyka kering körülötte. A farkasok jók abban, hogy észrevétlenül meglapuljanak, és begyűjtsék az információkat, amelyek őket érdeklik. Így kelt útjára a falkában az a hír is, hogy az ősinek lánya fog születni, aki hibrideket hozhat majd létre. A boszorkányok máris rettegnek a gondolatra, és a mondvacsinált jóslataikat kántálva siránkoznak. Az én fajtám azonban a lehetőséget látja ebben. A lehetőséget a kitörésre, a visszavágásra. Többen hajlandóak lennének önként hibriddé válni, csak hogy felszabadíthassák a mieinket, és örökre megleckéztethessék az önjelölt vámpírkirályt. Sosem kizárt, hogy egyszer én is beállok majd a sorba. Lehet, hogy egy fajba tartozunk ezzel a lánnyal, de nagyon ellentétes oldalról próbáljuk megközelíteni a dolgokat. De hát mit tudhat ő arról, mit jelent farkasnak lenni New Orleansban? - Adam. Lanford – válaszolom meg a legegyszerűbb kérdést. Igazából nem tudom, mi egyebet vár tőlem? Ő merészkedett be a mi területünkre, én nem vagyok köteles magyarázattal szolgálni neki semmiért. – A falkám a mocsárban él, nem messze innen, és mint mondtam, nem örülnek a vámpír látogatóknak – vonok vállat egyszerűen. – Had adjak neked egy jó tanácsot, Esther Mumford: kerüld el Marcelt, ha fontos az életed. Lehet, hogy onnan, ahonnan te jöttél, Klaus tűnik a legfőbb veszélynek, de nem fogsz jól kijönni abból, ha szövetkezel a helyi vámpírüdvöskével – fintorodom el, és ahogy eszembe jut anyám, meg a többiek, akik az ő sorsára jutottak, ismét elfog az a mérhetetlen düh. Ujjaim elfehérednek a szorításomtól, ahogy az ágba kapaszkodok. Inkább ellököm magam róla, és újra a fűben landolok, majd Esther arcát fürkészve fel is egyenesedek. – Egyébként Klaus halhatatlan. Nem tudod megölni – vonok vállat ismét. Ezért is csalták ide a boszorkányok éppen őt, mert kikezdhetetlen ellenség Marcel számára. Igazából én csak azt remélem, hogy mind szépen kinyírják egymást, aztán vérszívómentes lesz a város. De ez csak egy gyermeki álom. Azonban ha választanom kell, egyértelmű, hogy az ősi mellé állnék. Ő félig farkas is, és bár rossz a híre, ő legalább nem mészárolja halomra a fajtánkat, vagy átkoz el, ami még rosszabb.
Nem repestem az örömtől, hogy most akart FBI ügynököt játszani a kérdéseivel de ettől függetlenül tökéletes értettem, miért teszi. Fordított helyzetben, én magam sem tennék másképp. Egyszerűen akárhogyan is küzdöttem magammal, nem bírtam ledobni a testemet sajgató fájdalmat. Hosszú percek teltek el mire felálltam és egy fáig botorkálva támaszkodtam magam. – Esther Mumford. – nyögtem ki csendesen. Tüdőm sípolt, ahogy levegőt vettem. Ugyan testem már elkezdte gyógyítani önmagát de a súlyosabb sérülésekkel kezdte… és úgy tűnik törött bordám, nem volt annyira súlyos mint azt én hittem. Néha még én is elgondolkozom azon, hogy a fenébe maradok életbe. Nem, ez nem bátorság. Ez makacsság, dac, ami egyszer az életembe fog kerülni, tudom, nagyon jól tudom. Ettől voltam katona. Ez tett túlélővé. A sebek ellenére harcoltam tovább és csak akkor pihentem le, ha teljes biztonságban tudtam magam. Ha kell, harcra kelek a férfivel, még ha nem is élem túl… persze, ettől függetlenül nem rajonganék azért, ha harcba kéne bocsátkoznom, pláne nem egy magamfajtával. Hosszú útjaim során, soha nem egyeztem bele olyan alkuba, ahol fajtámbelinek kellett volna elvennem az életét. A sötéten keresztül is látta borostyánszín tekintetét és az enyém sem volt barátságosabb. Az arany szempár az övét fürkészve adott egy újabb választ. – A falkám miatt vagyok itt. Meg akarom menteni őket. Nem engedhetem, hogy Klaus Mikaelson bármelyiküket is magával ragadja. Ők a családom. – Ha valaki, akkor Adam ezt érteni fogja. A vérfarkasok közel sem voltak olyan szörnyek, melyeknek beállították őket. A vérfarkasok a természet gyermekei. Testvérek. Számunkra a családi kötelék a legszentebb dolog a világon és nincs szükségünk hozzá vérkötelékre. Aki egy közölünk, az családtag. Számunkra az érintés egyszerre jelentett védelmet és kihívást. A játék, a vadászat összetartást. A falka erőt és otthont. Az alfa feladata pedig az volt, hogy mindezt biztosítsa, egyensúlyban tartsa. Ez volt az én feladatom és nem kívántam elbukni benne. – Két nappal ezelőtt érkeztem, de vadászok fogtak el. Két napig tartottak maguknál, aztán megszöktem. Nem telt másból a napom, mint vámpírok lerázásából és megöléséből hogy védjem magam. Aztán jött ez a nagyképű, öntelt senkiházi, aki azt mondta azonnal Marcel elé vitet. – fogalmam sincs arról, mit tett itt Marcel, csak azt tudtam, hogy nem tűri a vérfarkasokat itt. – Én pedig örömmel ajánlottam volna fel a segítségemet Marcelnek, hogy végezhessek a fenyegetéssel amitől fél a falkám. – Igazat beszéltem és ezt ő is tudta. Hallania kellett, hogy szívem, állapotomhoz képest, továbbra is változatlanul, egyenletesen dobogott. – Most te jössz. – Tekintetemből eltűnt az arany csillogás és a helyét egy melegbarna szempár vette át.
A húgom miatt egy-két éve visszaköltöztünk a város szélére. Szerettem volna, hogy a helyzethez mérten neki legalább normális, átlagos élete legyen, egyszerű emberek között, egyszerű, hétköznapi élményekkel, mint amilyeneket a gimnáziumi évek alatt lehet szerezni. Szeretném, hogy ő többre vigye, hogy ha kell, később boldogulhasson akár egyedül is, a saját lábán. Én folyton csak bajba sodrom magamat, mintha a véremben lenne, és ki tudja, mikor végzem vérben ázva egy sikátorban. Még ha nem is szép, vagy túl optimista ez a lehetőség, erre is gondolnom kellett, mérlegelni a lehetőségeinket. Nem akarom, hogy Clarának az egész életét a farkasok táborában kelljen leélnie a nyomorúságos viskók között, amikor ő nem is igazi farkas. A géneket talán hordozza, de az ő tisztaságával és ártatlanságával talán soha nem fogja kiváltani az átkot. De legalábbis, amíg ez nem történt meg, felesleges őt belekényszeríteni ebbe az életbe, ami nekünk jutott. Leginkább a saját épségemet kockáztatom azzal, hogy visszamerészkedtem a város szélére vele, hisz őt nem lehet okuk bántani, amíg a telihold rabjává nem válik, és változik át havonta egyszer szőrös négylábúvá, mint a bátyja. A saját sorsom azonban annyira nem foglalkoztat, hogy ennyit ne kockáztassak a húgomért. A városon belül egyébként is könnyebb munkát találni, hisz valamiből el is kellene tartanom magunkat. Szerencsére már benőtt annyira a fejem lágya, hogy ne piti bűnözésekből szerezzek ételt az asztalunkra. De mindez nem felejteti el velem azokat, akiket magunk mögött hagytunk a mocsárnál. Hisz Clarát leszámítva ők a családom, ők a társaim, a falkám. A többségük nem mer, vagy nem akar kimerészkedni onnan, és azok után, amit anyámékkal tettek a vérszívók, nem is hibáztatom őket. Így nekik is én szoktam időnként kaját vinni, vagy amire szükségük van. A hálájuk és a hűségük érte az egyetlen fizetségük, de én a magam részéről meg is elégszem ennyivel. Egy ilyen kiruccanásról tartok vissza a város felé, amikor a fák között járva különös hangok ütik meg a fülemet. Dulakodás zaja, és ismeretlen szagok. Óvatosan közelítek, az állati ösztöneimet előtérbe helyezve, és épp szemtanúja lehetek, ahogy egy vámpír neki esik az egyik fajtársamnak… tőlük szokatlan stílusban, mert a vérét nem veszi. Még közelebb jutva felismerem a vámpírban Marcel egyik ölebét, és szemem azonnal dühös borostyánszínben játszik, de a pillanat tovaszáll, és Maksim – ha jól emlékszem a nevére – szintén tovább áll. Kíváncsi vagyok, ki a hívatlan látogatónk, ezért előlépek az ágak takarásából. - Ugyanezt én is kérdezhetném – jegyzem meg kissé bizalmatlanul úgy öt-hat méter távolságból. Talán nem ez a legkedvesebb fogadtatás, amiben részesíthetném egy fajtársamat, de a mai kegyetlen időkben az ember nem sokat fárad az udvariassággal, nincs sok értelme. – Új vagy itt – ez nem kérdés, csak megállapítás. Teszek felé még egy-két lépést a magam hanyag stílusában, majd alaposan végigmérem, mielőtt újra megszólalnék. – Nem tudom, mi dolgod Maksimmel, de a helyiek nem fognak örülni, ha a fák közé vonzod a vérszívókat. – Hangom kissé számon kérő, és ez a megjegyzés ezúttal egyben kérdés is.
Muszáj volt válaszolnom szavaira, mert azok túl mélyen érintettek. - Egy nő akkor fordítja el a fejét a naptól, ha az cserbenhagyja. Ha a fény, nem óvja többé. – talán nem is érdekelte amit mondok… talán nagyon is figyelt, nem tudhatom. Azt tudom, hogy egyetlen mondattal rántotta elő egyik legfájdalmasabb emlékemet a múltamból, amiről azt gondoltam, már réges rég magam mögött hagytam, eltemettem. Íme a bizonyíték rá, hogy nagyon nagyot tévedtem. Küzdelmem abbamaradt de nem azért mert felém kerekedett, hanem mert szavai segítettek kielemezni őt. – Sajnálom, hogy így látod. Te meg én... sokra vihettük volna együtt. Megóvhattad volna Marcelt. S ez fog eszedbe jutni ha már túl késő lesz. – Érdekelt volna miképp fejezi be a mondatot és talán az életét köszönheti annak, hogy nem tette. Nem ismert engem, sem pedig a múltam. Lehet, hogy több mint száz év áll mögötte, de közel sem biztos, hogy többet szenvedett mint én az egyszerű, huszonegy évemmel. Egy nő, ha meggyaláznak, ha elrabolják ártatlanságát, soha nem felejti el, mert egy életre összetörik vele. Én leküzdöttem ezt a fájdalmat s túllendültem rajta, épp úgy, ahogy Damien vérmes, kegyetlen edzésein is megálltam a helyem de ettől még soha nem fogom elfelejteni. Az a tett pecsételte meg a sorsom. Az tett engem azzá, ami ma vagyok. S mikor ismét támadni készültem, eleresztett. Erre, bevallom, nem számítottam. Még percekig álltam némán, majd a telefonom után nyúlva, nyomtam azonnal a visszahívás gombra. Egy ismerős barát hangja lapult a szám mögött. Egy boszorkány hangja volt, aki ellenőrizte, hogy minden rendben zajlik-e, a tervek szerint én pedig biztosítottam róla, hogy igen. Aztán letettem a telefont és bumm! A fájdalom beborította testemet és térdre kényszerített. A csatamezőn képes voltam félretenni a törött csontok, a penge által tépett hús vagy a fogak által okozott sebek fájdalmát ám ha már nem volt semmi, ami elterelné a figyelmemet, mindez eleven kínnal tört rám. Mély lélegzeteket véve próbáltam megnyugtatni testem, hisz nem időzhettem itt sokáig. Idővel újabb vámpírok érkeznek majd, én pedig egyáltalán nem vagyok olyan állapotban, hogy leküzdjem őket. Időre volt szükségem, hogy regenerálódjak. Pihennem kellett de itt nem tehettem meg. Hiába ismertem az erdőket mint a tenyeremet, itt nem volt biztonságos. Aztán meghallottam. A szívverésemen és zihálásomat megtörő hangot. Egy ág reccsent, a szél pedig felém fújta a mocsár jellegzetes szagát. Ha nem lennék vérfarkas, nem hallottam volna jönni mert ügyesen, kifinomultan mozgott. – Ki vagy? – kérdeztem csöndesen miközben megpróbáltam állásba tornázni magamat de nem sikerült. Ha most megtámad valaki, nem biztos, hogy túlélem…miközben egy falka várt rám a határon túl és én nem engedhettem meg azt a luxust, hogy itt és most, meghaljak s ezzel elhagyjam őket.
Mennyien kijátszották már ezt a lapot, két kezem is kevés hozzá, hogy megszámoljam. Persze, persze, lehet azt mondani, hogy gyáva vagyok, csak egy öleb, de nem izgat. A múltbéli hibáimból már tanultam, és nem hagyom, hogy az elmémbe férkőzzön. Mondhat akármit, vádaskodhat, én tudom amit tudok, és nem muszáj, hogy őt is meggyőzzem az igazamról. - Egy hölgy nem ilyen vérszomjas, és ravasz. Egy hölgy arra forog, amerről a nap süti, mint egy napraforgó. - mondom halkan és nyugodtan, miközben még jobban szorítom a nyakát. Hajlamos vagyok elfeledkezni magamról, és csak akkor észrevenni, hogy mi is történt, amikor már visszafordíthatatlan a folyamat. De most máshogy alakult. Kezem szorítása lassan elveszti az erejét. Már a szaporán lüktető pulzusát sem érzem. De ő nem hagy nekem más kiutat, újra és újra meg kell mutassam neki, hogy ki a dominánsabb fél. A szabadulóművészetén van mit csiszolni, ami azt illeti, de ezután a kis találka után, szerintem erről gondoskodni fog saját magának. - Nem kell neked bizonyítsak semmit, nem jelentesz számomra annyit, hogy Marcel bizalmát eljátsszam egy-kettőre. Inkább fogd fel, hogy nem vagy te nekem annyira értékes. Könyörögj másnak, hogy véget vessen a szenvedésednek, mert én nem leszek ilyen kegyes. - hűvös hanglejtésemen hallatszódig a közömbösség puszta érzése amit iránti táplálok. Nem tudom, hogy lehettem ilyen bolond, hogy egyáltalán idáig elmentem, ebben az ostoba kis tervében. Hisz szinte biztosra vélem, hogy ezt akarta az elejétől fogva. Az ő terepe az erdő, a sötét és kiismerhetetlen, itt érzi otthon magát. Csak annyi kellett, hogy engem is becsempésszen ide valahogy, és rávegyen egy olyan dologra, amit örök életemben bánnék. De most Maksim, a naív, csökönyös srác, akit sokan csak egy kis "ölebnek" tartanak, rájött a cselszövésre. Büszke vagyok magamra, de valahogy még el kell intézzem a kellemetlen vendéget. - Gondolom tudod, hol találod Marcel-t. Ott leszek én is, ne aggódj, és egy pillanatra sem foglak szem elől téveszteni. Tudom, hogy egy igazi kis ... - nem fejeztem be a mondatot, inkább elharaptam a végét. Véletlenül sem akartam ennél jobban is vérig sérteni. Úriember vagyok... valahol nagyon mélyen. - Lásd nagylelkűségem, most elmehetsz, szabadon engedlek, és még a hajad szála sem fog meggörbülni. Nyugodtan visszahívhatod a rejtélyes idegent, kedves. - lassan húzom el karom az álla alól, de annál gyorsabban húzom el a csíkot a helyszínről, így mire megfordul én már rég másfele járok. Remélem nem lesz ostoba, és eljön Marcel-hez. Akkor majd ha szépen viselkedik egy friss, pezsdítő italkára is meghívom, és megmutatom milyen a New Orleans-i élet. De addig is...
Épp az történt amire számítottam. Egy pillanat alatt rájött, hogy merre bujkálok és mire felocsúdtam, addigra már el is kapott. Szorításánál már csak a szöveg volt rosszabb, amit a modorról mondott. – S miféle modorra vall így bánni egy hölggyel? – kérdeztem dacosan - Akkor mégiscsak egy öleb vagy, nem több… - nyögtem ki miközben karjára, fogtam ujjaimmal, hogy lefejtsem nyakamról, de nem volt elég erőm hozzá. Rohadt, rohadt ostoba voltam! Hogy a francba felejthettem el a telefonomat?
Bár… ha belegondolok, ha épp menekülök, nem érek rá a mobilommal babrálni. – És megosztod velem, hogy ájultan, hogyan kérjek bocsánatot? – kértem szánom, mert lassan valóban kiszorította belőlem az életet. Mikor csak egy kicsit engedett a szorítás, én is nyugodtabban kaptam levegő után de még mindig szemtelenül, hevesen reagáltam. – Mi a francért kérnék bocsánatot? Mert megvédtem magam? – kérdeztem és újra szabadulni próbáltam, de minden alkalommal csak azt értem el, hogy szorosabb lett a fogása. Bőrömön éreztem fogait és pimaszul nyögtem fel. – Ne izgass fel. – Karjaim magam mellé hullottak, ezzel is jelezve, hogy egyelőre nem fogok küzdeni. – Úgy hiszem átmentem a teszteden. Most pedig bizonyítsd be, hogy nem csak egy öleb vagy. Persze, elvihetsz Marcelhez aki majd megpaskolja az oldalad… de úgy hiszem ettől még nem fognak tisztelni a követői jobban, mint most. Csak egy csahos eb maradsz. – Tudtam, hogy ez a gyenge pontja. Akik engem tanítottak, mocskos jó tanárok voltak. Persze, rá is hibáztam az ilyen dolgokra nem is egyszer de mi másért gondolkodik azon, hogy megtart magának, semmint azért, hogy megértesse másokkal, nem csupán egy bárány aki vakon követi urát? – Szívesen adok leckéket… csupán annyi az áruk, hogy elengedsz. – Alig kaptam levegőt, mégis úgy pazaroltam mintha csak egy hétköznapi társalgást folytatnék egy jó tea mellett.
– Ugyan, édes. Én csak az alkura voltam kíváncsi, te akartál mindenképp harcra keli. Akkor ne rám legyél dühös, ha nem kislányként ütök… - elakadt bennem a levegő. Talán nem a legokosabb ötlet annak a határait feszegetni, akinek a karja uralja minden egyes rohadt levegővételünket. Persze, ezzel a módszerrel nem fog megtörni, ahhoz ennél jóval több kell. Valóban kíváncsi voltam a terveire, hiszen nem ok nélkül fordult meg a fejében egy alku. Volt valami amire tökéletesen fel tudott volna használni, ebben biztos voltam… azt azonban nem tudtam, én mit nyerek a dologból. Mert ha őszinte akarok lenni, ha nagyon akarok, meg fogok tudni szökni újra mielőtt bármelyik vámpír, észrevenne és rám vetné magát újra. De eddig sem a szökés volt a cél. – Tudod, jó lenne igyekezni. Vissza kell hívnom valakit.
A hirtelen előtörő maró érzés ami az oldalamat sértette, olyan hamar ment, mint ahogy jött. Felsóhajtottam, és vettem egy mély levegőt, mielőtt újra megtudtam volna egyáltalán mozdulni. Érti a lány a dolgát az biztos. Soha életemben nem mert még egy nő sem így hozzám érni. A legtöbb csak az aranyos kisfiút látta bennem, de egyik sem a ragadozót amit ő. Sokszor bánt ez... hogy nem vagyok elég tekintély teljes, nem egy rémisztő alak, de ez most nem a sajnálkozás ideje. Oda kell figyeljek, máskülönben kicselez Esther, amilyen fortélyos egy farkas. - Valaki nagyon ... - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert a rövid lélegzetvételnyi csend után, máris jött a következő csapás. Ahh, remélem nem olvasta a Bibliát, és nem sújt le rám azzal a bizonyos tíz csapással. Hosszú egy esténk lenne, már így is hosszabb, mint amennyire terveztem elsőre. Meghunyászkodva kelek fel, attól a fának a törzsétől, ahova az előbb kerültem, vagy ha egészen pontosan akarok fogalmazni... repültem. Ez hogy a fenébe történhetett meg? Hogy sétálhattam be, egyenesen a csapdájába? Azt hittem, hogy én leszek az okosabb, elvégre én vagyok itthon, New Orleans-ban, de úgy látszik az erdő máshol is ugyan ilyen kegyetlen, sötét és rejtélyes mint itt. Én magam sosem tartoztam a túrázok közé, akik hétvégente elmennek kirándulni, felfedezni a természetet. Minek is mentem volna? Nekem elég annyit tudni, hogy ki-hol él a városban, melyik házba kopogtassak be, ha Marcel akar valamit. Ahogy tapasztalom, azért egy ismeretterjesztő körút nem jönne legközelebb rosszul. Leporolom a ruhámat, és sértetten tekintek ki a fejemből. -Ezt majd beszéld meg Marcel-el, engem hidegen hagysz most már. - próbálom meghallani a szívverését, és rájönni, hogy honnan is jön a fenyegető hang. De semmi... egészen addig... Carry on my ... Szóval valaki túl sok sorozatot nézett amikor épp nem átváltozósat játszott a Hold fénye alatt. - Öt, vagy talán te nem mész sehova, kedves. - a hang irányába fordultam, és megkerülve egy két fát, egy két bokrot, a nő háta mögé kerültem. Eget rengető erővel szorítottam meg a nyakát, karomat az álla alatt csúsztatva. Fogaim éle csak úgy súrolta a bőrét. - Kérj csak szépen bocsánatot. Ideje egy kis jó modort tanulnod, mielőtt Marcel-hez indulsz. Nem tűri a modortalanságot.
Kiismerni az ellenséget. Megtölteni a testét félelemmel. Összezavarni. Elhitetni vele, hogy nincsen biztonságban. Kimozdítani a komfort zónájából. Ezt tanultam és ezt is tettem. Maksnek az erdő ismeretlen terep volt. Egy rejtélyes idegen, egy kósza emlékkép, nem több. És ebben az erdőben én voltam a legnagyobb vad. A legádázabb bestia… a legnyersebb szörnyeteg. S ez az én otthonom volt, az én területem, legyen New Orleans vagy sem.
Lehet, hogy a várost Marcel birtokolta de még mindig éltek itt farkasok. Gyöngék voltak és rettegtek de nem hagyták el az otthonukat. Ahogy én sem menekültem tovább, helyette szembefordultam üldözőmmel, még ha ő nem is láthatott engem. Az erdő elrejtette gyermekét. Maksim szavaira, vérmes mosolyra húztam ajkaimat. A vámpír, aki valójában báránybőrbe bújt farkas volt. Makacs és eltökélt… de e mellé ostoba is, hiszen utánam jött. - Előbb a bókok aztán a sértegetés… - ciccegtem valahonnan mögüle… vagy valahol előtte? – Ugyan, Maksim. Én nem bújócskázom. – kacagásomat könnyedén ragadta meg a szél, hogy aztán a vámpírhoz simuljon. Elértem a célom. Utánam jött az erdőbe. A természet lányaként, pedig nem is volt olyan nehéz dolgom. Még az erdőben lépdelő vadak zaja magára vonta a figyelmet, addig én egy tökéletes ragadozó, néma lépteivel haladtam egyre közelebb hozzá. Nesztelenül osontam a közelébe majd mielőtt kiejtette volna az ajkán az utolsó számot, előtte teremtem. Öt… csontot török. – suttogtam halkan miközben bordáiba martam. – Egyetlen dolog Maks. A falkámat senki nem fenyegetheti meg. – eresztettem el csontjait mielőtt megragadhatott volna és már hajítottam neki egy ősöreg, méltóságteljesen szilárd tölgy törzsének, hogy aztán ismét eltűnjek a szeme elől.
A szél egyszerű szolgaként vitte tovább üzenetem a vámpír felé. – Most, hogy ezt tisztázzuk… miféle alkuról beszéltél? – folyamatos mozgásban voltam. Nem engedhettem, hogy megtudja, merről jön a hangom és a kis tó víztükrének hála, no meg a szélnek, nem is volt egy egyszerű feladat erre rájönni. – Egy-két, Esthernek ez nem elég… három-négy, innen, ugyan el nem mégy… - szinte dalolászni támadt kedvem. – Öt… - dúdoltam volna tovább, ha nem tévesztettem volna szem elől a vámpírt. Ami pedig még ezt is súlyosbította, az a csörgésben kitörő telefonom. Nem mondom, hogy oda voltam a rockért de a klasszikus örök igazi sláger volt számomra. Carry on my wayward son… there will peace when you are done. Elhajítottam a francba az átkozott mobilt. Egy pillanat alatt lettem vadból préda és nem mondanám, hogy túlzottan élveztem volna.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Jazz Bár Kedd Nov. 26, 2013 7:21 pm
Esther + Maksim
Ügyesen vette az akadályt, amit elé állítottam. Meglepően ügyesen. Arra számítottam, hogy a még mindig gyógyulófélben lévő testrészei miatt hátrányban lesz, de felül múlta a számításaimat. Apám mindig azt hangsúlyozta akkor régen, amikor még tv sem volt, hogy a nőket sose becsüljem alá, mert fondorlatosabbak és ravaszabbak mint azt hinném. Olyankor mindig legyintettem egyet, és elsétáltam tőle egy "ugyan már" kísérletében. Azt gondoltam, hogy a bolond öregember azt se tudja már mit beszél, és teljesen elment az esze, de most már látom, hogy mindvégig neki volt igaza, és én voltam a hülye, hogy nem hittem neki. Azt hiszem, ez a fiatalság bolondság tipikus példája lehetne. Kettőt pislogok és ő már nincs sehol. A rejtélyes farkas lány elillant az éles szemem elől. A sötét, sűrű erdőbe rohan, ahol az ismeretlen vár. A város az én terepem. Az utcákon minden kis dugi helyet ismerek, rengeteg házban meg is fordultam, ha nem mindben, de az erdőben nem sokszor jártam. Marcel azt mondta, hogy veszélyes, és ne kockáztassak. Jobban félt, mint a többieket. Egyszer elmesélte, hogy ő is egy kivetett gyerek volt, akit Klaus mentett meg, és hogy rám is afféle apaként tekint. Hagyjam cserben őt, és szegjem meg a jó tanácsát? Legyek akaratos, makacs és önfejű, ahogy mindig is voltam? Nincs időm visszafordulni, lábaim már meg is indulnak alattam, mintha szilaj versenylovak lábai lennének. Olyan gyorsan repítenek át a parkolón, egyenesen a fák törzsei közé, ahogy csak tudnak. Csak egy egyszerű porfelhő marad utánam a bár mögött, mintha nem is történt volna ott ezelőtt 10 perccel semmi. Egyenest törtetek, mint az a fickó, abban a filmben. Forrest... Gump, ha jól emlékszek. Egészen addig futottam, és futottam, amíg már nem láttam pislákoló fényeket kiszűrődni a bár piszkos ablakán. Az volt az a pillanat, amikor megálltam, és körülnéztem. Maks, te idióta. Megint mibe keveredtél. - Tudom, hogy itt vagy. Érzem a szagod farkas lány. Előlem nem rejtőzhetsz. - körbefordulok, de minden irányból veszélyt érzek. Nem tudom mit csinálhatnék, csak állok, és várom, hogy előbukkanjon, hogy megmutathassam neki kivel is fogócskázik. - Elbújhatsz, de ha megtalállak, véged. Elszámolok ötig. Ha nem jössz elő, gondoskodok a falkádról... örökre. - halk nevetés töri meg a csendet, és ujjaim kíséretében kezdek bele. - Egy-két, Maksim vár rád rég. Három négy, sehová sem mész. Öt....
Nem tehetek róla, egyszerűen elvigyorodtam. Nem, nem rajta nevettem, egyszerűen azon amit és ahogyan mondta és még ebben a végtelenül, sőt, szinte már teátrálisan helyzetben, nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjam meg szavait. – Ó édesem, nálam nem jönnek be az üres bókok. – ejtettem ki nyersen szavaim és még ő beszélt, addig a karom szépen gyógyult.
Persze, ennyi idő nem volt elég a teljes gyógyuláshoz de ahhoz mindenképp, hogy ne hátráltasson a harcban, amire nagyon is készültem. – Na, ez a beszéd. – haraptam alsó ajkamba és pillantásommal követtem a vámpírt. Nem voltam annyira erős, mint ő, ellenben a gyorsasági versenyben döntetlenek lettünk volna. Ahogy a cső darabot felém, hajította már mozdultam is ki annak útjából. Választhattam volna a futást, helyette azonban ugrottam. A jazz bár tetején landoltam addig a másodpercig, amíg a cső a falnak nem csapódva vésett belé mély krátert. Ha megragadom és kifele kezdem húzni, azzal végtelenül elpocsékolom az időmet. Helyette azonban volt más lehetőségem bőven, elég volt csak körbenéznem. A következő ugrásom célja már a háta volt és ha elértem hát a cső másik vége felé taszítottam rajta, had essen csak a saját csapdájába. – Eszem ágában sincs megölni… annál jóval több mindent tervezek. – kerültem meg halandó szemeknek láthatatlan sebességgel s megragadva egy robogót ami a bár mögötti parkolóban pihent hajítottam felé. – Gyere vámpír, kapj el. Ha tudsz! – az erdő melynek fái kinyúltak a parkolóba most hívogatón suttogott. Eszem ágában sem volt elfutni. Egyszerűen jobban ismertem a terepet s érzékeim melyeket a természetanya adott, könnyedebb utat biztosítottak nekem mint a vámpírnak. Nem véletlen, hiszen mi már előttük is a földeket jártuk. Már az ősök előtt éltünk, a természet pedig megajándékozta azon embereket akik hűen szolgálták. A vérfarkasok nem követeltek sokat de elvették ami járt nekik és én így is teszek. Ha volt amit megtanultam Damiennek és Zachnek hála, hát az, hogy ebben a világban rohadtul önzőnek kell lenni, máskülönben megdöglesz.
A természet gyermekeként vetettem bele magam a ősöreg tölgyek, fenyők s bükkek közé, tudva, hogy az északi szelek egymásnak suttogják jövetelem. Könnyedén rúgtam fel a fizikai törvényeit a saját terepemen, nem véletlen csaltam magam után a vámpírt aki biztos voltam, hogy nem hagy majd elmenekülni és jól tette. Nem előle futottam, őt csaltam. Elvégre is engem kínoztak egy napon keresztül majd én öltem le ki tudja mennyit a fajtájából, hogy ideáig eljuthassak. Járt nekem némi előny, hogy fair küzdelemben mérettessünk meg egymással. Miután eleget futottam megálltam. Nem is kellett várnom talán csak egy másodperc töredéknyi időt, hogy megjelenjen. Itt már én uralkodtam. Persze, az megint más, hogy még ő teljes erejében volt, addig én közel sem... mégsem estem kétségbe. Engem erre képeztek.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Jazz Bár Szomb. Nov. 16, 2013 9:36 am
Esther & Maks hello darling
Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét, tartja a régi mondás. Esther pedig olyan módon formálta ezt a mondatot a sajátjává, hogy az még engem is meglep. Nem tudom találkoztam - e valaha ilyen erős nővel, eddigi életem során. Marcel-nél mindenkinek megvan a szerepe, de soha sem hagyná, hogy egy igazán független, jó gondolkodású nő, felül kerekedjen rajta, ezért nem is tart belőlük olyan sokat. Jó ötlet lenne hát ez az egész? Nem tudom... Mikor idejöttem csak az járt a fejemben, hogy miképpen végezzek ezzel az idegesítő tényezővel, aki úgy cicázik a vámpírjainkkal, mint a Szavannákon élő oroszlánok a gazellákkal. Most viszont egészen más kezd körvonalazódni bennem. - Akkor te pedig azzal legyél tisztában, hogy ha meg is ölsz, sosem lesz nyugtod, ezt garantálom. - mosolygok rá a halvány fényben ami az egyik utcai lámpából sugárzik oda. Nagyon gátlástalan, és még annál is merészebb. Viccelődni, ilyen kis finom utalásokkal, hm. Kár, hogy nem közülünk való. Lenne egy két ötletem a durvasággal kapcsolatban, de nem terelheti el a figyelmem. Nem Maks, te egy erős kandúr vagy, hiába nézel ki úgy, mint egy kiscica, akinek a bajszán ragadt a tejecske. - Faragni? Ne haragudj, de én nem vagyok kézműves egyéniség. Lehet néha hasonlítok egy hanyag fazekasra, mert minden köcsögöt leverek, de nem hiszem, hogy azzal akarom tölteni az időm nagy részét, hogy farkasokat edzek. - vagy talán mégis? Ha lenne egy egész falkám, ki tudja mire lennék képes. Marcel értékelné a bátorságomat, de vajon nem lenne-e ebből feszültség? Először szólnom kéne neki, nem akarom, hogy azt higgye, elárultam őt. Az életemmel tartozom neki, örökre hűséges maradok hozzá, és sosem fogok elleni szövetkezni. De egy falka azért mégis csábító ajánlat. - Ha mindenki olyan szép ott nálatok mint te, akkor az egy plusz pont. De tudnod kell, hogy amatőrökkel nem pazarlom az időmet. - tőlem jobbra olyan 5-6 méterre van egy közepes méretű, fémből készült cső, azt hiszem. Már akkor kiszúrtam magamnak, amikor elkergettem innen azt a szerencsétlenséget. - A puding próbája az evés, hát lássuk. - vámpírgyorsasággal sietek oda, és szakítom ki a csövet, ami a fal mentén húzódik végig egy apró mozdulattal. - Ez csak a bemelegítés, drága. - kiáltom oda a nőnek, akinek még mindig fájdalmai vannak, de valahogy hidegen hagy a dolog. Ha olyan erős, mint azt ahogy állítja, akkor ezt is simán ki kell bírnia. Olyan erővel és gyorsasággal dobom felé a csövet, ahogy csak tudom. Hallani, ahogy a tárgy süvít a szembe fújó szél örvényében. Emberi szem és fül képtelen lenne, hogy lássa, vagy hallja, amit én. Kíváncsi vagyok Esther mennyire van a helyzet magaslatán..
Kezdőlap
Tárgy: Re: Jazz Bár 
•• 
•• 
