Samantha & Daud

Nem is tudom, hogy örüljek-e, hogy megnyílt, vagy sem. Jó, persze, miért venném zokon, eszem ágában sincs, de amilyen nagy kanyart vesz azzal, hogy ilyen nyíltan, technikailag kijelenti azt, hogy vámpír vagyok, a lehető legtermészetesebben, na, az érdekes. Ki vagy te, Samantha?
Hamarosan elég fair választ kapok, mondhatni nyíltabbat, mint az enyém volt. Figyelemmel hallgatom, de inkább csak a kormányt nézegetem a rövid monológja alatt, közben meg… hát mit ne mondjak, elég érdekes kifejezés fut át az arcomon a kis munkahelye hallatára. Néhány másodpercre úgy nézhetek ki, mint akinek megakadt valami a torkán, ahogy még a szemem is kigubbad, majd szigorúan borzolom a szemöldököm, továbbra is a kormányt figyelve, olyan pofazacskókkal, mint egy mókus. A tekintete kerülésével persze nem azt akarom sugallni, hogy tartok tőle, nem, a legkevésbé sem ez árad belőlem. Sokkal inkább tekintély, felsőbbrendűség és közöny. Hisz mit nekem a szövetségiek.
- F. B. I. – Ejtem ki egyesével a betűket, lassan, kis szünetekkel, elhúzva, mintha mindet jól megrágcsálnám, mielőtt kiköpöm. S végre emelem a fejem, hogy felnézzek Samanthára. A szemeibe pillantva egy érdekes, fanyarú kis mosoly van az arcomon, cinikusnak nevezhető. – Mégis mit akar tőlem a kormány? – Emelem meg az egyik szemöldököm hitetlenkedve. Nem arról van szó, hogy kétségbe vonom a nő szavait, csak régimódi vagyok. A vadászok vadásszanak a szörnyekre az ágy alatt, az ügynökök meg hajkurásszák a cukros bácsikat, ne a természetfelettit.
Megrázom a fejem, még mielőtt választ adhatna, valami fura, mosolygós fujtatással, mintha csak egy kisgyerek ülne mellettem és újra az utat figyelem. FBI. Még ilyet. Persze, ha Samantha náluk van, kiváló készségei lehetnek, nem kerül be akárki, de akkor is. FBI. FBI.
A következő másodpercekben indítom a motort, egyik kezem a kormányon, másikkal pedig nyúlok a sebváltóért, de mielőtt ténylegesen tennék bármit is, csak leengedem az épp használatos kezem és újra az ügynöknőre pillantok, a fejem enyhén hátra biccentve.
- Ha ide küldtek, bizonyára mindent tudsz rólam. – Valahol a szégyenérzet, valahol a remény, kis részt pedig a sértett büszkeség is szól belőlem, de a hangom békés. – Mondd, nem félsz?
Egy lélegzetvételbe kerülne, hogy eltörjem a nyakát, vagy átszúrjam a szívét, ha nem tetszik, amit tesz, ezzel bizonyára ő is tisztában van, meg minden egyébbel. Ha vagyok olyan fontos a nyomozóirodának, hogy kiküldjenek valakit, csak mert betettem a lábam a természetfeletti fellegvárának számító városba, akkor minden bizonnyal van rólam egy szép vaskos aktájuk is, amit Samantha megkapott és átnyálazhatott, tehát tudja ki voltam és miket tettem. Rémes.
- Hova vigyelek? – Teszem sebességbe az autómat és már kanyarodok is ki az utcára. Nem tűnök túl lelkesnek a sörrel kapcsolatban, de igazából elutasítani sem utasítom el, a döntés elsőbbségét ráhagyom, az én estémnek már úgyis lőttek.

Samantha és Daud

Tekintélyesen és érdektelenül figyelem Samanthát, magasról lenézve rá – minden értelemben. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy furcsállnom kellene-e, amit csinál, vagy bőszen veregetni a vállam, hogy ügyes fiú vagy Daud, nem öltél meg senkit.
- Megölhettem volna őket. – Jelentek ki csupán ennyit, még mielőtt felállna. Másodperceken belül pedig már jön is közelebb, én meg felelet helyett csak morgósan nézek rá. Kell egy kis idő, hogy túllépjek azon, hogy átvert és nem az, akinek mondta magát. Jó, ilyen alapon kölcsönös lehetne az érzés, de jól megrágva a dolgot, én vagyok a sértett fél, nem ő.
- Hát nem tudod? – Emelem meg a szemöldököm, rövid szemezés után. Aztán jön a következő kérdése. Kérdései. Bevallom, ez a Samantha szimpatikusabb, mint az előző két nő, akiket megismerhettem s személyében. Egy tiszta gondolkodású, erős nő, nem csak az isten elismerését váltja ki, de az enyémet is. Persze ez még nem azt jelenti, hogy pajtások leszünk, de hajlandó vagyok beszélni. Elvégre miért ne tenném? Ha ironikus akarok lenni: mit számít, hogy egy gonddal több, vagy kevesebb a vérfarkasok mellé?
Mindennek ellenére, a mozdulataimon, arckifejezésemen hangyányit sem látszik a kompromisszumkészség, inkább tűnhetek egykedvűnek. Hátat is fordítok, az utolsó pillanatban engedve csak el a tekintetét, s lassú léptekkel indulok meg az utca túloldalán parkoló autóm felé. Néhány lépés után a vállam felett hátra pillantok és határozottan biccentek Samanthának, hogy kövessen. Azt hiszem, lesz miről beszélnünk.

- Ki küldött és miért? – Töröm meg a csendet hosszú másodpercekkel azután, hogy már mindketten az egyszerű, középkategóriás autómban ülünk. Vámpírként nem mintha nem tehetném meg, hogy enyém legyen a világ minden aranya és kincse, de sosem vágytam ilyesmire. A járgányom a célnak megfelel, kényelmes is és nem feltűnő darab. Több nem kell. Na, de visszatérve az iménti kérdésemre… a feltétele után a nő felé fordítom a fejem. Különös módon, az eddig megismert mimikámtól már valamivel fesztelenebb és érdeklődőbbnek tűnhetek, az is vagyok. Hisz a magam módján arra a sörre is rábólintottam, de előbb azért tisztáznék néhány dolgot. Nem vagyok a zsákbamacskák híve. De hogy lássa, milyen nagyvonalú vagyok, előbb én is választ adok a bár előtt feltett kérdésére, mielőtt válaszolna. – Rám támadtak, mert nem tudják biztosan, hogy kinek az oldalán állok. De őket sem az eszükért szeretjük, ugye. – Csóválom meg a fejem, ezzel elárulva, hogy mit gondolok róluk és a kialakult helyzetről. Látogatóba jöttem, felmérni a terepet, de a tárgyalóképes fogadás helyett, lényegében minden ok nélkül támadtak rám, ész nélkül, a veszély legapróbb jelére megkockáztatva azt, hogy egy erős szövetségest húznak karóba. Nem lehetett nehéz annak idején a mocsárba űzni az okos tojásokat. Részletesebb hangot persze nem adok a véleményemnek, nem becsülöm le az ellenfelet. – Azzal, hogy nem öltem meg senkit, csupán a méltányosságom mutattam meg. – A farkasok ezzel láthatják, hogy nem vagyok ellenség. Még. Ettől függetlenül nem állok én senki pártján, se vámpír, se farkas, se boszorkány, meg ki tudja miféle kígyók vannak még a városban, de bizonyára ők is tudják, hogy ez sülhetett volna el ezerszer rosszabbul is, ami az életüket illeti.
- Szóval? Ki küldött és miért?

Talán illene aggódva nyújtogatnom felé a nyakam, ahogy a lábai meginognak és a székbe kell kapaszkodnia, ám aggodalomnak nyoma sincs. Kíváncsian fordulok felé abban a másodpercben, a szemöldököm pedig lazán, de nem tolakodóan húzom fel, s Samantha már ragadja is meg a karom. Épp csak az futott át a fejemen, hogy valami mást is az italunkba kevertek? Esetleg médium? Azok csinálják ezt az „esés kelést” néha. Ám annak ellenére, hogy mindkét opció arra adna megerősítést, hogy a csinos nő nem a farkasokkal van – belegondolva az utóbbi azért nem zárja ki, de legalább nem farkas, vagy vámpír – a bizalmam nem erősödik meg benne, inkább csak némi nyugalom fut át rajtam, tekintve, hogy a két problémát valószínűleg szét tudom választani, mert véletlen egybeesés. Már ha beszélhetünk a világunkban véletlen egybeesésekről. Na jó, nálam valamivel azért másabb a helyzet. Vadász vagyok és már előző – orvvadász – életemben is sokat paktáltam boszorkányokkal, meg egyéb varázslényekkel, de nem hiszek olyasmiben, mint sors. Én a magam részéről Murphy-törvényének mondanám, ami megtörténhet, az meg is fog – ha nagyon nagyon le akarjuk egyszerűsíteni – de maradjunk a jelennél.
Hozzá vagyok szokva a harctéri gondolkodáshoz, ahol pörögnie kell a kockáknak a fejemben, így ez most sem történik máshogy. Samantha szavait hamar megemésztem, még ha nem is értem teljesen, hogy mi van, azt hiszem, azt innentől biztosra vehetem, hogy ebben a csatában nem ellenem van, elvégre nem figyelmeztetett volna. Taktikának értelmetlen, hogy előbb figyelmeztet, hogy legyek résen, és csak aztán csal hátra.
Fegyvere is van. Remek. Fatöltény, talán ellenem készült. Az előbbi szédülését és a hirtelen jött tájékozottságát nézve pedig, talán médium lehet? Egy biztos, nem olyan nőnek tűnik, aki meghátrálna. Becsülni becsülöm, de nem hat meg. Hogy megnyugodjon, követem, amíg szükséges, egészen a hátsó ajtóig, majd úgy tűnök el mögüle, hogy simán tovább is mehet anélkül, hogy észrevenné a hiányom. Majd pont én fogom a hátsó ajtót választani, mi?
Elől megyek ki, felkészültebben, mint azt talán eredetileg tettem volna. Lesz, ami lesz, a dolog lezárul, mielőtt a nő utolérhetne, akár visszafordul, akár körbejön. Ezek engem akarnak, nem őt.
Kilépve azonnal egy karó célozza meg a mellkasom, még épp ki tudok térni előle annyira, hogy „csak” a kulcscsontom alá fúródjon be. Fájdalmasan vicsorgok fel, eresen izzó szemekkel, ahogy kitépem magamból, de egy farkas már fogja is le a sérült karom és harapni készül. Addig nem jut el, erőből csapom fejbe a fafegyverrel, elájul. Gyorsan mérem fel a terepet, újabb kettő támad rám, ideje nos hm kevésbé emberi sebességre kapcsolni. Elébe lépek az egyik fickónak, a zsebemből egy kis tasak farkasölőfüvet húzok ki, amit a szájába nyomok és összeszorítom az állkapcsát, biztos, ami biztos. Ez eltereli addig a figyelmét, amíg a harmadik pasas mögé suhanok és ájulásig fojtom, majd visszatérek az előzőhöz, s a fejét a közeli falba verve őt is kiiktatom egy kis időre.
Mikor Sam megérkezik, a tininindzsa farkasok negyedik tagja is felbukkan, aki helyettem a nőnek rohan neki, legalábbis erőteljesen megindul felé. Ki tudja, talán azt hiszi ezzel majd sarokba szoríthat. Bár nem értem miért hisz ennyire hőskomplexusosnak.
- Sam, ne! – Kiáltom felé, ahogy bevillan, hogy amikor legutóbb láttam még fegyver volt a kezében, amit valószínűleg még most is tart és ki tudja megölné-e, vagy nem. Nincs a közelben semmi, amit felkaphatnék és a férfi után hajíthatnám, meggátolva, hogy elérjen Samantháig, s ugyanakkor ne is tegyen benne túl nagy kárt, így én magam suhanok utána, karommal elkapva a torkát, a másikkal az állkapcsát szorítom, hogy még csak véletlenül se harapjon, s közben meg is fordulok, csak a biztonság kedvéért, hogy ha a lány lőne, engem találjon el helyette. Magasabb vagyok, így ha a vérfarkas szívére céloz, az enyémet nem találja el, ha pedig csak sebet akar rajta ejteni, nem lesz bajom a fájdalom kívül. És ki tudja, nem is biztos, hogy lőni fog. Az hamarosan elválik, mit tesz ez a gyönyörűség.
Ami viszont furcsa lehet, hogy senkit nem öltem meg. Ma este nem ölni jöttem ide. Megvan a listám, amin ők egyelőre nincsenek rajta. A világ erősen félreismerhet, hisz nem feltétlenül nyilvánvaló, hogy tudatosan vadászom-e, vagy sem. Nem zavar.

Csontvázak, szekrény? Mi? Különös grimasz fut át az arcomon, de ha nem figyel, észre sem veheti. Az ezt követő laza tekintet mögött viszont szégyenérzet és bűnbánás tornyosul, amiről igyekszek nem tudomást venni. Az arcomon meg mégannyira sem tükröződik, hisz azt a savanyú, kifejezéstelen, mélyreható tekintetet már megszokhatta. Azon, aki vagyok, nincs semmi rejtegetni valóm. Vezeklek, nem több. De a sok-sok elvett élet, elvágott torok, átszúrt szív… óceánokat szelhetnék át a vértengeren. Ám nem félek. Sem a büntetéstől, ami egyszer rám vár, sem a haláltól. Semmitől nem félek. A rossz embereket nem bünteti az élet, ahogy az aljasokat és a bűnösöket sem. Büntetnek engem az emlékek és az elvesztegetett évek eléggé.
Szerencsére még épp időben szomjazik meg ez a szépség, megyek a rendelésért, miután pedig visszatérek és az italokat is megkapjuk, egy mosollyal biccentek rá. A mosolyom ezúttal mintha már egészen sunyi és huncut lenne. Hisz miért ne lenne az, miután észreveszem a pillantásán, hogy mennyire furcsállja a gyümölcslevet. Talán alkoholt kellett volna kérnem? Na de Samantha.
- Nem tudom, Samantha. – Mosolygok halványan, még mindig elég szúrós módon és körbe is nézek. Csak nem épp én is viccelődni próbálok? – A helyet elnézve nem lepne meg. – Rendben, ez fejben sokkal jobban hangzott, de a szándék a lényeg. Viszont az, hogy hogy kiszúrta a verbénát, ami egyébként idáig bűzlik, újabb gyanakvásra ad okot, egyre feszélyezettebben érzem magam, s ez már az arcomra is kiül. Valami nincs rendben. Miért vette észre? Ellentmondásos. Elutasítóan veszem el tőle a poharat, mélyen, vesébe látóan a szemeibe nézve, de egyelőre nem tervezek vele semmit, csak tartom.
Az a lány, akinek eddig mutatta magát, az a kedves, gyönyörű nő, aki annyira igyekezett, hogy jól menjen a randi, még a fásultságom ellenére is… nem, ő nem vette volna észre. Kortyolt volna és talán tett volna egy kis megjegyzést az íze különlegességére, de nem tolta volna a képem alá, hogy ez szar, kóstoljam meg én is. Mintha valamit ki akarna húzni belőlem. De rendben, legyen, játszunk tovább.
- Szerintem nincs vele semmi baj. – Tolom vissza elé udvariasan, miután megszagoltam, egy apró, lágy mosollyal. – Esetleg valami gyógynövény.
Szóval részemről benne vagyok, hogy folytassuk az egyértelműen, mindkettőnk részéről megjátszott kis randit, lazán hátra is dőlök a széken, a sörrel a kezemben és félőszintén akarok a munkámról nyilatkozni, elmondani, hogy másokon segítek, hogy jóvá tegyem a múltat, de nem kapok rá esélyt, hogy nyilatkozzak. Mielőtt megszólalnék még belekortyolok a sörömbe… nagy meglepetésemre ez is tele van szórva azzal a rohadt verbénával. Köhögni és fuldokolni kezdek, ahogy az üveget olyan erővel csapom az asztalra, hogy végig reped, majd izzó tekintettel állok fel és fordulok a csapos felé, aki önelégülten vigyorog.
Kész vagyok támadni, de nincs bennem kifejezetten ártó szándék. Sőt, ki vagyok élezve arra, hogy ne tegyek senkiben kárt, egy ütés itt, egy fojtás ott, és mind ájultak lesznek, néhány órára maximum. Aztán kutya bajuk. Csak azt remélem, hogy ha tényleg tettlegességig fajulna a helyzet, nem lesz egyik sem olyan hülye, hogy megölesse magát, hisz egyelőre nincs rajta a listámon senki közülük.
- Sam. Állj fel, távozunk. – Fújom ki a levegőt az utolsó pillanatban, mielőtt hülyeséget csinálnék. Egészen nyugodtnak tűnök az előbbi kirohanásomhoz képest, majd fordulok, ledobom a zsebemből kihúzott tízest az asztalra és türelmesen a nőre nézek. Nem fogok egyszerre vele amőbázni és a farkasokkal kakaskodni. Egyszerre egy probléma. Na, meg azt sem akarom, hogy baja essen, elvégre még nem lehetek biztos abban, hogy tényleg nem az akinek hiszem. Lehet, csak a saját üldözési mániám jön ki rajtam és túl reagálom.

Legalább ötven? Mh, azok voltak csak a szép idők. De a sejtelmes, talán kissé epés pillantásom ellenére, nem kívánkozik ki belőlem semmiféle visszavágás, vagy frappáns feedback. Mindössze egy halvány mosolyt festek az arcomra és meglépem a célzást. Különleges lánynak tűnsz, Samantha.
Természetesen bóknak veszi, s bevallom reméltem is, hogy így lesz, hogy talán csak én vagyok kissé zakkant és már abba is belelátom, amit akarok, amiben nincs is. A fő ok, hogy nem kell plusz egy probléma, elég a farkasokkal törődni egyelőre, meg hát, ha félreteszem a vadászat által megkövetelt állandó gyanakvásom, akkor egy kedves és nagyon csinos nő marad előttem. Érzéseim azért nekem is vannak, attól függetlenül, hogy nőügyeim nincsenek és nem is lesznek. Bár… belegondolva ez mennyire férfias, nem? Azzal semmi baj, hogy én csak a munka miatt hívtam ide, hogy feltűnésmentesen körbenézhessek, aztán a viszont nem látásra, bezzeg ha róla derülne ki valami hasonló, azt bezzeg mellre szívnám. Valószínűleg nem tehetek róla, kromoszómaszinten van a hiba. XY.
- Titkok? – Húzom fel a szemöldököm egy álmosollyal kísérve. Valaki játszani akar? Azt hiszem így rendben lesz. Végül is, mondhatok ezt azt magamról, kis köntörfalazással, ha egy egyszerű nő, maximum furcsának fog találni és nem lesz második randi, ami amúgy sem lenne, ha pedig a másik végletről van szó, nos, abban az esetben is hasznomra válhat a fonál, amit felveszünk.
- Nem tudom. – Pillantok a pult felé. Jó, tudom, a pultos valahol hátul trécsel, hogy valamit kezdeni kéne ezzel a vadásszal, de a pincér itt bóklászik, úgyhogy intek Samanthának, hogy mindjárt jövök és elkapom a pincérsrácot. Mármint leszólítom a pult környékén. – Egy gyümölcslé és egy sör lesz. A lánynak szórj bele egy kis verbénát. – Veregetem meg az elképedt pasas vállát, majd egyszerűen visszasétálok és leülök a helyemre. Sam biztos, hogy nem farkas, ezt kiolvashattam az itteniek tekintetéből. Akkor próbáljuk ki a vámpírtesztet is. S addig is remélem, hogy a dögök még bírnak magukkal egy darabig, már csak abból kiindulva, hogy a pultos hapsinak mennyire nem tetszik a jelenlétem.
- Tehát? Miről szoktak egy első randin beszélni? Munka? Család? – Tulajdonképpen a lehető legkevésbé sem érdekel, de nem ülhetünk két óra hosszát némán egymásra bámulva.

Sam és Daud

Beszélgetünk, beszél és beszél. Így egészen elviselhető – és ez tőlem már bóknak is vehető – az egész, hogy nem nekem kell szóval tartanom, mondja ő magától is. De engem sem ejtettek a fejemre, az érzékeim pedig kiélezettek, nem csoda hát, hogy az erősen megosztott és elkalandozott figyelmem rövidesen visszaterelődik rá. Már amennyit az exéről beszél is ébreszt bennem egyféle kételkedést, de minek fújjam fel. Ő elmondta, hogy felzaklatta, nekem meg leolvashatta az arcomról, hogy nem érdekel. Nem akarok többet belelátni, mint ami valójában benne van, nem akarom elüldözni sem, így lazítok a megszigorodott vonásaimon.
- Igen. – Bólintok. – Szeretem a rusztikus vonalakat. – Mondom ismét egészen kedvesen, ahogy körülnézek, de jön hozzá a megszokott, őszinte kiegészítés, ahogy a tekintetem visszasiklik Samanthára. – Bár a magam részéről a sivár berendezést jobban kedvelem. – És akkor finoman fogalmazok. Jó, tetszik a rusztika, de különös berögződés lehet, hogy tényleg sokkal kényelmesebben érzem magam egy romos birtokon, élettelen okmányirodában, vagy bármily más enervált, kopárabb helyen, amitől másnak valószínűleg az életkedve is elmenne. My bad. A következő kérdésére, hogy gyakran járok-e ide, csak megcsóválom a fejem és udvariasan, mondhatni szégyenlősen engedek felé egy újabb apró mosolyt. Ez most így jön ki, tekintve, hogy a hallásérzékem valahol megint a személyzeti ajtó mögötti folyosón jár. Nem tudom direkt csinálják-e, de ilyen szószátyár társasággal ritkán találkozni. Nem biztos, hogy akkor kellene üzletelniük, mikor pont én vagyok a szomszéd helyiségben. Ők tudják.
- Inkább ez. – Felelem szinte fapofával, de cseppet sem udvariatlanul. Persze nekem is hamar leesik, hogy ennek így tényleg nincs túl sok értelme, ezért ki is egészítem. – Bevallom, kissé maradi vagyok. Még nem volt alkalmam ráhangolódni a zenékre, amiket manapság játszanak. A régi jazz pedig egészen kellemes. – Félig meddig ez is igaz, kellemes a jazz, de nem hallgatok zenét, ahogy ételt sem eszem. Átmenetileg egy megigézett asszonynál húzom meg magam, nem egy gazdag környékről van szó és a társasház is elég zsúfolt, ahogy a lakótelepen a többi épület. Többnyire albérletekből áll, de a nőnek a lakás a sajátja, az egyik nagy előny. És előnynek mondható minden más, amit az imént felsoroltam, nem könnyű ebben a dzsungelben megtalálni bárkit is. Viszont épp ezért kellettek aznap a lemezek. Szükségem volt valami zenére, ami majd elnyomja a fegyvereim csiszolásának és tisztításának hangját, ha már a papírfalak nem segítenek rajtam.
De visszatérve Samanthára… Mint említettem, nem ejtettek a fejemre és jó néhány évet megéltem már, nem egy viperafészekből másztam ki, így nem vagyok ostoba. Jó, szívügyekben nem vagyok egy szakértő, de valami nem stimmel ezzel a nővel, legyen bármilyen csodás is. A nem rég eltompult, lelankadt kételkedés, immár erős gyanakvásba csap át. Talán rossz partnert választottam a mai napra?
Túl sebzettnek tűnik, túl szomorúnak, valahol elfojtva, ugyanakkor érdektelennek is. Mégis mást kapok, úgy pörög, mint a búgócsiga, szinte issza a szavaimat – azt a keveset. Miért? Mi a célja? Ki ő?
- Különleges lánynak tűnsz, Samantha. – Mosolygok rá halványan, de az arckifejezésem roppantmód kétértelmű. Kifejezetten neki címzett. Ha tévedek és nem sántikál semmiben, talán majd elfogadja a bókot, vagy szégyenlősen visszautasítja. De ha jók a megérzéseim… ő is tudni fogja, hogy a bók, valójában egy burkolt felszólítás, egy odaszúrás, hogy nem szeretem, ha ostobának néznek.

Sam és Daud

- Ezt valahogy nem csodálom. – Jegyzem meg félhangosan, úgy félig magamnak, félig a nőnek, arra reagálva, hogy ezt a bárt egyelőre nem sikerült felfedeznie. Közben helyet foglalok én is, ügyelve, hogy arra az oldalra kerüljek, ahonnan mindent jól belátni. Bevallom, eszembe sem jut olyanokkal foglalkozni, hogy esetleg kihúzzam neki a széket, nem vagyok pingvin, az ajtót sem nyitottam ki neki, csak esetlenül mentem utána. A bárba belépve azonban az egész kisugárzásom megváltozott. Azt hinné az ember, hogy legalább egy kicsit feloldódok és engedek a tartásomon, azonban az eddigi zavartság helyét masszív tudatosság és határozottság veszi át, az az igazi férfias erő, bár a tekintetemen továbbra sem tükröződik túl sok minden, mindössze néhány kósza, szolid – és kissé erőltetett – mosoly Samantha felé.
- Nem állt szándékomban elküldeni. – Nos, a mondatom első fele igazán kedvesen hangzik, de hamar jön is a folytatás, röhejes őszinteséggel és közönnyel keverve. – Gondoltam előbb utóbb magadtól is elmész. – Ahogy az exéről kezd beszélni, el-el kalandozik a tekintetem, feltűnésmentesen fésülve végig a bárt, az embereket, a berendezést, a hely arányait. Mindez körülbelül két másodpercembe kerül, és persze a legkevésbé sem feltűnően teszem, vagy szól paranoiáró, csak szeretek tisztán látni, aztán meg a raktárban sutyorgó két alakot hallgatom, attól függetlenül, hogy Samanthát nézem, a figyelmem mégis inkább oda megy. Egyelőre nem teljesen tiszta, hogy miről van szó, de jó néhány darabját kapom meg a kirakósnak. Fellobban bennem a tettrekészség, vágy a vadászatra, szinte feszül a testem, érzem, hogy ezerszer jobb dolgom is lenne, mint itt ülni és iszogatni az almalevem, legyen ez a nő bármennyire attraktív is, az arcom mégis… egészen érdeklődően figyeli őt, teljesen mást tükröz, mint amit érzek. Tudom, hogy változtatnom kell a stílusomon, ha nem akarok rövidesen faképnél maradni, az több szempontból sem lenne kellemes.
- Engem sosem zaklattak fel a régi szerelmek, tehát nem mondhatom, hogy megértem. – Jelenik meg az arcomon egy apró, megértő mosoly, amin kivételesen nem látszik, hogy mű. Talán nem is az, talán csak a szépsége mosolyogtat meg. Amúgy meg őszinte vagyok, tényleg nem zaklattak fel a régi szerelmek, tekintve, hogy sosem voltak. Bár… kétszáz éve, mikor még ember voltam akadt egy-két nő, na meg ott volt az élettársam, de sosem gondolok rá. Szerettem, de elvesztettem iránta minden érdeklődésem, mihelyt vámpírrá váltam.
- Remélem nem túl kellemetlen, hogy egy külvárosi bárba hoztalak. – Rövid csend, amíg kitalálom ez után mi jöjjön, az életemből valahogy kimaradtak a nőkkel kapcsolatos könyvek és útmutatók. – A belvárost túl zsúfoltnak találtam. – Ekkora kamut. Nem mintha számítana. Viszont nem tud nem feltűnni, hogy egy ideje többen is figyelnek és méregetnek, mégsem zavar, hogy idehoztam Samanthát. Először is, rám senki nem fog nyíltan támadni, másodszor meg, túl sok ember vére szárad a kezemen ahhoz, hogy „még egy ide, vagy oda” számítson, ha bármi balul sülne el. Jó, nem azt mondom, hogy teljesen hidegen hagy a nő épsége, sőt, ezen a helyen mindenki másra veszélyt jelentek, de rá nem. Él bennem a vadászösztön – milyen találó kifejezés – de csak a veszélyforrásokat iktatom ki, akik ártanak másoknak, velük is gyorsan és tisztán végzek.

Sam és Daud

Soha nem randizom. Soha. Nem foglalkozom ilyen alantas… vagyis inkább emberi dolgokkal. Sosem tettem, miért most kezdeném el? Hát, talán mert hasznom származik belőle, kutyából nem lesz szalonna, mint mondják. Tudom, hogy többen is felfigyeltek rá, hogy a városba érkeztem; ekkora névvel nem könnyű inkognitóban maradni, meg egyébként sem foglalkozom ilyenekkel. Farkasok, vámpírok, figyeljenek csak, amíg nem akarnak gondot okozni, nem kifejezetten zavar. Én viszont szándékosan nem úgy viselkedem, mint amit elvárnának. Már-már bosszantó átlagossággal teszem magam ide-oda a városban. Had törjék csak a fejüket mit keresek itt. Aznap is épp csak a lemezboltban jártam, van a szállásomon egy bakelit lejátszó, nem az a régi nyöszörgős fajta, hanem az új. Lényegtelen. Szóval találkoztam egy nővel, Samantha. Matricaként tapadt rám, de be kell vallanom, hogy figyelemreméltó a szépsége. A mellei is. Nem mintha számítana. Ez a nő addig csűrte, csavarta a dolgokat, amíg kezembe nyomva a telefonszámát el nem tűnt. Akkor csak zsebre dugtam a cetlit, otthon meg egyenest dobtam a kukába, ám végül mégis úgy hozta a sors, hogy el kell hívnom egy randira.
Van ez a jazz bár a külvárosban. Kaptam egy fülest, hogy mostanában olyan arcok kezdtek odajárni, akik eddig nem, és nem épp jóindulatú tündérelfeknek tűnnek. Mintha valamire készülnének. Értelemszerűen nem mehetek be oda ajtót törve, hogy most azonnal ide nekem minden információval, viszont miért ne hívhatnék randira egy gyönyörű nőt, egy kellemes hangulatú bárt választva? Máris sokkal természetesebb az egész, miközben felmérhetem a terepet.
Tehát a találkozásunk után néhány nappal, mikor már azt lehetett hinni, hogy soha többé nem hall rólam, mégis felhívtam Samanthát és felajánlottam egy találkát, amibe kis noszogatás után bele is ment. Úgy történt minden, ahogy vártam.
Fogalmam sincs mi ilyenkor a szokás, de hogy őszinte legyek nem is érdekel. Vettem egy kis csokor kaméliát, és ügyeltem rá, hogy én is akkor érjek a bár elé, amikor ő. Csak nem képzeli bárki is, hogy itt fogok állni valami tíz dollcsis gazzal a kezemben, mint egy hülyegyerek? Pont én.
- Samantha. – Lépek oda hozzá, ahogy a furcsa véletlennek köszönhetően épp egyszerre érkezünk meg. Valami elképesztően kényelmetlen és erőltetett mosoly van az arcomon. Nem lehetne megmondani, hogy zavarban vagyok, vagy a hátam közepére sem kívánom ezt az egészet. Talán mindkettő.