Soha nem hittem, hogy eme dolog egyszer megtörténhet. Egy gyermek. Egy több mint ezer éves hibrid férfi gyermeke. Az átok. Ezt mondta az a boszorkány. Ami elfojtotta a vérfarkas gént, így vérfarkasként sosem létezhetett. S most, hogy felébredt, képes gyermeket nemzeni. Hogy mit is jelent ez? Számomra most is zavaros. Talán valamiféle esélyt látok, hogy Klaus régi énje egy kicsit felszínre törjön. Lehetséges? Talán. Az egyik felem azt mondja, hogy a fivérem, ki egykor ember volt, meghalt. A másik részem még hiszi, hogy ott van az a férfi... Az a férfi, aki egykor szerető fivér volt, aki remélt, aki utazni vágyott, aki látni akarta az új világokat. Aki ott akarta hagyni a keze nyomát a történelemben. Rebekah Bántaná Hayley-t, és azt nem hagyhatom. A lány arcát fürkészem, és sokat hagy kiolvasni belőle. Persze érzem is rajta az értetlenséget, hiszen ha azt nézzük, hogy Klaus ezer éve már meghalt egyszer. Képtelenség az, hogy gyermeke lehessen. Milliószor végig futtattam az agyamban ezt az egészet, és hiába mondták el nekem az egészet, valamit biztos kihagytak. Irányítás. Talán ezt akarják. Vagy tényleg csak a szabadságuk kell? Vajon rejtegetnek-e még valamit? Az a baj a boszorkányokkal, hogy sosem avatnak be teljesen. Vagy talán csak én vagyok ilyen bizalmatlan.
- Örülök, hogy nem kell felesleges köröket futnunk. Igen hallottam. Mindent elmondtak. Azt is hogy hogyan lehetséges ez. De... - Egy pillanatra elakadok, mikor meghallom, hogy Klaus nem tudhatja. A szemeit nézem, majd egy félmosoly ül ki arcomra, de hamar el is tüntetem onnan. A telefonomra pillantok, az időt nézem, és az üzenetet, melyet az egyik jó barátom küldött. Klaus-t figyelte.
- Nos ezzel van egy kis probléma. Klaus éppen ide tart... Hayley, tudnia kell! - Jelentem ki nemes egyszerűséggel. Erről nem hazudhatok. Tudnia kell. Elvégre ezért jött ide. Hogy kiderítse, mit is terveznek ellene. Szerintem erre nem számított, de ilyen dolgokban nem hazudhatok. Túl őszinte vagyok. Ez a dolog valami új, valami sosem tapasztalt. Niklaus így is szerintem elég dühös volt, mikor ide rángattam, de ez nem olyan dolog, amit egy bárban közölhetek, hiszen túl sok az éles fül, aki hallhatja, aki árthat. Nem véletlen a hely választás. Itt jó, messze az éles fülektől és a nem kívánatos lényektől. Marcel nem tudhatja ezt a titkot, mert akkor a lány élete rövid és borzalmas véget ér. Meg kell ölni a férfit, vagy legalábbis ártalmatlanítani. De ahogy hallom verbénát fogyaszt. Sajátos ízvilág. A vámpírok, kik tudják, hogy az Ősi család meg tudja igézni őket, ráveszik magukat, hogy verbénát fogyasszanak. Vagy legalábbis sokan közülük. Például Katerina. A Salvatore testvérek is egy időben rákaptak, de most nem fogyasztják már. Talán. Nem izgat. Tegyék. Vannak módszerek, melyektől hamar kiürül. Sosem kedveltem Marcelt. Valahogy számomra mindig is egy olyan fegyver volt, amely bármikor elsülhet. És most talán még jobban figyelni kell rá. Ez a terhesség sok mindent megváltoztat. Hayley arcát figyelem, miközben lépéseket hallok a távolból.
- Jön. De ne aggódj, megvédelek tőle. Tudom kezelni, ezért vagyok most itt! - Intem némaságra, miközben hallom fivérem egyre közeledő lépteit...

Még most sem hiszem el azt amit nem is olyan régen tudtam meg. Egy információ, egy apró kis hír, mely tönkretehet mindent, melyet eddig felépítettünk. Mégis miért látom benne a remény utolsó szikráját? Miért hiszem, hogy ez majd megváltoztatja fivéremet, és a helyes útra tér? Több mint ezer év után mégis miért vagyok oly balga, hogy hiszem, hogy a régi Niklaus, kit emberkét, kit fivéremként szerettem visszatér? Hiszen én sem vagyok már az a férfi, aki akkor voltam. De mégsem mentem át oly drasztikus változáson mint fivérem. Mégis kapaszkodom valamibe, ami hitet ad nekem. Hiszen még mindig remélem, hogy visszakaphatom a családom, s minden majdnem olyan lesz, mint régen. Naiv vagyok? Talán. Jóhiszemű? Meglehet. De egy biztos. A családom iránti szeretetem, és hűségem még mindig irányítani tud. Terhesség. Gyönyörű dolog, s minden testvéremnél végigkísértem. Láttam, ahogy anyám teste védelmet nyújt nekik, majd megszülettek, hogy külön emberként is helyt álljanak az életben. Most szörnyekké lettünk, pedig akkor hittem, hogy egyszer majd a saját gyermekem tarthatom majd kezeimben, de mikor anyánk átkot szórt ránk, eme remény, eme vágy eltűnt. Elástam mélyre, és most megint előjött.
Sejtem fivérem reakcióját, ezért akartam előbb találkozni a lánnyal. Tudom, hogy képes lenne megölni őt, hiszen a terhesség egy vámpírtól képtelenség. De a boszorkány elmondta. Klaus vérfarkas génje eddig aludt, de most felébresztette, de akkor és ott nem halt meg. Ezért lehetséges, hogy a lány most Niklaus gyermekét hordja a szíve alatt. Egy több mint ezer éves apa. Még kimondva is furcsa, s kicsit irigy vagyok. Hiszen Klausnak olyan dolog adatott meg, mely nekünk soha nem lehet, és sajnos tisztában vagyok fivérem reakciójával. Lassú léptekkel közelítem meg a helyet, hiszen Niklaus-t későbbre hívtam csak. Már messziről meghallom a lány heves szívverését. Biztos a terhesség okozza, bár vérfarkas is, szóval...
- Elnézésedet kérem, de akadt pár elintézni valóm... Egy magamfajta vámpír sosem unatkozik - Eresztek el egy laza félmosolyt, majd végigmérem. Nincs rajta változás, még észrevehetetlen a kicsi. De ha jobban fülel a vámpír, hallani lehet valami egészen apró lüktetést, mely szívverésre emlékeztet, de még nagyon gyenge. Törékeny, apró, védtelen. Ő nem tehet a körülményekről, ő csak jött...
- Szóval... Van egy kis megbeszélni valónk, nem gondolod? - Hangom semleges, semmi gúny, semmi ridegség, semmi érzelem. Nem akarom, hogy lássa, mikor gyenge vagyok. Tekintetem kicsit rideg, és megfejthetetlen. Igazából fogalmam sincs, hogyan kezdjen bele egy ilyen beszélgetésbe az ember, így várok, hátha Hayley magától is belekezd...