Megáll a világ. Kis időre ugyan, de megáll, én pedig csak őt bámulom, és ő is engem... itt ragadok le, és nem tudok tovább lépni ezen. Ahogy rám néz, ahogy öntudatlanul mozogni kezdek, ahogy megérintem, és az agyamig hatol az illata... egy pillanatig olyan mélyről fakadóan kívánom őt, hogy majdnem minden másról elfeledkezem. De ez különös mód nem olyan mint általában. Nem a vérét venném, és nem is csak felfalnám... mert felfalni bizony, hogy felfalnám! Méghozzá olyan vadul és brutálisan, mint eddig soha senkit... nem, nem. Magamnak hazudok. Volt már hasonló. Egyszer. És ki járt vele jól? Az biztos, hogy senki sem. Magamhoz térek, de még akkor is ez jár a fejemben, amikor már ellép tőlem, és a rendőrök rám vetik magukat. Ahogy átharapom a torkát a szerencsétlennek, és a vére érinti a nyelvem, nem akarom elengedni. Minden erőmmel szorítanám fogaim között, szétmarcangolnám mindenét, és az utolsó csepp vért is kiszívnám belőle. Miközben Susan zakatol a fejemben. De a fegyver nem hagy tombolni. Török és szitkozódok, mely félig a meggondolatlan cselekedetemnek szól, félig ennek a rohadtul nem vicces érzelmi áradatnak. Valahogy mégis visszafogom magam. Felkapom a lányt, és már kint is vagyunk. A rendőrség akár a hangyaboly, de az iratok nálunk. Miközben kifelé viszem hárman az utamat állják. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ekkora katasztrófába torkolljon ez az egész! Susan takarja a szemét... nem tehetem le, nem hagyhatom itt, és nem tehetek semmit úgy, hogy a karjaimban van. és őszintén szólva nem is akarom elengedni. A bennem áramló friss vér feltölt... így kerülünk ki hamarosan a szabadba. Dörrenés kísérte kiutunkat. hatalmas villám cikázott át az égen, az eső pedig viharosan kezdett minket ostorozni. Egy sikátorban tettem le. Ő nem tudhatta, hogy a dörrenés nem csak az égből jött. Fagolyó... fagolyót kaptam a hátamba, és egy nagyobb aggodalomra adott okot, mint, hogy megszöktem a törvény elől. Vissza kell mennem. Emlékeket kell törölnöm, embereket kell ölnöm... vissza kell mennem. Egy pillanat alatt elázok, s úgy állok Susan felé tornyosulva a falnak nyomva őt némiképp, mint egy ragadozó madár. Végig fut a fejemen, hogy mit látott, vagy mit ne de úgyis mindegy. Csurom vér vagyok, és talán még az arcomról sem múlt el a vérdüh. Lassan veszi át helyét az emberi énem, én pedig két tenyerem közé fogom az arcát, és mélyen a szemébe nézek. Ismét végig fut rajtam az a különös érzés. - Sajnálom... - nyögöm ki, még számomra is ijesztően gyönge hangon. Mi a jó élet ütött belém? Talán most azt hiszi megölöm... és talán meg is kéne. De a hét pokol összes tüzére, nem tudom! Lehunyom a szemeimet egy pillanatra, s várom, hogy sűrű, fekete szempilláim elég rejtekhelyet adjanak nekem, de ez már kisfiú koromban sem jött be. Pedig az nem ma volt. Végül döntök, s amikor kinyitom a szemem már elhatározom magam. de a hangom ugyanolyan erőtlen. - Nem kellett óvadék a sitten, ártatlannak nyilvánítottak, így elengedtek. Haza mész, és kialszod magad, s azt is elfelejted, hogy egyáltalán volt valaki más is veled egy cellában. Elfelejtesz engem, és mindent, ami történt. Én... nem létezek... - csuklok egyet. A büdös francba, miért olyan nehéz ezt kimondanom? Végig simítok az arcán, majd hozzá hajolok, és megcsókolom a homlokát. - Örülök, hogy megismerhettelek... Bergi... Ahogy lassan elemelem a kezeimet az arcáról, ökölbe szaladnak ujjaim. A csók még akkor is tart, de a következő pillanatban kényszerítem magam a távozásra. Susan pedig egyedül marad a sötétségben.
//Ending Musica - "filmzenésítve" 2:10től hallgatni xD //
Kellemesen megfogja a kezem, majd biztosít arról, hogy mennyire örül a találkozásunknak. Természetesen én nem különben. Arcomra enyhe pír szalad, ahogy szemébe nézek, és ahogy meghallom a nevem jelentését teljes egészében. Na igen, biztos a nők bálványa volt annak idején, vagy még most is az, hiszen másképpen hogyan is tudná ezeket a különös, nőket magára varázsoló dolgokat csinálni?! - A múlt dolgai már csak ilyenek. Vannak dolgok, melyekre nem szívesen emlékszünk! – mondom amolyan tény megállapításként, hiszen én is így gondolom, egy vállrándítással megspékelve. Eme diskurzus után pedig, kezdődik is a mi kis túlélő játékunk… Természetesen ismételten én vagyok az, aki mindent elront. Túl hamar kezdek neki a jajveszékelésnek, túlságosan ki akarok innen jutni, talán pont ezért sem foglalkozom semmivel. Mint egy naiv kis kamaszlány pont úgy viselkedem, vakon megbízva ebben a fickóban, akit csak ma ismertem meg. Igazából lehet, hogy csak azért vagyok ennyire bizalommal teli, mert az elmúlt pár percben annyira őszintének tűnt… sokkal őszintébbnek, mint a körülöttem lévő emberek úgy komplette. Mostanában elég sűrűn érzem azt, hogy a felém mutatott dolgok nem azok, amik, és hát ilyen környezet után már-már mohón csapok le egy ilyen emberre, beszélgetésre. Gyorsan megtépázom a ruhámat, majd teljes erőből folytatni kezdem az ordítozást. Szegénynek okozok némi halláskárosulást, így mikor rám szól, kissé halkabbra veszem a hangerőt. Arcomra pír ül ki ismételten, hát na. Zavarba vagyok, hogy ott ordítozok a füle mellett, és még ráadásul meg is süketítem. Ez nem éppen jó dolog, pláne hogy csak az ő ötlete miatt fogunk innen kijutni. Már hallom kintről a lépteket, mikor eltépem a szoknyámat, már érzem, hogy nemsokára szabadok leszünk, mikor teljesen hozzám préselődik. Egy pillanatra megáll a világ, ahogy magamon érzem. Szemébe nézek, óriásira tágult pupillával, és már-már ledöbbenve abbahagyom a sikítást. Érzem kezét, ujjainak erőteljes szorítását a derekamon, a hajamban. Fejemet önkéntelenül is hátravetem, hogy még jobban a szemébe tudjak nézni. Két másodperc elegendő arra, hogy azt érezzem, közelebb akarok kerülni hozzá, meg akarom érinteni, és azt is akarom, hogy ő tegye meg mindezt. Nagyot sóhajtok, lecsukom a szemem, majd a világ kitisztul körülöttem. Kiszabadítom magam öleléséből, majd a sarokba kuporodom. Szívem olyan gyorsan zakatol, mint egy sebes vonat. A sikítások közben próbálom megnyugtatni magam, próbálom a helyére tenni a dolgokat. Én nem vagyok az a lány, aki csak úgy rajongani kezd, pláne nem ennyi idő után. Most azonban mégis óriási testi vágyat éreztem. Kívántam, azt akartam, hogy tűnjön el a külvilág, hogy…. Gondolatmenetem itt szakad el. Ekkor ugyanis megérzem azt a különleges illatot, melyet egyáltalán nem tudok eltéveszteni. Vér… Milliószor kapartam fel apámat a földről, milliószor láttam el a sebeit, melyekről tudtam, hogy úgyis pár óra alatt begyógyulnak. Én mégis ápoltam, mert egyszerűen képtelen voltam nézni, ahogyan félholtan a földön fekszik. Az a fémes illat egyszer-és mindenkorra a tudatomba égett. Soha, semmikor sem fogom elfelejteni ennek a vöröslő áradatnak a zamatos illatát. Kezem szemem előtt kissé elnyílik, ujjaim között kukucskálok ki a környezetemre. Két rendőrt látok holtan heverni, hihetetlen mennyiségű vért, és Levantine-t. Bepánikolok. Nem így akartam, nem gondoltam, hogy ezért másoknak meg kell halniuk. Immár erővel szorítom a kezemet a szememre, hallom a vámpír hangját, és ez a felháborodottság kissé megnyugtat. Igen, vámpír, hiszen ki lenne képes ilyenre? Ő is apám fajtájából való, ami természetesen első körben nem tölt el félelemmel. Én mindenkinek megadom a bizalmat, fajtól függetlenül. Nincs bajom velük, vallom, hogy egy vámpír lehet pont ugyanolyan normális, vagy éppen deviáns, mint az emberek többsége. Ez nem a fajtól függ, nem lehet kategorizálni. Mindenesetre rémisztő az a tudat, hogy mennyire erősek, hogy mennyire törékenyek vagyunk mi mellettük, és hogy mennyire fájdalmas lehet számukra, mikor olyan dolgot kénytelenek tenni, melyet egyébként nem akartak. Mikor Levantine a kezem után nyúl és felránt, csukott szemmel hagyom, hogy kivezessen a szobából. Arcomra a nyugalom maszkját teszem, úgy igyekszem követni. Papírjaim a hónom alatt landolnak, én pedig egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. A döbbenet marka a torkomat szorongatja, már-már fojtogatóan, úgyhogy csak bólintok. Önkéntelenül is becsukom a szemem és átadom magam az illatának, karjai melegének és a szabadság kesernyéssé vált ízének…
Kimondja a nevem. Azt mondja tetszik neki, és kimondja. Évtizedek óta nem volt ilyen. Nem csak nem használom a keresztnevem, de gyűlölöm is. Volt valaki aki mindig ezen szólított, és azóta senkinek nem hagytam, hogy így tegyen. Viszont olyan lágyan mondja ki... olyan... kedvesen... Mikor bemutatkozik ő is teljesen, elmosolyodom. - Örülök, hogy megismertelek, Susan Zehenberg. - fordulok felé. - Gyönyörű neved van. És nagyon ősi... Ókori egyiptomi eredetû név, mely héber közvetítéssel került át más nyelvekbe. Ezt nem tudtad, ugye? - nézek a szemeibe. Most látom csak, hogy milyen szép szemei vannak. És telt ajkai. - Az jelenti liliom. Az egyik legvarázslatosabb virág a világon. - kezem önkéntelenül is elindul, hogy kisimítsam szőke tincseit arcából, de a mozdulat félbe marad. Kissé zavartan eresztem le a kezem, és tekintetemmel megkeresem a még parázsló csikkemet a földön. - Nem rontottad el a hangulatom. Csak eszembe juttattál valamit, amire nem akarok emlékezni. - mondom neki nemes egyszerűséggel. Tényleg elég őszinte vagyok. Túlontúl is. A picsába! Elvigyorodom a reakciójára. - Mindjárt elmondom a lényeget, csak ne fújd fel magad, kis türelmetlen! Csodálkozom, hogy olyan hamar belemegy a tervembe. Nem is érdekli a következmény? És ennyire megbízik egy vadidegenben, akivel ráadásul eleve nem a sarki boltban futott össze, hanem a sitten? Amúgy is rossz arcúnak tart, erre meg... hát kiérti ezt? A kérdésére csak biccentek, mire lejjebb engedi a blúzát, így megpillanthatom fehér vállait. Beugrik egy emlék, így nagyot nyelve elfordulok. Pedig soha nem voltam egy szemérmes fajta. Aztán összerezzenek amikor sikítani kezd. - Hé, várj, nem mondtam, hogy máris... - kezdeném mondani, de már mindegy. és amúgy sem tudok szóhoz jutni, mivel egyik pillanatról a másikra ismét meglep. Magára ránt, és a fülembe sikít, nagyjából olyan hangszínben, hogy egy horror film rendező nyomban szerződést kötne vele. - Bergi, nem a dobhártyám beszakítása a cél! - mondom neki. Lejjebb veszi a hangját és suttog, majd a szoknyáját megtépi, és kibukkan szintén krétafehér combja. Teljesen rásimulok, és érzem a hajának illatát. Olyan mint a kamilla virág. Puha, kerek, meleg domborulatok simulnak a mellkasomra, a nyaki ütőere ott lüktet szinte az ajkaim alatt, s észre sem véve magamat, egyik kezemmel végig simítok a derekán, másikkal pedig a hajába túrok, s már majdnem megcsókolom a nyakát a füle alatt, amikor meghallom a lépteket. Még szerencse, mert fogalmam sincs mi ütött belém. Mire magamhoz térek, már nyílik a rács, és nem egy, hanem két rendőr lép be a cellába! Na fasza, erre nem számítottam... általában egyet szoktak küldeni ha valami gyanús, kettőt, hogy a frászba igézzek meg? De nincs időm gondolkodni, mert már vetnék rám magukat. Nem figyelek Susanra, nem látom, hogy eltakarta e a szemét vagy sem, de nincs időm gondolkodni. Az egyik már itt is van... én pedig egy szempillantás alatt rávicsorítok, majd a torkát harapom. A másik felordít, és előkapja a fegyverét, de kicsavarom a kezéből, és hallatszik, ahogy hangosan szétroppan a csuklója. - A kurva élet! - szitkozódom, majd egy laza mozdulattal kitöröm a nyakát. A rendőrségen gyilkolni??? Felér egy öngyilkossággal! Tiszta őrület. Most pedig itt állok egy kicsavart testű, és egy feltépett torkú hulla felett. De még mindig nincs időm gondolkodni. Egy szempillantás alatt Susan előtt termek, és ölbe kapom, majd kirohanok vele a cellából. Vállamba törlöm a vért a számról, majd amikor már elhagytuk ideiglenes börtönünket, leteszem a földre, és kézen fogom. - Gyere! - sürgetem, és reménykedem, hogy nem látott semmit a történtekből. Bár mindenképpen gyanús lehet neki a dolog. Egy asztalon meglátom a papírjaimat. Úgy látom Susané is ott van. Odasietek és elteszem őket, majd a lánynak is átadom az övéit. - Szerintem még nem vitték be az adatainkat. - mondom neki, és őszintén remélem, hogy tényleg nem, mert ha mégis, akkor szívás van. Hallom, hogy valaki észrevette a történteket, mert hirtelenjében felbolydult a rendőrség. - Takard el a szemed! - dörrenek rá a lányra, majd ismét ölbe kapom. Muszáj, hogy ne emberi tempóval próbáljunk kijutni, különben szívás lesz a dologból.
- Ja persze, ezzel nem mondasz újdonságot.. – húzom el a számat az irányítási kényszer hallatán. Jeremy ilyen még, egyszerűen összedőlne a világ, ha nem ő lenne az irányító. Holott, azért tegyük hozzá, nem minden van mindig úgy, ahogy ő elképzeli. És hát én sem könnyítem meg az életét, ezek után legalább is még biztosabb ez a dolog… A név kérdésre természetesen felkapom a fejemet. Már miért ne tenném?! Gondolom Mr. Egónak azért nehezére esik kinyögnie, pláne, hogy nem szokta túl sűrűn használni. Bár ha ennyire nem használja, csodálkozom, hogy még emlékszik rá. Igazából valami borzalmas névre számítok, valami olyanra, ami miatt körbe röhöghetem, azonban dallamos keresztnevét hallva, semmi sértő nem jut az eszembe. Nem tagadom, tetszik nekem a Levantine név. - Nekem tetszik a neved… Levantine… - ízlelgetem ajkaim között ezt a kellemesen lágy, mégis pörgős szavacskát, majd elmosolyodom. - Én Susan vagyok, és ennél szerintem minden női név jobb! – mondom kacagva, majd kissé elkomorulva nézek az arcába, csak hogy lássa, komolyan beszélek. - Örülök, hogy megismertelek Levantine! – mondandóm végén belökök egy kislányos mosolyt, majd a lehúzó téma miatt hangosan felnyögöm. - Jó, nem akartalak én ezzel traktálni, és a hangulatot sem óhajtottam elrontani. – húzom el a szám ismételten, miközben cipőmmel a földet kezdem el piszkálni. Apró köröket rajzolgatok, úgy próbálom a gondolataimat a helyes mederbe terelni. Én is sajnálom, hogy szerettem a szüleimet valaha is, szóval azt hiszem hasonlóképpen érzek, csak ezt még eddig sosem sikerült megfogalmaznom magamban. Ennél csak az a jobb, vagy épp rosszabb(?), hogy egy idegen percek alatt megfogalmazza a legmélyebb érzéseimet is, melyet eddig nem bírtam bevallani magamnak. Ez pedig olyan szomorú. Egy lúzer vagyok és kész, egy érzelmi szerencsétlenség!
Gondolataimból a nyakörves mondatai zökkentenek ki, valamint önelégült mosolya, és testtartása. Lazán hátrafordulok hozzá, majd az arcába bámulok vigyorogva. - Igazán megtisztelő, tényleg, viszont a lényeget még nem közölted, nagymenő! – vigyorgok. Ez a pasi teljesen kész van, de legalább a napomat kissé feldobja, ami nem rossz. Bár tény, a lényeget még mindig nem közölte. - Szóval akkor sikítsak? Rajtam nem múlik… - vonom meg a vállam. Kicsibb lentebb engedem a rajtam lévő blúz nyakát, szabaddá teszem hófehér vállaimat, összetúrom a hajamat, majd kétségbeesetten sikítani kezdek. Igyekszem úgy kinézni, mint akit bántottak, mert hát a rendőrök sem hülyék! Úgysem fog bejönni, ha azt látja, hogy nincs itt semmi. Sikítás közben az apró terem leghátsó pontjára mászom, majd Sorezt magamra rántom, mintha csak molesztálna. Vigyorogva sikoltozom tovább, tudván, hogy szegénynek éppen nem lehet túl kellemes, mivel hogy a fülét épp tropára vágom. - Megígérem, hogy ha bejönnek, azonnal eltakarom a szemem… - suttogom a fülébe közvetlen közelről, majd tépek egyet a szoknyámon, így szabaddá téve a combomat szinte teljesen. Testemmel hozzá préselem magam, majd mikor két rendőr beront, nem lát mást, csak azt, hogy egy fickó tehénkedik rajtam, miközben épp a falnak présel. Látják a szét tépett szoknyámat, a lecsúszott blúzomat, én pedig szinte önkéntelenül is ellépek Levantine mellől. Bekucorgom a sarokba, fejemet a térdeimre hajtom, és nem óhajtok látni semmit sem a körülöttem történő dolgokból… Remélem kijutunk innen!
A hozzászólást Susan Zehenberg összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 03, 2012 9:24 am-kor.
- Köztudott, hogy az irányító típusokkal nem lehet beszélgetni. Folyton irányítani akarnak. - duruzsolom a lánynak kicsit fennkölt hangnemben, amiből a legjobb indulattal is süt az egó. De minek tagadjam meg magam? Hát ez vagyok, és kész. Amikor közli velem, hogy megteszi neki a Bergi is, csak mosolygok. Igazából kicsit bosszantani akartam azzal, hogy a vezeték nevét átköltöm, és még becézgetem is, de most már kezd megtetszeni. A végén még tényleg rajta marad... Rajta marad? Úgy gondolkodok, mintha épp haverkodnék. Inkább kéne átharapnom a torkát, letépnem a fejét, vagy valami hasonló. Mi a büdös francért nem ez teszem? Ehelyett inkább tovább vigyorgok, mint egy idióta cukros bácsi. - Na jó, elmondom, de előre kikötöm, hogy úúúúútáááááloooom a nevemet. - adom be a derekam. Mit művelek? Rohadtul veszélyes a nevemet csak úgy kiadni bárkinek is! Nem egy vadász ismeri, valószínűleg van aki a nyomomban is van, én meg itt vadidegen kislányokkal osztogatom meg a nevemet? Már a Sorez sem gyakori, hát még a... - Levantine. Elhúzom a számat, és egy ideig csendben is maradok. Várom, hogy le legyen tudva a sor gúnyolódás, és kiröhöghesse magát egészségesen. Mert valószínűleg egy ilyen fiatal lány nem is reagálhatna rá másképp. de már megszoktam. Francba már! És még pluszban jön a szánalom, hogy senki nem jön értem.. na és akkor? Nincs családom, az apámat egyenesen én nyírtam ki, és mindenki szarik rám. Mi van akkor? Én is nagy ívben szarok mindenkire. Ha a világ a rohadtabbik felét zúdítja rám, hát én is a rohadtabbik felemet vicsorítom a világra. Aztán megpróbálom felmosni a véres lábnyomokat magam mögött. - Most már nosztalgiázunk is? - fordulok felé egy vigyorral miután levetettem magam mellé. Bár a szemeim ezúttal egyáltalán nem mosolyognak. - Az én apám meg egy rohadék volt. Sajnálom, hogy valaha szerettem. - szívok még egy nagyot a cigiből, majd el se nyomom, csak pöccintek rajta egyet, hadd repüljön oda, ahová csak akar. - Igazán cukorfalat vagy. - reagálok az ajánlatára. - De nem hinném, hogy csak úgy elengednének. Ezt követően mondom el neki, hogy van egy tervem. Persze kissé nyakatekerten, de hálistennek veszi a lapot. Ismét kevésbé szívélyes vigyort csalva az arcomra. - Mazochista, pszichopata... amit csak szeretnél. Csak vigyázz... nagyot harapok! - koccintom össze a fogaimat nyomatékosításképpen. - De lehetek szadista is. Csak az nem fér össze a nyakörvben való pitizéssel. - dőlök hátra vigyorogva. A szokásosnál kicsit tovább vizslatom a lepergett vakolatot a plafonon, majd némi gondolkodás után szólalok csak meg. - Két tervem is van... - na igen ez igaz is. Csak az egyikben szerepel az, hogy mindenki meghal. Így a lány is. Borzalmasan szörnyűséges érzés az, hogy vonakodom a megölésétől. Minden ízét gyűlölöm, de akkor is ez van. - De inkább maradjunk az első számúnál. - folytatom, majd hozzá hajolok, és lejjebb veszem a hangom. - De legjobb lenne, ha bekötnénk a szemed. Úgy nem röhögöd el magad a hülye közjátékom miatt. - vagy inkább nem látod, ahogy igézek, más esetben pedig ölök, ha kell. - Viszont... remélem jó hangosan tudsz sikítani, és minél rémültebben. Nem akarok okot adni rá, hogy tényleg olyan legyen. Be kell csalogatnunk az őrt, onnantól kezdve én intézem a többit, és hamar kijutunk. Benne vagy? - nézek mélyen a szemeibe. Hirtelen elgondolkodom, hogy akár őt is megigézhetném, és nem kell a sok fölös hercehurca. Lehet okosabb is volna.
- Ugyan már! Egy igazi irányító típus vagyok! Velem lehet beszélgetni! – mondom a Madame-os megjegyzésére. Még hogy én nem lennék jó annak? Én lennék csak kiváló. Az tuti, hogy éhen halnék. Túl válogatós lennék minden téren, a kurváknál pedig ez nem dívik. - Hjó, igazán megteszi a Bergi is! – egyezem bele egy nagy sóhajjal. Valójában simán el tudom képzelni, hogy ha esetlegesen megmondanám a keresztnevemet, az úgysem lenne kellően jó hangzású. Vagyis hát … nem az a mostani név ugyebár… kissé maradi. Önkéntelenül is elhúzom a számat a névdolog kapcsán, majd a cigimbe slukkolok. A kedves szüleim annak idején igazán lehettek volna kreatívabbak is! Adhattak volna mondjuk valami más nevet, mint például Melody, vagy Blossom, vagy mit tudom én! Miért kellett ennyire kreatívtalanként viselkedni? Na meg persze úgy, ahogy. Igazából, ha nem szoktam volna már meg teljességgel, a Susant is megváltoztatnám. Andreas megérdemelné, hogy azt a nevet is ő adja nekem, ne csak a családit, ha már így megmentette az életemet, és apám helyett apám. A hamut egy erőteljes mozdulattal a földre pöccintem, majd apró köröket eregetve Sorezre pillantok. - Elárulom, ha te is elárulod! Ez így fair! – vigyorodom el, bár igazából, ha nem akarja, akkor nem firtatom. Nem vagyunk barátok, szeretők, szerelmesek, még csak bajtársak sem. Egyszerűen két idegen vagyunk, aki épp most próbálja kellemesebbé tenni az időt, és reménykedik a mielőbbi szabadulásban. - Ó! Sajnálom! – mondom halkan, és próbálok nem szánalmat és sajnálatot mutatni. Kissé elkomorulok, az tény, azonban igyekszem pozitív maradni. Kit érdekel, hogy a szüleim gyerekként egy hotelben hagytak csak úgy?! Mit számít, hogy egy árvaházban töltöttem a fél életemet?! Nem ezzel kellene foglalkoznom, hanem azzal, ami most van! - Tudod, nekem szar gyerekkorom volt. Nincs senkim a mostoha apámon kívül. Örökbe fogadott, és gyakorlatilag a mocsokból húzott ki. Nem lehetek kellőképpen hálás neki… - jegyzem meg, miközben egy hangos fújással eltávolítom az utolsó szívás maradékát is a tüdőmből. A csikket elnyomom a cipőm talpába, majd a földre hajítom. Elég nagy itt a por, az a csikk már nem oszt, nem szoroz. - Majd én kiviszlek innen, ha hamarabb kijutnék! – bököm meg játékosan immár ismét mosolyogva. Nem szeretem a rosszkedvet, és igazából csak örülök annak, hogy az elmúlt időszakban már nincsenek rémálmaim, melyek miatt a hangulatom a béka segge alatti szintre csúszott. - Hogy mi? – nézek rá kérdőn. Az első pillanatban nem tudom hova tenni a mondatát. Pár percet gondolkodom, mire leesik, miről is beszél. Komolyan erről beszél? Kábé 10 perce meséltem el neki, miért is ülök itt, és hogy valakinek hosszú ideig lesznek fájdalmai, erre most komolyan… kell neki a fájdalom? - Te mazochista vagy? – teszem fel a költői kérdést. - Pedig első blikkre inkább a szadistára tippeltem volna. Tudod, olyan megtévesztő a külsőd! Bár most hogy így belegondolok, valami jó kis bőr nyakörv kellene a nyakadba és akár már szolgálhatnál is… - humorizálok pont annyira, mint ahogy ő is teszi velem. Kíváncsi vagyok ezt a fajta viccet is érti e, vagy csak a sajátját. - Egyébként mi is a terv? Mert hát ugye segíteni csak úgy tudok, ha megosztod velem! Hallgatlak! – fordulok felé immár teljesen és ahogy lenni szokott, iszom szavait…
A hozzászólást Susan Zehenberg összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 03, 2012 9:23 am-kor.
Elvigyorodom, ahogy látom rajta, veszi a poént, és ugyanolyan stílusban válaszol mint eddig. Kevés ilyen cserfes csajszival találkoztam eddig. A húgom volt hasonló stílusú, persze a kétszáz évvel ezelőtti kor jellegzetességeivel. Talán egy kicsit Anabell... nem... ő... Megrázom a fejem, és inkább megpróbálok Bergire koncentrálni. Akarva akaratlanul is elnevetem magam. Ritkán érik el nálam, hogy őszinte legyen. - Madame-nak már túl beszédes vagy. És még finoman fogalmaztam. - vigyorgok. Azta. Egészen tűrhető a csaj eddig. Rohadtul nem gondoltam volna. El is lövöm, hogy gyilkos vagyok, de viccnek állítom be az egészet. Naná, hogy nem is vette be, de az újságíró témára azonnal ráharap, mint guppi a szárított halkajára. Odasétálok hozzá, majd vigyorogva, mint egy fakutya, lehuppanok mellé. - Kössz. - mondom tettetett sértődöttséggel, majd elnyomok egy félmosolyt. - Pedig azt hittem a gyilkos hihetőbb lesz. Vagy alakíthatjuk a kurva és a stricije szerepet is. - kacsintok rá, majd kikapom a cigimet, és mindketten rágyújtunk. Poén lenne, ha beszólna a füstjelző. Hé, nem is rossz ötlet! De van a tarsolyomban még jobb. Még jó, hogy van! Én vagyok a világegyetem egyik legnagyobb géniusza. Simán átgyaloglok még Einsteinen is. Na jó, ennyire azért nem túlzok. Bár amúgy se túloztam. Háháh. - Nos... Bergi... - kezdek hozzá cigis kezemmel gesztikulálva, és szándékosan a vezeték neve becézésével megszólítva a lányt. El is vigyorodom lopva. - Van olyanom, de nem használom. Mindenki Soreznek hív. Te meg Bergi vagy. Már ha nincs valami jobb neved. - kacsintok ismét. lassan már tikkel a szemem. De egész tetszetős a kicsike. Komolyan. Magam sem hiszem el, hogy ezt gondolom. De tényleg! Bakker... pedig ember. Hozzá ér a vállamhoz, én pedig megborzongok a bőre érintésétől. Egy pillanatra ismét elkap a vérvágy, de szerencsére elég vén vagyok már ahhoz, hogy kordában tudjam tartani. Még egy ideig. - Nekem senkim sincs a városban. Sőt, tulajdonképpen sehol. - vallom be. És furcsa, hogy őszinte vagyok. - Szóval én tényleg a szó szoros értelmében megrohadhatok itt. - mondom, és ismét nem hazudtam, sőt még több igazat is mondtam, mint a lány gondolná. - Szóóóvaaaal... - fordulok Bergi felé. - Volna egy ötletem. - adom elő azt a szokásos, "Jajj neee, mire készül?" vigyort. - Vagy csinálunk valami szórakoztatót... - fújom felé a füstöt, majd itt hagyok egy kis szünetet, hogy tiltakozhasson, amint rájön mire gondolok - persze csak poénból. - ... vagy pedig... lelépünk innen. de ahhoz kell a segítséged, mert egyedül nem tudom ide csalni az őrt! Nos? - dobom a számba ismét a cigit.
Mikor nyíltan lekurváz, hangosan felröhögöm. Végül is akár vehetem bóknak is, már ha azt vesszük, hogy annyira jó nőnek talál, hogy akár ebből is megélhetnék. Bár belegondolva, a kurváknál nagyrészt tök mindegy a kinézet… szóval lehet, hogy mégsem akkora bók ez. Mindenesetre nem foglalkozom vele különösképpen, inkább csak megrántom a vállam, majd vigyorogva megszólalok. - Örülök, hogy pont egy kurvához hasonlítasz, Sorez! Mondjuk igaz, ahhoz lenne kellően nagy pofám… bár szerintem egy strici sem díjazná a modoromat és az állandó beszélési kényszeremet! Jobb lennék Madame-nak! – vigyorgom a még mindig a sötétben ácsorgó alaknak. Nem szeretem, ha az emberek elkülönülnek tőlem, már legalább is akkor, mikor éppen beszélünk egymással. Szeretek a másik szemébe nézni, ez az egyik heppem. És szerintem tényleg úgy van, hogy már ezen is meglátszik, ki az egyenes ember. Az egyenes ember nem néz félre, állja a tekintetedet, és ez egy fontos szempont mindenféle emberi kapcsolat kialakításánál. - Gyilkos? – lepődöm meg, mikor közli miért is van itt. Íriszeim óriásira tágulnak, úgy meredek az arcába. Nocsak! Nem gondoltam volna, hogy gyilkosokat is tartanak fogva egy ilyen kisvárosban, és hát nem hallottam semmi ilyenről sem, úgyhogy lassan megbeszélem magammal, hogy ez az egész csak egy mese. Vagy mégsem? Mielőtt azonban bármit is kérdezhetnék, hamar megszólal. Tehát újságíró, remek, immár ezt is tudom. Nem, ezen annyira nem lepődöm meg. Az ő pofája is megvan ehhez a szakmához természetesen, pont annyira, mint amennyire szükséges. - Na látod, ezt el tudom hinni! Neked is van hozzá kellő szád és arcod! Pont, mint nekem a kurválkodáshoz. – vigyorgom immár, majd bólogatok a további beszámolójára. Most tényleg, mit hitt, hogy majd csak úgy hagyják, hogy itt szaglásszon? Először is, tök szar helyen keresgél, a másik meg, hogy ha már ezzel foglalkozik, lehetne annyi gógyija, hogy megpróbál beférkőzni emberek kegyébe… ilyesmi… mert ez a szaglászás könnyen veszélyes vizekre sodorhatja. Na mindegy… ez csak az én véleményem. - Elég nagyot kapott, elhiheted, jó ideig nem akar majd semmit sem kezdeni a farkával… - mondom nevetve, miközben végignézem, ahogy mellém helyezkedik. Igazából az már más kérdés, hogy hála apámnak, megtanultam az önvédelem fortélyait, mert hát az ember lánya mi mást is tanulhatna egy vadásztól, aki nem mellesleg ragadozó mentesíteni szokta a környéket… - Kérek, és maradjunk a Zehenbergnél! – mosolygom, majd a tűzért hajolok. Mostanában egyre ritkábban cigarettázom, azonban úgy gondolom ez a mostani helyzet megérett arra, hogy szép lassan egy cseppnyi nikotint juttassak a tüdőmbe. - Te sem mondtad meg a keresztnevedet, pedig biztos van olyanod… - kíváncsiskodom, és eközben amolyan baráti gesztusként a vállammal a vállához érek mintegy nógatásként. - Egyébként igen, itt lakom, de nem itt születtem. Az óvadék pedig… hát szerintem az a rohadék Jeremy itt fog hagyni megrohadni legalább egy napig… Hogy kapja be…! És te? Érted leteszi valaki?
A hozzászólást Susan Zehenberg összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 03, 2012 9:23 am-kor.
Csak hümmögéssel és biccentéssel felelek a nevére. Vagy őt is a vezeték nevén szólítják, vagy pedig érzékelte, hogy én azt adtam meg, és afféle cinikus visszavágásnak minősíthetem a dolgot. Mondjuk annyira nem foglalkoztat. Amíg nyíltan nem packázik velem. Lassan kilépdelek a sarokból, így magam mögött hagyva a félhomályt, s elkezdek sétálgatni a ketrecünkben. Méregetjük egymást, mint két hiéna. Nem épp egy szívbajos ember, ahogy nyíltan megbámul, de én is ugyanúgy viszonzom a dolgot. Ha ő így, akkor én miért ne? Megkérdezem mit keres itt, mire elmosolyodik, majd furcsán komor képpel válaszol. Nocsak... - Hm. - gondolkodom el a kérdésére, majd olyan vigyor terül el az arcomon, ami egy pszichopatának is becsületére válna. - A drog dílerkedést is. De ennyire mélyen nem akartam bele menni a dologba. Ó. és a fegyveres rablás témát még meg se említettük! - lépdelek hozzá ismét közelebb. - De ha az általad soroltakból kellene választanom... azt hiszem a kurváknak van akkora szájuk mint neked. - dőlök neki a falnak, nem messze tőle, s elégedett vigyorral bámulok rá. Ha veszi a poént akkor veszi, ha nem akkor maximum nekem esik... és akkor mi van? Bajom nem lesz, maximum kitekerem a nyakát, vagy ami még jobb... végre harapok valamit vacsorára! - Én gyilkos vagyok. - válaszolok neki hirtelen elkomorodva, olyan nemes egyszerűséggel, hogy szinte viccessé válik a dolog, s az ember egyszerűen nem tudja elhinni, hogy tényleg az volnék. Főképp mivel olyan zárkába kerültem, aminek semmi köze még a rendes börtönhöz. Ha nincs óvadék, vagy súlyosabb a bűntett, na akkor lenne szívás. Így viszont poénnak tűnik a mondatom. Pedig rohadtul nem az, de ezt senkinek nem kell tudnia. Hirtelen elvigyorodom ismét, majd felvonom a szemöldököm. - Igazából rossz helyen voltam,rossz időben. - válaszolom, s tulajdonképpen ez is igaz. Na de minden hazugságban van egy kis igazság. - Újságíró vagyok. Pontosabban még csak gyakornok. - hazudom. Bár végül is van róla papírom, mert régebben gondolkoztam a dolgon, amíg volt bennem remény a normális élethez. Aztán ez a gondolat is hamar elszállt minden emberségemmel együtt. - A parapszichológia és parazoológia a szakterületem. Azt hallottam Mystic Fallsban sok különös dolog történik, gondoltam bekukkantok a rendőrségi nyilvántartásba. A sherif ezt nem díjazta. Ismét nem hazudok nagyot. De ha hazudnék se tűnne fel senkinek. A lány vallomása után elkezd röhögni, mint egy elmebeteg, én pedig kissé meglepődök rajta. Nem akarom elképzelni, milyen lehetne ez a csaj vámpírként. A fél város kihalna egy nap alatt. Pedig kevés élőlényt ismerek aki nálam veszélyesebb volna. Jó, találkoztam már néhány másik vámpírral... a fél fogamra se voltak elegek. De használhattam őket ruhafogasnak, miután karót döftem a szívükbe. Végül is, a haszontalanból is lehet hasznosat csinálni. Én pedig ehhez is remekül értek. Még közelebb megyek hozzá, amíg teljesen mellé nem érek, s ledobom magam a priccsére, mellé. Kényelmesen elhelyezkedek, mintha otthon lennék - bár nem is tudom már mi a frászt jelent ez a szó - rápillantok, majd hunyorogva elnyomok egy rossz fiús, kaján félmosolyt. - És nagyon fájt a "köcsögnek"? - kérdezem, miközben egyik kezemmel belenyúlok a nadrág zsebembe, s kiveszek onnan egy doboz cigit, Nem lehetne idebent dohányozni, de kurvára nem érdekel a dolog, mit mondjak. - Kérsz? - kínálom meg, majd magamnak kiveszek egyet,a számba dobom, és meggyújtom. Ha ő is vesz egyet, az övét is lángra lobbantom, majd elteszem a dobozt és a gyújtót, s hátra dőlve lassan kifújom a füstöt. Jól esik most. Olyan érzésem támad tőle, mintha még élnék. - Na és... Bergi... - becézem egy kicsikét. Ha a keresztnevét mondta volna, kevésbé hangzana hülyén, de ha ő így, hát én is így. - Mystic Falls-i vagy? Van aki letegye érted az óvadékot? - csippentem hüvelyk, mutató és középső ujjam közé a cigit, s úgy szívok belőle egy jó nagy slukkot.
Csodák csodájára fogadják a köszönésemet. Sőt ami még ennél is meglepőbb, szavak szálldosnak füleim irányába. Nocsak! Még a végén olyan társaságot kapok, akivel lehet kommunikálni is, nem csak zsáknak akar majd használni, akit egyszerűen csak széttéphet. Persze nem mondom, eléggé furcsa, hogy csak úgy bezártak egy pasashoz, de hát végül is, ha annyira veszélyes lenne, csak elkülönítenék. Nagyot sóhajtok, majd egy szemöldökfelvonással válaszolok a nevére. Egy pár pillanat alatt be is mutatkozik. Vajon ez hízelgő a számomra? Mármint másnak is ilyen könnyedén kitárulkozik, vagy csak én tűnök olyannak, akinek elmondhat mindent, a nevét, az életét, akár még a legféltettebb titkait is? Igazából tök mindegy. Az itt szerzett „barátságok” sanszos hogy nem tartanak túl sokáig, bár ettől függetlenül egy biccentéssel viszonzom az egészet, majd én is bemutatkozom. - Zehenberg – mivel a keresztnevemet nem kérdezte, ezért nem is mondom el neki, maximum akkor, ha megérdeklődi. Komótosan kiroppantom az összes ujjamat, majd miután végre kiment belőlük a zsibbadás - melyet annyira utálok - közelebbről is megfigyelem az emberemet. Fekete, göndörödő fürtök, fekete felső, ujjatlan kesztyű, farmer. Vonásai alapján jó pár év van közöttünk, azonban ez egyáltalán nem zavar. Általában nem a koruk alapján szoktam megítélni az embereket. Na meg a másik az, hogy én egyébként is a későn érő típus vagyok, így jobb is, ha az ember olyanokkal veszi körbe magát, akik az idősebb jogán simán seggen rúgják. Na igen, Jeremy mondjuk határozottan túllőtt a célon. Fogok még vele számolni, csak egyszer valahára jussak ki innen… Kezének roppanására felfigyelek. Mi ez, valami utánzóssal hozott össze a sors? Rossz helyen mutogatta a tudományát, vagy mi? Mindenesetre egyáltalán nem dobom el az agyamat, mikor kiroppantja ő is ujjait. Pedig tényleg, igazán izom szag van már ennyi után is. Vajon minden nő elalél a közelében? Vagy ez csak x év alatt összeszedett modorosság? Kérdésére elmosolyodom, majd a válaszadásnál kissé komoran bámulok az arcába. Cinizmus, szarkazmus… nekem egyszar. Az viszont tény, hogy nem kedvelem, ha hasonló stílben állnak hozzám. Nem vagyok én vad, tök jól ki lehet velem jönni, egyszerűen csak nehezen viselem a nagy arcokat és a velem szembeni…illetlen viselkedést. Persze nem kell hogy megváltozzon, egyszerűen csak tegye fel a kérdést olyan formátumban, hogy röhögve válaszolhassak.. - Kihagytad az utcán való kurválkodást, az emberrablást és a gyilkolást! Szerinted melyik lehet az én bűnöm? – nézek rá nagy szemekkel. - És te miért vagy itt? Nem tűnsz egy szimpla csalónak. Más izgalmas dolgot is ki tudok nézni belőled.. túl pszichopata nézésed van… - meredek az arcába, majd íriszeit fürkészem, először halálosan komolyan, majd pár pillanat múlva vigyorogva. - Szétrúgtam egy köcsög tökét, mert megfogta a seggemet immár sokadjára, és nem szeretem ha molesztálnak. Erre feljelentett a főnököm testi sértésért, hogy tanuljak a hibáimból alapon. – mondom majd kezdek el hangosan, már-már hisztérikusan röhögni. Hát ez hihetetlen komolyan! Sittre vágtak!
A hozzászólást Susan Zehenberg összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 03, 2012 9:22 am-kor.
- Helló. Sötét pillák alól pillantok a lányra. Túlzás, hogy mögötte állok, inkább csak a sarokba húzódok, és körmeimet nézegetve nekidőlök a falnak. Most lett volna lehetőségem megigézni azt a nyomorultat feltűnés nélkül, ha ez az ostoba liba, legyen ez akárki, nem pofázta volna végig az ide útját. Nagyszerű... kellett nekem épp ide besétálnom. Pontosabban a rendőrségre. Arra a következtetésre jutottam ugyanis, hogy ha bármi furcsaság is van a városban, a rendőrségen megszerezhetek egy két infót. Elkaptam ugyan egy rendőr gyakornokot, de ő nem tudott semmit, csak azt mondta el, merre folytathatom tovább a nézelődést. Elkaptak. Nem lett volna különösebb problémám vele, csak hát nem egyedül jött a pasas, és kamerával megfigyelt területen csípetek meg. Így hát kénytelen voltam hagyni, hogy néhány gyámoltalan kisegér behurcoljon a tigris ketrecbe. Nem igazán izgatom magam a dolog miatt, amint alkalmam lesz rá, kijutok innen így vagy úgy. De kezdek egyre éhesebb lenni. Most viszont... ha el is szalasztottam a lehetőséget, hogy megigézzem azt az idiótát, legalább kaptam egy kis vacsorát. Ha már a második Mystic Falls-i estémet egy cellában kell töltenem, legalább éhen ne haljak. Nem lépek ki a homályos sarokból, csak onnan figyelem a lányt, mint egy ragadozó madár a picike fűben motozó pockot. Leül a priccsre és ropogtatni kezdi az ujját. Fiatalnak tűnik, és meglehetősen kihívónak. A szavaiból ítélve pedig legalább annyira harcias is. Meg kéne támadnom, és nyomban múlna az az égető érzés az ereimben. De túl sok az ember, és épp a törvény keze szorongat. Meg kell tudnom, mi a frászt keres itt. - Sorez. - mutatkozok be röviden és tömören, majd én is roppantok egyet kesztyűs kezemen. Szerencsére csak ideiglenes zárkába zártak,így nem vették el a személyes tárgyaimat, kivéve persze a telefont és az adataimat. Pont az adataimat... szívás... nem is tudom érvényesek e még. A jogsim talán az. De a gyűrűm ott lapul a zöldes színű, ujjatlan szövet kesztyű alatt. Csak egy fekete izompóló szerűség van rajtam, és egy vékony, koptatott farmer, így nincs túlzottan melegem. Bár elborult mikor elindultam a hotelből, de elég meleg volt hozzá, hogy ne öltözzek túl. Így utólag belegondolva... inkább fülledt volt. - Miért hoztak be? - kérdezem meg tőle. - Loptál? Csaltál? Esetleg túl nagyot hazudtál? Igen, tudom, eléggé cinikus vagyok, de változni nem fogok még akkor sem, ha vasfűvel tömik ki az átkozott tömlöcöt.
- Engedjen el! Hát nem érti meg?! – kiabálom magamból kikelve, miközben a gyönyörű ruhába öltözött rendőr bácsi nem éppen finom mozdulattal kiemel a kocsiból. Ahogy a lábam talajt ér, azon nyomban megmakacsolom magam és eljátszom a fa szerepét – mi szerint azonnal gyökeret eresztek – és nem mozdulok sehová. Természetesen ez csak addig válik be, míg meg nem unják, és nem kapok magam mellé egy jókora gyereket, aki, mint egy zsákot, dob a hátára. Arcom vörösre vált, majd kapálózva kiabálok ügyvédért, segítségért, életmentőkért, hegyi mentőkért, állatvédőkért, nőbarátokért és úgy komplette mindenkiért. Hála az égnek nem kell túl sokat a magaslati levegőt szipákolnom, ugyanis könnyedén és gyorsan egy székre raknak. Összebilincselt kezemmel megigazítom a ruháimat, majd az öltözékemmel simaságával együtt megpróbálom kisimítani az idegszálaimat is, melyet úgy egy órácskája masszívan cincálnak. Kellemes mosolyt erőltetek az arcomra, bár ez sem igazán tudja leplezni idegességemet. Íriszeim villámokat szórnak, mintha csak egy vihar lennék, mely lassan felőröl, és elnyel mindent tomboló dühében. - Ne is kérdezzen semmit, én akarok először kérdezni! – emelem fel a kezemet ezzel is az előttem helyet foglaló rendőrbe fojtva a szót. - Most komolyan! Engem ért atrocitás, és engem hoznak be? Ez milyen eljárás?! Egy faszi a képembe mászik és én vagyok a bűnöző? Hol vannak a nők jogai? Ezért van ennyi késelés, és anyagyilkos! Mert maguk, és az igazságszolgáltatásuk olyan amilyen! – mondom, miközben vadul hadonászni kezdek. Természetesen egyetlen szavammal sem hatom meg a középkorú férfit. Ahogy az arcába nézek, csak unottságot látok, és azt, hogy látott már hasonló gondokat, és hogy pár kellemes nap a sitten mindenre megoldás. - Ön tévedésben van kisasszony! Az úr, akit bántalmazott nem tett feljelentést, viszont a főnöke, bizonyos Jeremy Malcolm úr igen. Tehát jelen pillanatban testi sértés vádjával gyanúsítjuk. Joga van az ügyvédhez és satöbbi, satöbbi… a többit úgyis tudja a filmekből. Egy pillanatra leesik az állam. Számat eltátom, úgy meredek a bajuszos pacákra. Jeremy? Ezt nem hiszem el! Mégis mi a francot akar? És tudja nagyon jól, hogy magamat védtem, szóval nem értem, miért engem jelent fel?! Fogadni mernék ez megint egy amolyan „most megmutatom hogyan kell Susant megnevelni” hozzáállás. Államat felszegem, szememet körbejáratom a plafonon, majd megállapodok a tiszten ismét. - Jó, és akkor mi lesz most? Átszállítanak a női rabok közé? Vagy halálbüntetést kapok? – kérdezem pofátlanul, melyre a választ nem kapom meg, csak egy intést. Újabb pasas érkezik mellém, majd állítanak fel a helyemről és kísérnek be a helyi örs zárkájába. Persze hogy nem szelektálták az embereket, tehát lehetőségem van egy pasival osztozni ezen a pár négyzetméteren. - Reménykedjen kisasszony, hogy hamar leteszi valaki az óvadékot önért! Azért vigyázzon magára, és lehetőleg kerülje a konfliktus helyzeteket! Tudja, az súlyosbító tényező… - jegyzi meg epésen, miközben a mögöttem ácsorgó ismeretlenre pillant, majd távozik. Igazán remek este elébe nézek, bár legalább nem vagyok egyedül. - Helló! – köszönök, majd leülök az egyik priccsre és az ujjaimat kezdem ropogtatni.
A hozzászólást Susan Zehenberg összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 03, 2012 9:22 am-kor.
Ahogy Grigori bevetette magát a kocsiba, egyből jöttek a kemény fickós mozdulatai. Levette a napszemüvegét, mintha egy női bikini modell lenne, aztán meglehetősen haragos tekintettel nézett rám. Végig vigyorogtam, mint egy kis hülye gyerek. Nem tehetek róla, ez a boldogság jele. Boldog vagyok, mert itt ül mellettem a bátyám, és nem választ el minket egy üvegfal végre... továbbá viccesnek tartom ezt az ábrázatot. De nem is bambultam sokáig, időben észbe kaptam és indítottam a kocsit. Nagyon szerettem volna őrültködni és hajtani 200-al, ahogyan a régi szép időkben tettük, de inkább megmaradtam törvénytisztelő állampolgárként a bátyám szabadulási napján. Majd holnap... - Te is jól tudod, hogy sosem voltam túlságosan eszes fajta... - nevettem magam elé halkan, le sem véve a tekintetemet az útról. Ezen a napon bármiért rám kiálthat. Az egyetlen dolog, amit soha többé nem akar tapasztalni, az a börtön, ismét... - A legfurább, hogy minden lehetőséget megpróbáltam, de ez... fogalmam sincs, hogy ez miként is juthatott az eszembe ilyen hirtelen. Nagy sóhaj hagyta el a számat, ahogy egy kanyar után meghallottam kérdését. Mindent kívántam a bátyámnak, csak azt nem, hogy aktiválja az átkot. Amint megtudtam, egyből aggódni kezdtem érte. Nem nagy titok, az átváltozás kegyetlenül fáj. Inkább kívántam neki azt, hogy még azt a 2 évet ülje le, csak ez ne történjen meg vele... bármi, csak ez az egyetlen egy dolog ne. Jól tudom, hogy miről beszélek. Régen, mielőtt az a szörnyűséges dolog történt, mindent együtt csináltunk. Mi voltunk a testvérek mintapéldája, leszámítva, hogy rosszak voltunk, mint a gyerekek. De a kötelék nem szakadt meg köztünk soha, egyetlen óvatlan percre sem. Ő nélkülem élte át a sitt hátborzongató éjszakáit, míg én vért köpve üvöltöttem az átváltozásokkor. Nem magunk választottuk a sorsunkat... Nem kertelhettem, így is sokáig maradtam néma, mintha össze akarnám foglalni röviden, hogy miről is szól ez az egész. - Nézd, Grigori - kezdtem bele, s egy felé intézett árva pillantást engedtem meg magamnak, amíg a zöld jelzést várjuk a kereszteződésnél. - Te is jól tudod, hogy miket meséltem. Nem akarok neked hazudni és értsd meg, hogy nem is fogok. Legalább lelkiekben akarlak felkészíteni. Az egész az idegeidre megy... Holdtöltekor a perceket számolod, és nem történik semmi. Fokozottan érzed, hogy dühödsz. Nem konkrét dolgokra, egyszerűen magára a világra leszel dühös. Oka sem lesz, csak az leszel és kész. A várakozásba beleőrülsz, aztán... kezdetét veszi a szenvedés. Azt hiszed, hogy eltudod képzelni a fájdalmat amit érezni fogsz, de sajnos nem így van... Például én el sem mertem képzelni, hogy ilyen méretű fájdalom létezik a világon. Üvöltöttem és hányingerem volt. Úgy fáztam, hogy remegtem, de közben vert a víz. Az első roppanásokat még esküszöm hallottam is. Vonaglottam a földön vagy 2 órát, azt kívántam, bárcsak rám omlana az épület, vagy csapódna belém egy kósza meteor... de aztán véget ért. A következő emlékeim mindig ébredéskor voltak. - ekkor ismét lopva rápillanthattam, mert egy újabb piros gátolt meg az utunk folytatásában. Nem is akartam tovább pedzegetni a dolgot, de biztosan lesz még kérdése ezzel kapcsolatban... Ha nem most, hát hamarosan, mivel rohamosan közeledünk a telihold napjához. Aztán Faith-ről kérdezett. A legfurább az egészben, hogy itt tényleg el kellett gondolkoznom, hogy mit válaszoljak. - Megharaptam - válaszoltam egyszerűen és tömören. Bőven ki tudnám fejteni ezt a sztorit is, de most fontosabb az előbbi témánk, és nem is igazán hiszem, hogy valóban érdekelné őt ez a dolog.
Ahogy bevágtam magam a kocsiba, levettem a napszemüvegemet, és öcsémre néztem egy „indulj már” pillantással. Igaz, hogy már tisztázva lett a nevem, de 3 év börtön után az ember kicsit paranoiás lesz. És még ideges is vagyok a telihold miatt. Persze az én drága öcsémnek emiatt nem kell aggódnia, hiszen ő már nem vérfarkas, csak félig. Ennek következtében nem kell átváltoznia, csak amikor akar. És egyértelmű, hogy soha többé nem akar majd. Én se akarnék, ha nem lenne muszáj. Fogalmam sincs, milyen, de ahogy hallottam, igazán kihagyható. Nem, mintha félnék, csak nem viselem jól a fájdalmat. És főleg, nem akarok eszeveszetten, farkasként rohangálni az erdőben, és kis nyuszikat zabálni. Vagy embereket… Dimitri már vámpír énjének köszönhetően hozzászokott a gyilkoláshoz, de én nem hiszem, hogy megölnék bárkit is. Igaz, a börtönbe is emberölésért mentem, de az más volt. És odabent is csak egyetlen kölyköt nyírtam ki, azt is véletlenül. Nem vagyok gyilkos, és nem is akarok az lenni, de balesetek történnek. És ennek a balesetnek a vége az lett, hogy havi egyszer kutyává változom. Elmondhatatlanul boldog vagyok. - Egyébként… Ezzel a módszerrel már régen kijöhettem volna – jegyeztem meg fivéremnek, és kibámultam az ablakon. Az elmúlt években nem változott itt sok minden, talán modernebb lett, de a kisváros lényege megmaradt. Alig várom, hogy lássam a régi otthonunkat, vagy az újat. Nem igazán beszéltünk még a terveinkről Dimitrivel, és ami azt illeti, nem csak ez zavar. Én vagyok az idősebb, nekem kellene útmutatást adnom neki. De ebben a világban ő a tapasztaltabb, ő az erősebb. Neki vannak kapcsolatai. Számomra ez az egész olyan, mintha egy teljesen új világba csöppentem volna, és fogalmam sincs, mit kell tennem. Persze ezt sosem árultam volna el senkinek. - Szóval, mi is most a terv? Először is, mondjuk elmondhatnál mindent arról, hogy milyen lesz, amikor az összes csontom összeroppan. Alig várom – pillantottam öcsémre. Meg még egy csomó mindenről kell beszélnünk. Például elmesélhetné, hogy hogyan változott hibriddé, hogy megéri-e félig vérszívónak lenni. - És mi van Faith-tel? – kérdeztem rá a testvérem legjobb barátjára. Ugyan személyesen nem ismerem a lányt, de Dim mesélt róla egy-két dolgot. Annyit észrevettem, hogy nagyon szereti és törődik vele. Azért remélem, majd ennek a lánynak is bemutat. És annak, akivel mostanában randizgat. Igen, a látogatásaink alatt az öcsém a boldog életéről mesél, míg én sínylődök a sitten. Hát igen, mindig is tapintatos volt. Nem mondom, hogy nem érdekelt az élete, örülök, hogy mesélt dolgokat, de amikor este álomra hajtottam a fejemet, mindig azon agyaltam, hogy nekem is lehetne ilyen életem. Tökéletes? Közel sem. De a börtönnél bármi jobb.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Mystic Falls Börtön 
