Hazugság. Mégis mit nevezünk mi hazugságnak? Hisz már maga a lét, melyet élvezünk, is felér egy hazugsággal, hisz nekünk megadatott egy öröklét, mely csábító, mégis ott az a rengeteg buktató, melyről nem szóltak azok a könyvek, melyekből anyám mormolt igéket nap mint nap. ~ S most nézd mi lett belőlünk, anyám! Ragadozó gyilkos lényekké tetted imádott gyermekeid, miközben te a túlvilágon bűnhődsz talán? Vagy boldog vagy esetleg? Bár azt kétlem, hiszen a természet ellen fordultál, s most ott senyvedsz valahol nyöszörögve, miközben mi rontjuk a levegőt eme földön... Nem érdemeltük meg az öröklétet, mégis kárhozatra vagyunk ítélve, s bár fáj kimondani, miattad van anyám. Csak miattad. Hiszen már régen békésen pihenhetnénk, s nem kellene hadakoznunk egymással, ha nem "ajándékoztál" volna meg ezzel az átokkal minket. Vajon érzel bűntudatot? Vajon érzed a fájdalmunkat? Kérdések, melyekre sosem kapom meg a választ? De talán egy nap, mikor kell visszatérsz, és megbüntetsz? Úgy fogom sóvárogni, mint az előlem menekülő Annabelle, vagy küzdeni fogok ellened, mint legádázabb ellenfelem ellen? Nem tudhatom, hisz a túlvilágról nem lehet eljönni, s tudom, soha nem látlak viszont anyám... ~ Gondolatban anyámhoz beszélek néha, hiszen annyi kérdés, és kétely merül fel, mely létünket kérdőjelezi meg. Létezünk mi egyáltalán, vagy csak egy álom vagyunk a nagy festő elméjében, s azon gondolkodik, megalkosson-e, vagy vesse el a gondolatot is, melyben megszülettünk? A lét ugyanolyan hazugság lenne mint a nem-lét? Honnan tudhatom biztosra, hogy élek, ha semmi nem okoz fájdalmat? Talán ezért áhítja Annabelle is a kínok hadát, hogy érezze, hogy még él? S miért hiszi, hogy én megadhatom neki? Hisz húgomként szerettem, majd mikor "felnőtt", nőként kezdtem el rá tekinteni. De őt jobban érdekelte Niklaus, és az ő hazugságai. Hisz szegény nő elhitte, hogy örökké együtt lehetnek, s együtt teljesíthetik majd be egymást sorsát. Még a vak is láthatta volna, hogy ez nem így van, de ő még most is szentül hiszi, hogy Niklaus minden egyes szava igaz volt, s nem volt benne semmi ál és kihasználás. - Niklaus mindenkinek hazudott Annabelle... Nem hittem volna, hogy ugyanolyan naiv vagy, mint akkor voltál. Soha nem szeretett, vagy ha mégis, csak az imádatodat iránta, de téged? Niklaus még a saját családját is elmarta maga mellől, Kedvesem, miért te lennél a kivétel? - Vágom fejéhez a fájó szavakat. S ebben van hazugság? Talán. Hiszen már maga a légvétel hazugnak tűnik, mely a fülembe férkőzik, s csalóka vágyat ébreszt bennem... Hiszen megérte, hogy higgyen egy férfiben, ki tán már azt is elfelejtette, hogy létezik? Hiszen Niklaus már akkor igen-t mondott Annabelle ajánlatára, mikor még csak belekezdett, s fivéremet nem érdekelte, hogy egy zöldfülű, fiatal vámpír az életét is vesztheti a Vadász elöli menekülés közben. Most, hogy így visszagondolok, a végére már csak eszköz volt neki a nő, s felettébb élvezte, hogy Anna már-már gyermeki módon rajong érte. Én ettől csak hányingert kaptam, s emlékszem, hiába beszéltem mindkét lénynek, mintha a fallal beszélgetnék. Egyikőjük sem figyelt rám, sőt talán még nevettek is óvatosságomon. Féltettem Annát, de most keserédes vágy, düh és harag gusztustalan egyvelege az, mi bennem uralkodik. Ahogy végigsimít merev arcomon, egy pillanatra lehunyom szemeim, s legszívesebben beletemetkeznék az érintésbe, melyre jobban vágyom, mint gondoltam, s kissé elborzaszt a gondolat is, mivé váltam. Eszelős őrült lettem, aki átgázol mindenen, és mindenkin, kinek célja nincs, csak előre tart, de maga sem tudja, merre. Egy pillanatig élvezem az érintést, majd hagyom, hogy keze megpihenjen vállamon, és még azt is, hogy a gyengéd csók, mellyel ajkam érinti, egy olyan világba rántson, mely sosem létezett. S mikor erre rádöbbenek, már késő, hisz az érzés magával ragadott. Menteni akarva a helyzeten nyúlok a vállamon pihenő keze után, hogy a fa göröngyös felszínéhez feszíthessem. Talán a vére is kiserken, hiszen erősen tartom a fánál a kezet, mely épp az imént próbált a mély fertőbe húzni, mely után magam is sóvárgok titkon. - S ha nem hazudtál soha, miért menekülsz? Mitől félsz mégis, ha nem árultál el? - Vádolom ismét, mely szavak talán a szívébe marnak. Ha nem is a jelentésük miatt, hanem a hangsúly, amit megengedek magamnak vele szemben. Csalódott vagyok, és sértettnek érzem magam, hiszen a múltban kihagytak szinte mindenből, s bár nem vagyok gyerek, mégis koloncnak éreztem magam, de ha valakivel beszélni akartak, akkor mindig ott voltam, és jó voltam nekik. De mára már nem vagyok sehol, és mégis ott vagyok mindenhol. Hallom szavait, melyre gúnyos mosoly a válasz, hisz tudom, mi a kegyetlenség, és előszeretettel alkalmazom a kegyetlenség minden egyes módját. Bár én nem vagyok a fizikális kegyetlenség híve, hiszen nagyobb fájdalmat okoznak a szavak, melyekkel kételyeket ébresztek, mint ahogy egy vasfüves karó felsérti az élőhalott húst. Hiszen a seb beforr, de a szavak ott visszhangzanak a fejünkben, mígnem a magabiztosság semmivé foszlik, és lassan átveszi helyét az őrült kétely, majd a téboly. Tekintetem nem engedi el a nőét, s miközben hallom, ahogy tüdeje levegőért kiált, gúnyos mosoly bujkál szám sarkában. Aztán testem, mintha magától mozdulna, arcom csökkenti a távot, s ajkaim elhaladnak az ő ajkai mellett, s nyakát csókolom gyengéden. Magamba szívom az illatát, s élvezem, ahogy teste megremeg. Mikor visszatérek, hogy a tekintetébe véssem sajátom, tekintetem démonivá válik, arcomat erek szövik át, s közben gondolataim mintha máshol járnának, de egyáltalán nem így van. Hisz mindig is vágytam rá, ezerszer is elképzelve, hogy Anna az enyém lesz, ahogy ajkaink csókban forrnak össze, s ahogy a levegőn kívül más nincs köztünk. Talán morbid eme gondolat? Valószínű. De miért? Talán mert húgként tekintettem rá? Egy ideig. De mikortól nem húgként néztem rá, s mikortól kezdve vettem észre, hogy ő is nő? Nem tudom, de mikor erre ráébredtem kerülni kezdtem a társaságát. Kerültem, de ma nem akarom kerülni többé. Csak érezni akarom, hogy fontos vagyok neki, még ha hazugság is. S ismét eljutottunk a gondolathoz, mely idáig is mozgatta elmémet. Hazugság. Szerves része az életünknek, mégis elviseljük, sőt áhítozunk utána, hiszen nélküle nem tudunk élni. Hazudunk, és hazudnak nekünk, ez az élet rendje, és ez is marad. Most jelen pillanatban azt akarom, hogy a hazugság eluralkodjon rajtam, s visszahúzva agyaraimat, szenvedélyes csókkal jutalmazom az ajkakat, melytől talán hazugságban élhetek egy pár óráig...
• SHOULD I EAT SOMETHING BLONDE, BEFORE YOU START KILLING ME?
- Hazug - préseltem fogaim közt a szót, miközben az erdőn át, szaporán haladtam előre. Nem hitt nekem, ugye? Niklaus és Elijah ... mintha soha nem is hittek volna bennem, pedig léteztem; kezdettől fogva léteztem és, mint a tömény cigarettafüst, beleivódtam az elméjükbe, a történetükbe. S minden egyes kimondott szó, elnyomott gondolat, s elhullajtott könnycsepp őszinte volt, őszintébb bárminél. Szavaimat mégis hazugnak véli, s azzal gyaláz, hogy képtelen vagyok szeretni, de ..., ha valaki, akkor Elijah tudja, hogy a szeretet a vámpírok legnagyobb gyöngéje. Tehát, tudunk-e szeretni? Tudunk-e mi, a szörnyek úgy szeretni, mint az emberek? Tudunk. Csak a bennünk tomboló érzés egy csipetnyi kínnal van megfűszerezve. Harc ez; a vad és az ember harca. Intenzívebb és önzőbb, mint az az érzés, amit emberként éreztünk. Emlékszem, akkoriban pusztán a társaságára vágytam, s csak néhányszor fordult meg a fejemben az, hogy jóleső érzés volna, ha megérintene. Anyám szerint mindig is volt bennem valami furmányos, különös szikra, de még nem voltam aberrált. Azonban, manapság ölni tudnék azért, hogy letépje rólam a fűzőimet, hogy vadul csókoljon, s kínozzon egyszerre. Manapság már önző vagyok, magamnak akarom őt, a testét, a családját, az életét. Hazug volnék? Hazug volna az a fájdalom, amit évszázadok óta, egy árva nyögés nélkül cipelek a vállamon? Hazug a világ, hazug az élet, de én ... igaz vagyok. Igaz volt a ragaszkodásom, hisz nem önös célok vezéreltek, amikor felajánlottam nekik az életemet. Igaz volt a szeretet, amit éreztem, s ami napról napra egyre jobban fojtogat. Igaz volt az áldozat, amit értük hoztam. S igaz volt a szó, ami az imént kirepült a torkom mögül: család. Arra, hogy soha nem volt igazi családom, azután jöttem rá, hogy Niklaus kinyitott előttem egy új ajtót, ami mögött a még naiv Rebekah a szórakozásra vágyó, ifjú Kol-lal civakodott, Elijah pedig bölcsen próbálta csitítani őket. Finn eközben egy koporsóban rohadt, de legalább velük volt. Féltem. Féltem Niklaus felindulásaitól és groteszk módszereitől, de miután Mikael felbukkant, lassan kezdtem megérteni, hogy - ugyan koporsókban, de - miért is cipelte mindenhová magával a családját: így próbálta összetartani, s megóvni őket. Ó, mégis hogyan lehet megcáfolni azt, hogy a vámpírok is tudnak szeretni? Példának okáért, én kész voltam a vesztembe rohanni azért, hogy biztonságban tudjam ezt a gyönyörű családot, mert Isten a tanúm, hogy mindennél jobban szerettem őket. S habár a magam furcsa módján is mutatom ki, még mindig szeretem őket, ha nem tenném, ismét megpróbáltam volna elmenekülni ..., de nem tettem; hagytam, hogy Elijah a fához szorítson (habár, jól tudom, hogy soha nem volt esélyem ellene, végképp nem olyan rongyos állapotban). - Soha! - Nyögtem ki dacosan. Torkom levegőért üvöltött, s dübörgött a mellkasom. Ahogy Elijah letépi a nyakamon díszelgő láncot, halkan felszisszenek, mintha a szívemből téptek volna ki egy darabot. Loptam. Önző voltam. Az a marék hamu többet jelentett nekem, mint egykor anyám féltve őrzött, régi, kopott ékszerei. Ugyanis, az a marék hamu volt az egyetlen biztosítékom arra, hogy Niklaus visszafogad majd. Ostoba voltam. Ostoba, és fölöttébb naiv. Azt hittem, hogy azzal a maréknyi hamuval képes leszek sarokba szorítani Niklaus-t. S, ha nem is önszántából, de legalább a kényszer miatt az enyém lesz majd. Tévedtem? Talán. Talán ezzel teljesen elástam magam, kínpadra küldtem magamat, de mindezek ellenére, még mindig naiv vagyok, s naivan hiszem, hogy vissza tudom "zsarolni" őt magamhoz. Őt, aki Elijah szerint hazug. - Hazug? Niklaus soha nem hazudott nekem - karomat reflexszerűen próbáltam a szálló nyaklánc felé. - Ő - kezdtem bele elnyúló hangon, lehajtott fejjel. Niklaus szeretett engem, csak nem hitt bennem, nem hitt bennünk. Viszont, mindez meg fog változni. Tudom. S érzem, ha rájön, hogy élek, hogy túléltem ... érte, akkor komótosan ugyan, de elkezd hinni bennünk. Rájön majd, hogy én vagyok az egyetlen nő, aki elég rendíthetetlen ahhoz, hogy beteljesítse a sorsát. Végtére is, valamilyen formában mindig a közelében voltam. Biztos távolságból ugyan, de évszázadok óta próbálok segíteni neki, segíteni rajta. A mai nap sem volt kivétel, hisz pár perce, talán egy fél órája épp azon voltam, hogy valamilyen hírt szerezzek az eltűnt Hasonmásról. Látod? Tudok szeretni - soha nem hazudott volna nekem! - Vagy mégis? Hangom nem hiába tört át rezignált csönddé. Kételkedem. Elijah mindig is képes volt kételyeket kelteni bennem, sőt, talán ő volt az egyetlen, aki fel tudta borítani az elmémben honoló egyensúlyt. Ahogy a távolság csökken köztünk, a levegőm ismét kezd elfogyni, s a torkom ismét kiabál, de abban a pillanatban, amikor Elijah ajkai az enyéimet súrolják, a légcsövem összeszorul. Mit tett velem? Kapálózzak? Netán sírjak, vagy ...? - Kegyetlenebb vagy, mint hittem - simítok végig arcán, majd megmarkolom acélos vállát, s lágy csókot nyomok alsó ajkára. Beteg vagyok. Beteg és aberrált. S voltaképpen magam sem tudom, hogy mit miért teszek; közel négyszázhetven éve nem tudom, ahogy azt sem, hogy mi történt annyi évvel ezelőtt. Milyen voltam? Mivé váltam? Homályos emlékek törnek elő hirtelen: Mikael-t látom; látom, hogy milyen mély nyomokat hagytak rajta az évszázadok gyötrelmei, ugyanakkor látom azt is, hogy megkeserítette az életét. Az Édes életét. Meg akartam menteni őt, és a többieket. Többiek? Ugyan. Meg akartam menteni őt, őket, és Elijah-t. A férfit, aki türelmesen tanított, már-már nevelt. Igazság szerint, mellette váltam felnőtté, hisz addig csak játszottam azt. Viszont, akkor még nem voltam biztos abban, hogy megállíthatom a gonoszt. S nézz rám, mivé váltam. Hazuggá és árulóvá. Elijah-t csókolom, miközben tartozom az Édesnek; legalább egy utolsó csókkal tartozom neki. Még, ha mérgezett is, vágyom arra a csókra, de annak ellenére, hogy pusztán a tekintetével képes volna megölni, Elijah lehelete melegséget áraszt. Mintha otthon volnék. Nem tudom, hogy akarom-e ezt, hogy akarok-e vétkezni, hazudni, csalni és árulni, de annyi gyötrelmesen hosszú év után végre itthon vagyok. S itthon az elmém tisztább, már nem gyötör az a perverz vágy, s nem hajt a megfelelési vágy. Itthon minden más: itt nem érzem azt, hogy jobb volna a halál; élni akarok még, legalább egy órát.
Meghalni, s újraéledni. Vajon ez lehetséges? Vajon azok a tanok, mit más vallások írnak létezik? S vajon Anna miért óhajtja úgy a szenvesdésekkel megelőzött halált? És miért hiszi, hogy én majd megadhatom neki? Sosem tudnám megölni, vagy talán mégis? Talán hiszi, hogy kioltom életét tucatnyi kín után? Jelen esetben talán megtenném, de jobban belegondolva nem érdemli meg eme halálmódot, hiszen szenvedett eleget. De hogy szabadítsam meg őt a Niklaus okozta fájdalomtól, a kíntól, hogy folyton csak őérte eped, ha úgy eszi a vasfüvet, ahogy más a kenyeret? Pedig kijárna neki egy boldogabb lét, habár életnek egyáltalán nem nevezhetjük. Egy olyan lét, ahol Niklaus és én is csak egy kósza emlék vagyunk, egy említésre sem méltó apró fejezet, mely akkor a világot jeletette, de most... Most csak egy emlék, melyre boldogan emlékezhet. Lehetetlen, hiszen a vasfű nem hagyja megigézni őt. Bár ha kivéreztetném... Elgondolkodva pillantok rá rideg, néha eszelős tekintettel, s miközben a karó lassan utat tör mellkasában kissé elkalandozom. Miért vagyok ily rideg, s miért élvezem a látványt? Hisz tény, hogy élvezettel tölt el, ahogy Annabelle szíve reménytelenül megremeg, s az életért kalapál, s valahol legbelül retteg, hogy ez volt az utolsó dobbanása. Az életének ura vagyok, és ez örömmel tölt el, ahogy élvezettel töltött el annak a lánynak a halála is, ahogy teste elernyedt, míg az enyém élettel telt meg. Hogy is hívták? Elise? Nem emlékszem a névre, s az arca is kezd elhomályosulni, mintha soha nem is létezett volna. Ennyire megváltoztam volna? Hiszen ki voltam én? Az erkölcs és a moralitás mintaképe, s most mivé lettem? Magam sem tudom már. nem látok kiutat, de nem is keresem, hiszen mi értelme lenne? Hisz én maga a gonosz lakhelye vagyok, s testem csak egy állomás számára, ahol addig fog élni, míg szívem ha lassan is, de keringeti az alvadó vért testemben. Hisz most utat hagytam neki, miért is hagyna el? Hiszen hagyom, hogy irányítsa minden egyes tettemet, s élvezettel tölt el a tudat, hogy erősebb vagyok akárkinél ezen a földön, hiszen még Isten sem tudja elpusztítani a gonoszt, melyet anyám engedett a gyermekei testébe. S hogy mit éreztem akkor? Féltem, és dühös voltam, de egy idő után elmúlt, és én uraltam mindent. Minden érzelmet, minden tettet, sőt még a gonoszt is, aki folyton itt él bennem. De néha történnek törések, mely miatt úgy érzem, nem vagyok képes irányítani a bennem élő démont. Sok mindent nehéz feldolgoznom, és hiába megannyi év, ha egyszerűen a világ, melyben éltem, már nem létezik. Ez ma már egy olyan világ, mely számomra felgyorsult, és érthetetlen kifordított magából engem is, ahogy mindenki mást, aki nem ebbe a korba született. Persze sok vámpírnak könnyebb, hiszen megtanultak alkalmazkodni, velem ellentétben, mert bár felvettem ugyanazokat a szokásokat, mégis mintha egy őskövület volnék a régmúltból. Félnek tőlem, ahogy Klaus-tól is, vagy bármelyik családtagomtól, és élvezem minden egyes percét, mikor kihasználhatom. De mintha ez már nem mindig okozna örömet... S az ilyn pillanatokban gondolkodom eel azon, hogy mennyire jó lenne néha érezni a kínt, melyet az okoz, hogy tudom, az életem egyszercsak véget ér, és az alatt a röpke idő alatt kell valami olyat tennem, ami fenn marad az utókor számára. S talán ezért kínzok másokat, hogy legalább láthassam, ahogy szenvednek, hogy gy kicsit átélhessem utolsó perceiket. Tekintetemben őrült eszelősség csillan, s hagyom, hogy Anna is megláthassa eme eszelősséget, mely sok emberben félelmet kelt, de Anna más. Talán csak egy röpke pillanatra engedte látni azt a cseppnyi kis félelmet, ami azért tűnhetett fel, mert a halál egy pillanatra megérintette a lelkét. Majd tekintete elkalandozik, s talá n a múltba réved, ám mielőtt ismét megszólalna csökkentem a távolságot kettőnk közt. "- Szerettelek benneteket, Elijah... Még most is ugyanolyan forrón szeretlek -" Egy pillanatra hinni próbálok a szavaknak, de valami meggátol, valami nem engedi, csak egyetlen dolgot érzek... Semmit. Űrt. Mintha belül üres lennék, és soha nem is lennék képes érezni. Mintha olyanná váltam volna, mint Niklaus. Kegyetlen, érzéketlen lénnyé, mely csak árnyéka egykori önmagának, s aki oly gyorsan halad az önpusztítás útján, melyet emberi szem fel sem foghat. De meghalni is képtelen vagyok, hiszen semmi sincs a világon, mely halálomat jelenthetné. Gúnyos félmosoly jelenik meg arcomon Anna szavaira, s a kinyújtott kézről megfeledkezve szólalok meg hosszú hallgatás után. - Nem hiszek hazug szavaidnak. Egy vámpír nem képes szeretni... - Hangom rideg, s talán fájó is lehet néhány szavam, de ehhez jobban értek. Jobban tudok kínozni szavakkal, mint tettekkel. Az Klaus asztala, nem az enyém. Majd egy szempillantás alatt Annabelle alakja eltűnt szemeim elől, de távolodó léptei füleimbe hatalmas zajt csaptak, s a nyomába eredtem. Túlzottan nem kellett nagy erőt kifejtenem, hogy utolérjem, de megadtam neki a lehetőséget, hadd higgye, hogy megmenekülhet. Alig pár percig tart ez a fogócska szerű játék, de nekem óráknak tűnt. Kissé gyorsítok a tempón, így hamar a nyomára bukkanok, és ismét egy fának szorítom, hisz elég nagy ez az erdő. - Engem mégis elárultál, nem igaz? - Préselem ki az ajkaim közt keletkezett résen keresztül a szavakat, miközben tekintetem ismét démonivá válik, és arcomat ismét csak behálózza a jól ismert érhálózat... Egyik kezem ujjai körbefonják a nő nyakát, míg másik kezemmel letépem a nyakéket a nyakából. Harag önti el lelkem, hiszen elárulva érzem magam. - Mi ez, ha nem árulás? Mindenkit többre becsültél, még Klaus hazug szavait is mint engem! - Emelem fel a medált a láncnál fogva, majd mondandóm végén olyan messzire hajítom, amilyen messzire csak bírom. Hangom dühös, és rideg, de megbántottság nincs benne, csak bántani akarás. Semmi több. Mélyen a nő tekintetébe fúrom sajátom, s a keserédes vágy még mindig erősen előfurakszik. Erősebb, mint a harag, de mégsem tehetem... Vagy mégis? Mi tiltaná? Lassan csökkentem a távolságot, mígnem meg nem szűnik, s ajkaim gyengéden érintik Annabelle ajkait. Mindig is vágytam rá, sosem tagadtam, mégis most oly más, és talán egy kissé fájó emlékeket ébreszt...
|| Szavak száma:951 || Megjegyzés:Óriási elnézést ezért az ezeréves késésért, de annyira el voltam foglalva. Most már ígérem nem fordul elő többé!!! ||
• SHOULD I EAT SOMETHING BLONDE, BEFORE YOU START KILLING ME?
Mielőtt édesapám jobblétre szenderült volna, a lelkemre kötötte, hogy a lehető leggyorsabban haladjak előre az életben, s soha, még a másodperc tört részéig se nézzek vissza. Megboldogult vénember úgy vélte jobb, ha sietünk és közben kiélvezzük az élet adta lehetőségeket, minthogy nyugodt semmittevéssel pazaroljuk el a drága és véges időnket. Szentül hitt abban is, hogy a gonoszság nem velünk születő dolog, hanem egy kiteljesedőfélben lévő folyamat, ami egy borús napon, elpusztítva mindent és mindenkit, eléri a teljességet. Realista voltam. Mégis vakon ittam apám szavait, amelyek néha nevetségesen hangzottak ugyan, de eloltották a pillanatnyi szomjúságomat, s ezzel a realizmusom fölé kerekedtek. Ezt követően kezdtem el az általam kitalált álomvilágba burkolózni, ami szép lassan magába zárt, de ahelyett, hogy teljesen felemésztett volna, csupán az addig megkérdőjelezhetetlen ítélőképességemet tépte cafatokra. Undorodtam az ostoba emberektől, de a Lord Niklaus által megismert hazug világ olyannyira elvarázsolt, hogy én is ugyanolyan ostobává váltam, mint a már említett emberek. Képtelen voltam azonosítani a valóságot, de így visszagondolva, talán nem is akartam. Vakon követtem mindenhová a férfit, aki a szememben egyenlő volt magával a Mindenhatóval, akiért a szívem még most is hevesen dobog. Annak ellenére, hogy megloptam, valóban szeretem, s egy percig sem bántam meg, hogy annak idején messziről elkerültem a templomot, s ahelyett, hogy legalább egyszer végighallgattam volna egy misét, inkább az erdőbe szöktem, s új világot festettem magamnak. Egy elképzelt, privát világot, ahová senki nem tehette be a lábát. Pedig, ha egy fikarcnyit is hittem volna a Szent Írás tanításaiban, talán lett volna elég erőm ahhoz, hogy ellent mondjak a gonosz csábításának. Jó apám őrült elméletei legtöbbször csődöt mondtak, utolsó jóslata azonban beigazolódott, mivel gonoszság valóban beköltözött a mindennapjainkba, de azt még a vén Ivan Petrova sem sejtette, hogy a hőn szeretett lánya a saját szívében adott otthont a Gonosznak. Onnantól kezdve fenekestül felfordult az életem. Szívemet a ridegség, s a kimért arrogancia egyvelege lepte be, s míg élvezettel néztem végig mások szenvedését, a bőröm alatt, minden egyes porcikámmal vágytam arra, hogy én is átélhessem a látottakat. Azonban bármennyire is vágytam rá, nem kaphattam meg a nekem kijáró fájdalmat, hisz mire felszínre hoztam a bennem rejlő mazochistát, addigra már az összes sebezhető pontom ki lett iktatva. Saját magam ellenségévé váltam: - egy szadista, ugyanakkor mazochista szörnyeteggé, aki legszívesebben a saját karmával kaparná ki a tulajdon szívét csak azért, hogy egy percig érezhesse a valódi fájdalmat, amiről az hírlik, hogy a mámor a társa. - Te meg miért áltatod magad? - Szisszenek fel és mosolyodok el egyben a vénámat maró fájdalomtól. - Mellesleg - köszörültem meg a torkomat feszülten - az, hogy én mire vágyom, nem a te problémád! - Emeltem fel mind a hangomat, mind a fejemet dacosan, s mivel éles körmeim egyre mélyebben martak a húsomba, szemeimet összeszorítom, majd egy mély levegővétel után újra kinyitottam azokat. Kétségbeesetten néztem körül, hisz Elijah eltűnt a látóteremből, de mire felocsúdhattam volna, a férfi hirtelen előttem termett, s testét zavaróan enyémhez préselte. Rezdületlen arcát lassan belepte a már jól ismert érhálózat, minek hatására elönt a forróság. Megkönnyebbülten, a harapását várva nyújtom felé a nyakamat, de megdöbbentségemre a fájdalom nem a tüdőütőeremet éri, hanem a már életélt kalimpáló szívemet. Abban a pillanatban, amikor testem a fához súrlódik, belém tör a kegyetlen felismerés, miszerint ismét sikerült áldozatul esnem a Mikaelson család valamelyik tagjának. Előbb Niklaus, aztán a moráljáról híres Elijah - a maga módján - töri össze a szívemet. Mi tagadás, az utóbbi viselkedése valóban meglepett, még a mellkasomban szorító fájdalom sem képes lemosni az arcomon virító arroganciát. Ajkaimat csupán egy halk sóhaj hagyja el, egyik kezemmel viszont erősen a fába kapaszkodom. Ajkai lassan súrolják enyéimet, de eközben a karó is épp olyan fúródik beljebb. - Gyerü.. - Kezdek bele fölényesen, de mire a szó közepéig érnék, a karónak használt fadarab kihúzódik a testemből, magára hagyva a megsebzett szívemet, s szemeim ismét lecsukódnak, de ezúttal akaratom ellenére.
• • •
- Meddig bizonygassam még, hogy nem az én hibám volt? - Szűrődött át vehemens kiabálásom az esőcseppek rengetegén, ami mögül anyám teste már-már kezdett áttetszőnek hatni. Aztán elenyészett, akárcsak az örök nyugovóra tért húgom, Albena teste is. Ugyan a halála okozta seb még mindig friss a családunk számára, az eset jóval több, mint egy éve történt. Bevallom, hogy figyelmetlen voltam, s mit sem törődtem a kertben játszadozó kishúgom gyerekes mutatványaival, de ezredjére is elismétlem, ha kell, hogy nem én okoztam a halálát. Dühösen összehúztam a vállamra tekert kendőt, majd gyors léptekkel anyám után indultam. - Még mindig nem érti? Képtelen felfogni azzal az ostoba elméjével, hogy egy ártatlan baleset volt csupán? - Zúdítottam rá a kérdések halmazát kínomban, de válaszul egy meggyötört sóhajt, s mellé egy rezignált legyintést kaptam. Megszokhattam volna már ugyan, de mindez mégis újra villámcsapásszerűen tört belém. Fájt. Leírhatatlanul fájt, hogy anyám a tulajdon kishúgom megölésével vádol. - Többé már nem vagy a lányom, Anna - mintha a gondolataimba látott volna, sivár mosolyra húzta a sápadt ajkait, mire kezeimet önkéntelenül is ökölbe szorítottam. Meggyűlölt engem egy olyan dologért, amit el sem követtem, majd szavaival a szívembe mart, s ahelyett, hogy kitépte volna azt, tovább fokozta a fájdalmat.
• • •
Szemeimet lassan felnyitottam, miközben ajkaimat hangos köhögés hagyta el. - Szerettelek benneteket, Elijah - húztam ajkaim elé az egyik kezemet, másikkal pedig a mellkasomhoz kaptam. - Még most is ugyanolyan forrón szeretlek - folytattam, mélyen a tekintetébe olvadva. Valósággal elvesztem szemei tengerében, pedig az oly' hűvös és távoli volt, akár a mindent elsöprő hóvihar. - Inkább meghalnék, mintsem eláruljam a családomat - nyögtem halkan, majd az utolsó szónál felé nyújtottam remegő, csontos ujjaimat. Mindez idáig a férfi kényelmesen a velem szemben lévő fához dőlt, s kezeiben unottan az imént szívemet megsebző karót forgatta. Lassan leszakadtam tekintetéről, majd megjátszva, hogy torkom levegőért kapkod, ismét a fába kapaszkodtam. - Még utoljára - erősen megköszörültem a torkomat, s szemeimbe lassan visszatért a már megszokott fölényesség -, akarsz játszani? - Vontam fel a szemöldökeimet gúnyosan, majd összeszedve a megmaradt erőmet, vámpírsebességgel hagytam magára a férfit. Épp, ahogy egykor apám tanította, egy percig sem néztem vissza, csak haladtam előre, még akkor is, ha közben az utolsó csepp erőt is kileheltem magamból.
Megjegyzés:
// Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokat késtem, de semmi ihletem nem volt, mellesleg, neked nem írhatok akármilyen, nevetséges kis reagot. Remélem, hogy ez megfelel ... á, és azért szaladtam el, hogy miután elkaptál, végre elkezdhesd a kínzásomat.
A hozzászólást Anna Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 25, 2012 7:54 pm-kor.
Mindig is óvni próbáltam Annabelle-t, s egykor őrült ötletnek találtam, hogy csali legyen egy olyan vadásznak, ki csak pusztítást hagy maga után, s az élet, melyhez közelít messzire szökik, hogy óvja magát. De most valami megváltozott... Valami a lelkemben, vagy legalábbis bennem megváltozott, s érzem ez a változás maradandó marad. Nem változtathat rajta senki és semmi, s mintha jelen állapotomban jobban érezném magam. Nézek egy nőt, kit egykor fivéri féltéssel szemléltem, most mintha egy ismeretlen ismerős lenne, a múlt egy hangja... Semmi több. S mintha a harag, mi ezidáig vezetett alábbhagyott volna, vagy legalábbis a sötétbe vonult, hogy erőt gyűjtve ismét letámadhasson. De most nyugodtságom szinte már idegesítő lehet, és bár hallom Annabelle szavait, nem reagálok rájuk. Sosem tartottam gyávának, mégis a bennem lakozó démon mindenkit annak tart, ki megfutamodni látszik a kérdőre vonás elől. Hisz csak végig kell néznie rajtam, s látja, hogy semmi sem a régi. A tekintetem nem azt a megnyugvást rejti, mint eddig, hanem ridegséget, mely nem ígérhet mást, csak a kínkeserves halált. Mintha eddig egy álomban éltem volna, s most valami felébresztett. Mintha ez lenne az ami valójában lennem kellene. De Annabelle tudja, hogy nem ilyen voltam, mégis mintha élvezné a látványt, melyet szánalmas, összetört, mégis kegyetlen külsőm mutat. De élvezettel tölt el a tudat, hogy fél pillanat alatt végezhetek a nővel, ahogy egy igazi vámpír megérdemli... Karóval a szívében. Mégsem teszem, hiszen a játék öröme sokkal vonzóbb, mint pusztán elvenni az életét. Hiszen a ragadozó mindig játszik az áldozatával, mielőtt végezne vele. De miért akarom én megölni Annabelle-t? Hiszen nekem elvileg nem ártott, s húgomként szerettem, s talán eme érzés még mindig ott bújkál valahol mélyen, én mégis mint egy gyilkos gondolkodom a nő halálának lehetőségein. Ez így nincs rendjén, de szavai tőrként döfnek belém... Bár haragom tüzét mégsem szítják, ahogy a nő szeretné, a fájdalom kap erőt, s mar a szívembe. De hisz apámmal régen nem tartom a kapcsolatot, mit érdekeljen, hogy szenvedett? Vagy hogy Nikaus egy koporsót őrizget, ahhoz nekem mi közöm? Mégis mi ez a fájdalom, mely oly erőssé kezd váni, hogy haragom is újúlt erőre kap? Mindenesetre lehunyt szemmel véve mély levegőt, csítítom a szörnyet, aki én volnék. Nem könnyű, de így már Niklaus említése is hidegen hagy, pedig hittem, hogy haragom örök marad majd azért, amit tett az elmúlt időkben. Bár a koporsó említése felkeltette az érdeklődésem, annyira mégsem, hogy visszakérdezzek, ki volt a koporsóban, és miért. - Hogy Niklaus mit gyűjt cseppet sem érdekel már Annabelle... - Hagyják el a halk, szinte már alig halható szavak ajkaim. De hangomban még mindig semmi érzelem nincsen, pedig belül tombolok, de ez valami más, valami új. Keserű vágy ez valami olyan iránt, mely sosem lehet az enyém, mégis jól eső érzés, s talán kissé beteges is. Annabelle szavai mind igazak, hisz az érzelmeim vezérelnek, de semmi nem utal arra, hogy igazat adnék a lánynak, hisz miért adnám alá a lovat, ha éppen a szenvedését akarom látni? - Mindenki az érzelmei rabja Annabelle, s ez alól te sem vagy kivétel. Mondd csak miért vágysz úgy szenvedésni, kedvesem? Megadjam neked ezt az örömöt? - Suttogom az erdő csendjébe, s némán figyelem a lány következő tettét. Ahogy körme felhasítja vékony bőrét, majd a halk kattanás, mely nem tudom milyen csapda, de hiába vér látványa, meg tudom állni a hívását. Sőt valami új, valami kegyetlen gondolat férkőzött elmémbe. Vészjósló tekintettel pillantok végig a nőn, majd tekintetem ajkain állapodik meg, miközben érzem, hogy arcomat lassan behálózzák az erek. Egy erősebb fadarab, mely a kezembe kerül észrevétlen, s oly közel kerülök Annához, hogy közelségem tán idegesítő lehet, mégsem a vére miatt csökkentem a távolságot. Számtalan gondolat váltja egymást elmémben, s nem tudok választani. Vágyom arra, hogy lássam a lányt szenvedni, hisz én is szenvedtem, mikor ott hagytuk egyedül, hogy egymaga küzdjön Mikaellel szemben, míg mi a bőrünket mentjük, hiszen nekem nincs okom menekülni apám elől, főleg most, hiszen Niklaus mit sem jelent már nekem. Valami mégsem teljesen kerek ebben a történetben, hiszen Annabelle semmit nem mondott el arról, mely teljesen nyilvánvaló számomra. Lelki szemeim előtt ismét lejátszódik a fenti esemény, a vérének kiserkenése, majd a halk kattanás, melyet egy nem gyanakvó fül meg sem hallana, de én mindig gyanakszom, s a hátsó szándékot szeretném megfejteni. A hamu lenne a titok? Melyet Niklaus oly féltve őriz egy kis szelencében, mintha a világon az érné a legtöbbet? Neki a legtöbbet, hisz ezzel árthat nekem, s talán ez az, amit Anna is ugyanolyan jól tud. S talán a halk kattanás pont erre szolgált, hiszen Annabelle lophatott belőle, míg nem figyelt senki, s most a vére és a hamu, mely furcsa egyvelegként kavarog hófehér mellkasán. Ez az egyetlen ötlet tűnik a legelfogadhatóbbnak, s Anna tudja, hogy a vér minden vámpírt ural, de azt vajon tudja-e, hogy én nem vagyok olyan mint a többi vámpír? Aligha, hiszen akkor nem próbálkozna ily gyerekes trükkel. Testünk összeér, s tekintetem mélyen az övébe fúrom, majd szabad kezemmel betegesnek tűnő módon simítom végig szabad kezemmel sápadt verejtékező arcán. A botot szorongató kezem észrevétlen emelkedik, s a bordái közt ugyanolyan észrevétlen súrolja a szívét, így a lány csak a fájdalmat érezheti. Erősen szorítom a fához, s arcomra rideg félmosoly költözik. - Tudod drága Anna, tudok én is egyet s mást, de te nem akarod elmondani... Így is jó, hát szenvedj, ha erre vágysz halálod előtt. Hisz egyetlen rossz mozdulat, s a szíved megszűnik éltetni halott tested... De ne aggódj, nem fog nagyon fájni... - Suttogom, s utolsó mondatom minden egyes szavánál arcom közeledik az ő arcához, hogy ajkaim súrolják az övét. Élvezettel érintik ajkaim finom ajkait, de csak játék az egész, hiszen a fadarab oly szilárdan simogatja szívét, mintha semmi nem vehetné ki onnan. Persze a fájdalom hol erősebb, hogy gyengébb, s tudom, hogy így még nagyobb lehet a szenvedés, hisz védekezni sem tud ellenem. Majd a következő pillanatban lassan kihúzom a fadarabot, hiszen úgy sokkal kellemetlenebb, de a távolságot nem csökkentem... - Még mindig titkolózol, vagy bevallod tetteid? - Arcom még mindig oly közel van Annabelle-hez, hogy ajkam súrolja ismét az övét, de egy hiretelen mozdulattal hátrébb lököm magam, s a távolság ismét két lépésnyivé vált. A lány arcát fürkészem, hiszen biztos nem esett jól neki az előbbi mutatványom, de nem is azért csináltam. Unottan dőlök neki egy másik fának, miközben a karó még mindig a kezemben pihen immár a lány vérével áztatva. Hűvös, szinte már idegen tekintetem ráemelem, melyben semmi más érzelem nincs, talán a sürgetés, és egy igen ritkán érzett dolog... A Keserédes Vágy...
|| Szavak száma: 1064 || Megjegyzés: Ne haragudj a késésért, de sajnos túl sok minden jött közbe, remélem azért tetszik ||
Anna Petrova
welcome to my world
► Residence :
♔ The Garden.
► Age :
716
► Total posts :
692
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: 1776 - Charlottesville, Virginia Pént. Szept. 14, 2012 3:23 am
Elijah & Anna
• SHOULD I EAT SOMETHING BLONDE, BEFORE YOU START KILLING ME?
Elijah azon kevesek egyike, 'kiket nem lehetséges puszta szavakkal jellemezni, hisz személyiségük túlontúl varázslatos ahhoz, hogy egy ostoba ember, vagy akár egy hozzám hasonló vámpír le tudja írni azt. Ennek dacára, a szívemben-, közvetlenül Elijah neve mellett mindig ott villódzott az erkölcs szó, így számomra már-már kezdett magától értetődővé válni az, hogy Ő maga a jóság megtestesítője. Viszont, nagyon mélyen, valahol a zsigereimben mindig is éreztem, hogy egyszer majd épp a moralitása lesz az, ami teljesen kifordítja. Ugyanezt a kellemetlen kételyt éreztem az imént, amikor megpillantottam őt a verandáról, s annak ellenére, hogy egykor bátyámként tekintettem rá, a felém áradó illata most azt sugallta, hogy fussak, s egy másodperc erejéig se nézzek vissza. Mondanom sem kell, hogy elfutni egy majdhogy nem nyolcszáz éves-, ráadásul Ősi vámpír elől időpocsékolás, hisz ennyi erővel akár meg is adhatnám magam, de mégsem teszem, s inkább szinte már beleolvadva-, a fához tapadok. Szívem hevesen dobogott, hasztalan lélegzetvételem szaporább lett a kelleténél, s még csak félni sem volt időm, Elijah azonnal előttem termett. Bivalyerős ujjait nyakam köré fonva próbál megfojtani, s a már fölöslegessé vált szervem, ami épp az imént leplezett le, egyszerre táncol a megváltás örömére, s hajt sebesen a menekvésért. Arcomra a csalódottság, s a megkönnyebbülés egyvelege ül ki, amikor Elijah mélyenszántó ujja nyakamról ajkaimra költözik, betapasztva azokat. Szemöldökeimet enyhén felvonva veszem át az eltiport virágcsokrot, majd elrugaszkodok a fától. Kár tagadnom, hogy kissé meglepett az előbbi viselkedése, de a vele járó élvezetnek bűn lenne ellentmondani, így romlott mosolyra húzom a szám, miközben mazochista gondolatok futnak át elmémen. Végül is, ahogy azt már említettem, tisztában vagyok azzal, hogy egyszer elnyerem a méltó büntetésemet, s habár nem Niklaus tört az életemre az imént, jogosan várom el azt, hogy a lehető legkegyetlenebb módon fosszanak meg az életemtől. Elvégre, ha már úgyis halálra vagyok ítélve, illik egy briliáns árulóhoz méltóan meghalnom, nemde? Hallgatok, akár a sír, de még a bolond is látja rajtam, hogy legszívesebben tombolnék, s szétzúznék mindent. Ismét arra vagy kíváncsi, hogy miért? Roppant egyszerű, szinte már egyértelmű, hogy életem utolsó nyomorult óráit szeretném kiélvezni, még akkor is, ha ezzel újabb tucatnyi okot adok arra, hogy Elijah végezzen velem, habár szúrós tekintete eddig már legalább tízszer kitépte a szívemet. Azonban, a fájdalom ellenére, maradok hallgatag, s végignézem, ahogyan Elijah vértől duzzadt erei visszahúzódnak, s szeme színe varázslatként vált vissza eredeti-, praliné tónusára. Következő kijelentése hallatán képtelen vagyok csöndben tolerálni, csöndesen felszisszenek, majd lassan elindulok felé. - Tán gyávának tartasz, kedvesem? - Mély arroganciával formálom szavaimat, majd egy hamis sóhaj keretében messzire hajítom a virágcsokrot. - Kétlem, hogy bármelyikük képes lenne ártani nekem. - Mondom fölényesen, de valójában egyáltalán nem becsülöm alá Mr. Jefferson erényeit, s képességeit. Csakhogy, köztudott, hogy a teraszon piknikező férfiak mindenike fejvesztve rohanna értem a halálba, s ez épp így van helyén, elvégre, okkal választottam őket. Szememben épp oly' elenyészőek, mint amennyire én vagyok jelentéktelen Elijah számára. Pedig, egykor óvni próbált, ez kétségtelen. Ezzel szemben, valami most velejéig megváltoztatta, s ezzel némileg izgalmasabbá is tette az amúgy is fenséges lényét. Ki tudja, talán egy kevés alázatossággal, és szeretettel feléleszthetném benne az elveszett énjét, 'kire egykor büszkén, és boldogan néztem, de a véremet bizsergető vágynak nem mondhatok-, s nem is akarok nemet mondani. Közelsége, s jéghideg lehelete fokozatosan szítja bennem a mazochista sóvárgást, s kérdésére legszívesebben a legforróbb égitestet is lehazudnám a helyéről, csak egy pillanat erejéig érezhessem a kínt, amiről Niklaus oly' sokat mesélt. Valóban eljött az én időm, s most már rajtam a sor, én mesélek. - Fiatal még az idő, s meg kell hagyni, tényleg rengeteg mondanivalóm van - kezdtem bele suttogva, épp olyan halkan, ahogyan Elijah tette fel a kérdését. Tudván, hogy ezzel csak szítom benne a haragot, halványan elmosolyodom, majd kezeimet a hátam mögött összekulcsolva körözni kezdek a férfi körül. - Kezdjük a legelején. Tudtad, hogy Niklaus egy koporsót tart az alagsorban? - Hangom néhol megremeg, hisz még most sem felejtem el azt az átkozott éjszakát, amikor óvatlanul lemerészkedtem a pincébe. A kiszáradt arc, amit akkor megpillantottam, ezerszer rémisztőbb volt, mint Elijah rideg tekintete. Az a bizonyos ismeretlen arc maga volt az eredendő szenvedés. Bármennyire rémisztő, én titkon épp ilyen szenvedésre vágyom. Nem kell félnem, s nem is tudnék, hisz jól tudom, hogy már azóta halott vagyok, hogy elloptam azt a maréknyi hamut Niklaus-tól, aki egykor azt mondta, hogy az új világ vérből, és hamuból születik majd. Az általam rejtegetett hamuból viszont egyelőre nem születik semmi, amíg én úgy nem döntök, de jelen pillanatban a lassított tempó az, aminek eljött az ideje. Hirtelen megállok, s lélekben meggyújtom a bomba madzagát. - Meséljek neked apádról? Meséljek arról, hogy miként szenvedett napokon át pár ostoba szikladarabon gubbasztva, vagy jobban foglalkoztat az elviselhetetlen éhség, amit akkor érzett? - Kérdéseim valóban bombaként robbantak ki belőlem, s zúdultak a férfira. Miért hagynék lehetőséget neki a válaszra, ha Ő sem kímél engem? Kímélet: - legyen helyes, vagy épp helytelen, de mindig ott lebeg lelki szemeink előtt, de mi értelme van az egésznek, ha velejéig romlottak vagyunk? Az Ősi boszorkány pontosan tudta, hogy miféle szörnyet teremt e földre, s biztos vagyok abban, hogy mindenki máshoz hasonlóan, még Ő, a természet gyermeke is élvezettel játszadozott el a gonoszság gondolatával. Megajándékozott minket-, kárhozatra ítélt vámpírokat a végletekig felfokozott gonoszsággal. Egy ilyen ajándékot kár elpocsékolni, s valódi bűn megvetni. Ezt ki kell használni, főleg, ha az ember Petrovának született. Elvégre, bosszút is állhatnék a felmenőmért, nemde? - A Mikaelson családot valójában az ostoba érzelmek vezérlik. - Kijelentésem dobpergésként vezette be a következőt, ami szélviharként fog mindent elsöpörni, s talán a jelentéktelen életem is azzal fog véget érni. Körmeimmel szó szerint ereimbe martam, olyan mélyen beleakasztva azokat, hogy jó pár percig eltartson a gyógyulás, majd nyakláncomhoz nyúltam, melynek retesze pár csipet hamut rejt. - Nézz magadra! Gyöngébb vagy, mint a harmat ... - Mondtam szaggatott hangon, verejtékezve. - ... kedvesem! - Zártam le a mondatot egy aljas pillantás kíséretében, majd lecsukva szemeimet hagytam, hogy megtörténjen az, aminek meg kell történnie. Íme, csorog belőlem a vér, s mellkasomon porzik a hamu.
A hozzászólást Anna Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 25, 2012 7:54 pm-kor.
Kellemes a nap melege, hiszen tavasz van, s a természet ekkor éled újra, új növények, termések, de mit sem ér ez egy magam fajta vámpírnak. Hiszen hány tavaszt láttam már, és még mennyit fogok életem során?! Hiszen életem hossza máig ismeretlen még számomra is, s az idő múlásával lesz egyre ismeretlenebb, hisz erőm egyre több, ahogy élettapasztalatom is. Minden egyes kornak megvan a maga szépsége, de egy mindig örök marad... Hiába tudnak rólunk, vámpírokról, mindig lesznek óvatlanok, kiknek vére tovább élteti halott szívem, s halott testem egyaránt. Lehet akár verőfényes napsütés, vagy sötét éjszaka, mindig lesznek olyanok, akik nem hisznek a rólunk szóló mesékben, s csak élik életüket, mintha örökké tartana. Ezt gondolta szegény Elise is, mígnem el nem vettem azt, amiből neki csak egy van... Az életét. S hogy mi történt velem ismét? Nem tudom, de elvesztettem az utat, melyet eddig tapostak lépteim, sűrű rengeteg, melyben forgolódom, s nem találom a kiutat. Az érzelmek útvesztője ez, melynek örökké a rabjává válhatok, hiszen mindig a közelben ólálkodva várja a megfelelő pillanatot a támadásra, s most meg is találta. Elvesztettem a hidegvérem, de már nem is érdekel, hiszen Niklaus valahol az átkával van elfoglalva, a többiek pedig ki tudja merre járnak. De nem is érdekel most ez engem, csak a magány. Mely körülölel, s felemészt, szenvedést, és kínt hozva unalmas létezésembe. Nem vágyom társaságra, mégis lassan felállok a fűből, és a lovamhoz sétálok, hogy felülve rá elvigyen következő uticélomhoz. Mr. Jefferson cseppet sem kicsi házához. Rég ismerem a férfit, s még mielőtt verbénás kúrára fogta volna magát megigéztem, így mint régi jó barátot, úgy fogad, pedig gyűlölt előtte, bár maga sem tudja miért. De nem is baj, hogy most óvatos, hiszen nem sejti mit rejteget oly féltve házában, s csak egy szó, s minden szeretefoszlik. Ha jól hallottam Annabelle itt rejtőzik, s bár én nem haragszom rá, mégis oly szórakoztató lenne, ha a ház lakói tudomást szereznének kilétéről. Persze ugyanúgy elárulhatna engem is, de a tudat, hogy megbosszulhatom talán erősebb bárminél... Hamar megtalálom a férfit, és feleségét, kik csendesen beszélgetve sétálnak a csodás tavaszi délelőttben, majd hamar megtudom, hogy a pletykák igazak. Thomas a terasz felé mutat, hogy ott megtalálom, kit keresek, s ahogy közeledem, ismerős illatot érzek meg hirtelen. Hát a pletykák igazak, igen Annabelle mindig is szerette a fényűzést, és ez az évek távlatából sem változott. De fél, s látom, hogy megismert, hisz egyből reménytelen rohanásba kezd, de tudnia kell, előlem nem menekülhet. Pedig nem akarom bántani, de ha így fél, ellenem is elkövetett valamit, mely megtorlásra vár? Amint az erdőbe ér, vámpírsebességet vesz fel, de egyenlőre én csak némán sétálok, majd lában alatt megzörren a virágcsokor, melyet felvéve én is fegyorsítom lépteimet. Mikor a közelébe kerülök, megtorpanok, s gondolataim a távolba szöknek, de nem olyan távol, hogy hagyjam a lányt megszökni. Felrémlenek a viták Niklaus-szal, ki hagyta, hogy az ifjú Annabelle vezesse félre apánkat, s tudom sokat rontott a kapcsolatunkon. Folyton játéknak használta a lányt, ki élvezettel tűrte, hogy Niklaus úgy rángassa, ahogy kedve tartja, sőt, talán Annabelle akarta így. Mintha neki erre volna szüksége, de ebből is látszik, nem tudja mi is az a szerelem. Nem mintha én meg tudnám fogalmazni, de a hiánya igencsak szembetűnő számomra. Emlékszem hányszor kértem a lányt, hogy elfeledtethessem vele fivérem, de ő hajthatatlan volt, s haláláig az is lesz. Gondolataim ismét visszatérnek, s az erdős részen vagyok, Annabelle-t keresve. A csokor, melyet elhagyott szánalmasan lóg a kezembe, mint aki nem tudja, mire jó, ha leszakítanak egy pár virágot, s összekötözik. Némán teszek pár lépést, majd mikor megbizonyosodom, hogy honnan is hallom a lány halott szívének ritka verését, felgyorsítva lépteim előtte termek. Erős ujjaim hamar a nyaka köré fonódnak, hogy a légvétel sokkal nehezebbé váljon, kissé szorosabbá válik szorításom. Szemeim vörössé válnak, majd egy enyhe figyelmeztetés kíséretében finom nyakát szorító kezem mutatóujja a szájára tapad. - A helyedben csöndben maradnék Annabelle! - Suttogom, s hangom vészjóslóbb mint valaha. Annabelle ezt az énem nem ismerheti, hisz soha nem találkozott még vele [color=slateblue]- Valamit elvesztettél... -[color] Adom át a csokrot ismét, de arcom rideg, s érzelmek mintha soha nem is léteztek volna rajta. Szemem fagyos, szinte már borzongást kelt, de talán elérem, hogy Anna ne akarjon menekülni, hiszen felesleges... Nem tudom mi ütött belém, csak azt tudom, hogy nem vagyok önmagam, s nem tudom, ki is vagyok valójában, csak létezem, semmi több... De a lét eme formája mintha örömmel töltené el a lelkem, hisz nincs más cél, csak a vér, a vadászat, csak ez irányít. Aki ismer, aszerint ez nem én vagyok, de mi van, ha ilyen vagyok, csak egy másik énem - az erkölcsös én -, igyekszik elnyomni azt, ami valójában vagyok?! Mi van, ha ez vagyok én? Egy vérszomjas ragadozó, kit a vér irányít?!Hiszen ennyi év távlatából honnan tudhatom, milyen is vagyok? Hiszen a korok jöttek, s mentek, s formáltak, ahogy a társadalom is, és azóta rengeteg megmásíthatatlan változáson esett keresztül a személyiségem. Néha már magam sem tudom ki is vagyok. Egy olyan vámpír, ki erősebb mindenkinél, vagy egy vámpír, aki emberségre vágyik?! Honnan tudhatom, mi az igaz valóm, s mi a célom e földön? Hiszen a kor melyet idáig megéltem meghaladja az emberi képzeletet...vészjósló tekintettel nézek végig Annabelle-en, miközben szemeim ismét barnává válnak. - A helyedben menekülni sem próbálnék, hiszen ha vámpírt kiáltok nekem előbb hisznek majd, mint neked kedvesem...! - Tekintek a fák sűrűjébe, de persze készen arra, ha Annabelle esetleg menekülni próbál... Talán ő is látja, hogy nincs minden rendben, hisz az a férfi aki vele szemben áll nem az, akit ő megismert. És valahol tényleg megváltoztam. De mi változtatott meg?Az az én titkom, de a csalódás közrejátszik a változásomban. Hiszen évszázadok óta hiába keresek valakit, kit szerettem, s szeretek a mai napig. A családom elfordult tőlem, s Niklaus-tól vártam ezt a legkevésbé. De hogy mi a valódi oka megkeseredésemnek és féktelen haragomnak, magam sem tudom. S a lány habozása a válaszokkal haragomat táplálja, s egyre erősebben marja lelkem minden egyes szegletét. Vámpírgyorsasággal csökkentem a köztünk lévő távolságot, hogy testünk szinte összeér, s mikor megszólalok, Annabelle érezheti hűvös, halott lehelletem, mely az arcába csap. [i]- Nos? Nem akarsz valamit elmondani nekem? - [i]Suttogom, mint aki nem tudja, mit tett a lány, de sejtem, hisz én mindent megsejtek idővel...
Tárgy: 1776 - Charlottesville, Virginia Szer. Szept. 12, 2012 5:10 am
my sweetest elijah
1776.
Tisztában vagyok minden egyes mozdulattal, amit teszek, és minden egyes döntéssel, amit hozok. Közel négyszázhetven évesen ideje volt már önállósítanom magamat, és a puszta változatosság kedvéért is ugyan, de szükségem volt a nyilvánosságra. Okkal és okosan bújtam elő, és ahogy azt Niklaus is tanította, a lehető legbefolyásosabb ember közelébe férkőztem. Mi tagadás, a jól szituált társaság az ínyemre van, de az itteni légkör nem ér fel azzal a harmóniával, amit a szülőföldemen töltött pár nap alatt éreztem. Európa, pontosabban Bulgária lenyűgöző volt, de tudván, hogy Niklaus ott keresne először, úgy döntöttem, hogy tovább állok, s megpróbálom kiélvezni a vámpírlét előnyeit, ha már úgy is kárhozatra vagyok ítélve. Tény, hogy öngyilkos ötlet volt ellopni azt a maroknyi hamut, de épp az izgalom teszi nagyszerűvé az életet. Ostoba mód évszázadokig menekültem, holott egy árva lélek se követett, s talán Niklaus még csak nem is jött rá a csínyre… De kár tagadnom, hogy a bujkálás minden egyes percét élveztem, mi több, mindennél jobban vágytam, s még most is vágyok a büntetésemre. Elvégre, egy áruló nem kerülheti el a halálos végzetét, hisz az előbb, vagy utóbb úgy is rátalál. Nos, készségesen várom azt az átkozott, s egyben áldott pillanatot, de addig is, szeretném kiélvezni a szabadságomat, hisz itt vagyok egy meseszép kertben, s vidáman iszogatom az almabort, miközben tekintetem Mr. Jefferson-ra szegeződik. Nyomorult léleknek be nem áll a beszélőkéje, pedig már órák óta az aláírt nyilatkozatról áradozik. A tavaly kitört háború puszta gondolata is nevetséges számomra, akárcsak a közelben piknikező-, nagyságos ranggal bíró emberek. Vámpír vagyok, s kihasználva ezt, másodpercek alatt letéphetném a leendő elnökünk fejét, s akár megtölthetném borral, hogy pohárként funkcionáljon, de a már említett változatosság, és a kényelem miatt nem teszem meg. Mellesleg, a megunhatatlan kényelem, és a végletekig felfokozott figyelem mellett magaménak tudhatom a biztonságérzetet is, ugyanis ezek az ostobának tűnő emberek tudnak a vámpírok létezéséről, s már-már kezdenek összeesküvés elméleteket is gyártani. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a lehető legjobbtól tanultam, mivel a most uralmon lévő elnök, avagy Mr. Adams fűszerként használja a verbénát, sőt ..., meggondolatlanul még a pincében lévő titkos kis ültetvényét is megmutatta a minap. Nevezhetjük úgy is, hogy épp az oroszlán barlangjába költöztem, de amióta tudok a Vadászról, szó szerint tömöm magamba a vasfű származékait, legyen az tömény, vagy akár folyékony halmazállapotú. Roppant kellemetlen, hogy nem tudom megigézni őket, pedig rengeteg szadista, és obszcén gondolat kering a fejemben, de mindez mit sem számít, ha egyáltalán nem gyanakszanak rám. Nem túlzok, hisz számukra csupán egy külföldi árva vagyok, akit minden áron meg kell védeni, elvégre, kár lenne értem, legalábbis szerintük túlságosan gyönyörű teremtés vagyok ahhoz, hogy a jelentéktelenség magába szippantson. Fölöttébb figyelmes úriemberek, mi tagadás. Úgy beszélnek hozzám, mintha egy féltve őrzött gyémánt lennék, holott minden egyes kimondott betű értelmetlen számomra. Képtelenek felmérni a szavaik jelentőségét, vagy épp súlyosságát, s annak ellenére, hogy nem tudják, s nem is tudhatják meg a valódi kilétemet, zavar, hogy tudatlanként kezelnek, még akkor is, ha megpróbálják ezt nem éreztetni velem, s ostoba virágcsokrokat nyomnak a kezembe, ahogy azt Mr. Jefferson is tette az imént. — Ó, ez csodaszép! Igazán kedves Öntől — mondtam csöndben, majd szerényen elmosolyodtam. Végül is, egy hozzám hasonló-, magányos árvától az ember illedelmes viselkedést vár el, s kár lenne tagadnom, hogy élvezem a színjátszást. — Mr. Jefferson, kérem ... mégis mivel érdemeltem ki mindezt? — Sejtelmesen beletúrtam a hajamba, tudván, hogy e kéjes mozdulat hatására Thomas Jefferson ágyéka alaposan-, szinte már fájdalmasan meg fog dagadni. Éreztem, ahogy testében lüktet a forró vér, s zavara láttán önkéntelenül is mosolyra húztam a szám. Nevezhetnek alpárinak, vagy istenkáromló cédának, de számomra túlontúl szórakoztató az ilyesmi ahhoz, hogy ne tegyek egy pár kínos megjegyzést, vagy mozdulatot, s mielőtt bárki is megkérdezné, a becses felesége csöppet sem zavar. — Ugyan, szóra sem érdemes! — Pár perc hezitálás után megszólalt remegő baritonján. Kezeit ökölbe szorítva-, körülfonta felesége derekát, s sétára hívva-, odébb tessékelte a nőt. Meredten bámultam őket, ahogy egyre távolabb haladnak, s eltakarva a napfényt-, kezemet homlokomhoz emeltem, hogy jobban szemügyre vegyem a közeledő pontot, ami lassan kezdett valóságos árnnyá alakulni. Ugyan az arcot nem sikerült azonosítanom, az ismerős illatot akár mérföldekről is képes lennék megérezni. Viszont, ez az illat egyáltalán nem jelent jót, s számomra akár végzetes is lehet. A bőrömet mentve-, zavartan felálltam, s egy halvány pukedlizés után reménytelen futásba kezdtem. Rohantam az erdő fele, kezemben a Mr. Jefferson-tól kapott csokorral. Abban a pillanatban, ahogy beértem az erdőbe, s megbizonyosodtam arról, hogy eltűntem az emberek szeme elől, tempómat vámpírokhoz méltóra gyorsítottam, miközben eldobtam az eddig oly' szorosan tartott virágcsokrot. Óvatosan húzódtam meg egy tölgyfa mögött, remélve, hogy még nem súlyt le rám a végzet, aki jelen esetben nem más, mint Elijah.
Kezdőlap
Tárgy: Re: 1776 - Charlottesville, Virginia 
>
|| 
|| 
|| 
