Hamiskás mosoly jelenik meg az arcomon Elisabeth kérdésére. Hogy elég-e a hibridjeimnek az alkohol a kikapcsolódásra? Ha egy ember kérdezné, nem lepne meg túlságosan, hiszen mit sem tudnak a halandók arról, hogy mit eszünk illetve iszunk meg, és mit nem. De Elisabeth vámpír, ahogy a hibridek is félig. Nem különbözünk olyan nagyon, csupán abban, hogy mi erősebbek, és talán kicsivel gyorsabbak vagyunk, na meg nincs ránk hatással se a nap, se a hold. De a vámpír énünk ugyanolyan, mint ő. Néha beérjük az alkohollal is. Persze ha vérre szomjazunk, akkor egy kis whiskey nem sokáig lesz elég. Szerintem ma este nem fognak vadászni a bajtársaim, de ha úgy éreznék, hát én nem tiltom meg nekik. Ennyi szórakozás kijár.
A világ, mármint az a része, amelyik tud is a természetfelettiről, nincs hozzászokva a hibridek gondolatához. Ezzel is tisztában vagyok. A legtöbben nem is sejtik, mi mindenre vagyunk képesek, és miben vagyunk mások. Az ismeretlen dolgoktól pedig mind tartunk valamilyen szinten, hiszen nem tudhatjuk, hogy mire számítsunk. Az pedig nekem csak jó, ha tartanak a barátaimtól. Egy előny, amivel élnem kell, ezért nem is áll szándékomban felvilágosítani a lányt, bármilyen tévhitei is vannak velünk kapcsolatban.
- Szerintem egyelőre beérik az alkohollal is - válaszolok látszólag biztatóan, de sejtelmes mosollyal az arcomon.
A táncparketten Elisabeth hamar beveti ellenem a kis "fegyvertárát", ami nincs ellenemre, de őszintén szólva még nem tudom, mit kezdjek vele. Egyelőre csak sodródok az eseményekkel, és élvezem a táncot, de attól tartok, nem pont ugyanolyan szórakozásra vágyunk mi ketten. Vagy talán mégis. Csak előbb ki kell fordítanom önmagából, hogy ő is ráébredjen, hogy mit is akar. Végigsimítok lassan a karján lefelé, amit a nyakamhoz emelt. Aztán a kezem tovább halad, majd a csípőjénél állapodik meg, és kicsit közelebb húzom magamhoz.
- Azt nem is engedném meg, én sem akarok feltűnést - jelentem, miközben felém fordul. Hirtelen mozdulattal elkapom a kezét, amivel a nyakamat karmolássza. Fél pillanatig a szemeibe nézek, majd engedek a szorításon, és a számhoz emelem a karját.
- Csináljunk mást! - súgom a tenyerébe, és még mindig a szemeit nézem. Aztán egy csókot nyomok a csuklója belső felébe. Annyira élvezem a hatalmat, amit most rajta gyakorolhatok. Hogy láthatom a pillantásán, mennyire menekülne előlem és a múlt elől. Oh, és mennyire igyekszik leplezni.
- Gyere! - húzom ki a legközelebbi, szűk folyosóra. Amint odaérünk, másodpercek alatt a falhoz préselem, egyik tenyerem végigsiklik a combján, fel a szoknyája alá. Közben a nyakát csókolom. Rajtunk kívül csak egy férfi van még ezen a folyosón.
- Hé, menjetek szobára, srácok! - szól ránk, miközben elhalad mögöttem. A pillanat tört része alatt kapom el, és vágom őt is a falhoz Elisabeth mellett, majd tépem is fel a nyakát a fogaimmal. Egy-két korty, aztán szembe fordítom a fazont.
- Maradj mozdulatlan, és ne is próbálj meg menekülni - igézem meg, majd a lányhoz fordulok. - Szolgáld csak ki magad, kedvesem... - mosolyodom el, miután megtöröltem a szájam sarkát.

Hmm... Valóban semmit nem változtam volna? Fene tudja, milyennek ismert egykor, és milyennek lát most. De én úgy vagyok vele, hogy minden egyes nap egy új tapasztalat, hacsak nem a világtól elzárva töltöd. És ha már ezer éves is vagyok, mindig van valami, amit megtanulhatok, megtapasztalhatok, és ezek az új élmények állandóan formálják a jellemet. Ez nem csak nálam van így. Mindenkinél. Sosem lehetünk ugyanazok, mint akik tegnap voltunk. Persze a változás nem gyökeres egyik napról a másikra. Mégis úgy hiszem az egyetlen állandó dolog az életben a változás. Még csak nem is úgy nézek ki, mint pár száz évvel ezelőtt. A divat, a ruha és a hajviselet módosítása sokszor teljesen új külsőt kölcsönöz az embernek. Na de ha nagyon általánosítani akarunk, természetesen ugyanaz a Klaus vagyok, aki voltam. Ugyanolyan megfontolt, ravasz, vagy kegyetlen tudok lenni. De ugyanolyan kedves és udvarias is. Igen, bizony vannak dolgok, amik viszont soha nem változnak. Ennyi.
- Nyugalom, kedvesem, már nem lesznek az utunkban. Lefoglalták magukat a pultnál. Tudod, a hibrideknek is ki kell ereszteni olykor a fáradt gőzt, akár csak bárki másnak... - Ezzel úgy érzem, válaszoltam a szemeiben csillogó kíváncsiságra is, ami a bajtársaimat illeti. A hibridek még elég szokatlanok, és talán meglepőek is lehetnek a sokat megélt vámpírok számára is, annak ellenére, hogy már jó pár hónapja munkálkodom az elterjedésükön.
- Nos igen. Ha egy kis izgalomra és kalandra vágysz, jó helyen keresed - mondom, majd ravasz mosoly rajzolódik az ajkaimra. Tánc közben Elisabeth kicsit fordít a helyzetet, háttal fordul nekem, és hozzám dörgöli magát. Mondhatnám, hogy meglep ez a gesztusa, de egyáltalán nem. Vérbeli kurtizán, és úgy látszik, ez nem olyan valami, ami ki lehet nőni, vagy le lehet vedleni. Egyik kezemmel végigsimít a combja külső oldalán felfelé, a másikat a derekáról a hasára simítom.
- Mit szólnál, ha a régi szép idők emlékére vadásznánk egyet együtt? - hajolok a füléhez, és suttogom a szavakat csábítóan, hogy csak ő hallja. Óh, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy már új életet kezdett. Az információk akkor is eljutnak hozzám, ha nem akarom, vagy ha nem érdekel valami. Sokan vannak, akik megpróbálnak a kegyeimbe férkőzni, és emiatt informálnak engem, nyomozgatnak nekem akkor is, ha nem kérem. Így annak ellenére, hogy sosem indultam Elisabeth nyomába, miután lelépett, pontosan tudom, hogy mikor és kinek a segítségével szokott le az embervérről, és tért rá a nyulak útjára. Akárcsak egykoron Stefan. Nem tudom, mi van a mai vámpírokkal, hogy mind önként puhulnak így el. Annyira lehangoló. Gyalázatos és gyomorforgató. Állatok vére. De éppen emiatt izgalmas ez a kérdés, amit feltettem a lánynak. Kíváncsi vagyok, hogy próbálja majd elhárítani a kérésemet. Akciót akar? Mellettem megkaphatja, ha elég bátor. De szerintem ezt ő is tudja.

Muszáj elmosolyodnom azon a szende, "én nem csináltam semmit" típusú mosolyon, amit felém villant, amikor utolérem, és enyhén megrovó szavakkal illetem. Ártatlanul pislog rám az őzikeszemeivel, melyek mégis elég árulkodóak, ha az ember, vagy mondjuk ne egy embert vegyünk, inkább egy tapasztalt, sokat élt hibridet, tehát ha egy hibrid jól megnézi. Tekintetéből máris kiolvashatok egy kis riadalmat, mintha egy csapdába csalt kis nyuszi lenne. Valljuk be, élvezem az ilyen, és ehhez hasonló helyzeteket, ezért minden pillanatot hagyok hosszúra nyúlni.
- Jó rég volt, nem igaz? - kérdezem az újralátásra. Még hogy örül! - Úgy... háromszáz éve? Gyönyörű vagy, mint mindig, kedvesem - ejtek meg egy bókot kedves mosollyal, csak a szemeimben csillan egy csipetnyi ravaszság.
- Sőt! Azt kell mondjam, jól áll neked a huszonegyedik század... - teszem még hozzá, mielőtt táncolni invitálnám.
- Erőfitogtatás? A barátaimra gondolsz? Elnézést kérek a nevükben is, ha megijesztettek volna. - mondom még mindig kedvesen. Nem én hívtam őket ki a folyosóra, maguktól jöttek. És tényleg nem állt szándékomban megfélemlíteni velük Elisabethet, hisz ennél jobb módszereket is találhattam volna erre, ha valóban ez lett volna a szándékom. A reakciója ennek ellenére valahol mégis csak szórakoztat.
Jelzek a fiúknak a tekintetemmel, hogy nyugodtan visszamehetnek a pulthoz iszogatni. Jó tudni, hogy bármikor ugrásra készek, és számíthatok a segítségükre, de most nincs szükségem rájuk. Amint a lány a kezembe helyezi a kezét, a táncolók közé vezetem, majd a hátára csúsztatom a másik kezem, és hamar felveszem a tánc ritmusát.
- Na és mondd, csak, mi hozott téged ide a mi kis városkánkba? - teszem fel az első kérdésemet érdeklődve fürkészve az arcát. Igen, Mystic Fallsot a saját városomnak neveztem, és tartom én is, hisz itt születtem, ezen a területen, itt nőttem fel, itt kezdődött minden, és annyi minden köt ide immár. Az elmúlt ezer évben már-már úgy tűnik, hogy a világ minden zegét-zugát sikerült felfedeznem magamnak, rengeteg helyen megfordultam, sok szépet láttam, hallottam, tapasztaltam, de az ember - és ahhoz hasonló lényeg - nem vághatják el a gyökereiket, nem tehetik meg-nem-történtté a múltat. Így a sok rossz emlék ellenére is igen, ez a hely a szülőföldem, ez a város az otthonom.

Figyelem a lányt, ahogy táncot lejt ezüst ruhájában egy idegen, valószínűleg halandó férfival. Nézem, figyelem, de az ital jobban lefoglal, mintsem igazán foglalkozzak vele. Van nekem ennél jobb dolgom is most. Azonban feltűnik, hogy ő is észrevesz, és minő meglepetés: felveszi a nyúlcipőket, és menekülőre fogja. Igazából tényleg nem erre számítottam tőle. Amikor azonban megszólítom, és még sietősebbre lesz neki a távozás, már tagadhatatlanul felkelti az érdeklődésemet. Vajon miért akar elszökni előlem? Persze az elválásunk évszázadokkal ezelőtt elég érdekesre sikeredett. Ha lehet azt elválásnak nevezni. Akkor is csak lelépett, se szó, se beszéd. De nem érdekelt annyira, hogy utána akarjak menni. A vámpírok jönnek, és mennek az életemben. Vannak akik a halálba mennek, sőt, én kísérem oda őket. Vannak, akikkel csak elválnak útjaink. Stefan is jó példa erre. Hónapokig együtt lógtunk, már-már az öcsémként tekintettem rá, az sem zavart, hogy összeállt a húgommal. Pedig Rebekahnak nem sok udvarlója mondhatja, vagyis inkább mondhatta el ezt magáról. Aztán volt Stefan, nincs Stefan. Kitöröltem az emlékeit, és mindenki mehetett a maga útjára tovább. Akiket megkedveltem, akár egy kicsit is, nem voltak mellettem biztonságban hosszútávon. Elsősorban természetesen Mikael miatt nem. De olykor tőlem sem. Elisabeth Franco egy jelentéktelen pont volt a múltamban. Egészen mostanáig. Ezúttal azonban sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. Vajon fél tőlem? És ha igen, van is oka rá? Vagy csak tisztában van az erőviszonyokkal, és azzal, hogy nem szeretem, az árulókat? Ez az este már amúgy is kezdett elég unalmas lenni, és nézzenek oda! Tálcán kínálja magát a mai program. Nem hagyhatom szó nélkül távozni. És ő sem gondolhatja, hogy ilyen könnyen megszökhet előlem... ismét.
Olyan gyorsan kerülök elé a kis folyosón, hogy még az ő vámpírszemeinek is alig látható, nem hogy a szegény halandóknak. Azoknak fel sem tűnhetett.
- Máris menni készülsz? És hová rejtetted el a jó modorodat, kedvesem? Udvariatlan dolog így, üdvözlés nélkül lógva hagyni egy régi barátot - ingatom a fejemet hangomban némi rosszallással, de az arcomon szelíd mosoly játszik.
- Láttam, az imént még igazán jól szórakoztál. Remélem van számomra is egy táncod - nyújtom felé a kezem. Nem nagyon van más választása, mint hogy elfogadja. Ha én magamban nem lennék elég meggyőző, a lány mögött pár méterrel ácsorgó két hibridem talán már azok.

Nem alakulnak jól a dolgok. Illetve. Ahogy vesszük. Persze minden éremnek két oldala van, vagy ahogy még manapság mondani szokták: minden jóban van valami rossz. És fordítva. Mióta sikerült megtörnöm az átkot, és hibriddé válnom, minden második előrelépés után valahogy egyet hátra is lépek. Mintha táncolnék. Bosszantó. Nem mintha nem szeretnék táncolni. Csak nem így. A Mystic Falls-i csürhe egyre jobban bosszant. Minden alkalmat megragadnak, hogy keresztbe tegyenek nekem. Mégsem végezhetek velük, mert amennyi kárt okoznak, ugyanannyi hasznuk is van. Vigyázniuk kell Elenára, és tudom, hogy mind akár az életüket is adnák érte, ha azon múlna. Elsősorban persze a Salvatore testvérekre célzok, de ugyanez vonatkozik a többiekre is, és első sorban a Bennett boszira, de a vámpírvadászra is. Csak valahogy móresre kellene tanítanom őket egyszer és mindenkorra. Túl sokat képzelnek magukról, és most, hogy Esther és mindenre elszánt szipirtyói mindannyiunk életére akarnak törni, valahogy a magam oldalára kell állítanom az ittenieket. Valahogy alatt nem a szép szót értem. Sajnos már épp elégszer bizonyították, hogy az itt kevés. Az erőszakra reagáltak mindig is a leginkább, így folyamatosan kihozzák a legagresszívebb oldalamat. Hát vessenek magukra.
Szerencsére a hibridjeimre mindig számíthatok. Most is elkísért kettő ebbe a klubba, hogy kicsit kiengedjük a fáradt gőzt. Rendelek egy-egy Martinit. Aztán a következőt. És miközben lassan kezdek ellazulni, egy ismerős arcot vélek felfedezni a múltamból.
- Lám lám lám! Elisabeth Franco! - mondom csevegő hangon, de vámpírhallásával biztos vagyok benne, hogy ilyen messziről is hall engem. Megemelem felé a félig teli poharamat, majd újat kortyolok. Régi szép idők! Még az ezerötszázas években ismertem meg a lányt emberként, pontosabban kurtizánként. És valljuk be, édes kis szerető volt. Arról azonban nem sokat tudok, hogyan vált vámpírrá. Csak két évszázaddal később találkoztunk újra. Nem ért nagy meglepetésként a dolog. Ma annál inkább. A mostani körülmények között szép teljesítmény, ha valaki ekkora kort megélt már.