Caroline Forbes... újra és újra megrágom magamban a nevet; a lány - vagy, ha jobban tetszik, az önző ribanc - nevét, aki egy apró fizikai kontaktus nélkül is képes volt lerombolni az amúgy se virágzó életemet. Caroline-nak halvány sejtése sincs arról, hogy milyen vacak érzés az, amikor az ártatlansága ellenére először vádolni kezdik, majd közmunkára ítélik azt a férfit, akit a legjobban szeretsz; a férfit, akiért hajlandó lennél meghalni... és nincs menekvés, hisz a tanúk, pontosabban a kuzinomhoz hasonló, fennhéjázó ribancok szentül állítják, hogy ők bizony mindent láttak. Így akár én is mondhatnám azt, hogy a bácsikámat a saját lánya ölte meg - elvégre, ha nem is a szó szoros értelmében, de Bill-t Caroline vitte a sírba. Caroline és én... anyám szerint olyanok vagyunk, mint két tojás, de hahó, egyáltalán nem hasonlítok arra a lotyóra. Oké... elismerem, hogy van bennünk hasonlóság, pontosabban, külsőleg, hisz mindketten örököltük a híres Forbes külcsínt, és néha napján - talán - úgy viselkedem, mint az én jó öreg kuzinom, de mégis van egy apró, ugyanakkor kurvára jelentős különbség köztünk: míg Caroline eljátsza a szenvedő szüzet, én kész vagyok beismerni, hogy Chad-et miattam ítélték el, hisz én voltam az ismeretlen, szőke hajú lány, akit - a tanúk szerint - Mr. Berkowitz molesztált. Ó, szexuális zaklatásról beszélnek, holott ez szerelem volt, ez még mindig az. A tanúk valószerűtlen mondatait a média mégis úgy issza, mintha azok drága likőr cseppek volnának. Végtére is, ez Amerika, kedvesem... itt mindenki rosszindulatú, itt mindenki mindenben csak a rosszat, csak az elítélni valót látja. Itt az ideje, hogy én is elkezdjek ítélkezni. Azonban, én ként öntök az elítélt arcára.
- Nos, - húztam mosolyra az ajkaim szélét, majd az üvegért nyúltam - akkor egészségünkre!
Az, hogy egy-két enyhe lélegzetvétel után felhajtottam az üveg tartalmát, önmagában véve nem is olyan rossz dolog, hisz az előbbi manővert nem az ártatlan és szűzies Sophie-Anne tette, hanem a lázadó éveiben járó, mindig mindent tudni akaró Caroline. Briliáns, ugyebár? A kuzinom kétség kívül megérdemli azt, amit hamarosan kapni fog: elmarasztaló tekintetek fogják majd követni őt az utcán; mindenki elítéli majd... és nem csak őt, hanem Lizzie-t is - félreértés ne essék, utóbbival még soha nem kerültem nézeteltérésbe, de hiszek a két legyet egy csapásra elvben -, nem mellesleg a barátai is ki fognak ábrándulni belőle, sőt, talán az unalmas Gilbert Lány már meg is tette. S, hogy miért vagyok ennyire biztos a dolgomban? Á, bárki az volna a helyemben, hisz nem csak a bejáratnál időző srác dőlt be a mesémnek. A mellettem ülő, csinos lány is észrevette, hogy van hasonlóság köztem, és a kuzinom közt. Hmm... egy kis smink és ezek az undorító göncök csodákra képesek.
- Car... Carey vagyok - Carey? Úristen, mi a fészkes fene ütött belém? Tény, hogy fenyeget a lebukás veszéje, hisz szemmel láthatóan ismeri Caroline-t, de arra, hogy kitalálok egy újabb - pocsék - álnevet, még én sem számítottam. Isten tudja, talán a sok cselszövés és hazudozás kezd az agyamra menni. - Oké... Sophie Forbes ül melletted - nyújtottam felé a kezemet, fejemet pedig oldalra billentettem. Ahogy tekintetemet mélyen a szemeibe véstem, egy percre megfeledkeztem arról, hogy miért is vagyok itt. Gyönyörűek... mármint, a szemei. Amióta Mystic Falls-ban vagyok, még egyszer se mentem el szórakozni... még egyszer se gondoltam bele, hogy egyedül vagyok. Teljesen magam vagyok, egy barátom sincs errefelé, és tulajdonképpen senkire se számíthatok, hisz Caroline-tól még akkor se kérnék segítséget, ha épp haldokolnék. Szóval, magamra maradtam. Anyukám persze mindig készenlétben áll, de nincs szívem zaklatni őt. Végül is, mindjárt tizennyolc leszek, igazán hagynom kéne már, hogy éljen végre. Mindez idáig csak nekem élt, csak értem gürcölt éveken át, mert ugyebár a kedves apám a születésem után felénk se nézett. Ja, ez vagyok én: Sophie-Anne Forbes, az elcseszett kuzin. Annyira ostobának érzem magam most, annyira elcseszettnek. Mégis mi a fenét képzeltem? Mégis mi a fenét akarok elérni ezzel? Azt hajtogattam, hogy elégtételt akarok venni. Bill megérdemli a békét, hisz apám helyett apám volt, és ha valaki, hát akkor Ő biztosan fel tudott vidítani a rosszabb napjaimon, de vajon... vajon örülne, ha tönkretenném a lányát? Úgy értem, annak ellenére, hogy Caroline egy született kurva, a bácsikám tényleg szerette őt. Sőt, Caro volt a mindene, de hiába próbálkozott, a lány elutasította.
- Úristen - adtam hangot a gondolataimnak, miközben az arcomat a kezeimbe fektettem. Nos, vagy az imént magamba öntött ital szállt a fejembe, vagy teljesen elment az eszem.
- Caroline unokatestvére vagyok, és - kezdtem bele elnyúló hangon. Ühm... mit is kéne mondanom? Ennyire kétségbeesett volnék? Hiszen épp készülök megosztani a briliánsnak vélt tervemet, célomat egy ezer idegennel. Normális vagyok?! Á, kétség kívül nem - szóval Chad sem hiába hajtogatta annyit. Szép. - Szóval, szeretném picit megleckéztetni az én jó öreg kuzinomat, de néha mar a bűntudat - a hangom néhol megcsuklott. A részegség az oka - mondom én, de még a vak is látja, hogy az agyam épp felrobbanni készül. A magány valóban csöndes és kegyetlen gyilkos.

Szórakozás vagy munka, munka vagy szórakozás? Mindkettőre szükségünk van, s egyiket muszáj előtérbe helyeznünk, legalábbis azt mondják, hogy muszáj, de az én világomban ez másképp működik. Mit szólnál ahhoz, ha egyszerre űzhetnéd a kettőt? Az, hogy munkának nevezem Caroline életének megkeserítését, eléggé bizarr, de egy ideje hivatalosan is ezt tartom a foglalkozásomnak, és eszem ágában sincs felmondani, de az a ribanc teljesen kiborít. Szórakozásra, kikapcsolódásra vágyom, de bármennyire is szeretnék kicsit elrugaszkodni a valósággá vált rémálmomtól, egy percig sem hagyhatom Caroline-t fellélegezni, s mivel a minap egy briliáns gondolat suhant végig a fejemben, nem is fogom hagyni.
Unatkoztam, és köztudott, hogy az unalom képes ölni. Szóval, már-már félholtan cikáztam az üzletsorok között, amikor hirtelen megpillantottam egy plakátot: egy privát egyetemi buli, ahol a Caroline-hoz hasonló pillangókat nem látják szívesen, ezért a szerencsétlen, szőke unokatesóm megpróbál majd beosonni, arról nem beszélve, hogy halál részegre issza majd le magát. Csak idő kérdése, hogy valaki kiszúrja a nem épp odaillő lányt, majd hívja a rendőrséget. Hogyan fogom megúszni ezt az egészet? Mi sem egyszerűbb ennél! Nézd csak, alig léptem be az ajtón, máris üdvözölnek. Elég volt magamra akasztanom pár ronda darabot Caro ruhái közül, máris öregnek nézek ki. Pontosabban, úgy nézek ki, mint Caroline, mazochista változatban. Egyik Seriff sem örülne, ha a lányát kómásan, alkoholtól bűzölögve, félig-meddig megerőszakolva látná valaki. Valaki, aki elég vak lesz ahhoz, hogy összetévesszen minket, és elég béna volt ahhoz, hogy elbóbiskoljon pár percre, ami alatt a kuzinom neve véletlenszerűen felkerült a listára.
- Caroline Forbes - kéjelegtem nyálasan a fiúnak, aki értetlenül, elkerekedett szemekkel bámult rám, majd tekintetét gyorsan a papírdarabra költöztette. Úgy motyogott magában, mint egy down-szindrómás, de legalább a nevemet megjegyezte. Caroline ... Caroline Forbes. A lány, aki ma este tönkreteszi az életét, és besározza az anyja jó hírét.
- Rendben, Caroline! Bemehetsz - rebegte, miközben a boltív felé mutatott. Néhány pillantás, egy erőltetett mosoly, és már bent is vagyok. A buli voltaképpen nem igazán foglalkoztat, csak az a bizonyos gondolat tudja szebbé varázsolni az estémet.
Ahogy haladtam befele, lehetőség szerint minden fiúhoz hozzáértem, ezzel is emlékezetesebbé téve azt a képet, ami hamarosan be fog rögzülni a főiskolások tudatába. Mérget vennék rá, hogy jelen pillanatban én tűnök a lehető legszőkébb és legundorítóbb ribancnak ezen a bolygón, pedig épp az ellenkezője vagyok. Bevallom, hogy utálom ezt csinálni; utálom a sok ízléstelen göncöt, amit magamra kell aggatnom; utálom a buta szavakat, amelyek manapság elhagyják a torkomat; utálom azt, hogy nem lehetek önmagam, de ... nem magamért bújtam a rózsaszín Caroline álca mögé. Bill meghalt, és erről csakis a lánya tehet, senki más. És, ha így kell elégtételt vennem rajta, inkább leszek buta, és költözök el Póniországba, minthogy hagyjam, hogy az a szuka ártatlanul megússza. Gyűlölöm őt, és ezt hamarosan ő is érezni fogja. Azzal, hogy a halálba kergette Bill-t, lerombolta az addig gondosan felépítgetett hírnevemet; teljesen kifordított, mintha kitörölte volna a céljaimat - épp ezért fogom én is szép lassan tönkretenni azt, ami fontos számára. Lizzie-vel kezdem, és a beképzelt rögbijátékoson át, a fura legjobb barátnőig meg sem állok. Megölte Bill-t? Én megölöm őt! Még egy pohár abszint, és máris a földön fogok fetrengeni.
- Kérsz? - Vontam fel a szemöldökömet, majd odalöktem az üveget a mellettem ülő lánynak, elvégre tanúkra mindig szükség van.