Felrémlik előttem az a nap, mikor elváltak útjaink, mert ezt kellett tennünk, mert Katherine ismét hazudott. Hinni akartam, hogy még ott van az a lány, akit megismertem ötszáz évvel ezelőtt, de csak hazudott és manipulált, ahogy mindenki mással megtette ezelőtt. Ismeri a gyengém, és ki is használta. Igen, még én is tudok naiv lenni, és ez okozta azt a mély sebet, ami mára begyógyulni látszik, hiszen rengeteg dolgom akadt az elmúlt időben. A városunk élete felbolydult, ahogy a családunké is. Heteket töltöttem koporsóban, majd mikor kiszabadultam, csak próbáltam helyrehozni, amit Klaus elrontott, miközben észre sem vettem, mire is van szüksége. Kölcsönösen megsértettük egymást, de mostanra talán elég erőssé tettük a testvéri kapcsolatunkat ahhoz, hogy ne állhasson senki közénk. Főleg most, hogy a gyermek nincs közöttünk... Néha félek attól, hogy valaki rájön, hogy valójában a gyermek nem halt meg, de képtelenség, hogy bárki rájöhessen. Egy kis időre volt szükségem, és ide keveredtem, a helyre, ami egykor a szülőföldem volt, most pedig nem tudok máshogy rá gondolni, mint a hely, ahol minden tönkrement. Szüleink elvették tőlünk a döntés jogát, majd később itt akart anyánk véget vetni az életünknek, s azóta tudom, hogy ki kell állnom a családom mellett. Nem hagyhatom, hogy elveszítsek még egy testvért. Főleg most, hogy ennyi idő után ismét békében harcolunk egymás mellett Klausszal. Ezért küzdöttem. Most pedig felzaklat a múlt egyetlen darabkája, mégsem látszik arcomon, hogy Katherine jelenléte bármit is kiváltana belőlem. Ezt az egyet jól megtanultam, hogy hogyan rejtsem megvetés és fölény álcája mögé a meglepettségemet, melyet a tudat okoz, hogy ő már ember. - Ember vagy. Hát mégis nálad ért véget az ellenszer útja? - kérdezem némi gúnnyal a hangomban. Annyira őrizte és féltette, majd nekem adta, végül Silas kiszedte belőlem, hogy aztán Katherine szervezetét tegye emberré. Milyen érdekes, hogy pont ő vált emberré, aki rettegett ettől. Hiszen még meghalni sem akart. Megszökött, mielőtt elmondhattam volna neki, hogy a boszorkányok találtak egy módot, hogy visszatérhessen a halálból emberként. Nem kellett volna ötszáz éven át menekülnie az öcsém elől. Persze a gondolkodás sosem rá vallott, mégis képes volt ismét elcsábítani. Valahol bánom, de valahol kellemes emlékek azok, amiket együtt töltöttünk. Akkor azt gondoltam, hogy visszakaptam Katherine álcája mögül Katerinát. De tévednem kellett. Persze ez még velem is előfordulhat, de azóta szinte senkit nem engedek közel magamhoz. Nem tehetem meg, főleg most, ahogy a dolgok alakulnak. Kérdésén meglepődöm, és egy pillanatra elgondolkodom, mit is tehetnék vele, de a válasz itt van a nyelvem hegyén. Csak ki kell mondanom. - Miért gondolod, hogy bármit is tennék veled? - kérdezek vissza, és egy fölényes félmosoly játszik a szám sarkában. Tényleg nem terveztem vele semmit, én többnyire egyenes vagyok, csak akkor nem, ha feldühítenek. Persze New Orleans-ban többször is megtettem. Például, amikor megöltem Agnest. A saját szavaimat fordítottam ki, hiszen megtaláltam a kiskaput. Mindig megtalálom, ha arról van szó. Ha kell, fenyegetek, igézek és félemlítek a célom elérésében, és ez ezer év alatt mit sem változott. Ugyanolyan gyilkos vagyok, mint a fivérem, csak én csinos öltözet mögé rejtem, míg ő nyersen az arcodba vágja. A lényegen mégsem változtat. - Talán az a legnagyobb elégtétel, hogy nem teszek semmit, és hagyom, hogy olyanok közt élj tovább, akik megvetnek - ejtem ki kínzó lassúsággal a szavakat, melyek hónapokkal ezelőtt nem rám vallottak volna, de mégis én vagyok. Megváltoztam, és ez millió apró dolog együttes hatása volt. Nem bánom. Sőt valahol a lelkem mélyén még élvezem is a helyzetet...
Visszaváltozásom óta sok minden történet velem, sok borzalmas tett és cselekedet. Miután elhagytam Mystic Fallst, ellenségeim sorra kerestek fel, hogy végezzenek velem. Jó párszor azt hittem, itt a vég, de valahogy mindig megmenekültem. Később Thaiföldre költöztem és úgy éltem ott, mint hal a vízben – nem túlzok, még úszni is megtanultam a Thai-öbölben, de persze nem magamtól, hanem egy aranyos, segítőkész férfi segítségével. De a legjobb az volt abban az országban, hogy amikor csak kedvem támadt, lemehettem a partra és napozhattam kedvemre, miközben egy kellemesen felfrissítő, alkoholos mojitót szürcsölgettem. Óh, még most is érzem a szellők simogatását, a víz morajlását a varázslatos naplementében, a segítőkész férfi erős karjaiban elernyedve, miközben a finom homok a lábamat csiklandozza. Továbbá, le is barnultam, vagy csak én látom úgy? Áh, legalább nem kell szoláriumba mennem. Milyen szépek is voltak azok az idők… most visszagondolva rá, ebben a szent pillanatban igen ideális élménynek tűnik, viszont ez már csak egy elmék; egy emlék, amelyet az ember elfeledhet, életem egyik fejezete. De most ismét itt vagyok, Mystic Fallsban, egy üzletben, Elijahval egy fedél alatt. Talán túlságosan is elmerengtem a szép, régi emlékekben, hisz jelenleg is épp a kasszánál állok. Az eladós fürkészi tekintetem, farkasszemet nézünk egymással. Talán nem érti, miért nem indulok már el, de ez egy csodálatos emlékkép levetítése volt a sorsom eldöntetése előtt. A kasszás nő már szólni kíván, talán megszeretné kérdezni, hogy még akarnék-e valamit vásárolni, vagy inkább csak azt szeretné tudni, hogy mikor lépek már le. Félbe szakítom mondata első szavainál, majd egy erőltetett, visszataszító mosolyt legyintek rá: - Viszont látásra, és még egyszer elnézést a kellemetlenségért. – amint befejeztem a jópofi mondókámat, sarkon fordulok és ismét lehangolttá válik tekintetem. Bezzeg ha most vámpír lennék… de már csak egy törékeny ember volnék. Amint haladok a kijárat felé, gondolataim egyre inkább egy szó körül forognak; egy szó ez, amelyet életem során talán már magamnak titulálhattam, és ez most nem egy jelző, inkább egy ige: túlélni. Már látom a lábtörlőn levő, kicsit megnyugtató üzenetet. Mély levegőt veszek, egy pillanatra becsukom a szemem, majd átlépem a küszöböt. A napfény vakító, épp velem szembe süt, viszont Elijah jellegzetes bölcs hangját már hallom. Kicsit rideg, a tartalma pedig talán piszkálódó; de nem vagyok benne biztos, hogy ez a megfelelő kifejezés rá, inkább átmenetet képez a piszkálódás és a humorizálás között. De rám nézve ebben a pillanatban inkább lenéző, hisz biztos tudta, hogy azért szólalt meg a riasztó, mivel menekülni próbáltam előle. Most inkább nem felelek a mondatára egy árva szót sem, nincs mondanivalóm. Végre elmúlt a vakító fényesség; az ajtó két oldalán a cserepes pálmafákat egy szellő ringatja, kicsit talán a mini-ruhámba is belekap. A két bevásárlós zacskóm megzörren, ahogy az egyik cseréphez ér, majd oldalra nézek és ekkor meglátom Elijaht az ajtóban, az egyik pálmafa közelében. - Elijah… - halkan, alig hallható módon ejtem ki a nevét egy enyhe sóhaj kíséretében; talán a szél el is fújta már a nevét a messzibe, ahová én is kellene most fussak. Az arcomon a megdöbbenés jele látszik, bár nem tudom, miért meglepő számomra a jelenléte; farkasszemet nézek vele, a szívverésem egyre gyorsabbá és gyorsabbá válik, a pupilláim már rég kitágultak. Rám várt és most itt vagyok, vele szemben. Sok minden lejátszódik jelenleg a fejemben, de nincs arra szó, amivel ezt megtudnám fogalmazni. Olyasmikre is gondolok, amelyek leírhatatlanok, de az is megfordul a fejemben, hogy elég jól vagyok-e felöltözve erre a találkára, hisz mindenki tudja, Elijahnak milyen jó ízlése van az öltözködéshez. Az arckifejezésem mostanra már komorrá változott, próbálom fenntartani azt a látszatot, hogy nem vagyok annyira megijedve, ahogyan ő arra számíthatna. Azonban jó újra látni őt szemtől-szembe, de mégis félek tőle…vagyis, inkább attól, amit velem fog csinálni, ha rájön: ember vagyok. Fürkésző tekintete végigmér, szinte érzem a szemeit magamon. Biztosan most füleli sejtésének okát, viszont nem vagyok meglepődött, hisz én is ezt tenném. Végül szót is add észrevételének – vagyis, a majdnem észrevételnek, hisz nem mondja ki: de már mindketten tudjuk, hogy mire gondol. Nos, ha így állunk, akkor ne vesztegessük tovább egymás idejét: - Ugyan… hisz úgyis tudod. – a hangom rekedt, nehezemre esett kimondani, de megtettem. Kicsit meghúzom az ajkam végét, tudat alatt talán épp most futott át az a rettenetes főnév az agyamon, amely valószínűleg mindkettőnk fejében visszhangzik: ember. Próbálom kitalálni, mi tévő legyek most, hogy kiteregettem az összes kártyámat, így amint eszembe jut valami, gyorsan hozzácsatolom az előző mondatomhoz: - Szóval, mit fogsz most csinálni velem? – kissé megvető vagyok, vagyis, inkább zaklatott. Nem tudom, hogy őrá vagyok ideges, vagy inkább magamra. A két kezemet két oldalra emelem, mintha már át is adtam volna magam neki, majd a csípőmhöz csapom őket; a ruhával és fehérneművel teli zacskók megreccsennek. Szánalmasnak érzem magamat, egy senkinek, aki nem tud magával kezdeni semmit sem ebben a percben, hisz kivan szolgáltatva egy másik, hatalmasabb erővel bíró személynek – elnézést: ősi, több, mint ezer éves vámpírnak, akivel több időt is eltöltöttem egy szobában anno, akinek a szívemet is odaadtam és őszintén szerettem, de aztán a sors közbeszólt, ráadásul ő egy olyan férfi, aki az egyik legnagyobb főellenségem, Klaus bátyja és védelmezője. Na ebből másszál ki, Katherine!
First met after my transformation ☢ Beyoncé - Halo ☢ 840 word
Elijah Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
1027
► Total posts :
775
ORIGINAL VAMPIRE †
Tárgy: Re: Üzletsor Kedd Szept. 02, 2014 9:16 am
Katherine & Elijah
A múlt szele
Az életem megváltozott, mikor kiderült, hogy egy lány terhes Klaus gyermekével. Nonszesz gondolat, hiszen egy vámpír nem tud gyermeket nemzeni nem igaz? Persze könnyen elfelejtem azt az apró dolgot, hogy a fivérem nem csak vámpír, hanem vérfarkas is, és állítólag ez az énje engedte, hogy gyermeke lehessen. Különös tény ez, de mégis el kellett fogadnom, hogy Klaus végre megkaphatja azt, amitől talán minden olyan szeretetet megkap, amit még mi sem tudtunk megadni neki. Hiszen még mi is elfordultunk tőle időről időre mikor megpróbált elmarni maga mellől minket. Kit koporsóba dugott, kit nem, mint például engem. Én voltam, aki a legkevesebbet töltött az egyik doboz fogságában. Talán nekem ez volt a büntetésem, hogy el kellett viselnem, hogy nem menthetem meg a többi testvérem. De azóta már rá kellett jönnöm, hogy nem csak erről szólt az egész. Klaus úgy érezte, hogy cserben hagyja mindenki azzal, hogy más a véleménye. Igen, még én is megtettem, hogy a saját vérem ellen szövetkezve kívántam a halálát, de akik ezer éve gyűlölik és szeretik egymást, minden előfordul a kapcsolatukban. Most, annak r, hogy átadott Marcelnak egy dobozban, a viszonyunk majdhogynem tökéletesnek mondható, hiszen végre elértem, hogy szövetségre léphessünk, és úgy viselkedjünk, mint két testvér. Sőt talán ilyen viszony közöttünk már évszázadokkal ezelőtt nem volt, de szerintem ez is részlet kérdés. Hiszen ha ilyen jóban vagyok Klausszal, akkor felmerül a kérdés, hogy mégis mit keresek New Orleans-tól távol, Mystic Falls-ban, hiszen sosem akartam ide visszatérni. Nem a leárazás miatt jöttem ide, és különösebb okom nem volt. Egy esti kiruccanás, és reggelre már ismét otthon leszek. Olykor magam sem tudom, hova lyukadok ki, és sosem szoktam ilyen messzire kerülni, főleg, hogy most szükség van a segítségemre. Próbáltam valami információhoz jutni, ami segít, hogy ki akarhatja a gyermek halálát, de itt sem tudtak semmit. Szerencsére nem tudják, hogy a fivérem gyermeke él, hiszen Rebekah elvitte, és nála jobb kezekbe nem is kerülhetett volna. Viszont aggodalomra ad okot Hayley viselkedése is, ami miatt vissza kell indulnom most azonnal. Az üzletbe is csak véletlenségből keveredtem. Végül lekapok egy fekete inget a többi közül, és indulok is a kasszához fizetni, vagy nem fizetni, mikor meghallom a kapu éles sivítását. Vámpír füleimnek igazán kellemetlen a hang, így oda kapom a fejem. Visszateszem az inget oda, ahonnan levettem, és a zaj kiváltóját is megkerülve surranok ki a majdnem üres boltból, hogy kinn az ajtóban várhassam meg a nőt, akit oly sok éven át szerettem, s mikor hittem, hogy végre viszonzásra lelnek az érzéseim, hogy megtaláltam a lányt, akit megismertem, ismét tőrt döfött a lelkembe. Megszokhattam volna már. Most mégis itt van, és szinte szándékosan ható találkozás előtt állunk sok hónap után. Megvárom, míg végül kijön, addig egy pillanatra sem mozdulok a helyemről. - A híres Katherine Pierce elfelejt fizetni? - szólalok meg, mikor már hallótávon belül ért. Hangom halk, de hallható, rideg és kissé elutasító is. Nem tudtam megbocsájtani neki azt, amit tett, és nem ma lesz az a nap. Mégis elégtétel számomra, hogy összefuthatunk. - Olyan más vagy, mi változott? - kérdezem, miután végigmértem, és a hallásommal próbálom kitalálni, miért olyan más egész lénye. Sebezhetőbb, szinte már... emberi. Csak nem? Nem létezik, hogy Katherine ember legyen. Bár az egész élete, amiket tett az emberekkel... igen méltó megtorlást választott neki a sors. De ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Csak egy vámpír vagyok, aki összefutott egy régi szerelemmel. Egy nővel, aki megismert egy részt belőlem, amit soha senki. Egy része a múltamnak, semmi több...
Megbocsájtás; egy szó, mégis megannyi fogalmat foglalhat magába. Van akinek túl sokat ez nem jelent, de van akinek igen. Utóbbi személyeknek ez az egy szó sorsdöntő lehet: megváltoztathatja az életét, vagy épp romba döntheti azt. Emberek milliói tapasztalhatják ezt a gesztust nap mint nap, mégsem tűnik fel nekik erőssége, fontossága. Pedig igen nagy a jelentősége az életünkben, néha észre sem vesszük; hisz ha megbántjuk szüleinket, testvéreinket, nagyszüleinket, mi természetesnek tartjuk, ha megbocsájtanak. Sokszor nem is kérünk elnézést tőlük, ők mégis megteszik, hogy feledik bűneinket. De van, hogy bűnösségünk már túl nagy ahhoz, hogy azt el lehetne feledni, a szőnyeg alá seperni. Sajnos én ezt az érzést élem át minden egyes nap, amikor a napsugár először megcsillan orcámon a reggeli napfelkeltében. Ma is átéltem ezt az érzést… Érzem, hogy valami, vagy inkább valaki közeledik. Érzem, ahogy a szél egyre közelebb fújja hozzám. Nem tudom, hogy féljek-e vagy inkább ne, hisz e szellő lágy simogatása szinte már elringat; feledteti velem összes gondomat. Bár tudom, óriási veszélyben vagyok, mégis vágyom ki, a friss levegőre. Unom már magamat a négy fal közt tengődni, unom, hogy minden nap újraolvasok egy több, mint kétszáz éves könyvet, unom, hogy magamban vagyok és ezért néha kötögetek, unom, hogy úgy érzem, mintha már elhagyott volna az életkedvem és unom, hogy már régóta pókhálósodok; komolyan, már csak egy sereg macska hiányzik… Kisminkelem magam, felöltözöm egyik dögös ruhámba és elmegyek vásárolgatni Mystic Falls ruhás-üzleteibe. Bevallom, nem egy mall, de én sem aranykanállal a számban születtem sőt, még ezüsttel sem. Itt állok az első üzlet előtt, az ajtó két oldalán cserepes pálmafák állnak, a lábtörlőn pedig egy üzenet áll. Bemegyek és azonnal megakad a szemem azon a csinos, vérvörös ingen. Igen! Én őt akarom! Serényen kiválasztom a saját méretemet, majd egy kevés útbaigazítás után a próbafülkébe megyek. Szerencsére jó a méret, így megveszem. Már épp távozni szeretnék, amikor meglátom a fehérnemű részleget. Vörös, párducmintás, fekete… minden megtalálható itt. Le is veszek egy fekete csipkés darabot, és magamhoz teszem: szerencsémre pont a méretem, de azért felpróbálnám; ennek érdekében megfordulok – a fehérneműt még mindig magamon tartom, épp készülnék a próbafülkéhez menni, amikor meglátom Őt. Nem merem kimondani a nevét, még gondolatban sem! Nem lehet, még meghallja. Itt áll előttem körülbelül öt méterrel a férfi részlegen: ő is nézegeti a ruhákat; pontosabban az ingeket. Óh, milyen jól is áll rajta a mostani inge… és az az öltöny… szinte érzem a kölnije illatát; de várjunk csak, ez az az illat! Ezt a kölnit kapta tőlem egy éve, amikor még együtt… Nem! Nem gondolhatok erre! Ő egy vámpír, plusz, ami még rosszabb: egy ős és Klaus féltestvére. Nem lehet! Most nem lehetek vele! El kell innen szöknöm, ki az utcára, a tömegbe, ahonnan talán még elfuthatok előle. Normális léptekkel, nyugodtságot sugalva közeledek lépésről lépésre az ajtó felé. Annyira figyelek arra, hogy nehogy valami feltűnőt csináljak, hogy el is felejtem, a fehérnemű még mindig a kezemben van. És ekkor megszólal a riasztó… Minden összeomlik előttem egy másodperc alatt, a szívem egyre gyorsabban ver; hogy lehettem ennyire ostoba? Meg sem merek fordulni, hisz tudom, már észrevett. De akkor mégis mit csináljak? Lépteket hallok magam mögül, vajon Ő az? Nem merem megkockáztatni, hogy a szemébe nézzek, arra egyszerűen most képtelen vagyok; hisz mai napig is olykor-olykor felelevenítem utolsó találkozásunkat, akkor pedig én hagytam el őt, bár könnyekkel küzdködve, az utca közepén. Rémes pillanatok voltak azok, ami mégis szép bennük, az az, hogy ő is benne van a stílusos, elegáns megjelenésével, a belőtt hajával, ami mindig olyan tökéletesen van megcsinálva és ott vannak azok a vértől duzzadt ajkai... Amíg itt állok eltudom olvasni a lábtörlőn levő üzenetet: “Sose hagyjon el benneteket a remény.” E szent pillanatban ez most jól jönne. Közben a lépések magam mögött nem folytatódnak tovább, már a hátamnál áll. Hamar becsukom a szemem és erősen szorítom őket: nem tudom, miért, talán félek attól, amit látni fogok; vagy épp attól, amit már soha többé nem fogok. Ekkor valaki megfogja a vállamat, a szívem a torkomban dobog, a lábaim kissé megremegnek, azt hiszem felment a vérnyomásom... De nem az ő kezei azok, ez a kéz valaki máshoz tartozik, valaki máshoz, akit úgy neveznek, hogy őrség. A kezemből szinte már kitépi a fehérneműt az őr, pedig én akarom azt a darabot! Túl jól nézz ki ahhoz, hogy itt hagyjam... amúgyis, ha meg kell halnom, akkor ez a fekete fehérnemű már nem oszt, nem szoroz a helyzetemen. Már nem érdekel, hogy Elijah is itt van; ha eddig nem vett észre - amit kétlek, akkor most úgyis észre fog sőt, már az sem érdekel, hogy még fel sem próbáltam ezt a nyavaja fehérneműt! De, hogy mégis fenntartsam a jó látszatot, ki kell magam magyaráznom. - Sajnálom uram a kellemetlenségért, csak megakartam nézni a kijárat melletti polcokat, de ekkor megszólalt a riasztó és kissé besokkoltam. Tudja, nemrég volt egy balesetem és kissé most könnyen pánikoló vagyok. Viszont, azt a darabot kérem vissza, mert megvenném. - Szinte kirántottam a kezéből, olyan erővel vettem el tőle a szettet: lehet a stressz miatt? Vagy inkább csak az zavar, hogy nem törhetem ki most azonnal a nyakát? Lassan, ráérősen odamegyek a kasszához, majd kifizetem a majdnem lopott cuccot. Jelenleg minden alkalmazott elég undokan néz rám, még egy új zacskót sem adott az eladós, mondván, tegyem a másik mellé. De nem baj, Miss Pierce kisasszony ezt is túléli.
First met after my transformation ☢ Beyoncé - Halo ☢ 873 word
A hozzászólást Katherine Pierce összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 03, 2014 8:45 am-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Üzletsor Szomb. Júl. 12, 2014 9:53 pm
Kendra & Lara
In a world full of fantasies reality can hurt.
Figyelem ahogy az emberekhez megy, és egyenként mindet megigézi... Lesben állok, és ha csak egy rossz mozdulata is lesz, ő is úgy végzi, mint ahogy ez férfi a lábam előtt. De szerencsére nincs szükség erre, ugyanis nem áll szándékában bántani egyiket sem, és következő szavai hallatán az is kiderül, hogy miért. Mondjuk nem hittem volna, hogy találkozni fogok ilyen vámpírral is, de akkor örülök, hogy nem vágtam rögtön belé, az első kezem ügyébe kerülő éles tárgyat, majd pedig öltem meg. Nem is csak, hogy megmentett, de még emberekből sem eszik. Vajon mennyi idős lehet... Kinézetre igencsak fiatal, ha tippelnem kellene maximum húsz. Bár ez a vámpíroknál lehetetlen megmondani, hiszen van aki alig húsznak néz ki, és mégis több száz éves. Van egy olyan sejtésem, hogy Jensen most nagyon lekiabálná a fejem, amiért nem öltem őt rögtön meg. Szóval azt hiszem ezt a kis incidenst nem fogom neki elmesélni, a lány meg reménykedhet, hogy nem fut össze vele. - Áhhá... Értem. Örülök, hogy létezik ilyen vámpír is. De honnan is tudod, hogy vadász vagyok? Ha jól emlékszem, én nem mondtam még egy szóval sem. - Kérdezek vissza, bár ez lehet kicsit nyilvánvaló, hiszen egyáltalán nem rémültem meg a vámpírtól, ahogy tőle sem, ráadásul én mondtam neki, hogy igézze meg a többieket. Na, mindegy... Így utólag rájövök, hogy hülye kérdést tettem fel, de ez van.
Nem kell csodálkoznia ha kissé gyanakvó és elővigyázatos vagyok, hiszen ő vámpír, míg én vadász. Következő kérdésén viszont muszáj elmosolyodnom. - Nem lett volna túl szép, ha megölnélek, pontosan az után, hogy te megmentetted az életem. - Felnevetek és kezdem kicsit elengedni magam. legalább már tudom, hogy jól döntöttem, és tényleg nem érdemelte volna meg azt a karót. Ha ő nem bánt senkit, akkor azt hiszem megérdemli, hogy életben maradjon, és kétlem, hogy magának választotta ezt az életet. Talán még majdnem sajnálom is, amiért egy szörnyeteg lett belőle. - Persze, segítek. Majd kitalálunk valamit. Biztosan van itt valami hátsó ajtó, és a testet pedig bele tudjuk rakni egy ruhahordozóba. De remélem elég erős vagy, mert neked kell kivinned... ha én viszem valószínűleg rájönnek, hogy nem egy ruhát cipelek. - Körülnézek, majd újra a vámpírra pillantok. - Nézd meg, hogy van-e hátsó ajtó, én pedig keresek egy ruhahordozót. - Mondom, majd ügyet sem vetve az emberekre, a pénztár mögé lépek, és szétnézek... Ha mást nem, majd még egyszer meg lesznek igézve, az már a legkevesebb. Mikor megpillantom azt amit keresek, magamhoz veszek egy nagy fekete zsákszerű hordozót, és a földön heverő test mellé lépek. Egyedül aligha tudnám beletuszkolni, így megvárom Kendrát ezzel.
- Egy pillanat. - mondom neki, majd oda megyek az 5 emberhez és szépen megigézem őket, hogy felejtsék el azt amit imént láttak. Még csak az kéne, hogy lebukjak. Elég, hogy a szüleim elől titkolom ezt az egészet, és mindenki előtt. Csak is 3 ember tudta eddig, hogy vámpír vagyok, de most mit tehettem volna?! Nem akartam, hogy ez a szörnyeteg bárkit is bántson. Még egy vadászt sem. Mikor végzek az igézéssel vissza sétálok a lányhoz és próbálok a fejemben helyre rakni minden félét. Vadász és ég sem ölt meg... - Azért mentettelek meg, mivel utálom az olyan vámpírokat akik ölnek. Ha inni akar akkor vagy igyon tasakos vért, vagy ne csapoljon szárazra senkit. Illetve utálom az olyanokat mint ő. - mondom és a cipőm orrával kicsit meglököm oldalt. Azt még nem tudom, hogy a holttestet hogyan fogom innen a plázából kijuttatni innen úgy, hogy ne bámuljanak meg, mert nincs hangulatom minden egyes másodpercben igézni, igézni és igézni. De csak kitalálom valahogy, hogy mihez tévő legyek. - Vadász létedre miért nem szúrtál le mikor megtudtad, hogy vámpír vagyok? - teszem fel neki a kérdést ami már 5 perce szúrja az oldalamat. Tényleg kíváncsi vagyok ara, hogy mi oka lehet engem életben hagyni. Persze ne azt mondom, hogy öljön meg mert azt nem akarom. Csak kicsit fura számomra, hogy elvileg a vadászok minden vámpírt megölnek, de ő még is életben hagy engem. Mondjuk ha megpróbál ártani nekem simán megtudom magamat védeni. - Majd segítesz kérlek őt eltüntetni? - kérdezem tőle barátságos hangnemben. Mivel nem annyira ismerem Mystic Fallsat és az itt élő embereket ezért csak reménykedek, hogy Larával többre megyek, mint egyedül. Mondjuk az biztos, hogy az ő segítségével hamarabb megfogom tudni ezt a problémát, mint egyedül. Már csak az a kérdés, hogy engem életben fog e hagyni... Nagyon nem akarom úgy végezni, mint ahogy a lábunk előtt heverő férfi.
Soha nem értettem, hogy a vámpírokat miért mondják halhatatlannak. Szerintem nem azok. Egyáltalán nem azok. Azért vagyunk, mi vadászok, hogy ezt be tudjuk bizonyítani. És már nem egyszer sikerült is. Abban nem kételkedem, hogy hosszú életűek tudnak lenni, ha meg tudják magukat etetni rendesen, és meg is tudják magukat védeni, de semmiképp sem halhatatlanok. Persze vannak erősebbek is közöttük, akiket még én sem szívesen bolygatok meg, de vannak erősebb vadászok is. Az ötök. Ők azok akik képesek szinte bármire. Nagyon szívesen találkoznék az egyikkel... Biztosan nagyon sokmindent tudnék tőle tanulni, és ha jól tudom, az egyik itt is van a városban. Talán részben ez is vonzott egy kicsit. Minél többet szeretnék tudni a vérszívókról, és arról, hogy hogyan lehet megölni őket, még egy ilyen szorult helyzetben is, amilyenben jelenleg vagyok. Nem tudok mozdulni, és lassan tényleg kezd eluralkodni rajtam a félelem, a pánik, az érzés, hogy meg fogok halni. Kár, hogy gondolattal nem lehet gyilkolni... Akkor valószínűleg már rég halott lenne. Ó, mit meg nem adnék ezért a képességért! Már éppen kezdek belenyugodni sorsomba, mikor mégis történik valami. Ismét bejön valaki az üzletbe. Visszafojtom még lélegzetem is, hiszen az első gondolat az volt, hogy az illető ember. Viszont a második gondolat már kicsit másabb. Egy pillanattal később már előttem áll, közöttünk pedig az a rohadék, törött nyakkal. Tudom, hogy ez nem elég neki a halálhoz, így még mielőtt bármit is mondanék, előrántom a táskámból a mindig magamnál tartott karót, és a földön fekvő vámpír szívébe vágom. Nem akarom megkockáztatni, hogy esetleg felébred, és újabb őrjöngésbe kezd. Csak ezek után pillantok fel a nőre. A pillantásom kétségbeesett. Ő ezt nem tudom minek tudja le... Valószínűleg annak, hogy épp most támadott meg egy természetfeletti lény. Pedig nem. Egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg. A meglepettségem oka, hogy épp most mentett meg egy természetfeletti lény. - Ööö... Hello, Kendra! Én Lara. - Nyögöm
ki nagy nehezen, miközben úgy nézek rá, mintha épp szellemet látnék. Miért vámpír? Nem ölhetem meg, éppen az után, hogy megmentette az életem. Mi lesz ha megbánom, hogy nem öltem meg? De azt is megbánhatom, hogy megöltem. A fenébe! - Köszönöm, hogy megmentettél, de azt hiszem a többi embernek szüksége lenne egy kis igézésre... - Intek kezemmel az öt nő felé, akik rémülten néznek minket, bár még mindig nem szólnak egy szót sem. Mondjuk nem csodálom, hogy nem tudnak mit mondani, viszont nem kéne, hogy bármelyik is élmeneküljön, hiszen a fickó igézete már nem valószínű, hogy működik, halála után is. Ámde erről még én sem tudok túl sokat, viszont nem most akarom kipróbálni, főleg egy ilyen zsúfolt helyen, mint ez. Bármikor bejöhet egy újabb ember... - Miért mentettél meg? - Kérdezem pár perc néma csend után. Meg kell tudnom mindent erről a nőről, hogy tudjam jól döntök-e, ha életben hagyom. Vajon mit tenne most egy másik vadász? Megölné? Nem tudom. Megmentett. Egyáltalán ő tudja, hogy vadász vagyok? Lehet, hogy sejti, elvégre igencsak kevesen hordanak maguknál karókat a táskájukban. Tényleg nem tudom mit tegyek most vele.
Immár sikerült - nagy nehezen - kiismernem az itt élő embereket és magát a várost. Nem mondom, hogy könnyű az életem, mert nem. A szüleim előtt titkolnom kell mivoltomat és igazából mindenki elől titkolnom kell, mert senki nem tudhatja meg azt, hogy vámpír vagyok mert nyomban megölnének. Vadászni is nehezemre esik a magam fajtákra, de apám előtt mutatnom kell azt az álcát, mert nem akarom, hogy rájöjjenek a titkomra. Mindössze a 2 legjobb barátnőm tudja ezt a titkot. Ők is csak azért, mert megbízom bennük. Ők pedig bennem bíznak és tudják, hogy inkább meghalnék mintsem, hogy megöljem őket. Úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek a plázába venni pár új ruhát, kiegészítőket és megpróbálom kiszellőztetni a fejemet és kiszakadni az otthoni légkörből. Minél kevesebbet kell a családommal lennem, mert félek, hogy rájönnének erre az egészre vagy még rosszabb... Bántanám őket, pedig nagyon nem akarom. Mikor oda érek a plázába, bemegyek az első boltba amit meglátok. Épp a kedvencem úgy hogy jól járok. Avagy még sem... Mikor belépek a bolt ajtaján látom, hogy egy vámpír - mert tutira vámpír, hisz csak rá kell nézni, illetve arra amit művel - valakit egy falnak nyom és fojtogatja. Eléggé felelőlen húzás, gondolom nálam is kezdőbb. Sokáig gondolkodom azon, hogy mit tegyek, de nincs más választásom. Nem hagyhatom, hogy ez az a vámpír megöljön egy ártatlant. Nem szabad, az embereknek élniük kell. A vámpíroknak kell meghalnia. Akarom mondani a rossz vámpíroknak akik embereket ölnek, hisz ők nem érdemlik meg eme életüket. Én is emberi vért iszom, de általában tasakos véren élek. De ha arra folyamodok, hogy vénából igyak akkor sem ölöm meg az áldozatomat. Gyorsaságomnak köszönhetően pillanatok alatt a vámpír háta mögé suhanok és egy mozdulattal kitöröm a nyakát. Mindenki minket figyel ezért kicsit félek, hogy mik lesznek a következmények, de akkor sem hagyhattam, hogy ezt a lányt megölje. Igen kicsit én is felelőtlen vagyok, de én jót csináltam. Megmentettem egy ártatlant. - Kendra vagyok, szia. - mondom úgy mintha semmi sem történt volna.
Lassan három hónapja a városban vagyok, és még mindig nem csináltam semmit. Vagyis semmi olyat, amiért igazából jöttem. Nem gyilkoltam le egy rakás vámpírt, pedig szinte óránként látok egyet elsétálni a ház előtt, vagy ülni egy bárban, a parkban... De ez mind olyan hely, ahol nem eshetek nekik, feltűnés nélkül. De nem találtam semmi jelét barátnőmnek sem. Lassan tényleg kezdem hasztalannak érezni az itt létem. A három hónapba, egyetlen vérszívót sikerült megölni, és azt is milyen áron... A saját vérem árán. Nem felejtem el, ahogy előtte Jensen majdnem leszedte a fejemet, amiért majdnem megitattam egyet. Aztán mégis ez mentette meg az életem, mondhat ő bármit. Igazából fogalmam sincs mit gondoljak róla. Mármint Jens-ről, nem pedig a vámpírról. Annyira keményfejű, és annyira gyűlölni szeretném, de mégsem tudom. Utálom! Nem szeretek ezen agyalni, mert csak azt az önelégült fejét látom magam előtt, és felhúzom magam. Hogy lehet valaki ilyen rohadék, de mégis szerethető? Utálom! Áh... - Lara, fejezd be! - Szólok magamra, mielőtt még teljesen felidegesítem magam az a hülye miatt. Muszáj valamivel elterelni a figyelmem, méghozzá valami olyannal, ami közben még véletlenül sem kalandozhatok el férfiak, vagy halhatatlan vérszívók felé. Meg is van! Vásárlás! Olyankor csak magamra tudok gondolni, ráadásul az üzletsor tömve van emberrel, nem merészkedik egyetlen ragadozó lény sem oda. Úgyis itt az ideje néhány újabb cuccot venni magamnak, hiszen... Nem! Nem akarok tetszeni senkinek! Csakis magamnak. Semmi több.
Próbálok minden nem oda illő gondolatot kiűzni fejemből, bár ez annyira megy, mint mikor azt mondják, "ne gondolj az elefántra" és aztán természetesen máson se jár az eszed, mint egy szürke nagy elefánton. Gondolom mindenki ismeri már ezt az érzést. És azt az érzést is, mikor különböző anyagú, szépségű, és nagyságú ruhák kerülnek a kezeim közé. Választani szinte lehetetlen, és csak abban tudok reménykedni, hogy nem az összes ruha fog jó lenni rám. Nem vagyok milliomos, hogy ennyi ruhát meg tudjak venni magamnak, és szinte megnyugvás, mikor némelyik túl nagynak bizonyul, vagy a színe nem áll jól nekem, esetleg túl rövid. Majd végül három zacskóval a kezemben, és egy óriási vigyorral a képemen, suhanok be egy újabb üzletbe. Viszont itt valami más. A légkör túl fagyos, és mindenki tekintete mintha azt sugallná, "menj ki de gyorsan, amíg van rá lehetőséged!". De mire észbe kapok, hogy mi is folyik az üzletben, már késő. A vámpír megáll előttem és ugyanúgy megigéz, mint a többi... egy, kettő, három, négy, öt embert. Végigfuttatom tekintetem mindenkin, és ezzel persze rögtön le is leplezem magam, hiszen a rohadék rájön, hogy semmit nem ért az igézete. Következő pillanatban a falhoz szegezve találom magam, a kezemből minden kihullik, és szégyenkezve rá kell jönnöm... Tehetetlen vagyok. Erre nem készültem fel. Micsoda egy ostoba vadász vagyok, a fenébe is?! Nem tudok mozdulni se, ráadásul a levegővétel is igencsak nehezen megy, miután ujjai annyira erősen tartják torkomat. A fenébe! Hallom, hogy beszél hozzám, de egyszerűen nem tudok rá figyelni, csak akkor amikor már a képembe ordít. - ... és tudod mit teszek a hasznavehetetlen emberekkel? - Ó! Ez nyilván nekem szól. A vérem tömve van verbénával, tehát nem veheti hasznomat. Valahogy érzem a válaszát, és egyre idegesebb leszek. Az üzletben mindenki csak figyel, de senki nem mozdul, csak néznek, nem is beszélnek. Biztosan meg vannak igézve. És én? Én mit tegyek? ~ Gondolkozz, Lara! Gondolkozz! ~
▲ ramaty lett :$ ▲ nincs zene ▲ 543 szó ▲ made by ▲
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Üzletsor Pént. Feb. 21, 2014 1:06 pm
Deirdre & Dominic
Január elején
Volt idő amikor ki voltak kapcsolva az érzelmeim, de azok az idők lemúltak, viszont manapság se vagyok valami érzelmes típus, sosem voltam az ami azt illeti. Mindig megtartottam magamnak, ha valakivel kapcsolatban volt valamim. Persze akadtak kivételek, de akkor sem voltam érzelgős, azt hiszem ezért is értettük meg magunkat olyan jól Damonnal, hasonlóak vagyunk ebben, nem is kicsit. Most sem hatnak meg Deirdre dolgai. Ráadásul már eleget éltem úgy, hogy valaki a sexualitásával akarjon irányítani, és mondhatom, kezdek immunis lenni a dologra, már nem csak ölel de fejjel is lazán tudok gondolkozni. Elégszer estem emiatt már pofára ahhoz, hogy megtanuljam a leckét és ne hagyjam, hogy egy nő befolyásolni kívánjon, azzal, hogy nő és megpróbál elcsábítani. Dolgom van Dee-vel, ki kell, töröljem magam az emlékeiből. Nem terveztem vele semmi különöset, szóval még elég képlékeny mit teszek vele abban a 24 órában, de egy biztos, el kell feledtetnem vele, hogy mi is vagyok. Veszélyes időket élünk ma, előkerültek az ötök, itt is jár belőlük egy vagy több, szóval semmi kedvem megkaróztatni magam egy ilyen mániákus vámpír gyilkossal. Deirdre meg egy jó szóra elkotyog bármit, legalább is a benyomásaim eddig ezt tükrözik róla. De én is tévedhetek és tévedtem is már nem keveset az életem során, ráadásul nem itt akarom a dolgaimat intézni, hanem egy sokkal nyugodtabb helyen ahol Deirdre nem tud kijátszani, mert nincsen hova futnia, itt viszont túl sok az ember körülöttünk. - Igazán remek, elengedlek, de ne szívózz velem, nem vagyok jó kedvemben. – Szólalok meg és lassan engedek a szorításon és hagyom, hogy levegőhöz juthasson. Had lélegezzen csak és szívja magába az éltető levegőt, addig nekem is van mit átgondolnom, és lopva ellenőriznem a környezetünket, hogy mennyien vannak körülöttem, észrevette-e valaki ezt a kis közjátékot, amit itt levágtunk. Pontosabban az én kis fojtogatásomat. A kezem a nyakáról a derekára csúszik, és nem lököm le a kezeit, a kis hajhúzást is elnézem neki, nem veszem fel, érzem rajta, hogy egészen más indítatásai vannak. Kicsit olyan mintha Stockholm szindrómája lenne, de nem nagyon izgat a dolog, helyette csak felállítom lábra és magamhoz húzom. Ő ezt a pillanatot választotta arra, hogy megszüntesse a közöttünk lévő távolságot így a számítása bejött és nem is utasítottam el, csak kicsivel később húzódtam el. - Csak nem felajánlkozol nekem? – Aztán egy kis vigyor fut át a képemen. – Pont nekem mondod, hogy ne harapjak? – Kérdezek vissza, aztán a derekán tartom a kezem, mintha egy pár lennénk, és így indulok el vele a lakásom irányába. A kezem a derekát úgy fogja át, hogy nincs esélye lelökni magáról és elmenekülnie, amúgy pedig gyorsabb vagyok nála, simán el tudom őt kapni, és azt teszek, vele mait csak akarok. - Nem terveztem semmi olyat, ami az életed fenyegetné, amennyiben te sem provokálod ezt ki. Amúgy meg semmi jó elrontója nem vagyok, Deirdre, legyél jó kislány és én sem leszek veled rossz. – Válaszolok egy korábbi kérdésére, amit felém intézett mielőtt még fojtogatni kezdtem volna. Nem szívesen csinálom ezt, már, mint, hogy így összeölelkezve menjek el vele a lakásomig, így megelőlegezek neki egy kis bizalmat és elengedem, hagyva némi távolságot. Nem igazán szeretem, ha csak úgy hozzám érnek, és ha nem muszáj vagy nem olyan a helyzet, meghagyom a teret. Ha szökni próbál, berántom a legközelebbi sikátorba, és kitöröm a nyakát egészen egyszerűen. Nem, azt hiszem azt mégsem, inkább csak teszek róla, hogy elájuljon és elviszem magammal. - Dominic. – Árulom el neki a nevemet elvégre hamarosa nem fog rá emlékezni, hiszen elfeledtetem vele azt, hogy találkozott velem. De azt biztosa, hogy hol lakom és mi is vagyok igazából, az leginkább tőle függ, mennyit hagyok meg neki magamról. Közben a jobb kezem a nyakamra teszem és megsimogatom, kiengedem a feszültséget belőle és be kell látnom kissé szeszélyesen viselkedtem az utóbbi percekben.
A lakásom a Mystic Grill épületében található, ott a legfelső szinten terül el, nem kis alapterületet birtokol és a nagy többségében a fehér uralkodik benne. Nem vagyok a rendrakás nagy híve, így a zongorán van néhány holmim, nadrág ing, amit épp ott hagytam el, a konyhában már nincsenek ott a kajás dobozok, sem az üvegek azoktól ma már megszabadultam, a hűtőben csak két dolog van, kutya konzerv és bourbon. Másra nincs szükségem, rendelni szoktam, ha enni is akarok. Az ajtót természetesen zárom a lány után, itt az ablak sem opció neki, több emeletet zuhanna, szóval, elég csak a bejárati ajtót bezárnom mögötte.
music:Breath Of Life | note: A következő mehet a lakásom nappalijába | words: 719 ⊰
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Üzletsor Kedd Feb. 18, 2014 10:52 am
Dominic & Deirdre
Ó, hogy a fene enné meg az én szerencsétlen, peches formámat! Nyilván vannak olyan vámpírok is, akikkel zöldágra lehet vergődni. Mert valahol azért mégiscsak emberek, és mint ilyen, különbözők. Hogy én miért éppen egy ilyen konok, arrogáns fószert fogtam ki, akivel nem jutok egyről a kettőre…? Éppen sóhajtanék, amikor ujjai erősebben fognak rá a torkomra, így egy erőtlen kis nyögés hagyja el az ajkam. Még éppen kapok levegőt, ha nagyon akarok. Kénytelen vagyok a légzésre koncentrálni, ami jelentősen ront az alkupozíciómon. Mivel tudnám a fejébe verni, hogy erőszakkal nálam semmire sem megy? Az ex-bántalmazott nők életét élem, és nem ez az első alkalom, hogy az oxigén megvonásával akarnak jobb belátásra bírni. Hogy úgy mondjam, rutinos fojtogatott vagyok. Ugyanakkor egyre inkább elkerekedett szemekkel meredek rá. Nem, nem a félelemtől és nem is a meglepettségtől. Hahó, Mr. Korgóhasú-Ragadozó! Itt kérem fuldoklás helyzete áll fenn! Hiába beszél hozzám, már egyre kevésbé jut el az agyamig a hangja, szemeim kezdenek szétcsúszni. Oh, hogy más helyzetben, egészen más környezetben mennyire odavoltam ezért az érzésért. De most inkább megrémiszt, és hazáig rohannék, ha épp nem tartana satuként fogva itt a kirakat előtt. Ha azt akarja, hogy… válaszoljak… lassan… el kell… engednie. Lassul még a gondolkodásom is, apró fehér karikák jelennek meg a szemem előtt, mint általában, ha az ember ájulás közelébe ér. Figyelem amit mond, és próbálok halványan bólintani, már amennyire tudok. Eszem ágában sincs elájulni, hogy szabadon elvihessen magával – ki tudja hová. Felfogtam, hogy ha akar megölhet. Csakhogy engem rosszul tanítottak, más elvek szerint szocializálódtam. A volt barátom ezerszer is a fejembe verte (igen, szó szerint), hogy ha a rosszfiúk el akarnak cipelni valahová, ahol majd „biztonságban leszek”, akkor ne menjek velük. Ha így is úgy is meg kell halni, hát legalább néhány szemtanú legyen. - Értettem, a francba is! – motyogom minimális levegő felhasználásával. – Persze, hogy élni akarok – „te tökfej!” teszem hozzá még magamban. Végre lazul a szorítása, és én mély levegőt vehetek. Elnyomom a természetes ösztönt, hogy fuldokolva köhögjek. Nem adom meg neki ezt az örömöt. Kénytelen leszek vele menni, mert ezt még egyszer biztosan nem csinálom végig. Az arca olyan nagyon közel került az enyémhez. Igen, ő is jó a színjátékban a jelek szerint. Persze nyilván volt ideje gyakorolni. Néhány évszázad csodákra képes! Reszketve fújom ki a nehezen megszerzett mély lélegzetemet, és a szemébe nézek. Más körülmények közt, milyen jó volna elveszni a tekintetében. Van benne valami leírhatatlan vonzás, valami, ami mágnesként ránt le a mélybe. Biztosan nem csak engem, valószínűleg nem különösebben kell vergődnie a táplálékszerzéssel. Az elhatározás tehát, minden józan eszem és logikám ellenére megérett: vele fogok menni, akárhová is visz majd. Blake életét sem kockáztathatom, túl kedves ő nekem ahhoz. Blake! Remélem megtalál majd még időben, mint ahogy megtalált a múltkor is. Mert mi van, ha csak erre megy ki a játék? Ha megvárja amíg kimegy a szervezetemből a verbéna, aztán kiszipolyozza belőlem az utolsó csepp véremet is? Mi lesz akkor velem? Mármint az egyértelmű halálon kívül. Nem akarok meghalni, még nem. Túl sok dolog van, amire vágyok még előtte. Megborzongok, amikor a fülembe súg. Minden egyes kis idegszálam megfeszül, végigszalad a hátamon a hideg egy enyhe kis reszketéssel kísérve. Te jó ég, de régen nem éreztem már ezt! Sürgősen beszélnem kell a lakótársammal, hogy dobja félre az erkölcsi aggályait, mert különben bepörgök a hormonoktól. Most is, teljesen megmagyarázhatatlan módon éppen azzal jönnek elő, aki az életemet fenyegeti. Csak jobb lenne, ha Blake tenné helyre az agyam, és akkor tudnék gondolkodni is néhanapján. Az ösztöneim hajtanak, és ez nem jó. Nagyban csökkenti a túlélés esélyét. Megnyalom a szám sarkát, próbálok hűteni magamon. Deirdre Chant! Azonnal szedd össze magad! Nem ugorhatsz rá erre a pasira. Éppen az előbb fenyegetett meg halálosan, a múltkor majdnem meg is ölt, nem szabad ilyesmikre gondolnom. Ennyire nem lehetek ösztönlény. Most nem! - Veled megyek. – suttogom, és mivel még nem rázta le a karjaimat, ezért folytatom a haja bizgetését. Puha, selymes. Pont olyan, amilyennek látszik. Keze a nyakamon valami extatikus élmény felé sodor, aminek ellen kéne állnom. Erősnek kell lennem, de talán most éhesebb vagyok, mint amilyen ő volt első találkozásunkkor. Ő nem tudott megállni, engem is lehet, hogy csak megállítani tud majd. Finoman húzkodok pár tincset, várom a reakcióját. Vajon rájuk is olyan hatással van, mint az átlagos, ember férfiakra? Nagyon remélem, különben pokoli lesz az az egy nap, amíg nem ürül ki a szervezetemből az az átkozott szer. Jobb lábam észrevétlenül az övé köré fonom, tovább játszva a szerepemet, ami részemről kezd nem szereppé válni. Lepillantok a kedélyes kis fehér szőrcsomóra, aki éppen türelmesen pásztázza az utcát. Róla legalább le van a gond. Egyértelműen sokkal engedelmesebb, mint én. - Veled megyek – mondom már határozottabban, de a hangom újra mély és rekedt is, ezúttal nem szándékosan. A fene vigye el Raynert, amiért nem tetszettem neki vagy valami ostoba barátságra hivatkozva ellenállt nekem – többször is. Ha akkor megtette volna amire szükségem van, most nem lennék ennyire kiszolgáltatott helyzetben, és nem hoznék ilyen képtelenül ostoba döntéseket az ádázul dühöngő hormonjaim miatt. – Egy feltétellel! – teszem hozzá, és már egészen elhal a hangom. Az utcán meglepően megszaporodtak az emberek, talán ebédszünet vagy valami ilyesmi van. Mellettünk is egyre többen sétálnak el, és már vannak, akik érdeklődve kóbor pillantásokat is vetnek felénk. – Ne harapj! – mormogom, és egyetlen határozott mozdulattal igyekszem azt a néhány centi távolságot eltűntetni, ami az arcunk közt van. Nos, ha sikerül meglepnem, akkor még az is lehet, hogy az én kedvem szerint játszhatunk tovább…
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Üzletsor Hétf. Feb. 17, 2014 8:06 pm
Deirdre & Dominic
Január elején
Kezem a nyakán, az ere fölött és érzem ahogyan az ujjam alatt lüktet. A pulzusa változó, korábban szapora volt, most fokozatosan lassul, majd valamivel később megint csak szapora lesz. Hangulatának megfelelően. Megfélemlítettem őt, de dacolni kezdett velem. Egészségére, de a dac egy idő után unalmassá válik a számomra, nincs benne semmi új, csak ugyan azok a körök. Számtalan nő jött már velem szemben, sokan gondolták úgy, hogy majd ha dacolnak velem, akkor felkeltik a figyelmemet, de az ilyen nők csak a vacsorámként végezték. Még a tombolós időszakomban is megválogattam, kivel milyen éhségemet csillapítottam. De ez az időszak már mögöttem van, próbálok nem gyilkolni, és nem ártani senkinek sem. Azonban ez a nő itt velem szemben már megint bosszant, pedig így vagy úgy, de törölnöm kell ez emlékeit magamról, és később a társából is, amit Dee elmondott neki. Nem akarom, hogy tudjanak rólam, de a verbena okoz némi gondot. Nem tudom addig megigézni, még a szervezetében van, de jelenleg nem is kaphatom őt a vállamra és rabolhatom el innen a nyílt színről. Az élet apró problémái, nem de? - Vagyis? Fejtsd ki nekem, hogyan is vadászik ránk? – A kezem még a nyakán van, és hagyom, hogy belesimuljon a tenyerembe, elvégre épp egy szerepet játszunk az embereknek, akik elmennek mellettünk. Nem kell nekik semmit sem tudniuk a kettőnk beszélgetéséről, sem arról, miért is van a nő nyakán a kezem. - Deirdre, ne játszadozz és ne dacolj velem, nem áll neked jól és ne feledd, mi van akkor ha felbosszantasz…- Nézek bele a nő szemeibe, hangom komoly, de ugyanakkor teljesen érzelem mentes. Ha azt hiszi, hogy ezzel elér valamit is velem szemben nagyon nagyot tévedett, a céljaim mindig elérem, lehet nem fogom megölni őt vagy a barátját, de erről nem kell tudnia. Szorítok a nyakán, hogy nehezebben tudjon levegőt venni, nem az a típus vagyok, aki könyörög és valahogy nem viselem jól ha semmibe veszik a szavaimat, különösen ha egy nálam sokkal gyengébb személy teszi ezt. Vámpír vagyok elsősorban, vámpír ösztönökkel, amik elég sokszor társulnak gyilkos hajlamokkal, én pedig az utóbbi néhány évtizedben elég labilis is vagyok, szóval nem igazán ajánlatos velem újat húzni, de Dee megteszi, hát látni fogja a következményeit. Kuncogása és elmélyült hangja nem hatott meg, amit az ábra is mutat, hiszen fokoztam a szorítást a torkán és a kezei is pont jó helyen vannak, én pedig közelebb hajolok hozzá. - Nem vagyok papagáj, hogy magamat ismételjem meg. – Szólalok meg halkan, ahogy a nyakát szorítom, fél kezem elég ahhoz, hogy gondot okozzak a légzésének, és ülve tartsam őt a másik kezemmel. Közben közel hajolok hozzá és mélyen nézek bele a szemeibe. - Nos, ha nem érted a burkolt célzásokat. Teljesen mind egy, hogy jössz-e magadtól vagy sem, de itt velem szemben nem győzhetsz. Teljesen mind egy, melyik utat választod. De megsúgom neked, képes vagyok arra, hogy megöljelek itt és most, teljesen észrevétlenül, úgy, hogy arra sem lesz időd, hogy kimond a nevemet. Mint ahogy említettem, nem az a célom, hogy meghalj, de ha nem vagy hajlandó engedelmeskedni, nekem úgy is jó, így is és úgy is hallgatni fogsz rólam. – Nézek bele a szemeibe és teljesen komolyan beszélek, nem hat meg a búgás vagy a pillogás, amúgy is a torokszorongatásom mellett nem tudom, meddig bírná ezt fojtatni. Figyelmen kívül hagytam elsőnek a kérdéseit, amiket feltett nekem. Egészen közel hajolok hozzá, hogy az orrunk szinte összeérjen, és ezáltal rejtve legyen az arca. - Válassz, élni akarsz vagy sem? Én kezdem elveszíteni a türelmemet. – szúrom neki oda, majd abbahagyom a nyomásgyakorlást a torkán és lazítok a szorításon, de még mindig a nyakán van a kezem. Majd megsimogatom a bőrt, ott ahol szorítottam. - A verbena csak azt akadályozza meg, hogy megigézzelek… - Suttogom bele a fülébe, a másik oldalon, mint ahol a kezem van. Uralkodom magamon, így nem harapom meg, az elég kellemetlen következményekkel járna a számomra. - Utoljára kérdezem meg tőled, Deirdre, velem jössz? – Kérdezek rá. Nem így terveztem ezt a találkozást vele, nem akartam bántani, de a türelmem véges és nem vagyok épp a legjobb kedvemben, hogy dacol velem és ellenáll.
A férfi a félelmemre hajaz, azt akarja, hogy reszkessek. Hát, eleinte sikerült is neki, de most már kezdek biztos lenni a dolgomban. Oh, igen, ismerem már ezeket a reakciókat. Bár sejtésem szerint ő másra vágyik, mint egy átlagos pasas azért azt hiszem ő is megtalálta bennem újra, ami kell neki. Vajon milyen az ízem? Finom vagyok? Milyen lehet egy vámpír számára a vér? Mint nekünk a bor? Vagy mint az égetett szesz? És köztük is vannak gourman-ok, akik nem esznek meg akárkit? El tudom képzelni, ahogy egy évezredes járkáló hulla ül a hatalmas márvány kandallója előtt, a padlót farkasok, tigrisek, oroszlánok és más állatok préme borítja, miközben ő kristály pohárból iszogatja valaki vérét mint egy somelier, csak épp nem borral hanem vérrel. Morbid egy elképzelés, de nem tudom hogyan működnek náluk a dolgok. Azt tudom, hogy ugyanúgy, mint akkor felébresztettem benne valamit, talán a szomjúságot, talán valami mást. De azt hiszem inkább a "korgó hasa" lehet az, amiről most szó van… Nekem úgy is jó. Ahogy a keze a nyakamon van, érzem, hogy az ereimben tomboló vérem lüktetését akarja kitapintani. Talán azért, hogy tudja mennyire félek tőle, de talán azért, hogy érezze mielőtt újra belém kóstol. Nyakam, fejem a tenyerébe hajtom, úgy simulok a kezéhez, mint egy méret után készült kesztyű. - Blake tud mindent rólatok, és nem vadászik rátok. Illetve nem úgy, ahogy azt te gondolod. –suttogom – Felőlem törölheted az emlékeit. Ő sem fogja bánni. – kicsit előre hajolok, hogy folytassam a járókelők számára megkezdett műsort. – De ugye nem gondolod komolyan, hogy majd veled megyek, önként és dalolva? – húzódik halvány mosolyra az ajkam, és felpillantok rá. Keresem a tekintetét, szeretnék elveszni a pillantásában olyan hosszan, amennyire csak lehet. Hiszen ha a barátom nem hazudott, akkor a verbéna most megvéd tőle, nem tudja manipulálni az agyamat. Legalábbis addig, ameddig ki nem ürül a szervezetemből. Valahogy hozzá kell jutnom minél előbb még egy nagy adaghoz, hogy a továbbiakban is biztonságban legyek. - Hm… ejnye-ejnye, hát így kell szobára hívni egy lányt? – kuncogok fel halkan és tőlem szokatlanul mély hangon. Már szinte el is felejtettem, hogy tudok így is nézni, ilyen hangon is tudok szólni. Bátorságom oly határtalan, hála az ostobaságnak, ami szőke üstökömben jött létre, hogy kinyújtom a karjaim, és a két vállára rakom őket. Épp jó, nekem így kényelmes lesz addig, amíg le nem söpri őket onnan a férfi. Elmélázok, hogy hogyan is kerültem ide, ebbe a helyzetbe. Miként lehet az, hogy a velem szemben álló hapsi megfenyegetett, hogy vagy vele megyek vagy megöli a barátomat. De válaszokat nem kapok. Talán nincsenek is, és lehet, hogy a véletlen idióta játéka miatt van minden. Vagy az én javíthatatlan kíváncsiságom miatt, nem tudom. - Azt hiszed, hogy csak kettőt szólsz, és már megyek is veled? – dünnyögöm a nyakába, aztán hátrébb húzódok – Kizárt dolog, kedvesem. Még a nevedet sem tudom, és meg kell értened, hogy okulva a múltkori kis találkánkból,vonakodok megint kettesben maradni veled. Ugye megérted, édes? – vigyorodok el, és ha még nem rázta le magáról a karjaimat, akkor a jobb kezem ujjaival finoman elkezdem tekergetni a haját a tarkójánál. – És, mit akarsz csinálni velem abban a 24 órában amíg nem ürül ki belőlem a szer? – nézek ismét a szemébe, éhesen, vágyakozva. Éppen annyira, amennyire az ő szeme volt megtelve éhséggel pár héttel ezelőtt, mikor lecsapott a nyakamra. Igen, kettőnk közül ő a ragadozó, én viszont gyorsan tanulok, és kiválóan utánzok bárkit.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Üzletsor Szomb. Feb. 01, 2014 8:38 pm
Deirdre & Dominic
Január elején
Még ember voltam és gyerek addig volt kutyám is, egy hatalmas újfullandi volt a társam sok dologban, a barátaim mellett, de mire én felnőttem ő túlságosan is megöregedett és megbetegedett. Apám agyon lőtte, mikor az állatorvos azt mondta a baja menthetetlen. Szerettem volna elbúcsúzni tőle, hiszen a kutya velem együtt nőtt fel, az ágyamban aludt, és nagyon ragaszkodtam hozzá, nem akartam, hogy meghalljon, még akkor sem, ha már öreg volt és nehezen mozgott, a verandán feküdve figyelte, amint én elindulok, arra amerre tetszik, és már nem követett. Még ekkor is olyan természetesnek vette,, hogy ott van velem a házban. Így mikor tizenhat évesen apám lelőtte a szemem láttára, nem kis sokkot éltem meg, és akartam apámmal verekedni. Azt hiszem, akkor vágtak elsőnek gyomron puskatussal. Azóta nem volt állatom, egyfelől, mert nem akartam, így elveszíteni egy barátot, másfelől a korábbi életmódom mellett nem fért volna bele, de Zokni csak úgy belecsöppent az életembe, és végül nem zavartam el, hanem a társam lett. Néha lehet elég groteszk látványt nyújthatunk így együtt, egy vámpír és egy kutya. De mind egy, nem számít a dolog. Zokniról a tekintetem vissza vándorol a nőre, és inkább kimondom a nevét, vele van most dolgom és nem mással. Beleborzong abba, amikor a nevén szólítom, keménykedik, de érzem, hogy mennyire is fél tőlem. Nem csaphat be, hiszen a heves szívdobogás, a száguldó pulzus, mind elárulja őt nekem. Tisztán érzem mikor fél igazán és mikor nyugszik meg. - Mikor tanulod meg, hogy egy magamfajtával szemben felesleges keménynek mutatkoznod? – Szólalok meg nem sokkal később, és figyelem őt, pillantásom az övét keresi, olvadt csokoládé szín szemeim az ő kék tekintetébe fúrják magukat. Megvolt a maga oka annak, hogy elvettem tőle a szipkát és elé is törtem azt, hogy utána a csupasz szálba szívhassak bele. Régen volt már, hogy dohányoztam, akkoriban még rendszeresen ittam vért, és a testem tökéletesen úgy működött mintha még emberi lenne. Látom ahogy néz, a tekintete mindent elárul, egyszerre fél tőlem, és sóvárog is utánam. Hasonló tekintettel nézett rám egyszer egy vadász is, aki tőrt döfött a mellkasomba, de benne még a harag is ott volt. Igazán érdekes élmény volt, hogy egyik keze a tőr markolatán, a másik az arcomon, egyikkel a tőrt mozgatta apró mozdulatokkal bennem, a másikkal az arcom simogatta és közben azt súgta, hogy egy gyönyörű szörnyeteg vagyok, akit meg kellene ölnie. Ekkor kötöttünk alkut. Deirdre, pedig hasonlóan tekint rám.
- Nos, a te viselkedésed is hagyott némi kívánnivalót maga után. Nő ritkán olyan nyers és bicskanyitogató, mint amilyen te is voltál, cicám. – Túl nagy már így is a figyelem rajtunk, többen felénk fordultak a sétálók és kirakat nézegetők közül. Ez a város pedig nem túl nagy, kifejezetten kicsi, és elég sokan ismerik itt a másikat. Emiatt megyek bele ebbe a játékba. Túlságosan is nyílt színen vagyunk, túl sok szemtanú, és túl sok nyitott fül. Jobb ha kicsit burkoltabban intézem a dolgaimat, és ráveszem, hogy szó nélkül kövessen a saját lábain, mert elég feltűnő lenne, ha feldobnám a vállamra és úgy vinném el magammal. Tekintve, hogy nem hagyhatom, hogy elsétáljon innen, mikor megharaptam és nem töröltem ki az emlékeiből magamat, ráadásul most meg verbéna van a szervezetében, ami miatt kénytelen leszel elrabolni őt, és addig fogva tartani, még ki nem ürül a szervezetéből, hogy módosíthassam az emlékezetét. De mindehhez, előbb rá kell vennem, hogy velem jöjjön, jelenetrendezés nélkül. - Tény, hogy nem loptad be magadat a szívemben, de ettől még nem utállak. De legyen, nem foglak kritizálni, ha te sem próbálsz meg újra felhergelni és nyugton maradsz szépen. – Egyezem bele abban, hogy most nem sértegetem őt tovább, elvégre az a célom, hogy velem jöjjön, és nem olyan nagy dolog most megtennem, hogy nem leszek vele szemben sem undok, sem kritikus. Később meg nem fog számítani egy cseppet sem. - Légy jó kislány, nem akarlak most bántani, de ha nem viselkedsz, nem garantálhatok semmit sem. – Halk hangon, szinte suttogva közlöm ezt vele. Valóban nem akarom őt bántani, sem megölni, de van amikor a szükség törvényt bont és emiatt mást kell mondanom mint amit gondolok, jelenleg pedig, az kell, hogy féljen és nyugton maradjon.
Kezem a nyakán, mutató ujjam az állán, majd ő valamivel később az én kezemre rakja az övét, és felhuppan a párkányra. Az ötlete nem is rossz, így akár egy hétköznapi párnak is tűnhetünk, akik egy kis civakodáson vannak túl és épp békülni próbálnak, így belemegyek ebbe a játékba, és közelebb húzódom hozzá. Jó ideje már annak, hogy nem nagyon szeretem ha idegen ér hozzám, csak úgy, de most én is akarok valamit, aminek az érdekében tennem is kell. Belépek a térdei közé, és közelebb is hajolok hozzá, de előbb az üveg segítségével megnézem, van-e valaki a hátam mögött. De semmi olyan ami gyanút keltene bennem. - Okos döntés, Dirdre. – Szólalok meg miután végig hallgattam a mondandóját. Majd belekezdek a magaméba. Közben a hüvelykujjammal megsimogatom az arcát, mintha valóban csak szeretők lennénk. - Valamit korábban elfelejtettem megtenni veled szemben, és ebben most a verbéna akadályoz. Tehát, működj velem együtt, és rövid úton megszabadulsz tőlem, sértetlenül és a drága barátodat sem fogom felkutatni, hogy megöljem, csupán csak annyira, hogy vele is elfeledtessem, amit neki meséltél. – Kezdek bele a mondandómban nagyon is halkan, és figyelem a tekintetét, a pulzusát a tenyerem alatt és azt, ahogyan veszi a levegőt. - Most velem jössz, 24 óra alatt kimegy a szervezetedből a növény így könnyen megtudlak igézni, hogy elfeledd, amit veled tettem, utána szabadon engedlek, és erre a szavamat adom. Vagy mondj nemet és felkeresem a barátodat, hogy köszönjek neki… - félbehagyom a mondatomat, maga is kitalálhatja, hogy mit akartam neki ezzel mondani, ha nem működik velem együtt a barátja fog megfizetni emiatt. - Tehát, hogyan döntesz, velem jössz, vagy sem? – kérdezek rá, miközben figyelem őt, azt ahogyan csábosban próbál fellépni velem szemben, és ami azt illeti csinos nő. De most nem emiatt vagyok itt, hanem, hogy elrendezzem vele a dolgaimat.
Bár mindent megtettem, hogy magabiztosnak tűnjek, nem hiszem, hogy bevette az egész nagy áriát. Kizárt dolog, hogy tovább tudjam játszani a műsort. Még mindig túl élénkek bennem az emlékek, és még mindig rettegek tőle is és mindenki mástól, a fajtájától meg főleg. A kutyájának barátságos szaglászása valami furcsa, szinte groteszk élt ad az egész találkozásnak. Hogy egy ilyen kedves pici állatka hogyan került a férfi mellé, talán az egyik legnagyobb rejtély, amivel valaha is szembe találtam magam. Teljesen megdermedek, amikor kimondja a nevem. Nem azért, mert valami hátborzongató, Maleficent-hez vay Griseldához hasonló, félelmetes nevem van. Szerintem a Deirdre tökéletes választás volt a szüleim részéről, tekintve a családunk ír származását. Sokkal inkább az rémisztett meg, hogy egyáltalán emlékszik még rá. A tudás ugye hatalom, és én azzal, hogy elmondtam neki a nevem, óriásit hibáztam. Nyilván ezt dörgöli most az orrom alá, a maga módján. Már éppen nyitnám a szám, hogy a szipkámmal szemben tanúsított brutális bánásmódját kifogásoljam, de inkább megtartom magamnak a véleményem. Olyasmi volt ez a gesztus, mint mikor a rendőrségi filmekben a kihallgató nyomozó kettéroppant egy ceruzát a vallomástétel alatt, hogy jobb belátásra bírja a gyanúsítottat. Bravo, alaposan meg is ijednék tőle, ha nem tudnám azt, hogy a kezeinél van jóval félelmetesebb testrésze is. Például a fogai. Furcsa érzés nézni, ahogyan a cigarettámat szívja. Egy hangyányit emberibb lett tőle. Sőt, ha nem tudnám, hogy az emberi léttel köszönő viszonyban sincs, akkor azt is hihetném, hogy az. Egy pillanatra megláttam benne azt, akit akkor láttam, amikor elkezdtem követni. Amikor vele mentem, távol a relatív biztonságot jelentő tömegtől. A közelsége, ahogyan a falnak tol, élénk emlékeket ébreszt bennem. Tudom, hogy Blake mit mesélt, hogy ez mi amit most érzek. Egyfajta Stockholm szindróma, amikor az áldozatok a támadójuk iránt nem éreznek gyűlöletet, sőt. Ő ilyen, tudom, mert elmesélte nekem. Hogy imádja, amikor egy vérbeli ragadozó a nyakát csócsálja, élvezi, amikor azt érzi, hogy a testéből az életet jelentő vér távozik, és vele gyengül ő is. Blake ennek a furcsa dolognak vált a függőjévé, de nem akarok én is az ő sorsára jutni. Számomra egyáltalán nem volt kellemes ez a halál közeli élmény, és nem szívesen élném át újra. Ezért is kezdtem el lelkesen verbénával körülvenni magam, tea, szárított virágzat formájában. Mintha ez megvédhetne, de a bizonyíték, hogy semmit sem ér, itt áll előttem, olyan masszívan és kérlelhetetlenül mint egy kőszikla.
- Hát igen, én is sajnálom, hogy nem vacsorázhatok veled megint, de tudod nem tettél rám túl jó benyomást az első randin. – mosolyodok el ártatlanul, miközben ezt mondom. Tekintettel arra, hogy az üzletsoron elég sokan járkálnak, kénytelen vagyok ilyen pongyolán fogalmazni, de hát szükség törvényt bont. Jobb kezem óvatosan a vállára teszem, és finoman megpróbálom arrébb tolni, mielőtt túl nagy feltűnést keltene. Se neki, se nekem nem lenne jó, ha most botrányt kavarnánk, az valószínűleg nagyban csökkentené a túlélési esélyeimet. Aztán miután velem végzett természetesen az ő esélyeit is, mert a barátom Blake igazi jóbarát, abból a régimódi fajtából, aki véres bosszút szokott állni a szeretteit ért támadások miatt. Próbálom elengedni a fülem mellett a ruhámra tett kritikáját, de ki tudja miért mégsem teszem. Abszurd, hogy amikor az életem forog veszélyben, engem az frusztrál, hogy nem tetszik neki a kabátom, se én magam, de ez van. Hiúnak születtem. - Tudom, hogy nem én vagyok kettőnk közül a ragadozó, de mi lenne, ha nem kritizálnál? Az egy dolog, hogy utálod a fejemet, de attól még tartózkodhatnál attól, hogy piszkálsz. Felfogtam, hogy te vagy a főnök, és azt is, hogy nem vagyok a szíved csücske, de megtennéd, hogy leszállsz a ruháimról? – mindeddig igyekeztem megfontoltan cselekedni, de most mégis a tekintetét kerestem, hogy mélyen a szemébe nézhessek. Nem volt tőle szép felemlegetni, hogy én követtem, hiszen azért már megkaptam a büntetésem, azt hiszem jóval nagyobbat is, mint amekkorát érdemeltem volna. Az utóbbi időkben rengeteget gondolkodtam azon, hogy mekkora bajba tud sodorni az a nagy szám, és a kíváncsiságom, de nem tehetek ellene semmit sem. Számtalan pofon sem gyógyított ki abból, hogy a véleményem kerek perec bárkinek megmondjam. Tudom, hogy vele is ez volt a baj, és megint csúnya vége lehet a dolgoknak, de nem tehetek róla, hogy akkor, pár hete elkövettem azt a végzetes hibát. Már legalább magamnak be merem vallani, hogy miért tettem amit tettem: első pillantásra amikor megláttam éreztem valamit, egyfajta vonzalmat. Ha egyszerűen kellene megfogalmaznom, talán azt mondanám, hogy megtetszett nekem és azt hittem lehet egy jó éjszakánk kettesben. Hát, elég nagyot tévedtem, ezt nem tagadom. Az első benyomás nem mindig a végleges.
Ajánlatára, hogy ha befogom a szám, nem esik bántódásom bólintok. Tulajdonképpen tekinthetem nagylelkűnek is, a körülmények fényben. Különös, hogy ahogy kezét a nyakamra teszi, egyáltalán nem fog el a rettegés. Azt hittem majd feltolulnak az emlékek, és reszketni fogok, vagy egyszerűen csak elájulok, de nem így történt. Tudom, hogy egyáltalán nem célja velem szemben bármi féle gyengédséget is alkalmazni, nekem viszont mesterien megy az agresszió átfordítása valami nekem is tetszőbe. A múltkor nem volt szerencsém vele, de ez alkalommal igyekszem bevetni régi tehetségem, hogy ily módon védhessem meg magam. Érzem, hogy nem tudok menekülni, még mozdulni is alig. Ajkam egy kissé szétnyílik, és mély levegőt veszek mielőtt újra megszólalnék. A kirakat üvege előtt vékony párkány húzódik, épp abban a magasságban, hogy egyik lábamról kissé elrugaszkodva fel tudjak rá huppanni. Így akár teret is nyerhetnék kettőnk közt, de nem áll szándékomban. Kezem az ő kezére teszem, arra, amivel a nyakamat fogja s ha nem áll ellen, közelebb húzom magamhoz, hogy a két lábam közé kelljen lépnie. Komoly arccal nézek rá, és halkan szólalok meg, ügyelve arra, hogy csak ő hallhassa. - Gondolom te sem akarsz feltűnést kelteni, szóval szerintem szállj be a játékba. Úgy is itt tarthatsz, hogy kívülről valami egészen másnak tűnjön, és akkor nyugodtan beszélhetünk. Persze hacsak nem szeretnéd ajánlatodhoz híven kitörni a nyakam itt a nyílt színen ahol jó néhány szemtanú is lenne. Hidd el, hajlok a kompromisszumra, és fele olyan ostoba sem vagyok, mint amilyennek gondolsz. Tudom, hogy ha most nem hagyom, hogy elmondd amit akarsz megint bántani fogsz, és ha hiszed ha nem semmi kedvem a dologhoz. – élénkvörösre rúzsozott ajkam halvány mosolyra húzódik. Ezt tekintheti egyfajta felhívásnak is, de remélem mindkettőnk testi épségének érdekében belemegy a kis színjátékba. Aztán ha a tervem jól alakul, talán már nem is lesz színjáték.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Üzletsor Hétf. Jan. 27, 2014 4:48 pm
]
Deirdre & Dominic
Január elején
Zokni teljesen barátságosan kezdte el szaglászni az új cipőt Deirdre lábán, és a harisnyáját is. Megvan az új dolgoknak a maguk érdekes szaga, amitől tudod, hogy az a darab teljesen új, és nem a megszokott, jól bejáratott darab. Ráadásul a kutyámnak még valami érdekes lehetett, de azzal már nem foglalkoztam egy cseppet sem. A nő sokkal jobban érdekelt és az, amit éppen tesz, vagy nem tesz. A köszönést most mellőztem, nem az udvariaskodásnak van itt az ideje, sokkal inkább annak, hogy töröljem magam az emlékezetéből, és ha valakinek beszélt rólam, akkor arról is. Nem kis munka lesz összetakarítani magam után, de nincs mit tenni, ez a nagy helyzet, nem akarok vadászokat a sarkamba. Elég volt az a pár alkalom életemben, amikor vadászokkal kellett harcolnom, nem kívánom újra a testemben érezni sem a fa golyót, sem pedig a karót, a fém nem fáj úgy, mint a fa. A mai fegyverek pedig sokkal gyorsabbak és hatékonyabbak, mint a korábbiak, láttam már hogyan lőnek tele valakit fa golyókkal, egy kilenc milliméteres glockból. A látvány sem volt kellemes, hát még átélni, bár annak a jelenetnek távolról voltam csak a szemlélője. - Tévedésben vagy, Deirdre… - Elnyújtva ejtem ki a nevét és figyelem, ahogyan megfordul, hogy a dühét engedi el és ezzel akar, mondjuk úgy védekezni ellenem, mert ezt nem tudom másnak értelmezni, mint egy védekező magatartása. Ismerem ezt, sokszor használtam én is, düh és harag, kifelé, mert azt ismerem, tudom kezelni és nem bénít meg, mint a félelem. Pedig alig egy perce még félt tőlem, éreztem az illatán. Lazán kiveszem a szipkát a kezéből, és kettéroppantom a tenyeremben, a cigarettát pedig kiveszem belőle és beleszívok. Szünetet hagyok, nem válaszolok, még meg nem ízleltem a cigarettájának a zamatát a számban, és ki nem fújtam lassan a füstöt. Csak utána emeltem rá újra a tekintetemet, hogy ezzel megvoltam, a kezem pedig leengedtem, amiben a cigarettája volt. - Kezdjük az elején. Nem vagyok a haverod, és ne feledd el, egy pillanat alatt megölhetlek, de… - itt kis szünetet tartok, és a szemeibe nézek bele. – Nem ez a célom. – Beleszívok a cigarettájába, és kifújom a füstöt, régen nem dohányoztam már, kezdett hiányozni és egészen jól is esik a dolog, még akkor is, ha gyakorlatilag halott vagyok, de ki a fenét is érdekel a dolog? - Az nagy kár, könnyebb dolgom lett volna, és ami azt illeti, te is hamarabb szabadultál volna, ha nem veszed be. – Szólalok meg újra és őt figyelem, hogyan tartja a fejét és néz rám, úgy mintha a világ összes bátorsága az övé lenne, és senkitől sem kellene tartania. - Micsoda királynői stílus…- közelebb lépek hozzá, hogy nekiszorítsam az üzlet kirakatának. – Had mondjak valamit, kislány. Ebben a világban nem te vagy a legnagyobb ragadozó, ha akarom, egy pillanat alatt kitöröm a nyakadat és már itt sem vagyok, senki sem fogja tudni mi is történt veled. Így tehát adj egy kicsit lejjebb, mielőtt magadra haragítasz! Úgy mellesleg, pedig, te kerested a bajt, te voltál, aki utánam koslatott és kivívtad a sorsod! – Emlékeztetem arra, hogy kettőnk közül ő volt az, aki követett és dacolt velem, megpróbált nagynak tűnni, de húzta a rövidebbet és könnyen meglehet, megint ő fogja húzni, ha tovább hergel. Gondjaim vannak a vérivással, a kontrollal, igyekszem egyenesben tartani magamat, de nem olyan könnyű,és ha valaki úgy hergel, ahogyan ő, az viselje is a következményeket. Bár nem akarom megismételni újra azt a botlást, még véletlenül sem, majdnem megöltem, és ez olyan dolog, amit többet nem akarok megtenni. Így remélem, szót tudunk érteni egymással. - Az ajánlatom a következő, te nem hergelsz engem tovább, én nem bántalak téged, és értelmes felnőttek módjára elbeszélgetünk, nyugodt körülmények között. – Szemben állok vele, szorosan, nem engedve neki, hogy bármelyik irányba is megpróbáljon elmenekülni. Bal kezemből kiejtem a csikket hagyom elgurulni a járdán, közben megfogom de nyakát, a mutató ujjam az állán van még, de a tenyerem a nyakán, pontosan az érre simítom rá, jelezve, hogy nem viccelek, vagy képes lesz megnyugodni, és nem hergelni tovább, vagy erőszakot alkalmazok rajta valami módon. Oké, ha igaz a verbéna nem tudom majd megbűvölni, de vannak más módszereim is, sokkal drasztikusabbak. Azonban, ha nem muszáj nem akarom ezeket alkalmazni.
A hideg szellő elmaradhatatlan velejárója a januári időjárásnak. Aprót sóhajtva simítottam végig a kasmír sálamon, miközben a próbababákat nézegettem. Oh, nem is olyan rég még tele volt a gardróbom ilyen drága, finom holmikkal. Olyan sok helyre jártunk, és mindig csinosan, puccos ruhákban kellett parádéznom. Mert a nő a férfi ékszere. Bizonyos körökben, ahová jártunk bevett szokás volt az asszonykákat puccba vágni és villogni a Dolce kosztümökkel meg a Chanel táskákkal. Más élet volt az, ami most már nem az enyém, már nem az én életem. Megéreztem, hogy valaki mögém került, és még elég friss a támadás élménye ahhoz, hogy azonnal frusztrációt érezzek bárki kerüljön a közelembe. A pulzusom felgyorsult, össze-vissza kezdtem el kapkodni a levegőt. Egy kutya kezdte el szaglászni a cipőm és már majdnem rászóltam, hogy hagyja békén a frissen szerzett topánkám. Aztán a rémület tovább fokozódott, és már nem is törődtem a kutyával. Elvégre, kit érdekel egy kis szőrmók, ha a gazdája jóval nagyobb kárt tud bennem tenni. A hangja, annak hűvös csengése szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy az a férfi állt meg mögöttem, aki néhány hete hajszál híján meggyilkolt. Semmi hirtelen mozdulat, semmi sikoltozás. Pedig milyen jól esett volna visítani egy nagyot, és az egész világ tudtára hozni, hogy miféle alak is ő. Aki ártatlan, nála jóval gyengébb nőket próbál meg eltenni láb alól, szeretném hinni nem készakarva. Gúnyosan felszisszentem, engedve a dühöt és a gyűlöletet eluralkodni a félelem felett. Már tudtam, hogy mire képes, mégsem féltem tőle. Már nem. - Beszélni? Most akkor ki is követ kit? – mormogtam szinte magam elé, és egyetlen lassú, gördülékeny mozdulattal megfordultam. Már nem féltem szembenézni vele, már nem. Bár a tekintetét kerültem, az arcomon láthatta, hogy a viszontlátás egyáltalán nem örömteli számomra. - Nézd, haver!– figyelmem újra a szipka és a cigaretta nyerte meg. Óvatosan összeillesztettem őket, ügyelve arra, hogy a kezem egy leheletnyit se remegjen meg. Aztán a zsebembe nyúlva látványosan elővettem az öngyújtóm, és végre valahára rágyújtottam. Mélyet szippantottam a füstből, majd fejem hátravetve az ég felé fújtam. Egy pillanatra behunytam a szemem, elvégre csaknem egy hónapja nem éreztem már ezt a fajta megnyugvást. Újabb slukk következett, mielőtt még megszólaltam volna ismét, de ezúttal a füstöt már fittyet hányva arra, hogy a férfit zavarja-e vagy sem, normál magasságban magam elé fújtam ki. Ha nincs ínyére a dohányzás ettől legalább pár lépést hátrál majd. - Először is, hadd közöljem veled, hogy legutóbbi találkozásunk óta szoros barátságot kötöttem a verbénával. Ha érted mire gondolok! Másodszor… - flegmán rántottam egyet a vállamon, aztán elégedetten elmosolyodtam. – Nincs másodszor. Elmehetsz, végeztem veled. – fordítottam el a fejem tőle, és a kutyája felé sandítottam. Milyen helyes jószág! Egészen játékos, barátságos. Teljesen groteszk, hogy egy ilyen hidegvérű gyilkos, mert nyilvánvalóan az, egy ilyen jópofa kis döggel mászkáljon. Vagy csak az álcája része? Képesek törődést és szeretetet színlelni, hogy a mindennapokban túléljenek, és ne lepleződjenek le? Nem kértem az engedélyét, egyszerűen lehajoltam, és megsimogattam a kis tappancsos fültövét. A bundája sima, selymes. Törődnek vele, sőt kifejezetten ápolt eb. Aztán felegyenesedtem, aprót cuppantottam az állat felé köszönés képpen, aztán amilyen gyorsan csak lehet szerettem volna kereket oldani a helyszínről. Csak remélhetem, hogy nem fog követni, bármerre is induljak.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Üzletsor Pént. Jan. 24, 2014 2:18 pm
Deirdre & Dominic
Január elején
Az élet megy tovább, ahogy szokás mondani. Néhány hete volt egy afférom egy nővel, de nem éppen olyan, amire ilyenkor gondolni szokás. Helyette megharaptam, és kis híján meg is öltem őt, ha nem jön be valaki abba a sikátorba és kiáltja a nevét a sikolya hallatán a csaj nem éli túl, bár akkor sem, ha csak simán ott hagytam volna. Bűntudatom volt, hogy majdnem megöltem így adtam neki a véremből, ami életben tartotta, legalább is, ha nem törte ki valaki közben a nyakát, amiben nagyon bízok, hogy nem történt meg. Nem én lennék a legjobb tanár, ennek az életnek a bevezetésébe. Vannak problémáim, amiket nem könnyű kezelnem. Pár napja az egyik legjobb barátomba is belekóstoltam, túl sokat ittam az éhségem csillapítására, ő pedig túl közel került hozzám, pontosabban a lüktető ér a nyakán, ott volt az orrom előtt, szegényt elég csúnyán megharaptam, és még a vérem sem fogadta el, hogy a sebet begyógyíthassam. Azóta már ettem, tegnap vettem magamhoz vért, és csillapítottam az éhségemet, de a szervezetem kívánja a mai adagot is, naponta kellene ennem, de ez egy kicsit bonyolult.
Zoknival a városba indultam, egyfelől, mert nekem kell már egy új bőrdzseki a régi leharcolt darabom helyett, csak húsz éve használom már, és mostanra nagyon kezdi beadni a kulcsot, ráadásul a drága ebem meg is rágta, mert szét hagytam a padlón. Emiatt csak egy pulóvert vettem, és a kutya társaságában elindultam a legközelebbi olyan üzletbe, ahol bőrdzsekiket árulnak, szerencsére nem egyediek a méreteim, így rövid keresgélés után találok, egy fekete bőrdzsekit, aminek a nyakán, az ujjain és a derekán is egy -egy szíj van díszítésnek. Ami végül is használható is, ha az ember úgy akarja. Mivel nem fázom, és nincs szükségem téli darabokra, így nem a bélelt fazont választom ki és veszem meg, ez is bőven megteszi majd, és nem rívok ki vele a környezetemből. A pulóver, amit alatta viselek egy kötött garbó, egyszer visszahajtott nyakkal, ez így eléggé télies fazon ahhoz, hogy az emberek ne nézzenek ki az öltözékem miatt, jelenleg sem, bár így is volt pár furcsálló pillantás, mikor csak így a garbóban ballagtam az utcán. Mind egy nem lényeges a dolog, most már megvan a dzseki is. Lábaimon fekete farmer feszül, egyszínű és szűkített fazon, nem szeretem, ha lóg rajtam mint tehénen a gatya, ehhez pedig egy egyszerű bokacsizmát vettem, amit elrejt a nadrág szára, de kényelmes viselet és nem is ázik be, ha havazni kezdene. Zokni természetesen velem van az eladót megigéztem, hogy a kutya ne zavarja odabent.
Miután ott végeztem tovább indultam a dolgomra, elsétálok egy üzlet előtt, ami dohánytermékekkel foglalkozik, elég régen nem gyújtottam már rá. Azóta nem, mióta diétára fogtam magamat a vér tekintetében. Egészen jólesett volna rágyújtani, de nincs bennem ehhez elég emberi vér, így kihagyom most a dolgot és tovább indulok, kell valami vackot vennem a kutyának. Valami kosarat vagy akármit, amiben aludhat, mert kezdem unni, hogy az én széthagyott cuccaimat szedi össze és cipeli el magának majd csinál belőle fekhelyet. Az egyik kedvenc pulóverem is lenyúlta, ami már azért nem állapot. Emiatt az állatos üzlet felé indulok el vele, ami túl van a ruházatiakon. De előbb el kell mennem egy sor elegáns göncöt áruló bolt előtt. Megnézek egy öltönyöst, és eszembe jut, hogy az óta nem is vettem fel ilyet mióta meghaltam. Lara születésnapi partiján viseltem utoljára öltönyt, és az óta sem. Utána pár hónapra rá öltek meg és tettek vámpírrá, egy éjszakával a dezertálásból való hazatérésem után. A gondolatmenetben csak eddig jutok, mivel ismerős nőt pillantok meg egy üzlet előtt, vele van még némi dolgom, így mögé sétálok könnyedén, de nem kihasználva a sebességem. - Ne sikolts és semmi hirtelen mozdulat, ha jól viselkedsz, nem foglak bántani, csak beszélni akarok veled! – Meg törölni a velem kapcsolatos emlékeit, és csak remélni tudom, hogy senkinek sem mondta el, de ha már itt tartunk volt vele egy pasas, még őt is meg kell találnom! Zokni mellettem van, jobbról, a nő cipőkét szaglássza.
Nagyjából két hete nem mentem emberek közé. Mióta megtámadott az a… az a… Nem merek kilépni a házból sem. Az első két napot végig aludtam, de talán jobb is volt így mert mikor ébren voltam akkor azonnal már bömböltem is. Blake megértette, és egyfolytában csak azt hangoztatta, hogy szerencsém volt. Ha ő mondja, biztos.
Aztán ma reggel szerintem elege lett belőlem. Kirángatott az ágyból, és a szekrény elé cibált. Valami ruhákat rám aggatott, és mivel az időjárásnak megfelelő göncöm alig van, morgott velem egy sort. Persze, tudom én, hogy nem szép dolog így kihasználnom őt, hogy minden kis vackomat ő fizeti, de ha egyszer nincs se állásom se pénzem, mit csináljak? Hiába rettegtem és remegtem az autóban, ő csak kíméletlenül vitt egyre beljebb a városba, mígnem megállt az üzletsor elején. Minden könyörgő tekintetem és más egyéb kérlelésem ellenére egyszerűen otthagyott engem mint egy csomagot egy rakás pénzzel, hogy vegyek magamnak rendes téli ruhákat. Nagy sóhajjal indultam hát el, előbb még paranoiás módjára körbe-körbe nézve szinte másodpercenként. Nagyot sérült a biztonságérzetem a támadáskor. Aztán egyre bátrabban, már-már mosolyogva jártam a boltokat, néhol vásároltam is egy-két holmit. A fordulópont egyértelműen az volt, amikor egy kirakatban megpillantottam egy kabátot. Ooo, az a kabát! Mindig ilyenre vágytam, de se a szüleim, se Zach nem vette meg nekem. Ódivatúnak tűnhet, pedig nem az. Igazi századfordulós stílusú, még a szesztilalom előtti boldog békeidőkből, nem sokkal a polgárháború utánról. Azt hiszem jó néhány másodpercig csak álltam és leesett állal bámultam azt a gyönyörűséget. Teljesen úgy nézett ki, mint Kate Winslet rózsaszín alapon feketével hímzett kabátja a Titanicban (naná, hogy az egyik kedvenc filmem jutott róla eszembe). Csak fordítva. Ezen fekete alapon rózsaszín indák kavarogtak, olyan csodálatos formákban, ami a szecesszióra oly nagyon jellemző és amitől az a kedvenc irányzatom. Megérintettem a kirakat üvegét, mint az éhes kisgyerekek a cukrászda ablakait. Gyögyörű!
Persze nem meglepő, hogy behaladtam nagy erőkkel a boltba, és azonnal megvettem a kabátot. Aztán persze választottam hozzá egy kis rózsaszín pamut ruhát, a hozzájuk illő fekete lakk tűsarkúval, aminek a sarkát és az orrát rózsaszín bőrbetét díszíti. És bár nem divat, de én imádom, még egy kalapot is vettem, mert úgy éreztem ez a kis összeállítás nem lenne teljes nélküle. Ahogy mindent felpróbáltam, és megnéztem magam a próbafülke tükrében, a sápadtságomat is már halványodni láttam. Megjelent a kis rózsás pír az arcomon. Hát ez hiányzott nekem! Meg is köszönöm majd a lakótársamnak, bár szerintem ez a látvány még őt is elismerő pillantásokra fogja majd ösztönözni.
Minden egyes ruhadarabot megvettem a kiválasztottak közül, és azonnal fel is öltöttem őket. Tudom-tudom, Mystic Falls nem az a hely, ahol ilyesmiben lehetne parádézni, maximum ha valami jelmezbál van, de engem ez most egyáltalán nem tudott meghatni. Úgy léptem ki a boltból, mint valami húszas évek béli díva. Elégedetten mosolyodtam el, élénk vörösre rúzsozott ajkam csak úgy virított a porcelánfehér bőröm mellett. Félrehúzódtam, és a táskámból előszedtem a rég nem használt szipkámat és egy doboz cigarettát. Már vagy három hete nem gyújtottam rá, de most, így annyira sikkesnek éreztem volna tőle magam! Már éppen a számhoz emeltem volna, hogy meggyújtsam, amikor visszafordultam a bolt felé, hogy még egy pillantást vessek a mesés ruháik felé. Azt hiszem sürgősen állást kell szereznem, vagy vastagabb bőrt növesztenem az arcomra, hogy Blaketől kérjek megint pénzt a ruhatáram folyamatos frissítésére.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Üzletsor Pént. Nov. 22, 2013 11:05 am
Sarah White
Nem véletlen, hogy az üzletsoron kóborlok. Az elmúlt hetem arra ment, hogy végre el tudjam hagyni a szállodát, és valahogy lakhatóvá tegyem illetve tetessem a házamat. Részeredmények már vannak, legalább elkezdtek dolgozni rajta. Most már azonban, két héttel a kvázi költözködés után kénytelen vagyok újra dolgozni. Az ügyfeleim nem a türelmükről híresek, és kezdik nehezményezni, hogy távol vagyok tőlük. Szóval szükségem van már a beköltözésig is néhány elektronikai kütyüre, úgy mint nyomtató és társai mert a régieket Chicagoban hagytam. Ez az átka annak, ha valaki csak szimpla járgánnyal költözködik, és nem rendel oda valami pofás kis kamiont. A cuccok többsége a régi lakásban maradt, de ezt annyira nem is bánom, mert aki utánam beköltözött, Jerry rendes kölyök és szerintem korlátozott anyagi lehetőségeit ismerve jól jönnek neki a holmijaim. Ha másra nem, arra hogy eladja őket.
Idegesen dörzsölöm meg a tarkóm, és egy pillanatra megállok. Nem amiatt aggódok, hogy nem tudnám beszerezni a kívánt eszközöket, hanem… az ügyfelek. Hálásnak kéne lennem, és az is voltam, hiszen anno nem segítenek nekem, akkor most nem lehetnék az ami és aki. De a szívességnek ára van, annak mindig, és mint ilyen ez az eset sem kivétel a szabály alól. Csalódottan sóhajtok, majd az eddiginél is lassabban kezdek el sétálni, gondolataimba mélyedve. Megrohamoznak az emlékek, a pontok ahol az életem úgymond kisiklott.
"Fáztam. Tudom, hogy hideg volt, hisz Brooklynban, januárban ez nem meglepő. Kamaszkorom ellenére apró, nyeszlett, éhes és koszos voltam. Gyűlöltem az árvaházat, ahová anyám halála után tuszkoltak be. Az volt a negyedik alkalom, hogy megszöktem. Csak az a hideg… az ne lett volna! Fázva dörzsölgettem a karom, figyeltem ahogy a leheletem apró párafelhővé vált. Josh, egy fiú, akivel együtt szöktem meg; ő közelített felém. -Rayner! – állt meg előttem jókedvűen, és nagyot szívott a cigarettájából. Nekem még enni sincs miből, ő meg ilyen ostobaságokra költi a pénzét? Nem igazság! Lehajtottam a fejem, és csendben maradtam. – Rayner! – most már szinte rám kiáltott. – Ne ülj itt! Találtam egy helyet, ahol van kaja meg meleg is. – kételkedve néztem rá, mert már akkor tudtam, hogy mindennek ára van. Olyan nincs, hogy meleg, kaja, biztonság csak úgy. – Meg pénz is! – tette még hozzá. Kizárt, hogy ilyen hely létezne. - Hol? Megint egy… börtön? – nem ismertem rá jobb szót. Számomra az árvaház maga volt a börtön. - Nem. De meg kell dolgoznod érte, hogy maradhass!"
Igen. Ez volt az első pont, ahol nemet kellett volna mondanom. A banda beszippantott pillanatok alatt, és néhány hónappal később már Chicagoban találtam magam. Ismét csalódott sóhaj szalad ki a számon. Innen kiszállni már nem lehet. Örökké tartozni fogok nekik, moshatom tisztára a maffia pénzét életem végéig – mert ha nem, hát ők vetnek véget neki. Mystic Falls lehet a kis sziget, az esély egy normális életre. Egy hely, ahol nyugodtan élhetek, ahol végre látszólag olyan lehetek mint bárki más. Család, ház, talán egy kutya… rendes, csendes kisvárosi élet. Ez kell nekem.
Túlságosan elmerültem a gondolataimban, és túlmentem az üzleten, ahová be akartam térni. Hirtelen megtorpanok, és megfordulok amitől a mögöttem haladó hasonlóan szétszórt lánynak sikerül nekiütköznöm. Pech. Vagy szerencse? - Elnézést, kisasszony! …Mérhetetlenül sajnálom! – az udvariasság egyrészt mindig bejön, másrészt képtelen vagyok leszokni róla. Azt hiszem a génjeimben van, vagy ilyesmi. Igyekszem összeszedni, ha valamit elejtett a lány, közben pedig szemem sarkából alaposan szemügyre veszem. - Nem esett baja? Figyelmetlen voltam, nem tudtam, hogy mögöttem van… - kezdem meg a szabadkozást újra, és remélem, hogy túlzott buzgalmam szimpatikus lesz neki. Próba szerencse!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Üzletsor Hétf. Május 06, 2013 11:03 pm
- A legnagylelkűbb kölyök vagy, akivel valaha is volt szerencsém találkozni – hagyom rá a dolgot. Persze megvan a magam véleménye Monáról, de most nem akarok egy újabb veszekedésbe belekezdeni. Makacs a lány, ez igaz. Csak az ilyen pillanatokban döbbenek rá, hogy mennyi bosszúságot okozhattam én is másoknak. Mondjuk én nem változtam meg és még mindig hasonlóképp viselkedem, viszont már épp elég idős vagyok hozzá, hogy a világon senki se próbáljon meg beleszólni abba, mit csinálok és mit nem. Szép is lenne, ha valaki azt képzelné, hogy utasítgathat. Alapvetően nem vagyok valami erőszakos egyén, de vannak dolgok, amik miatt azonnal harapok. Szó szerint és átvitt értelemben is. Innen nézve tehát nem sok jogom van felróni, hogy Mona nem épp a legmegfontoltabb leányzó a világon. Viszont... Általában nem érdekel, mihez van és mihez nincs jogom. Én láttam már ötszáz év alatt épp elég ronda dolgot. Olyanokat, amikről ő valószínűleg még a rémálmaiban sem hallott, bármennyire is okosnak és erősnek képzeli magát. Azt hiszem, igazán nem bűn, hogy próbálok belé némi... életösztönt nevelni. Ó, persze. Hogyne! Pontosan tudom, hogy mi lenne a reakciója, ha hangosan hoznám fel ezt a témát. Hosszú perceken át hallgathatnám, hogy köszöni szépen, akar ő élni és ne magyarázzak bele mindenféle hülyeséget abba, hogy egyszerűen csak kiélvezi újonnan kapott erejét. Ha már utánam jött, eszem ágában sincs elvadítani magamtól. Jobb lesz, ha szemmel tudom tartani. Úgy talán kisebb eséllyel sodorja magát bajba. Még én sem vagyok tisztában vele, hogy milyen viszonyok uralkodnak ebben a városban. Nem tudom, milyen veszélyek leselkedhetnek egy vámpírra. Nem vagyok elővigyázatlan... Sokak állítják, hogy én a világ legmeggondolatlanabb lénye vagyok, de ez nincs így. Egyszerűen csak mindig azt teszem, amihez kedvet kapok. Ötszáz év alatt bőven belehaltam volna már az unalomba, ha mindig mások véleményével törődtem volna csupán. Ennek ellenére... vagy épp ezért... hát hogy is fogalmazzam meg? Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos helyzetekben még a magunkfajta is igazán könnyen fűbe haraphat. Az, hogy abbahagytuk az öregedést még nem jelenti azt, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk. Ilyen és ehhez hasonló magasröptű gondolatok foglalkoztatnak, miközben hagyom, hogy Mona magával rángasson egy butikba. Ez hosszú és vámpírt próbáló feladat lesz, már előre látom. Amikor csak lehet, kerülöm, hogy hasonló helyzetekbe sodródjak. Nem szeretek unatkozni... meg is teszek mindent azért, hogy sose kelljen. Épp ezért nem kedvelem, mikor csak ácsorognom kell valahol a fogast játszva. Mert jelenleg több dolgom nem lesz. Legalábbis nem túl valószínű. Na szóval akkor... hordár leszek. Rezignált ábrázattal pillantok le a kezembe nyomott szatyrokra, miközben a királykisasszony már el is tűnik a ruhák tengerében. Felmerül bennem a gondolat, hogy talán ez a taktikája. Őrületbe kerget olyan dolgokkal, amikről tudja, hogy a falra mászok tőlük. Viszont... úgy hiszem, hogy már tényleg beletörődött: tőlem nem olyan könnyű megszabadulni. Igaz, hogy jobban örültem volna, ha jó kislány módjára otthon marad, viszont ha már így alakultak a dolgok... Hát akkor Mystic Fallssal is együtt fogunk ismerkedni. Többé-kevésbé. Oda kell majd figyelnem rá. Nem szeretek ismeretlen terepen mozogni, márpedig egyelőre ez annak számít. Na nem mintha bármitől is megijednék... ezt szerintem kifelejtették az alaptermészetemből... de ha már ő is ott van, valami minimális óvatosság azért... nem fog megártani. Bár ez ellen valószínűleg ő fog majd a lehető leghevesebben tiltakozni. Megértem én. Jobban értem, mint hiszi. Én sem lennék oda az örömtől, ha mindenféle biztonsági előírásokra hivatkozva gátat akarnának szabni a terveimnek. Még jó, hogy én megmondhatom másoknak, hogy mit csináljanak, de nekem senki sem parancsol. Szó nélkül figyelem, ahogy újra és újra eltűnik a próbafülkében. Kissé meglepő módon ezúttal eléggé... szolidnak számító darabokat sikerül kiválasztania. Lehet, hogy így próbálja megmutatni, hogy igenis képes ő is az együttműködésre. Na de mindegy... A legfontosabb az, hogy ne sodorja magát bajba. Bár kétség kívül az is az előnyére válik, ha nem néz ki úgy, mint valami utcalány. Normálisan is fel lehet öltözni. Még ha nehezére is esik. - Hol hagytad a dolgaidat? – kérdezek rá, mikor ismét felbukkan mellettem. - Mert nem hiszem, hogy csak úgy minden nélkül toppantál volna be Mystic Fallsba. Kivettél egy szobát valami motelban?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Üzletsor Csüt. Ápr. 25, 2013 5:45 pm
Altair & Mona - Butik
- Igen, roppant kínos lenne, szóval... Remélem, elismered, hogy egy igen nagylelkű kölökkel van dolgod. - nevetem el magam. Tudom, hogy több kell ahhoz, hogy beadja a kulcsot, elvégre túlélt már párszáz évet és ki tudja, hány vadászt, másik vámpírt, vagy a fene tudja, még miket... De épp ezért vicces belegondolni, hogy mi lenne, ha. És értette, amire utalni akartam. Mertem remélni, bár ha nem lettem volna egyértelmű, akkor sem okozott volna gondot kibökni, mit akarok. Kamaszkorom óta nem voltam zavarban semmi miatt, szóval... Mondhatni, a fél életem úgy tudtam le már, hogy eldöntöttem, nem fog érdekelni mások véleménye. Ehhez tartom is magam. Az egyetlen olyan valaki, akinek az esetében érdekel, mit gondol rólam, az Altair. - Köszönöm. - mondom ki, akármennyire nehezemre is esik. Örülök neki, hogy elvállalja a nehéz feladatot, ami kétségkívül igénybe fogja venni a türelmét és minden egyéb képességét. A felvetését viszont, hogy esetleg az anyja gondjaira bízzon, nem tudom mire vélni. Ha jól emlékszem, még nem volt szerencsém az asszonyhoz, bár ha még Altair is úgy tartja, hogy kegyetlenség lenne a gondjaira bízni... Akkor talán tényleg jobban teszem, ha ügyelek magamra és viselkedem. Semmi kedvem egy, még a nemzőmnél is merevebb valaki utasítgatásait, meg burkolatlan véleményét. Belépünk a butikba, ahol rá vigyorgok, majd elengedem a kezét, az eddigi papírszatyrokat a kezébe nyomom, majd máris a ruháspolcok és állványok közé vetem magam. Sok minden tetszik meg, de töretlenül mondogatom magamban, hogy most valami visszafogott holmi kell. Némelyik holmiról igen nehezemre esik lebeszélni magam. Szinte zokogok legbelül. Mert nem, ruhából sosem elég. A'sszem, ez bocsánatos bűn... Miután kiválogattam pár holmit, ami hű hozzám, mégis visszafogottabb, elvonulok egy próbafülkébe velük, mindet rendre felveszem, aztán kijövök, hogy megmutassam magam neki. Akad köztük térd alá érő, kevésbé feszes ruha, blúz szoknyával, top meg farmer, és hasonlók. Olyanok, amiben nem feszengenék, és amikkel kapcsolatban reménykedem, hogy neki is tetszhetnek. Vagy legalább az egyik. Az épp elég lenne, ma estére.
Drake M. Lucas
welcome to my world
► Residence :
new orleans or new york
► Age :
40
► Total posts :
223
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Üzletsor Csüt. Ápr. 04, 2013 2:32 pm
Virginia && Heather
Ginny olyan gyorsan tereli a témát, hogy azzal csak még kíváncsibbá tesz. Persze veszem én a lapot. Ha nem akar beszélni róla, nem erőltetem. Isten ments, hogy harapóval próbáljak kihúzgálni belőle minden szót. Tudom, hogy milyen makacs. Ha egyszer a fejébe vette, hogy nem fog többet mondani Mr. Rejtélyes Chrisről, akkor nyilván hiába faggatnám, nem hallok többet a srácról. De azért remélem, előbb utóbb lesz olyan kedves, hogy megszán, és mesél nekem róla. Sokat segített neki… Vajon miben? Költözésben? Hmm… Béna tippnek tűnik, nem hiszem, hogy arra sok időt szánt volna, és tuti nem éveket. Ha csak általánosságban értette volna, akkor mondott volna példákat is rá. Például levitte a szemetet. Bár ez még bénább. Valami üzlet? Család dráma? Segített megkeresni valakit? Na jó, Hed, állj le a találgatással! Majd elmeséli, ha akarja. Kár ennyit törnöm rajta a fejem. Sóhajtok egyet a kérdését hallva. Hát szép. Ő titkolózik, közben rendesen beletenyerel az én életembe. - Nincs – jön a rövid és tömör válaszom, mellékelve küldök mellé egy száz wattos mosolyt is. Aztán megvonom a vállam, és égnek emelem a tekintetemet. – Nem fair, hogy te nem mondasz semmit, engem meg ilyenekről faggatsz. Volt valaki. Gabriel. Marks. – Szerintem beszéltem már neki róla. A srácról, aki pár évtizedenként újra és újra megjelenik az életemben, mint egy forgószél. Feldúl mindent, nagy zűrzavart hagyva maga után, hogy csak pislogok után. – De ahogy jött, úgy ment. Szokás szerint. Egy szó nélkül – egy újabb vállvonással jelzem, hogy nekem sincs több mondandóm ebben a témában. Talán még Elijaht megemlíthetném, akivel szintén összefutottam nem régen. De Elijahval már csak barátok vagyunk. És annyira réginek tűnnek azok az idők, amikor több is volt közöttünk. Egy teljesen másik világ. Bár ugyanúgy tisztelem és kedvelem még ma is. Mintha semmit nem változott volna. Azt hiszem, az ezer éveseknél ez már csak így megy. Kíváncsi vagyok, én megérem-e valaha azt a kort. Örök végtelenségnek tűnik az én két évszázadommal. Mint két tini, olyan lendülettel és lelkesedéssel rontunk be az üzletbe. Hiába vagyok vámpír, akiknek igazából soha nem kell túlzottan izgatnia magát valami árán, teszem azt, egy leárazás mégis csak lázba hoz. Egy csomó egyszer használatos kacatot szerezhetek be szinte a semmiből. Ez kit ne dobna fel? - Aha, de valami még hiányzik – nézek gyorsan körbe, aztán megtalálom, amit kerestem: egy kis nyári kalap. Nem az én stílusom, de attól még aranyos. Gyorsan Ginny fejére nyomom. A hatalmas szemüvegeivel páratlan látványt biztosít. Ki is tör belőlem a nevetés. Aztán hirtelen alábbhagy a nagy jókedvem, amikor meglátom az arckifejezését. Természetesen tudom, mire reagál így. Én is érzem a vért. De rám nincs ilyen erős hatással. Nem egyszer kellett már kontrolálnom magam, és megtanultam az idők során. Sosem gondoltam volna, hogy őt még mindig ilyen érzékenyen érinti. Hisz elmúlt maga is már legalább száz éves. - Ginny?! – emelem fel kicsit a hangom, hogy magamra vonjam a figyelmét. Nem igazán sikerül. Megindul a nő felé, aki valami papírvágóval megsebesítette magát. – Gin! – termek gyorsan a barátnőm mellett, és erősen megragadom a karját, hogy ne tudjon tovább menni. – Hé, higgadj le! Ez csak egy kis vér. Nem akarhatsz jelenetet épp itt, épp most! – Oda lenne a csajos délutánunk meg a kellemes vásárolgatás a leárazott ruhák között. Próbálok hatni rá, de mint aki teljesen eszét vesztette. Ha hülyeséget csinál, akkor nem csak a nő sorsát veszélyezteti, hanem a sajátunkat is. Gyorsan kell döntenem, és ilyenkor áldom az eget, hogy a koromnál fogva erősebb vagyok tőle. Szépen kitessékelem a helyiségből ellentmondást nem tűrve. Jobb is a továbbállunk, sőt, hazakísérem, mielőtt felfigyelne ránk a publikum.
•• Words: 581 •• Notes: csak sikerült összehoznom *-* •• Music: - ••
Játék vége
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Üzletsor Vas. Márc. 31, 2013 11:27 pm
Heather & Virginia
Szinte éreztem, hogy ki fog térni Chris-re. Pedig igyekeztem csak úgy mellékesen megemlíteni a nevét. Látom nem épp sikerült! De már előre érzem a további faggatódzást, bármit is mondjak most. Ha azt mondom csak barát, nem hiszi el. De ha hazudok és azt mondom együtt vagyunk...huhh! Attól tartok az még rosszabb lenne. Minden szaftos történetre kíváncsi lenne ahogy én ismerem Hedet. Nekem pedig bizonyára nem sok szaftos kis történetem lenne és a végén csak harag lesz az egészből, mert Hed majd azt hiszi nem akarom elmondani. Szóval ebből a kis gondolatmenetből mire is lyukadtam ki? Hogy az igazat mondjam. - Tényleg nem egyedül érkeztem a városba. De ne értsd félre! Chris nem a hódolóm, csak egy barát. Sokat segített nekem az elmúlt években... - Nem áll szándékomban elmesélni miért és miben segített. Amit tudnia kell azt tudni is fog. De nem szeretném ha mindenről tudna. Némely dologról legjobb ha csak én, Chris és az a bizonyos egy valaki tud. Egyenlőre elég lesz Heather-nek ennyi. Ha véletlen tovább faggatózna majd kitalálok valamit. Bár reménykedek benne, hogy nem. Utálok hazudni! Főleg egy ilyen jó barátnak mint ő. Többnyire már mindent tud rólam, kivétel ez az egy apróság... - És veled mi a helyzet Hed? Van valaki a láthatáron? - Kérdezek vissza, hátha sikerül ezzel elvonni magamról a figyelmet. Öhm! Én? Meg billiárd? Azt hiszem ő is pontosan tudja, hogy mennyire nem szeretem. Vagy inkább nem tudok játszani? Á nem! Miért ne tudna egy vámpír játszani? De még ha nem is tudnék, úgysem vallnám be magamnak. Meg másnak sem. Hiszen ez vagyok én! Meglepődve nézek végig az üzleten. Tényleg leárazás van, és még csak nem is tűnik olyan rossz helynek. Egész szép darabok vannak itt. Hagyom, hogy Hed maga után húzzon. - Nézd! Ez szerintem pompásan állna! Nem? - Ezzel felkapom az egyik napszemüveget. Amiben egészen pontosan úgy nézek ki mint egy nagy szúnyog! Brr...soha sem szerettem az ilyeneket! De azért lehet rajta nevetni, mi tagadás. A következő pillanatban viszont minden megváltozik. Valami kellemes, émelyítő illat csapja meg az orromat. Nem kell sokat járatnom az eszem, hogy tudjam mi ez! Vér! De honnan jön? Elködösödik a hallásom, a látásom. Csak a vér "forrására" figyelek. Forgatom jobbra és balra a fejem egészen addig amíg meg nem találom azt. Nem tudok Hed-re figyelni, nem tudom beszél-e hozzám, esetleg meg akar-e állítani. Észre sem veszem ami körülöttem forog. Talán mégis el kellett volna menni vadászni mielőtt eljövök erre a találkozóra. Megindulok lassan a nő felé aki annyira ügyetlen volt, hogy megvágja magát...hát mit mondjak? Megissza a levét neki! Vagy inkább én iszom meg?
Drake M. Lucas
welcome to my world
► Residence :
new orleans or new york
► Age :
40
► Total posts :
223
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Üzletsor Vas. Márc. 31, 2013 4:11 am
Virginia && Heather
Már akkor jó kedvem lett, amikor megkaptam Ginny első üzenetét, és ez csak fokozódott, ahogy készülni kezdtem délután, de csak most jövök rá, mennyire hiányzott már nekem ide egy barátnő. Belekarolok, ahogy kibontakozunk a futó ölelésből, és lassan mutatom is neki az irányt, de még épp hogy csak elindulunk, máris sikerül értetlen kifejezést varázsolnia az arcomra. - Chris? Ki az a Chris? – pislogok oldalra kíváncsian. Most vagy nagyon szelektív lett a memóriám az évek során, vagy lemaradtam valamiről. Na a végén még sikerül egy kis csajos pletykához is jutnom? – Talán az új hódolód? Nem is mondtad, hogy nem egyedül érkeztél a városba – bököm oldalba vigyorogva. Mondjuk a magát karózós dolgon meg sem lepődök. A pasik és a vásárlás teljesen külön világ. Abból csak a katasztrófa lehet, ha velünk akarunk shoppingolni. Kivéve ha meleg az illető, ugyebár. - A fejembe látsz, Gin – bólogatok fülig érő szájjal. – Este már többen vannak, akkor már igazi vadászterület. Ilyenkor maga az unalom, hacsak nem akarsz beállni a helyi tinikkel biliárdozni – vonogatom a vállamat. Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára. Persze sosem szoktam éheztetni magam, de amióta Gabriel felszívódott, kicsit visszafogtam magam. Hogy miért? Nem is tudom. Talán mert néha már túl feltűnőek voltunk mi ketten együtt, és kicsit meg akartam húzni magamat, meg nem is annyira érdekes egyedül szórakozgatni. De szerencsére hamar találtam új partnert, akivel elüthetem itt az időt. Lóghatnék néha Elijahval is, de túl visszafogott, sőt mondhatni konzervatív, nem biztos, hogy el tudnám engedni magam mellette. Bár talán csak idő kérdése. Régebben, amikor sokkal közelebb álltunk egymáshoz, vagy mondjuk úgy, más jellegű kapcsolatban álltunk, egész szórakoztató volt vele a vadászat is. Azt hiszem, ő is változott valamennyit. - Nézd! Leárazás van! – állítom meg hirtelen Ginnyt a mellettünk levő kirakat felé fordulva. – Ez lesz a mi üzletünk. Mintha csak ránk vártak volna – meg sem várom, hogy bármit reagálhasson a szavaimra, megragadom a karját, és bevonszolom magam után a boltba.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Üzletsor 
▲ 
