Miért kell ennyire ismeretlennek lennie mindennek számomra? Miért nem lehet minden egyszerű és miért kellett ekkorát változnia. Talán, ha nem élve lettem volna eltemetve, akkor minden könnyebb lenne? Nem lenne ennyire vérszomjam, könnyebben birkóznék meg mindennel? Vajon akkor is lenne emberi énem még? Fogalmam sem volt ezekről a dolgokról, de tényleg nagyon zavarban voltam, hiszen az is lehet, hogy a kis "büntetésemnek" az lesz a vége, hogy megharagszik rám és akkor már tényleg egyedül fogok maradni. Így gyorsan ott teremtem mellette és mosolyogva figyeltem őt. Nem voltam teljesen boldog, de a látszattal mindennel el lehet érni. Nem akartam veszekedni vele, mert talán nekem már csak ő van.
Enni akartam, de nem ölni és talán ezért se mentem bele abba amit mondott. Nem akartam azt a szerencsétlen fiút bántani, hiszen valószínűleg bulizni és csajozni jött ide, nem pedig meghalni. Nehéz volt megállnom, de az ahogyan mondta egyszerűen a bátyámra emlékeztetett és Tony összes tette ellen küzdeni akartam. Nem akartam beletörődni mások halálába, a gyilkolásba, de talán igaza van. Mi ragadozok vagyunk és ölni születtünk, de ott volt Chris, aki megmutatta, hogy lehet másképpen is és amíg ez a remény meg van, nem fogom elengedni. Kapaszkodni akartam a legkisebb reménybe is. Talán nem vagyok elég erős és a végén elbukom, de harc nélkül nem fogom soha se feladni.
Megpróbálok nem el tűnni, de nem ígérhetek semmit se. - mondtam neki alig hallhatóan és megöleltem őt. Szükségem volt az ismerős ölelésre, illatra. Egyszerűen csak szükségem volt rá, mert nélküle már rég elvesztem volna. Érzem gyengéd csókját, ajkainak az érintését és valami fura bizsergető érzés járja át a testemet. Többet akarok még, érezni szeretném a méz édes, rabul ejtő csókjait, de nem lehet. Nem szabad, ő találhat nálam sokkal jobbat. Esetlen, elveszett  lány vagyok eme világban és még a napra se tudok kimenni. Jobbat érdemel, mint amit én adhatok neki. Sietve szakítom meg ezt a mámorító érzést és hátrálni kezdek és közben össze-vissza hebegek-habogok.  Muszáj elmennem, fogalmam sincsen, hogy mit tettem. Egyszerűen csak nem tudok tovább itt maradni.
Érzem a friss, hideg szellőt, erre van most szükségem észhez kell térnem. Nem sokkal később érzem az érintését aminek következtében újra hatalmába kerít az az ismerősen bizsergető érzés. Talán nagyobb szükségem van rá, mint azt valaha hittem volna. Érzem a perzselő tekintetét és mintha hallanám gondolatainak kattogását.- Kérlek ne.. - mondtam szinte suttogva, hiszen biztos vagyok abban, hogy megfordul a fejében, hogy elfelejtsem a dolgot. Nem akarok felejteni, mert talán soha  többé nem lesz alkalmam arra, hogy ilyet érezzek. Nem akarom elveszíteni ezt az érzést.
Fura volt hallani azt amit mond és érez, mert én nem tudtam volna szavakba önteni azt, amit ekkor éreztem.- Feladat lennék, vagy csak az voltam neked korábban? - kérdeztem vissza szomorúsággal a hangomban, mert soha se gondoltam volna, hogy ennyit jelentek neki. Kihúztam a kezemet a kezéből, majd összefontam a karomat magam előtt. - Én is kedvelek.. - mondtam szinte suttogva, mert fogalmam sem volt, hogy mit is kellene mondanom.- Nem mehetnénk inkább el innét? Sétálni szeretnék. - mondtam neki kérlelően, mert tényleg nem akartam itt ácsorogni tovább.

Magamat se értettem, hogy miért nem megyek oda egyből hozzá és miért várom, hogy tovább keressen. Vajon csak tesztelni akartam, hogy képes lenne-e feladni az utánam való kutatást, vajon csak arra akartam bizonyságot nyerni, hogy számára én is fontos vagyok, mint ő nekem?! Fogalmam sem volt, hogy mit miért teszek vele kapcsolatban, hiszen soha se éreztem még ilyet, mint amikor vele vagyok. Minden annyira ismeretlen volt, de még se féltem ezektől az ismeretlen dolgoktól. Többet és többet akartam, pedig sok minden megrémisztett ebben az ismeretlen világban még akkor is, ha nem mutattam ezt ki. Magabiztosnak és sziklaszilárdnak próbáltam tűnni, főleg a bátyám előtt. Nem akartam, hogy lássa, hogy mennyire könnyen meg tud néha törni és mennyire fáj az amit tesz, de talán sokszor ő átlátott rajtam és még se tette szóvá. Talán soha se fogom igazán kiismerni Tony-t. Christopher miért volt másabb, mint a többiek, mert azt hiszem ő olyat látott és lát bennem, amiről azt hittem, hogy már teljesen elveszett... az emberségemet...
Amikor úgy láttam már, hogy eleget hagytam szenvedni őt, akkor laza és talán kicsit túlzottan gyerekes módon jelentem meg mögötte. Mosolyogtam, mint a tejbe tök és élveztem a helyzetet, hogy sikerül kicsit oldanom a feszültséget, ami az előbbi incidenst után keletkezett. Elmosolyodom, amikor láttam azt a rabul ejtő mosolyát, majd hirtelen már csak arra eszméltem, hogy magához húzott és a keze a tarkómon pihent. Óvatosan az ajkamba haraptam, mert nem tudtam hirtelen mire vélni a közelségét, mert ennyire közel még soha se voltam hozzá, vagy legalább is nem ilyen helyzetben. Csak egy hajszál választotta el az arcunkat attól, hogy össze ne érjen. - Aggódtál? - kérdeztem vissza csodálkozva, de legbelül nagyon örültem annak, hogy aggódik értem és biztosan ez látszott is rajtam. Magamat se értve hirtelen közelebb hajolok hozzá és megpuszilom/csókolom őt az ajkán. Nem tudom, hogy manapság minek hívják, vagy hogy kellene csinálnom, hiszen még soha se kerültem senkihez se ennyire közel. Majd hirtelen elkapom a fejemet és a hajamba túrok. Nem tudom mi ütött belém. Hátrálok pár lépést.- Én sajnálom... nem tudom.. - hebegem-habogóm neki a szavakat és fogalmam sincsen, hogy mennyire érti azt amit mondok, majd hirtelen elkezdek futni a lépcső irányába és meg sem állok egészen a kijáratig. Levegőre van szükségem, hiszen fogalmam sincsen, hogy most éppen mit is tettem vagy mi fog ezek után történni, de nem bírtam ott maradni tovább.

Fogalmam sem volt, hogy miért érzek így iránta, talán nem kellene, hiszen a napra se tudok kimenni. Biztosan jó lehet a nap gyengéd simogatása, de már nem is nagyon emlékszem arra, hogy milyen lehet. Útóljára még emberként volt alkalmam megtapasztalni, hiszen nem olyan régen nem éppen a nap simogatását éreztem, hanem sokkal inkább az égető hatását. Tisztán emlékszem arra, hogy mennyire fájt és arra az égett hús szagra is. Nem értettem, hogy Tony miért nem mondta el, de még Blair se mondta el, egyszerűen csak célozgatnak és irányítani akarnak, de néha már sokkal jobb lenne, ha meghalnék vagy visszazárna a kriptába, mert szép lassan talán a bátyám célba fog érni és gyilkost fog faragni belőlem. Féltem attól, hogy végül nem lesz bűntudatom és örömmel fogok ölni. Pedig senkit se akartam bántani és mindig is harcolni fogok ez az énem ellen. Talán ezért is jó, hogy Christophert magam mellett tudhatom, hiszen mindennél jobban szükségem van rá, mert talán egyedül még miatta harcolok az emberséges énemért. Fogalmam sem volt, hogy mi az amit érzek iránta, de abban biztos voltam, hogy egyre erősebb érzelmek kötnek hozzá, de nem akartam mindent elrontani, ezért inkább soha nem is beszéltem neki erről és próbáltam titkolni a dolgot.
Ahogyan megszólalt és utasított szinte az ölésre, hirtelen olyan volt, mintha a bátyámat hallanám. Ő volt mindig a parancsolgatós személy és Chris pedig sokkal inkább az aki megért, de ebben a pillanatban kicsit kételkedni kezdtem. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg szeretne tovább pesztrálni és talán ő se másabb, mint a bátyám. Talán csak én vagyok a fura vámpírlány, aki nem akar ölni, de még is megteszi véletlenből. Nem bírtam tovább ott maradni, nem akartam elhinni ezt, nem veszthettem el a reményt, amit ő keltett benne. Szükségem volt rá, szükségem volt a legapróbb reményre is, hogy nem kell gyilkosnak lennem, hanem lehetek normális lány.
Nem tudtam volna most a szemébe nézni, egyszerűen féltem attól amit látnék a szemeinek az íriszében. Eltűntem a tömegben és próbáltam nem kitűnni és normálisnak látszani. Fogalmam sem volt, hogy merre fog keresni, de nem bántam azt, hogy egy kis időre egyedül maradhatok és lenyugodhattam. Hallottam, hogy a telefonom rezeg, hiszen vámpír létemre még ekkora zajban is jól hallom, de nem foglalkoztam vele. Egyszerűen csak tovább sétáltam, majd megálltam az egyik falnál és onnét néztem fel rá, hiszen jól láttam őt ott fent. Majd jött egy sms-es, amit megnéztem, de még mindig egy darabig csak ott álltam és néztem minden egyes mozdulatát. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal és olyan volt az egész, mintha attól félnék, hogy nem láthatom őt újra és most minden egyes mozdulatát megszeretném jegyezni, illetve minden egyes vonását.
Majd egy kisebb habozás után elindultam felé, majd mögötte teremtem és játékosan a szemeire tettem a kezeimet. - Ki vagyok? - kérdeztem tőle játékosan, majd mosolyogva vártam a válaszát. Ez annyira tipikusan én vagyok, hogy még az egyik pillanatban talán haragszom valakire, de következőben már barátságos vagyok, főleg vele, hiszen rá soha se tudnék haragudni. Sok mindent köszönhetek neki és soha se fogom ezt neki elfelejteni, de ha akarnám, akkor se tudnám. Minden egyes apró érzés amit érzek iránta pontosan emlékeztet arra, hogy mennyire fontos számomra ő. Majd egy apró puszit nyomtam az arcára és előtte teremtem. - És miről szeretnél beszélni? - kérdeztem tőle miközben neki dőltem a korlátnak.