Tekintete a csillagokat leste és én is rájuk néztem. Megosztó élményeim vannak a csillagokról. Mikor vámpír lettem egy ideig csak a csillagokat láttam. Nagyon nehéz volt találni olyan boszit, aki megcsinalná egy vámpírnak azt az eszközt, amivel nappal szabadon mászkálhat. Természetesen Rose-nak megvoltak a megfelelő kapcsolatai és sikerült szereznie nekem. Szóval eleinte nagyon utáltam a csillagokat, de idővel megszerettem őket, hogy miért az még mai napig is relytéj marad előttem. De ha minden jól megy, akkor újra imádni fogom őket, mert minden csillagról Hazel szemének csillogása fog eszembe jutni... Csak nézem és gyönyörködöm benne, de ekkor olyat mond, amire leesik az állam. Egész eddig azt hittem, hogy nem akar semmit, de ez nem így van... Megakarja próbálni! Meg akarja próbálni! Uramisten! Most komolyan azt mondta, hogy megakarja próbálni? Az öröm csak szétáradt a testemben. El sem tudom hinni... Akarja! Megakarja próbálni velem. Felesleges és korai, de el kezdek tercezgetni. Szóval akkor hétvégi ebéd. Mit is csináljak neki? Persze igaz, szerintem sem kell az a kötény majd. Szóval a kaja, hát legyen... Mondjuk hátszín, szalma krumplival és vörös borral. Igen ez lesz a tökéletes ebéd. Utána elmehetnénk a moziba. Megnézhetnénk valami háborús vagy akció filmet. Gondolom ő sem a sok értelmetlen love storyt akarja nézni a vásznon. Teljesen belemerültem a gondolataimban, mikor észre veszem, hogy gyönyörű arcát könnyek mossák. Mit tettem? Vagy inkább, mi lehet a baj? Nem telik el kis idő és közli könnyei okát... Szóval még nem esett szerelembe és nem tudja milyen... Ezzel most azt mondta, hogy szerelmes belém. Erre vártam már... De lehet, hogy csak rosszul fejezte ki magát. Nincs értelme most ezen agyalni. Válaszólok neki, mert erre választ kell adnom. - Ha engeded én szívesen bevezetlek ebbe a világba és remélem megfogod kedvelni annyira, hogy velem akarj lenni. - Igen. Minden vágyam, hogy ő is annyira szeressen egyszer, mint én őt most. Most már előttem is bizonyos, hogy érte mindenre képes lennék. Ha valaki bántja, akkor szerez magának egy rossz ellenséget. Természetesen a bosszú nagyon megy... De nem fogja őt senki sem bántani, mert én azon leszek, hogy minden fájdalmát elflejtessem vele. Ha mellettem lesz, akkor a világ legboldogabb emberévé tesz és remélem nekem sikerül őt a világ legboldogabb nőjévé tenni. Miért akarom ezt, mert még mindig örülten szerelmes vagyok belé. Mikor átölelem nem lök el és nem is taszít el magától. Még mindog folytak a könnyei. Olyan édes volt és annyira törékeny, úgy értem hozzá mint egy felbecsülhetetlen értékű porcelán babához, mert ő számomra felbecsülhetetlen értékkel bír. A szívem lenne számomra a lottón, nem is... Inkább a világ főnyereménye. Mikor szembe fordítottam magammal, figyelmeztetett a veszélyekre, de én fütyülök ezekre... Már a puszta tudat, hogy az enyém lesz ez idő alatt is elég, hogy vállaljam. - Hazel... ne kelljen ismételnem magam. Érted bármit bevállalnék. Nekem minden hogyan megéri, ha rólad van szó. Nem érdekel, ha megbántasz... De abban a kis időben a világ legboldogabb emberévé tennél... Szóval ne is próbálj lerázni. Már nem tudsz... - Kacsintok rá és a sok nő álltal ellenállhatatlan mosolyomat villantom rá. Aztán átölel. Szívem hevesen ver és még a fejét is mellkasomra rakja. Mostmár érezheti az íránta érzett érzéseimet. Aztán ez az ölelkezés maradt így. Mikor kibontakoztunk belőle kezeit a nyakam köré rakja. Hirtelen légzésem is felgyorsul és szívem még hevesebben ver... Ha nem lennék vámpír talán szívrohamom lenne. Szóval én meg a derekára helyeztem a kezeimet. Mit művelek vele? Ezt kérdezi? Inkább jobb kérdés, hogy ő mit művel velem. De szerintem mindketten azt váltjuk ki a másikból. - Azt amit te velem... - Aztán lábujjhegyre áll és megcsókol. Annyira... erre volt szükségem. Hazelre volt szükségem. Az ő csókja minden próblémámat elfelejteti velem... De ez a csók túl rövid volt és tovább akartam csókolni. A vágytól még nyögtem is egyet. Mondanom sem kell a fejem rákvörös lett és inkább zavaromban oldalra néztem. Mondanom sem kell nem sokáig tudok ellenállni a késztetésnek, hogy inkább Hazel gyönyörű arcát nézzem. Megkérdezi, hogy maradok-e vele... Persze, hogy maradok! - Édes ez most kérdés volt? Persze, hogy megvárom, de bár ne jönne álom azokra a csodálatos szemeidre. De gondolom már fáradt vagy... - Egy kis csalódottság érződhetet kina hangomból, de tényleg bár sose aludna el! Nem akarok elmenni mellőle. Nem akarom holnap arra a buta gyakorlatra menni, mert vele akarok lenni. Mivel kezeit nem vette le vállaimról ezért biztos vár valamire. Inkább nem okozok neki csalódást ezért én is megcsókolom, de az előzöhöz képest ez sem lett hosszú. Mikor befejeztük a csókot megsimogattam az arcát és rámosolyogtam.
Még mindig a csillagokat bámultam. Képes lennék órákig is elálldogálni itt. Valamiért mindig is megnyugvást találtam bennük. Nyáron képes vagyok elüldögélni esténként az erkélyen, a csillagok alatt, és csak figyelem őket. Időt ad a gondolkodásra. Nem tudtam fejből őket, csak a legismertebbeket tudtam megkülönböztetni. Nem foglalkozok az asztrológiával, nem tanulmányozom, inkább csak távolról megfigyelem őket és csodálkozok szépségükben. A csillagok mellett a nyári hullócsillagokat imádom. Habár eddig még egyetlen egy kívánságom sem teljesült, de azért akárhányszor egyet látok mindig kívánok. Hiszek abban, hogy egyszer be fognak teljesülni. Ha nem is az összes, talán egy pár.. - Pont az előbb mondtam, hogy idő kell nekem, de megszeretném próbálni. - fakadtam ki, és a szám elé tettem a kezemet. A könnyek most már csak úgy záporoztak lefelé, és kissé testem is elkezdett remegni. Nem akartam, hogy így lásson! Legszívesebben bezárkóznék szobámban, összekuporodnék a sarokban és csak sírnék, ameddig elfogynak könnyeim. - Sosem estem még szerelembe, nem tudom milyen ez az egész. - közöltem vele szipogva, és szívesen felpofoztam volna magamat, amiért úgy viselkedtem, mint egy rinyálós kis csitri. Hány évesnek éreztem magam? Tíz? Felnőtt nő voltam, hát miért nem úgy viselkedtem? Hátulról átkarolt, én pedig hagytam őt. Nem bontakoztam ki belőle, nem tettem semmit sem. Lenéztem kezeire, melyek az enyémet simogatták, és egy könnycsepp rá esett. Elengedtem őt, és letöröltem könnyeimet, melyek teljesen átáztatták arcomat. Remek! A sminkemnek is már annyi volt.. - Ezt már megbeszéltük. - mondtam, mikor szembe fordított magával. - Adok neked egy esélyt, de lehet, hogy időközben megbántlak. Nem tudom, hogy a kockázatokkal együtt megéri-e ez az egész neked.. - halkultam el, és átöleltem. Fejemet a mellkasára hajtottam és heves szívverése megnyugtatott. Egy apró mosolyra húztam számat, és így maradtunk egy jó ideig. Mikor sikerült háborgó érzelmeimet lecsillapítani, felnéztem rá és kezeimet a nyaka köré fontam. - Mit művelsz velem..? - kérdeztem suttogva és lábujjhegyre állva egy aprócska csókot adtam neki. Szívesen vágytam volna többre is, de féltem, hogy nem tudnék megálljt parancsolni magamnak. És a vágyaimnak. - Akkor itt maradsz velem? Míg elalszom? - visszaemelkedtem a sarkamra, de kezeim még mindig ott voltak a nyaka körül. Sok dolog történt egy éjszaka alatt, és szükségem volt rá.. igen.. szükségem volt rá. Nem akartam egyedül lenni, azok után, hogy feltéptem a múlt sebeit. Nem akartam magányos lenni. Ma még ki akartam élvezni, hogy valaki volt velem, és majd holnap.. majd holnap visszatér minden a régi kerékvágásba.
Már megint csak bámultam. A rohadt életbe... Nem tudom elfelejteni és nem tudom, hogy miért. Egyszerűen kikészit a tudat, hogy soha nem lehet az enyém. Túlságosan reménytelen vagyok... A polcnak dől és az ajkait rágcsálja. Azokról az ajkakról egy dolog jut eszembe, vagyis egyetlen érzés. A csókja... Az a csók képes volt elfelejtetni velem minden rosszat és egyszerűen lehetetlen volt betelni vele. Sajnos elcseszett vagyok és nem okolhatom őt, hogy minden porcikája írtozik rőlem. Bele kell tőrödnöm, de vajon miért nem tudok?! Miért nem tudom egyszerűen elengedni? Észre veszem, hogy engem figyel és már a puszta pillantása is elég. Örülnék, ha engem akarna élete végéig bámulni. Persze be kell látnom, hogy a csókjának sokkal jobban örülnék, de ezzel is beértem. Mikor elé álltam. Megijedt. A légzése felgyorsult és a pupilája kitágult. Azt hitte képes lennék őt bántani. Képes lennék táplálkozni belőle? Ha ő lenne az utolsó ember a földön, akkor inkább éhen halnék, de nem tudnám bántani. Sose lennék képes arra. Semmivel sem akarom megbántani és félek nem lesz nála sose esélyem mert vámpír vagyok... Aztán bocsánatot kér. Nem tehet róla, hogy így reagált. Amikor tudatosult benne, hogy nem akarom bántani, csillapodot a reakciója. Én nem akarom, hogy minden alkalommal, amikor közeledem felé ezt higyje rólam. Nem akarom, hogy egy szörnynek higyjen minden nap, minden egyes percének. - Nem tehetsz róla, hogy az egész lényed elutasít engem... Mondtam már, de elmondom mégegyszer. Nem lennék képes arra, hogy bántsalak. - Mikor fog végre hinni nekem, hogy túlságosan is szeretem, hogy megbántsam. Aztán megcsókolom. Nem csókol vissza, sőt helyette eltaszít magától. Már biztos, hogy nem akar engem. Sosem fog akarni és most adtam fel! Kész nincs értelme folytatni a próbálkozást. Mikor kimegy a konyhába elkezd beszélniy de nem tudok figyelni a szavaira. Belül hatalmas üresség foglal helyet és ez ismerős... Nem akartam ezt érezni. Nem akarom... Azt mondja nem tud rajtam kiigazodni. Ez lehet igaz. Ma én sem vagyok tisztában a tetteimmal. Túlságosan is elvakítanak az érzéseim. - Én tudom, hogy mit akarok. Téged akarlak, mert szer... De túlságosan félek, hogy meg sem akarod próbálni. Félek, hogy azért teszed, mert ezt akarom! Szeretném, ha belém szeretnél, de ha már a közeledésemre így reagálsz... Én mindennél jobba szeretném azt az ebédet. Mindennél jobban szeretnélek... - Elcsuklik a hangom. Oda adja a vizzel teli poharat és én is hamar kiiszom a tartalmát és hozzá hasonló kép az asztalra helyezem. Az ablakhoz megy és a csillagokat lesi. Aztán mikor megszólal elkezdek hozzá sétálni, de emberi tempóval. Félek, ha újra vámpírtempóval mennék hozzá, akkor újra megijedne tőlem. Szép lassan átölelem hátulról és megértem a fájdalmát... Rudom milyen valakit elveszteni és tudom, hogy a fájdalom elviselhetetlen. - Nem akarok kilépni az életedből. Nem akarlak sosem elhagyni! Minden időmet veled akarom tölteni, téged akarlak csókolni... téged akarlak szeretni. - Az utolsó részt már csak suttogtam, mert tudom, hogy ilyenre nincs szüksége... Államat a fejére raktam és sóhajtottam egyet. Kezeimmel az ő kezét kezdtem elsimogatni. Igen tényleg vele akarok lenni és őt akarom csókolni. Megmutatnám neki, hogy milyen az igazi szerelem. Sosem hagynám el és sosem tennék ellene semmit rosszat, de neki nem ez kell. Ő nem vágyik a romantikára. Nem vágyik bókokra és legfőképp... nem vágyik rám. Hiába nyújtom neki az egész szívem, neki sosem fog kelleni, de nem akarom itt hagyni. Egyszerűen nem tudok abba bele gondolni, hogy hamarosan elmegyek. Most adta meg a lehetőséget, de nem tudom megtenni. - Tudom nem szereted, de kérlek... Kérlek ad meg a lehetőséget, hogy szeresselek. Had mutassam meg neked, hogy sosem hagylak el. Sosem akarlak itthagyni, de nem tudom, hogy megakarsz-e szeretni. De kérlek adj egy esélyt. Ígérem nem csókollak meg, ha nem engeded. Bármit megteszek, csak egy esélyet... - Magammal szembe fordítottam és a gyönyörű szemeibe néztrm... Ha ad egy esélyt, akkor nem fofja megbánni! Bebizonyitom neki, hogy nincs semmi rossz a szerelemben. Mostmis legszívesebben megcsókolnám, de várom a válaszát. Reménykedek benne, hogy nem utasít el, mert az elvesztése lenne az egyik legfájdalmasabb dolog a világon.
✖ note: team Jazel ♡ ✖ music: A thousand year ✖ words: Valamennyi.
A polcnak dőltem, és közben ajkamat rágcsáltam. Most erre mit feleljek? Mondjam meg neki, hogy mint férfi rendkívül vonzónak találom, és legszívesebben leráncigálnék róla minden ruhát? Nem.. ezt így mégse mondhatom, olyan nyersen hangzik. Inkább nem reagáltam semmit, hanem elfojtottam magamban a szavakat. Figyeltem őt, ahogy a kanapén ült és olyan jól festett ott. Nem úgy nézett ki, mint egy idegen, aki most először tette be a lábát a lakásba, hanem mint aki már évek óta eljárogat hozzám, aki már ismeri a lakás összes zegzugát. Egy szemrebbenés alatt előttem teremt, én meg a félelemtől hátráltam volna, de már nem tudtam hová. Pupilláim kitágultak, és szaporábban kezdtem el venni a levegőt. Kellett megemlítenem egy vámpírnak a szomjúságot. Most végem.. Még mindig riadtan pillantottam rá, mikor kezeivel megfogta arcomat, de mikor csak homlokomnak döntötte a sajátját, megnyugodtam. - Sajnálom. - ráztam meg a fejemet, mert gondolom ő is észrevette reakciómat. Nem tehettem róla.. Amióta tudok a létezésükről, azóta tartózkodtam tőlük, még hozzá kellett ahhoz szoknom, hogy egy vámpír ilyen közel volt hozzám. Már megint nem tudtam mire vélni kifakadását. Egyszer még azt hangoztatta, hogy mennyire imád engem és nem akar elhagyni, máskor meg azt, hogy soha többé nem fogom látni őt. Most akkor.. hogy is volt ez az egész? Ismét ajkait az enyémre tapasztotta, de nem csókoltam vissza, hanem óvatosan eltoltam magamtól. - Nem tudok kiigazodni rajtad. - ráztam meg a fejemet, miközben átsétáltam a konyhába. Elég kicsi volt a lakás, így simán hallhatta a mondandómat, ráadásul vámpír hallása van, vagy mi a szösz. - Egyik pillanatban még kötényben akarsz ebéddel várni, a másikban meg azt mondod, hogy soha többé nem foglak látni. Döntsd el, hogy mit akarsz. - időközben elővettem és megtöltöttem jéghideg sima vízzel a két poharat, és visszaérve hozzá a kezébe nyomtam az egyiket. A sajátomból egyből kiittam az egészet, és sokkal jobban éreztem magam ez után. Letettem a poharat a kanapé előtti asztalra, és az ablakhoz sétáltam. A csillagokat néztem, és nagy nehezen megszólaltam. - Most lépj ki akkor az életemből. Nem akarom, hogy a részévé válj, ha el fogsz egy idő után tűnni. Nem szeretném felsorolni, hogy eddig már hányan hagytak cserben, hányan váltak köddé. - a párkány szélét fogtam, mialatt hozzá beszéltem, de háttal voltam neki. Nem akartam, hogy lássa milyen fájdalmakon mentem át, nem akartam gyengének tűnni. De mégis az voltam. Egy könnycsepp kicsordult a szememből és kettészántotta arcomat. Gyors odanyúltam, és lesöpörtem. Utáltam gyengének mutatkozni, utáltam így kifejezni az érzelmeimet. De muszáj volt.. A valódi szüleim, Henry, Pandora.. mind elhagytak engem. Igaz, hogy Henry-t néhány havonta látom, de szó nélkül lelép. Bele sem gondolnak, hogy nekem is vannak érzéseim, és nekem mennyire rohadtul fáj mindez. Nem szeretném megismerni Jace-t, mert ha esetleg megkedvelem, és elhagy engem, akkor ugyanazt a szar érzést át kell élnem. Újra és újra.
Egy pillanatig vissza emlékeztem a múltra... Paulra, anyámra, Rosera... Fontos emberek, akiket az évek során elvesztettem, de csak bátyám megtalálására van remény és most vele kéne foglalkoznom és nem itt ülni és várni egy lányra, aki nem akar semmit sem, mert ezt jól kifejezi, vagyis inkább tékozlásnak nevezném a tettét... Hol akar, hol eltaszít és én nekem ez fura... Valami biztosan zavarja, de nem tudom, hogy mi lehet az... De sejtem, hogy mi lehet a dolgok hátterében. Újra a legelső próbléma lehet mindennek a hátterében. Szóval nem lépett túl rajta, hogy egy vámpír vagyok. Nem tudok ellene semmit sem tenni. Ezt hozta az élet és inkább éltem, minthogy meghaljak egy elhamarkodott tettem miatt. Szóval elhatároztam magamban, hogy nem fogom ezt az elérhetetlen álmot keresni és ezt már jobb lesz belátnom. Hazel sosem lehet az enyém. Túl hamar lettek túl mély érzéseim és ez nem csak őt rémiszti meg. Én is rémült vagyoky de egyszerűen ezt hozza kibelelőm és nem tudok semmit sem tenni ez ellen. Az igazat megvallva nem is akarok. Nem bánom, hogy bele szerettem, sőt kifejezetten örülök neki, de emlékszem arra, mikor Rose-t veszítettem el... A fájdalom akkora volt, hogy kikapcsoltam az érzéseimet és ekkor kezdődöt az életem sötét fele, sőt inkább vissza sem merek gondolni rá, mert jobb lesz ha ezt eltemetve hagyom magamban! Ha megtudná, hogy mit tettem három évszázaddal ezelőtt eltaszítana és rossz lenne... Nem merek belegondolni, hogy hamarosan elalszik és elindulok, de be kell látnom, hogy ez a helyes döntés! Hisz van tanulni valom... nem is kevés, sőt jobb lenne, ha elmennék arra a gyakorlatra, de amikor Hazelre ránézek ezek a gondolatok szerte foszlanak és értelmetlenné válnak! Nem akarok gyakorlatra menni. Inkább maradnék vele és beszélgetnék vele és elaludnék mellette. Reggel még előtte felkelnék, mielőtt felénredne és palacsintát csinálok neki, de ezekről jobb lesz lemondanom. Tényleg megvárom, amíg elalszik és utána indulok is utamra hazafelé New Orleansba és elfelejtem ezt az estét, elfelejtem Hazelt és életem halad tovább a normális körforgásba. Hétfőn elmegyek a srácokkal inni... Kedden házibulit szervezünk nálam és szerdán megszívatjuk Miss Nightmare professzor asszonyt... Utáljuk a boncolástan óráit. Az egész osztály bealszik rajta és a vizsgák röhelyesen egyszerűek, legalábbis nekem, mert azért néha készülök az órákra... Mondjuk nem szívem csücske a boncolástan, de ez van... Azt is meg kell tanulni, ha orvos akarok lenni. Aztán közli, hogy fáradt és nem biztos, hogy fog ma este álmodni... Hát erre csak helyeslően bólintottam és nem mondtam semmit sem! Szóval nem biztos, hogy velem fog álmodni... Hát remélem ez másképp lesz. Még mindig az ölemben volt és nem is akartam, hogy felkelljen onan. Azt akartam, hogy örökké az ölemben maradjon és nem akarom, hogy elaludjon. Inkább legyen fent velem egész este és beszélgessünk... Ha ez sikerülne, akkor nem kéne tartanom attól, hogy itt kell hagynom, mert ényleg nem akartam egyedül hagyni, de most belegondolva én is elég fáradt vagyok és meglepetésemre ásítottam is egyet. Nem is tudom, hogy mikor voltam ilyen fáradt... Igaz nemnszoktam hozzá a több órás kocsikázáshoz. De már megérte, ha azt nézzük, hogy Hazellel vetett össze a sors. Talán mégsem olyan kegyetlen velem az élet, mint az hittem. Eddig azt hittem, hogy utál és sosem fog tenni nekem semmi jót, de ma este bebizonyította, hogy... Van remény és nem kéne feladnom, de egyszerűen nem tetszik neki a stílusom és nem akarja... Nem szereti a romantikát és a bókokat, most már tényleg ideje lenne feladnom ezt az értelmetlen harcot! Nem jellemző rám, de ez van... Hazelt sosem fogom úgy érdekelni. A fenébe is! Miért lettem ilyen szomorú?! Ez nem a világ vége... Ideje lesz összekapnom magamat és elfelejteni, vagy legalábbis megpróbálni, mert őt elfelejteni sose fogom tudni! Szóval gondol rá... Aztán összekulcsoja az ujjainkat. Mindenképpen megakarja nehezíteni a dolgokat. Megint kezdi az egyszer érdekelsz, máskor inkább nem. Utána a napfény gyűrűt kezdi el piszkáni. Igen ez az a gyűrű, ami miatt nem sültem hamuvá nappal az utcán. Néha félek, hogy lejár a szavatossága. Habár ilyen van? Leszokott járni az ilyen boszi cuccoknak a működési ideje? Ez egy elég fontos kérdés, mert mi van ha az egyik nap megáll működni és egy porkupac ként végzem... Ezt jobb lenne elkerülni, mert azért még szeretnék egy-két dolgot véghez vinni az éketemben. Például elszeretnén végezni az egyetemet. Jó lenne, ha orvosként végeznék... Aztán megdicsérte a gyűrűmet. - Köszi - Mindössze ezt az egy szót préseltem ki magamból. Nem tudtam követni már a tetteit és nem is akartam. Már felnőtt nő. Majd ha akar valamit, akkor szól és én rendelkezésére fogok állni. De ahhoz előbb le kell feküdnie aludni és pihennie kell. Jobb lesz, ha elmegy aludni és kipiheni az estét. Persze a telefonomat epekedve fogom lesni és várni fogom válaszát. Már csak pár óra volt addig és már nem győztem kivárni a válaszát. De lehet, hogy az előbbi egy szavas válasz túl ridegre és tárgyilagossá vált... Aztán visszatértem a csókokra és vártam, hogy mit fog mondani. Az elején nem értettem, hogy mit akar. De aztán mikor megcsókolt minden világossá vált előttem. Megint megcsókolt és mohó volt. Imádtam vele csókolozni és ő is így volt vele... Akarta ezeket a csókokat. Mindketten vágytunk a másik csókjára. Talán mégis van egy kis remény és nem kell feladnom! Kezei a mellkasomon köröztek és nem akartam abbahagyni a csókot, de most ő szakította meg. - Ha tényleg olyan jó lennék, akkor nem hagytad volna olyan korán abba... - Hangomból csalodottság érződhetet ki, de hát tényleg így gondoltam. Ha annyira szeretne velem csókolozni és többet akarna, akkor nem állt volna le. Egész este csak csókolnám, míg el nem alszik. Aztán bevinném a szobájába és lefektetném az ágyába. Hagynék neki egy búcsú üzenetet és indulnék is hazafelé. Ennyit terveztem estére, de újra megnehezítette. dolgomat. Már megint kezdi a mégsem kellesz részt?! Aztán felkelt az ölemből, de vissza akartam húzni, sajnos nem voltsm elég gyors. Idegességében elkezdte a képeket rendezgetni a polcon. Nem mentem utána, ez a csók után biztos szüksége volt egy kis távolságra. Hát nem fogom magam ráerőltetni... Aztán megkérdezi, hogy szomjas vagyok-e. Hirtelen nem tudom hova tenni a dolgot. Megmondtam neki, hogy nem táplálkozom emberekből és ezt nem egyszer mondtam el... Épp nyitni próbáltam a számat a válaszra, de folytatta... Arca elsápadt és ebből area tudtam következtetni, hogy a jelenlétemtől is rosszul van... Szóval víz. Rendben igyuk meg a vízet és húzok innen haza... Semmiről sem tehet és semmit sem tett, ami miatt haragudnék rá, egyszerűen így szüketett, hogy utálja a fajtámat. Felkelltem és előtte termettem... - Én csak egy dologra szomjazom. A csókjaidra és semmi más nem kell, de igen. Elfogadnék egy pohár vizet, aztán ideje lenne elmenned aludni és ahogy ígértem megvárom, míg elalszol és indulok haza. Már kezd későre járni. - Arcát közre fogtam a tenyereimmel és homlokomat az ővére támasztottam... Aztán megnyíltam előtte. - Már csak pár perc és megszabadulsz tőlem. Ígérem nem foglak többet keresni, mert ezt akarod! Szóval csak egy utolsó dolgot kérnék! Engedd, hogy utoljára megcsókoljalak. - Nem vártam meg a válaszát, helyette most én csókoltam meg és ez volt eddig a legmohobb csókom. Nem akartam, hogy valaha is vége legyen ennek, de megszakítom. Felgyorsult a légzésem és az ajkaim éhesek még mindig... De itt kellett megálljt parancsolnom a vágyaimnak.
note: Jazel forever music: A thousand year words: Valamennyi.
Nem szóltam semmit se ahhoz, amit mondott, mert nem képviseltük ugyanazt az álláspontot. Még, hogy ha egyszer képes leszek őt szeretni, akkor sem fogom hagyni, hogy velem szenvedjen akár hetven éves koromig. Elfogom őt engedni, mert jól fogom tudni, hogy szíve mélyén nem egy öreg, szottyadt nőre vágyik. De ezzel most szinte ötven évet előrehaladtunk a jövőben. Azt se tudom, hogy mi lesz holnap, nem hogy ötven év múlva! Meg ki tudja, hogy azt a kort egyáltalán meg fogom-e élni. Semmi sem biztos.. Azért jól estek szavai, de azért egy kicsit megijedtem, hogy ilyen hamar ilyen intenzív érzelmeket váltottam ki belőle. És még sajnáltam is, hogy én nem így viselkedtem. De számomra már az hatalmas lépés volt, hogy hajlandó voltam végig beszélni vele az éjszakát, és még be is engedtem lakásomba! Ezek mind nem voltak könnyűek számomra, de vele tettem meg ezt a kivételt. Ő volt az első. Szóval, még ha nem is fejezem ki szavakban érzelmeimet, remélem a tetteimet figyelembe vette.. - Tekintettel arra, hogy mennyire fáradt vagyok, szerintem nem fogok ma álmodni. - nevettem el magam, még mindig oda kuporodva hozzá. A derékig érő szoknyámat lejjebb húztam, de legszívesebben lekaptam volna magamról, annyira kényelmetlen volt már. De azzal pedig eléggé kétértelmű utalást küldenék felé, amit egyáltalán nem szerettem volna. Mármint, nem mintha prűd lennék, vagy megtagadnám magamat az örömöktől, de.. De mégis mi volt az akadálya? Egyrészt baromi fáradt voltam, másrészt még mindig éreztem az alkoholt a számban. Csak bízni tudtam benne, hogy nem szeretné kihasználni a mostani állapotomat. Nem szeretnék elhamarkodott döntéseket hozni, és lehet, hogy holnap a fele elhangzottakra se fogok emlékezni, de azt se szeretném, ha bármit is megbánnék. Ezt pedig biztos megbánnám.. - Persze, hogy gondolok rá! - kulcsoltam össze ujjainkat, és ekkor megpillantottam gyűrűjét. Közelebb húztam magamhoz, és végigsimítottam rajta. Szóval akkor ez védi meg őt, hogy ne váljon egy nagy kupac hamuvá. - Csinos darab. - bókoltam, és elengedtem kezét. Megint a csók témához értünk, és akaratlanul is belepirultam. Mi a fenét művelt velem? Nem szoktam én ennyit pirulni! Beletúrtam hajamba, megigazítva a kósza szálakat, és hangosan felsóhajtottam. - Ja, csak annyi volt, hogy.. - kezdtem bele újra mondatomba, de ekkor én is lepillantottam ajkára. Az iránta való sóvárgás felébredt bennem, és nem tudtam ez ellen semmit se tenni. - a francba, kit érdekel? - hadartam el gyorsan, és birtokba vettem arcát kezeimmel és az ajkára nyomtam sajátomat, durván és mohón csókolva őt. Nem a beszédre voltak ezek az ajkak feltalálva, hanem a csókolózásra. Szóval, ha valaki ennyire remekelt benne, akkor azt nem szabadott figyelmen kívül hagyni. Íze keserű volt, a whiskey nagyjából elnyomta a cigaretta ízét, de nem teljesen. Ahhoz képest, hogy mennyire utálom a whiskeyt, egy olyan kombináció volt ez, melytől nem akartam megszabadulni. Kezeim egyből elkezdték bevándorolni mellkasát, karizmánál különösen elidőztem. Olyan jó volt.. Nem akartam abbahagyni, de muszáj volt. Muszáj.. mielőtt olyat tennék, aminek nem örülnék másnap. Mert képes lennék most lefeküdni vele. Simán. - Tényleg jól csókolsz. - bámultam magam elé, és leszálltam róla. Idegességemben megvakartam a könyökömet, és elkezdtem rendezgetni a polcon heverő képeket. Gyakorlatilag ugyanabba a pozícióba helyeztem vissza őket, de mégis lekötött engem. - Ööööööö.. - húztam el, még mindig háttal állva neki. Ez most kínos. - Nem vagy szomjas? - kérdeztem hátrapillantva rá, és csak ekkor esett le, hogy mit is mondtam. Arcom egyik pillanatról a másikra falfehérré változott, és gyorsan szóra nyitottam a számat, mielőtt még bármi más az eszébe juthatna. - Mármint vízre! - kiáltottam fel. - Szóval igen, van víz. Kérsz? - fontam össze a karomat a mellkasom alatt és a könyvespolc oldalának dőltem. Egy idő után halkan elkezdtem nevetni bénaságomon, ezek után simán eltemethetem magam szégyenemben.
Csak figyelni tudtam Hazelt... Nem tudtam betelni látványával. Nem is hasonlít Rosera. Teljesen máshogy néz ki. Azt hittem, hogy rajta kívűl soha nem fogok senkit sem szeretni, főleg nem ennyire. De Hazelben minden vonzott. Egy mágnes volt, ami csak egyre erősebben húzott magához és nem tudtam a vonzásának ellenállni. Nem fogok soha sem ellenállni neki, hisz élvezem, hogy magához ránt. Ma este az enyém és ez magában boldoggá tesz. Ha megnézzük mennyi változtam három évszázada... Hatalmas előre lépés. Nem táplálkozom emberből. Nem öltem meg senkit és csak szükség esetén igézek meg embereket. Na jó talán ez az utolsó túlzás. Hát az Audit is úgy igéztem meg magamnak és a Grillben a meglepit is Hazelnek, lehet önző célok voltak, de nem bánom! Főleg nem a meglepit. Anélkül nem is tartanék itt és nem csókolhatnám Hazelt, amikor akarom. Mert egyik csókomra sem reagált rosszul Nem taszított el, nem pofozott fel, inkább viszonozta őket és ennél is jobban akarom a következőt és a következőt mindaddig, míg el nem küld... Amit nem akarok, mert a csókjaink... Az ajkainkat egymásnak teremtették. Egyszerűen arra születtünk, hogy egymásra találjunk és ez így van! Mi azért élünk, hogy a másikat szeressük és én ebben hiszek! Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi is vonz benne, de állandóan rá gondolok és az ajkaira. Azok a csókok örökké felejthetetlenek lesznek és ismétlést akarok. Nem tudok betelni vele, mert belőle sosem elég. Önző és mohó vagyok, de nekem az egész lénye kell! Aztán lehajtja szomorúan az arcát és nem tudom, hogy mit tettem, ami ezt váltotta ki. Nem akartam, hogy lehatjsa az arcát és nem akrtam, hogy szomorú legyen. Látni akartam a szemeit, látni akartam arca vonalait, látni akarom az ajkait. Látványát már az agyamba véstem, de látnom kell. Látnom kell, mindig látni akarom és megérinteni, mert erre van szükségem. Semmi mást nem akarok, csak hogy velem legyen és szerethessem... Tudom kicsit csöpögös, de ha majd eljön más életében, akkor meg érti. Mert ő az én nagy Ő-m. Olyan érzéseket váltki belőlem, amiket eddig senkisem tudott! Még Roset sem szwrettem ennyire, mint őt. Szóval nem akartam, hogy lehatjsa a fejét. Nyúltam az arcához, hogy felemeljem, de amit mondott, olyan volt mintha egy kés forgatna a szívembe... Miért kellett elrontani a hangulatot. De igaza van, én sosem öregszem meg... Nem tehetek róla, mert az élet így hozta! Ha most nem lennék vámpír, akkor rohadnék valahol Franciaországban. De szerencsémre ott volt nekem Rose és megmentett! Ha ő nem lenne, akkor nem lehetnék itt Hazellel és nem akarhatnám minden áron megszerezni a szívét, mert én harcolok, de annyira megnehezíti a dolgom! Miért nem tud egy kicsit könnyíteni a dolgokon? Nem akarom, hogy csak egyéjszakás kaland legyen! Vele tervezem a további életem és nem mással... - Hazel... Nem tehetek róla, hogy az vagyok... Én szeretlek és a szerelem örök! Soha senkit nem szerettem úgy, mint most téged, de mit számít... Hisz te szeretnél semmit! Hamarosan kidobsz azon az ajtón és a szívem darabokban lesz... Ezt a kevés időt, amíg az enyém vagy had töltsem kellemesen. Mert engem nem érdekel, ha megöregedsz. Amikor hetven éves leszel, akkor is téged foglak szeretni! - Felemeltem az arcát és simogattam... Nem tudtam mit tenni, hisz meg kell érintenem. Nem tudok neki ellenállni! Szükségem van rá és örökké szükségem lesz rá. Szóval meggyőzés képpen egy csókot leheltem az ajkaira és rámosolyogtam. Soha nem érdekel, hogy hogyan néz ki és mjt gondolnak majd rólunk... Nekem rá van szükségem és akárhány éves lesz őt fogom szeretni. Jöhetnek fiatal és szép lányok, nála szebbet soha sehol sem fogok találni és ez sosem fog változni. Aztán következett a csók és nem lökött el magától! Megint hagyta és viszonozta. Miért csinálja ezt velem? Miért nem tud egyszer ő megcsókolni? Egyszer kéne megtennie és én nem állnék le, de félek, hogy nem akarja. Félek, hogy erőszakos vagyok és elküld, de mindig így reagál, amitől félek... Az az, hogy búcsút kell neki intenem. Rettegek attól a tudattól, hogy el kell mennem mellőle... Aztán mikor bejelentem elmenési szándékom, nem engedi! Nem enged elmenni, sőt megragad és magához húz... Nem tudom hova tenni a dolgot, egyszer eltaszít mások meg magához húz! Szeretem és hát hogy a fenébe ne maradnék egy ilyen marasztalás után. Várjam meg, míg elalszik? Ezer örömmel! Bármeddig vele maradnék! Nem kell semmi sem ehhez, csak egy ilyen marasztalás! - Megígérem, hogy itt maradok és ha gondolod vigyázok az álmodra. Egész este vigyázni fogok rád és figyelek rá, hogy álmodat senki se szakíthassa meg... Remélem rólam fogsz álmodni és az első csókunkat álmodod meg, mert én biztos arról fogok álmodni... - Legszívesebben eszébe juttatnám azt a csókot, de nem teszem. Most már tényleg ő a soros a csók osztásban... Én már adtam neki eleget és most ő jön! Nem akarom elrontani azzal, hogy mindig én csókolom meg. Sajnos megint az ajkait lesem és csókra éhezem... Nem figyeltem, hogy mit kérdezett az előbb, csak egy dolgot tudtam kérdezni... - Te is gondolsz az első csókra? Te is vágysz azért a csókért? Mert én nagyon vágyom rá... - Aztán vágyakozoan az ajkaira nézek. A szám kiszáradt és nagyot nyeltem. Újra a legelső heves csókunkrs gondoltam. Nem fogom sosem elfelejteni, mert felejthetetlen élmény marad és örökké vágyakozni fogok rá. De nem figyeltem rá, amit az előbb mondott... Szégyeltem magam. - Bocsi, megismételnéd a kérdést? Ne haragudj, csak hirtelen elkapott a vágy.. - Hebegtem és habogtam, újra... Lehajtom a fejemet... Megint balek vagyok és meg sem érdemlem, hogy Hazel foglalkozzon velem...
note: Hát itt lenne a meglepi music: A thousand year words: Valamennyi.
Csöndben vártam válaszára, közben pedig egy másodpercre sem szakítottam meg a szemkontaktust. Akartam látni mindent, ami azokban a csodálatos íriszekben zajlott. Még akkor is, ha fájdalom fog benne tükröződni, mindazok után, amit az elmúlt percekben közöltem vele. Nem tudom mit látott bennem, mi tett oly különlegessé, hogy engem választott. Egy hanyag, lusta és bunkó embernek tartottam magam, meg persze mások is. Felelőtlen, néha ezt is megkapom. De azért valljuk be, hogy az elmúlt másfél évben rendkívül sokat fejlődtem, hisz már rendes munkám is van, takarítok és - dobpergés - megtanultam főzni is valamennyire. Még van mit csiszolnom rajta, de legalább már nem kell mindennap vagy rendelnem, vagy pedig letuszkolni az égett kaját a torkomon. Csöndben lehajtottam fejemet, és csak egy kis szünet után válaszoltam neki. - Nekem nincs egy egész életnyi idő. Te halhatatlan vagy, én nem. - jegyeztem meg epésen. Ez volt az igazság. Nem fog rám várni. Hisz idővel, akár egy ha egy tíz évet is veszünk számon, idős leszek. Elkezdek majd ráncosodni, a hajam lassan ősszé fog válni. Míg ő ugyanilyen lélegzetelállító marad. Szóval ezt csak most mondja, idővel találni fog majd egy szebb lányt, aki miatt még a nevemet is el fogja feledni. - Éé.. - akadtam el, mikor válaszolni szerettem volna, mert belém fojtotta a szót. Kifújtam a levegőt, és vártam, hogy még mi mást szeretett volna mondania, amiért nem tudtam befejezni válaszomat. Megcsókolt. Ismét. És megint nem húzódtam el, hanem nyelvét befogadtam és a sajátommal együtt vad táncot kezdtek el járni. Közelebb húzódtam hozzá - igen, még ennél is jobban - mellkasom az övének préselődött, és nem akartam, hogy ez a pillanat is olyan gyorsan véget érjen, mint a másik. Már csak az kellett ide, hogy Henry betoppanjon. Még szerencse, hogy bezártam az ajtót, így legalább hallani fogom, hogy mikor jön haza. Sikerül belenyögnöm a csókba, amelytől elpirultam. Gondolom, ezzel meg is adtam a válaszomat. Egyszerűen.. képtelen voltam leállni vele. Olyan a csókja, akár a drog. Ha egyszer rákapsz, nem bírsz leszokni róla. Amióta megcsókolt, azon kapom magam, hogy minden egyes másodpercben róla fantáziálok. Hogy milyen lenne, ha újra az ajkait érezhetném saját magamon. De megint elhúzódott. Valami rosszat tettem? Túlságosan érződik a cigi a leheletemben? De hisz ő is dohányzik.. Nem kéne undorodnia tőlem. - Ne. - ragadtam meg pólóját gyengéden és összegyűrtem kezem alatt. - Maradj. - kérleltem őt, és a vállára hajtottam a fejemet. Így maradtunk egy kis ideig, míg meg nem szólaltam újra. - Legalább addig, míg el nem alszom. Holnapra pedig megígérem a válaszomat. - fúrtam bele fejemet a nyakába, és mélyen beszívtam illatát. Hmm.. fantasztikus volt. Tusfürdő, kellemes férfi kölni és cigaretta keveréke. - Jace? - tettem fel a kérdést, miközben a verbénás karkötőmmel játszadoztam. - Megkérdezhetem, hogy hogyan váltál vámpírrá? - néztem fel rá érdeklődően, majd visszahajtottam fejemet és a mellkasán a pólóján keresztül aprócska köröket kezdtem el rajzolni.
Csipőre tett kézzel várta lépésemet... Beléptem azon az ajtón és levettem a cipőmet, addig ő bezárta azt az ajtót. Nem maradhatok sokáig... Kiderítem, hogy mit érez és mit szeretne, de holnap van dolgom nekem is. El kell mennem gyakorlatra a kórházba. Ha minden jól megy, akkor műthetek is. De nem kötelező oda mennem. Ha Hazel elhatározná magát és megpróbálná, akkor biztos nem mennék be... Vele mennék el valahova. Egy kis kirándulás vagy egy ebéd és tökéletes nap lenne, de nem reménykedem, amíg nem ad választ. Persze ha elutasít, akkor is szeretni fogom. Örökké szerelmes leszek belé és sosem felejtem el az első csókunkat. Az emlék örökké a fejemben fog élni. Aztán mikor ölembe felkaptam csak őt néztem. Maga volt a tökéketesség és szerettem volna, ha ez az este sosem érne véget. Sosem akarom elengedni... Mindig is őt akarom érinteni és tudni akarom, hogy az enyém... Aztán érkezik a buta kérdés... Imádom-e?! Erre nem tudok hirtelen válaszólni... Felhúzom a szemöldököm és szemeibe néztem. Szóval érdekli, hogy imádom-e? Az nem kifejezés. Rohadtúl imádom és nem tudok vele betelni... Imádom minden vonását, imádom mindent, amit mond. Imádom az egész lényét és nekem rá van szükségem. Meg akarom neki mutatni, hogy a romantika és a bókolás nem is olyan rossz. Egy nőnek meg kell ezeket adni, hisz nem élet az élet bókok nélkül és én bókolni akarok neki minden nap, minden egyes percében... Őt akarom bármi áron és bármiért cserébe, bármit bevállalok érte, csak hogy az enyém lehessen! Kezeit a vállaimra tette és jobban szerettem volna, ha a hajamat piszkálja a tarkomnál, ahogy a múltkor is tette... Imádom, ha megérint, a tastam minden egyes érintésére reagál... Nem szeretném, ha ez az egész ennyi lett volna, de válaszólok neki. - Ez most kérdés volt? Hazel nekem tényleg szükségem van rád... Szeretlek és tudom ez megijeszt, de én komolyan ezt érzem és hiába akarok ellene tenni, egyszerűen nem megy... - Tényleg menthetetlenül bele szerettem és erről nem tehet ő sem és én sem, de őszintének kell vele lennem... A szívemet adom neki és érzés előre, hogy nagyon fog fájni az elvesztése, mert ez lesz! Végül hiába küzdök, mert ő engem nem akar. Különböző okok miatt, vehetjük példának azt is, hogy vámpír vagyok. Bárcsak egy rohadt, kibaszott ember lehetnék! Akkor legalább lenne nála egy kicsivel több esélyem, de nem így van. Nem vagyok ember és ő engem nem is akar... bele kell törödnöm és lassan indulnom is kéne, mert későre jár és hazakéne még kocsikáznom New Orleansba... Úgy érzem, hogy holnapra nem kell terveznem semmit vele... Kimondja a nevem és homlokát az én homlokomhoz érinti... Felgyorsul a légzésem és a legrosszabb kell számítanom, mert most fog elküldeni, vagyis én ezt gondolom. Édes Istenem, sosem rettegtem még semmitől sem annyira, mint most, hogy Hazel elküld és meg sem próbálja... Tényleg szükségem van a szívére, mert nélküle nem akarok élni. Nem kell sosem más, csak is ő és az ő szíve. De pörög az agyam, de inkább figyelem, hogy mire akar kitérni... Szóval jól érzi magát velem és attól fél, hogy nem nyújthatja azt, amit akar... Nem érdekel! Nem érdekel, hogy nem azt adja, amit akarok! Csak legyen velem éd ha nem megy kiléphet, csak annyit kérek, hogy próbája meg és adjon egy rohadt esélyt, mert legbelül ő is akarja, csak nem látja be... Aztán elkezdett játszani a tarkomon lévő tincsekkel... A egész testem megfeszült és libabőrös lettem... Imádom, hogy ezt váltja ki belőlem és erre van szükségem! Válaszólni akarok, de folytatja... Lát esélyt. Lát reményt... lehet, hogy időközben belém szeret, de az is benne van a pakliban, hogy elhagy. Ki a francot érdekel ez most... Itt az esély, hogy az enyém lehessen és ezt nem fogom elszalasztani. Bármit bevállalok érte. - Egy egész életen át képes vagyok várni rád és bármeddig is kell várnom rád beválalom, mert szeretlek és tudom, hogy te nem szeretsz és nem is fogsz, de én attól még így érzek... Szóval kérlek adj egy esélyt, hogy megmutathassam neked, hogy szeretlek. Hadd próbáljam megbebizonyítani, hogy neked ez tetszeni fog... Biztos, hogy legbelül akarod... - Össze-vissza beszélek... A gondolataim szanaszét vannak, de nem zavar. Van remény és van esély, hogy... hogy talán megpróbál szeretni... Mert én tényleg bármeddig képes volnék várni, mert rohadtúl szeretem! - Szóval ez engem nem érdekel... Mondtam, hogy érted bármit bevállalnék azért, hogy az enyém légy! De az a fontosabb, hogy te akarod-e egyáltalán? Beleszeretnél ebbe várni, de még mielőtt választ adnál... - Kezemet a tarkojára raktam és magamhoz húztam és megcsókoltam, de most nem lágyan... Megint olyan íntenziven, mint az első csóknál. Megint megállt körülöttem az időt és csak ő volt ott velem. Nekem tényleg kell és sosem adom fel. - Szóval... Szerintem lassan jobb, ha megyek, mert biztos nem akarsz velem lenni. Hagylak gondolkodni, majd holnap hívj és mond meg a válaszod! Szóval a kérdés, hogy bele akarsz-e vágni. - Hebegtem és habogtam, nem akartam itthagyni és nem akartam elmenni mellőle, de nem tudom, hogy mit akar, ezért jobb, ha adok neki egy kis időt és teret. Annyira örülnék, ha nem engedne el. Ha nem küldene el...
note: Hát itt lenne a meglepi music: A thousand year words: Valamennyi.
előzmények Nem tudtam, hogy mit is éreztem ez az egész iránt. Egyrészt akartam, másrészt meg nem. De az is igaz, hogy az utóbbit csak egy dolog határozza meg. Márpedig, hogy ő egy vámpír. Ha nem az lenne, az fix, hogy már rég nem lenne rajtam ruha, de az. Még sosem voltam ilyen helyzetben, hisz nem hagytam, hogy idáig elfajuljanak a dolgok. Messziről elkerültem őket, eszem ágában se jutna az eszembe behívni egyet a lakásomba. És ezt már nem vonhatom vissza. Akár az éjszaka közepén betoppanhat és az életemre törhet. Hmm.. az utóbbi időben túl sok horrort néztem és már badarságokat beszélek. Csípőre tett kézzel vártam lépését, és végül is belépett az ajtón, melyet be is csuktam utána. Zárra. Miután levette cipőjét, hirtelen felkapott, amelyet egy gyermeki kacaj követett. Kezemmel eltakartam az arcomat, nem akartam, hogy lássa mit váltott ki belőlem, míg a másikkal átkereszteztem a nyakát, bebiztosítva magamat. - Imádsz? - néztem rá hunyorogva, és átraktam a lábamat, így vele szemben tudtam ülni. Kezeim a vállán pihentek, de legszívesebben a hajában matattam volna velük. De visszafogtam magam. Még. Nem bírtam ezeket a kedves szavakat viszonozni, hisz én nem éltem ötszáz évet, én nem tudom, hogy mi az a szerelem, sem a szeretet. Gyermekkoromban nem részesültem belőle, és nem is volt olyan "kapcsolatom", mely egy-két hónapnál tovább tartott volna. Tudom, hogy itt vagyok huszonkét évesen, rengeteg úgymond barátom volt, akivel csak bulizni jártunk, vagy fel hozzá vagy hozzám, de semmi több nem volt. Én.. én.. még nem voltam szerelmes. És ez elég furán hangozhat, de ez az igazság. Tinédzser koromban a féktelen bulizás, a szabályszegés kötött le. Na meg a pasik. De nem úgy, hogy elkötelezzem magam valaki mellett. Nem is tudtam. Egyből jött valaki más. - Jace... - döntöttem homlokomat az övének, és lesütöttem pillantásomat. - Kellemes volt ez a mai este, de fogalmam sincs, hogy ez az egész hogyan működik. Én nem szoktam randizni, nem tudom, hogy a normális párok mit csinálnak. Azt mondtad neked ez nem elég, de félek, én képtelen vagyok többet nyújtani. - fújtam ki a levegőt, és kiegyenesedtem. Nem bírtam tovább, és elkezdtem az egyik göndör fürttel játszadozni. Az ujjaim köré tekertem, majd ki és így tovább. - Ha talán.. - szívtam be az alsó ajkamat, gondolkozva. - tudsz várni vagy pedig, türelmes vagy és hajlandó vagy segíteni nekem, akár működhet. De az is biztos, hogy kihátrálok belőle időközben. - húztam el a számat, és mutatóujjammal megböktem mellkasát. Istenem, de jól nézett ki.. - Tehát, ha ebbe beleegyezel, akár padlóra eshetsz. Megbánthatlak. Nincs semmi biztosíték arra, hogy ez működni fog. - néztem rá komolyan, és nem tudtam többet mondani. Így éreztem, és az alkoholnak köszönhetően - mely még mindig a szervezetemben volt - a szavak könnyebben kicsúsztak a számból. Most már csak a válaszára kellett várnom, miszerint hajlandó-e beleegyezni az én lassú és bökkenőkkel teli utamba, vagy most rögtön elmegy és sosem jön vissza. Te jó ég.. hogy jutottam el idáig?
Aztán fel tesz egy kérdést... A hétvégi ebéd. Mindennél jobban akartam az ebédet. Szükségem van Hazelre, mert nélküle lehet, hogy már élni sem tudok! Tényleg örükt vagyok, de szerelmes vagyok belé és mindent megadnék, hogy az enyém lehessen. Értelmet adhat a létezésemnek és ha csak egy kis ideig, de ha az enyém lehetne a szíve, akkor... Akkor semmi más nem érdeklne csakis ő! Vágytam rá, mint a hetekig a sivatagban barangoló emberek vágynak a vízre... Jobban van rá szükségem, mint a vérre az életben maradáshoz! Nekem ő kell és kész! Semmi más nem kell az életben csakis ő és a szíve... Aztán jött a csók, amikor megcsókoltam... Tényleg éheztem a csókjára. Heves volt és érzelmes. A szívemet, lelkemet beleraktam abba a csókba és nem tudtam vele betelni, de amikor magához húzott és nem lökött el... Még hevesebben csókoltam... Imádtam, amikor a tarkomon volt a keze és szerettem, ha megérintet. Én sem tettem máshogy. A hátat simogattam és lassan megszakítottam a csókot, de megbántam. Amikor csókoloztunk, akkor csak mi ketten voltunk és az idő is megállt... Még inkább csókoltam volna. Mást sem akarok, mint csókolni és boldoggá tenni. Megadnék neki mindent. A szívemet adtam neki és ennél többet nem is tudok... Kimondja a nevemet bizonytalanúl... Most jöhet az elutasítás. Gondolom kirakja a szűröm, de nem baj. Legalább megtettem mindent, amit tudtam. Ezzel a csókkal bizonyítottam neki, hogy szeretem éd akarom, de hagyom hogy folytassa a mondandóját... Szóval nem tudja, hogy mit akar. Hát értem... De nem adhatom fel! Itt vagyok a cél egyenesben... - Nem is kell még tudnod... Csak arra kérlek, hogy adj egy lehetőséget, mert erről mondanál le.. - Közelebb léptem hozzá. Arcát elkezdtem simogatni, aztán ujjammal az ajkait simogattam és szép lassan felé hajoltam. Ajkaimat finoman az ővéire helyeztem és lágyan megcsókoltam. Nem féltem, hogy nem fog neki tetszeni, mert nekem ez kellett és nem más. Meg kell neki mutatnom, hogy miről akar lemondani. Lételemmé vált és tényleg szükségem van rá. Örülten és visszavonhatatlanul szerelmes vagyok belé, de megértem, ha neki nincs erre szüksége... Aztán megszakítom a csókot. Nem lehetek telhetetlen és ha akar még akkor úgy is megszerzi, amit akar. Aztán a hangos gondolkodásomat félre értette... Nem akartam, hogy azt higyje ő a hibás... Hisz nem ő volt! Én voltam, mert túl sokat akarta, túl hirtelen. Nem hibás, sőt ő enyhiti csak a vilg fájdalmát, de nem egy ilyenre vágyik, mint én... Nem vágyik a randikra, a bókokra és a romantikára, de remélem én megtudom változtatni ebben a véleményét... Mert akarom őt! Vagy ezerszer gondolom ezt és még ezerszer is akarni fogom... minden alkalommal egyre jobban akarom majd és ezen semmi sem változtathat. Ő minden álmom és lehetőségem van megszerezni, ezt nem szalazthatom el... Nekem kell! Amikor ránézek a légzésem felgyorsul. Sose volt senki rám ekkora hatással és nem szeretném, ha ennek vége szakadna. Örökké mellette akarok maradni. Aztán kimondja mégegyszer a nevemet és a zsebébe matat. Mit akarhat? Remélem nem akar beinvitáni, mert abból jó nem sülne ki... Aztán beinvitál. Beinvitált a lakásába... Lefagytam. Ő most épp... Most hívott be egy vámpírt a lakásába. Szerintem nem normális, de boldog vagyok! Ezek szerint nem veszett ügy. Aztán átvisz a küszöbön és nem akadok meg... Szóval beinvitált egy szót sem szóltam csak hagytam, hogy vigyen magával. Bárhova követtem volna életem szerelmét. De mit akar ezzel? Miért invitált be magához? Ez volt az egyik legnagyobb butaság, amit tett ma. Nem is hiszem el, de ez azt jelentheti, hogy érez valamit és bízik bennem. Aztán megkérdezi, hogy nem megyek-e be... Nem válaszóltam rá, inkább cselekedtem. Felkaptam az ölembe, miután ledobta a cipőjét és a a kanapéhzos vittem. Ledobtam magam és ő még mindig az ölemben volt. - Sosem fogod megbánni és bolond vagy... Édes te bolond vagy, de egyszerűen imádlak. - Megsimogattam az arcát és csókot nyomtam a homlokára. Hiába csókolná meg inkább, megvárom míg ő fog engem, mert szeretném, ha magától is megtenné. - De miért hívtál be? Nem mintha nem örülnék, de nem akarom, hogy olyat tégy, amit később megbánsz! Szóval hidd el én nem okozok neked csalódást. Mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek! - Ajkait lesem és az előző két csókra tudok gondolni... Tényleg szerelmes vagyok és minden gondolatom ezentúl körülötte fog forogni... - Egyedül laksz itt? - Teszem fel neki a kérdést, de biztos van valaki... Nem lakhat egyedül. Talán az egyik testvérével él... Miért érzem úgy, hogy ebből baj lesz?!
note: Hát itt lenne a meglepi music: A thousand years words: Valamennyi.
Haragudtam rá, ó de még mennyire, de mindezt hajlandó voltam félretenni egy estére. Hogy miért is? Mert mégis csak Henry az egyedüli ember az életemben, aki kiáll mellettem történjék bármi is, aki sosem hagy cserben. És természetesen fáj, ha nincs mellettem, mert számomra ő az egyik legjobb barátom, na meg hiányoztak már a mindennapos civakodásaink is. Igaz, ezzel az őrületbe tud kergetni, de legalább nem unalmasak a mindennapjaim. Nagyon imádom őt, mindig is felnéztem rá, és ezzel tisztában van. Ahogy azzal is, hogy képtelen lennék rá sokáig haragudni. Ezt utáltam magamban. - Húsz perc? - kérdeztem vissza, majd elnevettem magamat. - Lehet, hogy a New York-i kis cafkáid ennyi idő alatt készülnek el, de kérlek.. hisz ismersz engem. Öt perc alatt tip-top leszek. - emeltem fel a csomagot, és beszaladtam a szobámban. Gyermeki izgatottsággal vettem le magamról mindent, és még gyors megejtettem egy zuhanyzást. Épp csak annyira, hogy lemossam magamról Jay illatát. Miután végeztem fekete csipke fehérneműt választottam ki, amit rögvest magamra is öltöttem. A hajammal nem törődtem sokat, kiengedve hagytam, és párszor át futott rajta a fésű. Egy egyszerű gömb fülbevalót és vékony láncú karkötőt vettem fel ékszerként, majd miután felraktam némi szempillaspirált és rúzst, kivettem a ruhát a dobozából. Óvatosan belebújtam, nehogy rúzsfoltos legyen. A tükör elé léptem, miután megigazítottam a ruhát és egy halk sóhaj tört fel a torkomból. Egyszerűen mesés volt a ruha. Pontosan eltalálta a méretemet, nem volt magamutogató, de mégis szexi a maga módján. Nagy nehezen felhúztam a cipzárját, majd belebújtam a fekete platformos magassarkúmba, ez legalább dobott rajtam egy tíz centit, de jól tudom, hogy az este nagy részét mezítláb fogom tölteni. Nem bírom ezeket sokáig, de mégsem vehettem fel egy lapos sarkúval vagy egy csizmával ezt a csodaszép ruhát. Kikerestem a szekrényemből a fekete pánt nélküli táskámat, és miután a legfontosabb dolgokat belepakoltam, kész voltam. Igaz, nem öt perc alatt, nem is húsz perc alatt, hanem huszonöt. De legalább jól nézek ki, és ez a fő, nem? - Kapaszkodj meg valamiben Henry, mert el fogsz ájulni! - üvöltöttem ki a szobámból, és kecses mozdulatokkal kisétáltam hozzá. - Na mit szólsz? - kérdeztem vigyorogva, és megmutattam magamat az egyik oldalról, majd a másikról végül pedig egy háromszázhatvan fokos fordulatot tettem. - Remélem, holnap nincs semmi teendőd, mert ha a mai este egy kicsit is hasonlítani fog a huszonegyedik születésnapomra, akkor valószínűleg kész leszel. - kacsintottam rá, belebújtam a kabátomba, majd belé karoltam és elindultunk a még számomra ismeretlen cél felé. Remélem életünk egyik legjobb éjszakájának nézhettünk elébe..
folyt. -> Richmond
▼ xxx ▼ ▼ - ▼ ▼ veled a legjobb <3 ▼
Henry Peterson
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
35
► Total posts :
151
BRAVE HUNTER ➴
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Dec. 20, 2014 6:19 pm
Hazel & Henry
my house, my rules!
Lesüti a tekintetét. Ezt már szeretem, ez inkább a kedvemre van, mint a gyerekes hiszti. - Szóval egy nőnek is vannak vágyai. - ismétlem meg szavait farkasvigyorral az arcomon. - Mit nem mondasz. - húzom le a kristálymetszésű pohár teljes tartalmát - Remélni merem csak, hogy neked ifjú hölgy, közel sem olyan vágyaid vannak, mint azoknak a nőknek akiket hazahozok. - vágom a pultra a poharat - Mert akkor egy életre szobagfogságban fogsz tengődni. - szögezem le már most, aztán pedig eltűnök a vágyott tusolás irányába. Nem lep meg, hogy Hazel feszes teste pofátlankodik be gondolataim közé, némi kötéllel csuklóin, reszketve, sóhajaival párásítva be a szoba ablakait, könyörgésével ajándékozva meg a falakat és ajkaival a farkamat. Épp ezért nem is időzök bent soká. Jobb lesz ha ma éjjel keresek valakit aki figyelemelterelésként lehet a kedvemre. Visszatérek mellé és mosolyogva konstatálom, hogy még mindig épp olyan szemtelen kis fruska, mint mikor itt hagytam. - Látom, még el voltam elfelejtetted, hogy kell beszélni a ház urával. - szúrom oda vigyorogva és hagyom, had izguljon még egy kicsit majd a kezei közé nyomom a dobozt. Elégedetten figyelem, ahogy izgatottan és fellelkesülve - épp úgy, mint gyermekkorunkban - ragadja meg a dobozt, teszi le a dohányzóasztalra és tépi fel a tetejét. A nevemet mondja én meg felvont szemöldökkel léek közelebb. Igen, egy vagyonba került a ruha de nincs az a pénz, amit ne adnék meg azért, hogy a húgom arcán ezt a mosolyt láthassam. - Boldog születésnapot, kicsilány. - ölelem magamhoz mikor rám veti magát és szorosan tartom hosszú percekig. Büszke vagyok a karjaimban tartott fiatal nőre. Erős, sokkal erősebb, mint a legtöbb nő, akinek úgy kell felnőnie, ahogy neki. Temperamentuma révén nem csoda, hogy az ami és persze, senki nem emelheti rá egyetlen ujját sem. Megmondtam, hogy az irányításom alatt tartom, még akkor is ha nem vagyok épp itthon és így is van. Erős, eszes és nem fél kimondani amit gondol. Büszke vagyok rá. Ezt persze nem kötöm az orrára, még túlságosan is elbízná magát. Mielőtt elhúzódhatna egy csókot lehelek homlokára és csak aztán engedem el. Felvont szemöldökkel hallgatom ajánlatát amit én inkább engedély kérésnek értelmezek. - Húsz perced van elkészülni. - sóhajtok fel megadóan és ellépve mellőle nyúlok a szatyor után, hogy egyből a hűtőbe vághassam, mivel ma már nem lesz rá szükség. Aztán én magam is felöltözöm. Nem túl meglepő módon ing és zakó kerül felülre de a szövetnadrág helyett, most fekete farmert rántok magamra, aztán már a kanapén ülve várom húgomat. - Hazel! - hangosan szólok, most már másodjára, mert még mindig nem készült el. Aztán megjelenik. Hófehér bőrét gyönyörűen kiemeli a smaragd darab, miközben alakjára kecsesen vonja fel a figyelmet. - Ejha, hugi. - kacsintok rá és karomat kínálva a nőnek, a húgomnak, aki tagadhatatlanul megfertőzte az elmémet indulok ki a lakásból. Kinyitom neki a kocsiajtót és két pillanattal később már indítom is a járgányt.
words: passz ••• music: September ••• note: omg <3.
Már nyolc hónapja, hogy nem láttam őt.. Hűha, tényleg elvesztettem az időérzékemet. Azóta mennyi mindenen mentem keresztül.. Először is huszonegy lettem, tehát mostantól már legálisan alkoholizálhatok - nem mintha eddig nem ezt tettem volna -, egy normális munkát kaptam a Mystic Falls-i újságnál, megtaláltam a vérszerinti nővéremet, és a gyerekkori legjobb barátommal Weston-nal is össze hozott a sors. Apropó Weston.. ő most hova a fenébe tűnt? Úgy látszik, ha visszajön egy illető az életembe, a másik elmegy. - Elfogadnék, ha már így tönkretetted az estémet. - válaszoltam pimaszul, és ameddig elment tölteni nekem egyet, addig beágyaztam. Rosszabb, mint annak idején az apánk. Na jó, ezt az én sem gondoltam komolyan.. Szigorúbbnak szigorúbb, de nem rosszabb, mert ő képtelen lenne olyan ocsmányságokat művelni, ahogy hajdani apja. - Jó, de azóta felnőttem. És egy nőnek is akadnak vágyai.- hangom elhalt a mondat végére, és hosszú szempilláim alól ránéztem. Koccintottunk, holott legszívesebben eltörölném ezt az egész szabályt, amelyet ő épített fel. Nem is volt beleszólásom. A következő "parancsát" - mert Henry már csak azt tud -, nem tudtam mire vélni. Hozzam rendbe magamat? Mi baja volt az öltözékemmel? Ugye nem akarja a kis szabályzatába beleírni, hogy itthon csak és kizárólag estélyiben és magassarkúban legyek? Kész őrület ez a férfi, látszik, hogy már teljesen elszoktam tőle ezalatt a nyolc (!!!) hónap alatt. Amíg távol volt, addig a sima egyszínű pólómat egy fehér pántos felsőre váltottam és nadrágomat is lecseréltem egy szürkére. Ez már meg fog felelni Mr. Genyónak? Hajamat többször is ki kellett fésülnöm, eléggé össze volt kuszálva. Talán erre értette.. Megigazítottam a sminkemet, majd az italommal együtt kiléptem a nappaliba. Lehúztam, majd elmosogattam a poharakat. Nem azt mondom, hogy takarításmániás lettem, de egy idő után meguntam, hogy már a kanapé alatt is kajamaradékokat találtam. Közben egész végig az ajándékon kattogott az agyam. Vajon mit hozott nekem Henry? A mosogatás után lehuppantam a kanapéra, majd vártam őt. Még szerencse, hogy gyorsan készülődik, nem tudnék többet várakozni rá. - Te aztán tudod, hogyan kell megbékíteni engem. - közöltem vele vigyorogva mikor megláttam a fehér masnis dobozt. Elég nagynak tűnt. Egy cipőhöz túl kicsi volt. Hmm.. lehet, hogy egy táska. Odaadta, én pedig rögtön elhelyeztem az előttem lévő dohányzóasztalon. Óvatosan kicsomagoltam, és egy smaragdzöld színű csipkés anyagot pillantottam meg. Tátva maradt a szám, és felálltam, majd felemeltem a ruhát, hogy jobban szemügyre vehessem. - Henry.. - akadt el a szavam, és csak bámultam a ruhát. Biztos egy vagyonba kerülhetett.. - Tényleg nem érdemlem meg. Ez nagyon gyönyörű. - pirultam el, és szépen visszahelyeztem a helyére, majd szinte a nyakába ugrottam. Szorosan magamhoz ölelve súgtam egy köszönömöt a fülébe, majd megpusziltam az arcát. - Mit szólnál, ha itt hagynánk a vacsit, és elmennénk megünnepelni a visszatérésedet? Biztos rád fér a sok munka miatt, na meg lenne egy jó indokom felavatni az új csodaszép ruhámat. - haraptam az ajkamba, és türelmetlenül vártam spontán ajánlatomra a válaszát.
+18 Az érintéseivel szó szerint az őrületbe kergetett. Az elmém teljesen felborult, mintha egy hatalmas hurrikán pusztított volna végig rajta. Nem tudtam tisztán gondolkodni, egyedül a köztünk lévő egyre forróbb szituációra tudtam koncentrálni. Mondjuk még sehol sem tartottunk, de biztos voltam benne, hogy már csak percek választottak el minket a valóságos gyönyörtől. Innen már nincs visszaút, nem is engedném meg neki. Ha kell én fogom itt helyben megerőszakolni.. De ne szaladjunk lehetetlen következtetésekhez. Miközben csípőmmel ringatóztam felette, éreztem teste minden egyes reagálását. Muszáj volt most rögtön bevallanom valamit.. Nagyon is meg voltam vele elégedve! Már alig vártam, hogy kikerüljön fogságban tartó ruhái alól és végre kezemben tudjam fogni. Csipkelődésemre egyből vissza tudott vágni. Mi már csak ilyenek voltunk, állandóan a másik agyát húztuk és élveztük. Legalábbis én igen, de még mennyire! Mikor lekerült róla a felsője, s fölém magasodott majd kiugrott a zakatoló szívem a helyéről. Baromi jól nézett ki. Ezerszer láttam már őt félmeztelenül, és.. mindig is arról álmodoztam, hogy.. Mind a tíz ujjammal bejártam testét, dús mellszőrzetébe - melytől teljesen begerjedtem, csak a szokásos kalóz komplexus - beletúrtam és óvatosan meghúztam. Majd mellkasát kezdtem el masszírozni, végezetül pedig kigyúrt hasfalán játszadoztak el az ujjaim. Mondhatni nem volt rossz dolgom. Majd' megvesztem a kigyúrt férfiakért. Nem egy izomagyra vágytam, de nem is egy gyors kaján élő kölyökre. Henry-nek elég jó teste volt. Na jó, kit is akartam átverni? Rohadt szexi volt! Elkezdtem lejjebb haladni a nadrágja felé, az övét már ki is kapcsoltam, de mielőtt a gombhoz értem volna elérte a testem legerogénebb zónáját. A melleim ingerlésével teljesen el tudják csavarni a fejemet. Egy jól eső sóhaj hagyta el a számat, amint végigszökött testemen a kellemesen csípő érzés. Combom megrándult a fantasztikus érzéstől, mely bennem keletkezett, és némileg elszomorodtam mikor abbahagyta. - Lehet.. - fújtam ki a levegőt nem éppen dögös módra. Mintha egy felbőszült bika költözött volna belém. Gyors visszatértem félbehagyott munkámhoz e pár perc pihenő után, és miután kigomboltam nadrágját, lehúztam sliccét és elkezdtem lejjebb fejtegetni róla az utolsó ruhadarabot. - Segíts. - kérleltem, mert szorgos ujjaitól nem tudtam levenni róla, meg amúgy se értem le odáig. Segített és alsóneműn keresztül megragadtam vaskos férfiasságát. Ajkamra haraptam az izgalomtól. Mindezt ÉN váltottam ki belőle. -.. de azt sem felejtsd el, hogy te is csak egy férfi vagy. - ingereltem őt továbbra is, miközben folyamatosan az arcát tanulmányoztam. Muszáj volt látnom, miféle érzelmeket váltottam ki belőle. - Méghozzá egy nagyon kiéhezett. - vigyorogtam rá, és az alsóját is lejjebb húztam, majd lábaimmal nagy nehezen letoltam róla. Immár ruha nélkül ragadtam meg péniszét és gyorsan elkezdtem fel-le mozgatni a kezemet. - Most akarsz elmenni, vagy inkább bennem? - kérdeztem, s kacér pillantásomat rá emeltem.
A reag Henry J. Peterson-nak íródott. A szavak száma xxx. A reag megírása közben a vonat sihuhugását hallgattam.
A test, melyre oly' régen vágytam, most itt van a kezeim között... de annak ellenére, hogy az agyamat teljes mértékben elvakította a megsemmisülésre áhítozó érzés, mégis ott villogott a tudatomban, hogy ő maradt nekem... csak ő. És nem tudhatom, hogy ha ez megtörténik, akkor... lesz-e még valaha az a régi viszony kettőnk között, mint előtte. A kis élcelődések, a napokig tartó haragoskodások, majd a viccelődések, melyekkel végül megoldottuk a gondjainkat. Mindez elveszhet, ha... ezt most hagyom megtörténni. Ami nevetséges, mert pont én vagyok az, aki a megálláson gondolkodik, miközben mindig Hazel volt az, aki teljes mértékben ellenkezett, és ugyan tudtam, hogy ő maga is olyasmin gondolkodik, amely testvérek között nem elfogadott, de mégsem éreztem, hogy le akar állni. Nem, és... ezért amennyire ebben a helyzetben tehettem, imádtam is érte... de mégis ott van az a bizonyos kis para, amely végigjárta a testemet... hogy talán örökre elveszítem, ha most ezt hagyom megtörténni... de azt hiszem, minden egyes hang, mely azokat a telt, nedves ajkakat elhagyta, döntöttek helyettem is... szeretném őt szeretni... már nem szerelemmel természetesen... hanem itt és most... nem egyszer, nem kétszer... akár egész nap, csak hogy minden vágyam, melyet az elmúlt években éreztem iránta, bet tudjanak teljesülni, és végre csillapodjon az a kegyetlen éhség, melyet mindig is tudtam, hogy csillapítanom kell majd. Sok esetben más nőkkel, de... mindig olyan volt, mintha vegetáriánus lennék. Húsra vágytam, de csak szóját kaptam... és nem csillapíthatta teljesen az éhségemet. Kezeim levándoroltak hátára ismét, így tartva meg az ölemben, de nem kellett őt annyira tartani, hiszen pontosan éreztem, mit akar kiváltani belőlem... méghozzá nagyon is jól éreztem. De azt felesleges lett volna mondani, hogy tehet akármit, rám már így is a lehető legjobb hatást gyakorolta... istenem, ez a nő.... Ujjai eltüntettek egy hajtincset az arcom közepéről, miközben szóra nyitotta a száját, én pedig szinte rögtön vigyort erőltetettem magamra. Nem is kellett annyira erőltetni azt, jött magától... a szavai... a hangszíne... egyszerűen azt éreztem, hogy ha most nem csókol meg újra... ha teste nem válik eggyé velem... nemes egyszerűséggel meg fogok fulladni, vagy elvisz a szívroham. Nem tudom, nem akarom tudni, mi történhet, ha leáll... már csak élvezni akartam teste forróságát, melyről tudtam, hogy bármit is mondjon ő, de soha senkire nem vágyott még ennyire... ismerem a nők reakcióját ebben a helyzetben. És ő olyan falánk és éhes, mint én. Az elfojtott mámor most csapott össze a feje felett úgy, ahogyan az enyém felett is... csak percekre voltunk attól a bizonyos érzéstől... bár ezek a percek képesek óráknak tűnni, ezzel téve még édesebbé a mámoros együttlétet. - Ebben még ne légy olyan biztos... - súgtam feleletként, de mikor elhagyta csípőmet, és megállt előttem... úgy, ahogy volt... félmeztelenül... úgy, ahogy még sosem láttam... a torkomat égetni kezdte valami furcsa láva, és úgy éreztem hogy ha most csak játszott velem, itt valaki meg fog halni, de az nagy eséllyel én leszek... De ahogy keze a csípőjét érintette, majd ahogy beszélt... lassan... kínlódó lassúsággal.... és közben letolta magáról azt a nadrágot... tudtam, hogy közel sincs vége semminek... - Hazel... - nyeltem nagyot, mikor ezeket követően visszalépett hozzám, csupasz lábaival ezúttal az ölembe csúszott, és nem szedte le rólam a felsőmet, helyette úgy kényeztetett, hogy a ruhadarab még rajtam volt... tagadhatatlan! Ez a nő minden eddigit felülmúl! - Arról... már... ne is essék szó, hogy... én sem szoktam csak úgy megadni magam... - sóhajtoztam, majd a végén egy nagyon halk, elfúló nyögés is elhagyta ajkaimat... főként mikor a csípőmön mozgolódott előre és hátra... és ekkor még nem tudta, hogy mibe vágta bele a fejszéjét. Tárgyalóterem? Szabályok? Nem kell egyik sem ahhoz, hogy megismertessem vele az én "szabályaimat" az ágyban. Vagy jelen esetben a kanapén. Hajába túrtam, majd elvigyorodtam, szememben pimasz fény kezdett csillogni, majd fogtam magam, és ismét a hátára tapasztottam ujjaimat; egy mozdulat kellett ahhoz, hogy ledöntsem őt a kanapéra, majd fölé emelkedjek, de nem nehezedtem rá teljesen a testére. - Vitatkozhatnánk, hogy ki szereti jobban a szabályokat... - suttogtam a fülébe, majd ajkaimmal végigszántottam a nyakát, és fülcimpáját. Ismertem a nők erogén zónáit, ez majdnem mindenhol beválik. Közben hátranyúltam, hogy egy húzással magamról is leszedjem a felső ruhadarabomat, így mikor ismét ráhajoltam, csupasz bőröm már hozzásimulhatott azokhoz a telt idomokhoz... mennyei érzés. Már erőnek erejével kellett visszatartanom magam attól, hogy elmélyüljek testében, bár a nadrágom még akadályozott volna benne... de egy profi mindent megold... - Tudok mindent a nőkről... és tudok rólad is mindent... most csak egy nő vagy... - suttogtam, tekintetem pedig rabul ejtette az övét. Szinte a pillantásommal képes voltam felfalni a szemeit, majd az ajkát, ahogy közöttük ugrált a pillantásom. Az első verejtékcseppek pedig már megjelentek a homlokomon. - Tudom, hogy mitől lesztek libabőrösek... - húzódtam le róla kissé, majd így féloldalasan rajta feküdvén kezem a melleinél kezdett játszani... alig érintettem meg, de mégis érzékeltem, hogy teste miként reagál erre a finom érintésre, s így siklottam egyre lentebb, mígnem ujjaim ki nem kötöttek teste lefinomabb és legérzékenyebb pontjánál. Arcát fürkésztem, vajon miként fogadja ezt a könnyed kényeztetést... de közben már magam is éreztem, hogy a nadrágom egyre inkább feszít... és egyre inkább szűk számomra...
+18 Egyáltalán nem fogtam vissza magam, az nem az én természetemre vallott. Ha egy állattal kéne magamat párhuzamba vonni, az biztosan az oroszlán lenne. Uralkodó természetű vagyok, aki harcol, nem adja fel, erős, és porba döngölje az ellenfeleit. Én elveszem azt, amit akarok, és most is azt teszem. Elnyomtam az érzelmeimet, na jó inkább a vágyaimat, azért nem szabad olyanról beszélni, ami valójában nem is létezik. Nem így terveztem a mai napomat, úgy volt, hogy döglök egy pár órát, és belevetem magamat a munkába, mondjuk azt, hogy most felcserélődött a sorrend.. Meglátjuk mi fog ebből kisülni. Érett felnőttek vagyunk, nem pedig kamaszok háborgó érzelmekkel. Ha ez csak egy félresikeredett napnak bizonyosul, akkor túl tesszük magunkat rajta, és éljük tovább az életünket, mintha mi sem történt volna. Már csak Henry maradt nekem, az egyedüli családtagom.. Pandora sosem volt az, és nem is válhat azzá. Azok után meg végképp nem, hogy életjel nélkül elnyelte őt a föld. De mi van, ha.. ha.. valaki rabul ejtette őt? Elvégre kínozza a természetfeletti lényeket, tudja mi a gyengéjük, az erdőben is így tudott engem legyengíteni. Mystic Fallsban pedig hemzsegnek a különféle szörnyetegek.. De mindegy, felnőtt. Csak tud magára vigyázni, ha pedig nem, akkor így járt. Jelenleg nem ezen kéne töprengenem. Fontosabb elintéznivalóm akadt.. Ujjaimmal erősen a tarkóját markoltam, és időközben magára ültetett. Faltam az ajkait; csókoltam, szívtam, s folyamatosan fészkelődtem, hogy ruhán keresztül érezhessem kemény férfiasságát. Nyelvem erotikus táncot járt az övével, simogattam az övét, ingereltem, és közben odafigyeltem, hogy rendesen vegyek levegőt az orromon keresztül, különben itt fogok megfulladni. Hátrébb húzódott, én pedig éhesen, félig nyitott ajkakkal meredtem rá. Valamit rosszul csináltam volna? Nem mozdultam, ujjaim összekulcsolva pihentek a vállán. Oldalra biccentettem a fejem, és alaposan végigmértem őt. Voltunk mi már valaha ilyen közel egymáshoz? Sötétbarna haja enyhén kócos volt, szemei jéghidegen csillogtak avval a megszokott sötét és veszedelmes étvággyal, ajkai duzzadtak a csókjaimtól, és az az arccsont.. Végighúztam rajta ujjamat, borostája enyhén sértette a bőrömet. Mellemhez érve halkan felnyögtem a kéjtől, melyért már kiáltozik a testem. Jó ideje nem voltam már együtt férfival, a legutóbbi flörtöm elég rosszul végződött a bulin. Mondhatni többet ittam a kelleténél. - Nem tudom, hogy észre vetted-e már.. - kezdtem bele, és elsöpörtem egy hajtincset az arcáról. - De már rég legyőztelek. - nevettem el magam halkan, és kinyújtózkodtam, hogy le tudja kapni rólam a már zavaró felsőmet. Nem szégyenlősködtem, nem húztam be a függönyöket, tisztában voltam a testi adottságaimmal, s nem rejtem el őket. Ha már a jó isten megajándékozott velük, úgy tudom neki leginkább meghálálni, hogy nem öltök fel magamra ezer réteget. Leszálltam róla, és megálltam vele szemben. Megcsóváltam a fejemet, mintha egyik másodpercről a másikra megváltozott volna a véleményem. Nem tagadom, kihasználtam a helyzetet, hadd higgye, hogy csak játszadoztam vele. - Valljuk be Henry.. - helyeztem a csípőmre a kezemet, a tekintetébe égetve a sajátomat, és egy egyszerű mozdulattal letoltam magamról a pizsamanadrágomat. Kiléptem, és lazán arrébb rúgtam, az pedig gyöngén siklott végig a parkettán. - A tárgyalóteremben legyőzhetetlen vagy. - folytattam tovább a gondosan előkészített beszédemet, és ledöntöttem a kanapéra. A csípőjére másztam, és ahogy lenéztem rá egy férfit láttam, teljesen kiszolgáltatva. "Uralkodó fél" ~ visszhangzott a fejemben. Felgyűrtem a felsőjét, de még nem vettem le róla. Apró csókokat nyomtam izmos hasfalára, néha a nyelvemet is belevetve a mókába. Ismét felültem, és immár teljesen megfosztottam a felső ruházatától. -.. de itt, ahol az én szabályaim élnek.. - majdnem elfelejtettem, hogy mit is akartam közölni! De minél lassabban mondom, cselekszem, annál jobban kikészítem őt. És az volt az elsőszámú célom. - egyáltalán nincs esélyed. - ringatóztam a csípőjén, miközben az arcát figyeltem, és a reakcióit. Mindketten erős felek vagyunk, a kérdés.. ki fog engedni, és ki nem?
A reag Henry J. Peterson-nak íródott. A szavak száma 611. A reag megírása közben a Roman Remains című számot hallgattam.
" - Ez nem indul, apa! - szóltam oda az autó elejénél szorgoskodó férfinak, akinek a feje ki sem látszott a kocsiból származó olajnyomokból. - Próbáld újra, fiam - jött a felelet abból a szájból, melyet esetek többségében nem hagy el kulturált beszéd. Velem ritkán engedi meg magának amúgy is, hogy úgy beszéljen. Hazel és anya gyakrabban áldozatául esnek, melynek következtében nem tudom, mit kellene gondolnom az apámról. Engem nem bánt, de akiket szeretek, azokat... igen. - Most már beindult! - örült meg a hangom, ahogy hallottam a motor zúgásás, és az nem állt le másodperceken belül sem. - Jól van, Henry - jelent meg a szemem előtt apám, aki az ujjait törölgetvén, büszkén mosolygott rám, de ahogy ezt tette, ráncai kirajzolódtak homlokán. - Ilyen alapvető dolgokat számodra is meg kell tanítanom. Te vagy az egyetlen fiam... a húgodhoz nem fűzök reményeket - jegyezte meg morogván, de nem mozdultam. A húgom csak tizenkét éves, mégis mit várhatna tőle ebben a korban? - Ne hagyd senkinek, hogy eltereljenek az útról. Sikeres leszel ott, ahová majd mész innen - veregette meg a vállam. - Megadatik majd számodra mindaz, amely nekünk itt a világ háta mögött csak keveseknek. A nevedet ismerik majd... a nők a lábaid előtt fognak esedezni egytől egyig. DE - emelte fel aztán ujját, tekintete pedig megtelt huncut fénnyel. - Előtte engedd ki a szomszéd macskáját a pincéből, ahová zártad. Az az ideges banya már hajnalban is kereste - forgatta meg aztán a szemét, én pedig a magam csibészes vigyorával szót fogadtam neki. NEm volt rosszallás a hangjában. Tőle sosem féltem ilyen ügyekben, anya viszont előszerettel büntetett meg, ha tudomást szerzett arról, hogy a szomszédok holmijaival kacérkodom. Ahogy a pince felé indultam, majd kinyitottam az ajtót, a macska nagy jávogással futott ki. De nem érdekelt. Apám szavai visszhangot vertek a fejembe. A nők esedezni fognak a lábaim előtt..."
Nem tudom, melyik szó segített abban, hogy visszatérjek a jelenbe, és ne ezen a majdnem tíz éves emléken törjem a fejem. Hiszen jószerével apám ezután a beszélgetés után változtatta meg az életemet. Ekkor kezdtem el tanulni, ekkor kezdett érdekelni a jog, és láss csodát, az észhez egy dögös külső társult, így sosem maradtam barátnő nélkül... Már tudom! Hazel mondata segített visszatalálni. Amit nevetségesnek találtam, még ha ő maga tudta is, hogy igaz... és én is. Tudom, miként bánik más férfiakkal. Kihasználja őket, ha olyan kedvében van. De engem még sosem használtak ki. Én már... megtettem. - Most az egyszer.... örömmel vetem alá magam a kihasználás egy igen kellemes formájának - vigyorodtam el, de nem volt időm kiélvezni mindezt. Többetk között azért, mert mire felocsudtam volna szavai mámorából, a gondolatokból, melyeket feltüzelt bennem... már végigsiklott ujja a karomon... minden mozdulatát heves bizsegés követte, majd odaért! A tarkómhoz... és már tudtam, hogy mi lesz a következő lépése. Csókolt. Úgy, mint egy vacsorára éhes fenevad, kinek csupán az csillapítja kontrolállhatatlan éhségét, ha látja áldozatát szenvedni attól, amelyet felébreszt benne. Ebben az esetben ez nem volt más, mint tömérdek vágy, melyet testem egy bizonyos pontján még erősebben érzékeltem. Nem tétováztam sokáig: ujjaim úgy túrtak bele a dús hajtömegbe, mintha az én életem is múlna azon, hogy így tegyek. A hajszálak simogatták ujjaim közét, arcomra csókunk ellenére is vigyor csúszott, miközben szemeimet lehunyva, egyre közelebb húztam őt magamhoz, míg végül sikerült az ölembe húznom, és csípőmre ültettem. Ujjaim hajáról derekára vándoroltak, végigsimítottak a tökéletes testen, mely minden bizonnyal több órányi edzőterem eredménye. Kitartó, mint mindig. Ezt imádtam benne legjobban. Fenekébe markoltam, majd elszakítottam magam ajkaitól. - A kapcsolatunk egyre inkább egy sakkpartihoz hasonlít... valamikor egyet előre lépünk... - kúszott be egy ujjam a felsője, majd a melltartója alá, hogy rátaláljak feszes mellének puha bőrére. - máskor pedig kettőt vissza... le tudod győzni a királyodat egy sakk-mattal? - kérdeztem vágytól elfúlóan, és egy mozdulattal hajítottam el felsőjét a nappali másik végébe, hogy egy darab csipkecsodában csodáljam tovább felsőtestét. Felizgatott... és ezt kézzel foghatóan érezhette maga alatt, ahogy a csípőmön foglalt helyet.
a hozzászólás Miss Hollisnak készült, 648 szót tartalmaz, és írás közben a west coast című számot hallgattam és nyomokban 18+-os jeleneteket tartalmaz.
Sosem hittem, hogy idáig jutunk el. Már minden volt itt; vallatás, érzelmek, könnyek - a részemről -. Vicces belegondolni, hogy alig tíz éve még minden rendben volt köztünk, testvérként szerettük a másikat, és eszünk ágában sem volt többet tenni. Kicsit túlzok, azért nem voltam tizenkét évesen egy kiéhezett cafka. Akkoriban még nem.. A szekrényen lévő bekeretezett újságcikkre helyeztem a pillantásomat. Az első Mystic Falls-i lapban megjelent cikkem. Mennyire büszke voltam magamra akkoriban, úgy éreztem, hogy az emberek másként tekintenek rám. Mintha érnék valamit, és nem csak egy kávékészítő ügyetlen kislányt láttak bennem. Mindezt feladnám? Hisz még bőven akadnak lépcsőfokok, melyeket meg kell még másznom. Így is alig akad szabadidőm magamra, ha még.. Nem! Megcsóváltam a fejemet, megszakítva a gondolatmenetemet. Mióta lettem én ekkora pesszimista? Henry-nek igaza van, túl sok ez a ha, és fel kéne már hagynom vele, különben nem fogok egyről eljutni a kettőre. - Igazad van. - immár elfáradt lábaimat a földre helyeztem. Teljesen el voltak zsibbadva, jól esett a pozíció váltás. Államat a tenyerembe tettem, és úgy dőltem előre, magam elé meredve. A fenébe.. rohadt jó a beszélőkéje. Úgy nem lennék az ellenségei helyében. Biztosan kikészíti őket. Felfigyeltem rá, mikor felemelte a hangját, de nem néztem rá, teljesen elfoglalt a magam világa. Ott hever előtte ezer nő, sőt az egész világ, mégis én, a húga kellek neki. És tényleg szüntelenül próbálkozik. Ha pedig megadom neki magam, akkor teljesül legnagyobb vágya, és akkor talán már nem lesz szüksége többé rám, vagy pedig lehet, hogy.. Jó ebbe inkább bele se merek gondolni. Henry és az elkötelezettség valahogyan elképzelhetetlenebb, mint én. Az utolsó mondatánál nem bírtam tovább tartani ezt a rideg testtartást. Az előbb annyira megnyíltunk, meg közelebb kerültünk, hogy hirtelen olyan volt, mintha mérföldekre lenne tőlem. De mégis hallom őt. Mint egy visszhang.. Felé fordultam, a kezemre támaszkodva. - És honnan tudod, hogy én nem használnálak ki? - vontam fel a szemöldökömet, avagy próbáltam. Sokat gyakoroltam a tükör előtt, legutóbb sikerült egy elég érdekes fejet bevágnom. - Hisz már másokkal is megtettem, te sem lennél különb.. - suttogtam, és mutatóujjamat végighúztam a karján. "Aljas." ~ gondoltam magamban, és egy ravasz mosoly jelent meg az arcomon. Na mit fogsz tenni Hazel? A feszültséget szinte érezni lehetett köztünk. Alig egy negyed órája, hogy késsel akartam rá támadni.. - Ígérj meg nekem valamit.. Hogy ez semmit sem fog megváltoztatni köztünk. - pont úgy időzítettem, hogy a mondatom végén kússzon fel az ujjam a tarkójához, kihasználva az alkalmat megragadtam, és magamhoz vontam őt. Éhesen lecsaptam az ajkaira, és olyan vággyal tele csókoltam őt, mint az álmomban. Már szinte el is felejtettem milyen volt, pedig egy fél éve lehetett, mikor váratlanul lekapott.. Fordítottunk az állásponton? Hihetetlen, hogy hónapok alatt, hogy meg tud változni egy ember hozzáállása. Most már ki is itt a beteges?
A reag Henry J. Peterson-nak íródott. A szavak száma 459. A reag megírása közben a I Got U című számot hallgattam.
- Tudod, hogy nem abból élek, hogy kimutatom az érzéseimet -nyeltem egyet, miközben azon gondolkodtam, hogy mit kellene még mondanom. Nem készültem fel erre a beszélgetésre lelkiekben, és azt hiszem, ha tudom, hgy ebben lesz részem, akkor sem tudtam volna másképpen fogalmazni, vagy mi több... akkor talán el sem jöttem volna! -Az érzelmek gyengébbé tesznek. Ha ott ülsz egy tárgyalóterem kellős közepén, és egy gyilkos szemétládát kell a rács mögé csukatnod józan gondolatokkal, és bizonyítékokkal... nem vakíthat el az, hogy te megsajnálod azt a férget. Nem vakíthat el az a tény, hogy ő is olyan emberi lény, amilyen te vagy, csupán valami meggátolta a szellemi fejlődését. Nem sajnálhatod meg. Az érzelmek legapróbb jelét sem mutathaod felé... hát ne csodáld, hogy képtelen vagok ilyen élet mellett kimutatni azt, ami valójában él bennem - hunytam le a szemem egy pillanatra. Valószínűleg a hétköznapi énem most megszakad a röhögéstől valahol benn, a fejemben. Nevet azon, hogy ilyen töketlen vagyok, és nem tudja elhinni, hogy az a lány, akit már jó ideje szeretnék birtokolni, most tudomást szerez szívem furcsa csillagrendszeréről. Mindenről, ami bennem van. Nem is tudom, hogy valójában mit vártam. Bennem mélyen egy hang azt súgta, hogy belőle nem fogok könnyen érzelmeket vagy akár egy cseppnyi véleményt kicsalni, szóval... talán most éreztem életemben először rohadt nagy kínban magam. Csak keserűen felnevettem, majd elengedtem a kezét, és ugyan a kettőnk közötti távolság nem nőtt és nem is csökkent, de volt egy furcsa gát, amely talán ennyire élesen soha nem rajzolódott még ki kettőnk között. A szavak elfogytak, csak a gondolatok maradtak, én pedig próbáltam minden létező agytekervényemmel azon lenni, hogy rendesen reagáljam le minden egyes szavát, és ne láthassa rajtam, hogy bármit is elsietek, vagy... ehhez hasonló. - Túl sok a "ha", Hazel. HA engednénk... HA mások tudomást szereznek róla... HA csak egy fellángolás... - kezdtem bele nagyon idiótán abba a furcsa szónoklatba, ami végül összeállt a fejemben. - Tudod mit? - bukott ki belőlem egy heves mondat végül, ekkor már nem tudtam hangomat sem kontrolállni, némiképpen hangosabbá váltam. - Kit érdekel ez a sok "ha"? Nem tudok mit tenni az ellen, hogy egyszerűen megőrülök, amikor a közelemben vagy! De önként lököm be magam ebbe a ketrecbe minden egyes alkalommal, mikor idejövök, mert tudom, hogy szükségem van rád és szükséged van rám neked is! Mit kellene tennem, hogy kiöljelek magamból, mint nőt? Nem tudok rád másképpen tekinteni, és ez napról napra, percről percre rosszabbá válik! - túrtam bele sima hajamba, hogy ezzel vezessem le feszültségemet, mely egyre inkább a tetőfokára hágott bennem. - Kit érdekel mások véleménye? Honnan tudod, hogy... csak egy éjszakára kellenél nekem? - bukott ki belőlem elfojtottan a kérdés. Meg tudtam volna pofozni magam a szavaim hevessége miatt, de egyelőre még nem bántam meg őket. Az érlelődött bennem, hogy vagy most végetvetünk az egész történetnek, és elküld... vagy teljesen más véget kanyarítunk a sztorink végére. Egyelőre magam sem tudom, melyik lenne számunkra a jobb. Hiszen nem mondhatnám ezt... sosem éreztem még szerelmet, így nem tudom, hogy mit érzek, azt tudom, hogy ez nem az... de nem is puszta vágy... összezavarodtam.
a hozzászólás Miss Hollisnak készült, 509 szót tartalmaz, és írás közben a west coast című számot hallgattam. Pocsék :/
Nem az a férfi ült mellettem, aki még másfél hónappal ezelőtt mutogatta nekem az alul öltözött titkárnőjét, csakhogy még jobban felbosszantson. Nem az, aki a nap minden egyes másodpercében csípős megjegyzéseket vágott a fejemhez. Vagy, aki állandóan próbált találni egy lehetőséget, hogy megfogjon engem. Henry-t mintha kicserélték volna. Eddig is tudtam, hogy a szavak embere, na de hogy ennyire? Szinte be sem állt a szája, minél többet beszélt, annál mélyebbre hatolt a lelkemben. Megérintett a mondandója. Ha ilyen jól le tud vezényelni egy beszélgetést, milyen lehet a szakmájában? Nem is csodálkoznék, ha az emberek rettegnek már csak a neve hallatán New Yorkban. Millió érzelmek keletkeztek bennem, de leginkább egy tűnt ki közülük. A kétely. Magam se tudtam válaszolni a feltett kérdésemre. Hónapok óta nyúzzuk a másikat, mindketten teszünk utalásokat, mondjuk igazából én csak viccből akartam elcsábítani, semmit se terveztem. Én inkább csak beszéltem, de nem cselekedtem. Eszem ágában sem volt. Tudtam, hogy milyen hatással voltam rá, és ezt ki is használtam, mint fiatal, magabiztos kis csitri. Hisz pont egy kis sortban kellett reggelente előtte flangálnom, lehajolnom az alsó polcra a tejért, felülni a pultra, hogy megcsodálhassa hosszú lábaimat. Azért én sem voltam egy szent. Sőt egy aljas, kis sunyi dög voltam. Megváltoztam, és nyilvánvalóan ő is, ha csak ez nem egy újabb ördögi terv, amit unalmában kieszelt. De nem tudtam, hogyan álljak ehhez az egészhez. Hisz hagyom, hogy megérintsen, nem zavar a közeledése, holott régebben már, ha tett felém egy lépést a szoba másik sarkában kötöttem ki. Hiányzott.. és igen hiányzott a folytonos piszkálódása, mert egyedül a lakásban eléggé unalmas. És nincs állandó partnerem - fúú milyen felnőttesen hangzott ez -, mert mindenkiben találok egy hibát, amellyel képtelen lennék együtt élni. A lekötelezettség az olyasmi nálam, mint a főzés. Nem megy, így nem is próbálkozok. Fiatal vagyok, és élni akarok, nem pedig begyepesedni, egy otthon ülő asszonnyá válni, aki azon rágódik, hogy a párja miért nincs még otthon. Így is elég stresszes vagyok, nem volt szükségem
újabb aggodalmakra. - Testvérek.. - ismételtem őt, bambán magam elé bámulva. Mélyen beszívtam a levegőt, és a kezére néztem, a sajátomon. Henry felé fordítottam a pillantásomat, kinek íriszei halvány kéken, majdnem szürkén hatoltak az enyémbe. Rabul ejtett velük. Minden egyes szava, amely elhagyta azokat a formás ajkakat szabályszerűen kínzott. Nem egyszer hallottam vissza a korábbi barátnőitől, hogy olyan, mintha nem is venné őket észre, mintha teljesen máson járna az esze. Lehunytam a szemeimet. Ezt nem bírtam tovább. Ez már túl sok volt számomra.. Hány éve is voltam tizenhét éves?? Öt.. Beleborzongtam. A hideg villámgyorsaságban haladt végig a testemen. Be akartam fogni a füleimet, hogy ne halljam tovább. Látnom kellett volna, hogy már akkor így nézett rám, hisz a szemem előtt volt, de vak voltam.. - Elég érdekesen mutatod ki az érzelmeidet. - nevettem el magam keserűen, és az immár összekulcsolt ujjaimra néztem. Nem tudtam megszólalni, mintha elfelejtettem volna beszélni. Hosszadalmasan kifejezte az érzelmeit, de én nem tudtam semmit se hozzátenni. Talán értem miért nem beszéltünk egészen idáig erről.. - Ez nagyon bonyolult. - ráztam meg a fejem, és hátradőltem a támlára. Pár másodpercre a plafont fürkésztem tekintetemmel, hátha.. hátha sikerül valami, de zsákutcába ütköztem. - Testvérek voltunk..vagyunk. - javítottam gyorsan ki magam. - De mégis máshogy tekintünk a másikra. - direkt használtam a királyi többes számot, és egy futó pillanatra megszorítottam a kezét. - Viszont ez, ami köztünk van csupán egy fellángolás. Egy áhítozás a tiltott gyümölcs iránt. És ha engednénk ennek a vágynak, avval mindent tönkretennénk. - motyogtam, belátva az igazságot. Fájt, de ki kellett ezt hangosan mondanom, hogy mindketten megértsük. Ez nem működne. Soha. Hogy néznének ránk az emberek, ha kitudódna az afférunk? Mondjuk magasról teszek mások véleményeire.. - Én pedig nem akarlak elveszteni. - ragadtam meg a pillantását, és nem engedtem el. Most én tartottam őt fogva. - Mert abba belepusztulnék. - nyögtem ki végül, és képzeletben búcsút intettem az önbizalmamnak. Ennél lejjebb már nem is tudnék lesüllyedni. Szánalomra méltóan viselkedtem. Talán ezért nem volt soha rendes emberi kapcsolatom. Mert megtagadom magamtól a boldogságot.
A reag Henry J. Peterson-nak íródott. A szavak száma 633. A reag megírása közben a Black out days című számot hallgattam.
Életem huszonöt éve alatt volt már részem sikerben. Volt részem keserűségben. Csalódásban. Nem volt sétagalopp az életem, míg el nem kerültem itthonról. Sokan kinevettek, mikor azt a célt tűztem ki, hogy ügyvéd lesz belőlem, és az elsők között leszek a jogi karon. Igen, a szomszédok mindig úgy ismertek mint a "kölyök a szomszédban, aki megint elkergette a macskámat". A szüleim megbirkóztak velük, hittek bennem, mindeközben tudtam, hogy bármit is tesznek meg értem, hálátlan vagyok velük szemben. Sosem fizettem vissza semmit, még ha az, amit adtak, nem pénz formájában érkezett el hozzám. Apám számára nehezen is törlesztenék, de rá nem is szívesen gondolok. És ezúttal életem egy fordulópontjának számított az, mikor száját elhagyta a számomra mindennél többet jelentő mondat... nem fogom elveszíteni. Figyeltem, miként mozdul ajka, miként fordítja el tekintetét... az ujjai összefonódtak, de ismertem azt a bosszantó szokását, mikor tördelni kezdte őket. Engem úgy igazából sosem zavart, de emlékeztem még anyám szavaira, mikor nem egyszer szólt Hazelnek eme szokásáról. Nem hagyta anyámnak, hogy akár egy ilyen apróságban is, de megváltoztassa őt. Ezért is csodáltam őt annyira. A szüleim közel sem voltak a kertvárosi család megtestesítői, éppen ellenkezőleg: velem talán jól bántak, de Hazellel szemben mindig... valami más volt. - Mi még mindig... egy család vagyunk. - Nagyon nehezen tudtam megtalálni a szavakat. Olyan volt ez, mint egy könyv, melyből kitépték az oldalakat és teljességgel elfelejtettem szókincsem minden egyes szavát. Képtelen voltam reagálni, csupán a szemem beszélt, de az mindennél jobban. Hogy is mondják? Néha egyetlen emberi pillantás többet képes mondani, mint ezer emberi szó. És ez úgy tűnik, hogy igaz. - Bocsáss meg, hogy itt hagytalak Angela-val. De ismét elutazott, úgyhogy... nem lesz rá gondod többé. Megígérem neked - billent oldalra a fejem, de arcát még mindig nem engedtem. Kellemes érzés volt, ahogy tenyeremet melegítette a bőre alatt folydogáló vörös folyadék. A pírfolt, mely megjelent egész arcának területén, számomra teljesen megdöbbentő volt, igaz, hogy arcomon csupán egy mosoly jelent meg, ahogyan megpillantottam. Nem tudtam, hogy szavaim ezt váltják ki belőle, de ilyenkor volt talán a legszebb. És tudtam, hogy ennél nagyobb fegyelmezettségre még sosem volt szükségem, mint ebben a szentséges pillanatban. - Kérdezz kettőt, és könnyebbet, kedvesem - hangzott fel tőlem halk nevetés, megtörvén ezzel egy pillanatra az egész jelenet varázsát, hiszen ha nem is látta, kérdése nyomán én is zavarba jöttem. Sosem próbáltam meg szavakba önteni azt, amit iránta éreztem. Mert sosem kérte, hogy megtegyem. Mindig kerülte a témát. És mindig ez okozta közöttünk az igazi feszültséget. Nem az, hogy én eltűnök, majd hirtelen megint megjelenek... nem. Hanem hogy tudta, érezte, hogy valami megváltozott, mióta mindketten felnőttkorba léptünk. - Testvérek vagyunk a magunk ostoba, elcseszett módján - sóhajtottam, majd elhúztam a kezem, és megfogtam a térdén pihenő ujjait, hogy megszorítsam, de nem engedtem el pillantását. Nem, látnom kellett, mit mond, ha szavakkal nem fog tudni reagálni. - Tudom, hogy az egész annyira betegesnek hat. Elvégre együtt nőttünk fel, egymás támaszai voltunk a bajban. A húgomként szerettelek mindvégig, és te a bátyádként... de mindez megváltozott, Hazel. Nem tudom, hogy mikor. Talán mikor azon kaptam magam, hogy hiába randizom a pom-pom csapat kapitányával, már nem ő érdekel, és nem őt figyelem, ha a közelemben voltál. Hogy mikor vele voltam, nem rá figyeltem, hanem... a gondolataim körülötted cikáztak. Fiatal voltál, és gyönyörű... egy 17 éves szépség, akire már nem tudtam csak és kizárólag a húgomként gondolni - suttogtam, aztán rájöttem, hogy leginkább már azért fogom a kezét, mert nem akartam, hogy faképnél hagyjon és elrohanjon. Szükségem volt a szavakra. Arra, hogy elmondjam. - Számtalan nővel volt dolgom. Modellekkel, más ügyvédekkel, egyszerű, hétköznapi lányokkal... mégsem éreztem soha egyik iránt sem azt, ami arra ösztökél, hogy hozzád visszatérjek... hozzájuk viszont ne. Halvány lila gőzöd sincsen róla, hogy milyen szar érzés azt látni, hogy más férfiakkal flörtölsz. Mikor végignézek egy-egy idióta jelölteden és az van a fejemben, hogy "szent szar, ezzel csak engem akar bosszantani, vagy tényleg ez a féleszű kell neki?" Annyira nagy kísértés tudni éjjelenként, hogy ott alszol a szomszéd szobában, és talán más férfiakról álmodozol, miközben én arra várok, hogy végre lásd bennem is a férfit... nem vagyunk hibásak, Hazel. Akkor lennénk azok, ha kapcsolatunk vérségen alapulna. De nincs miért hibásnak éreznünk magunkat, amiért... néha már több az egész. Legalábbis... részemről - suttogtam, és még mindig nem eresztettem el kezét. - Férfi vagyok, nem tudok mit tenni a vágyaimmal. És tudom, talán azt hiszed, hogy azt kívánom a legjobban, amit nem kaphatok meg, de ez nem így van. Veled sosem játszanék. Az érzéseiddel főképp nem... - ráztam meg a fejem nagyot nyelve. Mit tehettem volna ezen kívül? Elmondtam neki mindent. Őszintén. Érzéssel.
a hozzászólás Miss Hollisnak készült, 763 szót tartalmaz, és írás közben a never let me go című számot hallgattam. Az én ihletem is feltámadt ^^
A gyomrom is felfordult, amikor közölte, hogy már több hónapja tisztában volt evvel. Én meg csak két hete tudom.. Mondjuk, hittem volna neki, ha rám zúdította volna az egészet? Pandora-nak sem akartam igazat adni.. De ami megtörtént, azt már nem lehet visszaforgatni. Pedig úgy megtenném. Inkább élnék egy örök rejtélyben, tudatlanul, hogy honnan is származnak a gyökereim, de nem. Az élet előszeretettel cseszik ki velem, és életem végéig ezen gyötrődhetek. És ez ellen semmit se tehetek. Most már megértem Pán Péter miért nem akart felnőni.. Halkan felköhögtem. "Barátok?!" ~ tettem hozzá gondolatban, miközben homlokom ráncokba szaladt. Ebben az istenverte világban mindenkivel lefeküdt már? Ráadásul a tulajdon nővéremmel.. És most sikerült elképzelnem. Ez még egy rémálomnál is rosszabb. Egyből tagadta, amint meglátta reagálásomat, és részben megnyugodtam, de a lelkem mélyén ott lappangott bennem a kétely. Mi van, ha ezt csak miattam mondja? Hogy ne akadjak ki feleslegesen? Mindenesetre, remélem, hogy igazat állít. De ha ekkora "öribarik" voltak, akkor csak tud róla egy-két információt? Például, hogy visszatért-e New Yorkba, vagy hol lakik.. Talán még van remény.. vagy nem? Fogalmam sincs. Teljesen össze vagyok zavarodva, azt se tudom, hogy mit akarok, pedig már a huszonkettedik életévemet taposom. Bárcsak valami égből jövő sugallat helyreállítana. - Nem veszítenél el. - suttogtam alig hallhatóan magam elé, és elvontam tőle a figyelmemet. Összekulcsoltam az ujjaimat, majd elkezdtem tördelni őket. Egy hülye szokás, Melissa állandóan avval jött, hogy ízületi problémáim lesznek, de ha még semmi sem mutatkozott, akkor valamit csak jól csinálok, nemde? - Henry.. - köszörültem meg a torkomat, és meglepődtem mennyire máshogy cseng a neve, ha nem gúnnyal tele mondom. - Az elmúlt két évtizedben te voltál ott mellettem, nem ők. Ezt az időszakot nem fogják, nem is tudják elvenni tőlünk. - pillantottam fel rá sötét szempilláim alól, és éreztem, ahogy egy hajszál előre kúszott. Nem zavart, így nem is foglalkoztam vele. Rég volt ilyen őszinte beszélgetésünk, fel se tudom idézni az utolsó ilyen pillanatunkat. Az utóbbi időkben folyamatosan mardostuk egymást, kerestük a másik gyenge pontját, úgy viselkedtünk, mint két óvodás. Hallgattam, nem vágtam őt félbe - szokás szerint -, nem vágtam pofákat, hanem nyugton ültem. S csak szerintem került közelebb? "...amit még nem csesztem el teljesen." ~ felkaptam a fejemet, és nem tudtam hová tenni ezt a mondatát. Elpirultam a zavartól, ráadásul fokozódott ez a vörösség, mivel nem tudom miért jöttem zavarba. Szóval most úgy nézhettem ki, mint aki a kelleténél is túl sok pirosítót kent fel magára. Ráadásul mindenhová. Úgy éreztem magam, mint amikor először vallottam szerelmet a gimis pasimnak. Ez nem boldogság, ez sokkal több annál.. Ezt az érzelmet nem lehet szavakkal kifejezni. Káromkodása csak még jobban fokozta. Férfi szájból vonzónak találom a trágár, és obszcén szavakat. Ismét közeledett, és nagyjából fél méter, vagy még annyi sem lehetett köztünk. A matek sosem tartózott az erősségeim közé. Szóra nyitottam a számat, hogy figyelmeztessem, majd némi habozás után becsuktam. Puha, erős kezét az arcomra csúsztatta, miután az előző tincsemet visszadugta a helyére. Zavartan elmosolyodtam, és a kezemet az arcomon lévő kezére helyeztem. Gondolatban el akartam venni, de nem bírtam megtenni. Mintha a szívem teljesen mást diktálna, mint az eszem. - Máskor ne tegyél ilyet. - hullott a kezem az ölembe, és bevallom a cirógatása egészen jól esett. - Egy üzenet is megfelelt volna. Ráadásul itt hagytál avval a.. - haraptam el a mondatomat, nem szép jelzők jutottak eszembe a szexbábújával kapcsolatban. Mondjuk pár napon belül eltűnt a kis cicababa, de valóságos pokol volt az az időszak, amikor egy fedél alatt kellett vele lennem. - Henry? - szólítottam ismét a nevén, majd lesütöttem a pillantásomat. Hogyan is lehetne ezt szépen megfogalmazni? Testvérek vagyunk, igaz nem vérszerint, a vonzódás tagadhatatlan köztünk, betegesek lennénk? Ezen még lenne mit csiszolni. Mert igen, vonzódtam hozzá. Hisz melyik ép eszű nő nem? De ez nálam csak egy apró kis fellángolás volt, sosem agyaltam azon, hogy ezt tovább kéne vinni. Nem vagyok a kapcsolatok embere, és Henry-t sem szeretném végleg elveszteni, csak azért, mert nem tudtunk uralkodni magunk felett. - Mi az, ami köztünk van? - böktem ki végül, kifújva a levegőt. Most kezd igazán érdekessé válni ez a beszélgetés..
A reag Henry J. Peterson-nak íródott. A szavak száma 678. A reag megírása közben a Roman Remains című számot hallgattam. Visszahoztad az elveszettnek hitt ihletemet. ♥
Egyáltalán nem volt tippem, miként fogja lereagálni furcsa gondolataimat és szavaimat. Eléggé ismertem őt, hiszen majdnem születése óta ebben a házban él, méghozzá velem együtt. Kiismertem már. Tudtam, mikor kel fel reggel, hogy milyen kávét iszik, és hány cukorral teszi azt. Tudtam, mi hőn szeretett vágya minden születésnapjakor, és nem féltem kihasználni eme megérző képességemet, mindig megszereztem azt, amelyre vágyott. És ha bajba került, megvédtem, addig küzdöttem, míg biztonságban nem tudtam. Testvérként csak az elmúlt időszakban kezdtem el megbukni. Sikeres ügyvédként nem itt lenne a helyem, mégis időt fordítok arra, hogy néha megjelenjek. A kis kirándulásaimról viszont tudtam, hogy felkavarják őt. Tisztában vagyok azzal, milyen a közelségem, és milyen a hatásom másokra. És ő sosem mutatta, de mégis ott időzött a szemében az a bizonyos fény, mellyel mindent el tudott árulni nekem. Mikor megfogta a kezem, és éreztem ujjaimat hidegségét, már tudtam, hogy nem fog meghalni a helyiségben senki. Nem volt gond a bátorságommal, de férfiként eléggé romboló hatású lett volna, ha elismerem saját határaimat, a félelmet, vagy azt, hogy fájdalom van a szívem azon pontján, mely tele van gyermekkori emlékeinkkel. Hiszen azok köddé válhatnak, elenyészheti őket az idő múlása... ahogyan a kötelékünket is. Meg kell találnunk a megfelelő megoldást, és ennél göröngyösebb út nem igazán létezik. Megszorítottam ujjait gyengéden, majd halkan felsóhajtottam, és végiggondoltam, mit fogok mondani. Nem állt szándékomban hazudni. Tudtam, hogy most az őszinteség ideje van itt. Ráérek holnap beképzelt, nagyképű testvér lenni ismét, és őt szekálni a nap minden egyes pillanatában, amely valljuk be, számomra is szórakoztató, és ha nem is mondja, ő maga is élvezi. Igaz, miközben élvezi, fel tudna robbanni. - Az egész több hónappal ezelőtt történt már - kezdtem el gondolkodni, hogy élethűen tudjam visszaidézni a pillanatot, mikor megpillantottam Pandora-t, mint besurranót a házban. - Én már ismertem őt előtte is. New Yorkban... bizonyos értelemben barátok voltunk - nyeltem egyet, de ahogy arcára néztem, rögtön tudtam, hogy muszáj hozzátennem valamit. - Semmi testi kapcsolat nem volt közöttünk, ne értsd félre! - kötöttem ki, majd könnyebbnek tűnt rögtön folytatni. - Közös partikra jártunk, együtt szórakoztunk, múlattuk az időt. Mikor itt találkoztunk, eleinte nem értettem, mit keres itt. Mystic Fallsban, amiről még én magam sem vennék tudomást, ha nem itt nőttem volna fel - forgattam meg a szemeimet, hiszen általában mindig körülbelül térképet kellett mutogatnom mindenkinek, aki megkérdezte, honnan jövök. Mystic Falls egy olyan hely, amiről körülbelül ezer emberből egy tud. És az esély, hogy jártak már itt... nos, a ráta ebben az esetben még szűkebb. - A konyhában készítettem a reggeli kávét, mikor meghallottam a zajt. Betörőnek hittem, ami furcsának tűnt fényes nappal, de őt találtam a "bűntény helyszínén" - sóhajtottam fel. - Már nem emlékszem, hogy milyen indokkal szolgált... de gyanút keltett bennem viselkedésével. Ez volt az első lépés annak ügyében, hogy ki akartam deríteni, mi köze van hozzád - suttogtam halkan, és közelebb csúsztam hozzá egy kissé, hogy így nézhessek szemébe. Következő kérdése azonban ezúttal rám volt felkaravó hatással. Ez az, amin eddig nem gondolkodtam el. Miért maradtam eddig távol tőle? Viszont elég volt belenézni szépséges, fénylő szemeibe ahhoz, hogy tudjam: a válasz mindennél egyszerűbb. - Féltem. Miután összeállt a kép, hogy van családod... legalábbis egy része életben van - köszörültem meg a torkomat. -, azt éreztem, hogy nem fogom kibírni ha azt mondod, hogy vele mész, és nem akarsz többé hozzám tartozni. Mert igen, nekem is vannak érzéseim, bármily' nevetségesnek és szürreálisnak hat - nyeltem újabbat, és elfordítottam pillantásomat. Nem kerülte el figyelmemet, hogy egy árválkodó könnycseppet törölt ki szeme alól, mikor elengedte kezemet. Nagy levegőt szívtam be tüdőmbe, majd tudtam, hogy folytatnom kell. - Nem bántam veled jól az utóbbi időben - ismertem be, hangom pedig úgy elcsendesült, mintha soha nem is szólaltam volna meg előtte. - Nem azt érdemelted, amit az elmúlt években kaptál tőlem. Azok után, amilyen testvérek voltunk, képmutatóvá váltam a kapcsolatunkkal szemben. De Hazel - ejtettem ki ismét nevét, és hangomban több évnyi fájdalom összpontosult egyszerre. -, a te életednél nincs fontosabb számomra. Te vagy az egyetlen kib*szott fontos dolog az életemben, amit még nem csesztem el teljesen - hevesedett meg hangom, és ennek köszönhetően meg is emeltem azt az utolsó pár szó elhangzása alatt. Még közelebb csúsztam hozzá, és egy hajtincset, amely időközben előbukkant füle mögül, ismét elsimogattam, hogy ne lóghasson a szemébe, de nem húztam el a kezem, gyengéden arcán pihentettem azt. Nem hiszem, hogy valaha látott engem ennyire... instabilnak érzelmileg. Hiszen sosem engedtem neki, hogy betekintést nyerjen életem rétegeibe, főleg nem a lelki világomba. Nem tudta, mennyi érzelem tombol bennem, és az életem nemcsak nők sokaságából áll. Csupán elhanyagoltam ezeket az érzéseket, mert fájt érezni őket. - Csak remélem, hogy egyszer... minden múltbéli cselekedetemért meg fogsz tudni bocsájtani nekem. És azokért is, amiket még nem követtem el - simogattam arcát finoman. Minden érzés, amely arra hivatott, hogy iránta érezzem, most tisztult ki igazán. Vágytam rá, hiszen a vágyamat semmi nem fogja elpusztítani egyik percől a másikra. De néha vannak fontosabb dolgok is a vágynál.
a hozzászólás Miss Hollisnak készült, 821 szót tartalmaz, és írás közben a never let me go című számot hallgattam. Igyekeztem. ^.^
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
note: Hát itt lenne a meglepi 
