Szívem szerint abba sem hagynám a varázslást, mosolyogva nézném végig a kis csaj szenvedését a fejfájástól amit okozok tőle, de mivel nem tud csöndben szenvedni, ezért pár pillanat múlva abba hagyom a kínzását, mivel nem akarom felhívni magunkra a figyelmet. Már annak is nagyon örülök, hogy nem jöttek ki bentről megnézni, hogy itt meg még is mi folyik. Nem hallották, vagy szimplán csak nem akartak foglalkozni vele, egyre megy, a lényeg, hogy így szépen le tudtuk rendezni a kis összetűzésünket. A lány a földre rogyott le a fájdalomtól, én pedig a székemben ülve nézek rá, majd mikor abba hagyom a varázslást, figyelem Travist ahogy oda megy a lányhoz. Vissza fordulok az asztal felé és már nem érdekel a lány. Legalábbis minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt mutassam a külvilágnak, de fogalmam sincs, hogy ez mennyire sikeredett jóra. - Hagyjuk, számítanom kellett volna, hogy bárhova megyünk, össze futunk az egyik macáddal. - mondom ki egyből, ahogy megfordult az agyamban ez a mondat, de amint kimondtam meg is bántam egyből. A kezemet elhúzom, szemeimet lehunyom pár pillanatra és veszek egy mély levegőt, majd mikor kihozzák a kávénkat, iszok a sajátomból pár kortyot, hátha az segít rendet tenni a fejemben, de nem igazán veszem hasznát. - Figyelj, nem úgy értettem, csak... - nézek rá ismét, de aztán nem tudom folytatni a mondatomat, mert hirtelen semmi nem jut eszembe amivel kitudnám magyarázni magamat. Felemlegetem a múltját, pedig miattam próbál más lenni, a régi Travis, aki még akkor volt, mielőtt átváltoztatták vámpírrá. - Sajnálom. - mondom végül halkan, de nem nézek a szemeibe. Biztosan dühös rám...
Ha jobban belegondolok, ez ami most történt itt szinte minden városba, ahol eddig voltam megtörténhetne. Lehet, hogy ezentúl olyan helyekre kellene vinnem majd a lányt, ahol nincs veszély ilyen szempontból. Visszagondolva a régi énemre, egy kicsit azt hiszem hímkurva voltam. De nem bántam meg, mert élveztem amit csináltam. Sőt, még most is élvezném, de mivel sokkal jobban leköt most a Davival töltött idő, ezért nem csinálom. Csak attól félek, hogy még egyszer majd elkap a hév és nem tudok uralkodni magamon. Nem akarom megcsalni a lányt, túl értékes ahhoz nekem, hogy elveszítsem. Gondolataimból felpillantok Ayara, aki hátba szeretné támadni Davit, de persze mindvégig tudtam, hogy ennek semmiképp nem lesz jó vége. Aya összerogy Davi varázslatától, én pedig felállok és egy lépéssel közelebb lépek hozzá. Még szerencse, komolyan, hogy szinte senki nem jár erre, mindenki a főutcán sétálgat. Davi amint elengedi a lányt, én lépek oda és karon fogom, jó erősen mielőtt még újra nekikezdene valaminek. A kés kiesett a kezéből, azt félrelököm és a szemébe nézek. -Menj el. Nem érdekelsz minket. - Lököm kicsit arrébb ahogy elengedem kezét. Tudja nagyon jól, hogy milyen haragos leszek, ha nem hagyja békén a szeretteimet. Annak idején is volt ebből összetűzésünk. Kicsit még dünnyög valamit az orra alá, majd fogja magát és elmegy, egy másik pincér jön ki hamarosan hozzánk. Leülök, sóhajtok egyet és vissza felnézek a barátnőmre. Átnyúlok az asztalon, hogy megfogjam kezét. - Sajnálom, nem gondoltam volna... - Húzom el számat, miközben a pincér is megérkezik és megrendelem mindkettőnknek a kávét, amit kiválasztottunk az itallapról. Nem igy terveztem, tényleg... gondoltam el tudunk majd tölteni valami kedves kis délelőttöt, erre most totál rossz kedvem lett.
A legutolsó dolog amire vágytam ezen az utazáson az az, hogy találkozzak Travis egyik exével. Nem is mondható a volt csajának, hiszen csak szex kapcsolatuk volt, hiszen Travis akkori életéből való ez a csaj is, akkor pedig nem volt semmilyen komolyabb kapcsolata. Legalábbis nekem ezt mondta. - Tudod, azt elfelejtetted, hogy a boszorkányok tudnak valamit, amitől a vámpírok kikészülnek. - mondom még mindig higgadt hangnemben mikor végig hallgatom a hülye monológját, aztán pár pillanattal később nekem támad. Vagy is csak szeretne, a kés hideg élét érzem a nyakamnál, de nem félek, hiszen tudom, hogy nem árthat nekem. Előnyben vagyok vele szemben. Egy szempillantás alatt okozok neki erős fejfájást, tumort növesztek benne ami hála a vámpír génjeinek egyből elmúlik, majd újra létrejön, és ezt ismételgetem amíg csak meg nem unom. Nézem a lányt és örömmel tölt el a látványa. Travisen és Marcelen kívül az összes vámpírt megvetem, rajtuk kívül az összes mehetne a süllyesztőbe, nem érdemlik meg azt, hogy az élők között legyenek. Kb másfél percig hagyom őt szenvedni, aztán olyan hirtelen ahogy létrehoztam a fájdalmát, el is mulasztom. - Ha még egyszer rám támadsz, akkor nem fogok leállni, és mosolyogva nézem a szenvedésedet. - mondom neki, miközben gúnyosan mosolyodok rá. Bármit is tervez, nem tud ártani nekem.
Örültem neki, hogy megtudunk inni egy kávét. Attól függetlenül, hogy vámpir vagyok én is mindig iszok kávét. Szeretem a kávét... tudnék nélküle élni, de már annyira megszoktam hogy egyszerűen nem akarom elhagyni. Ilyenkor meg átmelegít egy picit, és kicsit talán úgy érzem tőle, hogy újra élek. De csak egy pillanatra. És ugyan ezt érzem egyébként a vértől is. Boldogan és nyugodtan leülünk és én már majdnem ki is választom a kávét amit szeretnék, amikor megjelenik Soraya. Komolyan, nem gondoltam volna, hogy össze fogok még vele találkozni itt. Sőt igazából azt sem tudtam, hogy túlélte azt az egész balhét ami volt. Nem mintha érdekelt volna... és akármennyit is változtam, most sem érdekel. Mert ő a múlt. A múltam amit annyira nem is akarok most emlegeti és szóba hozni, de persze ez lehetetlen, hiszen ő nem hagy minket békén. -Mondtam már, hogy rémes a kiszolgálás? Nem az lenne a dolgod, hogy hozz nekünk egy kávét? Ahelyett hogy itt osztod az észt üresbe... - Persze a lány felvont szemöldökkel csak magyaráz tovább és tovább, egészen addig még Davi meg nem szólal mellettem. Kicsit elfehéredek -már ha lehet még jobban ettől is amennyire egyébként is az vagyok - és egyszer a barátnőmre egyszer pedig Soraya-ra nézek. Tudom, hogy harcias típus, így már látom is hogy szóra nyissa a száját. Előre félek, komolyan... csajbunyó lesz? -Senki nem mondta, hogy megszólalhatsz. Senkit nem érdekel egy hülye kis boszi véleménye. - Forgatja szemét majd rám néz. Mintha megerősítést várna, de én hátradőlök és nem szólok semmit sem erre, hiszen még időm sincs rá Aya már mondja is tovább. - De nem tetszik, hogy szajhának nevezel, mikor nem is ismersz... - Megfordul, mintha elmenne, de pár másodperc múlva hátba támadja Davinát, egy kést tesz a nyakához. Én csak körülnézek, még jó, hogy kicsit sem forgalmas helyen vagyunk. Aggódó tekintettel nézek rájuk, de tudom, hogy Davit meg fogja védeni magát... -Aya, engedd el. - Tolom ki a széket magam alól és állok fel, de még nem lépek közelebb, várom a reakciókat. Nem úgy néz ki, mintha Aya teljesen épeszű lenne. Fekete szeme is megjelenik, arcán végigfutnak az sötét erek, de még nem bántja őt, szerencsére. Még...
- Persze menjünk. Úgy is szükségem van egy kis reggeli koffein-re. - mondom kedves hangnemben és már el is indultunk. Az úton beszélgetünk, közben pedig figyelem az utcákat, a mellettünk elsétáló embereket akik néha-néha megállnak egy-két helyen fotózkodni. Akaratlanul is egy halovány mosoly kúszik az arcomra. Tagadni sem tudnám, hogy milyen boldog vagyok. Úgy érzem, hogy végre kezd minden rendbe jönni körülöttem. Túl sok fájdalom ért már az életem során, túl sok embert veszítettem el és ez formált azzá, amilyen most is vagyok. Nem könnyen leszek szerelmes, ezt Kol után megtanultam. Szerettem őt, és túlságosan is fájt az elvesztése, de muszáj volt túllépnem. Viszont sosem felejtettem el azt, hogy mire tanított az az idő, amit vele töltöttem. Nem tudtuk befejezni a Klaus-elleni tervünket, mert a sors csúnyán közbe szólt és Kol meghalt, de én be fogom fejezni, muszáj lesz. Leülök Travissel szemben és nézem, hogy mit is rendeljek. Aztán egy nem túl kedves hangra felpillantok és egy lányt látok meg az asztalunk mellett. Hm, vámpír, gondolhattam volna. Próbálok nem túl hevesen reagálni arra, hogy hirtelen felbukkan Travis egyik volt csaja, tudom, hogy milyen múltja volt, számolhattam volna vele. - Ugyan drágám, te jobb volnál? Nem nézel ki másnak, csak vámpírszajhának. - mondom egy gúnyos mosollyal amint végig nézek rajta. Fiatal, ezért azt hiszi, hogy jól áll neki, ha mindent megmutat magából. Pedig nagyon nem, sőt, inkább taszítónak néz ki, de ha megigéz valakit akkor simán eléri a célját. Kétlem, hogy a szexen kívül bármilyen más fajta kapcsolata is lenne. Tipikusan a régi Travishez illik. És habár zavar, hogy itt van, de nem akarom mutatni, főleg nem a nő jelenlétében.
Miután Davi eldöntötte mit szeretne és felöltözött -valamint én is rendesen - kézen fogtam és már rángattam is kifelé. Semmi kedvem ma is ebben a nyomasztó hotelszobában kuksolni, ma igazán megjött a kedvem ahhoz, hogy a régi jó Párizsban lófráljunk. Annyi emlékem van itt, annyi jó történt velem erre... persze csak akkor még teljesen más voltam. Más életet éltem, másként viszonyultam az emberekhez és... a természetfelettihez is. Kicsit félek attól, hogy a város újra magába ránt majd, de remélem, Davi miatt ez nem fog megtörténni. Még túl kevés ideje vagyok az aki most vagyok. -Mit szólnál, ha előtte beugornánk egy kávézóba? Úgyis elmaradt a reggeli kávé és tudok egy nagyon király helyet itt a sarkon túl. - Bökök az egyik irányba, és amint megkapom a választ, ami remélem igenleges, akkor elindulok a kávézó felé. Mivel szerencsére ma nincs olyan hideg, a teraszon húzok ki egy széket és invitálom a lányt arra, hogy üljön le. Én is helyet foglalok, majd amikor a pincérnő megérkezik, az itallapba bújva nem is nézek oda. Amit szerintem soha többet nem fogok csinálni. -Szép jó reggelt a jóképű vámpir úrnak. Tíz év elteltével semmit sem változtál. Ugyan oda hozod a nőid, csak az ízlésed lett rémes. Egy boszorkány? Komolyan? - Pillantok fel és ekkor látom meg csak a hang forrását. Soraya. Nem volt szép az elválásunk, főleg hogy őt is csak kihasználtam mint a többi nőt is akivel összefutottam. Nem gondoltam volna, hogy még valaha találkozom vele. Csak hitegettem és hitegettem őt... erre most puff. Nem egy kellemes személyiség, ha feldühítik. -Helló Soraya. Borzasztóan rég volt már, szerintem ne bolygassuk a múltat. És nem akarok balhét, csak egy kávét és már megyünk is... - Halványan elmosolyodom, hangom lágy, de az ő tekintete nem valami kedves. Főleg nem Davi felé pillantva. Persze továbbra sem mozdul mellőlünk, én csak elnevetem magam halkan. - Szóval most az a problémád még mindig, hogy akkor, tíz évvel ezelőtt átváltoztattalak és hitegettelek vagy az, hogy a barátnőmmel vagyok itt, aki nem te vagy? - Láthatóan nem akar rólunk leszállni, szóval egy kis bocsánatkérő pillantással nézek Davira, remélve hogy nem fog kiakadni a hallottakon és történteken. Soraya valamit akar... talán megbüntetni azért amit tettem... piszkosan játszik, mindig is úgy játszott, de nem hagyom, hogy bántsa azt, akit szeretek.
Az, hogy egyszer valamikor eljutok Párizsba, vagy bárhova New Orleanson kívül... Mindig is csak egy távoli álomnak tűnt, sosem volt lehetőségem elmenni abból a városból. Nem azért, mert nem volt rá pénzem, hanem, mert mindig volt valami ami közbe jött. Vagy Klaus, vagy Marcel akart valamit, vagy Hayley. Az utóbbit sosem akartam lemondani, tudom, hogy szüksége van valakire akivel bármikor megbeszélhet bármit, én pedig ott voltam és vagyok neki, ezt pedig szeretem éreztetni vele, mert tudom milyen érzés lehet egy fedél alatt élni az Ősi családdal... Régen én is laktam ott, de mostanra áldom az eget, hogy eltudtam onnan szabadulni. Klaussal kinyírtuk volna egymást az biztos, ha több időt kellett volna ott töltenem. Persze nem ítélem el az összeset, ott van például Rebekah. Őt viszonylag kedvelem, ha nem lenne mindig valamelyik Mikaelson mellett akkor még bírnám is és több időt töltenék vele, de így... Nem tudok mit tenni, az Ősi vámpír családot nem bírom elviselni, és szerintem ez nem is igazán fog megváltozni. Kivéve, ha egyszer valamilyen csoda folytán elmennének a városból. Bírnám, hogy soha többé nem kéne látnom egyiket sem. De hát... Ez is csak egy távoli álom. Mély gondolataimból Travis gyengéd, kedves szavai ébresztenek fel. Megnézem a képeket a múzeumról és mosolyogva bólintok. - Nekem tetszik, menjünk akkor ide is. - mondom végül, aztán felkelek és elkezdek öltözni.
Elmosolyodom arra, amikor nyöszörögni kezd. Szeretem, amikor reggel mellette lehetek, hiszen annyira szép ilyenkor is. Ma igazán szép időnk is van, ami jót jelent, nem fogunk megfagyni. A szél sem fúj, már voltam kinn is egy kicsit, és ez így teljesen jó. Úgy tűnik, minden kedvez nekünk, legalábbis egyelőre. Leülök mellé, majd bele-belekukkantok abba a prospektusba én is. Minden nevezetesség benne van, csak mondjuk el kellene olvasni hogy mi micsoda. Kíváncsian várom azt, hogy hova szeretne menni. Amikor az Eiffel-tornyot említi, még szélesebb lesz a mosoly az arcomon. -Gondoltam, hogy ez fogod mondani. Egyébként oké, oda elmehetnénk ma, de akkor még valamit válasszunk mert sokat kell várni a toronynál. - Nézek rá kedvesen, tekintetem nyugodt. Találtam pár vértasakot a hotel gyengélkedőjén, szóval azokat betettem a hűtőbe és tökéletesen elvagyok egyelőre belőlük, ettem is korán. Mondjuk Davi vére mindig csábít de... nem tudnám még egyszer megtenni. Most nem. - Nekem tényleg mindegy, én voltam már mindenhol még anno. Oda szeretnék menni, ahová te. - Lapozok egyet és a Louvre múzeumra bökök ujjammal. - Mondjuk ő nincs messze az Eiffel-toronytól, ha gondolod akkor benézhetünk. - Kiváncsi tekintetem Davira esik. Nem én szeretném eldönteni, hogy hová menjünk, de tényleg... mi az amit szeretnél, kicsilány?
- Hmmm... - nyöszörgöm halkan, amikor megérzem Travis lágy csókjait. Átfordulok a hátamra, aztán kinyitom a szememet és halványan elmosolyodok. - Neked is jó reggelt. - mondom kedvesen, halványan mosolyogva és felülök. Örülök, hogy eljöttünk ide, már tényleg rám fért az, hogy jól kitudjak kapcsolódni. - Nem tudom. - mondom, majd elkezdem én is nézni a prospektust. Annyi dolog van amit megnézhetnénk 1 hét alatt, de szerintem nem mindenre lesz időnk. Mondjuk még így is sikerül időt szakítanom a varázslásra. Amikor Travis elmegy enni, akkor egyedül szoktam itt lenni és kb olyan 30 percem szokott lenni, abba pedig bőven belefér egy kis varázslás. Muszáj gyakorolnom, mert ez még a mai napig nem megy nekem, feladni pedig nagyon nem akarom, mert ha ezt sikerül megcsinálnom, akkor talán egy lépéssel közelebb leszek a tervemhez. - Az Eiffel-tornyot mindenképpen szeretném megnézni. A többi pedig... Nem is tudom, hogy mi legyen... Te hova szeretnél elmenni? - kérdezem tőle mosolyogva, és ránézek.
Reggel van és én a szokásosnál is hamarabb felkeltem. Nem bírtam már magammal, és egyébként sem vagyok túl nagy alvó. Félek, még mindig az álmoktól, hiába is röppentek el azóta, amióta Davival vagyok. Biztos vagyok benne, hogy a lány még nem kelt fel, szóval besurranok vissza a szobába és az ágy szélére ülök le. Az eddigi napok csodálatosak voltak, mondjuk azt nem mondhatnám, hogy megnéztünk valami sok mindent. Ma pedig úgy terveztem, elmegyünk -tényleg elmegyünk- megnézni valami különleges nevezetességet, ha már itt vagyunk ugyebár. Apró csókokat lehelek arcára, remélve, hogy erre fel fog eszmélni. Ha igen, akkor elmosolyodom kedvesen, majd felkelek és széthúzom a függönyöket. Lőn, világosság. -Jó reggelt álomszuszék. - Lépek vissza az ágy mellé, majd az éjjeliszekrényre letett prospektust veszem el és nyitom ki az első lapon Davi előtt. - Válassz, mit szeretnél megnézni ma? Mondjuk kettő vagy három helyre eltudnánk menni. - Igazából nekem teljesen mindegy, már évekkel ezelőtt láttam itt mindent. Ezért hagyom rá a választást. Felőlem mehetünk az Eiffel-toronyba is, az jó kis séta lesz és várakozás az biztos. De ettől eltérve még csodálatos a Louvre is, de a Szajna folyópartja sem kutya. Kíváncsi vagyok, mire esik a választása majd a mai nap.
Szinte már akaratlanul is utálok minden vámpírt a környezetemből, pedig köztük is vannak normálisak, nem mindegyik olyan, mint például a Mikaelson család. Nem mindegyik gyilkol, sőt, nem is mindegyik vámpír iszik közvetlenül emberből, nagyon sokan táplálkoznak vértasakból. Én pedig elítéltem őket úgy, hogy csak a legrosszabbakat ismertem, de úgy gondoltam, hogy számomra ez is pont elég volt. Aztán a sors Travishez sodort és megmutatta nekem, hogy az elméletem amit felállítottam magamnak az nem teljesen úgy van, ahogyan azt gondoltam. Az igaz, hogy néha szokott nézeteltérésem lenni Travissel, de hát ez minden kapcsolatban van, nem? Nem különbözünk mi annyira a többi pártól, csak néha küzdenem kell azzal a reflexxel, hogy én már pedig nem bírom elviselni a vámpírókat. Ő más, ezt most már én is tudom, csak annyi ideig szoktam meg a gyűlöletnek az érzését, hogy nehéz csak úgy elfelejtenem, vagy elhagynom... Habár a véleményem szerint egész jól haladok. Ezt a múltkori beszélgetésünk is bizonyítja, igaz, néha erősen meg kell gondolnom, hogy jó döntést hoztam-e, de aztán mindig arra a pontra jutottam, hogy igen, jól döntöttem. Ebben pedig a mai napig is biztos vagyok. - Semmi gond. - mondom halkan, és alig hallhatóan felszisszenek amikor megérzem a fogait a bőrőmben. A mai napig soha nem éreztem ilyet, furcsa, de nem annyira fájdalmas, mint amilyennek először gondoltam. - Hé! - szólalok meg még mindig kedvesen, és lágyan magam felé fordítóm az arcát, miután megtöröltem a nyakamat a zsepivel. - Nincsen semmi gond, oké? - mondom, és mélyen a szemeibe nézek.
Rossz érzések töltenek el. Nem szeretném ezt az egészet, mármint az éhséget. A sok ember közelsége pedig még jobban előhozza belőlem a vadállatot, amelyet lassan úgy érzem, nem tudom majd irányítani. Nem sűrűn van velem ilyen, általában csökkenteni szoktam az étvágyam valami komolyabb út előtt vagy hasonlók, de most annyira bele voltam merülve ebbe az egészbe, hogy egyszerűen elfelejtettem. Davira pillantok, látja rajtam, hogy valami nincs rendben. Közben megáll mellettünk egy italos pult, én leveszem róla a legerősebbnek tűnő alkoholos italt, Davit pedig megkérdem, mit kér. Ha a nő elment, akkor fordulok problémámmal hozzá. A válasza nem lep meg, hiszen múltkor is erről volt szó... -Olyan kellemetlen ez nekem. Hogy nem gondoltam erre mielőtt elindultunk?! - Egyik kezemet a homlokomra teszem, megrázom a fejem. Muszáj... nem tudok mást tenni. Nem szólalok meg, csak közelebb hajolok Davihoz, apró csókot lehelek az ajkára, és egy halk 'sajnálom' elhagyja a számat. Rosszul indítok, pedig ez még csak az út. Odahajolok a nyakához, gondosan figyelve arra, hogy senkinek ne tűnjön fel a dolog, lassan, belemélyesztem szemfogaim nyakába és inni kezdem a vérét. Nem túl sokat, vigyázok rá, hogy nehogy elragadtassam magam. Figyelek arra, hogy egy csöpp vér se folyjon le a nyakán, majd mikor befejezem, kiskutya szemekkel pillantok rá, és egy zsebkendőt nyújtok felé. Hátradőlök és nézek magam elé. Most először ittam a véréből...
Nem bánom, hogy végül beadtam a derekamat ebbe az utazásba, már tényleg rám fér egy kis kikapcsolódás. Még sosem ültem repülőn, szóval már azt is várom, hogy milyen lesz. Mikor oda megyünk a helyünkre, én belülre ülök, az ablak mellé. Nézem ahogy szép lassan az emberek elkezdik elfoglalni a helyüket. A figyelmemet hirtelen Travis tereli el, amikor ránézek, és látom az arcán, hogy valami van vele, nem olyan, mint amikor ide jöttünk. Történt valami. Az arcomon egy pillanatig látszik is az aggódás, hogy mi a baj. Amikor meghallom, hogy éhes, akkor először nem mondok semmit. Tudom, hogy mire gondol. Körbe nézek, vannak már páran körülöttünk, de még nem olyan vészes, előttünk ülnek, meg mögöttünk. - Igyál belőlem... - mondom halkan, de tudom, hogy még így is nagyon tisztán hallja. AZ agyam egyből azon kezd el kattogni, hogy hogyan tudnánk megoldani, hogy másnak ne legyen olyan feltűnő. Mondjuk... Ha a nyakamból inna, akkor ha úgy csináljuk akkor nem látszódna másnak, csak mintha csókolgatná a nyakamat. Senki nem nézne meg minket, ránk hagynánk az egészet.
Kicsit féltem ettől az egésztől. Mert még mindig egy picikét bizonytalan vagyok azokkal a dolgokkal szemben amit szeret vagy amit nem. Igazából nem mondhatnám azt, hogy olyan nagyon régóta ismerjük egymást és még rengeteg dolog van amit nem tudok róla. Szóval néha eszembe jut, hogy mennyire félre tudnék nyúlni az ilyen dolgokban. Mondjuk ezek szerint elég szerencsés vagyok, hiszen sikeresen beletrafáltam a közepébe -100 pont a griffendélnek, éljen!! - és ennek pedig igazán örülök is. Mostanában mindennél fontosabb, hogy neki jó legyen, hogy ő boldog legyen. Mert megszerettem. Még nem úgy, mint ahogy annak idején a menyasszonyomat, de szeretem és fontos nekem. És talán ő kitudja belőlem hozni a többit is. Gondolataim közepette kicsit bizseregni kezd a torkom. Beharapom a szám, de visszatartom, talán egy kis alkoholra lenne szükségem, de talán majd a repülőn. Ami nemsokára indul is. A csókot persze viszonozom, imádom az izét, és azt is, amilyen gyengédséggel fordul felém. Látom az arcán, hogy izgul. Csak elmosolyodom, majd felkelek, hiszen mozgolódni kezdenek a kapunál. Kezet nyújtok Daviak, majd felsegítem és a pulthoz megyek. A jegyeket odateszem az asztalra és miután mindent leellenőriztek, már mehetünk is befelé. Talán mi vagyunk az elsők a személyzet után a gépen. A helyünket keresem, miután megtaláltam és csomagjainkat is elrendeztük, Davira nézek. -Hová szeretnél ülni? - Kérdem, majd miután választott helyet, leülök én is. Kicsit feszélyezve érzem magam, talán ennem kellett volna. Sok ember lesz itt körülöttem és elég sok ideig is. A lányra pillantok, látszik rajtam, hogy kicsit nyomja valami a lelkem. - Nem ettem, kezdek frusztrált lenni. - Vallom be őszintén. Nem tudom, mit fog szólni hozzá, de abban már biztos vagyok, ha az egyik személyzetis elsétál mellettem, tutira rendelek valami alkoholos italt, bármit...
Még most sem tudom elhinni, hogy tényleg elmegyünk Párizsba. Már rég kiakartam mozdulni New Orleansból, eléggé rányomta a bélyegét a hangulatomra az, ami ott van. A sok ellenségeskedés, az ősi vámpírok, meg az összes többi dolog ami ott van... Egyszerűen felemészti az embert egy idő után. Kell a változatosság, a környezet váltás, az pedig, hogy 1 hétre Travissel el megyek Párizsba... Ennél jobbat el sem tudnék képzelni. - Igen, jár. - mondom nevetve, majd lágyan megcsókolom. Felemelő érzés lesz, hogy 1 hétig nem kell foglalkoznom az otthon történő dolgokkal, végre kicsit elfelejthetem a tervet egy kicsit, amit Klaus ellen tervezek. Bár az a hátrányomra válhat, hogy 1 hetet kihagyok a varázslat gyakorlásából, de most nagyon nem számít. Nem is tudom, hogy mikor kapcsolódtam ki utóljára úgy igazán, amikor nem foglalkoztam semmivel, csak pihentem. Szerintem nem is volt még ilyen, mindig volt valami dolog ami megakadályozott ebben. A kivetítő táblára nézek és akaratlanul is elmosolyodok. Már nagyon várom, hogy ott legyünk, elképzelni sem tudom, hogy milyen jó érzés lesz.
Nem tudtam, mi lesz a reakciója de igazából valahol mélyen éreztem, hogy nem szúrhatom el, ez tutira jó ötlet lesz, be fog jönni... meg minden. Kicsit változatos érzések kavarogtak bennem, mondjuk mostanában alapból ilyen vagyok. Furcsa és kissé zavarú még ez a régi Travis, és nem igazán tudom megszokni minden pillanatát. Például azt, hogy mostanság lekezdtem a tenyeremen hordozgatni Davit, pedig ilyet... nem szeretek csinálni. Mondjuk igazából nem bánom, mert szeretem és mindent meg akarok tenni azért, hogy jól érezze magát velem... nem szeretnék újra csalódást okozni. Nem kell túl sokáig győzködnöm, hogy beköthessem a szemét. Csak rá kell néznem, ezekkel a boci kék szemeimmel, elég meggyőző szoktam lenni. Még igézés nélkül is. Davit meg egyébként sem tudnám megigézni mert boszi. Meg nem is akarnám. Úgyhogy sikeresen bekötöttem a szemét és már robogtunk is. A reptérre érve a várónál levettem róla a kendőt, majd meglepődött arcát figyeltem. Örültem neki, őszintén, látszott is az óriási vigyor az arcomon. -El bizony! - válaszoltam kérdésére, miközben visszaöleltem és adtam neki egy puszit a homlokára. Jó volt így látni az arcát, úgy tűnik, mégis csak jól eltaláltam ezt az egészet. A taxist gyorsan kifizettem, hogy ne álljon már itt mögöttünk türelmetlenül. - Igazán nincs mit. Ezért megérdemlek egy csókot. - Nevetve mutattam a számra, miközben cuccainkat magam mellé toltam és a kisebbik táskából előkerestem a két repülőjegyet. Megnéztem rajta az időpontot és a táblára pillantottam. -Még tíz perc és beszállás. Örülök, hogy örülsz. - Kacsintottam. Megnyugodtam, fellélegezhetek. Nem baltáztam el. Már alig várom, hogy megérkezzünk és kiélvezzük az egy hetes kettesbe pihenést. Legalább felfrissítem élményeimet, úgysem most voltam már az emlegetett városban.
A sulit illetően a hetem szerencsére viszonylag lazára sikeredett, inkább a természetfeletti rész volt az, ami leszívta az agyamat. Travissel nem sokat tudtam találkozni, mert folyamatosan csak egy varázsigét próbáltam megcsinálni, ami talán sikerül előrébb vinni a tervem eléréséhez. Rosszul érzem magamat kicsit azért, hogy folyton leráztam Travist, de muszáj megcsinálnom, egyszerűen nem létezik az, hogy kifogott rajtam egy varázslat. Már nem vagyok olyan erős boszorkány, mint az Aratás előtt, az erőm nagy része elveszett, ahogyan az a képességem is, hogy megérzem, ha varázsolnak a városban. Ennek mondjuk örülök, az az erő csak a múltra emlékeztetett volna, hogy Marcel csak kihasznált, hogy tudja, hogy New Orleansban a boszorkányok mikor varázsolnak és mikor kell őket megbüntetni. Anno a boszorkányok hatalmas elnyomásban éltek itt, csak úgy, mint a vérfarkasok. A vámpírok uralták ezt a várost, most pedig a Mikaelsonok, de ennek véget kell vetni. Nem mehet ez akármeddig, mert tönkre teszik a várost. Bár én azzal is megelégednék már, ha Klaust eltehetném láb alól, vagy csak egy kis időre kivonhatnám a forgalomból. Örültem amikor Travis mondta, hogy van egy meglepetése, elutazunk valahova. Habár eleinte nem repdestem annyira az örömtől, mert akkor elmegy 1 hét a varázslat gyakorlásából, de aztán rájöttem, hogy tisztára hülyeség ez a gondoloat. Travissel egy hét az... Elmondani sem tudom, hogy mennyire vágyok már rá, kipihenhetem magam, kikapcsolódhatok és nem kell semmire sem figyelnem, csak rá.
Először nem engedem neki, hogy bekösse a szememet, de aztán végül sikerült meggyőznie és beadtam a derekamat. Az úton folyamatosan figyeltem, amennyire csak tudtam, de nem tudtam hallásból kivenni semmit sem, pedig nagyon érdekelt már, hogy hova megyünk. Már nagyon kíváncsivá tett. Kérdésére csak bólintok. Amikor a szememről elveszi a kendőt és megpillantom a nagy kivetítőt amin a repülők indulási ideje, stb szerepel, akkor először meg sem bírtam szólalni. - Párizs?... - mondom inkább csak magamnak. Mindig is elakartam egyszer menni oda, még nagyon az ismeretségünk elején talán beszéltünk is erről Travissel. - Elmegyünk Párizsba? - kérdezem csillogó szemekkel és megölelem. - Köszönöm. - suttogom.
A múltkori eset óta szöget ütött a fejemben valami. Hogy mennyire jót tenne Davinak ha egy kicsit elutaznánk kettesben. Persze amint kitette a lábát lakásomból, nekiestem az internetnek és keresgélni kezdtem mindenfélét. Végül eszembe jutott a tökéletes meglepetés, amely szinte minden nő álma lenne. Megértem igazából, mert voltam Párizsban, egyik első utam oda vezetett elkanászodásomat követően. Csodálatos az a hely, mindent a szemnek és aki szereti a francia kaját annak a szájának is. Rögtön foglaltam is a repülőjegyeket, ami a következő hétvégétől volt érvényes.
Davival szinte egész héten nem találkoztunk valami sokat. Csak annyit mondtam el neki a meglepetésből, hogy valahová elutazunk majd, ezért pakoljon egy hétre való ruhát legalább magának. Eljött a reggel. A hotel előcsarnokában vártam a lányt. Egy utazótáska holmi volt nálam, férfi vagyok, nem pakoltam túl sok mindent. Amint a lány megérkezett, üdvözöltem egy csókkal, majd az előre hívott taxihoz siettünk, bepakoltuk a cuccokat és már robogtunk is. De hová is? Ja, Davi még mindig nem tudja, és nem is fogja. Egy sálat kaptam elő a zsebemből. -Muszáj bekötnöm a szemed, elúszna a meglepetés, ha megtudnád, merre megyünk. - Nevettem el magam kicsit játékosan, majd ha sikerült végre rávennem, akkor bekötöttem szemét a sállal és vigyorogva hátradőltem az ülésen. Megfogtam kezét, éreztem, hogy mintha kicsit izgulna. Örültem neki. Remélem, sikerül majd meglepnem, tényleg. Nem telt túl sok időbe, mire kiértünk a reptérre. A taxisnak intettem, hogy hozzá utánam a cuccainkat, én pedig segítettem kiszállni a lánynak az autóból. - Ne less. Mindjárt megláthatod. - Hangom vidám, szinte érződik rajtam, hogy annyira beleéltem magam ebbe a helyzetbe, hogy el sem lehetne most keseríteni. Na jó, akkor igen ha Davi azt mondja, nem tetszik neki ez az ötlet. A taxissal a hátunk mögött baktattunk még egy kicsit, egészen a várakozási pontig, ahol a mi gépünk fog majd indulni. A zajok egyelőre nem felismerhetőek, szerencsémre pont most egy gép sem száll fel. Egy óriási kivetitőhöz lépek, amelyen Párizs szerepel és az indulási időpontja a repülőnek. Davi háta mögé lépek, fülébe súgom. - Na, felkészültél? - Biztosan, nem is várok sokat, leveszem a kendőt és kiváncsian várom, mit fog reagálni a hirtelen jött ötletre.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Travis & Davina - Párizs 
|| 
