Valamikor még emlékeztem arra, hogy milyen volt embernek lenni. Még talán az átváltozásom utáni 20-30 évben. az már nem most volt. Egy örökkévalóságnak tűnik ez az idő. Voltak jobb és rosszabb időszakaim nekem is, volt amikor bujkálnom kellett, de volt amikor elég jól tudtam élni, elvegyülni az emberek között. Ezeket az időszakokat szeretem... amikor nem kell hetente új helyre költöznöm és nevet sem változtatnom.
Nem szeretek aludni. Amióta vámpír vagyok, csak akkor tudok ha valami elvonja a figyelmemet. Ez lehet akár a szex, akár a pia, a vér... ezekbe a dolgokba menekülök általában. Legtöbbször egyszerre. Nem mondhatnám, hogy rosszul megy sorom... de azért mégis van valami.
Álmok. Az álmok megőrjítenek. Sőt, ezek igazából nem is álmok, hanem megtörtént esetek. Mintha a sors direkt ki akarna tolni velem, újra és újra lejátssza a fejemben életem fordulópontját, életem legrosszabb napját. A családom. Ezt látom amikor lehunyom a szememet. A szokásos ősz első családi portréját készítettük.  Mindig annyira szerettem ezeket a napokat. Olyan vidámak voltunk. A húgommal sokat hülyéskedtem, anya és apa pedig nagyon szerették egymást. Tökéletes családi idill volt. Igaz, már alig várták, hogy végre megnősüljek, anya totális lázban égett, hogy megszervezhesse a lakodalmat. Aztán hirtelen összefolyik a tisztán átlátható kép. Minden elszürkül, és piros árnyalat lepi be a vászon nagy részét. Próbáltam megmenteni őket, de tényleg. Az a valami olyan erős volt... egyszerűen nem tudtam még a közelébe sem férkőzni. Megigézett. Csak álltam egy helyben és néztem. Nem tudtam mozdulni, a lábaim a földbe gyökereztek. Még a szememet sem tudtam becsukni. Miért érdemlem ezt? Miért pont az én családom? Nem lehet minden olyan felhőtlen mint ahogy az ember azt elképzelte.
Vér, vér mindenhol. Annyira elhomályosodott minden, hogy az alakot sem tudtam teljesen kivenni. Odajött mellém, végignézett rajtam. Motyogott valamit, de én nem tudtam oda figyelni. Csak néztem magam elé, a húgom ijedt, hófehér arcát figyeltem. A következő pillanatban fémes ízt éreztem a számban, igen, ez vér... miért kell nekem vért innom? Erre a kérdésre már nem kaphattam meg a válaszomat, elsötétült előttem minden. Meghaltam.

Órákkal később eszméltem fel, egy hideg, nyirkos pincehelyiségben. Teljesen sötét volt benn, egy csöpp napfény sem érte a helyet. A levegő dohos volt és nagyon sűrű. Úgy éreztem, alig kapok levegőt. Megpróbáltam feltápászkodni. Sikerült. Valamire rátámaszkodtam, de gondolkodni sem volt időm, elkezdtem érezni az égető éhséget, fájdalmat a torkomban. Szomjas voltam. Őrülten szomjas. Nem vízre vagy alkoholra. Csak egy szó járt a fejembe végig: VÉR.
Nem értettem mi történik, miért vágyom a vérre. Kezemmel a torkomat fogtam és csak szenvedtem.
-Itt az idő öcskös. - Az ajtó kinyílt, a fentről szűrődő fény bántotta a szememet. Csak pár másodpercig volt nyitva, azt hittem kimehetek. Ezek szerint nem. Egy lányt hozott ide, megviselt, maga elé bambuló lányt. Az orrom egyből kiszúrta: vér. A ruhája csupa vér volt. Megfigyeltem messziről, még nem közeledtem. Arcom már teljesen átváltozott, szemfogaim megnőttek. Megtapogattam őket. Mi lett belőlem?
-Gyere. Nekem lejárt az időm. - Ruhácskájának gallérját odébb húzta, oldalra fordította a fejét. Megláttam a lüktető eret a nyakában, teljesen elöltött a melegség. Egy pillantás alatt ott termettem, átkaroltam, és ösztönszerűen belevájtam a fogaimat a nyakába.