Hát igen, örülök, hogy rátaláltam erre a festéses dologra. Imádom csinálni. Aztán ahogy Rebekah is mondta, jó dolgot választottam annak érdekében, hogy ne unatkozzak. Régen tényleg rengeteget voltam egyedül, Marcel néha-néha bejött hozzám, hogy megnézze mit csinálok, de ő sem volt velem mindig. Nem is vártam el tőle, hisz övé a város, én pedig csak egy láncszem vagyok az ő tervében. Néha tényleg nem tudtam, hogy mi jár a fejében, annyit tudtam, hogy szólnom kellett neki, ha megéreztem, ha varázsolnak a boszorkányok. Nem voltam kint az utcán, egyes eseményekre nem tudtam elmenni, pedig nagyon akartam. Mint mondtam, nem hibáztatom Marcelt, hisz csak megakart védeni, de alig láttam valamit a városból, pedig mióta itt vagyok már. Szinte érzem ahogy Rebekah végig mér a tekintetével, de nem érzem magam fenyegetve a közelében. Ő az egyetlen Ősi akit mondhatni még kedvelek is. Vele a legszorosabb a viszonyom, és ő nem akart - eddig még legalábbis - bántani. Nem úgy mint a testvérei. Oh, a híres Ősi család... Inkább nem is akarok rájuk gondolni, főleg nem Klausra. - Női uralom? - mondom ki ezt a két szót kérdésként a számon, és eléggé furcsa a hangzása. Ha a nők irányítanának... Ez a mondat nagyon megakadt a fejemben. Nem is olyan rossz ötlet. Kezd elegem lenni abból, hogy egyes fajok elnyomásban élnek, illetve mi, nők is. Sosem értettem, hogy a boszorkányoknak miért nem használhatnák az erejüket... - Az ötlet tetszik, de hogyan akarod ezt véghez vinni? Hisz ha mi ketten össze fogunk, akkor sem tudunk leszámolni a testvéreiddel. - fordulok felé miközben közlöm vele az egyszerű tényt, miszerint kicsit, nagyon kevesen vagyunk ahhoz, hogy a férfiaktól át tudjuk venni az irányítást.
Egy csipetnyi napfény szűrődik be a padlásszobába. Néha elgondolkodom azon, mennyire szerencsés vagyok, hogy nem kell menekülnöm a fény elől, s nem kell a sötétségben töltenem az életem. Egy aprócska gyűrűvel élvezhetem a nap kellemesen perzselő sugarait a bőrömön. A fény a kis boszorkány lábai előtt éri a padlót, végig nézek alacsony termetén, s visszatérek a jelenbe. Újra végigfut az agyamon az, amiért idejöttem. Minél többször gondolom át, annál jobban hangzik. Nem válaszolok a kérdezősködésére, csupán elmosolyodom és kacsintok egyet. Lassan lépkedek a szobában, míg végig hallgatom monológját. - Nos, te jobb utat választottál az unalom elkerülésére… - nevetek fel. – Engem, ha a bátyáim egyedül hagytak és mondjuk éppen dühös is voltam, az unalmam elűzése valakinek fájt… Kezembe veszek egy igazán szép rajzot, ami nagyon tetszik. Jobban megnézem magamnak. - Ezek tényleg gyönyörűek, tehetséges vagy. – teszem vissza a rajzot. Újra azon kezdek tűnődni, amiért ide jöttem. Körbe- körbe járok a lány körül, de csak lassan. - Te nem tűnődtél még el azon, mi lenne, ha ezt a várost nem a férfiak, hanem a nők irányítanák? – vágok azonnal a közepébe. Már régóta gondolkodom ilyeneken. Egy ideje feldühít, hogy a bátyáim kihagynak a város ügyéből. Itt az ideje, hogy újra kitörjön belőlem a feminista, és megmutassam mindenkinek, hogy, csak mert nő vagyok, ugyan olyan erős, kitartó és okos vagyok, mint az a bizonyos ’erősebbik nem’. - Szeretnék alkut kötni veled, kedvesem. Ez egy afféle erőegyesítés. Te is számíthatsz rám… és én is rád. – Davina boszorkány, méghozzá erős boszorkány. Nos, tudom, hogy már nem annyira, mint amilyen erős volt, de kétlem, hogy ez a belevaló boszi gyenge lenne. - Ez egy női szövetség. – mosolyodom el ravaszul, várva, hogy mit szól hozzá. Kétlem, hogy kifogása lenne ellene, hiszen ebből neki is csak előnye származik. Egy Ősivel az oldalán… ki ne lenne előnyben?
Megkönnyebbülök mikor Rebekah-t látom meg. Az Ősiek közül ő az egyetlen akit nem gyűlölök tiszta szívemből. Nem is tudom miért… Valamiért szimpatikusabb mind közül. El lehet vele beszélgetni komoly dolgokról, nevetni is lehet vele, és nem utolsó sorban segített nekem. Kedves volt velem. Mondhatni kedvelem őt. Keresett engem? Miért? Talán valami baj van? Nem nagyon értem, hogy egy legyőzhetetlen vámpír miért keresne engem aki már nem olyan erős, mint régen. - Kerestél? Miért? – teszem fel neki immár hangosan is a kérdést amit eddig csak a fejemben mondogattam. Halványan elmosolyodok mikor megdicséri az épp készülő művemet. Eddig nem sok mindenki látta a rajzaimat, festményeimet. Általában csak magamat szórakoztattam vele és senkinek sem mutattam meg. Maximum csak Marcelnek mikor benézett hozzám. - Régebben rengeteget voltam egyedül és sokszor nagyon unatkoztam. Egyszer megláttam ezeket a cuccokat és úgy döntöttem, hogy elkezdek rajzolni, vagy éppen festeni. Aztán egy idő után megszerettem ezt csinálni. Mikor szomorú vagyok rajzolok, ha boldog vagyok lefestek valamit. Ki tudom fejezni az érzéseimet a művészettel. – mondom mosolyogva, majd oda sétálok a vászonhoz és leteszem mellé az ecsetet és Rebekah felé fordulok. Kezdem azt érezni, hogy valami komoly dologról lehet szó. - Milyen ajánlatról van szó?- kérdezek rá, mert már nagyon kíváncsi vagyok, hogy miről lehet szó.
- Mennyi esélyem volt arra, hogy éppen itt talállak? – dőlök az ajtófélfának, s szólom e szavakat köszönés képpen. Valójában fogalmam sem volt róla, hogy hol tölti mostanában a napjait, jól tudom, hogy mi történt, s hogy elhagyta ezt a padlást egy ideje, csupán benéztem ide, hátha a nyomára bukkanok, s lám! Pont itt találom a kis boszorkányt. -Pontosan téged kerestelek, milyen szerencse, hogy éppen itt nosztalgiázol, drágám. – mosolyodom felé. Nyugodtan belépek a helységbe, hiszen ő már nem itt lakik, így átléphetem a küszöböt, s közelebb lépek felé. Körülnézek idebent, felelevenítem azt, mikor először jártam itt. Azóta sem tudom elképzelni, milyen lehetett itt tölteni a mindennapokat. Gyűlöltem volna itt lenni.Vetek egy pillantást az éppen készülő művére, és megakad a szemem rajta. Mindig is értékeltem a művészetet, ez a kislány pedig nagyon tehetséges. - Nem tudtam, hogy szeretsz festeni… - Én sosem próbálkoztam az ilyen dolgokkal. Nem köt le a festés, nem is szórakoztat, de ha egy kiváló munkát látok, szívesen megcsodálom. - Nézd, gondolhatod, hogy nem csevegni jöttem. Okkal kerestelek fel téged. – Egy újabb lépést teszek befelé. - Egy ajánlatot szeretnék tenni neked, aranyom.- Bizonyára elég gyakran kérnek tőle dolgokat és használják ki szerencsétlent. Én viszont, nem kérni szeretnék tőle valamit, hanem felajánlani. Egy alkut...
Mióta nem kell itt laknom, nem is jártam erre, most viszont úgy döntöttem, hogy eljövök megnézni, hogy változott-e bármit is ez a hely. Mikor beléptem a templom ajtaján olyan furcsa érzés fogadott, de ja vu érzésem volt. Emlékszem amikor Marcel megmentett attól, hogy az Aratás miatt megöljenek, aztán ide hozott engem. Azóta itt éltem, hogy ne tudjanak bántani. Nem csak a védelmezőm volt, hanem egy nagyon jó barát is volt számomra. Nem akarta azt, hogy végül feláldozzanak. Felmentem a régi padlás szobámba és egyből oly sok emlék fogott el. Az amikor Elijah elhozta Esther varázs könyvét, hogy gyakorolhassak, emlékszem még egy ideig bújtattam is Elijaht Marcel elől. Miközben halványan elmosolyodok az emlékek hatása miatt oda lépek a festő vászonhoz, még mindig ott van a legutóbbi rajzom. Halványan mosolyogva lapozok egyet, felveszek a tartóból egy ceruzát és elkezdek rajzolni. Mikor már vagy fél órája ezzel foglalkozok hangokat kezdek el hallani. A ceruzát egyből leteszem az asztalra és elindulok az ajtó felé.
Davina & Marcel Davina, as powerful as you are, they don't stand a chance.
- Persze, komolyan. – bólintottam – Valaki lesz melletted, de nem a srácaim. – ígértem meg és elégedetten sóhajtva öleltem magamhoz, ahogy a nyakamba ugrott. Volt egy nagyon komoly szabályom, ami a gyerekekre vonatkozott és nem is véletlenül. Undorodtam azoktól az emberektől, akik képesek voltak ártani egy gyermeknek. Megvettem őket és szánalom helyett én kivégzéssel vigasztaltam őket bűneikért. Nagyon is élénken élt bennem a nyolc hónappal ezelőtti éjszaka amikor több anya nézte végig gyermekük lemészárlását és Sophien kívül senki nem emelt szót a gyermekek védelmében. Addig még meg nem érkeztem de sajnos későn. Egyedül Davina élte túl benne azonban olyan tüzet s élni akarást láttam mint még senkiben. A túlélés perzselő lángjai égtek tekintetében. Nem ment fejet hajtva a vágóhídra, nem. Küzdött a sors ellen, amelyre az anyja bízta. Egy harcos lelke volt egy gyermek testének csontjai közé zárva. S miután láttam, ahogy a halott lányok ereje az ő testébe száll, tudtam, hogy nem engedhetem, hogy Davina a boszorkányok kezei közé kerüljön. Tudtam, hogy el kell rejtenem őt, hogy meg kell védenem. – Tudom Davina és sajnálom. – mondtam őszintén mert jól tudtam milyen lehet egy 16 éves fiatalnak lánynak egyedül, magányban tölteni napjait de ő is tudta, ennél nyíltabb helyre rejteni őt, életveszélyes lenne. – Amint véget ér az Aratás, szabad vagy, nem fenyeget többé veszély. Remélhetőleg addigra az összes átkozott boszorkányon bosszút vehetsz. – szűrtem fogaim között dühös szavaim. Legszívesebben már az összesnek kitörtem volna a nyakát de a szabály az szabály, amit nekem is követnem kell. Amíg nem szegik meg a törvényeimet, addig nem ölöm meg őket. Ezáltal meghajolnak hatalmam előtt még akkor is ha nem kedvelnek, hiszen jól tudtam miért gyűlölnek igazán. Elvettem a karmaik közül a lányt aki hatalmat jelent és a javamra fordítottam azt a hatalmat mely az ő erejüket menthetné meg. Én azonban ezt cseppet sem bántam. Meg kellett fizetniük a mészárlásért amelyben három védtelen gyermek veszett oda a kezük által. Egy gyerek, egy ártatlan, tudatlan s nívótlan fél-lény akit az istenek kegyeire bíznak, elveszett. Egy gyermek sosem élhet a biztonság tudta nélkül. Egy gyermek sem halhat olyan halált mint azok a lányok. S a boszorkányok ezért szenvedni fognak, de még mennyire. Elijah felé pillantottam. Tudtam, hogy sürget az idő de nem sürgettem a lányt. Időt fogok hagyni neki, annyit amennyit kell.
Biztosan van neki is valamiféle gyengesége, hisz csak előnyökkel nem rendelkezhet senki. Mindenkinek van gyenge pontja, legyen vámpír-vérfarkas teremtmény, vagy egy boszorkány, akinek hatalmas ereje van. Hibrid. Ízlelgettem a szót magamban, amit meg kell még szoknom. Nem egyszerű Ősi vámpír? Én sem vagyok egyszerű boszorkány. Biztos vagyok benne, hogy még nem találkozott olyannal, mint én, ahogy én sem találkoztam olyannal, mint ő. Érdekes találkozás lesz, de izgalmas is. Alig várom. Mindig is jól esett, amikor Marcel úgy kezelt, mintha a lánya lennék, most sincs ez másképp. - Persze, vigyázok magamra - mosolyodok rá, amikor arra kér, hogy ne bízzam el magam. Bevallom, lehet, hogy képes lennék elbízni magamat, de Marcel itt van, ha esetleg túlságosan is elszállnék, ami remélhetőleg nem fog megtörténni. A gondolataim el is kalandoznak abban az irányba, hogy vajon hogyan lehetne végezni az itt fekvő Ősi vámpírral, anélkül, hogy felébredne. Biztos van rá megoldás, olyan nincs, hogy nincs, és ha valaki, hát én rá fogok jönni. És ha ez megvolt, jöhetnek a boszorkányok. Már nem kell sokat várni, az Aratás nem sokára elérkezik, és ha nem sikerül megölni engem, - már pedig nem fog sikerülni, mert Marcel nem hagyja - akkor vége. Az álmodozásomból az említett fél húz ki, aki a nevemen szólít. Észrevette volna, hogy nem itt járok? De teljesen más témáról kezd el beszélni. - A rabod? Sosem gondoltam, hogy az lennék. A saját anyám nem védett meg, te viszont igen. Hálás vagyok érte - ráncolom össze a homlokom, mert hirtelen nem tudom, honnan jött ez a feltételezése. Ha jól tudom nem mondtam semmit, ami erre utal, de lehet, hogy a múltkor túl messzire mentem, amikor kihajítottam az ablakon azt a vámpírt. Nem tehetek róla, néha, amikor az érzelmeim eluralkodnak felettem, nem tudok uralkodni a varázserőm felett. - Csak olyan egyedül érzem magam néha, amin még a rajzolás sem segít - kissé fancsali képet vágtam, mert az egyetlen barátomat ott kellett hagynom, szó nélkül. Igen, erre vártam, hogy megemlítse a parádét, ami nem sokára lesz. Persze, most úgy kéne tennem, mintha nem tudnám, miközben már mióta erről álmodozok. Végre társaságban lehetek. - Komolyan mondod? Olyan jó lenne... - széles mosoly ül ki arcomra, szinte a fellegekben járok, majd hirtelen Marcel nyakába vetem magam. Ő több nekem, mint egy atyáskodó védelmező, ő a barátom.
Davina & Marcel Davina, as powerful as you are, they don't stand a chance.
- Sajnos nem Davina. Nem volt dolgunk hasonlókkal. Ők erősebbek, gyorsabbak mint bármelyik vámpír aki itt él, beleértve engem is. Ezer éve járják a földet. Klaus Mikaelson nem egyszerűen ősi vámpír. Ő a legelső hibrid a földön. Vámpír és vérfarkas és az anyatermészet csak az előnyökkel áldotta meg. – Nem akartam, hogy Davina elszámítsa magát. Tudtam, hogy az ereje megvan hozzá, hogy lenyomja őket de nem engedhettem, hogy túl könnyűnek higgye a feladatot mert a végén még megsérül. – Tudom, hogy nem félsz és nem is kell, csak légy óvatos. Mindössze ennyit kérek. – mosolyogtam rá majd miután még párszor végigfutattam atyai érintésemet tincsein, eleresztettem. Ígéretet tettem a lánynak, hogy megóvom. Épp olyan harcos volt mint én magam és tudtam, hogy nem örül, hogy bezárva kell élnie mindennapjait de ezzel tudtam őt maximálisan megóvni. A mindennapokon amikor a vámpírok ügyes bajos dolgaival, a fényben járásért folytatott harcukkal, a boszorkányokkal és betolakodó vérfarkasokkal kellett foglalkoznom - a Mikaelson család visszatértéről nem is beszélve – nem voltam benne biztos, hogy be tudom tartani a szavam ha még ő is az utcákat járná. – Davina… - kezdtem bele határozott hangon – ugye tudod, hogy nem azért kell itt lenned mert az én rabom vagy? – kérdeztem tőle hiszen a legutóbbi látogatóját kivágta az ablakon amiért az szólni mert, hogy ne legyen látóhatáron belül azok számára akik akarták őt. – Ugye tudod, hogy azért vagy itt mert jelenleg még nem tudnám garantálni a biztonságod ha szabadon járhatnál? – sóhajtottam. – Nézd. Hamarosan lesz egy parádé. Igyekszem megoldani, hogy te is ott lehess. – Láttam ahogy elmosolyodik. Davina harcos volt ugyan de ettől függetlenül még csak egy gyermek akit a saját anyja is fel akart áldozni csak, hogy megmaradjon az erejük. Davina joggal gyűlölte és akarta megbosszulni őket és én ebben örömmel nyújtottam segítséget neki. Nem használtam őt ki azért, hogy a hatalmam nagyobb legyen. Igen, ő volt az én titkos fegyverem de ez nem jelenti azt, hogy ne épp azt tenném amit Davina akart. Az erejével, közös igyekeztünk semmissé tenni a boszorkányokat és meglehetősen jó úton haladtunk.
Furcsa ez a Mikaelson család, hogy a testvérüket csak így odaadják Marcelnek, azt sem tudva, hogy mi fog vele történni. Biztos vagyok benne, hogyha az a testvér tudott volna rólam, nem tette volna meg, de most már mindegy, hisz it van, és ha rajtam múlik, addig nem kerül el innen, amíg nem tudom meg, hogyan is lehet végleg megölni őket. Tévedésben van, aki azt hiszi, azért csinálom, mert Marcel bábja vagyok. Azért csinálom, mert megmentette az életem és tartozom neki, de nem is ez a megfelelő szó. Egyenlő felekként tekintünk egymásra, hogy végleg legyőzzük a New Orleans-i boszorkányokat, és így nem okozhatnak kárt már senkinek. Marcel keze az államon volt az, ami kihúzott a gondolatmenetemből. - Veszélyesek és megbízhatatlanok, volt már dolgunk hasonlókkal - apró, szomorú mosoly jelenik meg az arcomon, mert az idős boszorkányok pont ilyenek voltak. Nem lehetett bennük megbízni, amit akkor sajnos nem tudtunk. Valamint nagyon sokat tudtak, ezáltal veszélyesek is voltak. Még a saját anyám is elfordult tőlem, egyedül Marcel volt az, aki tett valamit, és miután elhozott ide, úgy tekintek rá, mintha az apám lenne. Ha úgy nézzük nem butaság, hisz ő gondoskodik rólam, megvéd attól, hogy a boszorkányok rá, találjanak és végre hathassák, ami nem sikerült. Barát és védelmező egyben. - Szóval a tőr, mégsem olyan erős, de ezzel kell beérnem. Biztos vagyok benne, hogy találok rá megoldát, hogyan kell az álomba tartani őket -jelentem ki határozottan, mert már a beszélgetés elején eldöntöttem, hogy véghez viszem a dolgot, ha törik, ha szakad. - De meg szeretném nézni magamnak közelebbről azt a tőrt, ha már valamiféle varázslat is van a dologban - guggolok le a koporsóhoz majd jobb kezemmel kihúzom a tőrt az Elijah nevezetű Ős vámpír mellkasából. Megforgatom párszor a kezemben, minden odlalról megnézem, hátha van rajta valamiféle jegy, amiről fel lehet ismerni egy varázslatot, de a vér miatt nem sok mindent látni és az idő is gyorsan pereg. Visszaszúrom ugyanoda a tőrt, mielőtt az Ős fogná magát és felkelne. Ha már ő nem is, én felállok guggoló helyzetemből. - Nem félek tőlük és ha ártani akarnak nekünk attól sem félek, hogy én magam üldözzem el őket innen - ezt már Marcelnek dőlve mondom, mert ő közben magához húzott. - Még kell egy kis idő, hogy kitaláljam, hogyan kell velük végezni, nem akarom a véletlenre hagyni. Addig is, nagyon remélem, hogy nem nagyon fogják a vizet zavarni.
Davina & Marcel Davina, as powerful as you are, they don't stand a chance.
- A testvére adta át nekem. – feleltem és végigpillantva a koporsón húztam elégedett vigyorra a számat. – Ezzel bizonyítva, hogy hű barátom és nem tervez puccsot ellenem. – egy lépést tettem a lány felé és ujjaimat állára futtatva emeltem meg – Amit persze eszem ágában sincs elhinni. – csóváltam meg a fejem és eleresztve Davinat, fordítottam el tekintetemet is. Nagyon is élénken élt bennem az este amikor lemészároltak három gyereket és csak a negyediket tudtam megmenteni. Van egy nagyon fontos szabályom azzal, hogy ki és miképp bánik a gyermekekkel. Aki ezt a szabályomat megszegi, annak csak isten kegyelmezhet. Ezért nem is maradt életben senki azon az éjjelen amikor megmentettem Davina életét. Volt valami a lányban, valami erő, dac ami életben tartotta. Nem ment lehajtott fejjel, hogy lemészárolják. Küzdött. Harcolt az ellen a sors ellen ami a halálát jelentené. Magamat láttam meg benne. Azt a kisfiút akinek a hátán többször csattant a korbács mint amennyit egy felnőtt férfi elviselni képes. Engem akkor Klaus Mikaelson mentett meg. Ebben a lányban épp annyi élni akarás és dac lapult mint bennem és ezt nem hagyhattam figyelmen kívül. Nem. Ezért is óvom az életét azóta is. – Igen, felébred. De még nincs benne elég ideje ahhoz, hogy ha felébred ne lenne épp olyan erős mint előtte ezért csak óvatosan. A tőr ereje álomba ringatja őket ugyan de végezni nem végez velük. Már magam is láttam a működését… - emlékeztem vissza arra az éjszakára amikor Klaus úgy döntött, kihúzza a tőrt Rebekah szívéből. Én azonban jól tudtam, hogy ha a penge nem is vágja majd a nő húsát, az árulásom marni fogja. Klaus két lehetőséget ajánlott fel nekem. Az egyik, hogy kihúzza Rebekah mellkasából a tőrt és együtt lehetünk. A másik, hogy vámpírrá tesz. Én a második lehetőséget választottam és ma is így tennék. A szerelem elhalványul, elpusztul de az öröklét nem. A hatalom mi a vámpír léttel jár együtt, jóval csábítóbb és valóban örök ajándék. – Jól mondod kedvesem. Ők nem tartoznak ide és eszem ágában sem lesz engedni, hogy ártsanak a városomnak, rólad nem is beszélve. – húztam közel magamhoz és simítottam végig tincsein. Nem, Davina nem csak azért volt itt mert a hatalma segített kordában tartani a boszorkányokat. Nem. Azért is volt itt mert megígértem, hogy megóvom őt. Én pedig betartom amit ígérek. – Épp ezért kell egy mód, hogy végezhessünk velük.
Lassan fordulok csak meg az ajtó jellegzetes nyikordulását, amit csak azok hallanak, akik ismerik ennek a szobának az összes rejtélyét. Én pedig már itt vagyok egy ideje, hogy ismerjem. Elégtétellel tölt, amikor meghallom Marcel szavait,, miszerint Jane-Anne meghalt. Megérdemlik a halált, mindannyiuk, azok után, amit velem és a társaimmal tettek. Az elégedettség az arcomra is kiül egy apró mosoly formájában, de többet nem engedek meg magamnak, amíg mindegyikük meg nem lakol a tettükért. Egy kis vágás a tenyerünkön, azt mondták, aztán mély álomba szenderülünk, hogy utána erősebben ébredjünk fel, de, amit ők tettek az mészárlás volt. Egymás után vonszoltak minket az oltárhoz, hogy Bastiana elvághassa a torkunkat, mintha csak állatok lennénk, csakhogy mi emberek voltunk. Monique, a legjobb barátnőm volt, akit előttem vittek az oltárhoz, hogy kivégezzenek. Könyörögtem az anyámnak, hogy tegyen valamit, állítsa le őket, de elfordult tőlem, mintha nem is a lánya lennék, hanem egy idegen. Ekkor jött Marcel, bár már csak engem tudott megmenteni. Azóta az egyetlen célom, hogy bosszút állhassak a boszorkányokon. Marcel tudja a legjobban, hogy mennyire fontos ez nekem, ezért is bíztam rá az életemet és az erőmet - Egy Ős vámpír? - enyhe meglepődöttség tükröződik hangomban, hisz még nem volt alkalmam találkozni velük, ugyan Marcel mesélt róluk és azt is tudtam, hogy egyikük itt van a városban. - Nagy bátorság szorulhatott beléjük, ha idejöttek - érdeklődve pillantok a koporsóra, amiben a vámpír fekszik. Szóval úgy döntöttek maradnak a városunkban... rosszul döntöttek, hisz ha nem is lehet őket megölni, koporsóban, azért lehet őket tartani, és innen nem tudják elvinni a koporsót. Innen se ki se be nem tud jönni, csak az, akinek megengedem. Finoman végig simítók a koporsó fedelén, kíváncsi vagyok ki lehet alatta, hogy néz ki, de leginkább arra a bizonyos tőrre vagyok kíváncsi, ami ezt tette vele. Marcel-re pillantok, amikor elmondja mit is vár tőlem. - Ők nem tartoznak ide és veszélyesek, vagyis ezt még kérned sem kell. De a testvérei nem fogják hiányolni? - kérdezem, miközben felnyitom a koporsót, hogy egy pillantást vethessek a jövevényre. Nem néz ki túl jól, az arca hamuszürke és a mellkasából egy ezüst tőr áll ki, ahogy Marcel mondta. Ez lehet az a bizonyos tőr, amiből csak pár darab van a világon, valamint arra fejlesztették őket, hogy az Ősi vámpírokat ki lehessen iktatni. Megtiszteltetés,hogy én lehetek az, aki rájön, hogyan lehet végleg megölni őket. - Ha kiveszem a tőrt, felébred, igaz? - kérdezem, igazából csak magamtól, de sose árt egy kis megerősítés.
Tárgy: Re: Davina padlásszobája Szomb. Nov. 02, 2013 12:46 am
Davina & Marcel
Hello darling
Lépteim súlya alatt az emlékeimben járok. Az éjszakán merengek amikor megmentettem Davina életét. Az éjszakán amikor Sophie az ellenségem lett. Az éjszakán amikor megszereztem azt a hatalmat amelynek köszönhetően ma kordában tartottam a boszorkányokat. Nosztalgikus lépteim könnyedek voltak, annak ellenére is, hogy egy koporsót hoztam magammal, amit az ajtó elé állítottam s nélküle léptem be. – Jane-Anne halott. – jelentettem ki egyszerűen, mert tudtam mennyit jelent számára, hogy megbosszulja azt, amit vele tettek. Szigorú szabályaim voltak a gyerekekkel kapcsolatban. Nem engedtem, hogy gyermekeket használjanak fel, semmilyen cél érdekében és mikor Kieran atya elmesélte, mire készülnek a fiatal még gyermek boszorkányokkal közbeléptem… túl későn értem oda. Davina élte túl egyedül. Volt abban valami ahogy harcolt… ahogy küzdött az életéért. Azt hiszem magamra emlékeztetett. Arra a kisfiúra akin többször csattant a korbács mit amennyit elbírhatott volna. Lehunytam a tekintetem majd mély levegőt véve ráztam le magamról a feszültséget mielőtt ismét megszólaltam volna. – Davina. – ejtettem ki nevét lágyan – Elhoztam valakit magammal. A neve Elijah. Egyike az ős vámpíroknak. Jelenleg egy koporsóban fekszik egy tőrrel a mellkasában. – egyik pillanatról a másikra tűntem el s jelentem meg ismét a koporsóval és azt letéve folytattam – Úgy tűnik, hogy a Mikaelson família maradni óhajt. Épp ezért kérnem kell tőled egy szívességet… – sóhajtottam. Nem vágytam különösebb harcokra de ha ez kellett hozzá, hogy megóvjam a városomat, nem fogok megretteni. Klaus akármennyire is jó volt hozzám a múltban, most én vagyok a király és nem tűrhetem el, hogy ő és a családja megszegjék a törvényeimet. Épp ezért kértem Klaustól, hogy bizonyítsa hűségét felém. El kellett hoznia a testvérét azzal a tőrrel a testében amit már jól ismertem. Ez egyike volt azon fegyvereknek amelyekkel Klaus, Rebekaht is leszúrta annak idején s ez volt az amely és a halhatatlanság között kellett választanom. Aznap a halhatatlanság nyert… és ez ma is így történne. – Azt akarom, hogy derítsd ki nekem, hogyan lehet végezni egy eredetivel. Örökre. – ejtettem ki megfontoltan s határozottan szavaim.
Egy vonal, egy lélegzetvétel, megint egy vonal, újabb lélegzet vétel. Már percek lassan egy órája állok a rajzvászon előtt, mégsem vagyok fáradt. Elhatároztam, hogy lefestem, azt a képet, ami estéről estére gyötör. Leginkább sötét színeket használtam, mert az álmomban is sötét volt, nem volt semmilyen fény, se Hold, semmilyen világítás. Mégis láttam, éreztem, hogy valami van előttem, de mikor odanéztem, már eltűnt. Pedig biztos voltam benne, hogy van ott valami, vagy valaki, aki nem akarja, hogy meglássam. Végül felvillant két, baljós szem, sárgák, mint az arany, és szépek is lehetnének, ha nem lett volna olyan rémisztő. Most a sárga színbe nyomom az ecsetet, és próbálom visszaadni ugyanazt a hatást, amit nálam ért el. A félelmet. Magabiztosan mozog a kezem, ilyenkor sosem hezitálok, vagy gondolkozok túl sokat, csupán az ösztöneimre bízom magam. Így a legjobb festeni, mert ha túl gondoljuk a dolgokat elrontjuk az egészet. Túl sok gondolkodás és kevés érzelem egyenlő azzal, hogy egy nagyszerű képből szörnyűt hozol ki. Igaz, hogy az én képeimet senki sem néz meg csak Marcel és a vámpírok, akiket néha beküld, de ők semmit sem értenek hozzá. Nem tudják mi a különbség az okker sárga és arany sárga között, ami nagy hiba,mert ha nekem arany sárga kell, akkor nem kezdek el okker sárgát kikeverni. Végül is, egész jó lett a kép. Hátralépek egyet és megcsodálom a művemet, ami igazából csak félkész. Sötétség, néhol mintha fák lennének, talán egy erdő, aztán ott van az a bizonyos szem, de még hiányzik valami. Egy alakot festek fel az üresen maradt helyre. Kicsi testalkatú, hosszú, barna hajú, egyértelműen én vagyok, hátulról. Széles mosoly ül ki az arcomra, ahogy végzek a művemmel. Semmi sem okoz nagyobb örömöt egy kész alkotásnál, amit mindenki megcsodálhat. Igaz, hogy már alig van hely, ahová felrakhatjuk, mert a régieket nem akarom kidobni, de majd megoldom. Vajon mi lehet Marcel-el? Elkapta már a boszorkányt? Fogalmazódik meg ez a kérdés a fejemben, mikor visszaemlékezek, mit csináltam, mielőtt elkezdtem festeni.
Épp a varázslást gyakoroltam egy gyertyán, amikor szinte leestem a székről, olyan hirtelen éreztem meg a varázslatot. Nem voltam rá felkészülve, hisz a boszorkányok megtanulták, hogy nem szabad varázsolniuk a városban, mert megérzem, de valakit úgy néz ki ez nem érdekel. Egész lényemben éreztem, hogyha most azonnal nem szabadulok meg a felesleges energiától, amit a mágia hozott, felrobbanok. Papírt, ceruzát vettem elő, és elkezdtem rajzolni. Annak az arcképét rajzoltam le, aki a varázslatot alkalmazta, de ahogy rajzoltam, úgy nőtt bennem is a varázserő. Jane-Ann Deveraux. Egy név is társult az archoz. Nem tudom, hogy hogyan, - néhány rész innen már kiesett a mágia miatt - de valahogy sikerült eljuttatnom Marcel-hez valahogy az üzenete, hogy a Deveraux hölgyemény mágiát alkalmaz a városban, ami tilos. Utána, ezért kezdtem el festeni, hogy lekössem a mágiát, ami bennem maradt.
Most viszont megint unatkoztam. Itt, fent a padlásszobában nem sok mindent lehet csinálni. Próbálom ugyan a helyzetből a legtöbbet kihozni, de egész nap nem lehet festeni és mágiát gyakorolni. Mást meg nem igen tudok itt csinálni. Társaságom sem nagyon van, hisz Marcel elfoglalt, és ha fel is jön nem sokáig marad. Az ablakhoz sétálok és résnyire kinyitom, hátha megpillantok valami érdekeset, de helyette Marcel-t láttam meg, így gyorsan becsuktam az ablakot, és leültem az asztalomhoz, ahol gyertyák sorakoztak. Tudom, hogy nem szereti, ha az ablaknál vagyok, mert meg akar óvni a boszorkányoktól, nehogy meglássanak, nehogy elvegyenek tőle. A gyertyákat kezdem el gyújtogatni, szokásos módon és várom, hogy Marcel felérjen a szobámba. Kíváncsi vagyok, mit fog mondani, hogy elkapta-e a boszit, hogy mit csinált vele. Abban mondjuk biztos vagyok, hogyha elkapta, akkor nem bánt vele kesztyűs kézzel. Már hallom is a lépteit, de az ajtónak hátat fordítva, úgy teszek, mintha bele lennék merülve a mágiába.
¤ Szavak: 612 ¤ Music: nope ¤ Megjegyzés: még bele kell rázódnom Davinába, de remélem, nem lett olyanszörnyű ¤
Kezdőlap
Tárgy: Re: Davina padlásszobája 
• 
| ►szószám: xxx
