Elijah

Ja igen, a vérvonalas dolog majdnem kiment a fejemből. A nagy poénkodásban a talán legfontosabb dologról majdnem megfeledkeztem.  Ha Elijah meghalna, én is vele mennék a sírba, és szerintem rajtam kívül még több százan… ha nem ennél is többen.  Csak most jutok észhez. Hiába féltem magam, ha avval is végem lehet, ha Elijah elpatkol, mint egy sötét kanca, aki az utolsókat rúgja. De hogy legyen, ami nyugtasson, ez nem valószínű, hogy megtörténik.
-Ez teljesen kiment a fejemből… - mondom halkan. Kicsit szégyelltem, hogy neki kellett erre emlékeztessen, de ami megtörtént, azon már nem érdemes rágódni.
-Zökkenőmentes? Egy kicsit sem.  – hirtelen minden eszembe jutott. Az ész nélküli vérontások, az eszement személyiségváltozások, és a magányosság. Egyedül kellett végig szenvedjek minden egyes napot tudva, hogy sosem kapok segítséget és mindig is úgy kell boldoguljak, ahogy azt saját magam megtanulom.  Nem számíthattam senkire, csak saját magamra. Nem volt mellettem egy tapasztalt, erős egyéniségű figura, aki meg tudott volna tanítani erre, s arra. De most, hogy így itt ülünk, rájövök arra, hogy talán ennek így kellett lennie. Talán saját magamnak kellett felfedeznem, hogy mire is vagyok képes, hol vannak a határaim és meddig feszegethetem őket. A magányosság megtanított tiszteletre, becsületre és önuralomra. A szenvedés megtanított arra, hogyan viseljem az élet viszontagságait. A bosszú, olyan fegyverem lett, ami jobb ha rejtve maradt a kabátom alatt. – Tudod, elég sokat szenvedtem, de azt hiszem megérte. Ez fura lesz, de megköszönöm neked, hogy ott hagytál akkor.
Elijah Mikaelson elsütött egy poént. Hihetetlen… legszívesebben szét kürtöltem volna a világnak, de akkor vámpír karrierem rövid véget ért volna, szóval el raktároztam magamban az imént hallott szavakat, és felnevettem. Nem bírtam magamban tartani. Nem is a vicc miatt, hanem mert Elijah szájából jött.  Ez már magában is nevetséges volt. De csak, mint pozitív vetület.
-Hát a „Szavamat adom” mondatod általában nagyon megbízhatónak tűnik. Kíváncsi vagyok, hogy már megszegted –e valaha? – érdekes. Ezen még nem is gondolkoztam. Nekem csak egyszer adta a szavát, akkor, amikor megígérte, hogy átváltoztat. Ez nem volt nagy ajánlat, de mégis betartotta. Vajon hányszor csúszott ki ajkain ez a mondat? Vajon hányszor bizonyult igaznak és hányszor törte meg ígéretét? Nem is érdekes… érdekfeszítő.
Javaslatára felcsillan a szemem és én is felállok. Számítottam rá, hogy elmegyünk valahova, de hogy egy bárba. Minő meglepetés. Ha így haladunk, előbb utóbb egy lezüllött részeges Ős-t csinálok belőle.
Ismertem egy helyet, nem is messze. Csak pár üzletnyire van, és ha jól emlékszek, non stop vannak nyitva. Úgy láttam Elijah is ismeri, mert nem kellett irányítgatnom, hogy merre menjünk.
-itt is volnánk. – kinyitom magunk előtt a hatalmas fából készült ajtót, és megvárom amíg belép előttem elsőként. Fő az udvariasság.

Elijah

Elmosolyodok Elijah feltételezésén. Aranyos, hogy egy bosszúálló angyalnak tekint, de el kell, majd szomorítsam. Volt egy olyan időszak, amikor a pokolra kívántam, és ha lehetséges lenne saját kezemmel fojtottam volna meg, de az már nem most volt. Rengeteg idő eltelt, és már tudom, hogy akkor miért is hagyott magamra az után szinte majdnem rögtön, hogy átváltoztatott. Mikael elől én is rohantam volna amerre láttam másokkal nem törődve. Elég kemény gyermek kora lehetett, nem irigylem. Ilyen testvérekkel, meg szülőkkel nem csodálom, hogy alig tudja már tartani magát.
-Bosszú? Nem vagyok ám már az a tudatlan férfi, akit otthagytál. Meg hülye sem vagyok. Rajtad, hogy tudnék bosszút állni? Ősi vagy… ha nem tudnád. – és az ősieket nem lehet megölni csak egy féle képen… na meg minek haragítanám magamra az összes megmaradt Mikaelson-t? Nincs kedvem évszázadokon át rejtőzködni, meg bujkálni. Mert egyet, ha mást nem is, de azt el lehet róluk mondani, hogy megbosszulják egymást.
Az idő telt, és ott ültünk csendben.  Nem tudtam, hogy mire gondol. Vártam valamiféle kérdésre, hogy mi történt velem, de nem érkezett semmi. Lehet, a csendességének köze van ahhoz a férfihoz, aki az előbb ment el. Nem vagyok egy Mancs, de ha jól sejtem, akkor ő volt Klaus. Remek, megint elkerültem. Azt a találkozót hamarosan össze kell hozni, mert már nagyon kíváncsi vagyok rá.
-Mit jelent az, hogy nincs időd? Sokáig tart kiválasztani a megfelelő árnyalatú öltönyt?  - jó tudom, ez gonosz beszólás volt, de ezt a gyászhuszár stílust soha nem kedveltem. Tudom, hogy a morál, meg a komolyság, de néha el kell engedni magunkat, azért, hogy később újult energiával vágjunk a dolgok közepébe.  Én is eljárok inni, néha csak úgy kedvtelésből. Ellijah-ra is rá férne már.  De most nem ezért vagyok itt, majd talán később elmehetünk valami helyi klubba, vagy bármibe, ami Marcel mentes, de ez most nem a megfelelő pillanat lenne rá. Marcel... hát persze. Szinte ölni tudnék a tudattól, hogy ugyan abban a városban vagyunk. Ő nevezi magát királynak? Mit tett ő, ami királlyá tette? Ha jól tudom, márpedig jól tudom, ezt a várost Klaus alapította és csak később lett megfertőzve Marci által. Annyira... szánalmas. De most nem ő van itt, hanem Elijah.
- Azért jöttem, hogy a régi szálat újra felvegyük. Jó lenne már egy megbízható ember társasága. – kinyújtom az elgémberedett karom és a pad kartámasztójára helyezem. – Az embert nehogy sértésnek vedd, Mr. Ősi. – felnevetek, de csak mérsékelten. Már kezdek nyugtalanná válni. Nem szeretek sokáig egy helyben ücsörögni. Olyan érzés mintha tehetetlen lennék. Remélem Elijah-nak lesz valami jó ötlete ezt érintően.

Elijah

1562.

Sötét van. A levegő fojtogató, szinte olyan érzés mintha a torkom köré kötelet kötnének. Körülöttem minden tiszta vér. Nem tudom, mit csinálok, vagy hogy mi történt, csak annyit tudok, hogy akarom. Rá akarok harapni arra a vénára ami oly vonzón dudorodik ki a többi közül. Ez már a sokadik. Miért nem tudom magam kontrollálni?Elmennék, és itt hagynám, de valami mégis arra késztet, hogy mindent pusztítsak el magam körül, ami még megmaradt. Szétnézek, de csak lassan és óvatosan. Félek attól, hogy esetleg mit láthatok magam körül. Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz. Egy vérengző vadállat lettem. Egy vadállat, akinek idomítóra van szüksége, ahhoz, hogy profin sajátítson el trükköket. Ekkor nézek fel, és meglátom őt, ahogy az éjszakai sötétségben egyre közelebb ér. A vállamra teszi a kezét, és azt mondja, hogy minden rendben lesz. Vajon igaza van?

Jelen…

Azt mondják, hogy a halál megváltoztat bennünket. Ha valaki aki közel áll hozzánk és meghal, akkor egy darabot magunkból elvisz magával. De arról senki sem beszél, hogy a saját halálunk után mi lesz? Nem, most nem a buta spirituális és vallás függő dolgokról beszélek. Azokról a titkolt, nem ismert, vagy kimondatlan dolgokról, amiken én is átmentem. Először kín, szenvedés, pusztulás, aztán megbékélés, beletörődés és elégedettség. Nálam így jöttek sorban a fázisok, de ez mindenkinél más lehet. Nem vagyok vámpírkutató, nem tudhatom a statisztikát erről, de az biztos, hogy ezek közül legalább három-négy tünetet mindenki produkál véget nem érő élete során. Van akinél némelyik hosszabb, némelyik rövidebb időközben játszódik le.
Ahogy a  Bourbon Street-en sétálok, végig ezen gondolkozok. Ugyan olyan sötét este van, mint amilyenen megismertem Elijah-t. Pont ilyen volt a légkör akkor is, amikor átváltoztatott. Annyi különbséget tudok felhozni, hogy ez itt a csodás, ragyogó New Orleans, én pedig egy koszos, elhagyatott mezőn vergődtem, ezelőtt több mint 400 évvel. Most miatta vagyok itt. Hallottam, hogy ő, és a testvére Klaus, most itt ügyködnek valamin. Jobban nem ástam bele magam az ügybe, mert hidegen hagy, hogy az Ősi család épp mire készül. Család… pontosabban inkább csőcselék. Már csak hárman élnek. Klaus, Elijah és Rebekah. Minek az embernek ellenség, mikor ilyen rokonsága van, ugye?
Most kivételesen nincs nagy nyüzsgés az amúgy mindig zsúfolt, és fényekkel teli utcán. Mindenki más a helyi bárba ment, valami ünnepet tartanak. Voltam már itt, tudom, hogy megy errefelé. Igaz, hogy nem sokáig maradtam, de senki nem ítélkezhet felettem ez miatt, Nem tűrtem, hogy egy 300 éves vámpír, Marcel parancsoljon nekem.  Én a magam ura vagyok, nem falkában élek, és főleg nincs szükségem vezetőre.
Hírtelen megtorpanok. Az egyik padon két sötét figura alakját látom magam előtt kirajzolódni. Két férfi. Az egyik hevesen mutogat valamit, majd elmegy, a másik pedig csendben ül tovább maga elé meredve. Ez ő lesz, biztosan tudom.  Oda irányítom magam és leülök mellé.
-Valamiért gondoltam, hogy itt leszel kint. Te mindig is kerülted a hangos összejöveteleket. Bár régen azért még élvezted a nők társaságát. – várok egy másodpercnyi hatásszünetet, hogy rájöjjön ki is vagyok, aztán folytatom. – Bocsáss meg, pontosabban csak egy nő társaságát. Hogy is hívták? Katerina? Katherine? Hm, sok mindent hallottam már róla, nem vagyok benne biztos.