Nem fogok odamenni a kalóz úrfihoz, én nem koslattam senki után. Ők jönnek hozzám. Jeremy megjegyzését elengedtem a fülem mellett, egyáltalán nem érdekelt, hogy mit tervezett a mai napra. Természetesen, legbelül a régi énem, ki annyira mélyen volt elásva bennem, hogy alig éreztem jelenlétét, küszködött. Azt akarta, hogy menjek utána, és verjek bele némi észt, mert így csak bajba fogja sodorni magát. De én magasról teszek arra, hogy mi fog a kis Gilbert-tel történni! Felőlem ezerszer meghalhat, úgyis visszatér, maximum a végén már bele fog őrülni, ahogyan anno gyámom, Alaric is. Legalább egy haszontalan emberrel lesz kevesebb.
A férfi elért hozzám, és egy széles vigyor ülepedett ki az arcán. A szeme ki volt festve, borostás arca dobott az egész kinézetén.
Jeremy ismét megszólalt, mire megforgattam a szemeimet. Már épp készültem lehordani őt, de hirtelen megváltoztattam a gondolatomat. - Hívd ki a barátnődet, és a szeme láttára vágd el a torkodat, a kampóddal. - mélyesztettem pillantásomat a kalózomba. Ezer más áldozat jelölt van itt. Megérdemelte, hisz elég volt pár lopott pillantás, és máris a tenyeremből evett, legalább eggyel kevesebb tuskó fogja gyarapítani a világot.
- Mit akarsz? - fordultam indulatosan Jeremy felé. - Mint látod elrontottad az estémet, ajánlom, hogy megérje nekem. - súgtam, és egy pillanatra a párra tekintettem, akik elkezdtek a kijárat felé sétálni. Talán őrültség volt használni igézetet ennyi ember között, úgy, hogy azt se tudom mennyien vannak itt, a mi fajtánkból. - Nos? - szaladt fel kérdőn a szemöldököm, és reméltem, hogy miután teljesítem a kis feladatát, le fog szállni rólam. Egy örök életre.

Nézünk jobbra, nézünk balra, csakhogy hasra nem esünk a nagy nézelődésben. Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, végigfutott az agyamon, hogy vajon miért nem kerestem fel ehhez hasonló érdekes, parádés eseményeket, amíg a túlvilágon tengettem az unalmas, egyhangú mindennapjaimat. Igen, sajnos ilyen buta kérdések is felvetődnek bennem napról napra. Lényegében arra jutottam, hogy hiába jöttem volna el, láthatatlanul, céltalanul lézengve itt azért nem lett volna ugyanaz. Persze akkor is lett volna mit látni, hallani, de… teljesen más mindennek a részesévé válni. Belekarolok Zachbe ismét, hogy ne tévedjek el mellőle. Szerintem pillanatok alatt elsodornának, ha kicsit távolabb kerülök, tekintve, hogy épp a tömeg sűrűjében járunk.
- Zach, ez elképesztő – jelentem ki lenyűgözve, épp amikor egy fej nélküli lovas vágtat el mellettünk. Mondjuk jó, hogy le nem tapos. Egyetlen zavaró ezen az estén, hogy szinte percenként borzongok meg a vámpírok jelenlététől, akik mellettem elhaladva hozzám-hozzám érnek, felborzolva az boszorkányos érzékelőimet. – De ugye ezt te is érzed? – pillantok fel tétován a bátyámra, aztán ha tudja mire gondolok, nem kell megmagyaráznom neki. Csak egy pillanatra engedem el a karját, amikor megállunk a színpad előtt, hogy megfigyeljük a voodoos előadást, és hirtelen valaki véres jelmezében hirtelen sikítva elém ugrik, és annyira megrémülök, hogy én is sikítani kezdek. Ám az illető hamar röhögve tovább vonul, én pedig még mindig ott állok remegve a megrázkódtatástól. Oké, csak nyugi, Arie, ez csak egy hülye tréfa volt. Nyugodj le – igyekszem összeszedni magam.

Hayley arcának felét a jelmezéhez tartozó macskanős maszkja takarja el, de a szemein még így is látom, hogy le van nyűgözve a látványtól. Arcomon elégedett mosoly jelenik meg, majd egy kicsit elhátrálva mögötte állok meg. Nem akarom a látszatát sem kelteni annak, hogy együtt vagyunk. Az csak felhívná rá a figyelmet. Marcel bármikor felbukkanhat. Amikor meghallom Hayley kérdését, egy másodpercre ravasz mosoly jelenik meg az arcomon, és közelebb lépve hozzá, mint aki bizalmas információt akar megosztani, halkan válaszolok.
- Hogy honnan tudtam…? Roppant jó hallásom van – felelem úgy, hogy csak ő hallhatja, és a vigyorom kiszélesedik. És ez az igazság. Persze tudtam, hogy mit keresek, de sokat segített, hogy a tömegen keresztül is hallottam a dobokon vert ritmust. A választ követően ismét egy kicsit hátrébb lépek, ezúttal azért, mert megérzem a telefonom finom zizegését a felső zsebemben. Egykori protezsáltam üzente meg, hogy hol találkozzunk.
- Mennem kell – jelentem ki határozottan. – Marcel megérkezett. Nem akarom, hogy együtt lásson minket – teszem hozzá. Nem hiszem, hogy meg kellene magyaráznom ennek okát. – Találkozom vele, de visszajövök érted. És rajtad tartom a szemem. Ne keveredj innen messzire, kerüld a feltűnést és a zűrzavart. Ha bármi gond van, vagy menni szeretnél, írj – lóbálom meg a mobilom a levegőben, mielőtt visszasüllyeszteném a helyére. – Remélem, világos voltam. – nézek mélyen a szemébe, majd hátat fordítok neki. Nem szívesen hagyom magára ebben a forgatagban, de úgyis az volt minden vágya. Én meg próbálok ezúttal kivételesen bízni valakiben saját magamon kívül is.
- Marcel – üdvözlöm a férfit széles mosollyal, amikor megérkezem a kijelölt helyre. Ám mielőtt bármi egyebet mondhatnék, le is hervasztja az arcomról a mosolyt. Tulajdonképpen a Hayley és a gyerek miatti aggodalmamban most épp eszembe sem jutott a bátyám, de ahogy Marcel felhozza a témát, máris lehull az eddigi vidámságom álarca. – Persze. Megértem – mondom elkomorulva. – Bár a húgom nem igazán fog örülni – húzom el a szám, mintha valóban ez lenne minden gondom. – Azt hiszem, hamarosan magad is meg fogod tapasztalni, hogy makacsabb és szeszélyesebb, mint valaha – vigyorodom el végül. Ha már a nőkre terelődik a szó, eszembe is jut valami, ami jobban érdekelne jelenleg. – És mi a helyzet Camivel? Mert gondolom elhívtad – nézek a barátomra cinkos pillantással. Marcel tekintetét követve magam is körülnézek. A „srácai” szemmel láthatóan jól szórakoznak. Meglepetten veszem tudomásul, hogy az éppen megtámadott lány, aki felé tartunk, nem más, mint Caroline unokatestvére, Avery. Hát ez érdekes lesz. Nem is szólok azonnal semmit, csak kicsit távolabb állok meg, vállamat a falnak vetve, és érdeklődve várom, hogy mi fog történni. Annyiban biztos vagyok, hogy a kis Forbes lány nem fog meghalni. Marcel szabályai szerint odáig nem merészkedhetnek a vámpírok, hogy teljesen leszívjanak valakit. A helyzetet azonban meglehetősen rontja, amikor meglátom a felénk közeledő hibridet, Brigitte-t is, aki Avery nevét kiáltja. Legszívesebben rászólnék, hogy maradjon ki ebből, és mivel kötődik hozzám, elég valószínű, hogy vissza is vonulna. De nem akarom magunkra vonni a figyelmet. Biztos vagyok benne, hogy Marcel nem díjazná, ha én parancsolgatok helyette a „városában”, és sajnos egyelőre a bizalma elnyerése lényegesebb kérdés, mint a saját hatalmam gyakorlása. Így végül csak a tekintetemmel igyekszem üzenni a hibridlánynak, hogy ne avatkozzon közbe. Remélem, veszi a lapot.

Felhajtottam az italomat, minek következtében a torkomban maró érzés keletkezett. A pultra helyeztem el, és észrevettem, hogy az öcsém ismét elindult egy irány felé. Sosem áll le? Melleim közül kivettem egy ötvenest, ez bőven fedezi a költségünket, ha már a drága öcsém nem volt olyan udvarias, hogy kifizesse az italunkat. Hová tűntek a régi úriemberek? Ironikus, hogy ezt pont én mondom, még ha csak gondolatban is.
- Hűűhaa.. valakinek felvágták a nyelvét. A túloldalon tanítottak meg rá? - sóhajtottam fel szánakozóan, és a szemem sarkából láttam, hogy egy férfi a szemét legeltette rajtam. Felé fordítottam a fejemet, és egy kalózt pillantottam meg a sarokban üldögélve. Egy hozzá hasonló öltözékű hölgy ült vele szembe, be sem állt a szája, de a férfi egyetlen egy másodpercre sem figyelt rá. Hanem engem bámult. Egy fél oldalas mosolyra görbültek az ajkaim, és az ajtó felé biccentettem a fejemmel. Talán meg is találtam mára a vacsorámat!
Nem tudtam elkerülni Jeremy újabb megjegyzését. Sosem áll le? - Tudok rajtad segíteni. Vedd le azt a csicsás gyűrűt, kitöröm a nyakad, és az összes bajod tovaszáll. - léptem oda hozzá, és hirtelen kezem a felkarjára tévedett, és erősen megszorítottam. Tekintetemet az övébe fúrtam. - Az téged ne foglalkoztasson, hogy mit tervezek én ma. - sziszegtem összeszorított fogak mögül. Elengedtem, és magam mögé pillantva kirajzolódott az előbb látott férfi. - És ha nem bánod, egy kis szórakozásra vágyok.

Végigmértem Jeremy-t, aki csak egy egyszerű fekete öltönyben jelent meg a parádén. Egyesek nem igazán adtak a kinézetükre.. A nyakamban lógó nyakláncot megigazítottam, hogy ne ferdén lógjon rajtam.
- Miért vagy ilyen keserű? - biggyesztettem le az ajkaimat, és megindult. Követtem őt, mert még nem fejeztem be a beszédemet, és azért.. nekem senki se merjen hátat fordítani. Még nem éltem ki a bosszúvágyamat, azért egy beszólásnál több kell. - Halottként sokkal jobb voltál. - szúrtam oda a megjegyzésemet, és hátradobtam a hajamat, hogy a kíváncsiskodó tekinteteknek felfedjem a dekoltázsomat. Őszintén szólva nem járnék manapság ilyen ruhákban. Baromira szoros, persze az ember kecsesebbnek tűnik, de én alapból vékony vagyok.
- Igazából én másra szomjazom. - forgattam meg a tekintetemet. Itt voltunk egy utca bál kellős közepén, Jeremy mégis egy kocsmába tévedt be. Jellemző. Voltak itt mindenféle jelmezesek. Ijesztőek, hétköznapiak, találékonyak, gázok, meg olyan, mint Jeremy. Semmilyenek. - Nekem is ugyanaz lesz! - szóltam még oda a pincérnek, és egyszerre adta át nekünk az italt. Hmm.. és még nem is kellett az igézéshez folyamodnom. Rohadtul elegem van ebből korlátból, miszerint huszonegy alatt nem szolgálhatnak ki. Európában, meg még ki tudja, hogy hol csak tizennyolc éves korig kellene várni, hogy legálisan ihasson az ember alkoholt. Mily szerencse, hogy vámpír vagyok, bár régebben is megoldottam, ha nem akarták kiadni. Kicsit lejjebb kellett húznom a felsőt, és behajoltam, ha pedig az sem működött, egyszerűen megkértünk mást. A mai tinédzserek nagyon leleményesek, bármilyen problémát meg tudnak oldani.
- Egyedül jöttél, vagy van társaságod? - fogalmam sincs, hogy miért kérdeztem. Még egy pár percet maradok, aztán lelépek. Addig is ki kellett szemelnem az áldozatomat, ezt az őrjítő étvágyat, ami bennem növekedett muszáj valahogyan lecsillapítani.

Végre ideértünk. Már kezdtem unni az utazást, és megmondom őszintén élvezem Miranda társaságát, szóval elhoztam magammal. Megmondom őszintén nem szeretem a hosszú utakat, bár a kocsim valamivel tűrhetőbbé teszik. Kiszállva a kocsiból egy hotelba indulunk, ahol át tudunk öltözni erre a jelmezes bálra, melynek a plakátjait már a városhatárhoz érve láttam. Menet közben beszereztünk egy két jelmezt, én valami hippi, vagy rocksztár vagy punk egyszerű, hozzám illő jelmezt kaptam magamra, ami még akár utcai viseletnek is megfelel. Hatalmas a tömeg. Érzem a vénákban lüktető vért, New Orleans számomra mindig is élmény volt, habár volt okom elhagyni, mégis élveztem, hogy itt lehetek, mozgalmas volt. Mindennek megvan a maga karneválja, és annyi a turista, hogy néha fel sem tűnik ha egy-egy ismeretlen eltűnik. Ezért jobb, mint Mystic Falls. Már fullasztó volt a légkör. Először Elena, majd Stefan, majd Jeremy fárasztott le a bolond képzelgéseikkel, meg azzal, hogy azt hiszik én javítható vagyok... Legalábbis e háromból két személy még ebben a hitben él, s meglep, hogy az egyik nem Elena, de különösebben már nem érdekel. Remélem nem fogok itt összefutni egyikőjükkel sem, pont azért jöttem ide. Nagyváros, sok ember van, kedvemre táplálkozhatom, hiszen Mirandát nem akarom megölni. Kezdem kedvelni a bolondos stílusát, és bár megigéztem, hogy szeressen belém, mégis van benne valami különleges, ami miatt nem akarom megölni.
- Na hogy tetszik, édesem? - Súgom a fülébe egy félmosollyal kísérve, miközben a kezét a jobbomra fűzöm, nehogy eltűnjön itt nekem szem elől.

szavak: most nem zene:sok van megjegyzés: Kezdésnekcredit: ♥

Szinte már alig látok a sok fénytől, mintha valaki a képedbe nyomná a napot, de ezt is úgy, hogy élvezd. Csodálatos.
- Hát akkor irány előre! - vigyorgok, s lassan el is indulunk. Sok helyen sok érdekes személy, vicces helyzetekben, már-már a hangos nevetés fázisába kerülök, egyszerűen minden a gyermekkoromat idézi. Fél szemmel Arielle-t is figyelem, úgy látom, hogy ő is nagyon élvezi az egészet, nagyon is jó ötlet volt elhozni ide, kirángatni a megszokott hétköznapokból. - Figyeld! - mutatok jobbra, egy sárkányra, amiben emberek bújtak, hasonló, mint amiket Kínában is lehet látni, csak egy cirka tíz méterrel hosszabb, elképesztő. Hatalmas mosoly ül az arcomra, ez a város nem hagyja, hogy ne mosolyogjak. Úgy érzem magamat, mint egy kisgyerek, aki most kapta meg azt az ajándékot a szüleitől, amire már nagyon régóta vágyott. Igen, gyermeki öröm járta át a testemet. Hasonló, mint karácsonykor, csak ez sötétebb és gonoszabb, tehát nekem való. Imádom ezt az ünnepet, nekem találták ki.
- Azt hiszem ezt meg kell néznünk! - húzom magammal húgomat egy színpadhoz, ahol épp egy jelenetet adnak elő, a témája pedig a boszorkányok, azon belül is a négerek és a voodoo.


Δ - Δ - Δ . Δ

Elképesztő. Igen. Ennél találóbb, frappánsabb szót hirtelen nem tudok, amely igazán körülírhatná azt, amit hirtelen a szemünk elé tárul. Rengeteg fény, rengeteg szín, rengetek ember, nyüzsgés, zene, és mindez nem felkavaró, idegesítő módon, sokkal inkább... egyszerűen elképesztő. És izgalmas. És az ember hirtelen azt sem tudja, hová nézzen, annyi a látnivaló. Egyik oldalon egy hatalmas Halloween tök, és hatalmas alatt tényleg azt értem, hogy mérhetetlenül nagy. Nem is valódi, kb két ember magas, és a szemeiből meg szájából omlik kifelé a fény, ami zenére váltja a színét. Igazából mulatságos. Az pedig még szórakoztatóbb, hogy egy felöltözött csontváz ül rajta. Csodálnám még egy ideig, de Zach már tovább is vezet.
- Ígérem, hogy rendben leszek, nem lesz velem gond - mosolygok fel rá ártatlanul. - Maximum annyi történhet, hogy elveszek a tömegben - teszem hozzá pimaszul vigyorogva, de hát csak tudja, hogy nem kell miattam aggódnia. A hotelbe simán visszatalálok szerintem, azért nem vagyok már kislány... legalábbis az esetek többségében nem.
Végül egy pohárka valamit kapok a kezembe. Inkább meg sem kérdezem, hogy mi van benne, csak legurítom, aztán próbálok nem fintorogni rajta. Az erős italokhoz még mindig nem vagyok hozzászokva, de az ellazulás ellen, ami a várható következmény, nincs semmi kifogásom.
- Annyi a látnivaló, hogy nem tudom, hova nézzek - panaszkodom vigyorogva a bátyámnak. - Szerintem csak induljunk meg valamelyik irányba, aztán majd kitaláljuk, hogyan tovább - vonok vállat, bár nem hiszem, hogy érdemes lenne sokáig egy helyen leragadni.

Jogos. Végül is hogy lehetnének konkrét tervei, amikor még alig ismeri a várost, és nyilván nem nagyon járt még hasonló, New Orleans-i parádén sem. Pedig ezeken tényleg van mit látni, főleg ha az ember tudja, mit keressen.
- Hmm... - nézek farkasszemet pár pillanatig a lánnyal - csak hogy találóan fogalmazzak - aztán lassan bólintok. - Legyen! Rendben. Amíg Marcel nem bukkan fel, úgysincs nekem se egyéb dolgom, mint céltalanul lófrálni itt, szóval addig körbe vezethetlek - vonok vállat, mert miért is ne? Valahogy el kell ütni az időt. Talán rá is un, amíg egyszer körbe járok vele, vagy kifárad, és hazavihetem, mielőtt a vámpírok apraja-nagyja fel nem bukkan. Az éjjeljáróktól igazából annyira nem tartok, a legtöbbje még nagyon fiatal, tapasztalatlan, és talán akkor sem ismerne fel egy vérfarkast, ha az az orra előtt változna át. Marcel és a belső köre azonban már más tészta.
- Indulhatunk, kedvesem? - teszem fel a költői kérdést, miközben kezem a hátára simul, és a válaszát sem várva a tömeg felé terelem, de nem áll szándékomban bevezetni a színes kavalkád kellős közepébe, inkább azt megkerülve, a sok-sok kacatot árusító standok mellett elhaladva tovább kísérem, amíg el nem érjük a tűztáncosokat. Nagy dobokon verik a ritmust, melyre négy-öt égő botokkal játszó fiatal ringatozók egy kisebb csoport közepén. Az őslakosok tradícióit idézik, az ilyesmi mindig jobban érdekelt, mint a részegen tomboló kölykök, bár fene tudja, mi vonza jobban Hayleyt. Körülnézek a közeli-távoló tömegen, vajon akad-e ismerős arc, de csak idétlen jelmezeket látok mindenhol. Belegondolva mi is érdekes páros lehetünk Hayleyvel, hisz messze nem öltöztünk össze.

- Örülök, hogy sikerült meglepni téged - vigyorgok a láynra, de igazából nem csak őt, de magamat is megleptem, bár ez elég furán hangzik. Belémkarolt, s már indultunk is.  Hihetetlenek a fények, az egész város fel van díszitve, tetszik az egész, a város hangulata. Szívesen élnék itt, nem foglalkozva a vámpírokkal. Ha már a vérszívóknál tartunk nem egyet érzek a közelben, igaz nem kellene ezzel foglalkoznom, de a térmészetem miatt nem megy, de megpróbálom ezt gyakorolni.
- Szeretném, ha ma este vigyáznál magadra - megállok egy percre, s nézek a szemeibe. Lehetséges, hogy túlzásba viszem a védelmezését, de ő akkor is a testvérem, úgy érzem, hogy ezt muszáj megtennem - nyugi, azért nem fogok egész este melletted díszelegni és figyelni, hogy minden rendben van-e veled. - enyhe mosollyal fordulok el, s indulok el ismét, majd a szemeim újra az útcán landolnak, ami még mindig csodálatos, habár ezt már említettem.
Megérkeztünk, a híres Bourbon Street, hihetetlen, nem hiszem el, hogy még sosem jártam itt ilyenkor. Hát én sem vagyok normális, hogy ezt kihagytam, de ma este mindent bepótolok, mindent. - Hát akkor kezdjük el az estét! - pattanok ki kezei közül, s megyek oda egy standhoz, ahol felesek vannak. Nagyon remélem, hogy elég erősek, mert jól kell indítanunk. Odanyújtom az egyik poharat Arielle-nek. Felényújtom az enyémet, aztán le is húzzuk mindketten. Már hivatalosan is elindult az este.


Δ - Δ - Δ béna Δ

Sokat gondolkoztam, hogy minek öltözzek be. Valami érdekeset akartam, hisz már nagyon régen Halloweeneztem utoljára. Akkor még az a tipikus hercegnős kislány voltam, vagy tündéres, aki szárnyakat kért meg varázspálcát, és úgy járt házról házra édességért. Atyaég, mennyire rég volt már, még így is csak egy elmosódott emléknek tűnik, hogy tulajdonképpen nem követték más, későbbi evilági évek és események. Annyi biztos, hogy most nem akartam tündérke lenni, de az a típus sem vagyok, aki valami kis feszülő, rövid ruhát kap magára, és úgy illegeti magát mini szarvakkal démonnak, vagy mondjuk szexis ápolónőnek öltözve. Valami olyat akartam, ami jobban kifejezi, hogy milyen vagyok. És végül meg is találtam a megfelelő "jelmezt". Egy könnyű hálóruha, meg hozzá mamusz, és a hajamat is kicsit összekócoltam, hogy úgy nézzek ki, mint aki nem rég ébredt fel. És mennyire igaz ez rám, mégha kissé más formában is. Egy álmos, még kicsit kába lány, akinek minden olyan ködös egyelőre. Azért valahol ott van bennem az is, hogy most már nő vagyok, szeretnék kicsit csinos is lenni, nem teljesen nevetséges, ezért felviszek egy egyszerű, halvány sminket, épp amikor Zach kiált rám, hogy hol vagyok már.
- Máris kész vagyok - szólok vissza, majd az utolsó simítások végeztével sietek is elé. Már napokkal korábban hallottam tőle, hogy el akar jönni erre a parádéra, és azonnal kedvet kaptam én is. Szerencsére nem kellett sokáig győzködnöm, hogy elhozzon magával.
Nem tudom, hogy csak tréfál-e, vagy sem, amikor megdicséri a jelmezem, de kislányos zavarral elmosolyodom. Néha olyan nehéznek tűnik levetkőzni ezeket a gyermeki dolgokat, és csak felnőttnek lenni. Máskor viszont tényleg úgy érzem, hogy hamar magam mögött hagytam az ártatlan gyerekkort, de akárhogy is nézem, igazából nem bánom, hogy így történt.
- Vámpír? - vigyorodom el, amikor jobban szemügyre veszem a bátyámat. - Na ez az, amit nem néztem volna ki belőled - kuncogok, majd belekarolok, hogy végre a hotelt elhagyva lemenjünk a forgalmas utcára.

New Orleans, a hely ahol nem szívesen látják a boszorkányokat. Nem is sokszor jártam itt, azért mégis vigyáznom kell az életemre. Emiatt érdekes is, hogy egy parádéra jövök el, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen is az a bizonyos buli, az, ami ebben a városban van.
Úgy döntöttem, hogy egyetlen húgomat is elhozom, mivel mióta az élők között van nem igazán volt közös programunk, ezt pedig most bepótolhatjuk. Ő is él egy kicsit, én pedig először úgy megyek el egy nagy eseményre, hogy nem akarok megölni senkit. A jelmezem nem igazán lett kreatív, de tőlem egy egy hatalmas dolog, vámpírrá változom egy estére. Vicces, még élvezem is, sosem gondoltam volna, hogy ekkora élvezettel bújok bele egy vérszívó bőrebe, mint egy kisgyermek, aki először megy halloween-ozni. - Arielle! - kiálltok húgomnak, hogy siessen. Nem vagyok egy türelmetlen teremtés, de most nagyon szeretnék már elindulni. Igaz nem sokat kell sétálnunk, mert a Bourbon Street-hez egy közeli hotelban foglaltam szobát. - Ejha, te aztán kitettél magadért! - illetem néhány dicsérő szóval a lányt. Rég volt már az utolsó halloween, amit együtt töltöttünk. Azóta hosszú évek teltek el, elég sok bulin és csokin vagyok túl, sokat tudnék mesélni. - Azt hiszem indulhatunk.


Δ --- Δ --- Δ --- Δ

Macskanő? Viccel velem? Mintha olvasott volna a gondolataimban. De még mindig jobb, mintha az utóbbi ötletemet valósította volna meg, és egy lepedőt magára terítve, két lyukkal a szeménél, szellemként libegett volna vissza a dolgozószobámba.
De én sem tétlenkedtem, amíg Hayley elkészült. Szerettem volna még elrendezni a régi iratokat, de a rám váró feladat miatt, mely guillotine-ként lógott a fejem felett, nem igazán tudtam tovább koncentrálni, úgyhogy inkább visszasétáltam a régi holmikat rejlő dobozainkhoz, és előhúztam belőle egy ruha-összeállítást. Talán lesz olyan, aki számára ismerős lehet ez majd. Olyanokra gondolok itt, természetesen, akik már éltek akkor is, amikor ez volt a szokásos napi viselet... hogy konkrét példát ne említsek. Mások szemébe azonban ez sem lehet különb annál, amiket a jelmezboltokban ilyenkor tömkelegével kapni lehet. Hát nem tényleg praktikus itt ez a sok kacat?
Nem kellett sokáig várnom Hayleyre, és leszámítva, hogy ijesztő módon belelátott a fejembe, elégedett vagyok a választott jelmezével. Besegítem a kocsimba, amivel azonban nem állok meg túl közel a felvonuláshoz, de túlzottan messze sem. Néha tényleg fárasztó minden apró részletre figyelni.
- Na és innen merre? - Dőlök neki a motorháztetőnek, és összefonom karjaimat magam előtt. Nekem még nincsenek konkrét terveim, de Miss Szórakozniakaroknak nyilván van. Talán írnom kellene egy üzenetet Marcelnak. Biztos ő is itt lesz valahol, ahogy ismerem, semmi ilyen eseményt nem hagy ki.

New Orleans, a vámpírok városa, ahol a bulizás sosem ér véget. Pár nappal ezelőtt érkeztem meg, mert untam már a felszínes életemet Mystic Falls-ban. Mindennap ugyanazt csináltam. Felkeltem, felöltöztem, szívtam a vért, levetkőztem, majd aludtam. Szükségem volt némi változásra, egy új térre, új levegőre.. új.. csemegére.
A hotelben szereztem tudomást a minden évben megrendezett ünnepről, így az utolsó pillanatban kellett valami ócska göncöt kikölcsönöznöm. Boleyn Anna.. Sajnos nem nagyon figyeltem történelem órákon, így csak annyit tudok róla, hogy VIII. Henrik felesége volt, és lefejezték. Minő tragédia.. Csak a történelem ne ismételje meg önmagát ma este.
Minden fényekben díszelgett, a jazz muzsikusok egy másodpercre sem álltak le. Emberek sokasága járták az utcákat, különféle maszkarákban. Akadtak olyanok, akiket fel sem lehetett ismerni, annyira ki voltak pingálva, illetve olyanok, akiknek látszódott az arca, mint nekem.
Egy ismerős arcot szúrtam ki a tömegből, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, ami növekedne bennem.. ha képes lennék érzelmeket táplálni. De nem.
- Mi van a kis Gilbert visszatért a halálból, és máris bulizni jött? - szóltam cinikusan az öcsémhez, aki miatt ezt az életmódot választottam. Meghalt.. és nem bírtam kezelni a fájdalmat, ezért kapcsoltam ki az érzelmeimet, de mégis itt van. Él.. és virul. De ez nem változtat semmin, mert én már ilyen vagyok.