A dolgok sosem voltak egyszerűek. A gondolataim, az érzéseim sosem voltak szimplák vagy letisztultak, az élet sosem volt könnyű, még egy magamfajtának sem, akinek a fél világ féli a nevét, akinek a megjelenése rettegést szül, akinek hatalma és ereje van. A démonaim, ahogy Cami egyszer fogalmazott, emésztenek belülről, ez mindig is így volt. De még talán soha nem uralkodott el rajtam olyan horderejű érzelmi káosz, mint amibe most keveredtem. Mindig a legkönnyebb utat akartam választani a boldogulás felé, a célravezetőt tenni, és mit értem el vele? Egész életemben magányos voltam, pedig soha nem voltam annyira egyedül, mint most. A számomra legfontosabb személyt, aki ezer éven keresztül állt mellettem, én magam zavartam el magam mellől. Abba a tudatba kapaszkodok, hogy jót tettem ezzel, hogy boldog, hogy életemben talán először képes voltam igazán önzetlen lenni vele. Genevieve gyenge vigaszt jelentett utána, de már ő sincs itt. Camit is én magam üldöztem el, a saját érdekében, mert akárhogy is nézzük, az én világom nem neki való. Egy ártatlan, ártalmatlan halandó, aki könnyen megégetheti magát, ha közel kerül a tűzhöz. Nem lenne számára biztonságos, ha túl sokat látnák a társaságomban. Marcel a vámpírjaival ideiglenesen a folyón túlra szorult, és törölnöm kellett az emlékeit arról, amit értem és a családomért tett. El kellett feledtetnem vele, hogy megbocsájtottam neki. És ami a legnehezebb volt: le kellett mondanom Hope-ról. Szó szerint is értelmezhetném, mert mostanában valóban elhagyott a remény. Eltaszítottam magamtól mindenkit, mert így a biztonságos. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer apa leszek, vagy hogy tényleg akarni fogom ezt, mégis megtörtént, és a saját hibámból elvesztettem a lányomat. Elvettem magamtól az esélyt arra, hogy felnevelhessem őt azzal, ahogyan az elmúlt ezer évben éltem. Több az ellenségem, mint azt valaha fejben tudnám tartani, úgy az élők, mint a holtak soraiban, akiktől úgy néz ki, még nem szabadultam meg végleg. Hinnem kellene abban, hogy biztonságossá tudom tenni ezt a várost, és visszahozhatom azt a békét, amit száz évvel ezelőtt már sikerült megalapítanunk, Mikael érkezése előtt. Hinnem kellene, hogy mindez lehetséges, és Hope hamarosan visszatérhet, talán Rebekah-val együtt. Mondogatnom kéne magamnak, hogy képes vagyok erre, ahogy Hayleynek is ígértem, de vannak olyan esték, mint amilyen a mai is, amikor egy kicsit elveszítem a reményt. Tegnap éjjel telihold volt, és még elevenen élnek bennem a borzalmak, amiket át kellett élnem. Ezer év alatt összesen kétszer változtam át csupán, az összes többi alkalommal sikerült elkerülnöm a fájdalmat, amit ez a folyamat jelent, most viszont az összes Correa vérfarkas helyett én élem meg a kínokat, amíg ők a fekete köveket birtokolják. A Bourbon Street egy félreeső bárjában töltöttem a mai este nagy részét a pultot támogatva, messziről elkerülve a Rousseau's-t, hogy még véletlenül sem eshessek kísértésbe. Ugyanezt megtehettem volna otthon is, whiskybe fojtani a rosszkedvem, de a szobám magánya csak rontott volna helyzeten. A hely itt viszont már bezárni készül, úgyhogy nekem is tovább kell állnom. Egy kerülőt tervezek, hosszabb sétát hazáig, ami közben kicsit kitisztulhat a fejem, de nem sokkal azután, hogy kilépek az épületből, egy ismerős arccal találkozom össze.
- Cami? - üdvözlöm őt egy biccentéssel, de tanácstalanul állok továbbra is. Tovább kellene mennem, de már attól javul a hangulatom, hogy látom őt, és csábít a gondolat, hogy beszélgessek vele egy kicsit. Huszonéves halandó létére is okosabb, mint a legtöbb nő, akivel az életem folyamán dolgom volt, és sosem tudtam igazán ellenállni az okos nőknek. - Ez a város éjjel él igazán – tárom szét a karjaimat választ adva a kérdésére.
- Hogy vagy, kedvesem? - Pillantok rá érdeklődve, és talán nem ez a legértelmesebb, amivel kezdhetek, de régen beszéltünk, és tényleg szeretném tudni, hogy mi van vele. Ez legalább segítene kicsit megfeledkezni a saját pillanatnyi nyomoromról.