you can be my hero.

Nem arról van szó, hogy nem érzem magam biztonságban, a társaságában. Sőt, talán egy kicsit túlságosan is biztos vagyok benne, hogy nem egyike azoknak a seggfejeknek, akik elhitetik az ártatlan lányokkal, hogy ők a férfinem utolsó jótett lelkei, mi pedig élvezzük a megtiszteltetést, hogy szóba állnak velünk. De az mintha az agyam állandó figyelmeztetésekkel traktálna, hogy húzzak el innen a fenébe, amíg nem késő. Hülyeség. Miért kéne nekem állandóan a legrosszabbat feltételezni?
- Ó. Szóval először a Fehér Nyúl után Hamupipőke. Nagyon vágod a témát. A legtöbb ismerősöm még az is letagadná, hogy valaha animációs mesét nézett. – általában jó emberismerő vagyok, mivel a sokévnyi csend után megtanultam levonni következtetéseket az emberek jelleméről, pusztán a mozgásukból, mimikájukból és megjelenésükből. Viszont Maksim egyszerűen egy nagy káosz, akiről eddig még semmi konkrétat nem tudtam megállapítani azon kívül, hogy imádnivaló humora van, és valamilyen módon vonzzák a peches lányok.  De én ennél többet akarok tudni – vajon milyen történetet rejt a folytonos viccelődés, és lankadatlan jókedv? Hogy képes megfélemlíteni egy izomkolosszust csupán egy fenyegetéssel? Miért érzem, hogy egy olyan múlt van mögötte, ami sokkal többe takar pár családi vagy/és tinédzser problémánál? Én pedig mindent tudni akarok. Vagy legalábbis többet. Mármint az emberek ezt csinálják a randikon, nem igaz? Ciki, de nincs valami nagy tapasztalatom. Vagyis igazából ez az első alkalom, mikor érzem, hogy nem csak azért hívnak meg egy kávéra, mert próbálnak udvariasak, lenni a satnya sorsom miatt, hanem mert tényleg megláttak bennem valamit. Mármint ha ez tényleg egy randi, és nem csak bemesélem magamnak az egészet – mert akkor az nagyon, nagyon kínos lesz a végén.
- Köszi. – villantok rá egy mosolyt, majd felkapom a kávémat és a kiszúrt asztalhoz lépek. Szeretem ezt a helyet. Közel van a sulihoz, kellemes, és nem is olyan szar a kávé amit adnak. Mióta pedig elromlott az otthoni gép, ami energiát adott, hogy elkezdhessem reggel a napomat, egyre gyakrabban fordulok meg erre. Summer szerint súlyos koffeinizmusban szenvedek, és amíg nem kapom meg az adagomat olyan vagyok, mint egy zombi.
Belekortyolok a forró italba, és majdnem megfulladok, mikor meghallom a kérdését. Azt hittem tisztán fogalmaztam, mikor az előbb megkértem, hogy ha lehet, ezt az egy témát hanyagoljuk – erre rögtön nekem támad egy tökéletes interjúkérdéssel? Pont ez a baj. A kérdése tökéletes, én pedig minden korlátom és elvem ellenére képtelen vagyok megállni, hogy ne válaszoljak. – Nem. – tömör, egyenes, és kicsit talán túl komoly is. Ennyi elég lenne. De én képtelen vagyok egy szóba belesűríteni a magyarázatomat, ami akár napestéig is eltarthat, ha nem figyelek oda magamra. – Vagy senki se, vagy mindenki. Miért pont én? Miért lennék más? Több ezer hozzám hasonló gyerek született kevesebb érzékszervvel, akik szintén megérdemelnének egy teljes életet. Tehát nem, nem fogadnám el. Még akkor sem, ha az összes értékemet oda kéne adnom cserébe. – napokat, sőt heteket forgolódtam az ágyban, mert nem tudtam választ találni a kérdéseimre. Olyan sokan vannak, sőt a nagy része még nálam is rosszabb környezetben nevelkedett fel. Nekem legalább ott volt Abby. Valamelyest rendes életem volt, suliba is bejártam néha, és legalább az egyik kezemet használhattam, hogy összeszámoljam a barátaimat. Nem volt túl sok, de sose akartam többet. Örültem, hogy legalább élhetek. Mégis – a sors egy olyan ajándékot adott nekem, amivel még mai napig nem bírtam megbirkózni.
- Miért olyan fontos ez? Amúgy meg, ha emlékeznénk, nem gondolod, hogy már tucatszámra vásárolhatnánk meg a hátrányos helyzetűek a sarki boltban a gyógymódot? – próbáltam nem túl gúnyos lenni, de őszintén szólva nem tehettem sok mindent. Ha valaki arról az estéről kérdezősködik, mintha egyszerűen átkapcsolnék, és rögtön védekezni kezdek a magam igen furcsa módján. Vagyis annyira nem furcsa, hiszen sok ember lesz bunkó, mikor valaki – éppenséggel egy igen helyes valaki, eddig nagyon megnyerő dumával – olyanban üti az orrát, ami a gyengeségeiről árulkodik.

♢ 615 ♢ waiting for superman ♢ mibe ütöd az orrod? ♢

Az üres fecsegés nem jelent semmit, azon kívül, hogy egyik fél sem tudja mit mondjon, ami tényleg érdekfeszítő, így mind ketten olyan dolgokról kezdenek el beszélgetni, ami egyikük lelki világát sem tükrözi. Mert ilyen ez az emberi gondolkodás, ami nincs kimondva, az nem fáj, nem létezik.
Gondolkoztam már rajta többször is, hogy lehúzom a kapcsolómat, hogy ne kelljen ilyen érzésekkel foglalkozzak, de Marcel-nek valahogy mindig sikerült lebeszélnie róla. Nem tudom miért szeretné annyira, ha maradna egy emberi oldalam is. Lehet csak fél, hogy elfordulnék tőle, és annyi munkája kárba veszne velem. Nem hibáztatom... majdhogy nem tökéletes példány vagyok. De van egy hibám, egy olyan ami most lélegzik, és két lábon jár. Ebben a pillanatban egy White Mocha-t rendel, és olyan ártatlanul viselkedik, hogy nem tudom megtenni azt, amire Marcel most utasítana. Ezzel a csodás gyógyulásával túl sok figyelmet vont magára, mert én hülye voltam, és nem gondolkodtam előre. Mentem a fejem után, mert egy ártatlan lány bajban volt, én pedig épp arra jártam. Szerencse, hogy annyi eszem volt, hogy megigéztem, így most nem sejt semmit. Nem sejti milyen alattomos szándékaim vannak.
Azt akarom, hogy megbízzon bennem, hogy közel érezzen magához, és akkor majd kiszimatolom, hogy mennyire élet képes, mennyire belevaló. Ha az én vérem által lett a hallása tökéletes, akkor tudnom kell, hogy megérdemli-e ezt az életet amit adtam neki, vagy vegyem el azt ami az enyém, és egy kicsivel még többet is talán?   - Azt mondtam neki, hogy ha nem megy el, éjszaka elrabolja a tündér keresztanya, és hintót varázsol belőle.  - apró mosoly kerekedett ki a szám szélén miközben rámutattam egy tetszőleges kávéra az itallapon. Annyira nem vagyok koffein függő, többre becsülök egy jó Whiskey-t, de egy bárba elmenni ismeretségünk első tíz percében talán túlzás lenne. - Az úriemberek kifizetik a partnerük kávéját nem? Ez esetben engedd meg... - huh, csak legyen nálam egy kis pénz, még ha apró akkor is.
A hátsó zsebemben kezdek el kutakodni, mert mindent oda pakolok ami kellhet. Általában nem járkálok dollárkákkal magamnál, de most Isten is velem volt reggel, amikor elraktam egy tízest.
A pultra raktam és az aprót nem kértem vissza. Minek nekem?
Vért nem lehet kapni a piacon se a sarki boltba, úgyhogy passzolom az ilyesmiket. - Leülhetnénk? - alig két lépésnyi távolságra volt egy szabad asztal, két székkel. Mintha nekünk rakták volna azt oda, úgy csalogattak maguk felé.
Nem tétováztam, egyből helyet foglaltam a kissé keskeny asztalka jobbján. A poharamban gőzölgő kávét nem szívesen iszom meg, de amit muszáj, azt muszáj. Egyenlőre viszont pihenő pályára rakom oda oldalra.  - Szerinted megérdemled? Ha újra kezdhetnéd és valaki azt mondaná, hogy visszaadja a hallásod, és semmit nem kér cserébe elfogadnád? - kérdőn néztem fel rá. Egy belső ingert érzek ami arra ösztönöz, hogy elvegyem azt ami az enyém. Kell, nekem kell Chan, és bármire képes vagyok, hogy megszerezzem. - Emlékszel arra az estére, amikor megtámadtak? - trükkös kérdés... erre biztos felkapja a fejét. Nekem pedig ez kell most, figyelem.

you can be my hero.

Végül beláttam, hogy felesleges ennyit strapálnom magam a dolgon. Lehet, mégis előfordulnak néha csodák, amikor a magamfajta különcök is felkeltik egy srác figyelmét. Tizenhét éves vagyok, és a suliban talán én vagyok az egyetlen lány, aki nem rágja le tövig a körmeit, mert nincs partnere a tavaszi bálra. Nem érdeklődöm a randizás iránt sem különösebben, nem álmodozom nagy, hetedhét országra szóló lagziról se, és tökéletesen elégedett vagyok ha csak a TV-ben láthatom a szexi felsőtesttel megáldott férfiakat. Ez sokkal egyszerűbb megoldás, mint húsz éves korom előtt mély depresszióba esni egy idióta fiú miatt, és állandóan azon aggódni, hogy vajon nincs e valami baj velem, hogy senki sem vesz észre. Na jó, az utóbbi bűnt néha elkövetem, de azért próbálom megszilárdítani az elveimet amennyire csak képes vagyok rá. Eddig egész jól haladtam, viszont most mintha kicserélték volna az elkötelezett feminista gondolataimat, csöpögős rózsaszín bárányfelhőkre, amiket egyszerűen nem tudok odébb terelni. Szégyelld magad Maksim Kingsley, szégyelld magad!
- Touche. – sóhajtom lemondóan, hiszen erre már tényleg nem tudok rá kontrázni. Én a helyébe már elhúztam volna a csíkot, de ha tényleg kitart amellett az elkötelezése mellett, hogy meg akarja ismerni szegény és elbaltázott személyemet, hát hajrá. Nehogy már pont emiatt ellenkezzek.
Mondjuk az meglep, hogy még nem találkoztunk. Nem tűnik turistának, pedig a környéken élő fiatalok nagy részét ismerem – persze, nagyjából csak látásból. Anno még a gimi első évében Georgina Flint lassan, és részletesen mindent megpróbált elmagyarázni a tizenévesek közötti hierarchia rendszerről. Jó, bevallom nem koncentráltam annyira, mint kellett volna, de amennyit mutogatott, és rajzolt a jegyzetfüzetébe, hogy akaratlanul is megjegyeztem egy csomó dolgot. A sulinkban szokásos menők és lúzerek felosztáson belül ott vannak az emósok, a stréberek, a pompon lányok, a diákszövetségiek – akik meglepően nem éppen a legnépszerűbbek, pedig az ember azt hinné, hogy az elnök embereit jobban tisztelik - és persze a színjátszósok meg a suli újságiak. Az utolsó kettő igazából eléggé semleges párt. Azok a mázlisták.
Aztán ott van a rivális suli, a város másik felében. Igazából csak a meccseken, vagy egy két versenyen látjuk őket, leszámítva az olyan bálokat mikor páran onnan találnak maguknak partnert. De ez elég ritka eset, tekintve, hogy a versenyzés nálunk mindig is komoly dolog volt. A múlt évben Katy Howard randizni kezdett egy sráccal, aki nem hozzánk járt, és elég csúnyán kiutálták őt a szurkolólányok közül. És még akkor finoman fogalmaztam. Ezek után nem meglepő, hogy ebben az évben már nem hozzánk jár a csaj. Tisztára kegyetlenek ezek a mai fiatalok.
A lényeg viszont az, hogy Maksimot egyik „csoportba” se tudnám sorolni. Elsőre azt mondanám, hogy talán egy évvel lehet idősebb nálam, de ki tudja, lehet, hogy igazából már az egyetemista lányokkal élvezi a szabad életet. Irigylem. Személy szerint én alig várom már, hogy végre leérettségizzek.
Még válaszolni se volt időm, mikor elindult a másik irányban, mint valami felbőszült vad, akinek megsértették a tulajdonát. Nem mintha nem imponálna a dolog… Kit akarok hülyíteni, ez őrjítően bejön. Még egy idétlen vigyor is kiült a képemre, amíg vártam, hogy visszatérjen, és bár ilyen távolságból nem tudtam volna megmondani, hogy mégis miről beszélgetnek – pedig ha valamiben, hát szájról olvasásban igazán jó vagyok – az egyértelműen látszott, hogy attól függetlenül, hogy a másik tag valószínűleg kihasználja az éves bérletét a kondiba, nem nagyon vág vissza a fenyegetésekre (?). Hű. Úgy értem, azta.
- Mégis mit mondtál neki, amitől ennyire… no tudod – idétlenül kezdtem el mutogatni a kezemmel, mint egy retardált fóka, mert az istenért nem akart eszembe jutni, azaz istenverte szó. Remélem, nem kezd el csuklani a fenti nagy fickó, csak mert annyiszor emlegettem már ma. – betoji arcot vágott? – valószínűleg ennél jobb szót úgyse találtam volna a izomállat arckifejezésének leírására.
Gyorsan leolvadt a mosoly az arcomról, mikor hirtelen véget ért a tündérmesém. Hát persze, hogy megismer. De legalább rendes volt, hogy nem támadott le rögtön a dologgal, és végül is hagyta, hogy én hozzam elő a dolgot, hogy aztán engem emésszen el a bűntudat. Ügyes. De még mennyire hogy az. Szinte már büszkeséggel tölt el a ravaszsága. – De. Én vagyok az. – sóhajtottam végül, ahogy áthaladtunk az úttesten a kávézó felé. – Nagy kérés lenne, hogy inkább hanyagoljuk a témát? Mert akkor megint úgy fogom magam érezni, mint a legutóbbi interjún, amikor a férfi konkrétan arra próbált utalni, hogy évekig kamuztam a süketséget, hogy később hírnevet szerezzek. – ahogy újra eszembe jutott az a pofátlan seggfej, szinte fújtatni támadt kedvem, hogy levezessem a dühöm. De így inkább csak egy lesajnáló szemforgatást pazaroltam Mr. Én Mindent Tudni Akarok Rólad Még Ha Te Nem Is Osztasz Meg Mindent Velem uraságra. Tisztába vagyok vele, hogy a nevén még egy kicsit csiszolnom kéne.
- Azt ne mond, hogy még udvarias is vagy, mert akkor komolyan el kell gondolkodnom rajta, hogy nem csak az őrültségem egyik képzelt hallucinációja vagy e. Azt pedig nem bírnám elviselni. – próbáltam elviccelni a dolgot, ahogy a pulthoz léptünk és megéreztem a koffein mámorító és összetéveszthetetlen illatát. Vagy lehet, hogy ez csupán a légfrissítő? – Bár, ha jobban belegondolok, ekkora fantáziám még nekem  sem lehet. – jegyeztem meg kissé halkabban, csak úgy magamnak. Fene egye az, ami a szívemen, az a számon szokásomat. Lassan tényleg cipzárt kéne varratnom a számra, mert ezzel az őszinteségemmel lehet, hogy a végén még a komoly bajba kerülök. Nem mintha az első alkalom lenne.
- Egy White Mocha lesz, tejszínhabbal. – mosolyogtam rá a pincérre. – Ó, és kérhetnék a tetejére egy kis fahéjat is? – a nagynéném már kiskorom óta mindig rakott egy kicsit a kakaómba, így hozzászoktam az ízéhez. Mint egy gyereknek, úgy csillant fel a szemem mikor a srác csak bólintott a rendelésemre. Hát most mit tehetnék? Lélekben mindannyian többé-kevésbé gyerekek maradunk. Én pedig mindig is a többé részhez tartoztam.

♢ 931 ♢ unconditionally ♢ esküszöm, a következő izgibb lesz ♢

you can be my hero.

Csak most esik le, hogy miért éreztem olyan furcsán magam az egész beszélgetés alatt. Mert a srác idegenként kezelt. Ami pedig elég ritka dolog lett azóta, hogy a csodálatos gyógyulásom napvilágot látott, és a hírekből kifogyott sajtó lecsapott a városban történt megmagyarázhatatlan történetre. Még interjúkat is kellett adnom, mivel akkoriban kissé összegyűltek a kifizetetlen számlák, így nem jött rosszul egy kis plusz pénz, amit az egész hírverésből kaptam. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy egy jó marketingessel a dupláját is kiszedhettem volna azokból a keselyűkből, de már annak is hálát adok, hogy lassan lekoptak rólam. Hé, az elmúlt egy hónapban még a pletykalapok aprócikkei között se kapott helyett, például olyan címekkel, hogy „Mit tervez a gimnázium után, a hallását visszaszerző lány?”. Tiszta röhej mondjuk, hogy ilyeneket tényleg kiadnak.
A srácok pedig persze bepróbálkoztak, mikor meglátták, hogy a gyógyulásom mekkora reflektorfényt kap, de sose voltam az a fajta lány, aki kihasznál egy ilyen alkalmat, hogy belemenjen egy kamukapcsolatba. Így mikor már a hírem lecsengett, randi meghívásokat is egyre ritkábban kaptam. Nem mintha bánnám. Sőt. Legalább az óta az életem is egyre jobban hasonlít a normálishoz.
De most itt ez a srác, aki vagy nem nézett TV-t a múlt évben, vagy tényleg nem ismer meg. Hogy őszinte legyek az előbbi sokkal hihetőbbnek tűnik. Amúgy meg egyáltalán mit akar tőlem? Nincs körülöttem valami aura, ami alapból elriassza az összes normálisfiút? Pedig én azt hittem ez valami velem született adottság. Vagy nem látja rajtam, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok, akit jobb elkerülni? Nem. Úgy tűnik tényleg nem. – Mondjuk inkább úgy, hogy megmentelek egy hibádtól, mert később rájönnél, hogy mennyire, de mennyire rossz döntés velem lógni. – fordultam vissza hozzá, és bár szándékomban állt elhúzni a csíkot amilyen gyorsan csak lehet, nem hagyott rá lehetőséget. Én hülye. Miért vagyok ilyen kíváncsi fajta? Abban a percben amikor elállta az utamat, nem kellett volna mást tennem mint kikerülni és tovább menni a következő villamos állomásig. De nem, én kérdéseket tettem fel, és őszintén tudni akartam rá a válaszokat. Nem mintha nem lenne bennem egy kis öröm, hogy egy ilyen helyes srác is pazarolt rám pár percet az idejéből, de ne álltassuk magunkat. Már kinéztem azt a 33 macskát magamnak, akikkel leélem majd az életemet.
Idegesen kopogtam a jobb lábammal az aszfalton, és észre se vettem, hogy mikor kezdtem el harapdálni az alsó ajkamat. Mindig ez van, ha döntésképtelenség kerít hatalmában. Nem tudom mi bajom van, talán csak a testem hiszi azt, hogy különféle mozdulatokkal elterelheti az agyamat a problémáról, és meggyőzheti a választás elhalasztásáról.
- Komolyan meglep, hogy nem hallottál még rólam. – nevettem fel kissé kínosan, és hátrasimítottam a hajam a fülem mögé. – Nem tudtad? Én vagyok New Orleans csodabogara. – forgattam meg a szemem, és mintha csak a sors nevetne rajtam, pár fiatal haladt el mellettünk, akik kissé ferde szemmel mértek végig, majd mikor majdnem három méterre voltak tőlünk őrült sugdolózásba kezdtek. Őszintén? Már megszoktam.
- De ha még így is áll az ajánlat arra a kávéra... – istenem, mennyire, de mennyire szükségem lenne most egy lattera, mielőtt összeesem. A suli automatájából olyan löttyöt kaptam reggel, hogy csodálkozom, hogy a reggeli a hasamban maradt. – rendkívüli módon szükségem van egy csészényi koffeinre.

♢ 521 ♢ unconditionally ♢ jaj de szar :c ♢

you can be my hero.

- A nyulak megharaphatnak, míg a kalapok nem. - várjunk csak egy töredéknyi szekundumot. Én most komolyan ellenérvet hoztam fel a Fehér Nyúl védelmére? Igazán hozom a formám, ha még azt se tudom szó nélkül hagyni, hogy most az egyszer ne legyen igazam. De ha az ember vagy hatvanszor megnézi a mesét kiskorában, úgy, hogy csak a képek alapján tudja felfogni a dolgokat, lehet hogy egyszerűen szívügyévé válik a mesék védelme, nem? Vagy ezzel is csak magamat álltatom? Előfordult már ezelőtt is mondjuk. Mint ahogy az is, hogy idióta, megmagyarázhatatlan és az egyértelműen orvosi segítségre szoruló gondolataim egyszerűen lebénítottak, mikor egy eléggé helyes srác hirtelen megjelenik előttem az utcán, és úgy bámul rám először szellemet látott volna. Na jó, kit álltatok még sose vett észre normális kinézetű srác, kivéve ha odaálltam elé és jó hangosan magamra nem vontam a figyelmét úgy három másodpercre míg újra a kocsikon és a kocsikon terpeszkedő műcsajokon ábrándozott volna.
Várj, mikor lett hirtelen csend? Mármint ilyen kínos csend?!
- Ééés... gyakran szólítasz le idegen lányokat az utcán, vagy csak ez ilyen spontán tett volt? - billentem kissé oldalra a fejem, és kérdőn felvonom a szemöldököm. Nem tűnik pszichopatának, de nem pont erről híresek az őrültek? Elhihetik a normális emberekkel, hogy minden rendben van velük, és nem szükséges félniük. Vagy azok a szociopaták? Sose tudom eldönteni, hogy melyik melyik.
A legdurvább az egészben, hogy én viszont nem érzem idegennek. Mintha valahonnan ismerném őt, de egyszerűen nem vagyok képes előkeríteni az emléket amihez köthetném az arcot. De a hangjától egyszerre ráz ki a hideg, és nyugtat meg valamiképpen - lehetséges ez egyáltalán? Vagy már tényleg kezdek megőrülni? Mert őszintén szólva, azon lepődnék meg legkevésbé. Egy normális ember nem állna le beszélgetni egy sráccal, akinek a második kérdése rögtön az alap higiéniáját kérdőjelezi meg.
Először nem értem milyen lemezről beszél - ez az átka ha túl sok felesleges gondolattal van megáldva az ember - aztán gyorsan leesik, hogy az enyém keltette fel az érdeklődését. Aztán még ott van az a tény is, hogy rögtön lebecézett, tehát velem együtt a hangom is meglepődött ezért nem pár másodpercig csak bámultam rá furcsán, mire leesett, hogy mondanom kéne valamit.
- Miért mi bajod van a Maksimmal? - újabb kérdés, újabb oldalra billentett fej, mert nekem véletlenül se lehet olyan normális reakcióm ami a többi korombelinek. Nem, én rögtön megkérdőjelezem a srác bizalmasságát, és előjön a pszichológus énem, - apropó, de rá kattantam a pszicho előtagra - aki mindenben valami értelmet vagy régi sérelmet keres. Ismétlem, már rég elfogadtam, hogy velem valami baj van, és félregyártott áruja vagyok a modern 21. századnak. De az mondjuk bennem is megvan, hogyha valaki olyan kérdést tesz fel ami az életem kínos területére téved rögtön menekülésbe kapcsolok. A kapcsolatom a zenével pedig egy olyan pont, ami valószínűleg mindig is kényelmetlenül fog érinteni, hiszen kapcsolódik hozzá a hallásom is. Nincs kedvem megint szembesülni azzal a bizonyos tekintettel, mikor leesik neki, hogy igazából egy megmagyarázatlan csodabogár vagyok. Utálom azt pillantást - úgy néznek rám, mintha nem is ember lennék.
- Nem igazán volt időm régebben zenét hallgatni... - szólalok meg kissé halkabban, és kissé zavartabban. Én pedig tényleg elhittem, hogy ez a helyzet nem lehet már ennél kínosabb. - Bocs, de nekem most, szóval... me-mennem kell. - egy gyáva nyuszi vagyok, aki el fog futni a kellemetlenségek elől. Most már ugye határozottan kijelenthetjük, hogy én vagyok a föld legnagyobb káosza? Szerintem elég sok bizonyítok szedtem össze a bűnösségem mellett.

♢ 566 ♢ unconditionally ♢ csók crézi cháni ♢

you can be my hero.

A végzős év szívás. Nem elég, hogy minden tanár a vizsgákkal ijesztget, és a tételek lassan kész hegyrendszert alkotnak az asztalomon, még mindig nem tudom, mit akarok kezdeni az életemmel. Mármint, hahó, majdnem tizenhat évig volt teljesen süket, és most alig egy év alatt kéne meglelnem azt, amire a többieknek majdnem fél életünk volt? Jó, ha a szókincsemet ki tudtam annyira fejleszteni, hogy épelméjűnek tűnjek egy közönséges társalgás során. Mégis honnan a fenéből kéne tudnom, hogy a jog, a közgazdász, vagy mit tudom, én a képzőművészeti szak segít majd elhelyezkedni a jövőben? És akkor még a közösségi életemről nem is beszéltünk; ha keresnéd, valahol a béka segge alatt biztos megtalálod. Ki hitte volna, hogy ha egy nyomorék megmagyarázhatatlan módon jön rendbe, az nem kövezi ki nem az utat a töretlen népszerűségig? Így most csak annyi változott, hogy fogyatékos helyett, én vagyok, a furcsa csaj. Mondanom se kell, hogy nem az én asztalomnál ülnek legtöbben az ebédnél.
Így nem meglepő, hogy minden héten az a kedvenc részem, mikor pénteken vége van az utolsó órának is, én pedig két és fél napra teljesen szabad vagyok, és nem kell elviselnem az iskolatársaim kritikus pillantását. Komolyan mondom, Bree Scottland lassan képes lesz lyukat égetni belém a folytonos méregetésével.
Mint mindig, most is a zeneboltba kezdek. Drew már régi barátként int, mikor benyitok hozzá, de mivel épp egy vásárlót szolgál ki – aki minimum egy közszemléleti sértést követ el ezzel a szoknyával – csak hátramegyek, és feltúrom a jazz lemezekek. Az ember azt hinné, hogy az én korombeliek egyszerűen megőrülnek az ilyesfajta zenétől, és ha nincs egy dalban minimum tíz másodperc robotzene, az már totál retró. Engem viszont az őrületbe kerget ez a 21. századi stílus. Akármennyire is csodás a gyógyulásom, komolyan aggódok érte, hogy ezek a hangok képesek lennének újra megsüketíteni.
- Szerintem Caro Emerald is tetszene neked. - hallom meg Drew hangját a hátam mögül, de nem tekintek fel a válogatásból.
- Mennyire viszik a tinédzserek? – kérdezem továbbra is a borítókat nézegetve, áttérve az egyik sorról a másikra, hátha ott találok valamit ami megragadja majd az érdeklődésemet. A drága eladó már azóta próbál nekem ajánlani zenéket, amióta először betértem a  boltba, de mivel a zenei ízlésem meghatározatlan, nincs egyszerű dolga. Annyi biztos, hogy nem kedvelem az új stílusú zenéket, viszont a popba is vannak olyan számok amiktől megjön a  ritmusérzékem, viszont a klasszikus zenékben is akad ami az őrületbe kerget.
- Eladtam már párat a diplomata kölyköknek, meg a városi zenekarnak is. De amúgy halott áru. - ennyi elég is nekem, gyors kiválasztom a legszimpatikusabb lemezt és a előtúrom a táskámból a pénztárcám. Abby szerint lassan saját üzletet nyithatok, ugyanis az elmúlt évben elég jelentős CD gyűjteményre tettem szert, leginkább az ő által kapott támogatásból. Nem mintha nem hallgatnám mostanában sokkal gyakrabban, hogy vissza kéne fognom magam az állandó költekezésbe, de hé - addig örüljön míg nem fűre költöm a tőle kapott zöldhasúakat.
Miután kilépek az üzletből, mérlegelem a következő lehetőségeimet. Vagy hazamegyek, és a délutánom nagy részét latin szappanoperák társaságában töltöm - amik meglepően felcsigázzák a kíváncsiságodat ha töretlenül megnézel belőlük két részt, és kit érdekel, hogy fogalmad sincs, hogy Alejandro menyasszonya hogy lett hirtelen a férfi féltestvére - vagy pedig addig bóklászom a francia negyedben, míg elegem nem lesz a turisták tömegéből.
Igazából azt terveztem, hogy felállítok a fejemben egy kész pro és kontra listát, amikor hirtelen egy srác jelent meg mellettem. Nem is ez volt benne a furcsa - mármint persze, ez is elég furcsa volt, hiszen a korombeli fiúk legtöbbször csak nekem jönnek ha nem férnek el a járdán - hanem, hogy elég érdekes ábrázattal mért végig. Mintha valami szellemet látott volna.
Gyanakodva húztam össze a szemöldököm. Ne már. Megint egy zizis?
- Nem igazán. Most szabadultam Csodaországból, de a Fehér Nyúl bármikor visszajöhet értem szóval... - sóhajtottam drámaian, de a következő kérdésére még az én szavam is elállt. Elég sok felszedős dumát hallottal már, de esküszöm ez mindet veri.
- Chantal. - válaszolom kissé tétován, mivel őszintén szólva a srác nem tűnt éppen százasnak. Mondjuk ez elég nagy képmutatás tőlem, hiszen pont egy olyan lány mondja ezt, aki beképzeli magának hogy valami mágikus módon szabadították meg a némaság átkától.
♢ 689 ♢ unconditionally ♢ azért remélem elmegy ♢