Alig tudtam felfogni, hogy mi folyik körülöttem. Alig pár perccel ezelőtt meg voltam arról győződve, hogy ma elhalálozok, és soha többé nem térhetek vissza. Vége, ennyi, meghaltam.
De nem így történt.. Hála Stefan-nak a halál széléjéről visszarángatott, és megmentette az életemet. Hányszor tette már meg ezt? A saját életét veszélybe sodorta, s előtérbe helyezte a sajátomat? Nem tudom neki elégszer megköszönni, meghálálni. Sírni volt kedvem, kiadni magamból a fájdalmat, és az ijedséget. Rettegtem, s még a mai napig is félek Anna-tól. Egyedül a saját házamba fogom magamat biztonságban érezni, ahova nem teheti be a lábát.
Szorosabban magához vont, egy kicsit még mindig érzékeny voltam az érintésekre, de már sokkal jobban voltam. Fejemet a mellkasára hajtottam, és heves szívdobogásának ütemét hallgattam. Ujjaink összefonódtak, és nem engedték el a másikat. Szükségem volt rá, nem akartam őt elengedni. A régi, közös, boldog pillanataink leperegtek a szemeim előtt, és melegséggel töltött el. Jó volt nosztalgiázni, emlékeztet arra, hogy mennyire szerettem - szeretem - őt.
- Soha nem fogsz engem elveszíteni.. - súgtam, és lágyan megszorítottam a kezét. - De ne beszéljünk az előbb történtekről. El akarom felejteni. - rázott ki a hideg. Tényleg így gondoltam, nem akarok emlékezni rá, a pillanatra.. amikor ízelítőt kaptam a halálból, s majdnem magával ragadott.
Letekintettem a vérben ázó ruhámra, és elkapott a rosszullét. De ekkor jöttem rá. Készültem erre az estére, tudtam, hogy fog velem valami baj történni. Biztos voltam benne, hogy nem fogom ezt az éjszakát gondmentesen túlélni, tehát van egy váltóruha a szekrényemben.
- Mielőtt felajánlanád, hogy hazaviszel.. - haraptam el a mondatomat, majd erőt vettem. - maradni szeretnék. - fújtam ki a levegőt, és reméltem, hogy ő is így dönt. Úgyis a bálon még csak úgyis egyszer táncoltam, és fiatal még az este.

Hirtelen a Wickery híd egyik oldalán találtam magamat. Ide-oda forgolódtam, és csak egy retina égető fényt tudtam kivenni, semmi mást. Mintha ez lenne az egyedüli fényforrás. Kezemmel eltakartam, és csak egy kis résnyi látást hagytam meg magamnak. Pár fájdalmas pillantás után már nem volt olyan kellemetlen. A szüleimet pillantottam meg, Jenna és Alaric-kal együtt. Mit keresnek a híd túlsó oldalán? Elkezdtem feléjük sétálni, mindannyiuk mosolyogtak. De Rick mit keres velük? Hol vagyok? Élek még egyáltalán, vagy a halál ilyen békés lenne? Hirtelen a lábaim, mintha a földbe gyökereztek volna, és nem tudtam tovább haladni. Az anyukám arcára egy aggódott kifejezés ülepedett ki. Hirtelen távolodni kezdtek tőlem, próbáltam utánuk kiabálni, de még magam se hallottam a saját hangomat.

Vas ízű, folyékony dolgot véltem az ajkamban, mely lassan lecsordult a nyelőcsövemen, hatalmas erővel felruházva. Minden egyes cseppnél egyre erősebben érzem magam, először a lábujjaimat, majd már a kezemet is tudtam mozgatni. Nagy nehezen kinyitottam a szememet. Eleinte csak pislogtam, s megvártam míg a homályosból kikörvonalazódik minden. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és mi történt, de szívtam továbbra is a fura nedűt. Majd minden világossá vált. Az emlékképek újra lepörögtek a szemeim előtt, és Stefan-t pillantottam meg. Kezeimmel nagy nehezen megtaláltam a csuklóját, és jeleztem neki, hogy végeztem. Megtöröltem az ajkamat, és a kezét szorongattam.
- Stefan.. mi történt? - kérdeztem aggodalommal teli hangnemben. Csak a csörömpölésre emlékszek, és a hatalmas égető fájdalomra. Letekintettem a ruhámra, és a szívemnél a legsötétebb az anyag, és lyukak vannak belefúrva. A szívem.. Hirtelen odakaptam a kezemet, de megnyugodtam mikor dobogott. De.. ittam.. vért...
- Meghaltam? - tettem fel egy újabb kérdést, de immár belereszketett az egész testem. Nem, nem válok vámpírrá! Inkább választom a halált, de abban biztos vagyok, hogy én soha nem akarok egy fenevad lenni, aki az emberek életeit veszi el.

The Doppelgänger & Anna

Elena megtört zihálása egybeolvadt szívének folyamatosan lelassuló dobogásával, megfeszült mellkasa alatt pedig éles karmaimmal összeszorítottam tüdőverőerének végét, ezzel elállítva vérének megfelelő áramlását. Miközben csontos ujjaim körülfonták a vértől duzzadt eret, eltűnődtem azon, hogy milyen érzés lehet az, amikor a szívünk kinyögi az utolsó, végzetes dobbanását, majd lebénítva az összes többi, életért rostokoló szervünket, felelősség nélkül, egyszerűen csak leáll. Hiába okoz az élet néha mérhetetlen fájdalmat a szívnek, a legvégén úgy is ez a vértől tocsogó, ritmusosan megduzzadó húsdarab dönt nyomorult sorsunk felől. Vajon az én csontos erekkel behálózott szívem hogyan fog dönteni majd?
Mindig is optimista voltam a jövőmet illetően, de az utóbbi két hónapban sikerült elveszítenem az önbizalmamat. Voltaképpen az, hogy a hasonmásra támadtam, teljesen spontán, hirtelen történő cselekedet volt, s nem előre megfontolt. A tervem az volt, hogy cinikusan végig táncolom majd az estét, elbúcsúztatva a halhatatlanságomat, s aztán a lehető legnagyobb magabiztossággal a színpad közepére állok, s szó szerint színt vallok minden olyan természetfölötti jelenségről, ami valaha megfordult, vagy még mindig itt van a környezetünkben. Tisztában voltam azzal, hogy milyen következményeket fog maga után vonni ez az őrült cselekedet, de a vele járó izgalom elfeledtette velem a kételyeket. Elvégre, épp egy ilyen halálos meglepetéssel volnék képes visszacsalogatni a hamuvá vált önbizalmamat. Végtére is, a hasonmás meggyilkolásával ezerszer akkora botrányt keltek majd, mint egy csekély bejelentéssel.
Még utoljára magamba szívtam vérének mézédes illatát, majd készültem kezemmel kicsavarni a szívét, mire Stefan irritáló hangja megtörte a mosdóban uralkodó, gyötrelmes szívverés csöndjét, s kezem kiszakadt Elena testéből, majd a földre zuhantam. Feldúltan álltam fel a földről, alig két lépésnyire a szánalmas, és nevetséges Stefan-tól, aki kivillantott szemfogaival megpróbált elüldözni.
- Ostoba - förmedtem rá dühösen, miközben felé suhantam, és a hófehérre festett falhoz szorítottam. Szemeimet lehunytam, fejemmel pedig annyira közel hajoltam hozzá, hogy ajkaimmal már övéit súroltam. Eközben, a hasonmás a földre zuhant, s izzadt testével az életéért kapálódzott. Erősen Stefan vállába kapaszkodtam, de képtelen voltam szívéért nyúlni. Szemhéjaim felpattantak, s miután ellöktem a feldühödött vámpírt magamtól, kisuhantam az ajtón. Így belegondolva, nem is érdekelt, hogy mi fog történni velük, hisz pusztán a bűnhődés édes gondolata cikázott a fejemben, várva, hogy eljöjjön a már megérdemelt, igaz halál. Viszont, jól tudom, hogy még az sem lenne elég, s még akkor sem lenne igaz a halálom, ha a szívem kitépődne a helyéről. Talán erre születtem. Halhatatlan, gyötrelmes bűnhődésre.

// Részemről vége.

Talán meg kéne tanulnom, hogy bizonyos esetekben jobb, ha csukva tartom a számat, és egy árva szó sem csúszik ki formás ajkaimon. Talán kevesebb bajba sodornám saját magamat, illetve szeretteimet. De csak sorolom a talán-okat, mert ha jobban belegondolunk.. ezt sosem fogom megvalósítani. Kiállok az igazság mellett, és nem tűröm el, ha valaki próbál engem kényszeríteni, hogy mellette döntsek. Nem. Önálló ember vagyok, önálló döntésekkel. Senki nem befolyásolhat engem.
Miután válasszal szolgáltam neki, egy másodperc se telt el, magához ragadott, és erősen megmarkolta a hajamat. Felkiáltottam fájdalmamban, és a húsomba martam a saját körmeimet automatikusan. Szaporán vettem a levegőt, és a következő pillanatban szilánkokat hallottam, melyek csörgedeznek, mikor a padlóra estek. És akkor csapott meg az eltűrhetetlen fájdalom, melyet nem tudtam leállítani. Szédültem, minden homályossá vált körülöttem, és szinte már a fájdalmat sem éreztem. Egy láthatatlan cérnába kapaszkodtam, mely az életet képviseli. Megragadtam, és amíg nem engedem el, addig élek. Ha kicsusszan a markolásom közül, egy választásom maradt hátra. Vagyis.. egy lehetőségem. A halál.
Szenvedtem, küszködtem minden egyes lélegzetvételért, de már közel voltam a feladáshoz. Minden könnyű lenne, és nem kéne harcolnom. Ő győzne, megkapná azt, amit mindig is akart. A hatalmat. De nem tudja, hogy mi jár azzal, ha engem megöl. Klaus bosszúja, és addig nem fog leállni, míg életét nem veszi el.
Ajkaim egy kis résre nyitódtak, mikor egy hatalmasabb fájdalom hasított belém. Az utolsó levegőt kifújtam, és a cérna kicsúszott a kezem alól, és az életemet is magával vitte.

A lány eszméletét vesztette, és lábai már nem tartották őt. Egyedül Anna Petrova fogta, a derekánál. Hegyes körmeivel szívét markolta meg, s épp készült kirántani, ezáltal véget vetve a Hasonmás életének. De még mielőtt a lány ténylegesen meghalt volna, egy újabb lény csatlakozott hozzájuk. A híres Stefan Salvatore, avagy a Hasfelmetsző. Egyből félrelökte a nőt, és Elena a földre zuhant. A szívdobogása másodpercről másodpercre lassul, és egyre gyengébben ver. Még van remény a megmentésére, de az is idők kérdése. Sikerül őt időben megmenteni, vagy tragédiával fog végződni az este?

The Doppelgänger & Anna

Meglepett a tény, hogy Elena valóban ennyire tiszta. Szegény pára nem is sejti, hogy mekkora erő lakozik benne. Olyan erő, amivel képes lenne szembeszállni akár velem, akár egy sokkal idősebb vámpírral. Ugyan, megkérdőjelezhetetlen, hogy alul maradna az összeütközésben, de ott van az a bizonyos láng, ami azt sugallná neki, hogy igenis küzdött, s nem adta fel. Persze, nem minden Petrova lehet talpraesett, de eddig csak három válhatott különlegessé, és egyben jelentőssé.
- Úgy mondod ezt, mintha - kezdtem bele, de a mondat közepére elakadt a szavam. Annak ellenére, hogy több, mint hétszáz évet tudhatok magam mögött, még mindig nem sikerült átvennem az undorító, számomra érthetetlen modern szavakat - valamiféle tömeggyártmány volnál - tettem hozzá végül, miután megtaláltam a megfelelő szót, majd oldalra billentve a fejemet, ismételten végigmértem a lányt.
Számomra szépsége már magától értetődő, ahogy akaratossága is. Viszont, mindig megpróbálom áltatni magamat azzal, hogy a hasonmások csupán vértasakként szolgálnak, s azon kívül, hogy édes fivéreket fordítsanak egymás ellen, semmire sem jók. Az igazság az, hogy egyszerű -, de nagyszerű - Petrova leszármazottként én sem vagyok különb, mint Tatiana, vagy Katerina. Egyrészt, mielőtt a sötétség magába fogadott volna, a mérhetetlen alázatosság és szemérmetesség egyvelege jellemzett leginkább, de mindig is volt bennem valami, ami visszataszította az embereket. Mára már bátran kijelenthetjük, hogy bájos külsőm mögött démoni gonoszság lakozott. Úgy vélem, ez öröklődött, hisz ahogy a szóbeszéd tartja, Tatiana is szeplőtlen volt egy ideig, s Katerina sem született velejéig gonosznak. Összességében tehát, a kérdés az, hogy Elena melyikükhöz hasonlít jobban, vagy hasonlít-e egyáltalán az említett elődjeire?
Meg kell hagyni, a kellő arrogancia benne is megtalálható, hisz játszi könnyedséggel hajolt felém. Közvetlen közelségétől bőrünk már-már összeért, tekintetünk pedig teljesen a másikéba olvadt. Ajkaim szélét újabb mosolyra görbítettem, miután végre kinyögte az elutasító válaszát. Mi tagadás, nem vártam többet, vagy jobbat tőle, hisz ahogy azt már említettem, még túl gyönge, és ostoba ahhoz, hogy felfogja, mekkora erő birtokában van.
Miután határozottan, a maga módján elmondta az utasítását, testét hirtelen megragadtam, de már lekonyult ajkakkal, és vérben úszó szemekkel pillantottam rá. Amíg bal kezemmel a derekát szorítottam, a jobbal a hajába markoltam, oldalra húzva a fejét.
- Vigyázz, mit kívánsz! - Hajoltam fülei fölé. Hangom rosszmájúan csengett, mialatt fejét játszva többször is a tükörbe vertem, aminek szilánkjai röpködni kezdtek a levegőben. Kezem lassan hátára kúszott, végigkarmolva azt. Abban az esetben, ha karmaimmal áthatolok bőrén, s kihúzom a gerincét, garantáltan meghal, jobb esetben pedig egy életre lebénul.
Könnyedén megfordítottam elgyengült testét, majd mellkasára böktem. Kecses nyaka még mindig vérzett, így alig tudtam visszafogni magam, hogy ne harapjam át a torkát.
Kéjesen ajkaimba haraptam, s szemfogaim ismét megnyúltak. Fölé hajolván, nyelvemmel aberrált módon nyaltam le a vérző nyakát. Ennek folyamán, körmeimet mellkasába véstem, s egy hirtelen jött, intenzív mozdulattal szívéért nyúltam, kezem közt enyhén összeszorítva azt. Végül is, az imént azt kérte, hogy felejtsük el a történteket. Nos, ha meghal, biztosan feledésbe merül minden, ami az elmúlt tizenöt percben történt vele.

Félelem és bátorság. Eme két érzés vitatkozik egymással, és nem tudnak közös döntőre jutni. Marcangolnak, húzogatnak hol az egyik oldalra, hol a másikra. Még én sem tudok döntést hozni, és mindannyian tudjuk, hogy ehhez tényleg nincs tehetségem. Egyszerűen képtelen vagyok a választásra, mert ha őt választom, a másikat elveszítem, és csalódni fog bennem. De ha ellenkezőleg, akkor ugyanaz fog történni. Várjunk.. még mindig a félelemnél és a bátorságnál tartunk? Nem hiszem..
Az égető fájdalom visszatért a nyakamba, és percről percre egyre gyengébbnek érzem magamat. Térdeim remegnek, alig várják már, hogy feladják a küzdelmet, és végre a kemény földre borulhassak. Ruhám válla tele lett vérfoltokkal a krém szín helyett, bíbor pompázott. Nem értettem, hogy mit akar mondani nekem. Próbáltam mélyebben belegondolni a dolgokba, de még így se jutottam semmire.
- Csak egy hasonmás vagyok, nem tudnék ellened semmit se tenni. De nem is óhajtok. - ráztam meg a fejemet, de abban a pillanatban megbántam, hogy ezt megtettem. Egy másodpercre elfeledkeztem a sebről, és most még jobban áramlott ki belőle a vér. Erősebben préseltem rá a tenyeremet, és halkan felsziszegtem a fájdalomtól. Én nem tudok ellene semmit se tenni, nem vagyok megáldva természetfeletti erőkkel. De, ha ezt túlélem, biztos vagyok benne, hogy meg fogják bosszulni. Akár Klaus ráküldi a hibridjeit, akár Damon, s Stefan. Bár, az utóbbiakat megakadályoznám.
Hirtelen előttem teremt, kezemet lefogva, és a csuklóját felém nyújtva. Jobban megvizsgáltam vékony, kis karját. A vöröslő vér lassan csurgott le róla, felkavarva a gyomromat. Ha beadom a derekamat, és csak egy kortyot iszok - annyi elég - ő nyer. Viszont, beforrna a sebem, és nem kéne azon aggódnom, hogy túl sok vért veszítek. De az is benne van a pakliban, hogy sötétebb tervei vannak velem kapcsolatban, és kitekerje a nyakamat, miután ittam a véréből. Nem változhatok vámpírrá. Soha nem fogok én is egy vérszívó pojáca lenni. Inkább a halált választom, ami ez esetben a szenvedés, míg el nem érem a halál szintjét.
Közelebb hajoltam hozzá, de nem a csuklójához, hanem az arcához. Annyira közel, hogy az orrunk majdnem súrolták egymást. Tekintetét lebilincseltem, és nem engedtem el.
- Soha. - súgtam artikulálva. Soha nem fogom a könnyű utat választani. Én is egy ember vagyok, ahogy mindenki más. És szerintem nem mindenki mellett áll egy vámpír, aki felkínálja egy ilyen lehetőséggel.
- Megkaptad, amit akartál. Nem jelentek számodra fenyegetést. Mindkettőnknek jobb lenne, ha ezt magunk mögött tudhatnánk, és elfelejteni ezt az egészet. - pillantottam az ajtóra. Pár percen belül vagy Ő vagy én fogok kisétálni azon az ajtón.

The Doppelgänger & Anna

Kiderült, hogy Elena Gilbert mégsem annyira ostoba, mint amilyennek eddig hittem. Bevallom, apró kérdése elgondolkodtatott, hisz spontán támadtam rá, nyomós ok nélkül. Igazság szerint, Elena közvetlenül tényleg nem ártott nekem, mi több, esélye sem lenne belegondolni az ilyesmivel, de valamilyen furcsa, maró érzés folyamatosan arra késztet, hogy minden erőmmel megpróbáljak véget vetni a nyomorult életének. Itt tűnnek fel a rövid miértek, amikre talán soha nem kapunk kielégítő választ. Viszont, ahogy Elena kérdezte az imént, én is bátran tehetném fel az egymást követő, jogos kérdéseket, például: - miért nem értékelték az odaadó hűségemet? Miért nem vártak rám türelmesen, miközben én szó szerint az életükért rohantam? Miért törték össze a szívemet, s az elmémet is egyszerre? Miért nincs jogom bosszút állni, s miért kérdezik azt folyton, hogy miért?
Ajkaimba haraptam, mire megtaláltam a megfelelő szavakat, amikkel válaszolhatok. - Pontosítok - suttogtam az ajkaim mögül. - Mit tehetnél velem a közeljövőben? - Kérdeztem vissza halkan, egy enyhe sóhaj közepette. Niklaus minden bizonnyal óvakodott tőlem, hisz annak ellenére, hogy a Gilbert lányhoz hasonlóan, látszólag én sem jelentettem rá veszélyt, mindenképp meg volt az esélye annak, hogy egyszer fölülkerekedek majd rajta. Végtére is, megtettem.
Öntudatlanul szívtam magamba a vért, mire Elena kétségbeesett segélykiáltása, és a kezemre mért csapása kizökkentett a gondolataim közül. Elégedetlenül ráztam meg a fejem, miután ellökött magától. Volt mersze ellenszegülni, tehát kétségtelen, hogy benne is ég az híres Petrova láng.
- Ne aggódj, egyszer biztosan oda jutok majd. - Jelentettem ki cinikusan, majd mellé suhantam, és elkaptam a kezét, amit erősen a nyakához szorított. Arcomat belepte az arrogancia, amikor saját karomba haraptam, majd felé nyújtottam azt. - Velem jössz? - Vontam fel a szemöldökömet sejtelmesen, majd közelebb húztam magamhoz. Egy pillanat erejéig még hezitáltam a kérdés közt, hogy az élettel, vagy a halállal okozok-e nagyobb fájdalmat neki, de végül úgy döntöttem, egyelőre hagyom, döntsön Ő.

A reményem kisurrant az ajtón, itt hagyva engem, egyedül. A félelem behálózta az egész testemet. A fejem búbjától, a nagylábujjamig. Ujjaim remegnek, fogaim reszketnek, az adrenalin csak egyre fokozódik bennem, és az agysejtjeim rendkívülien gyorsan működnek. Próbálok kitalálni egy működőképes cselt, mellyel átjárhatok az eszén, és kiszabadulhatok innen. Élve.
Az erején, a mozdulatain, mindenén sikított az, hogy idősebb, nem egy-két éve vámpír, hanem jóval több. És a válasza meg is erősítette, hogy még Katherine-nél is jóval öregebb. Tehát, több, mint 500 éves. Remek. Hogy fog ez nekem sikerülni?
- Mit műveltem veled, amiért ezt érdemeltem ki? - szorítottam kezeimet egy ökölbe, és indulatossággal volt tele a hangom. Életembe soha nem találkoztam vele, és szerintem nem váltottam ki belőle semmilyen negatív érzelmeket, amiért így kéne velem bánnia. Erősen megragadta a nyakláncomat, és felköhögtem. Kapkodtam a levegőért, de nem tudtam, hisz a nyelőcsövemet szorítja ez az átkozott nyaklánc. Kapálódzok a lábaimmal, eközben a kezeimet a falnak támasztottam, és néha belemartam a fájdalomtól. Tekintetemet a neon fénylámpára helyeztem, és próbálkoztam erősen, hogy ne fulladjak meg. Harcoltam a kísértés ellen, miszerint könnyebb lenne, ha egyszerűen abbahagynám a küszködést, és törődjek bele a sorsomba. Nem.. az utolsó cseppnyi erőmet is felfogom használni, a túléléshez.
Kicsit lazított a szorításon, így nyugodtan fellélegeztem, és beszívtam az éltető oxigént. Lehunytam a szememet, de a következő másodpercben rendkívüli fájdalom keletkezett bennem. Az egész testem beleremegett az erős szúrásba, és felkiáltottam. Erősen összeszorítottam a szemeimet, és mindent beleadtam, hogy leszedjem magamról ezt a piócát.
- Segítség! - kiabáltam. - Valaki, mentsen meg! - bárcsak Klaus meghallaná, vagy az egyik hibridje, és megmentene ettől a pszichopatától. Szabad kezemmel megfogtam a kezét, erősen belemélyesztve a körmeimet. Majdnem elájultam az érzéstől, pedig neki próbálok okozni fájdalmat, és lelöktem magamról. Hátráltam, míg végül a mosdóhoz nem ütközött a hátam. Kezemet a nyakamra tapasztottam, hogy elállítsam, lassítsam a vér kiáramlását a szervezetemből.
- Menj a pokolba.. - dünnyögtem az orrom alatt alig hallhatóan, és reméltem, hogy már csak percek kérdése, míg valaki nem siet a segítségemre. Nem tudom meddig tudom ezt tovább tartani. Hisz, ez csak a bevezető volt..

The Doppelgänger & Anna

Mennyire visszataszító az az érzés, amikor a jelentéktelen és ostoba emberek meggondolatlanul tesznek fel fölösleges kérdéseket, amelyekkel csak az időt vesztegetik. Végül is, teljesen mindegy, hogy a születési dátumom a vérvonal melyik végéhez áll közelebb, hisz a Gilbert lány mindenképp meghal ma este, valamilyen formában biztosan. Viszont, azt még nem döntöttem el, hogy fizikailag, vagy lelkileg fog véget érni az élete. A pletyka, miszerint minden sarkon védi, óvja valaki, egyszerűen nevetséges, ahogy a feltett kérdése is. A hírhedt Katerina Petrova a nyomomba sem érhet, hisz csupán egy olcsó utánzat, semmi több.
- Épp ellenkezőleg - mondtam, miközben diadalmasan a hasonmás fölé emelkedtem. Úgy véltem, elég egy ilyen szűk, sejtelmes válasz, s nincs szűkség családfáról szóló regényre, amellyel csak az időt pazarolnám.
Ahogy arra számítottam, Elena egy percig sem habozott, s abban a pillanatban, amikor elengedtem a törékeny karját, sarkon fordult, s az ajtó felé szaladt. Pár röpke másodpercig még néztem a pár méternyire távolodó lányt, aztán vámpírsebességgel suhantam elé.
- Szép darab - néztem a nyakán díszelgő láncra, majd megragadtam azt, csavartam egyet rajta, hogy kisebb legyen. Kezem közt szorítva, elkezdtem húzni a láncot, ezzel fojtogatva Elenát. Eközben, másik kezemmel ismét a falhoz szorítottam, majd miután az erek belepték az arcomat, s az éles szemfogaim is megnyúltak, oldalra billentettem fejét, hogy lecsaphassak meztelen nyakára. Fogaim a bőrébe vájódtak, s elkezdték kiszipolyozni abból a skarlátvörös színű, különleges ízű vért.

Kérdésére nem válaszoltam, hisz nem is kell. Csak gúnyolódik velem, kiélvezve minden egyes percét. Ugyanígy gúnyolódjon velem, mikor percek múlva más milyen lesz az állás.
Mikor elhagyta a száját a Petrova szó, lefagytam. Magam elé bámultam, ledermedve, a lábaimat mintha a földbe gyökerezték volna, és nem akartam hinni a saját füleimnek. Petrova? Mint Katerina Petrova?
- Katherine leszármazottja vagy? - kerek szemekkel pillantok ismét rá, de semmilyen vonást nem veszek észre, amit magamon is észlelnék. Hisz ugyanúgy nézek ki, mint Katherine.. És Anna Petrova-val egy cseppet sem hasonlítunk. Leszámítva a barna hajat, és a barna szemet.
Mikor elengedett, nem haboztam. Egyből elkezdtem az ajtóhoz futni, nehogy meggondolja magát, s mégis itt tartson. De kételkedéseim mégis beteljesültek.. Mert itt ragadtam.

The Doppelgänger & Anna

Halk, kétségbeesett sóhaja zene volt füleimnek.
- Farkasszemet nézünk, kedvesem? - Nevettem fel gúnyosan. Szerencsémre, én nem vagyok megkövesedett Mikaelson, hogy holmi hasonmások tekintetétől csábuljak el. Végül is, ha úgy vesszük, a lány külseje olcsó utánzat az eredetiéhez képest, mi több, már a létezése is nevetséges, habár valóban értékes, Niklaus számára pedig felbecsülhetetlen.
Jobb kezemet mellkasára tapasztottam, hogy erősebben a falhoz nyomhassam, miközben másik kezemen az ujjaimmal hangosan csettintettem a háttérben dübörgő dzsesszre. Lassan nyaka fölé hajoltam, s orrommal a forró, lüktető vért kezdtem el szimatolni, aztán újabb nevetés közepette kilöktem a megnyúlt szemfogaimat. Egyelőre eszem ágában sem volt a húsába marni, de fölöttébb szórakoztatónak találtam testének, és ártatlan hangjának remegését.
- Anna Petrova - súgtam a fülébe, majd enyhítettem a szorításon, hogy legalább levegőt kaphasson a szerencsétlen, bajba jutott kincs. Nyugodtan hozzátehettem volna, hogy jól jegyezze meg a nevemet, mert ez lesz az utolsó, amit hall, de az ilyesfajta, ostoba kijelentések nem az én műfajomhoz tartoznak. Jobb szeretem tettekkel kétségbe ejteni az áldozatot, mintsem értelmetlen, idejét múlt szavakkal.
Ugyan a fájdalom kezdett gúnyt űzni belőlem, s másodpercek alatt tört belém, s hagyta el a testemet, mégis higgadt maradtam, hogy józan ésszel tudjak leülni a képzeletbeli asztalomhoz, hogy megkóstolhassam az egekig magasztalt hasonmás nem mindennapi vérét. Viszont, van egy apró, számomra mégis jelentős probléma: - egyszerűen undorodom a félelem átjárta vértől, hisz íze olyan, mint a romlott húsé.
Ismételten szerencsésnek mondhatom magam, hisz a lehető legjobbkor kért kegyelmet. Amikor karját reményvesztetten próbálta kihúzni a kezeim közül, hirtelen elengedtem azt, s másik kezemmel az ajtó felé mutattam, remélve, hogy alaposan meglepem ezzel. - Szabad vagy - mondtam komoly, határozott hangon, de alig bírtam türtőztetni magamat, hogy ne nevessek föl.

A másodperceket lassan percek váltották fel. Nem volt kedvem kimenni, egy hamis mosollyal az arcomon, mert őszintén szólva nem élvezem ezt a bált. El akarok innen tűnni, de ameddig Klaus az iskola területén van, addig ez nem kerülhet sorra. Le is merem fogadni, hogy a női mosdó mellett két hibrid áll, és engem őriz. Mintha személyi testőrök lennének, akik "óvnak" engem. De egyedül Klaus-tól kéne engem félteni. Mert ő szipolyozza ki belőlem az életerőt.
Annyira lekötött a saját elmélkedésem, hogy nem is tűnt fel, hogy egy emberrel nőtt a létszám a mosdóban. Nem törődtem vele, csinálja azt, amit szeretne, csak hagyjon békén. A tarkómon a szőr is felállt, mikor meghallottam gúnyos hangnemét, melyből a saját nevemet vettem ki. Rémült pillantást vetettem rá, és mielőtt megtudtam volna szólalni, máris az oszlophoz voltam szorítva.
- Ki vagy? - suttogtam, hangom tele kétségbeeséssel. Az egész testem beleremegett az érintésétől. Egyenesen a nő tekintetébe véstem a sajátomat, melyekből semmit se tudtam kiolvasni. Viszont az ereje.. felbecsülhetetlen. Erős, és nem tudnék innen kiszabadulni egy hamar. Vagy vámpír, vagy hibrid. De miért támadna rám Klaus egyik csatlósa?!
- Engedj el. - sziszegtem, és próbáltam a kezemet kirántani a szorítása alól, de nem sikerült. Hol van Klaus, amikor szükségem lenne rá? Egy másodperc alatt végezne evvel a mihaszna lénnyel. Mert értékes vagyok számára. Pontosítok.. a vérem az.

The Doppelgänger & Anna

Hátam mögött hagyva Zachary-t, átléptem a küszöböt, lábammal óvatosan behajtottam a mosdó ajtaját, majd mit sem törődve a környezettel, bágyadt testemmel a kagyló fölé hajoltam, s arcomat szó szerint belenyomtam a vízbe, ami ugyan szétszóródott kezeimben, tapintását mégis jól kivehetően éreztem: - hideg volt, jéghideg.
Természetellenes, hogy ennyire fázom, ahogy az is, hogy naivan azt hittem, pár ostoba vízcsepptől elmúlik a sajgó fejfájás, ami már percek óta kínoz. Végül is, a Zachary által előidézett hallucináció régi, mély sebeket tépett fel, így várható volt az efféle, fájdalmas mellékhatás, ha nevezhetjük így az olyan érzéseket, melyeket az emberi múltammal együtt a homályba temettem.
Ránehezedtem a kagylóra, s tenyeremmel komótosan letöröltem a tükört belepő párát. Ismerős illat lengte be a termet, s miután felnéztem, egy alig kivehető, halvány árny jelent meg a tükörben. Idegesen fordultam hátra, de mély sajnálatomra egy árva lélek sem volt mögöttem. Óvatos léptekkel átléptem az négyszögű oszlop másik felére, majd fejemet felemelve, megpillantottam a lányt, akivel a találkozás mondhatni elkerülhetetlen volt.
- Elena Gilbert - suttogva húztam kaján mosolyra ajkaim szélét, majd hezitálás nélkül megragadtam a karját, s testét az oszlophoz szorítottam. Külseje számomra már nem volt idegen, hisz elődjéről már több festményt, s fényképet is láttam, nem beszélve az eredeti, látszólag hamisítatlan szépségű hasonmásról, kivel volt szerencsém nem egyszer találkozni. Tekintetemmel alaposan végigmértem a lányt, közben ujjaim hajára kúsztak, s elkezdték cirógatni a lány hajfürtjeit. Úgy hallottam, nem fél szembenézni az ellenséggel, de mondanom sem kell, hogy előlem öngyilkosság, s szinte lehetetlen elmenekülni, főleg, ha épp a tulajdon rokonom próbál kikászálódni a karjaim fogságából. Kár volna megpróbálni, hisz miután reményvesztett menekülésbe kezdene, még jobban fájna az azt követő csont-, s szívtörés.