-Te szenvedsz? Te érzed magad rosszul? Hogy lehetsz ilyen álszent, hogy mondhatsz ilyet? Talán téged raboltak el 13 éves korodban? Végignézted Scarlett… végignézted, ahogy elhurcolnak és nem tettél semmit. Ne mond azt, hogy szenvedsz. Azt sem tudod milyen érzés. – Végleg feladtam. Hiába minden erőfeszítésem, már nem tudok uralkodni érzelmeim felett és ami azt illeti, nem is akarok. Felfordul a gyomrom minden egyes kiejtett szaván. Azt hiszi nekem az elmúlt 8 év maga volt a mennyország? Mégis mit képzel, hogy a tengerparton sütkéreztem? Az eszem megáll tőle…
-Úristen Scar, ha ezt a kérdést fel kellett tenned, válaszolnom sem kell rá. Szerinted miért ragaszkodtam annyira az élethez? Miért próbáltam mindenhogyan elszökni? Más kiutat nem láttam a pokolból, hát egyezséget kötöttünk és eladtam a lelkem. Rosszul vagyok attól, ahogy játszod itt nekem a szent életű lányt. – Eszem ágában sem volt visszafogni magam. Minden egyes kimondott szóval egyre csak nőtt és nőtt bennem a feszültség és a düh keveréke. Most lenyugodni? Képtelenség lenne… Kedvem lett volna eljátszadozni vele, hagyni, hogy szenvedjen, megtudja miket éltem át. Kergetni és rettegésben tartani, ahogy történt abban a büdös, penészes pincében. Ennek ellenére ökölbe szorított kezekkel álltam előtte, s még akkor is higgadt voltam, amikor vékony ujjai a nyakam köré tekeredtek. Tüdőmből kipréselődött a levegő, a dühöm a triplájára dagadt, de megvártam, amíg a kis monológjával végez. Szemfogaim előbújtak, amikor végre elengedett és ismét friss levegő áramlott a tüdőmbe. Könnyű szerrel eltörhettem volna a nyakát, bármelyik pillanatban átszakíthattam volna puha bőrét és magamba szívhattam volna mézédes vérét, melynek illata teljesen megbabonáz.
Mégsem tettem semmit sem… bennem még ott munkált a híres testvéri szeretet, dühvel kombinálva, ám a düh szép lassan elpárolgott.
-Te nem fogsz nekem parancsolni. Már nem vagyok kislány, azt teszek, amit akarok és azokkal akikkel akarom. – Nyelvem végigsiklik szemfogaimon, majd ajkaimon és egy szempillantás alatt azelőtt a suhanc előtt termek, aki nem sokkal azután támolygott ki az épületből, hogy kimondtam az előbbi szavakat. Mosolyogva rántott magához, ajkai az enyémekre tapadtak, aztán megéreztem a vér csábító illatát. Fogaim mélyen belevájtak húsába, szája sarkában megjelent a vérvörös folyadék, én pedig anélkül, hogy érzékeltem volna a külvilágot, csak szívtam és szívtam a az éltető nedűt. Aztán, hogy ne hagyjak magam után áldozatokat, elengedtem, lenyaltam szájáról a maradék vért,elmondtam neki, hogy egy vadmacska tapadt az ajkaira, nagymellű barna lány volt és bent várja az épületben, majd otthagytam és kecses léptekkel - ahogy egy utcalány sétál a kiszemelt kuncsafthoz – visszasétáltam Scarlett-hez.
-Nem te mondod meg, mit csináljak. – Mosolyodtam el elégedetten és bár tudtam, hogy ezzel végleg falat emeltem nővérem és közém, cseppet sem érdekelt.

Bekah & Matt

Az önfeledt szórakozás az, amit a legjobban hiányoltam az utóbbi időben. Ez alatt nem a hajnalig tartó, fárasztó dorbézolásokat értem, hanem az egyszerű és jóízű nevetéseket, amelyek a lehető legtöbb örömmel töltik el az embert. Régóta nem volt alkalmam őszintén nevetni, de láss csodát, Rebekah ezúttal is sikerrel járt, s annyi siváran telt hónap után képes volt széles mosolyt csalni az arcomra. Egyszerű is volna, ha Elena még a romantikus szappanoperáknál lenne leragadva, míg én a karrieremet építgetném, vagy a tánc tudásomat, ahogy jobban tetszik. Voltaképpen, pár évvel ezelőttig minden sokkal egyszerűbb volt, még a fájdalmak sem martak különösebben, s a gondok sem voltak ennyire súlyosak, mint jelen pillanatban.
Viszont a baljós gondolatok hiába kapaszkodnak oly' erősen az elmémbe, nem elég erősek ahhoz, hogy a Rebekah által kiváltott jókedvemet eloszlassák. Zabolátlanul nevetek fel vele együtt, s pár apró, ugyanakkor erőteljes mozdulattal válaszolok a vidám kérdéseire. Egy ilyen kellemes pillanatban nincs is szűkség fölösleges szavakra, főleg akkor, ha ennyire szemmel láthatóan átérezzük egymás mimikáját, s rejtett mondanivalóját. Rebekah szavain csüngve nem csupán átérzem azok tartalmát, hanem el is hiszem. Ő hisz a túlélésemben, s talán ebből kifolyólag bennem is hisz. Jogosan kérdem tehát, hogy én kinek hihetnék, ha neki nem?
- Neked köszönhetően, lélekben biztosan túlélem - formáltam a szavakat, habár magam sem tudtam, hogy miért beszélek ilyen választékosan. Tényleg nem tudtam, de sejtettem, s ezért is pirultam el hirtelen. Bókolni próbáltam, de nincs olyan szó, amivel képes volnék leírni őt, hisz egész lénye ámulatba ejtő. Újabb, számomra kiváltképp kínos kérdése azonban váratlanul ér, így fejemet megrázva, lassan kikászálódok a bűbájból.
- Azt hiszem. - Biccentettem félősen, de elsősorban nem a láztól voltam elvörösödve. Kezeimet összefogtam magam előtt, majd izgatottan dörzsölgetni kezdtem azokat. Ez az első eset, hogy ilyen zavarban vagyok egy lány közelében, de valószínűleg a haldokló testem is besegített ebbe a szégyenletes reakcióba. Azonban, egy mozdulatot, s egy szót se bántam meg, ami a mai estén elhagyta a számat. Jelen pillanatban minden porcikámmal akarom azt a találkozást, ami megér annyit, hogy összeszedjem magam, s végre a sarkamra álljak. Szóval, akkor eljössz? - Tettem fel a kérdést, némi magabiztossággal a hangomban, de ajkaim még mindig remegtek.
Időközben az emberek kezdtek felszívódni, s a tánc is véget ért, ezért remegő kezemet Rebekah hátára csúsztattam, óvatosan a közelben parkoló kocsim felé tessékelve a lányt.
- Ideje indulnunk - szólaltam meg szolidan, miközben másik kezemmel összehúztam a kabátomat. - Mit gondolsz? - Haraptam el a kérdés végét. Megeshet, hogy Ő szívesen maradna még, de úgy érzem jobb, ha én most hazamegyek pihenni.

Bekah & Matt

Miután a hideg padot magára hagyva odébb sétáltunk, kezeim lassan Rebekah csípőjére simultak, miközben övéi vállamra kúsztak. Átadva magunkat az épületből kiszűrődő zene ritmusának, nem törődve a körülöttünk lévőkkel, vakon követtük egymás lépéseit. Tánc közben elkaptam egy kósza tekintetet, amibe habozás nélkül bele is olvadtam, megfeledkezve a mellkasomban izzó fájdalomról, valamint az életemet végigkísérő gondokról. Íriszeit bámulva, lassan kezdtem rádöbbenni, hogy Rebekah mellett csak úgy repül az idő, ráadásul látszólag még a gondok is tovaszállnak. Annak ellenére, hogy neki is eléggé problémás az élete, magabiztos mosolyát még soha nem láttam megszűnni, s habár kétségtelen, hogy erejét ostobaság volna összehasonlítani az enyémmel, úgy érzem van bennünk valami közös. Megérzéseim csalókák ugyan, ezúttal viszont mégis teret adnék a gondolataimnak, hisz végigmérve a kecsesen mozgó lányt, kezdem lassan otthon érezni magamat. Talán a sivár családi viszonyok kötnek össze láthatatlanul bennünket, vagy a folytonos egyedüllét, amit azonban Rebekah egy apró mozdulattal képes volna megoldani, de úgy vélem mindketten tudjuk, hogy a hamis kapcsolatokból semmi jó nem származna. A történtek után én is igézhetnék pár barátot magamnak, de a sok leragasztott sebet az elképzelt ábrándok nem képesek begyógyítani, s jól láthatóan a tőlem egy lélegzetvételnyire lévő lány finom pörgése az, ami igazi mosolyt csal az arcomra.
- Amíg ők összeesküvés elméleteket gyártottak, bőven volt időm gyakorolni - nevettem fel kedélyesen, miközben kezemmel a karcsú csípőjénél fogva, ismét magamhoz húztam a lányt, aki elűzte az engem követő, komor felhőt.
Sikerült elterelnem a gondolataimat arról, hogy nem csak a bál fog véget érni hamarosan, hanem a sivár életem is. Pedig, oly' szívesen élnék még egy picit, hisz valahol, talán nem is messze innen, békésen játszadozik a kislányom, akit anno akaratom ellenére szakítottak el tőlem. Lehet, hogy naiv vagyok, de még mindig reménykedem abban, hogy egyszer sikerül befejeznem a tanulmányaimat, hogy aztán ténylegesen kezdhessek valamit magammal. Folytathatnám az abbahagyott edzéseket, vagy tanulhatnék orvosnak, hisz titkon mindig is az volt a vágyam, hogy legalább mások életét megmentsem, ha az enyémet úgy sem tudom.
- Jól éreztem magam veled, Rebekah - súgtam fülébe halkan. Ez volt az első eset, hogy ilyen közel hajoltam hozzá, s annak ellenére, hogy gyakorlatilag nevezhetnénk az utolsónak is, a mellkasom alatt kalimpáló szívem azt súgta, hogy ez semmiképp sem a legutolsó alkalom. - Ez önmagában is nagy siker, nem gondolod? - Kérdeztem sejtelmesen, a szemöldökeimet felvonva. Fejemben ezernyi kérdés cikázott még, amit előszeretettel zúdítottam volna a lányra, de végül, miután összeszedtem, s jól megrágtam a megfelelő szavakat, csak egynek adtam hangot. - Tegyük fel, hogy valamilyen módon túlélem ezt - böktem a mellkasomon virító sebre, de közben elkezdtem köhögni, így jobb kezemet szám elé tartottam, a szabadon lévő balt pedig a vállára csúsztattam, aztán a lányra pillantva, felemeltem a fejemet. - Szóval, ha túlélem ... találkozhatnánk valamikor - mondtam szaggatottan, megszorítva törékenynek látszó, kusza vállait.

Bekah & Matt

Csöndben hallgatom Rebekah szabadkozását, s csalódott szavaira ajkaimat összetűrve, enyhén elmosolyodom. Tekintetemmel próbálok nyugodtságot sugallni, hisz egyáltalán nem az Ő hibája, s nincs is közvetlen köze a dologhoz. Ahogy eddig, most is minden az én hibám. Túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem az engem körülvevő fondorlatosságot, ezért szép lassan én is olyanná váltam, mint azok, akiket valaha elítéltem, vagy megvetettem. Mondjon bárki bármit, mára már én is a gyilkosok sorát gazdagítom. Teljesen mindegy, hogy egy élő és ártatlan embert, vagy egy olyan vámpírt ölünk meg, aki évszázadokon át aludt, kiszáradva, mit sem sejtve a világban zajló szörnyűségekről. Finn ugyan képes lett volna feláldozni magát a saját testvérei haláláért, de valóban egy jobb világért próbált meg harcolni. Egy olyan világért, ahol a természetfeletti lényeknek nincs helyük, s ahol harmonikus egyensúly uralkodik. Ostoba mód én is hittem ebben az ideális világban, s azt reméltem, hogy a barátaim is a jó célért küzdenek, de akárhányszor veszélybe került a Stefan, vagy a Damon élete, mindig meghátráltak. Önmaguknak is ellent mondanak és csak áltatják egymást a nem létező tisztaságukkal. Ugyan mindannyian tisztának születünk, mára már egyikünknek sem sikerült megőriznie a velünk született jóságot. Csupán figyelmesen körül kell nézni, hogy rájöjjünk, a megbocsájtással és a felejtéssel többet el tudunk érni, mint az ostoba harccal, ami során mindannyian elveszítettünk legalább egy embert, aki közel állt hozzánk. Példának okáért itt vagyok én: - megöltem Finn-t, de még csak nem is vontak felelősségre a tettemért. Biztos vagyok abban, hogy meggyászolták, hisz a Mikaelson család a maguk furcsa módján ugyan, de összetart. Bele sem merek gondolni, hogy mi történt volna akkor, ha Finn végzett volna valamelyikünkkel. Az én esetemben körülbelül egy, maximum két hét múlva feledésbe merült volna a gyilkosság, de álszent módon biztosan megpróbálták volna megbosszulni a halálomat, ami pusztán egy újabb ok lett volna arra, hogy folytassák a lecsitulófélben lévő harcot. Ebből is látszik, hogy valóban igazságtalanok voltunk, s hozzánk képest az Ősiek mennyire kegyesek. Rebekah jogosan vonhatott volna felelősségre, ehelyett megpróbált megmenteni. Számomra a finom gesztusa számít, s nem az, hogy sikerrel járt-e, vagy sem. Megpróbálta. Jelen pillanatban csak ez számít. Hálával tartozok neki, s úgy érzem már-már kötelességem betartani a neki tett ígéretemet, ezért is lepődök meg vele együtt.
- Megígértem - mondtam határozottan. Kezeimet összekulcsoltam puha kezeivel, majd felállok, magammal húzva őt is. Egy pillanatra zavarba is jövök, mert nem tudom eldönteni, hogy az iménti mozdulat tapintatlan, vagy nevetséges volt-e. Végtére is, halkan megköszörülöm a torkomat, s újra rá pillantok.
- Miss Mikaelson - hajtok fejet udvariasan. - Megtisztelne egy tánccal?

Annyira fájt így látnom a nővéremet. Nem így képzeltem el… semmit nem így képzeltem el. Amikor szíven szúrtam magam azzal a rozsdás szöggel, hirtelen elmúlt minden fájdalmam. Elmúlt minden bánatom, azt hittem, most már sokkal könnyebb lesz. Ehelyett felébredtem egy tisztás közepén, arcomra hideg esőcseppek hullottak és egyszerre minden világossá vált. Az vált belőlem, amitől 3 éven át rettegtem. Hirtelen minden apró mozaikdarabka a helyére került és egyedül voltam a kínjaimmal. Napokig éltem abban a tudatban, hogy akár meg is halhatok. Csak nem szabad magamhoz vért venni. Ennyi az egész… kibírni az elkövetkezendő napokat vér nélkül. De gyenge voltam, elkeseredett, engedtem a csábításnak és az első adandó alkalommal megszegtem a magamnak tett ígéretet.
-Annyira sajnálom Scarlett, az egész az én hibám. Az elrablásom, a halálom. Ha vártam volna még, talán Liam segített volna megszökni… de ő eltűnt, a reményeim meghaltak és eladtam a lelkemet az ördögnek. – Kövér könnycseppek buggyantak ki a szememből, ajkaimat a sírás rázta és először az este folyamán, karjaimat magam köré fontam. Látni a nővéremen az undort, a megvetést, sokkal rosszabb bármely kimondott vagy kimondatlan szónál. És amíg én saját szánalmas gondjaimmal voltam elfoglalva, Scarlett kihúzta magát, letörölte arcáról a fájdalom minden nyomát. Arcára kiült a határozottság, a bátorság és a megvetés. Olyan undorral vetette elém a szavakat, hogy komolyan elgondolkodtam azon, ideje lenne továbbállnom. De sosem arról voltam híres, hogy feladok mindet és megfutamodom.
-A húgod vagyok, a véred, ezt ne felejtsd el Scarlett. Ugyan úgy szeretlek, mint azelőtt, az érzéseim semmit sem változtak. – Próbáltam a lelkére hatni, de úgy tűnt, ezzel már elkéstem. Úgy peregtek le róla szavaim, mint esőcseppek a falelvekről. Végső kétségbeesésemben, kitártam karjaimat, tüdőmet teleszívtam őszi levegővel, majd kifújtam. - Akkor… itt vagyok. Ölj meg. Nem vagyok más, mint a többiek. Ugyan úgy kívánom a vért, sőt, kevés hiányzott, hogy nekiessek annak a srácnak. Hallom a szívverésed, ahogy egyre jobban gyorsul. – Előtört belőlem az ösztönlény, az igazi vámpír. A gonosz, a kegyetlen, a könyörtelen szörnyeteg. Ha így kell véget érnie az életemnek, legalább tudom, hogy a nővérem keze által ért véget.
Farkasszemet néztem Scarlett-el, alig vártam, mikor esik nekem és most először, vámpírrá válásom óta, hagyni fogom magam. Hagyom, hogy karót döfjön a szívembe, hagyom hogy megkínozzon, hogy verbénát fecskendezzen az ereimbe.
Mire vársz még? – Hajoltam előre, kék szemeimben a félelem parányi szikrája sem látszott.
Gyerünk Scarlett, tedd meg… vess véget a szenvedéseimnek.

Bekah & Matt

Meredt tekintettel bámultam magam elé, beleolvadva a körülöttem lévő nyüzsgésbe. Egy ideig még éreztem a Rebekah parfümje által hagyott illatfoszlányokat, de aztán a borús felhőkkel közeledő hűvös szellő a sóhajaimmal együtt elfújta azt. Mivel a lány már több, mint tíz perce bement a feldíszített épületbe, volt időm egy picit átgondolni a történteket. Visszagondolva, óriási hibát követtem el azzal, hogy szót fogadtam az addig barátaimnak hitt személyeknek, s meggondolatlanul aláírtam egy képzeletbeli szerződést. Pontosabban, a saját halálomba egyeztem bele, egy olyan terv tökéletesítéséért, amit még csak nem is került kivitelezésre. Akárcsak eddigi életem során mindig, akkor is naiv voltam, s szentül hittem, hogy én vagyok a mélyen tisztelt kiválasztott, aki a saját vérével járulhat hozzá Klaus halálához, ami nem is olyan lenyűgöző dolog, mint amilyennek azt mások gondolják. Elvégre, Klaus közvetlenül nem ártott nekem, s ellenben azzal, hogy már nem egyszer megpróbált a mi kis csapatunk életére törni, neki is megvan a maga bonyolult története, tele csalódásokkal. Valójában nincs is szűksége sehonnai hibridekre, hisz ott van neki a néha szívtelen, ugyanakkor szerető családja, s azt hiszem, ezzel Klaus is teljesen tisztában van, csak nem tudja beismerni, vagy kimutatni a benne rejlő érzéseket. Nevezhetsz ismét naivnak, vagy sült bolondnak is akár, de kétlem, hogy Klaus velejéig romlott. Senki sem születik annak, hisz a gonoszság is egy folyamat, mint a testemet legyengítő fájdalom. Egyszer minden elmúlik: - a gonoszság, a szerelem, a fájdalom, s végül, de semmiképp nem utolsó sorban, az élet.
Szemeim hirtelen tágra nyíltak a belém hasító, szúró érzéstől. Viszont, nem csupán a fizikai fájdalom volt a kétségbeesettségem oka. Bármennyire is fog hihetetlenül hangzani az én számból, már jó ideje ki kellett volna mondanom. - Nem akarok meghalni! - Adtam hangot a gondolataimnak, de a mondatot halkan, alig észrevehetően ejtettem ki, hisz még mindig egymagam ücsörögtem a hideg padon, s a mellkasomat szorítva billentem előre, majd hátra.
Fájdalmamra mit sem hederítettem, hisz most az egyszer, ha még utoljára is, de be akartam bizonyítani, hogy már nem vagyok az a naiv fiú, aki egykor voltam. Azonban némán, reménytelen tekintettel mélyedtem a tömegbe, a megmentőmért kutatva. Izgatottan vártam rá, de nem az életbemaradásom volt a legelső szempont, amiért képes voltam magamba fojtani az égető fájdalmat, hanem a hála, amit egyszeriben szeretnék a halhatatlan szőkeségre zúdítani. Épp ezért ült ki széles mosoly az arcomra, mikor hirtelen felbukkant szemeim előtt, s komótosan helyet foglalt mellettem. Jöttét pár perc néma csönd követte, aztán megszólalt lágy hangján, ami már önmagában is gyógyír volt sebemre, aminek mérhetetlen súlyosságát Rebekah kijelentése csak még jobban alátámasztott.
- Semmi baj - húztam szelíd mosolyra ajkaim végét, majd felé nyújtottam a remegő tenyeremet. Testem forró volt, arcomról pedig csurgott a veríték, amit másik, szabad kezemmel szégyenemben azonnal le is töröltem. Tulajdonképpen Rebekah közelsége megnyugtatott, így csöppet sem aggódtam a halálom miatt, pedig pár perce még az életért suttogtam egymagamban. Inkább aggódtam azért, hogy ilyen gyengén nem tudom majd beváltani a neki tett ígéretemet, pedig velem ellentétben Ő biztosan megtett minden tőle telhetőt, hogy megmentse a nyomorult kis életemet.
- Mielőtt meghalok - sóhajtottam fel, némi iróniával a hangomban -, táncolsz velem? - Kezeimet lassan övéibe csúsztattam, majd torkomat megköszörülve, sejtelmesen szemeibe néztem.

Bekah & Matt

Zavartan nyúltam homlokomhoz, hogy leellenőrizzem valóban lázas vagyok-e.
- Biztosan - betűztem halkan, annak ellenére, hogy arcom nem bizonyult forrónak, így csak belső lázam lehet, semmi több. Habár, tényleg kezdek őrültségeket beszélni, és tenni, az udvariasság nem számít hülyeségnek, legalábbis szerintem egyáltalán nem. Nem mintha én lennék az udvariasság mintaképe, de életem során mindig próbáltam jól nevelt fiúként viselkedni, több, vagy kevesebb sikerrel. Persze, belátom, hogy kissé tolakodó voltam Rebekah-val szemben, de ez történik akkor, ha az anyád elhagy, a barátaid pedig kihasználnak, hogy aztán a naivitás fogságába lökjenek. Lássuk be, naiv vagyok, és gyerekes. Mégis mit képzeltem, hogy Rebekah tárt karokkal fog fogadni majd? Azok után, hogy végeztem a bátyjával, minimum egy óriási pofont megérdemeltem volna, de Ő mégis beengedett, és a maga módján ugyan, de törődött velem. Talán meg is menti a nyomorult kis életemet. Pontosan ezért vagyunk most itt, ezen a cinikus bálon, hogy megmenekülhessek. Valóban szánalmas vagyok, ez már nem is kérdés, de mindezek ellenére, szeretném magam eldönteni azt, hogy hülyeséget beszélek-e, vagy sem.
Ajkaimat összeszorítva bólintottam. - Részvétem - sóhajtottam a bűntudattól, hisz Finn élete az én kezeim által ért véget. A gyilkosság gondolata évekig visszataszító volt, erre ugyanolyanná váltam, mint azok a gyilkosok, akikről az esti híradó szólt. Azonban, a vámpírrá változásom óta már beláttam, hogy nem vagyok jobb a vámpíroknál, sőt, még Klaus-nál sem, de mentségemre szóljon, hogy igyekszem jobb emberré - vagy vámpírrá - válni, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy elnyerjem azok bocsánatát, akiknek valaha fájdalmat okoztam. Például, a kis Avery, és a mellettem ülő Rebekah bocsánatát.
Utóbbi mosolya láttán én is elmosolyodtam, és gondolatban már elképzeltem, hogy felhőtlenül táncolunk majd a tornateremben, nem törődve a körülöttünk lévő viszályokkal. Eddig féltem bevallani, mi több, nem is volt, amit igazán be tudtam volna vallani magamnak, de néha szerettem volna átölelni Rebekah-t. Magamhoz szorítani, és percekig csöndben hallgatni. Talán gonoszan, és végképp beképzelten hangzik, ezért kimondani nincs merszem, de, ha én nem ölelem át, ki fogja?
- Rendben - egyeztem bele halkan, hamis mosolyt csalva az arcomra. Miután felállt, elindult, s már jó pár méternyire állt tőlem, ismét szóra nyitottam a számat. - Köszönöm - suttogtam a szélben, majd újra a homlokomhoz értem, ami most már üvöltött a forróságtól.

Feleslegesnek éreztem bárhogyan is ellenkezni, tisztában voltam azzal, hogy elárultam magam. Akkor meg minek akadékoskodni, minek hazudni. Magamat sem csaphatom be, miért tenném ezt a nővéremmel? Annak ellenére, hogy percekkel ezelőtt egyszerűen a képébe hazudtam. Hirtelen változnak az érzéseim, ilyen vagyok, voltam és leszek is.
-Ne beszélj így róla. – Fordultam felé, hajamat kisöpörtem az arcomból, homlokom ráncba szaladt szavai hallatán. - Fogalmad sincs arról, mi mindent tett értem azokban a keserves időkben. Ne merészelj vádaskodni. – Ismét elöntött az az ismerős érzés, ami már 8 éve bennem lakozik. A harag, a csalódottság. Miért beszél így velem?
-Feladtam Scarlett, egy idő után te is ezt tetted volna. – Haraptam bele alsó ajkamba, majd hajammal babrálva időztem néhány percet néma csöndben. De amikor kitört belőle a felismerés, elszomorodtam. A hangja, a szégyen, a fájdalom, amit kihallottam belőle, megrémisztett. Tudtam, hogy nem kell kis idő és helyére kerülnek a fejében a kirakós darabjai. Nem tudom letagadni azt, ami vagyok. Nem tudok ellenállni a vér csábító illatának és ízének. Próbálkoztam, egy időben kisállatokat fogtam és éheztettem magam, de minél tovább csináltam ezt a „diétát”, annál inkább kívántam a vért. Az ember vért… és nem számított, hogyan jutok hozzá. Elcsábítottam gazdag férfiakat, fiatal suhancokat, családapákat vagy épp bűnözőket. Őket csak azért, hogy enyhítsem a bűntudatomat. Nem hiányoztak az amúgy is romlott társadalmunkba. Senki nem fedezte fel eltűnésüket és azzal nyugtattam magam, hogy amolyan igazságtevő vagyok, aki megszabadítja tőlük az emberiséget.
Piszkosul éreztem magam, ahogy egyre távolabb került tőlem és a kezdeti örömét átvette a szörnyülködés.
-Ne tedd ezt velem Scar. Én vagyok az, Emma, a kishúgod. – Ezek a szavak az én számból akár egy viccnek is beillettek volna. Soha nem leszek már a Montgomery család ennivaló, szalmaszőke kislánya. Már nem vagyok az… régóta nem. - Senki nem akar átverni. Tényleg én vagyok az. – Próbáltam szavakkal bizonygatni, de rájöttem, hogy semmi értelme. Ekkor jutott eszembe az a kis seb a kulcscsontomon, amit még gyerekkoromban szereztem és amelyhez sok köze van Scarlett-nek. Közelebb léptem hozzá, vékony ujjaim bekúsztak a puha selyem alá félretolva az anyagot és szabaddá téve a sebet. Alig múltam 5 éves, amikor a szüleink megleptek engem egy zsúrral. Tábortűz is volt a kertben – nem olyan hatalmas, mint amiket mostanában a parton látni – bohócok, édesség halmok. Akkor is valami rosszat csináltam Scar-al, mert egy felhevült ágat nyomott a kulcscsontomhoz, végighúzta rajta, majd otthagyott bömbölve a tömegben. Ez az égési sérülés a mai napig „ékesíti” testemet és most örülök, hogy itt van.
-Én vagyok Scarlett. Sajnálom, hogy csalódnod kell bennem. – Néztem a szemébe és már nem igyekeztem ellenállni. Engedtem, hogy a szemem alatti árulkodó jelek megjelenjenek, hogy szemfogaim előbukkanjanak ajkaim rejtekéből. Hatalmas könnycseppek buggyantak ki a szememből, végiggurultak szél csípte arcomon és ruhámon érte őket a vég.
-Nem akartam ez lenni, nem akartam így élni. Nem volt más választásom. Inkább éle így, mint sehogy sem. Ha nem ölöm meg magam, miután vérrel itattak meg, már ez ardő mélyén lennék és testemet a kukacok ennék. Itt vagyok, nem számít, milyen formában, de itt vagyok. – Hangom néha megbicsaklott, de kitartóan néztem nővérem szemeibe. Megigézni nem akartam, tudnia kell az igazságot. Előbb vagy utóbb, de rájött volna. Jobb, hogy előbb jött rá, minthogy más időben találkoznánk.

Bekah & Matt

Amikor Rebekah közelében vagyok, csak úgy repül az idő. Meg is feledkeztem a mellkasomban sújtó fájdalomról, valamint az okról, ami miatt magamra öltöttem a flancos ruhát, és a már említett szépség kísérőjeként eljöttem erre a bálra. Kijelentésére rezignáltan bólintottam, az imént vállára kúszó kezemet pedig szégyenkezve elkaptam, s a nadrágom zsebébe rejtettem. Az évszaknak ugyan megfelelt, de a nappali hőség ellenére, meglehetősen hideg volt odakint. Fázósan húztam össze a mellényem, majd picit közelebb csusszantam Rebekah-hoz. Kérdése teljesen jogos volt, hisz ahogy azt hallottam, a vérfarkas harapással nem csak láz, hanem hallucináció is jár, de én mégis az ép eszemnél voltam, azt hiszem. Habár, ki tudja, lehetséges az is, hogy az egészet csak hallucináltam, de akkor sajnos Rebekah közelsége is csupán a képzeled szüleménye volna.
- Úgy érzem, elég magas a lázam - kezdtem bele egy halk sóhaj közepette - de eddig minden valóságosnak tűnik - hangom nem volt túl magabiztos, ezért a mondat végén újra megköszörültem a torkomat. - Főleg te, Rebekah - tettem hozzá, a lehető leghalkabban, remegve. Valószínűleg ez a már említett hallucináció első jele, vagy a szavak űznek tréfát belőlem, hisz egymagam soha nem mertem volna kimondani e súlyos, tolakodó szavakat.
Szégyenkezve húzódtam arrébb, de amikor Rebekah felhozta a nővéremet, ismét felé fordultam, és tekintetébe mélyedtem. - Vicky sokkal vadabb volt - emlékére levettem a kalapomat - ennél - karomat a díszítés felé nyújtva, legyintettem egyet. Vicky mindig is szerette az ehhez hasonló bálokat, de lássuk be, az iskolában szervezett eseményeken kívül, nem igazán volt alkalma elegánsabb helyekre járni. Pedig, ha valaki, akkor a nővérem kétségtelenül megérdemelte volna. Különleges volt. Elfogult vagyok, persze, hisz a tulajdon nővéremről van szó, de mondhat bárki bármit, számomra Vicky volt a tökély. Tele volt élettel, és reményekkel. Végül is, a hallottak alapján, Damon a halál szélére vitte, s a törékeny testvéremnek mégis sikerült visszatáncolnia. Mi ez, ha nem maga a különlegesség? Épp olyan különleges volt, mint a mellettem ülő lány.
- Rá emlékeztetsz - suttogtam halkan, majd mosolyra húztam a szám szélét. - Miután véget ér ez az egész - böktem a mellkasomra -, mindenképp táncolnunk kell! - Jelentettem ki határozottabb hangon, mire hála' az égnek, a torkomból is eltűnt az a bizonyos gombóc.

Tudtam, hogy hallgatnom kellett volna arról, hogy mióta élek szabadon a világban, de van néhány olyan tulajdonságom, ami nem veszett el. Nos, az igazság eltitkolása az egyik gyengém és ha nem figyelek oda eléggé, hamar kicsúszik a számon. Épp ezt történt most is.
-Igen, 8 éve szabad vagyok, de ne kapd fel a vizet. Volt, aki vigyázzon rám. – Válaszoltam enyhe gúnnyal a hangomban és észre sem vettem, hogy újabb kést döftem a nővérem szívébe. Labilis természet vagyok, az érzelmeim egyik pillanatról a másikra változnak meg. Az előbb elérzékenyülve álltam a szélben és a könnycseppeket a szélnek tudtam be, most azonban keménynek látszom, mint a gyémánt. - Teljesen mindegy, hol voltam Scarlett. Éltem az életemet önző módon. – Ruhám pántja lecsúszott, szabad utat engedve törékeny vállamnak, melyen jól látszódtak annak a gyötrelmes 3 évnek a nyomai. Emberfeletti gyorsasággal húztam vissza vállamra a pulya selymet, hogy valamelyest takarja a sebeimet. Fizikálisan nem sérültem annyit, mint mentálisan. Egy lelki roncs vagyok, alig vannak érzéseim és amik megmaradtak, azokhoz foggal-körömmel ragaszkodom.
-Elszédültem… semmi bajom Scar. – Erőltettem mosolyt ajkaimra. Bár ne találkoztunk volna, legalábbis ma nem. Éhen halok, semmi másra nem tudok gondolni, csak a vérre. Érzem ízét a számban, érzem bódító illatát az orromban. Bárhová fordulok, potencionális jelölteket látok mindenhol és a nővéremet sem tekintem most másnak.
Menj el Scar… menj el és majd megtalállak…kérlek szépen, nem akarlak bántani.
-Hidd el, ha megtehetném, felszívódnék. Nem akarok neked vagy anyának fájdalmat okozni. Már nem ugyan az a kislány vagyok és ezt te is látod. Csak nem vallod be magadnak. Nézz rám és ne hazudj magadnak. – Fontam össze karjaimat, átöleltem magam, hogy egy kicsit rájátsszak emberségemre. Az emberek ilyenkor fáznak, libabőr futkos testükön, fogaik össze- összekoccannak a hidegtől, én mégis úgy állok a nővéremmel szemben, mint egy márványszobor. Némán hallgatom, ahogy arról a vámpírról mesél. Ismerős a neve, meg mernék esküdni, hogy láttam is már. Ennek ellenére még sem szólok közbe. Naiv gyermek vagyok még mindig, aki talán hisz még a tündérmesékben. Miért álltatom magam, miért akarom ellökni magamtól a nővéremet? Nem érdemeljük meg, hogy újra egy család legyünk? De… de nem most és nem ebben a formában. Talán a következő életünkben, ha a lelkem nem az örök kárhozat útjára téved.
-Liam… a neve Liam. – Akaratlanul is felcsillant a szemem, ha lenne szívem ha dobogna, most biztos dörömbölne a mellkasomban. Ahogy régen is tette, valahányszor megláttam.- A megmentőm, a szerelmem, az életem. – Hosszú idő óta először beszéltem róla, ráadásul így. Soha senkinek nem vallottam be az érzéseimet se Liamnek, se másnak.
Villám cikázott át a borús égbolton, rajtam pedig borzongás futott végig. Fiatalok bukkantak elő a mögöttünk elterülő erdőből és ismerős illat csapta meg az orrom. Önkéntelenül is megnyaltam vérvörös ajkaimat, légzésem felgyorsult, szemeim a diákokra tapadtak. Ínyem szorított, kezeim ökölbe szorultak. Elfordultam Scar-tól, háttal álltam és minden erőmmel azon voltam, hogy legyűrjem a mérhetetlen vágyat az ellen, hogy egy szempillantás alatt megöljem a vérző fiatalt. Hosszú percek teltek el, melyek gyötrelemmel teltek meg, én pedig némán tűrtem, míg alábbhagy a vágy és helyére a nyugalom száll.

Nem tudom, mi keserít el jobban. Az, hogy hazudtam a nővéremnek vagy az, hogy képtelen vagyok beletörődni abba, hogy nem talált meg. Hiába mond bármit is, felőlem felégethette volna az egész várost, az sem érdekelt volna. Fájt, hogy elvesztettem őket. Már nem vagyok ugyanaz a kislány, akit 11 évvel ezelőtt vámpírok raboltak el. Így is nehéz volt kiverni a fejemből azt az estét. Nem is értem, miért voltam még az utcán olyan tájt. Már rég az ágyban lett volna a helyem, mégis a házunk előtti téren bicikliztem. Emlékszem, anya kiszólt, hogy ideje lenne vacsoráznom és engedelmes kislányként azonnal letettem a biciklit, elindultam a ház felé, de már sosem értem be anya főztjére. Még most is beleborzongok, pedig 11 év elteltével már halványulnia kellene ennek a szörnyű emléknek. Ennyit arról a bölcseletről, hogy az idő minden sebet begyógyít.
-Elhiszem Scarlett, hiszek neked, de borzalmasan teltek évek és abban a tudatban éltem, hogy lemondtatok rólam. 3 év után elengedtek, 16 éves korom óta élek egymagam, hol itt, hol ott húztam meg magam. – Most nem hazudtam, egyszer majd megtudja az igazságot. Megtudja, hogy a húga vámpír lett. Hogy éveken át éltem együtt egy idősebb vámpírral, aki mindenre megtanított, amire csak szükségem van. Hogy ezért cserébe a testemet adtam ennek a beteges állatnak. Csak a testemet, a lelkem és a szívem megmaradt Liam-nek.
Láttam, hogy elgondolkodik a válaszomon. Nem hülye ő sem, egy vámpír nem engedi csak úgy el a prédáját. Annál azért több esze van és ha el is engedi, akkor a túlvilágra engedi át, nem pedig vissza a társadalomba. Ezért tereltem a témát gyorsan anyára. Szeretném azt hallani, hogy jól van. Otthon van a házunkban, boldogan éli az életét, de sosem felejtett el. Ha Scarlett ezt mondja nekem, teljesen meg leszek elégedve. Ehelyett ő is ugyan olyan gyorsan vált témát, mint én az előbb.
-Scar mi van anyával? – Kérdeztem rá, hangom megemelkedett, erőteljesebbé vált, ijesztően hatott a torkomból felszakadó morranással együtt. Kék szemeim kikerekedtek, ahogy tudatosult bennem a felismerés. A vámpír átvette testem és agyam felett az uralmat és arra készül, hogy leleplezzen. Léptem egyet hátra, lehajtottam a fejem, engedtem, hogy a szél belekapjon szalmaszőke tincseimbe, arcomba fújja és nyerjek egy kis időt, míg összeszedem magam. Mélyeket lélegeztem, beszívtam az utca minden illatát. Hallottam az épületben tomboló diáksereget, a tanárok susmorgását, a kéjes sóhajokat, melyek a fiú mosdóból szűrődtek ki. Aztán minden hirtelen újra csendes lett.
-Nem kerestelek Scarlett. Csupán errefelé volt dolgom. – Néztem fel rá, könnyes szemekkel, vérvörös ajkaimat vonallá préseltem. Valóban nem kerestem. Idejöttem, mert 13 éves koromban innen raboltak el. Anyai nagyszüleink éltek ebben a városban, nyaranta heteket töltöttünk itt, majd visszautaztunk New York-ba. Csupán a véletlen hozta így, hogy ismét Mystic Falls-ban vagyok. - Azt hiszem, láttam valakit, aki sokat jelent számomra. Őt próbálom felkutatni. Hatalmas szerencse, hogy összefutottunk. – Kemény szavak hagyták el a számat, megbántam, hogy ilyeneket mondtam a nővéremnek. Félig igaz, amit mondtam. Liam az oka annak, hogy idejöttem, de tisztában voltam azzal, hogy Scarlett is itt van. Én csak húzni akartam az időt, felkészülni a találkozásra. Bevallani, hogy vámpír vagyok. Túl gyorsan jött minden.
-Gyönyörű vagy te is, ne mond azt, hogy nem. – Apró mosoly bújkált szám sarkában, de nem engedtem fel annyira, hogy ez a mosoly szélesedjen.
-Mit csinálsz itt egy gimis bálon? Nem vagy egy kicsit öreg hozzá? – Sosem voltam az a vicces fajta lány, ez is nagy poénnak számított tőlem. Remélem nem sértésnek veszi.
Időközben a szél felerősödött, az idő lehűlt, én mégis úgy álltam burgundivörös ruhámban, mintha nyár lenne. Cseppet sem törődve a hideggel, dacolva a széllel.