Nagyon kezdem unni Elena jelenlétét, vagyis nem unom, inkább felidegesít és ha én ideges vagyok... az senkinek sem jó. Képes addig feszíteni a húrt, ameddig el nem szakad, és ezt nem akarom. Főleg nem egy 2000 éves halandó előtt, akit elvileg meg kellene védenem az öngyilkosságtól, de ha Elena elvonja a figyelmem, akkor még a végén megszökik, és cseszhetem az egészet. Néha tényleg azt érzem, hogy én vagyok az egyetlen felnőtt, normális gondolkodású lény ebben a városban, aki képes hideg fejjel cselekedni, míg a többiek csak rohangálnak önszántukból a vágóhídra. És hol van ilyenkor az én öcsém az ő hős frizurájával, hogy lesöpörjön a középpontból? Miért nekem kell ezzel is foglalkozni?
- Érezted? Tudod jobb, ha megtanulod, hogy minden lehetséges Amara... Te is itt vagy nem? - Teszem fel az inkább költőinek szánt kérdést, amire nem is igazán várok választ. Már nem lepődök meg semmin. Először az Ősi család boszorkánya tért vissza, most Qetsiyah, Amara is él, szóval ez a város a természetfeletti Bermuda háromszöge is lehetne... Sőt talán az is. Talán ez a város valami miatt vonzza a természetfelettit. Ki tudja, nagyon nem is érdekel, csak az, hogy végre bezárhassam Amarát, hogy még véletlenül se tegyen kárt magában, és eltüntessem Elenát, hogy még véletlenül se tehessek benne kárt...
- Figyelj Amara, ma ne öld meg magad kérlek? Amíg rá nem jövök, hogy ez a teljes igazság, oké? - Pillantottam ismét Amarára, aki látszólag eléggé zavart lehet, bárr érdekes módon nem nagyon tud meghatni. Már éppen indulnék vele a lépcső irányába, mikor Elena mint valami bolond taszít el Amarától, s ezzel hívta ki igazán maga ellen a sorsot. Mikor odamegy a lányhoz, meg sem várom szinte, míg befejezi a mondatait taszítom hátrébb Amarától, először az ő tekintetébe pillantok fagyosan.
- Még nem végeztünk! - Majd Amara felé fordulok. - Nem kell félned, a te örök szerelmed eljön érted, és együtt halhattok meg, mint valami Rómeó és Júlia, rendben? De addig elengedhetetlen, hogy életben maradj! - Távolodom Elenától, majd leviszem Amarát a pincében lévő cellába, ahol remélem nem tehet kárt magában, hiszen semmiféle eszköz nincs ott. Ügyelek a reteszre is, hogy jól bezárjam, nem akarom, hogy megszökjön itt nekem még a végén, majd felsietek vámpírsebességemet kihasználva a földszintre, ahol meglátom még a még mindig ott ácsorgó Elenát.
- Csak hogy tudd, aki itt egyedül terrorizál bárit is, az te vagy! Alighogy visszatértek az emberi érzelmeid, máris megint azt hiszed, hogy megmondhatod mit csináljak igaz? - Hangom fagyos, és túlságosan is nyugodt, ahhoz képest, hogy legszívesebben a szívét téptem volna ki a bátor húzásáért. Ehelyett inkább egy whiskey-t töltök magamnak, majd ismét közelítek Elena felé. - Emlékeztetlek, hogy idősebb vagyok, és erősebb is! Nem vagyok jó, és mi sosem leszünk többé barátok, érted? A legfontosabb pedig, ha nem tudsz valamit, ne szólj bele! - Sóhajtok egy nagyot, mikor testközelbe érek és alig pár centi választ el minket egymástól. Nem akarok tőle semmit, a tekintetét kutatom, majd kortyolok egyet, s végül úgy döntök elmondom, miért is fontos nekem Amara. - Ha viszont elrontod a tervem, akkor a kis boszi barátnőd, aki most a túlvilágról figyel minket, szépen továbblép, így esélye sem lesz annak, hogy a drága öcséd leszálljon rólam... - Utalok ezzel a Bennett boszorkány halálára, és arra is, hogy nem önszántamból van nálam Amara. De ezek a Gilbertek csodásan értenek a terrorhoz, és levakarhatatlanok, látható ez a mostani estéből is. Hátat fordítok Elenának, és még egy korty italt csúsztatok le a torkomon, majd csak utána szólalok meg.
- Most viszont mindent megtudtál, örültem, hogy itt voltál, tudod hol a kijárat! - Mordulok fel még utoljára, még véletlenül sem nézve Elenára. Italt töltök magamnak, s várom, hogy mi lesz a reakciója, remélem végre magam lehetek...

szavak: 607 zene:Csend van megjegyzés: Sorry Elcsi, de azért még szeretleek! credit:

to Elena & Damon

A sok értelmetlen beszédből nehéz kivennem, amelyik rám vonatkozik, vagy nekem szól. Ám Qetsiyah neve nehezen kerülhetné el még így is a figyelmemet. Damon határozott meggyőződéssel, tényként emlegeti, hogy az a banya életben van. Az mégis hogy lehet?
- De… az nem lehetséges. Láttam meghalni. Éreztem. – A szavak kétségbeesetten hagyják el ajkaimat, jól ábrázolva a félelmeimet. Átéltem a halálát egykor, csak úgy mint mindenki másét, aki azóta természetfelettiként eltávozott ebből a  világból. Mind rajtam keltek át, és a Qetsiyah miatt érzett szenvedésre elég határozottan emlékszem. Visszatért volna? Megtalálta a módját, hogy ismét az élők között járjon? Nem kellene, hogy meglepjen, igaz? Arról a nőről beszélünk, aki megalkotta a halhatatlanság varázslatát. A feltámadás sem okozhatott neki túl sok problémát.
Ha jól értem, a férfi azt mondja, hogy velem akarják zsarolni Silast. Nem tudom, milyen alkut kötöttek, de ennek az egésznek nem lesz semmi értelme. Bántottam Silast, és még ha el is jönne értem, neki is meg kell értenie, hogy a halálom az egyetlen kiút a kétezer éves szenvedéseimből. Nincs értelme csereként felajánlaniuk engemet a terveikhez, hisz mindenképpen halott leszek rövid időn belül, vagy így, vagy úgy.
Mindketten nekem szegezik a kérdést: miért a halálomban látom a megoldást? Értetlenül nézek rájuk. Mi más vezetne ki ebből a helyzetből?
- A horgonyt el kell pusztítani ahhoz, hogy eltűnjön a túlvilág – tárnám szét a karjaimat, de azok még mindig meg vannak kötözve, így ez a mozdulat elég szerencsétlenre sikeredik. Mégis elgondolkodom Damon szavain, és elfog a rettegés az ötlettől, hogy a halálom talán tényleg nem a megoldás, hogy szellemként is én lennék a kapu a két világ között, melyen mindenki átsétál, és talán sosem fogok megmenekülni. Szemeimet könny futja be, de próbálok uralkodni az érzelmeimen. Talán beszélnem kellene előbb Silasszal, vagy akár magával, Qetsiyahval. Tényleg képes lenne örökéletű szenvedésre ítélni az a nő? Nyilván igen, hisz már megtette. Örök életem volt, telve csupa kínnal és fájdalommal.
- Halhatatlan voltam Tessa varázslata által – válaszolok a hasonmásnak. – De nem rég megittam a gyógyírt Silas véréből, így most már eltávozhatok – reményteli pillantásaimat nem tudom leplezni, bár kezdem sejteni, hogy nem fognak megszánni, és ahogy a korábbi félelmeim elhatalmasodnak rajtam, rájövök, hogy talán mégsem kellene sietnem a halálommal. Damon megragadja a karomat, és befelé irányít, a ház felé. Be akar zárni engem. Maga mondta korábban. Nagyjából két lépést teszünk, amikor a lány a segítségemre siet. Szaporán bólogatni kezdek a kérdésére.
- Igen. Jól vagyok – válaszolok, majd lesütöm a szemem. Elátkozva éltem kétezer évet, előtte pedig nem voltam más, csak egy szolgáló. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki kedves legyen velem. Egyedül Silas volt az, eddigi életem során. Remélem, eljön értem. Ő talán megért, ő talán tudja a megoldást.

A pillanatnyi zavarodottságomat rögvest felváltotta a megkönnyebbülés. Kifújtam a levegőt az összeszorított fogaim mögül, miután három különböző ütemű szívdobogásra lettem figyelmes. "Ostoba!" ~ visszhangzott a fejemben, és legszívesebben eltemettem volna magamat szégyenemben. Nem figyeltem oda eléggé, és ezért csúszott ki a számon. Most mindenki egy komplett idiótának tarthat. Valahol máshol járt az eszem.. de mégis hol? Min? Kin?
Túl sok információt kellett egyszerre megemésztenem, és erre képtelen voltam. Kell egy szék, amelyen helyet tudok foglalni, és agyalni a dolgokon. Először is.. Amara a kiköpött másom, akarom mondani fordítva, hisz én egy hasonmás vagyok, míg ő nem. Tőle származik a vérvonalunk.
Ahogy Damon arrébb állt tekintetem ismét a lányra siklott. Hátborzongató. Olyan, mintha a tükörbe néznék. Egyedül a ruhánk volt más, na meg a haja szanaszét állt. Gondolom két ezer évnyi szenvedés után nem a külsőségek volt az első problémája.
- Miből gondolod azt, hogy a halál a megoldás? - szögeztem kérdésemet egyenesen Amarához. Rémisztő, hisz még a hangja is egy az egyben ugyanolyan volt, mint az enyém. Ha így külsőleg kéne ítélkezni, szerintem ő inkább rám hasonlít, mintsem Katherinere. Mármint.. a régi énemre, mikor még én is csak egy egyszerű halandó voltam.
Halandó.. Kikerekedtek a pupilláim a felismeréstől. Hogyan a fenébe képes élni két ezer év után? Már rég halottnak kéne lennie, és én tökéletesen éreztem rajta, hogy ember. Mármint semmilyen jelet nem tudtam észlelni, ami azt sugallná, hogy egy természetfelettivel hozott össze a sors.
- Hogy vagy még életben? - fontam össze a karjaimat a mellkasom alatt, és a remény első szikrái felcsillantak a szemeimben. Katherine vette be a gyógyírt..
Damon szavai kegyetlenek, és bántóak voltak. Lesütöttem a pillantásomat a földre, s erősen küszködtem a könnyeimmel szemben, melyek csak arra vártak, hogy feltörjenek.
- Megértem, hogy időre van szükséged. - feleltem csak ennyit. Előbb vagy utóbb úgyis meg fog nekem, nekünk bocsátani. Ez most csak egy átmeneti állapot, amiben van. Én is voltam ilyenben, de lám, itt vagyok, és szerencsére kilábaltam belőle. Egy pillanatra nem figyeltem oda, és szemtanúja voltam, ahogy Damon teljesen elveszteti a józan eszét, ahogy megragadta Amara karját egyből feltámadt bennem egyfajta késztetés, hogy segítsek másokon. Ez okozta anno a vesztemet, de most, hogy már vámpír vagyok, már nem árt nekem olyan sok tényező. Magamat véltem felfedezni a lányban, hisz egykor én is ki voltam téve a természetfeletti lények veszélyének, és nem tudtam semmit se tenni ellenük, ahogyan most ő se. Tehetetlen.
De én nem.
- Szerinted Silas segíteni fog nekünk, ha terrorizáljuk a lányt? - fogtam meg erősen Damon karját, és eltaszítottam. A düh elárasztotta a testemet, és nem volt menekülés. Megtettem. Hangosan fújtam ki a levegőt, és szaporán szívtam vissza. - Használd már az eszed! - emeltem fel a hangomat. - Nem rajta kéne kitöltened a dühödet. - és a mondatom befejezésével egyből sarkon pördültem, hogy a saját arcommal legyek szemben. - Minden rendben? - kedvesség szállt tekintetembe, és egy nagyon erőltetett mosolyt húztam az arcomra.
Képzeletben megveregetem a vállamat, hisz sikerült még jobban magamra haragítanom Damont. Igen.. még ennél is jobban.

Már most visszasírom az érzelemmentes Elenát, akit nem érdekelt semmi és senki, csak az ölés. Igen az a lány legalább nem hisztizne itt a tornácomon, miközben én próbáltam elrejteni a horgonyt. Kérdésére megforgatom a szemeimet, direkt látványosan, hogy jól lássa a rosszallásom.
- Nem Elena, ő nem hasonmás, az te vagy, Katherine és Tatia azt hiszem... Persze, ha nincs több belőletek... - Oktatom ki Elenát, és örömmel teszem, hiszen Amara a legelső, akinek ők csak a másolatai, habár Amara sem tökéletes, vagy szebb, vagy... Mindegy is, nem is tudom, minek beszélek még hozzá, csak idegesítem magam, és az nálam sosem jó. Szemmel láthatóan mindkettő meg van lepve, én viszont unott arccal állítom fel Amarát, közben néha elkalandozik gondolatmenetem, és azon töröm a jóképű fejem, hogyan tovább... Mi van, ha a túlvilág nem csak Amarához van kötve? Mi van, ha mindhármójukhoz van kötve? Vagyis Silas és Amara, plusz a zavaró tényező jelenléte, vagyis Qetsiyah. Már azon is elgondolkodtam, hiszen Qetsiyah nem egy buta nő, mi van akkor, ha e mellé valami természeti jelenséghez is kötötte ezt az egész idióta Rómeó és Júlia halál dolgot? Nevetséges az egész. Nekem nem is fontos Bonnie... Akkor miért segítek? Fogalmam sincs.
- Édesem, Qetsiyah nem halott, nagyon is él... Silas a másik fele. Alkut kötöttem vele, szóval nem mehetsz sehová, amíg nem teljesíti a drága szerelmed az alku rá eső részét, ha ez megvan felőlem akár egyszerre is meghalhattok... - Magyarázok karba tett kézzel, kissé flegma stílusban, hiszen Elena jelenléte kissé idegessé tett, de nem mutathatom. Remélem elmegy, legalábbis az, hogy próbálom levegőnek nézni, talán hatni fog. Vagy az is lehet, hogy nem, de akkor majd erről is teszek. Egyelőre Amara szavait hallgatom, ahogy a vágyott halálról áhítozik, majd mikor befejezte, akkor csattanok fel hirtelen.
- Álljunk meg egy pillanatra. Miért hiszed azt, hogy ez a megoldás? Mi van, ha Qetsiyah az összes túlvilági lénnyel elhitette, hogy ez a megoldás? Mi van ha nem ez a megoldás? Ebbe még nem gondoltál bele? Úgy látom csak nekem van eszem hármunk közül... - Vezetem be végül a házba Amarát, miközben ügyet sem vetek Elenáról, sétálok az egyik jól zárható szoba felé, melyek ablakai szintén rácsosak, ember nem tud megszökni onnan, és ez a lényeg. Amara ember. Bár lehet, hogy a pincébe zárom, ott még ártani sem tud magának. - Szóval kérlek ne siess a haláloddal... - Kérlelem mosolyt erőltetve mogorva arcomra, miközben megtorpanok. Elena még mindig itt van, és beszél hozzám, de csak akkor figyelek fel, mikor elnézést kér, ám mivel akkor éppen háttal állok neki, nem láthatja az arcomat, a tekintetem, mely ellágyul senki nem láthatja, mikor visszafordulok, ismét a hideg tekintetem pillant vissza rá.
- Miért hiszed azt, hogy egy sajnálom-mal meg fogod oldani mindazt, amit tettél? És miért hiszi azt mindeni, hogy nekem rá van szükségem? Nincs rád szükségem, ahogy soha nem is volt, Elena. Csak elhitetted, hogy bármi lehet, de nem érdekel többé! Nincs szükségem sem rád, sem a kotnyeles öcsédre és senkire, aki képtelen elfogadni, hogy én soha nem leszek olyan, amilyennek akartok! - Kelek ki hirtelen, sok feszültség gyűlt fel bennem, amit Elena is okozott, de nem csak ő, mégis tudom, hogy ennek most van itt az ideje kitörni. Ez a vulkán itt és most megállíthatatlan volt. - Fogd fel végre, hogy a világ nem körülötted forog! Mi sosem leszünk többé barátok! - Bunkó vagyok, tudom nagyon jól, de Elena kihozott egy pillanatra a sodromból, én pedig hagytam magam, és ezt a hibát nem követhetem el még egyszer. Kérdése egy pillanatra visszaránt, majd felvont szemöldökkel pillantok a még mindig mellettem ácsorgó Amarára. Arrébb lépek, mert lehet, hogy tőlem nem látta.
- Itt van még mindig... Még nem fogsz meghalni, amíg ki nem derítem, mi is az igazság! - Pillantok a 2000 éves öngyilkosjelölt hölgyeményre, miközben kezem a karjára fonódik, nehogy megszökjön, s közben már döntöttem hova fogom vinni ezt a kedves leányzót. Elenára pillantok futólag fagyos tekintettel, semmi megbánás nincs benne, semmi emberi, semmi ami érdemes lenne a megmentésre... Hiszen nincs is mit megmenteni, látszólag tökéletesen meg vagyok elégedve, s ez nem csak a látszat... Ez a valóság!

szavak: 672 zene:Csend van megjegyzés: Sorry, kiakadt credit:

to Elena & Damon

Honnan tudják a nevem? Nem értem. Miről beszélnek? Hallom a hangjukat, de idegen számomra mindaz, amiről szó van. Illetve csak elvétve értek belőle valamit. A horgony? Felkapom a fejem. Szóval tudják, hogy mi vagyok. Azt is tudják, hogy Qetsiyah tette ezt velem. Nyilván azzal is tisztában vannak, hogy az én halálom hozná el a felszabadulást azoknak a lelkeknek, melyek közül egyesek már kétezer éve vergődnek abban a csapdában. Meg kell halnom végre, és mivel a gyógyírt kiittam Silas véréből, ez immár lehetséges is. Ez az egy dolog olyan világos, mint a nap, de a további társalgásukat előttem homály fedi. Milyen hasonmás? Ez a lány a hasonmásom lenne? De mit ért ez alatt? Egyáltalán hogyan lehetséges ez? Hogy került ide? Két évezreddel a születésem után hogy születhetett még egy olyan lány, aki hajszálra pontosan ugyanolyan, mint én? Miért tudnak ők mindent rólam, és én semmit velük kapcsolatban?
- Honnan tudtok Qetsiyahról? – Teszem fel az első kérdést, ami megformálódik bennem – hisz az a banya már nagyon régen halott – miután a Damonnek nevezett férfi talpra segít engem. Reménykedem benne, hogy a köteleket is leszedi rólam, de arra sajnos nem kerül sor. Aztán egy másik kérdés is szöget üt a fejemben.
- Ismeritek Silast? – pislogok egyikről a másikra. Ők talán a barátai? Silasnek biztos volt egy terve, bár nem tudta, hogy én vagyok a horgony. Azt mondta, halottnak hitt. Ő is követni akart engem a halálba, amint leomlik a túlvilág fala. Ám az hozzám van kötve és…
- Silas nem akar megölni engem – javítom ki a lányt, akinek azt hiszem, Heléna a neve. Régen én is ismertem egy Helénát, még nagyon fiatal koromban. Most ilyen távlatokból úgy tűnik, mintha csak egy álom lett volna. – Azért akarta elpusztítani a horgonyt, mert velem akart lenni, és nem tudta, hogy én vagyok az. De így nem lenne képes ártani nekem – rázom a fejem. – Pedig nekem meg kell halnom – nézek szét a körülöttünk levő elveszett lelkekre. Többen helyeselnek. Mind ugyanazt akarják. Valaki a vállamra helyezi a kezét, mintha így biztatna, hogy ez lesz a helyes. – Már nem tart sokáig – suttogom a közelben állóknak.
- Azt mondtad, meg akarsz óvni – fordulok a Damon nevű férfihez – de nincs rá szükségem. Már túl rég óta élek, és közben ők csapdában vannak – mutatok a szellemek felé.  – Csak engedjetek meghalni – emelem könyörgő pillantásom kettejükre. Meg kell érteniük, hogy ez a helyes. Amíg én meg nem halok, a lelkek nem lesznek szabadok, és ezt a terhet képtelen vagyok tovább a vállamon cipelni. Főleg most, hogy tehetnék ellene. És ha ők nem segítenek megvalósítani a terveimet, akkor valahogy meg kell szöknöm tőlük.

Jelen pillanatban fogalmam sem volt arról, hogy ki vagyok, hogyan kerültem ide. Kavarogtak bennem a gondolatok, mintha egy pusztító örvénybe vesztem volna el. Nem találtam megfelelő szavakat, melyekkel ki tudtam volna önmagamat fejezni. Kész tébolyogás az egész!
Katherine, vagy nem tudom kicsoda éles kiáltása zavart meg. Annyi kín, annyi érzelem volt benne, hogy a hideg gyors léptekben végig szaladt gerincem vonalán. Ki ez a lány? A legésszerűbb magyarázat természetesen az általam kiejtett Katherine Pierce. De mégis ez a lány nem hasonlít rá. A tekintete már sok mindent elárult. A félelem különböző árnyalatait tudtam belőlük kiolvasni, holott Katherinéből a velejéig romlottságot. De ha nem ő az, akkor mégis ki? Annyira nem értem már ezt az egészet.
Amara? Mintha hallottam volna már ezt a nevet, de fogalmam sem volt, hogy honnan. Mintha a sötétben tapogatóznék, látnám messziről a fényforrást, de bármilyen gyorsan is futok felé, egyre és egyre távolabb megy. Most hasonló helyzetben vagyok a tudatommal is. Amara, Amara, Amara..
- Ő is.. egy hasonmás? - nyeltem egy nagyot, és végre kinyögtem azt a szót, mely miatt mindig is elfog a gyomorgörcs. Visszaemlékeztem Katherinenel való első találkozásunkra, akkor még naiv, emberi aggyal nehéz volt felfognom a dolgokat. Azt hittem, hogy annyi kín, s szenvedés után semmi sem fog megártani, vagy éppenséggel meglepni engem.
Hát tévedtem.
Próbáltam félre tenni az összes felbukkanó kérdéseimet, és teljes egészében Damonre figyelni. Félig-meddig sikerült. Legalább nem vágtam közbe, ami már egy nagy előrehaladás az én részemről. Természetesen nem vártam el tőle, hogy széttárt karokkal fog engem fogadni, és hagyja, hogy a nyakába ugorjak. Én se tudnék magamnak megbocsátani, azok után nem, amiket tettem. Habár remélem, hogy idővel majd a kapcsolatunk ismét olyan lesz, mint régen. Mielőtt minden elkezdődött. Hisz egykor voltunk barátok is. Barátok... vajon képesek lennénk ismét azok lenni? Vagy veszett ügy lenne az egész?
- Lassíts egy kicsit. - kérleltem, és zavartan az ujjaimat összefontam a tarkómon. Hátat fordítottam mindkettejüknek, és kezdtem összerakni a szétszórt puzzle darabokat. Na szóval.. - A Horgony, ergo Amara miatt van meg a túlvilág. - összegeztem hangosan, habár inkább magamnak szántam. Legalább, ha valamit elrontok, Damon közbe tud vágni. Amara és Silas.. örökkön örökké együtt óhajtottak lenni, csak Qetsiyah állt az útjukba.
- Szóval, ha jól értelmezem.. - fordultam meg, még mindig összekulcsolt ujjakkal, de immár a mellkasom előtt. - Silas el akarja pusztítani a Horgonyt, azaz őt. - egy röpke pillanatra Amarára néztem, és már a puszta látványtól is rosszul lettem. Nem tudom mások hogyan viszonyulnának, ha saját magukat kéne látni egy totál más tulajdonsággal felruházva. - Csak azért, hogy meghalhasson, és Amarával lehessen? - szaladt fel kérdőn a szemöldököm, és a kocsi oldalának dőltem a vállammal. Nem értem..
Közben Damon gyengéden kiemelte a lányt a kocsiból, és én egy másodpercre sem fordítottam el a tekintetemet. - Ez hogyan lehetséges? Mármint.. hányan vagyunk? - fontam össze a karjaimat a mellkasom alatt egyenesen Amarához beszélve. Nem tudom, hogy ilyet lehet-e kérdezni, vagy van-e erre ésszerű magyarázat. Ötven-ötven százalék. Vagy van, vagy nincs. De azért jó lenne tisztázni az ügyeket, mert elég kellemetlenül érne, ha minden sarkon saját magammal futnék össze..
Damon kemény szavai éles késként mardosták alapból megrongált szívemet. Lehunytam szemeimet, vettem egy mély levegőt, majd szóra nyitottam a számat. Egyszer úgyis át kell esni a nagy érzelgős monológomon. - Sajnálom. - tártam szét a karjaimat. - Helytelenül cselekedtem, és az, hogy csak úgy kikapcsoltam az érzelmeimet fittyet hányva arra, hogy mi történik körülöttem, egyszerűen.. - ráztam meg a fejem, és nem tudtam, miként fejezzem be a mondatomat. - De szükséged van rám. Tudok segíteni. - léptem közelebb Damonhöz és egy baráti mosolyt küldtem felé. Változtatni akartam a köztünk lévő viszonyon. Ez nem mi voltunk. És, ha most nem cselekszem, ki tudja, hogy mi lesz a jövőben. Talán el is fogok késni..
Damon mellé nézve a panzió látványa tárult elém, és a mosoly egyből lehervadt az arcomról, amint tudatosult bennem az alábbi.
- Damon.. hol van Amara?

Silass nem találhatja meg Amarát, ahogy Quetsiyah sem, és annak a legjobb módja az lenne, ha csak én tudnék róla, hogy hol van, erre Elena idejön, hogy belekontárkodjon a terveimbe.
- Nem hozzám? Akkor mehetsz is... Csak én vagyok itthon... - Szalad ki a számon eme gúnyos megjegyzés, majd mély levegőt véve nyugtatom le magam. Látom visszaszerezte az emberségét, tehát újra a jól megszokott Elena lehet, de immár úgy, hogy és kivonulok ebből a tinidrámából, és meghagyom az esélyt másnak.
- Tudtam, hogy a cserfes öcséd nem tudja értelmezni a még "Elenának se mond el" mondatomat... - Forgatom meg a szemeimet, ezzel jelezve, hogy utálom, ha valaki feleslegesen beszél. Ezért nem szeretek a Gilbertekkel semmit megosztani, főleg a kotnyeles feltámadásból ötös Gilbert a kakukktojás. Azt hiszem majd ideje lenne elbeszélgessek vele ezekről a dolgokról, ha mindenképpen velem akar a jövőben dolgozni, és megkérem, hogy hagyja ki a nővérét, akkor tegye is meg. Nem reagálok Elena minden egyes mondatára, csak egy önelégült félmosoly tűnik arcomon fel, mikor Elena Katherine nevét mondja ki.
- Nem talált! Ő itt Amara. Amara ő itt Elena, ne aggódj, nem fogod sokat látni! - Fordulok a kocsiban vergődő lány felé, aki először rémült, utána sikoltozik, ami az én éles fülemnek kissé zavaró, de mi sem látszik rajtam. - Szóval ő itt a Horgony, Quetsiyah szerint Silas-nak el kell pusztítania, de van egy olyan sejtésem, hogy ez nem a teljes igazság... Addig vigyáznunk kell rá... - Persze itt sem teljesen Elenára gondoltam, reméltem, hogy elmegy, sőt még mindig érzelemmentes vámpír lesz, mert így most mindenbe bele akar majd szólni. Az az idő már elmúlt, hogy hallgassak is rá. Amara felé pillantok, hogy válaszolhassak a kérdésére.
- Meg akarom óvni az életed, amíg ki nem találom, mi az igazság. Ne aggódj, nem esik bajod, amíg nem próbálsz meg elmenekülni még kényelmes szobád is lehet... - Felelek halkan, miközben mozdulatot teszek afelé, hogy kivegyem őt a kocsiból és jól zárható helyre vigyem, ahonnan remélem nem akar megszökni, mert akkor mérges leszek... Bár fogalmam sincs, miért megint én játszom a megmentőt az én drága öcsikém helyett, de kezd unalmas lenni. Nagyot sóhajtok, miközben próbálnék visszatérni a fájó valósághoz. Ha itt maradok ebben a városban, akkor sajnos bele kell folynom a dolgokba. De képtelen vagyok jelenleg elhagyni a várost. Még. Valami itt tart. Talán Mira az, talán Stefan, nem tudom. Csak azt, hogy ez a probléma túlnyúlik azon, hogy én mit akarok, s őszintén nem akarok lépten-nyomon ellenségbe futni. Mert nincs garancia, erről semmit sem tudunk. Lehetséges, ha ez a nő meghal, akkor az összes túlvilági lélek itt fog rohangálni bosszúra éhezve, ami nem lenne túl jó, főleg hogy nem egyet juttattam a túlvilágra. Vagy a másik eshetőség, hogy ha Amara meghal akkor a lelkek felszabadulnak, és Bonnie is továbblép. De vajon ez a túlvilág annyira rossz lenne? Legszívesebben kihúznám magam ez alól, csak az a baj, hogy már nyakig benne vagyok és nem tudok kiszállni. - Mindent megtudtál? Akkor mehetsz is... - Mordulok Elena felé persze tudom, hogy nem fog elmenni, ismerem, tudom milyen, és nem is tudom, miért próbálkozom újra és újra ő semmiből sem akar kimaradni, amivel veszélyezteti az egész tervet, vagy akármit...

szavak: 521 zene:Csend van megjegyzés: I love you Elena credit:

to Elena & Damon

Nem tudom, hova menekülhetnék, hová bújhatnék, mit tegyek, hisz a szellemek ott vannak mindenhol, kísértenek, hozzám beszélnek, megérintenek. Nem szabadulok tőlük. Még annyi nyugtot sem hagynak nekem, hogy megvizsgáljam Silast, vajon lélegzik-e még. Azt hiszem, nem halt meg. Nem akartam bántani. Nem akartam a vérét inni. Még mindig vöröslenek ajkaim tőle. Egy vadállatnak érzem magam. Egy elveszett, veszélyes vadnak… Nem akarok senkinek ártani. Fel akarom szabadítani őket. Meg kell ölnöm magam. Ezt kell tennem. Az egyetlen megoldás. Csak a szellemektől szabadulnék meg előbb. Ez egyébként sem könnyű feladat. Futni kezdek, menekülni, bár nem tudom hová… És akkor szinte belerohanok a férfiba. Nem vagyok benne biztos, hogy valóságos-e, vagy csak egy újabb kóbor lélek. Úgy néz rám, mintha ismerne, vagy legalábbis… De mielőtt észbe kapnék, már vastag kötelek tekerednek a karjaim köré, nehéz kötél a derekamra is. Miért csinálja ezt velem? Csak el akarok innen menni, megszabadulni a zaklatóimtól, megnézni, hogy mi lett Silasszal. Hadakoznék, ellenkeznék, és számtalan kérdésem lenne, de mielőtt egyet is feltehetnék, egy kendő kerül a számra, én pedig egy furcsa, mozgó üvegdobozban végzem. Valamiféle járműnek tűnik, leszámítva, hogy máshogy zúg, máshogy mozog, mint az én időmben. És nagyon kényelmetlen, így megkötözve.
Haladunk. Valamerre tartunk. Nem tudom, hová visz, de a felettem levő ablakokon át látom, hogy folyamatos mozgásban vagyunk. Aztán egyszer csak lelassulunk. Kapálózni kezdek, természetesen eredménytelenül. Végül úgy döntök, megpróbálom legalább a számról lefejteni a kendőt, hogy rendesen kapjak levegőt, és tudjak nyelni. Kezd megfájdulni a nyelőcsövem is. És akkor hirtelen felnyitódik ismét a doboz egyik oldala. Ketten állnak előttem, engem néznek. A korábbi férfiról a másik jelenlevőre siklik a tekintetem. A szemeim kikerekednek a döbbenettől, a pupilláim kitágulnak a rémülettől, a szívem heves ütemre vált. Az a lány pontosan úgy néz ki, mint én, mintha saját magammal néznék farkas szemet. Még a hangja is olyan. A világ megfordul velem, émelygek, és valaki dobhártyaszaggatóan sikoltani kezd. Csak pillanatok elteltével jövök rá, hogy én vagyok az illető, de hamar el is halkulok, mert nincs ehhez elég levegőm. Ám még mindig remegek a félelemtől, és felkuporodok a doboz egyik sarkába. Olyan kicsire húzom össze magam, amennyire csak lehet. Bárcsak eltűnhetnék innen. Közben nagy nehezen sikerül lefejteni ajkaimról a kendőt, hogy végre rendesen levegőhöz jussak. Már egyáltalán nem érzem magam vadállatnak. Inkább, mint azok a kalitkába zárt riadt madarak, melyeket az agorán is árusítottak.
- Kik vagytok? – pislogok egyikről a másikra. – Miért hoztatok ide? Mit óhajtatok velem tenni? – hajolok egy kicsit előrébb, hogy jobban lássam őket, de még mindig a sarokban kuporgok.

Az érzelmek szüntelenül tengtek bennem. Nem hagytak nekem egy ártatlan másodpercet se a pihenésre, állandóan zaklattak, és felhánytorgatták a bűnnel teli múltamat. Szégyelltem, azt ami voltam, ha tehetném vissza fordítanám az időt, és mindent megváltoztatnék. Az nem én voltam, hanem valaki más, aki átvette felettem az uralmat, miközben én el voltam nyomva.
Ideiglenesen még mindig Rebekah apartmanjában éltem. Fogalmam sincs, hogy ő merre van jelenleg, de jobb így. New Orleans-ban láttam őt utoljára, ahol még ugye gyilkos üzemmódba voltam kapcsolva. Hogy még mindig ott van-e, vagy máshová utazott volna, azt nem tudom. Egyedül egy valamivel voltam tisztában. Még pedig avval, hogy nincs saját házam, lakásom. Még egy szobám se. Más fedele alatt éltem, és ezen minél hamarabb kellett változtatnom.
Ujjaimat a kormányon kopogtattam, miközben idegesen fixíroztam tekintetemmel a Salvatore birtok ajtaját. Jeremy elejtett egy számomra fontos titkot: Damon felderítésre ment, nélkülem, hogy megtalálja a titkos Horgonyt, melyet, ha átadunk Silas-nek, visszahozza szeretett barátnőmet, Bonnie Bennett-et. Számomra is érthetetlen ez az egész. Először is mi az a Horgony? Öcsém elmagyarázta, de olyan homályos az egész. Ráadásul összekuszált gondolataim még egy lapáttal rátettek erre az egészre. Alig tudtam koncentrálni, állandóan mardosott a lelkiismeret-furdalás. A lelki szemeim előtt láttam áldozataim szenvedését, ahogyan az utolsó fény is kialudt riadt pupillájukból.
Felkaptam a fejemet, amikor a közelben egy erre haladó autót észleltem. Damon kocsija rajzolódott ki a háttérben a lombfák mögül.
Egy mély levegőt vettem, és összeszedtem minden erőmet. Most először szembesülök vele, amióta visszanyertem igazi énemet. Olyanokat vágtam a fejéhez, olyan szavakkal minősítettem őt, olyanokat tettem, hogy csak tagadtam az egészet. Próbáltam bemesélni magamnak, hogy az nem én voltam, de nem futhatok el az igazság elől. Én döntöttem úgy, hogy kikapcsolom az érzelmeimet, és most meg kell fizetnem érte.
Az autómból kiszállva gyorsan odaviharoztam Damon-höz. Nem érdekelt, hogy nem jelentkeztem be nála, mert most a legjobb barátnőm élete forgott kockán.
- Most nem is hozzád jöttem. - tettem hozzá kissé ridegen, és lesütöttem pillantásomat. Éreztem, ahogy arcomba szaladt a pír, és már most bántam, amit az előbb mondtam. - Úgy értem.. - haraptam az ajkamra, elmerengve a távoli erdőbe. - Jeremy beavatott mindenbe. Lehetséges? Mármint, hogy Bonnie-t visszahozzátok? - megrökönyödve pillantottam Damon-re. Jelenleg ő az egyetlen egy reményem. Muszáj.. Én nem bírtam ki a barátnőm nélkül. A tudat, hogy föláldozta a saját életét csak azért, hogy ne legyek egyedül, hanem az öcsémmel... Felbecsülhetetlen. Muszáj a tőlem lehető legtöbbet megtennem, mert tartoztam neki ennyivel. Még, ha nem is érünk el sikert - remélem, hogy nem fog ez bekövetkezni -, akkor is megpróbáltuk.
- Meg van a.. Horgony? - így hangosan kiejtve még furábban hangzott. Lassan, megfontolva minden egyes lépésemet elkezdtem Damon felé közeledni, aki a csomagtartó előtt álldogált.
A nap a nyugvóhelyére tért, s az éj sötétsége vette át az uralmat. Egyedül a tornácon lévő lámpa világított, illetve a kocsiból áradó fény. Bezzeg pár órával ezelőtt, mikor jöttem még hét ágra sütött a nap..
- Nem értem, miről beszélsz. - kapkodtam ide-oda a fejemet. Hol a csomagtartóra néztem, hol őrá. A teljes tudatlanság uralkodott jelenleg elmémben. Megvakartam tarkómat, és megigazítottam a hajamat, és mikor elém tárult az, vagyis az illető, akiről Damon beszélt, egyszerűen lefagytam.
Szemeim kikerekedtek, a levegő belém szorult, és biztos voltam benne, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Egyenesen a saját pillantásomba meredtem. - Da..Damon.. ez valami rossz vicc? - próbáltam megtalálni a hangomat, az már egy komolyabb problémát jelentett, na még a mondat összerakása! Fogalmam sincs, hogy ki volt jobban megijedve. Ő vagy én.
- Katherine?

Belementem Silas ajánlatába, hogy segítek neki megkeresni valami Horgonyt, amit el akar pusztítani, hogy végre ember lehessen. Nekem meg semmi szükségem egy 2000 éves boszorkány ellenségre, és persze felajánlotta, hogy segít visszahozni Bonnie-t, mielőtt a Horgonyt elpusztítaná, ami nem egy hátrány. Bár sosem szerettem a fiatal Bennett boszorkányt, mégis... Jeremy megkért, és ahhoz, hogy leszálljon rólam és letegyen mindenki a Damon-megváltó projektről, el kell terelnem a figyelmet magamról és el kell játsszam, hogy benne vagyok a csapatban. Ma kivételesen nem esik nehezemre belemenni a játékba, Mirandának dolga akadt, így bőven van időm megkeresni ezt az eszközt, megmenteni Bonnie-t, majd hazaérni, mint aki egész nap csak henyélt. Végül is megkedveltem ezt a lányt. Van benne valami, ami miatt nem lenne szívem megölni őt, van benne valami tűz, ami megfogott és elvarázsolt.
Ha nem vigyázok, még a végén oda az álcám, és megint jónak kell lennem. Nem akarok mások elvárásai szerint élni. Nem akarok kötődni senkihez úgy, ahogy évekig kötődtem Elenához. Igen állítólag valaki őt is bevette a tervbe, de hogy ki volt, még mindig kérdéses, bár Silas le tudta rázni. Ahogy érdekes módon én is le tudtam rázni a kétezer éves boszorkány férfit, bár állítólag összeesett. És mit találtam helyette? Egy nőt, aki szintén azzal az arccal rendelkezik, mint Elena, vagy Katherine. Ez az arc örökké kísérteni fog? Mikor rátaláltam, magában motyogott, mint egy elmeháborodott, de állítólag hallja a halottakat, de nem volt időm ezen elmélkedni, vagy beszélgetni vele. Gyorsan kellett cselekednem, mert ha tényleg ez az Amara a Horgony, akkor nem szabadna meghalnia, mielőtt Bonnie vissza nem kerül az élők közé, tehát "vigyáznom" kellene rá. Így elraboltam, s most a csomagtartómban zötykölődik összekötözve, s mivel ember, így megszökni sem tud immár tőlem. Szerencsémre nem is próbált meg menekülni. Bár cseppet sem tetszik, hogy meg akarja ölni magát, szóval nehezebb lesz, mint gondoltam. Leparkolok a tornác elé, ahol egy alakra figyelek fel. Vékony, jól ismert vonások. Csak tudnám ki hívta ide. Cseppet sem vagyok kedves hangulatomban, szóval amint kiszállok első szavaimat felé intézem.
- Elena?! Mit keresel itt? Azt hittem a múltkor elég világos voltam - Szólalok meg gúnyosabban a kelleténél, miközben a mellkasom előtt fonom össze két karomat, tekintetem fagyossá válik, és rá kell jönnöm, hogy a Gilbert kölyök képtelen volt lakatot tenni a szájára. De ha már itt van, gondoltam felkavarom egy kicsit az érzelmeket, nyugodt léptekkel közelítek az autóhoz, majd hogy drámaibb hatást érjek el, csak a kezemet helyezem a csomagtérajtóra.
- De ha már itt kíváncsiskodsz... Nyilván ezt keresed igaz? Sajnálattal kell közölnöm, hogy én vettem észre előbb... - Nyitom fel végül a csomagtér ajtaját feltárva ezzel a benne rejlő "hatalmas" titkot, a nőt, akinek Elena a tökéletes mása. Az eredeti, akitől az összes többi hasonmás származik.

szavak: 447 zene:Csend van megjegyzés: pocsékcredit: ♥