Élvezem, ha másokat felbosszantok. Tudom nem egy szívet melengető a stílusom, de nem értem, akkor miért engem kértek meg? Én szóltam előre, hogy nem lesz a legszebb látvány, legfőképpen azért sem, mert így kitölthettem rajta a haragom. Nem titkolom, még valahol élveztem is a helyzetet. Mégis van ebben az egészben valami keserűség. Valami, ami megmérgezi egész létezésemet. Ami nem hagy nyugodni. Egy szörnyeteg vagyok. Ahogy akkor Elena rám nézett. Ahogy most Larita is rám néz. Nem látnak bennem semmit, ami emberi lenne. És valahogy elhiszem, hogy tényleg nem vagyok más, csak egy démon. Ennyi vagyok. Nem csoda, ha Elena is lelépett, mert miattam szenvedett. Az alkohol hatására most a keserű igazság taszít a padlóra, s fel sem fogom először a felém intézett szavakat. Jeges tekintetem mégsem enged az álarc mögé. Nem láthatják meg a bennem lévő érzéseket. Nem érezhetek semmit. Laritára pillantok, miközben kiiszom a maradék italomat, jobban mondva az egészet, amit nem is olyan rég kiöntöttem. - Szerinted mit kéne tennem? Ne sajnáld, vámpír, túléli... - Bagatellizálom el a dolgot, mert hidegen hagy. Nem vagyok empatikus mások fájdalmára. És nem érdekel, hogy ez a nő valami száz-akárhány éves erős boszi, nem félek. Öljön meg... Bár egyet tudok. Megölni úgysem lesz képes. Legalábbis remélem, hogy túlélem az erejét. Ha nem, akkor véget ér ez az egész szenvedés. Ez a része most egyáltalán nem érdekel. Miért is kellene? - Nem vállalok felelősséget a tetteimért, ha felidegesít, mert nem képes betartani azt az átkozott önkontrollt. Akkor menjen és öljön embert, de ne kérjen segítséget! - Préselem ki a szavakat az ajkaim között keletkezett vékony résen, miközben gyűrűm egyre többször koccan a pohár oldalához. Eddig észre sem vettem Dominic-ot, aki már időközben meg lett szabadítva a karótól, és a sebe is nyilván gyógyulófélben van. A lányról megfeledkezve esik nekem, mintha képes lenne felülkerekedni rajtam, de nem fog menni. Lehet, hogy az erőnk egyforma nagyságú lesz, és egy boszi áll mögötte, de akkor sem hagyom, hogy nyeregben érezhesse magát. - Azt mondtam ne merj nekem támadni! - Nyögöm ki ezt a hat szót, miközben lendítem meg a kezem, melyben még mindig az üres pohár van, és a szájával találom el Dominic nyakát oldalról, és roppantok egyet a poháron, így a szilánkok a kezemet is felsértve pattannak amerre tudnak. A pohár jó része felhasította Dominic nyakát, és érzem, ahogy kezd kihozni a béketűrésből. Ha ettől az akciómtól nem válna szabaddá a nyakam, akkor egy kisebb erőfeszítéssel lefeszítem a kezét, hogy fordítok rajta egyet, hallani akarom az ujjai roppanását,hogy eltörtem-e valamelyiket, nem érzem, enyhe tompaság fog el, de felül tudok kerekedni rajta. Elengedem Dominic-ot, majd az italos pulthoz sétálok, hogy töltsek magamnak, de egyelőre csak válogatok az italok kínálatából, mintha az imént semmi sem történt volna...
Lenne kedvem beszólni és közbe dumálni, még ők ketten a fejem felett vitatkoznak, de épp lefoglal az, hogy a karó benne van a mellkasomban és baromira fáj. Még jó, hogy nem vagyok ember, mert ez biztosan megölt volna. A szívem mellett két borda között hatolt be az a rohadt fa darab és a tüdőmön is átment, aminek baromira nem örülök, de most sok dolgot nem tudok tenni ellene. Egyfelől szépen kezdek összerogyni, már hiába is kapaszkodok a kandalló párkányába, másfelől vér csorog a számból, amiről már nem tudom biztosan állítani, hogy csak a lányé, akiből ittam. Damon módszerei ellen, most nekem is van kifogásolnivalóm, nem is kevés, mivel ha egy kicsit is elvéti a dolgot, én itt helyben halok meg, és nem vagyok egy előuszíthatatlan ősi vámpír, hogy ha kihúzzák, belőlem azt a vackot visszatérjek. Igen, hallottam erről is mióta újra itthon vagyok, és Damon jobb napjain mesélt dolgokat nekem. A karó miatt rohadtul zabos vagyok Damonra, de elsősorban vérre lenen szükségem a gyorsabb gyógyulás érdekében, de jelenleg elég messze vagyok attól, hogy bármit is tehessek még az a rohadt fadarab bennem van. - Most… se…. jobb..- válaszolom Laranak, mikor mellém térdel, és a karót akarja kivenni belőlem, már arra összerándulok, hogy a pólóm anyagát eltépi, akkor már görnyedek jobban, mikor turkálni is kezd és feszegeti bennem azt a vackot, de később fel is ordítok tompán, mikor kiszedi azt belőlem. Majd a kezeimen támaszkodva, maradok és meredten figyelem a padlót, egy perc is eltelik így és hitetlenkedek, hogyan is tehette ezt meg velem Damon, az egy dolog, hogy szar napja van, de ez azért kicsit sok volt nekem, azt még lenyelem, ha csak belém vágja, de hogy bele is törte a hátamba?! Vannak pillanatok, amikor csak egy kiadós verekedés hozhatja helyre az ellentéteket, még két barát között is, így nem tökölök, felpattanok, és van képem neki menni Damonnak. Mondtam, hogy ha szemétkedik, visszaadom neki, mint régen is. A düh jelenleg felülír bennem mindent, és vámpír sebességgel megyek neki a cimborámnak, hogy a falnak szorítsam, és a képébe vicsorogjak bele. Tudom, hogy gyengébb vagyok még nála, a koplalás miatt, de ha most nem sikerül bevernem a képét, akkor később ha egyszer helyre jöttem, visszaadom még ezt neki.
Ha egészen más fából faragtak volna, akkor most visszakérdeznék, hogy na vajon ki engedett be? Van két gyönyörű kis kacsókám, nem nehéz összerakni a képet. Azonban én nem ilyen vagyok. Emiatt csak figyelmen kívül hagyom a kérdést, nem lényeges most ezzel foglalkozni, hogy hogyan is jöttem be, hiszen Domban benne maradt egy karó jelentős darabja. Aggódom érte és valóban nem tetszik Damon módszere, de azt be kell lássam, hogy belementem abba, nem piszkálom a módszere miatt. Egy bizonyos pontig... - Tessék?!! - kérdezek vissza döbbenten és azt hiszem kezdek én is dühös lenni, aminek egész jó bizonyítéka az, hogy a helyiségben pár üveg pohár szétrobban, szilánkjai pedig apró, csillogó kristályokként repülnek ezerfelé. - Egészen addig nem kérdőjelezlek meg, amíg nem törsz bele karókat a barátomba. - szűröm a szavakat az ajkaim között. - Szóval... most szólok bele abba, amit csinálsz. - teszem még hozzá és közben ott állok Dom mellett, kissé lehajolva, a kezem még mindig a hátán van. Megfogom a ruha anyagát és eltépem azt, hogy lássam a sebet. Baromi csúnya és azt hiszem pokolian fájhat is. - Megpróbálom kivenni. Rohadtul fog fájni. - szólalok meg újra, Damonnal nem foglalkozva egyelőre tovább és belenyúlok a sebbe - ha Domnak nincs ellenvetése -, hogy valahogy megpróbáljam kiszedni a fadarabot. Bár igyekszem, koránt sem olyan könnyű, vagy egyszerű, de végül sikerül kiszedni azt a vackot. A földre ejtem a darabot, kezemet vörösre festette Dominic vére. - Lehetne, hogy életben maradjon a módszered közben? - nézek Damonra, mert ez nekem tényleg nagyon nem tetszik.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Pince Vas. Feb. 02, 2014 10:11 pm
Dominic & Damon
► I never wanna be a babisitter!
Igazság szerint nem tudom, miért vagyok még itt. Mi a fenéért feszítem a húrt? Talán el akarom üldözni Domot. Ez lehet a megfelelő válasz a felmerülő kérdésre, hiszen nem kell nekem senki. Igazából nem tudom, miért is töröm magam? Az élet egy szívás. És ha szar napom van, nem fogom elrejteni, hanem kitöltöm a haragom valakin, aki éppen a közelemben van. Igazából nem ezt terveztem, hanem azt, hogy jóllakom a két lányból, majd megigézve küldöm őket haza, ne is lássam őket soha többé. De ehelyett Dominicot találtam, aki cseppet sem vette a lapot, hogy hagyjon egyedül, hanem még tesz is a tűzre. Hát ennyire elfelejtette volna, hogy milyen vagyok dühösen? Pedig ha emlékezne tudná. Ráadásul a vámpírok intenzívebben élnek át mindent. De mindegy is... Talán a módszereim elüldözik. Honnan is érdekelne engem az ő problémája, hogy nem tudja kontrollálni magát? Öljön embereket. Nem érdekel. Vagy koplaljon. aki nem tudja elfogadni saját magát, az nem fog soha normális életet élni. Én elfogadtam, hogy egy szörnyeteg vagyok, mert mindenhonnan ezt hallom. Stefan a ripper, aki képtelen szembenézni önmagával, ezért ki-be kapcsolgatja az emberségét. Képtelen leküzdeni a vérszomját, és inkább sanyargatja magát holmi állatvérrel. Dom rosszabb. Ő éhezteti magát, majd amikor nem bírja tovább, iszik, és olyankor öl. Ha napi szinten enne, nem lenne problémája. De én hiába mondom neki. Nem érdekli. Biztos azt gondolja, majd megváltja vele a világot, vagy a múltbéli tettei megváltásra lelnek. Nem tudom, mit csinált a múltban, de ettől nem lesznek semmissé. Élvezettel döföm belé a karót, és fordítok is rajta, mielőtt beletöröm, érzem a kezemen a vérét folyni, majd az egyik lányhoz lépek - Menj haza és felejts el mindent, egy buliban voltál, és nem emlékszel semmire! - Igézem meg azt a lányt, aki nem volt megharapva, s szavaimat lassan intézem hozzá, hogy ő is megértse, mert szerintem kicsit sikerült leitatnom. Mondjuk nem mintha nagyon emésztene miatta a bűntudat. Aztán a mai nap fénypontjaként jön be a házba Larita... - Téged meg ki engedett be? - Morranok fel ridegen, miközben töltök magamnak egy pohár bourbont, majd belekortyolok, s egy pillanatig csak élvezem az aranyló nedű marását a torkomon. Ez kell most nekem, nem tanítani valakit, aki nem is hajlandó semmire. Csak nyávog, mint egy lány, mert kapott egy karót az oldalába. Tényleg borzalmas. - Nyugodj már meg te is... Éppen csak súroltam a szívét. Bár lehet jobban járt volna, ha megölöm. - Szólalok meg ismét, majd újabb kortyot engedek le a poharamból a torkomon. - Azt mondtam, ne kérdőjelezd meg a módszereimet. Ha nem tetszik, ne gyere ide. Ha van más ötleted, akkor tedd amit akarsz, mit érdekeljen engem?! - Iszom ki az italom, majd forgatom a poharat a kezemben egy ideig, utána ismét töltök egy pohárral, de azt nem iszom most meg. Csak forgatom a poharat, s gyűrűm idegesen meg-megkoccan a poharamon, de arcom túl nyugodt, hangom túl rideg ahhoz, hogy bármi jót sejtessen. Igyekszem visszafogni magam, de ezt nem én irányítom. Ha Dom felbosszant, akkor nem állok jót magamért, és nem fog érdekelni, mennyire jóban voltunk egykor.
Régen én és Damon nagyon jó barátok voltunk. Ami ad egy bizonyos fokú biztonságérzetet vele szemben, különösen az elmúlt pár nap miatt, de azt is tudom, hogy már régen nem vagyunk abban a viszonyban, mint akkor. Azonban, szinte mindig működött az, ha a feszültség valahogyan le lett vezetve és kiengedtük a fáradt gőzt, most nem csak neki, de nekem is szükségem van erre. Ráadásul már én sem vagyok az a fiú aki voltam, így van amit nem hagyok szó nélkül még akkor sem, ha nem is veszem magamra. Elmúltak már azok az idők. - Akkor ne játszd itt a hattyú halálát ennyire látványosan, vagy az utóbbi időben elvesztetted a tökeidet? – Szólok neki vissza és most hergelem őt. Egy ha barátok vagyunk, van hozzá közöm, ha már azt ígérte segít nekem akkor szintén és három, ha valóban nincs hozzá közöm, akkor meg nem kellene ennyire látványosan szenvednie. Mivel, szinte show műsorba illően csinálja jelenleg is. Nekem is szokott szar kedvem lenni, de azt általában magammal rendezem el, nem nyilvánosan és mások előtt, aki így csinálja mint ő, az titkon segítséget is kér ehhez. Éltem ehhez eleget, hogy tudjam, és azt hiszem ilyenen én is átmentem, amikor megharaphattam Larat és megmutattam neki, mennyire is szenvedek, vagy előtte, mikor megéreztem a vásáron a vért és elmentem, faképnél hagytam őt. Azt hiszem ezek mind-mind burkolt segítség érések lehettek a részemről, ahogy több más apróság is, amit valahogy engedtem, hogy lássanak. Abban is biztos vagyok, hogy valahol Damon neheztel rám, hogy szó nélkül leléptem, mikor meghaltam, hogy nem mondtam neki semmit, csak felrúgtam a barátságunkat ezzel. Talán egyszer majd elbeszélgetünk erről, de addig is nem hozom szóba a dolgot. Van ennél nagyobb bajunk is, mind a kettőnknek, szóval majd egy dög unalmas estére meghagyom ezt. A lány vére túl édes, túl sok benne az alkohol is ahhoz, hogy csak úgy elengedjem, és bennem is bennem a feszültség, ami csak jobban kihozza belőlem a ragadozó ösztönöket és nem vagyok kutya, hogy parancsszóra eleresszem a zsákmányomat, nem, nem, nem! Érzem a rántást, hogy elránt a lánytól, húznám magammal, de a karó a hátamban landol és nem messze a szívemtől fúródik belém. Felüvöltök, de hamar elhal a hangom, ahogy a tüdőmből kiszorul a levegő. Lassan botladozva fordulok, a kandalló párkányba kapaszkodik, hogy ne essek el, baromira fáj, amit velem művelt, agyaraim elővillannak, a számból a lány vére csöpög, én morogni próbálok, de azt hiszem, szánalmasan festhetek, és ez az a pillanat, amikor Lara bevágódik közénk. Bal kézzel kapaszkodok a párkányba, jobb kézzel próbálok hátranyúlni, de nem megy, nem érem el a karó maradékát, hiszen beletörte a hátamba. Fél térdre, majd teljesen térdre rogyok, még Lara Damonnal foglalkozik, én addig a kezeimen támaszkodom meg. - Nem. – hallom, hogy ezt kimondom, késve Lara kérdésére, egyszerűen mostanra jutott csak el a tudatomig, hogy kérdezett tőlem. Tényleg nem vagyok jól, egy rohadt járó lett beletörve a hátamba, és érzem, hogy a hegye valahol a mellkasomnál akar kijönni, basszameg! Rohadtul fáj, és azon kapom magam, hogy a sarkaimon ülök a kandalló előtt, és eléggé szánalmasan festhetek, a számból vér csöpög, félig nyitva, a karó még bennem, és próbálok magammal kezdeni valamit, csak épp semmi sem megy, mert nem érem el azt a rohadt fadarabot. Ezért még megfizetek Damonnek, attól, hogy szar napja van, ez azért sok volt, tuti, hogy kitöröm még a nyakát ezért!
Azt nem mondanám, hogy Dom kiugrott a bőréből örömében, mikor elmondtam neki, hogy intézkedtem egy kicsit a háta mögött, de mentségemre legyen, hogy elfogadta, mikor megígértem neki, hogy segíteni fogok, közvetlenül azután, hogy megharapott. Sokat beszélgettünk azon az éjszakán és azt hiszem örült annak, hogy van aki törődik vele és, hogy igazán érdekel a sorsa és a problémája is. Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy mi is lesz azaz út, amin el tudok majd indulni, hogy tényleg segíthessek neki. Egészen addig, amíg fel nem kerestem Damont... Nem kedveltem őt sohasem különösebben. Egyfelől azért, mert nem ismertem hajdanában, azon túl, hogy tudtam kicsoda, ki-fia-borja, de ennél többet nem, másfelől pedig átvette a helyemet Dom életében, ami másfél évszázad távlatából így megfogalmazva kissé nevetségesnek tűnik. De akkor valóban ezt gondoltam, hiszen jó ideig én és Dom elválaszthatatlanok voltunk, aztán ebből a szoros kötelékből kilökött valaki, csak, mert pár évvel idősebb volt nálam, na meg himbilimbije a lábai között. Akárhogy is, a lényeg, hogy nem kedveltem őt akkoriban. Az életünk persze nem állt meg, én férjhez mentem, elköltöztem és többet nem jöttem vissza a szülővárosomba, egészen mostanáig. Azóta pedig kismillió dolog történt mindenkivel, szóval fogtam magam és elfelejtettem minden előítéletet, amit még kiskamaszkoromban tettem a magamévá és száműztem. Tudtam, hogy Damon és Dominic valaha össze voltak nőve és habár azóta sok évtized telt el, a közös emlékeik miatt felhatalmaztam magam és felkerestem, ha már vámpír és régen szinte testvérekként szerették egymást, akkor erre alapozva beszállhatna ő is a megmentési tervembe, ami Domra vonatkozik. Mert ez vagyok én, ha szükségét érzem - és ilyen sokszor van -, akkor támadásba lendülök és minden követ megmozgatok azért, hogy segítsek annak, akinek szerintem arra van szüksége. És jelen esetben is ez történt. Elkezdtek együtt lógni, erre most nem találok jobb kifejezést és Damon segít, bár a módszerei hagynak kívánni valót maguk után, ez tény. Volt, hogy kifejeztem a nem tetszésem, d komolyabb lépéseket nem tettem, mert ha ez működik, akkor bánja kánya, hogy nem épp kedves és türelmes az, ahogyan a dolgokat kezeli. Lényeg, hogy most épp a panzió felé tartok, egyrészt, mert szeretném lecsekkolni őket, hogy hogyan haladnak, másrészt, mert elvittem Zokni egy állatorvoshoz és beadattam neki minden kötelező oltást, amiről Domot is tájékoztatni akarom. Igen, tudom, hogy ezt telefonon keresztül is lehet, de akkor nem tudnám meglesni, hogy hogyan is haladnak, az pedig túlságosan is érdekel ahhoz, hogy kihagyjam. Szóval halk kopogással jelzem jöttömet, mikor már az ajtóhoz érek, de tekintve, hogy bentről némi fájdalmas felkiáltás szűrődik ki, aligha törődöm az udvariassággal és inkább beengedem magamat. A hang forrását keresem azonnal és majdnem leesik az állam, ugyanis a saját szemeimmel látom, ahogy Damon egy karót tör bele Dominicba. - Mégis mi a pokol folyik itt? - szalad ki a számon az első gondolat, ami eszembe jut és Domhoz szaladok oda, hogy megnézzem jól van-e. Az oké, hogy gyorsan gyógyulnak, de elég csak egy kicsit másfele döfködnie azzal a karóval és hirtelen volt-nincs Dominic lesz a barátomból. - Jól vagy? - faggatózom, majd Damon felé fordulok, ugyanis a döbbenetem most kezd el haraggá formálódni. - Te teljesen megőrültél? Arra kértelek, hogy segíts neki, nem arra, hogy megöld!! - közben a kezem Dominic hátára téved és megint a sebet veszem szemügyre, ha kell én magam turkálom ki a beletört fadarabot a sebből.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Pince Szomb. Feb. 01, 2014 9:28 pm
Dominic & Damon
► I never wanna be a babisitter!
Kezdem úgy érezni, hogy az idegeim felmondják a szolgálatot. De én vagyok az idióta, mert hagyom magam hergelni, és azért is, mert hazajöttem. Teljesen felesleges volt, mert ilyenkor semmi nem marad a helyén. Mindenkibe belekötök, és mindenen csak felidegesítem magam. De nem tudhattam, hogy Dom ma is leckét akar venni. Stefan úgy sincs itthon, ha meg itthon lett volna, ő legalább tudja, hogy nem érdemes velem szórakozni, mikor ideges vagyok. Legalábbis párszor már megtapasztalta. De Dominic túl merész, és egy-két beszólása arra enged következtetni, hogy kicsit a múltban érzi magát, ahol még barátok voltunk. Az akkori barátságunk elbírta volna ezeket a megjegyzéseket, de most nem vagyunk barátok. Nekem nem is kellenek. Csak hátráltatnak. - Semmi közöd hozzá mi a bajom, és ne is érdekeljen! - Jegyzem meg halkan, de biztos vagyok benne, hogy hallja. Mindenesetre nem fogom beavatni a jelenlegi problémáimba, sem a bosszúm gondolatába, mert felesleges, és tényleg semmi köze hozzá. Ridegen álltam ehhez az egészhez, hogy én segítsek neki, mert nem vagyok szeretetszolgálat. Dom és én elidegenedtünk, ő lépett le előbb, és képtelen volt megosztani velem a titkát, pedig akkor még boldogan vállaltam volna, és talán nem kell keresztül mennem ezen az egész Katherine-féle sorscsapáson. De mit is érdekel engem a múlt? Megtanultam, hogy ne engedjek közel magamhoz barátot, hiszen Alaric is meghalt. És én semmit nem tudtam tenni, hogy megállítsam. És így lett Elena vámpír. Aki engem szeretett, legalábbis ezt mondta, majd megcsalt a tulajdon öcsémmel, végül ismét szerelmet vallott, én pedig vakon hiszem, hogy így van. Ő az egyetlen jó az életemben, amiért érdemes megpróbálni azt, hogy jobb legyek. Olyankor idegesítő módon színesebbnek látom az életemet, és bár eddig hittem, hogy szerelmes vagyok, már tudom, hogy az ábránd volt ahhoz képest, amit iránta érzek. De az átkozott múltam visszaköszön, és magával ránt, és ő szenvedte el azt, amiért csak én vagyok a felelős, és most több mint valószínű gyűlöl engem. Elment, és azt sem mondta hová, kihez, a telefont nem veszi fel. Lehet azt mondani, hogy kiakadtam, hiszen még el sem mondtam neki, hogy miért tettem, amit tettem. Nem volt értelme. Nem éreztem, hogy lenne. Mégis el akarom neki mondani, mert így érzem fair-nek, így érzem helyesnek. De a hallgatagsága és a megtelt hangposta arra enged következtetni, hogy nem kér belőlem. Ezért ez a harag, ami bennem volt egyre csak nő, és nő míg fel nem robban, és el nem önti az elmémet a jól ismer démoni harag tüze, aminek lehet, hogy Dom lesz az áldozata? Nem érdemelné ezt, de ködös agyam nem enged tisztán látni, így nem érdekel semmi. - Azt mondtam, hogy elég - Rántom el a lánytól a vállánál fogva, miközben kezemből előcsusszan a karó. Nem emlékszem, mikor tettem le a poharat az asztalra, de azt tudom, hogy a két lány meg van igézve, így semmit sem fognak fel ebből. Amikor Dom nagyjából egyenesen áll, akkor döföm a két bordája közé a karót, hogy nehezebb legyen kiszedni, még le is töröm a végét. - Ez, ha jól sejtem súrolta a szívedet... Francba, túl sokat ittam... - Állok meg a karó másik felével a kezemben, miközben várom a kellő hatást. A lány bágyadtan rogy a kanapéra, míg a másik odamegy mellé. Ezt is csak félig fogom fel, és jeges, ugyanakkor gyilkos tekintettel várom, hogy szembeforduljon velem...
Szinte biztos, hogy Damonnak a miatt van baja, hogy a csaja lelépett itthonról. Amit sajnálok, kíváncsi lettem volna erre az Elenara. Ki nem lenne kíváncsi egy olyan nőre, aki képes megborítani az egyik legjobb haverját teljesen? Damont ilyennek még nem láttam mióta újra találkoztunk, nekem is vannak labilis pillanataim, nem is kevés, de eddig egészen jól viseltük egymást, most pedig benne is ott a feszültség és bennem is, csak épp nem ugyan amiatt vagyunk sík idegek mind a ketten. Rákérdeznék, hogy jól tippelek-e, de azt hiszem, az csak olaj lenne a tűzre és attól jobban kiakadna. viszont ahogy elnézem, szerintem, nem is kell a szóbeli megerősítés, csípős szavai bőven elegek ehhez. Így egyre kíváncsibb vagyok Elenára is. Milyen lehet az a nő, aki ezt ki tudja belőle hozni? Felmordulását szó nélkül hagyom, mert nem igazán értem, ez, hogy jön ahhoz, amit én mondtam neki, de nem is nagyon érdekel, az sokkal jobban mozgatja a fantáziám, amit csinál, a csaj csuklójából csöpögő vér a poharába. Nem kevés erőfeszítésembe kerül, hogy ne rohanjam le a csajt, és tépjem fel a nyakát. - Még is pokrócabb vagy a megszokottnál. Csak nem az a gond, hogy Elena lelépett? – Csak nem bírom ki, a bennem lévő feszültség kezd felszínre törni, aminek a vége az, hogy én sem bírom befogni, és csak beszólok, vagy kérdezek valami olyat, ami olaj lesz a tűzre. Ki tudja mi lesz még ebből, hogy acsargunk egy adagot és lecsillapodunk, vagy verekszünk egy kiadósat? Férfiak vagyunk, mi nem lelkizünk, hanem verekszünk. Úgy ötven éve hallottam ezt egy ismerőstől még valahol Orleans környékén. - Nem gondolod, hogy sok a szöveg? – Nézek vissza rá, és hergelem őt, hogy akkor robbanjon csak ki a dolog kettőnk között és tegyük ezt szépen rendben. Ráadásul minél idegesebb és feszültebb vagyok, annál nagyobb az esélye annak, hogy nem lesz meg az önkontrollom. Sajnos, ez előfordulhat, és nem vagyok rá büszke, utálom is érte magamat, elég rendesen. Aztán már nem érdekel semmi sem, ahogy a lány kitölti a látóteremet, érdekes, hogy korábban nem az éhség vagy a vérszomj lett volna az első, ha egy ilyen rövid ruhában lévő lány riszál be elém, és simul nekem, hanem a vágy tombolt volna bennem, de ehhez képest, most elsőnek csak egy dologra vágyok, a vérére a számban. A lány derekán és csípőjén futtatom végig a kezeimet, le egészen a mini ruha aljáig, majd vissza még ő dörgölőzik nekem, közben a nyakába hajolok, és beszívom az illatát, hallgatom a szíve dobogását. Néhány pillanat múlva, már a haját simítom ki a nyakából, uralkodni próbálok magamon, hogy ne kiéhezett fenevadként harapjam meg őt. Egy dolog miatt mentem bele ebbe, mert Damon megígérte nekem, nem engedi meg, hogy megöljek bárkit is, nem fogja hagyni, hogy szárazra szívjam a lányt, és a módszereire is rábólintottam, hogy tegye amit jónak lát. Nem volt olyan könnyű azt mondani, hogy a bizalmam az övé, ilyen hosszú idő után, de ha nem teszem ezt meg lehet, sosem lesz önkontrollom, és nem akarom, hogy hullák szegélyezzék az utamat, újra és újra. Beleharapok a lány nyakába, és a derekára fonom a karjaimat, szorosan tartom és nem engedem mozogni, még mindig kissé heves vagyok ebben a tekintetben, nem kellene ennyire lefognom. De ezen is dolgozok még. Feszült vagyok, annyi minden kavarog most bennem is, és a vér íze mámorító, nem hagyom abba amikor Damon azt mondja. A héten, már párszor sikerült megállnom, a második felében legalább is, az elsőben kaptam pár karót az oldalamba vagy a hátamba. Viszont most a feszültség jól érezhetően vibrál a levegőben és az ösztönök tombolva követelik, hogy szívjam szárazra, hogy legyen bennem elég erő.
Semmi kedvem ehhez az egészhez. Csak hagyni akarom az életet a medrében, és bele sem szagolni semmibe. Erre megkaptam valakit, aki nem tudja kontrollálni a vérszomját. Egyébként sem fűlött hozzá a fogam, de most aztán végképp nem érdekel. Ráadásul még pimasz is, amit aztán pláne nem szeretek. - A ház neve Salvatore Panzió, rakd össze a képet! - Mordulok fel, miközben a lány csuklójából csöpögő vérre szegeződik tekintetem. Az éltető nedű, mely miatt már annyi ember halt meg a kezeim között. Csak mert kikapcsoltam. Vagy csak nem érdekelt. De ugyan miért is kellene érdekelnie? Hiszen vámpír vagyok. Képes vagyok kontrollálni magam, csak néha nem akarom. Pedig sosem akartam ezt a létet. Nem volt értelme. 145 évet elpazaroltam egy olyan nő miatt, aki még csak rám sem hederített. Nevetséges nem? Mármint az, hogy a hasonmása pedig szeret. Azt hiszem... Bár dühös elvonulása nem erről árulkodott. Lehet, hogy én voltam csak olyan jóhiszemű, hogy elhittem? Mert akinek a múltja olyan, mint az enyém, nem lehet biztos a boldogságban. Nem hihet abban, hogy a lány, aki az öccsét olyan nagyon szerette, hirtelen őt szereti. Pedig lehetséges. Talán ez az egész zagyvaság az univerzumról meg a hasonmások sorsáról tényleg hazugság? Bár a jelenlegi helyzet szerint nem érzem azt, hogy az lenne. Talán tévedek, de a düh és a keserű csalódottság nem enged tisztán látni. A bosszúvágyról ne is beszéljünk. - Semmi közöd hozzá - Kortyolok a bourbonnal felhígított vérből, arra reagálva, hogy bal lábbal keltem. Nem keltem bal lábbal, le sem feküdtem. Mert nem volt értelme. Ahogy a bosszúvágy erősödik, úgy érzem magam egyre ingerültebbnek. Pedig Dom nem tehet róla, csak rosszkor van rossz helyen. - Akkor tisztázzuk! Lehet, hogy egyidősek vagyunk, de amíg te koplalsz, addig én fel vagyok töltve, így amíg én vagyok az erősebb, ne szólj bele a dolgaimba... Vagy lehet keresni mást, aki majd megsimogatja a buksidat, és megvigasztal, ha megölsz valakit! Szóval örülnék, ha visszavennél egy kicsit - Ülök vissza a kanapén maradt lány mellé, miközben fél szemmel figyelem Domot. Nagyon nem érdekel, ha megsértem, hát lehet elrohanni, nem érdekel, ha egyedül maradok, és az sem, ha majd nekem esve morog, hogy mennyire egoista és nagyképű seggfej vagyok. Ezeket mind tudom magamról. Mikor látom, hogy Dom megharapja a lányt, várok egy kicsit, hadd higgye nem teszek semmit. - Elég...Egyelőre - Szólok rá, de még mindig nem teszek semmit, mert nincs kedvem. Ő akarta, így hagyom, hadd jöjjön rá mikor kell megállni. Lehet, hogy én vagyok a kegyetlen, de Stefannak is sikerült önkontrollt tanúsítania, akkor Domnak is tudnia kellene. Legalábbis én így látom...
Damon az utóbbi időben egyre feszültebb kezdett lenni, ami nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan az sem, hogy mióta itt vagyok egyszer sem találkoztam Elenaval. Azt hiszem, ez erősen közrejátszik abban, hogy Damon hangulata enyhén szólva is ingadozó és mostanában egyre többször van mélyponton. Nem igazán tudom mi van kettejükkel, mivel erről nem beszéltünk. Az egy dolog, hogy régen nagyon jó barátok voltunk, olyan volt ő nekem mintha az ikertestvérem lett volna, és az életemet is adtam volna, ha bajba kerül, de ma már kicsit másmilyenek vagyunk mind a ketten. Ő is rengeteg mindenen ment át, és én is, hatalmas változásokat éltünk meg, és mind a kettőnk bizalma erőteljesen megingott, így nehezen nyitunk a másik felé, megőriztünk nem egy titkot, amit jó lett volna megosztani, de sem ő sem én nem tettük meg, ahogyan az elején én sem mondtam el neki, hogy bajban vagyok. Ahogy elnézem ma igen csak rossz passzban van, különösen, hogy látom mellette a két lányt, és, hogy szinte semmibe veszi a köszönést, na meg a poharat amit neki kínáltam volna, de ha nem hát nem, vállat vonok és lenyelem annak a tartalmát is. - Nem volt rajta, hogy a te kizárólagos tulajdonod lenne. De legközelebb tedd a párnád alá! – Válaszolom neki vissza, nem vettem magamra a beszólását, egyelőre. Mindenkinek vannak rossz napjai, és ami azt illeti, voltam én már ennél rosszabb mint ahogyan ő fest most, szóval inkább a lányokat nézem meg, és közben lenyelem a másik pohár tartalmát is, hogy valamennyire elnyomja végre az éhségemet. ami már szinte mardos, mióta itt a két lány, pláne, hogy Damon az egyikük csuklóját sebzi meg. De másfél hét tréning után szégyen lenne lerohannom a lányt és azonnal megharapni őt, így távolabb sétálok és a kandallónál állok meg. Onnan figyelem őket. - Látom, bal lábbal keltél fel. – Szólalok meg, mikor oda vágja nekem, hogy az önkontrollal vannak bajaim. De csak felvonom a szemöldökömet, hogy most akkor rajtam kívánja levezetni a felgyülemlett feszültséget, ami elé azért állok is, bennem is van nem kevés, és egy jó bunyó sokat el tud ebből venni. De ami fontosabb jelen esetben és kapóra jön, hogy ne hagyjam magam felhergelni, mert akkor elvesztetem a fejemet, Dirdre is ezzel hívott ki maga ellen, felhergelt, és ez által nem tudtam uralkodni a vérszomjamon. Amúgy pedig Damonnal beszéltünk pár dologról, hogy nem lesz velem, kedves, és nem fog tutujgatni. - A karót lehetőleg magadba! Mondjuk, ha belém vágod vissza adom, úgy lágyék magasságban, ehhez mit szólsz? – Nézek rá kihívóan, mert nekem is lenne mit levezetnem, ami bennem vibrál, mint feszültség. Beavatni nem avatott be a dolgaiba, de a hülyének is feltűnik, hogy se Stefan se Elena nincs itthon, én pedig már egy hete félig meddig itt lakok. - Majd igyekszem…- szólalok meg és ezt nem civódásból mondom, hanem komolyan igyekszem nem megölni a lányt. Közben magamhoz intem azt amelyikből Damon nem ivott éppen, a lány mosolyogva áll fel, és indul el hozzám. Fájdalmasan rövid a ruhája, és igazán csinosak a lábai, bár az a fekete és párducminta ruha nem a zsánerem, de nem nagyon izgat a dolog, sokkal jobban érdekel, a nyaka. Az éhségem fellobban bennem, állandó a vérvágyam, és baromi nehéz ellenállni neki, ezért is sanyargattam magam többek között erre Damon meg épp másképp gondolja a dolgot. De nem megyek tovább a gondolatmenetben, helyette már a lány nyakába harapok bele, magamhoz húzva őt.
Soha nem akartam ezt. Hogy én bébiszitteljek valakit, aki nem tud uralkodni a vérszomján? Nem elég nekem az öcsém és az ő mártír viselkedése? De a boszik és az átkozott szokásaik. Ez a kérne valamit cserébe... Én meg persze voltam olyan rendes, hogy segítsek, de ma pont semmi kedvem sem Dominic-hoz, sem a boszorkányhoz, aki megkérdőjelezi a módszereim. Számtalanszor kértem, hogy ne tegye. Remélem egyik sincs a házban, mert ma nem vagyok abban a trécselős passzban, amiben gondolják. Felfordult az életem, megint és én nem tehettem ellene semmit. Meg kellett volna ölnöm azt a két kölyköt is, akiknek a képét a házban láttam. Akkor nem történt volna ez Elenával, és akkor most nem hagyott volna faképnél. Mégis megtette, s bár fogalmam sincs hogy állunk, inkább felszedtem két buta libát a bárból, hogy tereljem a gondolataimat. Mielőtt még felkutatom annak az átkozott fickónak az egyetlen élő rokonát. Azt hiszem így fogok bosszút állni mindazért, ami kellemetlenséget okozott. Sőt... Megeshet, hogy még meg is ölöm a drága öccsét, hogy tudja, velem nem jó ujjat húzni... Viszont ő nem csak ezt tette, hanem felbosszantott, és olyankor hajlamos vagyok olyanokat tenni, amit később megbánok... Megbánok? Dehogy bánom meg, ez itt a probléma, hogy vannak tények, cselekedetek, melyeket csak hónapokkal később, vagy talán soha nem bánok meg. Legalábbis szeretem ezt mutatni. Autóm lassan parkol le a ház elé, minek erőltessem a parkolást, hiszen ittam, csoda, hogy a seriff nem akart megbüntetni, bár mit is tehetne ellenem? Úgy kábé semmit. Még be sem értem a házba, de arcomról lehervad a rideg mosoly, mikor meghallom az ismerős lépteket a nappaliból. Besétálok a két lánnyal, majd az üdvözlő mondatot sem vagyok képes figyelmen kívül hagyni. - Megengedtem, hogy igyál abból? - Intek a pohara felé mogorván. Ez nálam felér egy köszönéssel. Egyből az italokhoz sétálok, és kitöltök magamnak is és a két lánynak, majd leülök a kanapéra, mintha Dom ott sem lenne. Remélem, hogy elpárolog, vagy valami, mert a rossz oldalamat még ő sem látta igazán, de ha akarja, megmutathatom neki.Az egyik lány mellettem a csuklóját nyújtja nekem, melyet örömmel fogadok, s belemélyesztve a fogamat lyukasztom át a bőrét, majd a pohár fölé tartom, hadd csurranjon bele az engem éltető nedű. - Ja tényleg, most én tanítalak téged... Mert még mindig képtelen vagy az önkontrollra... - Pillantok fel Dominic-ra, akinek hagyom, hogy meglássa, szokásosnál is rosszabb passzban vagyok. Érdekel is engem? Végül is nem fogadtunk örök barátságot, és azt sem, hogy finom leszek és nőies, mert ezt nem lehet tutujgatással megtanítani. Vagy azzal, hogy a sarokba állítom 10 percre mert megölte majdnem azokat a lányokat. Igen megkaróztam, és verbénát is kapott, de örüljön, hogy nem verbénás vérrel jutalmaztam az önkontroll hiányát. - És mond csak, ma milyen sorrendben legyen a büntetés erőssége? Ájulás verbéna vagy karó? Ha meghal valamelyik akkor nyakkitörés? - Igen mellé még részeg is vagyok. Nem vagyok egy lelkizős típus, de nem fedem el a rosszkedvemet sem. Én nem vagyok sem Stefan sem más, aki szereti elrejteni a nemtetszését. Persze minden haragom nem Dominic ellen szól, de honnan is tudhatná ezt? Hiszen csak annyira sem méltattam, hogy beavassam, Elena lelécelt, és azt sem tudom hol van... Talán együtt hentereg Stefannal... Megrázom a fejem, majd felállok, és feltöltöm a poharamban lévő vért bourbonnal. - Az egyik a tiéd lehet, de ne öld meg... - Sóhajtok megadón, de csak mert az alkohol igencsak tombol beennem, ami rengeteg feszültséget fojt még vissza bennem... Csak nehogy előtörjön...
Egy hete annak, hogy Lara beállított hozzám azzal, hogy van egy megoldása a számomra, és ami igazán megdöbbentő volt ebben azaz, hogy a megoldás Damon volt. Amin elsőnek kiakadtam egy kicsit, hogy elmondta a problémát másnak, de nem volt időm ezen morogni, mert Damon is nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem szóltam neki erről. Megvolt rá a magam oka, hogy nem beszéltem a dologról, egyfelől, mert amikor találkoztunk, még mind a ketten eléggé zárkózottak voltunk a másikkal szemben annak ellenére, hogy hajdanában szinte testvérekként szerettük a másikat, és a seregben így is éltünk. testvériesen és egymásért bármit megtéve, hogy éppen és egészségesen kerüljünk ki onnan. Viszont, azóta számtalan dolgon mentünk keresztül mind a ketten, ami sokat formált rajtunk, egyikünk sem az a jófiú aki akkor volt, amikor még emberek voltunk. Ráadásul kissé idegenek voltunk egymásnak, még akkor is, ha próbáltunk a régi emlékekbe kapaszkodni. Idő kellett nekem ahhoz, hogy erről beszélni tudjak vele, és nem hittem, hogy ehhez az utolsó lökést majd pont Lara adja meg nekem ezzel, hogy elmondta neki mi is a baj. Egy hete félig meddig itt lakok a panzióban, Zoknit Laranál hagytam, hogy vigyázzon rá, mivel volt, hogy huzamosabb ideig itt voltam, pontosabban itt is aludtam, de nem non-stop voltam a panzióban. Nekem is megvolt a magam dolga és Damonnek is, de mellette próbált időt szánni rám és a kis problémámba is, így megtudtam pár dolgot vele kapcsolatosan is, megértem, hogy feszült és ideges az ő helyében én is az lennék, nem is kicsit. Nem olyan régen jöttem vissza a panzióba, volt egy kis dolgom a városban amit el kellett intéznem, Damon is oda volt egész nap, így estére beszéltük meg, hogy folytatjuk a tréningezésemet, és már előre sajog az oldalam, a legutóbb egy fa karót vágott bele a hátamba, mikor nem engedtem el az áldozatomat. sajátos módszerei vannak, amik baromi fájdalmasak, de végül is beállt. Elengedtem a lányt, és nem is támadtam azonnal rám előbb a karóval szenvedtem meg, mivel azt úgy célozta be, hogy ne legyen könnyű kiszednem magamból. Bízom benne, hogy ma nem hasonló trükköt vet be, ha nem sikerül megtartanom a kontrollt, de azért, már alakulok ahhoz képest, amilyen voltam napokkal korábban. Tudnám mellőzni a karót, és a verbénát is, amit alkalmanként használ ellene, de persze ehhez az is kell, hogy én is uralkodni tudjak végre magamon és ne veszítsem el a fejemet. A nappaliban lófrálok, és bourbont töltök magamnak egy pohárba, éppen belekortyolok, mikor meghallom a kocsit lefékezni, és egy kicsivel később két nő kacagását és Damon hangját is. Szóval, megérkeztek, érdekes estének nézünk elébe, annyi biztos. Fekete farmert, és hozzá egy fekete hosszú ujjú van rajtam, azon kevésbé feltűnő a vér, a hajam egy kis zselével van fixálva, hogy ne lógjon bele az arcomba. szóval nem vittem túlzásba az öltözködést. - Üdv itthon, Damon! – Szólalok meg és megemelem a poharam felé, majd egy telivel indulok el és nyújtom oda neki. Közben a lányokat is megnézem magamnak, csnosak és nagyon is étvágygerjesztőek, bennem pedig kezd felcsapni az éhség az alkohol dacára is.
Amara kérdése hallatán, mosoly húzódott arcomra. - Jó modorra nevelem. – Még csak felé se kellett forduljak, hogy fokozzam kínjait. Az ilyen szemtelen gyerekek, sosem tanulnak az első büntetésből. – Ne értsd félre, szeretem én ha van valakiben kurázsi… - intéztem szavaim Damonnak – de azt már nem ha valaki nem tudja, mikor csap át a bátorság, egyszerű öngyilkossági kísérletbe. – vontam vállat egyszerűen és rettentően unva gyerekes hisztijét forgattam meg tekintetem. – Tartozom? – na, ha eddig nem, most valóban figyeltem rá. Tekintetem rá emeltem és ennek, nem örült senki. Kétezer éve élek ezen a földön. Kétezer éve teremtek mészárlásokat, úgy, hogy közben alszok. Egyetlen pillantást sem engedhetne meg magának Damon, ha úgy akarnám. – S mond csak Damon… pontosan mivel is tartozom? – kérdeztem és éreztem, ahogy a düh, elkezd dolgozni bennem. – A testvéred az én jóindulatomnak köszönheti, hogy még életben van egyáltalán. Azok után amit ellenem szövögettetek, az édes kis semmiségek után, még mindig életben vagytok. Megkérdezted már, ez hogyan lehetséges? Had adjak egy tippet. Mert én megengedem, Damon. – Folytattam volna ha nem rándul össze a kedvesem. S amint ez megtörtént, nem maradt más a tudatomban, mint Amara szenvedése, aminek nem tudtam véget vetni. – Mi történik kedvesem? – kérdeztem hirtelen és hiába voltam az egyik legerősebb boszorkány a földön, nem tudtam mi történik, vagy hogyan vessek neki véget. Amint Amara teste lecsillapodott, karomba kaptam a nőt, akire kétezer évet vártam és ellentmondást nem tűrve pillantottam a vámpír felé. – Bonnie Bennett élni fog de az én szabályaim szerint! – kijelentésemet akár egy mennydörgés is kísérhette volna. Düh égett szemeimben, és ha Damon tovább feszíti a húrt, valószínűleg nem gyötröm magamat többet azzal, hogy hallgatom őt, hanem megölöm. Egyszer s mindenkorra. - A terveim szerint haladunk. Tessa meg fog halni és az ő halálával felbomlik majd a varázslat is ami életben tartja az átkot. Bonnie átveszi Amara helyét ezen a világon. – Amara felé fordultam – Mi, pedig végre együtt lehetünk szerelmem. Mindörökké. Ahogy azt megálmodtuk. – Megcsókoltam és úgy érintettem, mintha csak a legdrágább és legtörékenyebb porcelán volna a világon. – Damon, ha nem vagy képes a terveim mentém haladni, javaslom, búcsúzz el Elenatól. – hirtelen törtem el a nyakát a vámpírnak. Nem voltam kíváncsi a feleselésére. – Ne aggódj. Rendbe fog jönni. Viszont nekünk, ideje mennünk. – mondtam teljesen nyugalommal és a nővel a karomban léptem át Damon testén és a hotel felé indultam mi jelenleg lakásomként funkcionált.
Csodálatos érzékem van ahhoz, hogy a nálam erősebbekkel kötekedjek, ráadásul egy kétezer éves boszorkánnyal, aki seperc alatt képes lenne végezni velem. Ha itt lenne Stefan... Ugyan, Stefan nincs itt és nem is lesz itt, mert ő úgy döntött, kiszáll, őt nem érdekli, és engem sem kellene, mert Bonnie soha nem szívlelt, most meg itt vagyok, és igyekszem megragadni az alkalmat, hogy végre Bonnie élhessen, és a Gilbert klán legifjabb tagja békén hagyhasson végre. Persze a jelenlegi helyzet nem előnyömre, hanem hátrányomra van, hiszen szavaimmal magam alatt vágom a fát, de nem érdekel. Amikor egy viccet mesél egy fanyar mosolyutánzat ül ki fél pillanatra az arcomra. - Nem úgy te... Szerintem te egy egész humoristát nyeltél le... - Fintorgok eléggé látványosan, de kezeimet még mindig karba téve méregetem Silas-t. Nem bízom benne, és nem is fogok, csak adja meg, amit akarok és felejtsük el egymást. Mikor elé állok biztosítékot akarok, de nem kapom meg, sőt mintha minden ellenem lenne. Legalábbis én ezt érzem. Nagyon is. És nem tetszik. - Kedves, hogy így aggódsz értem... - Szakad fel pár szó ajkaimból, miután elkezdte az elmebabrálást, és a fejembe hasító fájdalom miatt egy pillanatra összegörnyedek, és a halántékomhoz kapva várom, hogy lesújtson, hogy karót kapjak a szívembe, mert más már minden bizonnyal megtette volna, de nem, a fájdalom tovaszállt, s felegyenesedve hallgatom további szavait, miközben a fájdalom helye még mindig ott van, de már alig érezhető. Mély levegőt veszek, és szem forgatva jelzem, hogy szólni kívánok. - Ne érts félre, de ha neked ez ördögien gonosz, akkor nem nekem kellene dilidokihoz mennem - Epés megjegyzésem talán meggondolatlannak tűnhet, de mit érdekel? Hiszen most bizonyította be, hogy nem óhajt megölni, s nekem ennél nem kell több. - Ó és mikor akarod elkezdeni ezt a nagyszerűen együgyű terved? Nem mellesleg tartozol nekem, mert akár a kattant exed követői is megölhették volna a te szerelmedet, de megmentettem... - Szólalok meg ismét gúnytól csöpögő hangon, miközben felvont szemöldökkel figyelem, ahogy elindul felfelé, de a következő pillanatban végre meg is magyarázza, hogy a nappali felé akar menni, ami egy pillanatra megnyugtat, de attól még összevont szemöldökkel indulok meg utánuk, vagyis indulnék, de megint megállnak, Amara ismét Silas felé fordul, ismét egy jelenet, amit egyszer már átéltem öcsémmel és Elenával, most megnézhetem az eredeti verziót is. Pompás. Majd Amara a levegőhöz beszél, utána összerándul vagy én nem tudom, egy pillanatra értetlenül nézek. - Sűrűn csinálod ezt? - Kérdezem felvont szemöldökkel, mikor végre kiegyenesedik. Ameddig ők nem indulnak el, én sem fogok, csak járatom a tekintetem a két lény között, de végül Silas-on állapodik meg a tekintetem... Visszanyelem a gondolatot, mely kitolakodni vágyik, de nem kellene tovább feszíteni azt a bizonyos húrt...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Pince Vas. Dec. 08, 2013 1:23 am
to Silas&Damon
Nem vagyok benne biztos, hogy mindent értek, mindent tudok. Egyszerűen csak zavart vagyok, minden annyira éles, erős, minden szín, minden hang, minden érzés, amióta nem vagyok már egy halhatatlan szobor, és kezdek teljesen belefáradni a témába is. Élni vagy meghalni. Örök élet a földön, örök élet a túlvilágon, élők és holtak, ezek a hangok, és a sok fájdalom. Minden olyan kusza, és csak szeretnék pihenni egyet, de abban sem vagyok biztos, hogy az menne nekem. Talán Silas mellett. Akárhányszor ránézek, akárhányszor hozzáérek, vagy csak hallom a hangját, végre, kétezer év után, attól érzem csak, hogy újra élek, és így volt értelme annak a végtelen szenvedésnek.
Silasba karolva indulok meg, hogy végre elhagyhassam ezt a hűvös, nyirkos cellát. Mindegy hova, csak innen el, ám Damon az utunkat állja. Összehúzott szemekkel figyelem, nem értem, miért tartóztat még mindig. Aztán látom, hogy valami megváltozik rajta. Talán fájdalmai vannak? Silas tesz vele valamit, amire így reagál, de a szavai kissé elvonják a figyelmemet. – Mit csinálsz vele? – kérdezem félre biccentett fejjel, de nem veszem le a tekintetemet egy pillanatra sem Damonről. Bármilyen szenvedést is okoz neki Silas, arra jövök rá, hogy az elmúlt évezredek után már valami furcsa fogalmam alakult ki a fájdalomról, minden ilyen pillanat, mintha deja vu érzésem lenne. De mindez a közelébe sem ér annak, amikor valaki halálának kínjait kell átélned. Damon már hamarosan egyáltalán nem okoz nekünk gondot, könnyedén el tudjuk hagyni a cellát, hogy remélhetőleg valami melegebb és kellemesebb helyre menjünk. Silas azonban megtorpan, és mellette én is. Kérdésére határozottan bólintok.
– Tudod, hogy igen. – Válaszolok lassan elmosolyodva. Persze, hogy megbízom benne, nincs más, akire nyugodtabban bíznám az életem, a halálom, az örökkévalóságom. – Tudom, hogy úgy lesz, Silas – nézek a szemeibe, és fogom egy pillanatra tenyerembe az arcát. Aztán újra összekulcsolom ujjainkat, rá bízva magam, hogy kivezessen innen. De mielőtt akár csak egy lépést tehetnénk, hirtelen feltűnik előttem valaki. – Készen állok – suttogja a nő, és felém nyújtja a kezét, de én gyorsabb vagyok, és elrántom a sajátomat. – Ne, ne, ne. Kérlek, ne most. Csak ne most – rázom a fejemet, és tiltakozom halkan, kétségbeesetten. Hátrálok, persze hiába. Ez a mi pillanatunk lett volna, de ismét tönkre teszik. A nő először csak értetlenül néz, de mindketten tudjuk, hogy nincs értelme húzni. Eljött az ideje. Könnyek gyűlnek a szemeimbe, ahogy megadón felé nyújtom szabad kezem, és abban a pillanatban összerándulok, ahogy hűvös érintését megérzem. Görcsösen kapaszkodok Silas ujjaiba, és vergődök a kín alatt, melyet az újabb eltávozó hozott magával. Haláltusáját én is átélem visszafojtott jajgatásokkal, összeszorított szemekkel, összegörnyedve. Aztán lassan elmúlik, átmegy rajtam, én pedig erőtlenül karolok mellettem álló szerelmembe, és igyekszem talpon maradni.
Ahogy végignéztem a karjaimba boruló nőn, egy pillatara mérhetetlen harag lobbant fel bennem… na jó, kit akarok átverni? Nem egy pillanatra. Meg akartam fojtani azt az őrült nőszemélyt, aki ezt tette velünk, puszta féltékenységből. Mélyen megvetettem és bolond, ha azt képzeli, hogy valaha is szeretni fogom őt. Damon felé fordulva sóhajtottam fel hosszan. – Azt hiszed viccelek? Várj, mondok egy viccet. Kipp-kopp. - nem reagált, hát folytattam - Kipp-kopp. Ki van ott? A polgármester. Melyik polgármester? – vártam, hátha, de semmi. - Nos, melyik? – felsóhajtottam. - Egyik sem. Ez benne a poén. Nincs ott senki, mert megöltem a polgármestert. – mikor nem nevetett, legyintettem. – Csodás, itt egy kisfiú akinek kiégett a vicc reléje. – Damon hozzám képest gyerek volt és ezt ő maga is tudta. Más kérdés, hogy elviselte-e. No, nem mintha izgatott volna. Ismét Amara felé tereltem tekintetem. - Kétezer évem volt végiggondolni ezt. Qetsiyah azért teremtette a horgonyt, hogy megakadályozza, hogy együtt legyünk. Csak azt nem tudtam, hogy te vagy a horgony… amit nyilván az indokolt, hogy tudja, soha nem lennék képes bántani téged. Magasról teszek rá, hogy elszabadul-e a pokol, vagy sem ha végre ismét együtt lehetünk. – Végigsimítva Amara arcán csókoltam meg újra. Hihetetlen volt, hogy itt volt előttem, élt s lélegzett… hogy a nő, akiért az örök álmot választottam kővé dermedve rohadt egy doboz mélyén, mert Qetsiyah nem bírt túllépni rajtam. Ahogy Damon előttünk termett, elvigyorodtam. – Ez jó… ez nagyon tetszik. – vigyorom mosollyá szelídült mikor megcsóváltam a fejem – Még most, ezek után sem vagy képes megérteni ugye? – Aztán mintha mit sem kérdeztem volna, kezdtem el melegíteni az agyát. – Ne érts félre. Mielőtt azt gondolnád, hogy érdekelnek a problémáid… nem, egyik sem érdekel. Keress fel egy pszichológust, biztos ki tud kúrálni belőle. – vontam fel szemöldököm majd mikor már eléggé fájt Damonnak ahhoz, hogy megértse a lényeget, a fájdalomnak nyoma veszett. Nem mintha nem szórakoztam volna remekül, de nem volt szükségem felesleges brutalitásra, ha ott volt mellettem Amara. – Ami a boszorkányt illeti. Már elnézést de nem épp most avattalak be a tökéletes és zseniálisan gonosz tervembe? – tártam szét a karom de közben az istenért sem eresztettem volna el Amarat. - Qetsiyah meghal, Bonnie élni fog. Mi kell ennél több? – kérdeztem értetlenül. Mit akarnak? Meg egyáltalán miből gondolják, hogy szükségem van rájuk. Inkább hangosan folytattam. – Ami engem illet, részemről ez egy óriási szívesség nektek. Pontosan tudod mennyire nincs szükségem rátok. Szóval mi lenne, ha végre elkezdenénk az ördögien jó tervemet, a fárasztóan gyerekes bizalomjáték helyett? – léptem könnyedén el mellette – Nyugi, csak a nappaliba akarok menni. Nem gondolod, hogy hagyom a szerelmemet egy cellában rohadni. – forgattam meg tekintetem és mielőtt kiléptem volna az ajtón még megálltam egy pillanatra. – Bízol bennem, Amara? – kérdeztem meg a nőt ki ha bólintott, elégedetten folytattam – Együtt leszünk, ahogy mondtam. Adj nekem egy kis időt. Nem sokat. S utána, senki nem választhat el bennünket.
Nem mondom, hogy élvezem ezt a szerepet, amit ebben a történetben játszom, de azt hiszem ez a sorsom, vállalnom kell. Kell? Ki mondta? Miért teszem én egyáltalán? Erre a kérdésre nem tudok értelmes magyarázatot adni, csak azt, hogy kezdem úgy érezni, megint bazári majomnak vagyok nézve, akinek meg kell tennie azt, amit más "parancsol". Pedig különösebb hasznom nem származik belőle. Persze, ha Bonnie boszorkányként térne vissza az élők közé, abból hébe-hóba csak jó származhat, ha viszont horgony... Bonyolult ez nekem. Legalábbis kezdem elveszteni a fonalat. - Már értem, miért szeretett beléd Amara, elbűvölő a humorod! - Jegyzem meg gúnyos hangon, egy negédes mosoly kíséretében. Figyelem, ahogy kioldozza Amarát, és közben hallgatom Silas szavait, majd érzem a láncokat a testem körül, szorítanak, de egy hangot nem adok ki a torkomon, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy hallja, hogy a láncok szorítása kipréseli a levegőt belőlem. Próbálok szabadulni, de nem engednek, és igen kellemetlen egy helyzet, mikor kiszolgáltatottnak érzi magát az ember, jelen esetben vámpír. - Olyan nyálasak vagytok ezzel az örökkön örökké-vel, hogy fojtogató itt a légkör... - Nyögöm fogcsikorgatva még a láncok rabságában, hallgatva, ahogy Silas ledobva a félelmes kétezer éves boszorkány külsőt vall szerelmet élete párjának, majd végre engednek ezek az átkozott láncok, és reflexszerűen sóhajtok fel, mikor tüdőmet ismét átjárja a levegő. Silas-ra pillantok állom a tekintetét, hallom a szavait, majd hallom Amara szavait is. - És ha Amara állítása a helytálló? Ha ő meghal, mi garantálja, hogy a purgatórium is megszűnik? Hiszen fél lábbal ott van... Mi van akkor, ha a halála semmit sem old meg?- Fut át nekem is eme gondolat az elmémben, meg persze az is, hogy mi van, ha ez a pokol mindig is létezett, csak Qetsiyah bebiztosította magát, hogy a holtak Amarán keljenek át? Mi van, ha az egész csak egy ócska trükk? Ezek a boszorkányok és a furmányos varázslataik. Még ha tudod az összetevőjüket, akkor sem vagy biztos benne, hogy minden úgy megy majd, ahogy kellene. Számtalan példa van erre, mint például Klaus átka. Ki kellett volna szívnia a hasonmás vérét az utolsó cseppig, hogy hibrid lehessen. De a hibridek csak akkor életképesek, ha Elena vérét isszák az átváltozás után. Vagy a vámpírok átka. Ahhoz képest, hogy Silas kétezer éves, akit elvileg nem lehet az orránál fogva vezetni, mégis hiszi, hogy így, ilyen könnyen működnek a dolgok. De ez biztos, hogy nincs így. Vagy csak én komplikálom túl. Gyakori hiba. Talán a túlzott bizalmatlanság teszi. - Hé-hé-hé! - Állom el az útjukat vámpírsebességgel egy pillanat alatt. - Ha te most kisétálsz innen, honnan tudjam, hogy tényleg állod a szavad? Ne érts félre, kissé bizalom problémáim vannak... - Hangom feszült, de talán mert nem szeretem, ha átvágnak, és néha zavar, hogyha nem tartom az irányításom alatt a dolgokat, s bár még mindig nem érzem a súlyát szavaimnak, korántsem érzem annyira gúnyosnak szavaimat, mint percekkel ezelőtt voltak. Persze ez lehet, hogy csak a látszat...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Pince Szomb. Nov. 23, 2013 6:59 pm
to Silas&Damon
Nem, nem… nem. Félreértenek. Nem ezt akartam. Nem így gondoltam… A fejemet rázom, de a szavak olyan gyors egymásutánban hagyják el ajkaikat, hogy igazán közbe vágni sincs időm, és igazából lassan kezdem teljesen elveszíteni a fonalat. - Én nem… nem erre gondoltam – szólalok meg csendesen, lehajtott fejjel, és szemhéjaim alatt azt figyelem, ahogy a kezemet fogva tartó kötelek óvatosan letekerednek rólam, majd Damon irányába kezdenek indázni. Aztán nem figyelem tovább a sorsukat, mert amint szabaddá válik két karom, kissé erőtlenül bár, de villám gyorsan ölelik körül Silas derekát, hogy hozzá bújhassak végre. Egyetlen ölelés, és fáradt lelkem mintha évszázadokat fiatalodna. Olyan érzés, mintha hazaérnék egy nagyon hosszú útról.
- Nem arra céloztam, hogy áthárítanám másra a horgony feladatát, hisz az nem sokon változtatna – ingatom a fejem. És önző lépés is lenne, nem igaz? Átadni másnak ezt a szerepet, miközben tudom, mennyi fájdalommal jár. Bár tény, hogy borzasztóan csábító a gondolata annak, hogy végre megszabadulhatnék ettől a tehertől. – Egyáltalán lehetséges ez? Hogy más legyen helyettem a túlvilág horgonya? – teszem fel a bizonytalan kérdést. – Én csak azt akartam… csak felajánlottam, hogy mivel nekem egyébként is meg kell halnom ahhoz, hogy elpusztuljon a másik oldal, hogy az én életem lehetne a csere a barátnőtök visszatérésére – pillantok Damon felé. Aztán meghallgatom Silas véleményét, majd ismét elgondolkodom. Damonnek talán igaza van, és Silasnek is. Qetsiyah arra tett fel mindent, hogy örökre elválasszon bennünket, és hogy egy csepp boldogság se jusson nekünk ebben az életben, halálunk után pedig egy örökkévalóságra távol legyünk egymástól.
- Mi van, ha ez mégis lehetséges…? Ha egy Bonniehoz hasonló szellemre is átruházható a horgony feladata? Ez azt jelentené, hogy a halálom nem vetne véget a túlvilágnak? Hisz most is fél lábbal ott vagyok, fél lábbal az élők között, mint egy híd a két világon át… Talán semmi sem változna, hogy meghalok. – Remegnek meg ajkaim a kétségbeeséstől. Mi van, ha sosem ér véget ez a rémálom? Kezdek teljesen összezavarodni. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy Silas mellett szeretnék lenni. Nem akarom újra elveszíteni őt. Igaza van: kétezer év szenvedés után kijár nekünk egy kis boldogság. A halhatatlanság varázslatával csak időt akart nekünk szerezni, hogy együtt lehessük, de ez az, ami nekünk soha sem adatott meg. Idő. Ha legalább egy kicsit együtt lehetnénk úgy, ahogy akkor, nagyon régen elterveztük, utána talán könnyebb lenne elviselni mindazt, amit a bizonytalan és félelmetes jövő még tartalmaz számunkra. - Nem akarlak többé elveszíteni, Silas – suttogom. – Soha többé – ingatom a fejem. Igazából nem tudom, nem értem, hogy mi is a következő terve, mi lesz a következő lépés. Megölni Tessát? Visszahozni az életbe a boszorkányt? Egyáltalán hová akar vinni innen? Számomra a 21. század még mindig csak egy rejtély, de Silas mellett, azt hiszem, könnyebb lenne megfejteni, mint amikor egyedül vágtam neki.
- Ne vedd sértésnek de ha bezárnának egy pincébe és te lennél a megmentőm, én is meg akarnám ölni magam. – sóhajtottam fel és megforgatva tekintetem futtattam ujjaim orrnyergemre. Nem tetszett az ötlet amit Amara mondott és ennek nem voltam rest hangot adni. – Ha Bonnie Bennett lesz a horgony, akkor soha nem lehetünk együtt Amara. – suttogtam miközben megemeltem a szeretett nő állát – Hajlandó lettem volna meghalni érted. Kétezer éven át hittem azt, hogy halott vagy és mikor végre felébredtem, az első dolgom volt megkeresni a gyógyírt, hogy ismét halandó lehessek… hogy végezhessek magammal, hogy újra együtt lehessünk. – Miközben beszéltem a láncok elengedték szerelmem és Damon felé kúsztak. – Tudom, hogy nem akartál bántani. – leheltem csókot homlokára – És azt is tudom, miért te vagy a horgony. Értem miért nem akarsz még egy újabb napot megélni… de Amara… nem szenvedtél már eleget ahhoz, hogy megérdemeld a boldogságot? Nem szenvedtünk már eleget? Mi összetartozunk Amara. Ha rád nézek egy angyalt látok magam előtt. Veled akartam lenni örökké. Békében. S ez most sem változott. Szeretlek Amara. –Damon jelenléte teljesen hidegen hagyott. Még a láncok alattomosan ölelték körbe addig én egyedül Amarara figyeltem… a nőre akire kétezer éve várok. Akit kétezer éve szeretek rendíthetetlenül. – Meg fogsz halni. Ígérem. De nem most. – eleresztve őt fordultam végre Damon felé. A láncok mik közben köré tekeredtek lehullottak és élettelenül pihentek meg a padlón. – Amara meg fog halni és Bonnie Bennett élni fog de nem mint a horgony. Az ő életéért cserébe, pedig Qetsiyah lesz az áldozat. A halálod előtt meg kell bűnhődnie, azért amit velünk tett. – fordultam vissza kedvesemhez – Aztán ha ő meghalt, mi jövünk. A fal lebomlik majd a haláloddal és együtt lehetünk. Örökkön örökké. – Pontosan tudtam kik elég erősek ahhoz, hogy mindezt véghez tudjuk vinni. Az Utazók. Segíteni fognak nekünk. Persze arról már nem kell tudniuk, hogy a földbe akarom tiporni a falat ami visszatartja a túlvilági lényeket attól, hogy szabadon járhassanak a földön. Mindenki megkapja majd amit akar. S ha valakinek nem tetszik a tervem? Megölöm. – Mindenki nyer. – átkaroltam Amara derekát és kifelé indultam vele a pincéből.
Na igen, hál istennek mindig belekeveredem egy szerelmi drámába, s mit ad isten, hogy az arcuk nekik is pontosan ugyanolyan, mint az én drága öcsémnek, és az ő örök szerelmének, Elenának. Talán ez a sorsom. Talán ez fog életem végéig kísérteni. Először végig kellett néznem, ahogy Katherine is Stefan-tól olvad el, majd Elena is, végül valami ősrégi szerelmi dráma is ugyanazt az arcot képes felölteni, amit már megéltem. Rossz érzés lesz úrrá rajtam, és elfog a düh, ha csak végignézek rajtuk, ha csak még egy percig néznem kell az enyelgésüket, sarkon fordulok, és magam mögött hagyva Mystic Falls-t, keresek magamnak valami más elfoglaltságot... - Ugyan, nem vagyunk már gyerekek, de ha a te idődben még a kisujjeskü volt a divat... - Szólalok meg lekezelő és gúnyos hangon. Nem félek. Kellene félnem, mert képes lenne megölni, de nem fogja megtenni. Legalábbis merem remélni, mert még azt hiszem így 172 évesen is fiatal vagyok a halálhoz. - Oldozzam el? Az első dolga az lesz, hogy megölje magát, még úgy is, hogy elmondtam neki, hogy az őrült exed talán csak azért mondta, hogy meg kell halnia, mert örömmel nézné végig a szenvedésed... - Harcolok a végzetemmel, örökösen ezt teszem, és örökösen kihívom magam ellen a sorsot, így egy helyben állva nézek farkasszemet a kétezer éves boszorkánnyal, s bármit is akar tenni, engem nem fog megtörni. Csak élni akarom az életem, kiszállni ebből az egészből. Mellkasom előtt keresztbe fonom két karomat, és úgy nézek hol Amarára, hol Silasra, majd Amara magára vonja a figyelmem, s az amit mond, egy pillanat alatt beindítja a gondolatmenetemet. - Kicserélni? Mármint milyen értelemben? Hogy ő töltse be a te szerepedet? - Nem mondom ki azt, amit gondolok, mert most tulajdonképpen ebből azt akarja kihozni, hogy Bonnie legyen a Horgony. Persze csak ha jól értem a szavait. De még az is lehet, hogy félreértem, lehet, csak szimplán meg akar halni.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Pince Csüt. Nov. 21, 2013 1:46 pm
to Silas&Damon
Remegve állok az ajtó előtt, vékony ujjaim a rácsokra fonódnak, és várom, hogy valaki felbukkanjon előttem, hogy a folyosóról érkező hangokhoz alakok is párosuljanak. Sajnos egyelőre nem sokat látok. És hogy mitől reszketek? Talán a félelemtől, a fájdalomtól vagy az izgatottságtól, hogy milyen formában fogom újralátni Silast. Esetleg mindháromtól. Aztán végre felbukkannak előttem, én pedig lassan hátrálok, hogy utat hagyjak nekik, és be tudjanak lépni a cellámba.
- Silas - sóhajtok fel, amikor végre hozzám lép, majd ajkai érintik az enyémeket, én pedig futólag válaszolok a csókjára. Sajnos még mindig nem lehetek benne biztos, hogy él-e, hogy túlélte-e a támadásomat, vagy csak szellem formában érkezett hozzám, hisz mindkét esetben ugyanúgy érezhetném őt. - Túlélted, ugye túlélted? - kérdezem sürgetőn, szememben a bűnbánat könnyei csillognak, amikor felpillantok rá. - Nem akartalak bántani - suttogom, aztán pillantásom Damon felé vetődik. Vele érkezett, ő engedte be, valami alkuról beszélnek. Tehát ha Damon is látja őt, akkor valóban jól van.
- Továbbra is itt akartok tartani? - ingatom a fejemet kettejük között. Nem vagyok benne biztos, hogy miről szól a megegyezésük, és hogy elengednek-e most, vagy csak akkor, ha Silas teljesítette a feladatát. - Bonnie? A halott boszorkány? - kérdezem zavartam. Csak nem vissza akarják hozni a halálból? Vajon tudják, hogy ez milyen áldozatokkal jár? Valakinek át kell vennie a lány helyét a túlvilágon ahhoz, hogy ő visszatérhessen. Élettel életért kell fizetni. Láttam már erre példát, miközben a lelkek kapuként jártak rajtam keresztül. - Ebben talán segíthetek. Úgysem maradhatok már sokáig. Lehetnék a csere - nyelek egyet, és aggódva nézek Silasra. Fogalmam sincs, mit fog szólni egy ilyen ajánlathoz. De neki is tudnia kell, hogy ez lesz a vége. Meg fogok halni, meg kell halnom, be kell teljesítenem a végzetem. Képtelen vagyok már tovább ebben a formában létezni. Úgy érzem, bűnhődtem már eleget amiatt, hogy beleszerettem valakibe, aki máshoz tartozott. És ugyanúgy a lelkek is, melyek a mi szerelmi drámánk miatt estek csapdába. Véget kell ennek vetnünk.
A míg az a kettő mellettem enyelgett ellenállhatatlanul – na jó, azt hiszem én ellent tudtam állni nekik – elgondolkodtam az éjszakán amikor a szerelmem egy üvegszilánkot fúrt a nyakamba, hogy a véremet vehesse. - Szeretem a szerelmet… tényleg. Van egy lelki társam is. Tudjátok… szerelem első látásra… Az a fajta szerelem ami örökké tart. Amara. Ez a neve. Az a baj, hogy amikor megismertem Amarat, egy másik nővel voltam, szóval úgymond megcsaltam őt ami nem lett volna nagy baj, kivéve, hogy az a másik nő egy idegbajos őrült volt, szóval mikor rájött, hogy megcsaltam, kővé dermesztette Amarat… olyan igazi Medúza stílusban. – mondtam halál nyugodtan és mikor a fickó csak annyit kérdett jól vagyok-e, összevontam a szemöldököm. – Azt hiszed őrült vagyok? – kérdeztem élesen – Miért hiszed azt? Az elmúlt kétezer évben másra sem vágytam csak arra, hogy újra együtt lehessek életem szerelmével. Mi ebben az őrültség? – tártam ki karom értetlenül mire a nő válaszolt előbb. – A kővé dermesztés rész… - aztán a pasi folytatta – és a kétezer év rész. – Hosszan sóhajtva forgattam meg tekintetem. – Srácok… ez igazán egyszerű… - alacsonyodtam le egy óvodás szintjére, hogy egyszerű agyuk is megérthesse – Halhatatlanok voltunk mindketten, most pedig már nem. Az a lényeg, hogy mikor végre a karjaimban tarthattam, mit tett? Nyakon szúrt egy üvegszilánkkal… nézzétek. – nyúltam a sebtapasz után a nyakamhoz de heves tiltakozásba kezdtek. - Figyeljetek... Van egy tanácsom számotokra. Élvezzétek ezt a szerelmet, amíg lehet, mert hadd mondjak valamit... Pár nappal ezelőtt még médium voltam, halhatatlan és szerelmes. Most pedig fáj a nyakam, a szívem darabokban, és egy buszmegállóban ülök, istenverte Delaware-ban. – mint kiderült nem ott voltam. Annál rosszabb helyen; Phillyben. Te jó ég! S mint az is kiderült számomra újra, a szerelem megbízhatatlan. Addig könyörgött a pasija életéért még ki nem jelentettem, hogy ő lesz a következő áldozatom… akkor meg mit tett? Elrohant. Hihetetlen. Fejcsóválva szálltam fel a megbízható buszok egyik járatába, hogy mielőtt visszatérek Mystic Fallba, legyen időm gondolkodni. Persze nehéz úgy ha egy agyatlan kis senki, Damon Salvatore szakítja ezt meg egy telefonhívással. Mondtam, hogy majd odaérek ha odaérek és mikor ez megtörtént, nem fáradtam a kopogással, egyszerűen csak benyitottam és már otthon is éreztem magam. - Nos? Nem érek rá egész nap. – tártam szét a karom türelmetlenül de szerencsére nem kellett sokat várjak. Tekintetem a pince hideg falaira futottak ahogy egyre beljebb értünk és meghallva hangját sürgettem meg lépteimet. Mikor Damon kinyitotta az ajtót, hozzáléptem és azonnal csókot leheltem ajkaira. – Persze, hogy én vagyok szerelmem… - suttogtam csöndesen majd eleresztve pillantottam a vámpírra. – Azonnal oldozd el hacsak nem akarod, hogy kiégessem az agyad. – Mondom, elég paprikás hangulatom van és ez talán látszik is rajtam… mondjuk úgy, nem lenne jó ötlet most újat húzni velem. – Mondtam, hogy visszahozom a kis Bonniet. Mit akarsz még, kisujj esküt? - Nem is szenteltem több figyelmet a Salvatore gyereknek. Helyette ismét átkaroltam a nőt aki bár nemrég nyakon szúrt most is épp úgy szerettem őt mint kétezer éven át, minden nap. – Amara… - csókoltam meg homlokát gyöngéden és a világ összes kincséért sem eresztettem volna őt el a karjaim közül. Szúrós tekintetemmel azonban Damont ajándékoztam meg. – Azonnal. – tátogtam és még szemöldököm is felvontam, hogy értse sürgetésemet.
✘ Words: 326 ✘ Notes: Jobbra nem futotta, sajnálom! ✘ Music:Born to Die
Egyszer sikerült neki. Megszökött, annak ellenére, hogy ügyeltem arra, hogy ne hagyhassa el a házat, de átvágott, és egy részem gratulálna neki, ha nem én kaptam volna el. Még csak nem is bántottam, nehogy még a végét a dilis szerelme szétrobbantsa az agyam valamelyik boszitrükkjével. Valahogy jobb szeretnék még élni azt hiszem. Ráadásul egy olyan világba szökött ki, ahol nem ismer semmit, és kicsit sem lettem ideges, mikor hűlt helyét találtam a cellában. Pedig úgy emlékeztem, bezártam, de lehet járt lenn valaki, vagy Jeremy volt megint figyelmetlen, mindegy, a lényeg, hogy Meredith visszahozta nekem, így megnyugodott sóhaj kíséretében vittem vissza a cellába, nem akarom, hogy megint lelépjen. Egyszer legalább meg kell próbálnom Silas-t alkura kötni. Bár nem tudom, mi az, ami motivál engem, miért is érdekel annyira engem egy olyan alku, amiből nem sok hasznom van, hiszen nem sűrűn kérek boszorkányoktól segítséget. Valahogy nem kedvelnek, magam sem értem miért... Kopogás zavar fel elmélkedésemből, s én magam megyek ajtót nyitni. - Silas! De jó, hogy látlak! Találtam valakit, aki érdekelhet - Mosolyodom el, de mosolyom mű, ahogy a kedvesség is, de ha egyszer nem tudok más lenni. Tudom, hogy képes lenne megölni, én mégis kötekedem, ahogy tettem Klaus-szal annak idején, vagy Elijah-val, úgy kötekedem most Silas-szal is. Talán a véremben van, és azt hiszem ez okozza majd a vesztem egyszer, de nem most. - Kövess! - Intek a fejemmel komorrá vált arccal, miközben már hallom Amara beszélgetését a nagy büdös semmivel, egy elégedett mosoly jelenik meg arcomon. Tehát nem szökött meg. Remek. - És Damon életnagyságban... - Nyitom ki a cellaajtót, miközben remélem, hogy Silas nem felejtette el az alku rá eső részét. - Tudod Silas és Csipkerózsika nem akarok ünneprontó lenni, de az alku rád eső részét mikor teljesíted? - Utalok itt a Bennett boszorkány visszahozására, hiszen a múltkor megegyeztünk, hogy mielőtt a Horgony elpusztulna, visszahozza Bonnie-t. És ez nekem most azért is fontos, hogy végre nyugtom lehessen... Csak ki akarok szállni ebből az egész Túlvilág mizériából.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Pince Hétf. Nov. 18, 2013 6:38 pm
to Silas&Damon
Eléna ugyan segíteni próbált, de nem kellett sok hozzá, hogy ismét Damon karmai közé kerüljek, és mielőtt bármi egyebet tehettem vagy mondhattam volna, már sietett is be velem az épületbe, annak alsó szintjére egy cellába. Damon valami féle úr, vagy király lehet, hogy saját tömlöcei vannak? Rám zárul az ajtó, csak egy kis rácsos ablakon keresztül láthatok ki a folyosóra, egyébként az egész kis helyiség ablaktalan, hűvös. Sehol egy bútor, csak a hideg falak és a vasajtó. Kezeim még mindig megkötözve, mozgásterem nem sok… Azt kérte tőlem a férfi, hogy ma ne öljem meg magam. Mintha olyan sok lehetőségem lenne erre itt. Lekuporodom az egyik sarokba, hátamat a tégláknak vetve, és nagyon igyekszem elhitetni magammal, hogy egyedül vagyok, hogy csend van és nyugalom… de ez egy lehetetlen feladat. Nagyon jól tudom, hogy ha az élőket sikerül is távol tartania tőlem Damonnek, a halottaknak semmit nem jelentenek a rácsok.
Nem tudom, mióta vagyok itt. Percek? Órák? Napok is már talán? Kétezer év magány után nehéz megmondani egy sötét szobából, ahová csak hamis fények jutnak be. Nem áll szándékomban már megszökni. Tudom, hogy nincs értelme. Hová is mehetnék egyedül? Csak meg akarok halni, az lenne az egyetlen kiút, de ezt sem hagyják nekem. Nyilván nem is ilyen egyszerű. Bárcsak még egyszer újra láthatnám Silast. Vajon eljön értem? Talán meggondolta magát, miután megtámadtam. Ő is magamra hagy. Meg is érteném. Csak a szellemek kísértenek folyamatosan, nem hagynak nekem nyugtot. Egy ideig próbálok róluk nem venni tudomást, de újra és újra megérintenek, beszélnek hozzám, zaklatnak. Reménytelen. - Hagyj békén! Engedj el! Ne érj hozzám, nem hallottad? – förmedek rá egyikre, másikra. – Kérlek, menj el. Csak tűnj el. Nem tudok segíteni. Nem érted? Fogalmam sincs… nem tudom… én nem tudom… Kérlek – hangom a hisztérikustól a kétségbeesetten át az erőszakosig váltakozik, olykor meg-megcsuklik. Szemeim nedvesen csillognak. A fájdalom, vagy a félelem teszi, nem is fontos.
- Ne ne ne! – kiáltok fel rémülten, amikor ismét egy ismeretlen érkezik közénk. Egy új arc, egy nem rég elhalálozott, akinek át kell kelnie rajtam, hogy beléphessen a túlvilágra. Menekülnék, hátrálok, összekötözött kezeimmel kapadozok a levegőbe, de nem tarthatom őt távol, tudom jól. – Könyörgöm, ne… ne ismét ez… - reménytelen sóhajba fulladnak szavaim, és rekedten nyöszörgök fel, amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen, és összeroskadva csúszok le a fal mellett. Arcomat könnyek mossák, míg remegek a fájdalomtól. Ám ekkor fülemet közeledő léptek zaja, és férfi hangok csapják meg. - Megint valaki? – nyögök fel, hangomból is érződik, hogy mostanra teljesen ki vagyok száradva. Szomjas vagyok, talán a sok beszéd és siránkozás teszi. - Silas? Tényleg te vagy? – tolom fel magam a fal mellett, hogy újra lábra álljak, és kicsit közelebb sétálok az ajtóhoz. – Kérlek add, hogy a valóság legyen, kérlek add, hogy igazi legyen – könyörgök magamban erőtlenül. Félek, hogy ő is csak egy szellem lesz, hogy elvesztettem őt örökre, és csak egy újabb átkelőként érkezett.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Pince 
