A bensőm reszketett, de a kíváncsiság vezérelt. Közelebb mentem a széttárt könyvek halmozódásához, és jobban megvizsgáltam őket. Az egyik a kezeimbe is került, végighúztam a nehézkes, sötét könyvön az ujjaimat. Betűi finoman voltak belevésve a papírokba. Az írásról, a formáról, a kinézetéről tudtam, hogy ez nem jó mágia. Mindez sötét, és gonosz.. Magamba szívtam a régi, antik könyv illatát, majd visszahelyeztem oda, ahonnan felkaptam. Bonnie-ra pillantottam aggódva. „Mibe keveredtél bele?” ~ üzentem tekintetemmel.
Én vagyok mindenért a hibás. Elhanyagoltam, nem törődtem vele, és nem vettem észre, hogy mibe botlott bele. Ha a kezdetektől mellette álltam volna, nem kellene ilyen nehézkes szituációban lennünk. Ha minden egyes problémát alaposabban megvizsgálnék a szeretteim életébe, minden fonal visszavezetne hozzám. Nem is tudok róla, de bántódást okozok másoknak. És én ezt már nem bírom tovább. Azt még elviselem, hogy szenvedek, na de a családtagjaim, a barátaim is? Nem, azt már nem… Nekik kellene jó életet élniük, egy olyat, mely sajnos nem adódott meg nekem. Élvezniük kéne, és nem természetfeletti lények gondjaikba belecsöppenniük.
- Elsősorban miért kellett előhalásznod ezeket a könyveket? – fontam össze a karomat a mellkasom alatt, átkarolva magamat. A gyomrom felfordult tőle. Minden mágiának meg van a saját ára.. Valaki megszállta őt, mint anno. Mit kell tennünk, hogy békén hagyja őt? Bármit megtennék a barátnőmért!
- Katherine felől már egy ideje nem hallottam, és szerintem nincs is a város közelében Klaus miatt. Valahol a világ másik felében tartózkodhat. – húztam el a számat, majd csökkentettem a köztünk lévő távolságot egyetlen egy lépéssel, mikor Stefan-t hozta szóba. – Hidd el, szívesen segítene. Rengeteget segítettél nekünk, ez a legkevesebb, amit tehetne. Damon is bizonyára mellette állna. – tettem hozzá az utolsó mondatomat halkan. Tudom, hogy Damon nem a szíve csücske, de egyedül nem fogunk megoldást találni. Mindenkire szükségünk lesz, hogy együttes erővel le tudjuk győzni ezt az újfajta gonoszt.
- Meg vagyok. Majd jobb lesz minden, idővel. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Úgy kell vélekednem, mintha most lennék a mélypontomban. Mert ennél rosszabb már nem lehet – remélem – ennél már csak feljebb mehetek, a boldogság felé.
- Jeremy Denverben van, és ahogy hallottam barátokra lelt, nem keveredett bele még semmilyen zűrzavarba. Normális életet él. – szorult el a torkom, s szemeim könnybe lábadtak. Sajnos, el kellett engednem Őt ahhoz, hogy ne szenvedjen. Helyette én viselem a szenvedést, miért is? Mert nem maradt senkim, és nem önként távozott el. Hanem, mert meg lett igézve.. Ő sosem hagyna itt engem, ennyi problémával küszködve, de féltem őt. Nem akarom, hogy valami baja essen. Klaus pedig bármire képes, hogy megkapja azt, amit akar.
- Ne.. – fogtam meg a karját, visszahúzva őt. – Majd én megyek. Nem eshet bántódásom. – bólintottam, nagyot nyelve. Ha egy hibrid az, aki ránk leselkedik, mindenképp nem nyúlhat hozzám egy újjal sem. Ha pedig rosszabb.. akkor inkább én, mint Bonnie.
- Miután elmegyek, zárj be minden ajtót, csukj be minden ablakot. És bármit hallasz, ne jöjj ki! - minden egyes szavamból sugárzott a komolyság. Kiléptem az ajtón, bezárva magam után, s kiérve kifújtam a levegőt. Készen álltam arra, hogy szembenézzek a leselkedőnkkel, bármi áron.

Befejezve!
// köszönöm szépen a játékot, és sajnálom, hogy ilyen hamar zártam le, csak alig van időm. És azt pedig nem szeretném, ha hetekig kellene várnod egy reagra. Ha rendeződtek a dolgaim, mindenképp szeretnék még játszani veled! (: //

Félelem.
A félelem eluralkodott, átvette az irányítást a testem felett. Ez az egyik legrosszabb érzés, mert ezt nem tudod elfelejteni. Mindig ott marad benned, s reszketni fogsz, nehogy egy olyan dolgot tegyél, ami ezt kiváltja belőled. És a legszörnyebb az, hogy nem tudod kiverni a fejedből, mert pont azt akarod elfelejteni, de ha állandóan arra gondolsz, hogy ezt az emlékképet el kéne hajtani, hát akkor pont az ellenkezője lesz. Mert akkor az ember állandóan arra gondol, álmában, unalmában, egyszóval mindig.
Emily? Kérdőn felvontam a szemöldökömet, majd belém hasított a tudat. Emily Bennett, 1864 Katherine boszorkánya. Több, mint egy fél évvel ezelőtt észlelt hasonlót, amikor Emily átvette az uralmat az elméje fölött. A testébe "suhant", és felhasználta. Emily gondolkozott, Emily cselekedett, de mégis Bonnie külsejében. S az ártatlan lány pedig semmit sem sejtett.
- Többször? - kérdeztem vissza rekedten, és leguggoltam hozzá, s lelki támaszként nem engedtem el a kezét. - Bonnie, szólhattál volna. És milyen fekete mágia? Magától nem jöhet csak úgy elő.. Nem műveltél olyat, ami mindezt kiválthatta? - vontam kérdőre, és ez a fekete mágia téma nagyon izgatott engem. Remélem, hogy nem fog áttérni a sötét oldalra, mert.. nem veszíthetem el őt is. Szükségem van rá, a legjobb barátnőmre.
Egy apró mosoly játszadozott az ajkaim szélén, mikor megkérdezte, hogy én hogyan küszködök mindevvel. A válasz egyszerű: sehogyan. Legbelül egy komplett érzelmi roncs vagyok, de nem engedem, hogy ez a külsőmre kihasson. Azt akarom, hogy az emberek egy erős, bátor lányt lássanak, ha tekintetük rám kalandozik, és nem egy gyenge, megtántorodott kislányt.
- Nehezen boldogulok vele. - vontam meg a vállamat, és megsimogattam a karját. - Sikerülni fog, csak hinned kell benne. És itt leszek melletted, bármikor számíthatsz rám. Együtt letudjuk győzni. - mosolyodtam el kedvesen, és magamhoz húztam egy apró ölelésre. Mélyen beszívtam samponjának kellemes illatát, mely a dús hajából áradt. A régi emlékképek ismét lepörögtek a szemeim előtt, amikor hárman pizsibulit tartottunk, hajnalig beszéltünk mindenről. Ruhákról, pasikról, filmekről. Elválaszthatatlanok voltunk, egészen mostanáig. Annyira fel lett kavarva mindegyikünk élete, hogy a három boldog lány eltávolodott egymástól, és ezt szeretném rendbe hozni.
- Bonnie, ezt nem lehet elfelejteni. Láttam mit művelt veled, segítségre van szükséged! Vérzett a karod, mi van, ha legközelebb nem leszek melletted, s valami komolyabb bajod ér? Tudom, hogy nem akarod belevonni a vámpírokat, de szerinted nem lenne jó, ha szólnánk Stefan-nak? - hangomban csengett a bizonytalanság, és az aggodalom. Féltettem Bonnie-t nagyon is. Végre visszakapom őt, de nem akarom elveszíteni őt. Tudom, hogy a Salvatore testvérek, sőt az egész vámpír nép nem a szíve csücske, sőt egyenesen utálja őket, de muszáj segítenünk rajta. És ha csak egy vérszívó segítségével tudjuk rendbe hozni őt, akkor együtt kell működnünk velük.
Nagy nehezen felállt, de mindvégig rajta tartottam a tekintetemet, hogy utána nyúljak, ha végül ismét elszédülni. De nem, sikerült neki felállnia, de semmi sem volt rendben. Ezt láttam rajta. Fagallyak törései, a bokrok mögül már mozgások vehetőek ki. Többen vannak? Gyorsan én is felpattantam, s úgy gondoltam, hogy bent lehetünk a legbiztonságosabb. Oda legalább behívatlan vámpír nem tudja betenni a lábát.
- Igen, menjünk be, oda legalább nem jöhetnek be. - léptem be az ajtón, és elmosolyodtam mikor megcsapott a Bennett ház ismerős illata. - Apukád itthon van? - kérdeztem tőle kíváncsian. Vajon elmondta az apjának, hogy találkozott az anyukájával? Beljebb mentem, és a földön elszórva találtam könyveket. Pár lépéssel csökkentettem a távolságot a könyvek, s köztem. Elfordítottam a fejemet, hogy valamit ki tudjak venni az írásból. Valami ősi nyelven íródott, amelyet sajnos nem értettem. De a képek, az ábrázolások nem jót jelentettek.
- Bonnie.. ezek mik? - kérdeztem, és ráncok körvonalazódtak ki a homlokomon. Remélem, nem keverte bele magát valami hülyeségbe. Mert, ha mindez valami rosszat jelent, akkor megmagyarázhatja azt, hogy Emily miért szállta meg őt ismét.

A hirtelen tagadása, ellentmondása nagyon gyanús volt számomra. Bonnie sosem volt jó a füllentésben. Mindig kiülepednek az árulkodó jelek az arcára. És egy barátnőt, aki már évek óta ismeri őt, nem lehet megtéveszteni. Ismerem őt, akárcsak a tenyeremet, tudom mikor bántja valami, mikor boldog, s mikor van bajban. Félek magamnak bevallani, hogy most az utóbbiba sorolható. Tisztába vagyok avval, hogy az én életem maga a megtestesített pokol, de nem akarok abban a tudatban élni, hogy a barátaim is ugyanolyan zűrös életet élnek, mint én. Ha nekem nem adódott meg, hogy boldog legyen, legalább ők. Ők élvezzék ki az élet minden egyes pillanatát, boldogan, s ne keservesen. Legalább nekik ne kelljen szenvedniük..
De Bonnie is egy boszorkány. Nem egy mindennapi halandó. Avval, hogy a természetet szolgálja, ő is a természetfeletti lények közé sorolható. Én sem vagyok különb, hisz egy hasonmás vagyok. A hasonmás élete cseppet sem egy cukormáz, hanem rettenetes. Az állandó szorongás a félelemtől..
- Bonnie.. – biccentettem egy kicsit oldalra a fejemet. – Ne hazudj nekem, mond ki ami a lelkeden van. – mondtam bátorítóan, és a mondatom végén egy lágy mosollyal jutalmaztam őt. Éreztetni akartam vele, hogy mellette állok, támogatom mindenben. Bennem megbízhat. Hirtelen a földre zuhant, próbáltam utána nyúlni, hogy elkapjam őt, de túl lassú voltam. Erősen tartom a kezeit, és letérdelek elé. Egy aggódott arckifejezéssel mértem végig, és a lélegzetem is elállt tőle. Nagy nehezen összekaptam magamat, hisz ha tétlen vagyok, akkor baja esik.
- Bonnie, mi történik? Mi a baj? – ráztam meg őt, és kicsit hangosabban mondtam a kelleténél. Remélem, a szomszédok nem fognak majd kijönni, s szemtanúja lenni ennek a borzalmas jelenetnek. Hangja olyan volt, a fülemnek, mint amikor a rosszat akaró diák végighúzza a körmeit a táblán.
- Kik vannak hol? Válaszolj nekem! – szorítottam meg a karjait. Mi történik vele? Rémülten pillantottam rá. A félelem átvette az uralmat a testem felett, és nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek. Csak ne essen semmi baja. Lassan könnyekkel teltek meg a szemeim, hisz itt szenved, kiabál előttem, és én mégis itt térdelek. Hogy miért? Mert egyszerűen nem tudok semmit se tenni. Csak egy halandó vagyok, nem vagyok semmilyen különleges képességekkel megáldva. Semmit se tudok tenni. Csakis magára maradt, meg az én hitemre. Vér kezdett el szivárogni a testéből. Ajkaim egy kis résre nyitódtak a meglepettségtől, és a félelemtől. Mi. A. Fene. Történik. Itt? És akár egy villámcsapásra, minden megváltozott, és Bonnie visszatért.
- Rendben, itt kint maradunk. De el kell mesélned, hogy mi történt, mert nagyon rám ijesztettél. – súgtam, és a szívem szinte a torkomban dobogott. Pumpálta az adrenalint, és nem tudtam megmagyarázni, hogy mi történt. Szerintem az életemben soha nem láttam őt még így. Akármi is történt, akármi is tette ezt vele, a frászt hozta rá, ahogyan rám is. Hirtelen karjait a nyakam köré fonta, és én is egyből átkaroltam őt, magamhoz vonva szorosan. Nagyot nyeltem, visszafojtva a sírást. Visszakaptam őt.. A hátát simogattam, csitításképp, és egy pillanatra sem engedtem el. Annyira hiányoltam már a barátnőmet, és olyan jól esik, hogy végre visszakaptam őt. Most nem fogom elbaltázni a dolgokat, mostantól változások fognak bekövetkezni.
- Ez őrültség. – motyogtam, és elengedtem, hogy egyenesen a tekintetébe tudjam fúrni a sajátomat. Kezeim még mindig a vállán hevertek, nehogy összeessen itt nekem.
– Tudom, hogy nem éppen voltam a legjobb barátnő az elmúlt hónapokban, de szólhattál volna. Hidd el, hogy segítettem volna. Klaus-szal pedig ne törődj. – vontam meg a vállamat. Nem kell neki is miatta aggódnia, elég ha az a teher rajtam marad. – Most viszont mindent mondj el, az elejétől a végéig, hogy mi volt ez, és mit akar tőled. – néztem komolyan a szemeibe. Ne titkolózzon, ne fojtsa vissza magába. Hisz ketten többre mehetünk. Találhatunk rá egy megoldást, át tudjuk vészelni együtt. Mint két barát..

Idegesen helyeztem át a súlyt a másik lábamra, és előre-hátra ringatóztam. Számolgattam a másodperceket. Még ötnél tartottam, de máris a kételkedés érzése felébredt bennem. Mi van, ha nincs itthon? Vagy, ha megpillantott és nem akar engem látni, vagy beszélni velem? Megérteném őt, de borzalmasan fájna. Nem akarom elveszteni őt. Annyi szép közös emlékeink vannak, belepusztulnék, ha mindezt elfelejtené. Az ajtó kinyílt és megpillantottam Bonnie-t. Egy halvány mosolyra görbültek az ajkaim, szemeim a könnyekkel teltek meg, és nagy nehezen próbáltam őket visszaszorítani. Oly rég láttam őt, de sosem tudnám őt elfelejteni a sötétbarna fürtjeivel egyaránt. Arcán a meglepettség ülepedett ki. Bizonyára nem rám számított, én se hittem volna, hogy itt fogok kikötni, de mégis itt vagyok.
- Szia. – fújtam ki a levegőt, és megálltam nyugton egy helybe. Egyből felőlem érdeklődött, mely kettős érzelmeket keltett bennem. Negatív, mert fáj, hogy úgy véli azért vagyok itt, hogy segítsen pedig egyáltalán nem erre megy ki a játék. Persze az elmúlt pár hónapból ítélve, tényleg alig találkoztunk, és akkor is amikor a segítségére volt szükségem. De mostantól változni fognak a dolgok. Másrészt pozitív érzésekkel jár, mert nem mindennap tudok egy barátságos csevejt folytatni egy halandóval. Vannak olyan napok, amikor egyedül ülök abban a nagy házban és az élet nagy kérdésein merengek. Jó érzéssel tölt el, hogy érdeklődik irántam, aggódik. Azt érezteti velem, hogy tartozok valahová.
- Meg vagyok. – vontam meg a vállamat, egy kicsit elferdítve az igazságot. Most nem vallhatom be neki, hogy borzalmasan érzem magam. Hogy hibát követtem el, és sajnálom az egészet, nem kellett volna úgy viselkednem, ahogyan. Hogy sajnálom, ami az anyukájával történt, és röstellem az egészet? Nagyon nyeltem, visszafojtva a bennem felgyülemlő negatív érzések gombócát.
Becsukta maga mögött az ajtót, kizárva engem a cseppnyi reménységemmel együtt. Mégis mit vártam, hogy tárt karokkal fogad majd, és beinvitál? Álmodozok, csupán. Próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire szenvedek belül. Szóra nyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta. Visszacsuktam, és a számon belül végigfutottam a nyelvemet az ínyemen.
- Persze, minden rendbe van, csak rég nem láttalak. – a mondatom végén egy újabb mosolyt erőltettem az arcomra. – És veled? – kérdeztem vissza, hogy a hogyléte felől érdeklődjek. Rendbe akarom hozni a barátságunkat. Tisztába vagyok vele, hogy pár óra, esetleg nap alatt nem lehet kárpótolni, átlépni a múltat. De ha az emberben van kitartás, bármit megvalósíthat. Csak hinnie kell benne. Egy fa reccsenése törte meg a köztünk keletkező kínos csendet. Az irány felé néztem és mintha valakinek az árnyékát pillantottam meg volna.
- Te is hallottad ezt? – kérdeztem riadtan, tele félelemmel. Ismét az erdő felé kalandozott a tekintetem, de aki, vagy ami pár másodperccel ezelőtt ott mutatkozott mostanra már nyoma veszett. Összeráncoltam a homlokomat, és nem tudtam, hogy most kinek higgyek. A szememnek, vagy amit a belsőm sugároz nekem. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és bemesélem magamnak ezt az egészet. De fogadni mernék az egészre, hogy én ott valakit láttam.
- Van más itt rajtad kívül? – tekintettem vissza Bonnie-ra. Hangom egyáltalán nem volt nyugodt, hisz lehet, hogy valaki leselkedik ránk, és a megfelelő pillanatot várja, hogy lecsaphasson. Nem. Nem fogom engedni, hogy a barátnőm élete is egy kockán forogjon a sajátoméval. Tisztában vagyok vele, hogy bárhova megyek ott rombolást, pusztítást végzek, mert én vagyok a hasonmás. Valamiért mindenki engem üldöz, mert értékes a vérem, de csak míg ember vagyok. Reméljük, hogy soha nem kell vámpírrá válnom. Ismét az erdőre szegtem a pillantásomat, de még mindig semmi. Hajt a kíváncsiság, hogy odamenjek magam, s megnézzem, hogy található ott valami. De nem akarom Bonnie-t veszélybe sodorni, egyedül meg túl reszkíros lenne. Félre kéne tennem a kíváncsiságomat, és csak törődnöm kéne a jelennel. De mégis.. A tény, hogy valaki figyel minket nagyon is aggaszt. Lehet, hogy ismét Klaus egyik hibride az.

Befordultam egy számomra ismerős sarkon, és lassabb léptekkel kezdtem el közelíteni a kitűzött cél felé, ami nem más, mint a Bennett ház. Remélem, hogy Bonnie jelenleg otthon tartózkodik, és nem valahol máshol. Nem vagyok büszke magamra, hisz barátnők, sőt legjobb barátnők voltunk, és mára már, mint az idegenek. Rég nem láttuk egymást, nem keressük a másik társaságát és az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk a másiktól. Nem vagyok jó barátnő, nem akarom, hogy azt higgye, hogy kihasználom őt.. Hisz mindig csak akkor keresem fel amikor egy komolyabb vámpír probléma van. De a dolgok mostantól meg fognak változni.
Már majdnem elértem a házat, mire megtorpantam. A szívem a torkomban dobogott, a kezeim izzadtak az izgalomtól. A lábaim, mintha a földbe gyökereztek volna, és csak meredtem magam elé. Meg tudom ezt csinálni? A szemébe tudok nézni, majd bocsánatért esedezzek? Megtenném érte, hisz a barátnőm, vagyis régebben az volt. A gyávaság, és a félénkség átvette a testem felett az uralmat, és megfordultam. Pár lépést tettem az ellenkező irányba, mire régi emlékképek villantak a szemeim elé.

A nap sugarai kellemesen táncoltak az arcomon, lehunytam a szememet, és kiélveztem a pillanatot. Mindjárt itt a nyár, a szünet, amelyet már oly rég óta várok. Szüleimmel, és Jeremy-vel Párizst fogjuk meglátogatni, és eléggé fel vagyok csigázva. Minden negatív gondolatot elűztem a fejemből. Például Caroline állandó gúnyos megjegyzéseire, mindig talál rajtam valami kiszúrhatót, amit kommentálhat. Igazából már elegem van ebből a riválisdiból. Nem is kéne egymással versenyeznünk, hisz mindenki tudja, hogy én fogok ebből az egészből győztesen kijönni. Barátommal, Matt-tel sétáltunk kéz a kézben. Bonnie, a legjobb barátnőm pedig mellettem állt. Mindketten csodálatosan festettünk a gimis szurkolólányos egyenruhájában, a hajunk is tökéletesen állt. Egyszóval lenyűgözően festettünk.
Megbeszéltük a következő bulinak az alkalmát. Nem nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy én is részt veszek rajta, hisz pont ekkor látogat el hozzánk, Jenna néni az egyetemről. Majd valahogyan ráveszem a szüleimet, hogy ezt a családi estét hadd hagyjam ki. Nem lesz nehéz, szerintem. Csak a két szép nagy szemeimmel kell meggyőznöm apukámat, és onnan már könnyű az egész.
- Szeretlek. – hallottam Matt hangját, és válaszul integettem neki. Egy apró mosolyra görbültek az ajkaim, majd egy kellemes sóhaj hagyta el az ajkaimat, mikor eltűnt. Matt-tel a kapcsolatom eléggé megromlott az idők során. Nem tudom, unom, vagy hogy is mondjam. Persze ő a legjobb focista az egész suliban, jó híre van, de nekem nem ő kell. A szívem nem őt akarja. De itt a nagy kérdés, akkor mégis kit?
- Nem mondtad vissza. – Bonnie aggodalommal teli pillantását rám szegezte. Nagyot nyeltem, mégis mit mondjak? Hogy nem szeretem viszont Matt-et? Akkor hegyi beszédet tartana arról, hogy milyen tökéletesen illünk egymáshoz, vagy épp, hogy el kell őt engednem. De nem vagyok erre képes. Nem tudok a szemeibe nézni, s bevallani az igazat. Összetörném őt akkor, a lelkébe gázolnék, és ezt nem szeretném. Nem akarom, hogy úgy emlékezzen rám, mint a lány, aki megbántotta. Hanem az első szerelmére.

Visszazökkentem a jelenbe, a nap épp most kezdett lenyugodni, pedig alig pár percet állhattam itt egyedül. Még mindig félúton vagyok a Bennett ház és a sarok között. Régebben olyan jó kapcsolatot ápoltam Bonnie-val, remek barátnők voltunk, és a rengeteg ottalvós buli ezt mind biztosítja. De vajon képesek leszünk ismét megbízni a másikban?
Ismét megfordultam, és lassan elkezdtem csökkenteni a távolságot a ház és köztem. Jó érzés töltött el, mikor az ismerős járdán sétáltam fel, az ismerős tornácon álltam. Mély levegőt vettem, melyet azonnal kifújtam. Most, vagy soha.
A csengőre helyeztem a mutatóujjamat, hagytam, hogy háromszor csengessen, majd elemeltem. Izgatottan vártam, hogy megérkezzen, feltéve ha itthon van. Az már egy másik kérdés, hogy hajlandó-e velem beszélgetni.