Nincs semmi, ami egyszerre keltene félelmet, és gerjesztene csodálatot az emberiségben, mint a szenvedés - akár fizikai-, akár lelki téren. Tény, hogy egyszer mindannyiunk élete véget ér, de a többség számára a kérdés nem az, hogy mikor, és hol, hanem, hogy hogyan. Senki, még Klaus sem kivétel, hisz mindannyian rettegünk attól, hogy magányosan fogunk megrohadni, hogy nem tudunk elbúcsúzni, hogy nem hagyunk hátra semmit magunk után, de a legjobban az igazságtól rettegünk: - megérdemeljük a halált, a szenvedést, és a kínt. Az évszázadok során lemészárolt emberek miatt soha-, a másodperc tört részéig sem éreztem bűntudatot, mi több, élvezettel tölt el visszagondolni, hogy milyen ostoba módon próbáltak kiszabadulni a fojtogató kezeim közül, hogy hangosnak tűnő sikolyuk számomra halkabb volt egy lágy nesznél, s nem utolsó sorban, hogy testük milyen nevetségesen vergődött a földön. Hiszem, hogy az emberi faj nem más, mint egy szadista, ugyanakkor briliáns elme marionett bábú gyűjteménye, akiket kedvére kínozhat. Hiszem, hogy a vámpírok nem csupán Esther agyszüleményei: - valaki, vagy valami, mindennél jobban kívánta, hogy e csodás faj létrejöjjön, hogy aztán milliók ezreit tépje szét. Hiszem azt is, hogy abban az esetben, ha Isten valóban létezik, Ő maga a testet öltött szenvedés, s az élet, amit létrehozott, nem más, mint a valósággá vált Pokol. Még a vér sem képes elmosni a felsorolt tények értelmét, melyekben ott rejtőzik a válasz Elijah kérdésére: - valójában, ő sem különb, hisz egyszerűen csak élvezi végig nézni mások-, vagy a saját szenvedését, legalább annyira, mint én.
- Ennyire? - húztam enyhe mosolyra a szám. - Csupán amennyire feltétlenül szükségeltetik, kedvesem. - folytattam, s nevettem el magam végül. A mazochizmus okát időpocsékolás keresni: - ösztönösen tör ki mindenkiből, s kár tagadni, hogy még soha nem fordult meg a fejedben, hogy jó lenne érezni a hideg acélt, ami felmetszi a bőröd, hogy jó lenne érezni a fájdalmat, ami villámcsapásszerűen tör beléd, s a szíved összeszorul, majd hirtelen megáll. Én nap, mint nap ezt érzem: - akárhányszor a tükörbe nézek, egy öreg, meggyötört nőt látok, akinek a tekintete karóért üvölt. Hogy mi okozza mindezt? Talán a magány, talán a Klaus iránt érzett szerelem, és gyűlölet egyvelege, talán az unalom, talán a bűntudat, ami ott rejtőzik valahol a szívemben ..., de bármi is legyen az, több száz sikítozó halott lélek nem tévedhet. Hallom a hangjukat, érzem a reszketésüket, de legszívesebben újra átharapnám a torkukat, s kitépném a szívüket, hogy aztán a vértől tocsogó szervvel együtt felfaljam a lelküket, ami épp annyira mocskos, mint amennyire tisztának tűnik. Tisztában vagyok azzal, hogy egyszer megbűnhődöm minden gonoszságért, amit elkövettem, épp ezért próbálok egyre kegyetlenebb módszerekhez folyamodni, elvégre, ha már úgy is meg kell halnom, legalább méltó ok miatt tépjék ki a szívem. Nos, ezért szeretnék "ennyire" szenvedni. A testem fájdalma egyben a lelkem felszabadulása is: - mára már élvezettel tölt el gyötörni a saját szívem, hisz végre kitisztult előttem minden, s tudom, hogy az, amit Klaus iránt éreztem nem szerelem volt, hanem csupán vágy, és kifogás. Találnom kellett egy megfelelő érvet, amivel magyarázni tudom a kegyetlenséget, és amivel létrehozhatom a szinte áttörhetetlen pajzsot: - mi lenne nyomatékosabb érv, mint a viszonzatlan szerelem? Még önmagamat is képes voltam becsapni, így sikerült a régi-, törékeny énemet mélyen eltemetnem. Annabelle meghalt, és Annaként született újjá.
Annabelle az élete árán is képes volt elindulni, hogy megmentse a szeretett férfit, de akkor és ott valami megváltozott benne: - látta a Vadász szenvedését, és minden egyes lehullott könny közelebb vitte őt az orgazmushoz. Annabelle rájött, hogy a szenvedés nyűgözi le őt a legjobban, de képes volt visszatérni, hátrahagyva a valódi énjét. Hogy mire érkezett vissza? Semmire. Mintha mindent elnyelt volna a föld: - Klaus eltűnt, s az emberek úgy tettek, mintha soha nem is létezett volna. Abban a pillanatban váltam Annává, aki a csalódást kihasználva vált kegyetlen-, és vérszomjas vámpírrá. Tény, hogy Annabelle a Föld legmélyebb bugyraiból is kiásta volna Klaus-t, és ebben a pillanatban lehajtott fejjel csókolt volna kezet az előttem álló férfinak, de Anna csupán elképzelte mindezt, s több, mint hétszáz év kellett ahhoz, hogy kiszabaduljon végre, de ahhoz, hogy szabad maradjon, újra menekülnie kell. Valahová, ahol még a Mikaelson család sem találja meg.
Elijah erős karja visszahúz a jelenbe, s most itt állok, kezeimmel hátát kaparva a testébe menekülök, hogy aztán kiszabaduljak, s lezárjam a múltat. Elképzelhető, hogy a vesztembe rohanok, de jogosan teszem fel a kérdést, miszerint: - mi értelme van a halálnak, ha már úgy is halott vagy? Még milliók életét akarom elvenni, hogy a sajátomat gazdagítsam, s még milliószor akarom érezni a vér édeskés ízét, hisz az enyém alvadt már, és jéghideg, akárcsak Elijah tekintete, ami a ridegség ellenére mégis biztonságot sugall. Ahogy egyre közelebb ér a testünk, a megszokott meleg hév helyett valami egészen más járja át a testem: - egy hűvös fuvallat, ami megdermeszt, s már mozdulni sem bírok. Tekintete szinte beleolvad az enyémbe, lágy érintésére kiráz a hideg, s hangosan zihálva könyörgöm a levegőért. - Újjászületést.- táncolt a levegőben a meggyötört hangom, de Elijah ajkai egy pillanat erejéig ugyan, de megszakítják azt. Beleremegtem, s abban a pillanatban, ahogy ajkai leszakadtak az enyéimről, egy őszinte könnycsepp gördült le az arcomon. Évszázadokon át csupán ennyire vágytam: - egy lágy fizikai kontaktusra, ami visszabillent a valóságba, s előhozza belőlem a nőt. Nem kellett ehhez eget rengető vágy, vagy szenvedély, csupán tiszta szándék, mert akármilyen hihetetlen, Elijah iránt valahol ott legbelül még mindig mély tiszteletet érzek, s bevallom, nagyon szerettem őt, hisz moralitása szinte megegyezik atyáméval, kit oly' régen elveszítettem már. Elijah példát mutat, ugyanakkor elzsibbasztja a testem, és a lelkem. Diadalmasan hátrál meg, én megnyugszom, s szívem heves verése lelassulni készül. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy erre vártam, erre számítottam, s szerencsére meg is kaptam: - választ, megváltást, nevezd ahogyan akarod.
Lassú léptekkel közeledem felé: - jobb kezemet lágyan végighúzom a tarkóján, s ujjaim zongorázni kezdenek a nyaki artériáján. A vérének illata hívogat: - a vérszomja küzd az emberi mivoltával, s ez csábítóbb, mint a friss-, és forró vér. Arcomat párhuzamosan torzítja el az érhálózat, s torkom halk reccsenése jelzi, hogy képtelen vagyok tovább ellenállni: - akár egy pióca, úgy tapadok a bőrére. Kétségbeesetten próbálok a húsába marni, hogy kiszívjam a lehető legtisztább ledűt, de ajkaim görcsbe rándulnak. Nem tudok uralkodni magamon, ezért kezeimet ökölbe szorítom, hisz nem látom az arcát. Az engedélyére várok, hogy aztán hálásan megköszönjem, amiért oly' sok év után közel engedett magához. - Részegítő az illatod. - súgom halkan a fülébe, majd fejemet oldalra billentve próbálok újra elkapni egy kósza tekintetet.

- Sajnálom, hogy ilyen sokat késtem a válasszal. Közben ezt hallgattam. -

Mindig is ez volt a gyengém, ahogy a többi vámpírnak is. Az érzelmeim. De én már rájöttem, hogy nincsen semmilyen kapcsoló, csak a két oldalunk. A démoni részünk, és a megmaradt emberi felünk, mely örökös harcot vív egymással, míg élünk, és ez igen hosszú idő. Főleg egy olyan vámpírnak, mint amilyen én vagyok. Ősi vagyok, szinte elpusztíthatatlan, mégsem lehet nyugtom az ellenségek miatt, pedig az egyetlen lény, aki elpusztíthat az a saját anyám, ráadásul még képes is lenne megtenni, de remélem nem tér vissza soha. Ahogy végig nézek Annán, ugyanazt a nőt látom, legalábbis kívülről... De a kislányos báj eltűnni látszik a szenvedések okozta sebek után maradt hegek között, de még ott pislákol a kislány, aki egykor naivan szeretett, és hitt minden egyes hazug szónak, mert úgy könnyebb volt élni. De akkor még fiatal volt, s nem tudhatta, hogy Niklaus és én vagyunk egyike a legveszedelmesebb vámpírok egyikének. Annak a családnak a tagjai voltunk, akik a vámpír faj lélekszámát megnövelte. Akkor még hitt Niklaus csábító szavainak, melyek nem voltak többek üres fecsegésnél... Lehet, hogy Niklaus szerette egy ideig, de tudom, hogy nagy része csak arra volt jó, hogy megmutassa nekem, hogy kell kihasználni valakit. Hogy kell rongyként használni, majd szó szerint a kutyák elé vetni, miután átváltoztatta, s egyedül hagyta a nehéz megpróbáltatások sorával. De nem mintha én különb lettem volna, hiszen hittem Anna szavának, s hagytam elmenni anélkül, hogy szemmel tartottam volna, csak hagytam hadd menjen egymaga. Egy pillanatra Anna meggyötört hangja csendül fel, fokozva ezzel a bennem tomboló haragot, és igen nehéz megállnom, hogy ne válasszam el szívét a testétől.
- Miért akarsz ennyire szenvedni kedves Annabelle? - Kérdezem végül ridegen, miközben végigmérem a lányt. A lekezelő arroganciám semmivé foszlott, csak a ridegség álcája, melyet fenn hagytam. Senki, még Anna sem láthatja milyen az érző Elijah, nem láthatja a belső harcomat a két oldal közt, arról csak én tudhatok, senki más. Nem engedem, hogy bárki egyetlen foszlányát is meglássa a valódi, emberi felemnek, mert az csalódással jár. Hiszen az érzelmek nem többek, mint ügyesen megfogalmazott szavak mögé rejtett kis hazugságok, és csak fájdalmat képesek okozni, ha kiderül az igazság. Hiszen Camiryn mondata - amiben az örökké és a szeretlek szavak szerepeltek -, sem volt több, mint hazugság, pedig egykor a világot jelentette, nekem, de most be kell lássam, hogy csak üres fecsegés volt. Mégsem szűnök meg szeretni, s a szívem még mindig ver, bár lassabban, mint mikor éltem, de még mindig keringteti a véremet. Hitten szavainak, s még valahol legbelül még hinni szeretnék, de a démoni felem erősebben kezdi átvenni az irányítást, mikor Elenát látom.Hiszen vele is ugyanazt a hibát követem el, ahogy Katerinával is. Hiszen mint ember, egy csodálatos nő volt, önzetlen, és törődő, de amint az élete forgott veszélyben kifordult magából, s az a Katerina akit mutatott eltűnt, ahogy az érzelmeim is iránta. De Elena olyan más, bár ott él bennem a keserű múlt, Katerina átverése - melyet bár nem mutatom -, mégis itt hordozom magamban, mélyen a lelkemben. Ahogy minden egyes sebet, amit életem folyamán szereztem, mégsem mutatom a külvilág felé, ahogy Anna sem. Annabelle. Lassan eszmélek fel, hiszen itt vagyok a nővel szemben, aki lassan távozást színlel, én magamhoz rántom szinte már ösztönösen. Tudattalanul cselekszem, de teste közelsége, tekintete, és egyre gyorsuló légvétele visszaránt a jelenbe, a valóságba, ahol talán egy röpke pillanatra felejthetek. Még ha csak fél percre is, de mélyen a nő szemeibe nézek, s felrémlenek szavai, melyek igen találóak, de amint felelnék, ő újabb szavakkal bombáz, melyek meglepnek, de jól is esnek. Kacérsága szinte már-már vibráló, és majdhogynem zavaró is, de nem foglalkozom nagyon vele. Míg ő a nyakamat fonja körbe karjaival, addig végigsimítok arcán, s selymes nyakát, arrébb söpörve haját, így szabaddá vált kecses nyaka. Tekintetem lassan tér vissza Annáéba, de szavaim előre megfogalmazott, jól irányzott szavak.
- És mit ér meg neked az a pár korty vér, mely az ajkaidat érinthetné? - Ajka közelít, szinte már az enyémhez ér, de nem hagyom, pedig ez lenne a legjobb megoldás. Út a felejtéshez, út a régi Elijah-hoz és kiút ebből a kisvárosból. Egy pillanatra lehunyom a szemem, s mikor újra kinyitom, vörösen izzanak, s az erek ismét behálózzák arcom, de szemfogaim nem feltűnőek. Csábít a vérének illata, a vámpírvér mindig is olyan dolog volt, mely íze keserédesebb bárminél, mégis élvezettel hagyom, hogy erőmet felsőbb szintekre emelje.
- A szerelem mit sem ér fel azokkal a kínokkal, melyben részem volt életem során Annabelle... - Válaszolok végül, hiszen annak, hogy a véremet kóstolhassa igen nagy ára van. Hiszen megigézni nem tudom, mégis az érzelmeim oly erővel rohanhatják le, melyről még nem is álmodhatott. Az érzések özönvize, mely engem ellep, néha nehezebb, mint bármi ezen a földön... De Anna dönt, hiszen a távolságot nem csökkentem, s ajkaim finoman súrolják az ajkait. Ez nem csók, ez csak incselkedés. Ez után növelem a távolságot, hogy a szemeibe nézhessek, hogy láthassam a szemeiben felsejlő érzelmeket...

Nem tévedtem: - a látottak alapján Elijah még mindig az érzelmek rabja, de amellett, hogy nem tartom előnyösnek "aktiválni" az emberi énünket, örülök annak, hogy a régi Elijah még ott bent van valahol, s a szerelem - valószínűleg ez a legfőbb ok, amiért ennyire dühös lett - okozta fájdalom, vagy boldogság felszínre hozza a jót, amiről pár perce még azt hittem, hogy rég elveszett. Oly' erős hévvel lökött a sziklához, hogy egy pillanat erejéig elállt a lélegzetem. Szavaim talán azt tükrözik-, de eszem ágában sincs alábecsülni egy hozzá hasonló korú vámpír, nem beszélve arról, hogy jelen esetben a Mikaelson famíliába tartozik az illető, nem beszélve arról, hogy vasfű nélkül gyakorlatilag kiszolgáltatott állapotban volnék: - bármikor, bármivel megigézhet, s ki tudja, talán úgy hagyom el a helyszínt, hogy soha többé nem jöhetek vissza, hogy soha többé nem gyilkolhatok, s végső esetben még a múltat is elfelejtem. Néha vágyom arra, hogy valaki elfeledtessen velem minden kínt, amit átéltem, de jobban belegondolva, a létezésem céltalanná válna. A felejtés nem kiút, ahogy a meghátrálás sem, s én épp ezért fogom szembeszállni az egyetlen gyöngémmel. Sok mindent tanultam tőlük, talán túl sokat ..., s így a saját fegyverüket fogom Klaus ellen fordítani. Soha nem felejtem el a szavait, miszerint akkora hadsereget kell gyűjteni, hogy senki ne merjen szembe szállni velünk. Nos, én hétszáz évig vártam, hogy Klaus beteljesítse a végzetét, és alattvalókat toborozzon, s most, hogy mindez sikerült, ellopom a csatlósait, a bizalmasait, a barátait, hogy aztán ellene fordíthassam őket. A férfi, aki mindig lépésekkel előttünk jár, hamarosan mérföldekre fog lemaradni. Elijah szorító kezei lassan elengednek, s mély sóhajommal a gondolataim is elszállnak. Hatalmasnak, és elérhetetlennek tűnik - épp ez teszi őt ennyire lenyűgözővé, és kívánatossá.
- ..., de legalább ínyenc az ok, amiért bűnhődnöm kell majd. - súgtam a levegőbe, majd felnevettem. Nevetés: - évszázadok óta csak arroganciából húzom mosolyra a szám, s csak a könyörgő-, vergődő áldozatok láttán nevetem el magam. Akkoriban vidámabb voltam, habár, fiatal-, virgonc vámpírként ez érthető volt, de Klaus soha nem díjazta a túlzott jókedvemet. Talán azért, mert legbelül tudta, hogy a boldogságom hamarosan a feledésbe merül, s robbanásszerűen fog előtörni a fájdalom, ami felváltja azt. Nem egyszer nevezett irritálónak, de mára már allergiává nőttem ki magam, s hamarosan a szívébe marok úgy, ahogyan ő tette azt velem. Az utóbbi napokban kezdett kitisztulni minden, s önkéntelenül is rájöttem, hogy a "szerelem" szó már nem jelent semmit, s amit Klaus iránt érzek, az hűség és a ragaszkodás egyvelege, viszont akárhányszor próbálok megkönnyebbülten sóhajtani, a szívem remegni kezd, s visszahúz a magány üvöltő börtönébe. Mintha a testem saját-, önálló életet élne. Az agyam hiába próbál parancsolni, a szívem még mindig ostoba, s még önmagamnak sem merem bevallani, hogy bennem is ott lakozik a jóakaratú ember. Viszont, a vérengzés sokat segít, épp ezért alakítottam ki a burkot, ami elfedi a gyöngeségeimet, de mindvégig abban a hitben éltem, hogy ez majd megvéd, és erőssé tesz, de az évek során magába zárt, felemésztett, s elég egy kedves szó, máris fojtogatni kezd.
- Inkább a szerelemre fognám. - böktem a szívére. El sem tudom képzelni, hogy mit élt át az évszázadok során, hisz csak hírből hallottam pár történést, és lássuk be, a vámpírok többsége inkább fecseg, mintsem beszél. Viszont, bármi is történt vele, kétlem, hogy az életbenmaradásért vívott küzdelem miatt vált kegyetlenné. Ez rám sokkal jobban igaz, hisz a korom ellenére én is csak egy vámpírnak számítok, a sok közül - még akkor is, ha Királynőnek tartom magam -, ő pedig egy Ősi, nem árthat neki semmi, és senki, csupán az érzelmek, amelyek a Mikaelson családot a leginkább jellemzik. Ott voltam. Láttam Mikael meggyötört testét, miközben éhesen vergődik. Hallottam a kétségbeesett sírását. Éreztem a hűvös leheletét, és átéltem a fájdalmát. Hogy mi volt a legjobb az egészben? Élveztem. Élveztem nézni, ahogy a híres Vadász éhezik, élveztem hallgatni az üvöltését, ami zene volt füleimnek, élveztem a ridegséget, és a kínt. Még Lord Niklaus sem dicsekedhet ilyesmivel: - Anna Petrova egy közel harminc éve élő vámpír volt, tapasztalatlan, és naiv, mégis sikerült összetörnie a Vadász szívét. A Mikaelson család minden tagja irányítható, épp ezért nem is kívántam soha azt, hogy én is közéjük tartozzak, hogy én is Ősi legyek. Tény, hogy nekük köszönhető a fajunk létrejötte, de túl sok veszíteni valójuk van - főleg, hogy a család ereje még mindig összetartja őket, valószínűleg. Nekem már nincs veszíteni valóm, ezért nem félek, és ezért vagyok arrogáns, de még az arrogancia sem elég ahhoz, hogy Elijah előtt leplezzem a fájdalmam. Kicsit úgy érzem, hogy családra leltem, ennyi év után. Már rég elfelejtettem, hogy mit jelent a család szó, de akárhányszor ránézek, egy-egy kósza tekintetében mindent tükröződni látok. Vártam, hogy megragadjon, és újra biztonságot nyújtson, s reménykedtem abban, hogy visszahúz majd. Ismét nem okozott csalódást: - erősen magához húzott. Megragadtam a karját, karmaimmal teljesen belé menekültem. Arcom zavartan rándult meg, hisz rég nem éreztem a számomra fontos lények közelségét ..., és igen, Elijah közelsége már-már zavaró volt. A szívem lüktetett, kiugrani készült, torkomban gombóc szorított, tüdőm pedig ismét levegőért sikoltott.
- A könyörgés az embereknek való. - sértetten elkaptam a fejem, de még mielőtt újra kitört volna belőlem az "irritáló" nevetés, folytattam a mondanivalómat. - Melletted embernek érzem magam. - nyögtem ki nehézkesen, hisz minden egyes betű igaz volt, viszont, véletlenül sem tűnhetek gyöngének, ezért szelíd kacsintással zártam a mondatom. Csak pár perc erejéig szeretnék a régi Annának tűnni, aki önfeledten nevetett, és még nem értette, hogy mit jelent a csalódás szó. Aki képes volt mosolyt csalni mások arcára, s kinek egy enyhe érintés elég volt ahhoz, hogy boldogan mosolyogjon. Aki önzetlenül szeretett, s akit önzetlenül szerettek. A burok egyre keskenyebb, az alvadt vérrel teli erek szorítanak. Pár másodpercért könyörgöm, se többért, se kevesebbért. Hirtelen fonom Elijah határozott nyaka köré a karjaimat, és ugyanolyan gyorsan húzom magam felé a testét. Hogy mit akartam elérni? Mindent, és semmit. A remény apró szilánkja tükröződött a szememben, fejemet felemeltem, s övét még közelebb húztam magamhoz, mint valaha. Mindegy, hogy ajkain, vagy szavain csüngök. Mindegy, hogy kényeztet, vagy megkínoz. Csak az számít, hogy itt vagyok, és itt van. A magány kezd elhalványulni, a szorító pajzs pedig lassan kitágul. Kezeimet lassan végighúztam a hátán, s közben csöndben mélyedtem tekintetébe.

Annabelle: - senki más nem szólított így rajtuk kívül. Édesapám volt az egyetlen ember, aki megértett, és ahelyett, hogy megpróbált volna kioktatni, inkább csöndben tűrte a szégyent, amit én hoztam a családra. Viszont, az évszázadok során a vérszomj kiölte belőlem mindazt, amit egykor szeretett bennem. Kegyetlen gyilkos vagyok, aki nem ismer határokat. Hogy szégyenlem-e? Talán ..., de az élvezet, amit a vérszívás közben érzek, fölülkerekedik a lelkiismeretfurdaláson is. Mintha szívemet tűvel szúrták volna, úgy hasított belém a fájdalom. Elijah volt az egyetlen vámpír, aki soha nem nevetett ki, amiért nem tudtam kellően irányítani a vérszomjam, és ahelyett, hogy kinevetett volna, inkább mesélt órákon át arról, hogy táplálkozás közben hogyan kell elkerülni a gyilkosságot. Nem hallgattam rá, mi több, még ki is nevettem ..., de mit tudhatott egy olyan fiatal vámpír mindezekről, mint amilyen én voltam akkoriban? Naiv voltam, és önfejű, s talán, ha visszafordíthatnám az időt, hallgatnék Elijah bölcs szavaira. Viszont, a vér, ami az arcát piszkítja be, elmossa a felsorolt tények értelmét. Hogy bánhatnék meg bármit is, ha a jóra tanító mesterem sem képes már ellenállni a vérnek? Bevallom, kellemesen csalódtam benne.
- Úgy hírlik a hasonmás vére édesebb, mint a méz ... - kéjesen haraptam ajkaimba, majd határozottan egyenesedtem ki, hisz Elijah úgy tornyosult fölöttem, mintha felsőbbrendű lény lenne. Fiatalabb vagyok, és szóról szóra tudom a szöveget, hogy az idősebbet tisztelni kell, de Petrovaként jogom van megkérdezni, hogy mi lenne tiszteletreméltóbb, mint a vér, ami létrehozta e csodás fajt. Nevezz beképzeltnek, de itt sokkal többről van szó: - unatkozom. Az unalom kiszívja minden erőmet, s már nem élvezem a gyilkolást, már nem érdekel a hatalom ..., valami mást akarok, valami rettentőt, valami végzetest. Mi lenne végzetesebb annál, ha meghal az a férfi, akinek a vérvonalába tartozol? Semmi, és minden. Hétszáz évem volt rájönni, hogy ez az egyetlen egérút. Viszont, kár lenne elsietni a dolgokat, s amúgy is, én szeretem precízen végezni a munkámat. Elijah mindig oda volt a hasonmásokért - habár, nem tudom, hogy mi olyan lenyűgöző bennük -, ezért az előző-, félbehagyott mondatommal biztosan feldühítem. Egy dühös Mikaelson jobb, mint egy országnyi élő vértasak. Muszáj megszabadulnom tőlük, de egy szóval sem említettem, hogy előtte nem fogom kiélvezni a percet, amit még együtt tölthetünk. - ..., szabad egy harapást, vagy ezúttal is beálltál testőrnek? - folytattam a már megszokott-, arrogáns hangnememben. Abban az esetben, ha Elijah nem csapta volna le a kezemről a lányt, természetesen megalázkodnék neki, és határtalan tisztelettel halmoznám el, hisz ő lenne az élő példa arra, hogy nem minden vámpír velejéig romlott. Viszont, bebizonyosodott, hogy mindenki álarc mögött él, még az is, akiről soha nem hitted volna. Elijah a lojalitás, az őszinteség, és az erkölcs megtestesítője ... volt. Megváltozott? Kétlem, hogy ez lenne rá a megfelelő szó. Inkább regressziónak nevezném ezt a folyamatot, hisz mindannyian tudjuk, hogy ő sem volt mindig szent. Képes volt elküldeni egy pár éves vámpírt Mikael után. Nos, ez a fiatal vámpír most itt áll, és erősebb, mint valaha.
- Megváltoztál. - mondtam ridegen, leplezve az érzelmeimet. Érzelmek: - mindig az utunkban állnak, és bárhol, bármikor képesek tönkretenni még egy olyan idős-, és erős vámpírt is, mint Elijah Mikaelson. Az érzelmeim miatt voltam gyönge, de rájöttem, hogy mindent én irányítok: - képes vagyok elfojtani az érzelmeimet, és bűntudat nélkül gyilkolni. Úgy érzem, felszabadulok, és egy-egy élet elvétele közben kiadom magamból a fájdalmat, amit érzek. Nagyon nehéz volt megtanulni-, és alkalmazni mindezt, de a saját érdekemben tettem. Csak én számítok, s sem a múlt, sem a jövő nem állandó. Csak a jelen van, és minden egyes percét úgy kell kiélvezni, hogy tudod, bármikor szíven szúrhatnak egy átkozott karóval. - Mióta vagy te ily' kegyetlen, kedvesem? - közelebb léptem hozzá, s talán közelségemet már zavarónak találta. Kérdően néztem rá, hisz mitagadás, érdekel, hogy hogyan változott erkölcsös uralkodóból gyilkos fenevaddá. Magam előtt kár titkolni - valójában nem is tudnám -, hogy abban a percben, amikor megpillantottam Elijah arcát, egy másodperc erejéig visszatért a remény, amit már oly' régen elveszítettem, de mindez összehullott, és a remény is újra elhalványult. Soha nem láttam még őt gyilkos szerepben, hisz mindig ő volt az a vámpír, aki a "jó" oldalon áll, ha egyáltalán létezik bármilyen oldal. - Nos, én is megváltoztam. Kóstoltad már a vámpírvért? - húztam fel a szemöldököm, miközben a mellkasába kapaszkodtam. A szíve még mindig ver, akárcsak évszázadokkal ezelőtt. Az én szívem viszont csöndes, talán már rég elhunyt, de a kíváncsiság, ami legfőként jellemez, még mindig nem múlt el, s mondanom sem kell, hogy az éhség lassan felemészt. - Megetted az uzsonnámat. Kárpótolsz? - felnéztem rá, majd gonosz mosolyra húztam a szám. Egy éhes vámpír, ostoba tinédzserek közt ..., kell ennél több magyarázat? Lassan elengedtem Elijah ingét, majd hátat fordítva neki-, lassan elindultam. Viszont, ha nem várnám, hogy megállítson, másodpercek alatt téptem volna le a közelben szórakozó emberek fejét.

Beigazolódott az, amit már a kezdetektől tudnom kellett volna: - Klaus elől lehetetlen megmenekülni, s abban az esetben, ha mégis sikerülne, én biztos nem olyan formában élném túl, mint más. Az elmúlt hétszáz év minden egyes pillanata alatt tudtam, hogy a találkozás elkerülhetetlen, s mazochista módon reménykedtem abban, hogy az üdvözlés kegyetlen lesz, de még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a Lord kedvesen szól majd hozzám. Hiába kerestem szavai mögöttes tartalmát, hiába hunytam le a szemem, s fordítottam el fejem, nem találtam utalást arra, hogy haragudna rám. Féltem ..., féltem feltenni a kérdést, ebben a pillanatban mégis felteszem magamnak: - miért? Soha nem voltam kíváncsi a válaszra, s szerencsére mindeddig nem is kaptam meg azt, most viszont tisztábban látok, mint valaha. Annak, amit Klaus iránt érzek, semmi köze nincs a szerelemhez, mi több, már rég magától értetődővé vált, s nincs érzelmi része. Csupán ragaszkodom hozzá, és önkéntelenül is vágyom rá. Klaus nem több egy olcsó kifogásnál ..., egy kifogás, ami miatt az emberi énem képtelen előtörni. Oly' rég óta nem éreztem magam gyöngének, hogy már azt is elfelejtettem, hogy mit is jelent valójában a fájdalom: - a vasfű okozta maró érzés olyan, akár egy forró fürdő, a fa nehezebben hatol át a bőrömön, s inkább hasonlít egy akupunktúrás kezelésre, mint egy halálos szúrásra. A tűrőképességemet a végletekig fokoztam, s létrehoztam egy határt, amit csak a szívembe szúrt karó tud átlépni.
Lüktet a fejem, a testem úgy szorít, akár a kényszerzubbony, magamba nézek, s a mély sötétségen kívül nem látok mást. Számomra már nincs remény: - a vér iránti vágy irányít. Nem érdekel, hogy valaki megláthat, csöppet sem tartottam a lebukás gondolatától, emellett, ha bárki megpróbálná felfedni a kilétemet, úgy sem jutna két lépésnél tovább. Alattomos léptekkel közeledtem a lány felé, s annak érdekében, hogy elkerüljem az irritáló sikoltást, és a pánikrohamot -, ami valószínűleg reflexszerűen törne elő a lányból -, az egyik kezemet a szorosan a szájára tapasztottam, a másikkal meg a hátát bökdöstem, és a sziklás rész felé irányítottam. Mondanom sem kell, hogy még csak nem is próbált meg ellenkezni: - a hozzá hasonló ostoba tinédzserek már-már könyörögnek azért, hogy valaki megkínozza őket. A világ mára már velejéig romlott, s az ártatlannak tűnő emberek sem különböznek tőlünk, szörnyektől.
- Mi a neved? - a sziklához löktem. Szemfogaim kivillantak, s alvadt vértől duzzadó ereim lassan behálózták az arcom. Halkan könyörgött, hangja mégis hangosan dübörgött a fejemben. A könyörgés már rég nem elég ..., csak a nevére, és a vérére vagyok kíváncsi.
- Kla... - szavai szorításom hatására széttöredeztek. Gyűlölök mindent, ami rá emlékeztet, ami még jobban kiragadja belőlem az embert, ami elfojtja az érzéseimet ..., gyűlölök mindent, és mindenkit. Lehajtom a fejem, s lassan elveszek a gondolataim tengerében. A létezésemnek nincs értelme, ezért mielőbb új célt kell találnom magamnak. Nincs senkim, mégis bárkit birtokolhatnék, viszont most csak egy személyre számíthatok, aki nem más, mint Stefan Salvatore. Petrovaként hajlamos vagyok arra, hogy egyszerre legyek szerelmes két férfiba, főleg, ha az egyikük egy Salvatore. Minden elhomályosodik, hirtelen felkapom a fejem, de áldozatomnak hűlt helye már ..., pedig tisztán éreztem, ahogy gyönge teste vergődik a kezeim között. Mindig megérzem, ha netán társaságom akadna, ezért tudatosan fordulok meg, s félig nyitott szemmel suhanok a árny felé. Útközben minden kitisztul, látom magam előtt a férfit, kire évszázadokkal ezelőtt bátyként tekintettem, s kinek tanulságos szavain éjszakákon át csüngtem. - Elijah. - mondom ki nevét, s megállás közben majd' elvesztem az egyensúlyomat. Muszáj elszakadnom ettől a sötét világtól, és el kell távolodnom a Mikaelson családtól, mielőtt újra lecsapolják a szívem.