S

tefan barátomnak egyelőre színét sem látom, ami nem tölt el túl sok megelégedettséggel, helyette azonban belefutok hétszáz éve elveszett arcokba. Pontosabban egybe. Anna Petrova felbukkanása igencsak vegyes érzelmeket ébreszt bennem. Örülnék a viszontlátásnak, főleg ennyi idő után. De ösztöneim, állandó bizalmatlanságom most is az utamba állnak. Az első pillanatban érzett kellemes meglepettséget félre söpörve egyre erősebb bennem a gyanakvás, és szaporodnak gombamódra fejemben a kérdések. De ebből kívülről egyelőre nyilván semmi nem látszik. A régi időket idéző kedvességgel, udvariassággal fogadom a lányt, és a nyakamba zúduló kérdésözönt.
- Valóban. Ezer év munkája és törekvése végre gyümölcsöt hozzott - bólintok, és egész közel lépek. Ujjaim már simítanak is végig puha, bársonyos arcbőrén. Arcomon továbbbra is egy barátságos mosoly, tekintetemből talán kiolvasható egy kis kíváncsiság, de valójában egyre több bennem az indulat, melyek lassan dühvé formálódnak.
- Még szebb vagy, mint emlékeztem. Vagy csak jól áll neked a huszonegyedik század, kedvesem - jegyzem meg egy félmosollyal, aztán karom a testem mellé hullok, és hátrálva egy fél lépést hátamat egy fának vetem, és onnan figyelem tovább a leányzót.
- Őszintén szólva... hmm... tényleg rég halottnak hittelek már. De nem is tettél ez ellen semmit, hogy félreoszlasd a tévhitemet, noha hétszáz éved lett volna rá. - Szavaim már némileg hidegebbek, mint korábban, de még mindig nem lehetne udvariatlannak, vagy gorombának nevezni. Csak tartom a távolságot.
- Felvetődik bennem a kérdés, vajon mi okod lehetett évszázadokig kerülni engem, ha sikeresen elvégezted, amire megkértelek, és Mikael sem loholt már a nyomodban? - Nem fogom nyíltan árulással vádolni. De mi mást gondolhatnék, minthogy életét Mikael szánalmának köszönheti, és azért nem keresett fel soha, mert annak a nyomorultnak a szárnysegédje lett? Pedig előtte ő volt az egyik leghűségesebb pártfogoltam. Igaz, Mikael miatt nem hirdettem úton-útfélen, hogy éppen merre jártam, de bújkálni sem bújkáltam soha. Ha Anna még mindig ugyanolyan hű lett volna hozzám, ahogy akkoriban mutatta, nem habozott volna megkeresni. Ehelyett hétszáz évvel később bukkanok csak rá, és most is úgy mered régi urára, mint egy riadt kismadár. Inkább nem válaszolok a kérdéseire. Annak idején élvezhette minden bizalmam, de most nagyon távol áll ettől. És amíg nem bizonyosodom meg afelől, hogy nem annak a bolond vénembernek hajtja most is a malmára a vizet, ez nem is fog változni.
- Mindenesetre sosem gondoltam volna, hogy éppen egy ilyen... - keresem a megfelelőt szót, hogy ne legyek túl becsmérlő, szavaim mégis őszinték maradjanak - ... épp egy ilyen olcsó bulin találkozunk újra - bökök a mai fiatalság összejöveteit is jelképező csapolt sör, és egyébb igénytelen parti-kellék felé. Közben ismét megjelenik arcomon egy semmitmondó félmosoly, és ekkor Tyler lép oda hozzánk. Az ő kezében tartogatott üveg tartalma legalább egy kis ízlésről árulkodik. Át is veszem, amikor megkínál, bár nem tetszik a viselkedése, a hangneme, szemeinek üzenete meg pláne nem. Ő sem gondolhatja komolyan, hogy ezzel a fenhéjázó modorral vissza tud tartani engem, ha valóban rendbontani támad kedvem. Nem mintha egy kicsit is érdekelne a silány bulija.
- Ugyan, drága barátom! Hát úgy ismersz, mint aki nem tudná elengedni magát egy kis vérengzés nélkül? - teszem fel a költői kérdést. - Ne aggódj, nem maradok sokáig. A vért pedig tartsd meg, szükséged lesz hamarosan minden energiádra... - szúrom oda sejtelmesen, és miután kortyolok egyet a whiskeyből, visszanyomom a kezébe az üveget.
- Azt hiszem, én inkább iszom valami... frissebbet... További szép napot! - biccentek mindkettő felé, aztán faképnél hagyom őket.

E

ldöntöttem, hogy beszélek Stefannal. Azt hiszem, már éppen itt az ideje, hogy tisztázzunk pár dolgot. A helyzet nagyon megváltozott, mióta hazatértünk Chicagóból. Már emlékszik, hogy milyen kapcsolat volt közöttünk a '20-as években, és hogy milyen érzelmeket táplált a húgom iránt. Talán azóta sikerült azt is felfognia, hogy az elválásunk egyetlen oka az volt, hogy biztonságban akartam tudni mindannyiunkat Mikealtől. Őt is, Bekaht is, magamat is, és ezért hajlandó voltam drasztikus döntéseket is hozni, mint amilyen a húgom koporsóba zárása is volt. Megértem, hogy kezdetben sok volt ez neki, felfoghatatlan, talán elfogadhatatlan is. Dühös volt rám, mert felbukkantam, és mindent feldúltam a nyugodt, kisvárosi életében. Viszont hagytam időt, hogy ráébredjen, semmit nem tettem ok nélkül. Az átok megtöréséhez szükségem volt Elenára, de a lánynak végül egy haja szála sem görbült, hála a Bennett boszinak. Mindazt az áldozatot, melyet kénytelenek voltak elszenvedni időközben, tulajdonképpen maguknak köszönhetik. Damon nyavalyás életet is megmentettem végül egy kis szívességért cserébe. És a szívesség kérésének is természetesen megvolt a miértje.
Megadtam Stefannak a lehetőséget, hogy a történtek után haragudhasson rám, sőt, ellenem irányíthassa minden dühét, annak ellenére, hogy mindazt amit ellene elkövettem, többnyire a barátságunkért tettem. Azért, hogy visszakapjam azt a Stefant, aki kilencven évvel ezelőtt élte aranykorát. Talán némileg megfontolatlanabb és elvetemültebb volt, de legalább sokkal inkább önmaga. Szabad volt, nem béklyózták meg a saját magának felépített korlátai. Ezt a szabadságot akartam neki visszaadni. Hisz részben nyilván az én hibám, hogy elpuhult. Elvettem az emlékeit.
Ennyi idő azonban már elég kell hogy legyen a számára, hogy mindezt felfogja és feldolgozza. Nem fogom kényszeríteni semmire, és igézni sem akarom. De a lehetőség előtte áll, hogy ismét ott folytassuk, ahol a '20-as években félbehagytuk. Öcsém helyett öcsém volt, és bár sok minden történt azóta, nem látom okát, miért ne adhatnánk ennek a dolognak még egy esélyt. Egyébként is hasznunkra válna összefogni Elena életének megmentése, és Esther elleni küzdelmünkben is.
Amint elhatároztam magam, szóltam is egyik főbb hibridemnek, hogy kerítse nekem elő a fiatalabbik Salvatore fiút. Többen is azt mondták, hogy minden bizonnyal lenn van a tóparton. Nem teljesen értem, mit kereshet ott, de ennek ellenére útnak indulok. Csak miután leparkolom a fák előtt a kocsimat, és a motor zúgása megszűnik, hallom meg a közelben szóló zenét. Értetlenül pislogok magam elé egy-két percig, aztán felsejlik fejemben egy kép egy plakátról, ami a mai bulit reklámozza. Hát persze! Nyilván a fél város, legalábbis a fiatalabbjai tiszteletüket teszik ma ezen az immár hagyományosnak nevezhető estén.
Nem szándékozom sokáig maradni, de ha már lejöttem, szétnézek, és lábaim már visznek is közelebb a fák között, egészen a partig. Az első ismerős arc Tyleré, de nem sok figyelmet szentelek neki. Aztán egy majdnem elfeledett leányzó lép be a képbe a messzi múltamból. Rémlik, mintha anyám estélyén is találkoztunk volna, akkor azonban túlságosan lefoglaltak a gondok, Esther felől érzett baljós előérzetem, és nem sokat foglalkoztam vele.
- Nocsak nocsak! Kit látnak szemeim? Anna Petrova személyesen. Akkor mégsem káprázott a szemem a minap, valóban te jelentél meg a házamban rendezett esten - lépkedek közelebb, és arcomon őszinte érdeklődés és kíváncsiság tükröződik.
- Mondd csak, kedvesem, mégis mi hozott téged a mi kis városunkba? - állok meg közvetlenül a lány előtt, akit a múltkori majdnem találkozást nem számítva nagyjából hétszáz éve láthattam utoljára.