Chicago, 1920
Őszintén mondom, kedvelem Stefant. Bár be kell vallanom, elsőre majdnem kitéptem a szívét. Dühített az arroganciája... na meg az, hogy a húgom körül legyeskedik. Egy ifjú vámpír, alig száz éves, hol van ő hozzánk képest? Mi az eredetik vagyunk, az ősi család, a vámpírtársadalom elitje, nemessége, ha úgy tetszik. Stefan Salvatore hozzánk képest csak egy undorító korcs, piszkos vérű senki, még arra sem méltó, hogy megfogja Rebekah kezét, vagy egyáltalán rá nézzen. Legalábbis kezdetben ezt gondoltam róla. De hála az én drága kishúgom makacsságának, volt alkalmam közelebbről is megismerni Stefant, és be kell vallanom, egyszerűen lenyűgöz. Annyira szórakoztató. Fiatal kora ellenére is találékony, higgadt, hideg vérű gyilkos, és igazán élvezi az életet. Önmagamra emlékeztet. Nem igazán lehet mellette unatkozni, még engem is meg tud lepni azzal, milyen könyörtelen bábjátékosként irányítja az embereket. Évszázadok óta nem éreztem magam ilyen jól, mint mostanság az ő társaságában. Így még azt is elnézem neki, hogy behálózta a húgomat. Igazából előbb-utóbb úgyis ő húzza majd a rövidebbet. Rebekaht nem kell félteni, tud vigyázni magára. Na nem, mintha nem tudnék ellenpéldát, de bízzunk a legjobbakban. Valószínleg ha megunja Stefant, úgy hajítja majd félre, mint egy használt rongyot. Láttam már erre is példát. De ez talán még odébb lesz.
Kényelmesen hátradőlük a helyemen, és a boromat kortyolgatva figyelem a Salvatore fiút és legújabb áldozatát. Egy a harmincas éveihez közelítő szőkeség ücsörög az ölében, akinek a karjából már több helyen is szívárog a vér. Csábító. De nem eléggé ahhoz, hogy kedvem legyen félbeszakítani a műsort.
- Most, drága, kérj meg, könyörögj, hogy igyak még belőled, kínozzalak tovább! Zokogva kérlelj! - bűvöli meg a hölgyet, mire az kétségbeesetten rimánkodni kezd, hogy Stefan harapja meg, gyötörje tovább. Nem tudom megállni, egyszerűen kitör belőlem a nevetés a nő szánalmas könnyei és Stefan gonosz vigyora láttán. Aztán kirajzolódnak a szemei körül az erek, és nekem is kedvem támad megkóstolni valakit. A szőkeség lassan haldoklik, ezért Stefan kiviszi a helyiségből. Glória nem nézné jó szemmel a ténykedését, azt biztos.

A következő pillanatban hirtelen pánik tör ki a bárban, sikítva, fejvesztve menekül mindenki. Az első percben csak elnevetem magam. Bármi is történt, annyira viccesek tudnak lenni az emberek pánikhelyzetben. Akár az állatok, egy megvadult tehéncsorda. Egymáson taposva, gázolva futnak a kijáratok felé. Aztán meghallok az ismerős hangot, amitől még az én ezer év óta halott testemben is megfagy a vér. Mikael. Rebekaht keresem a tekintetemmel, de egyelőre csak Stefant találom. A húgom valószínűleg azt szeretné majd, hogy magunkkal vigyük őt. Én sem bánnám, mert igaz barátom lett. De csak hátráltatna a menekülésben. Senkinek nem szabad tudnia arról, hogy valójában kik vagyunk, miért menekülünk, és hová megyünk. Senkinek! Most nem hezitálhatok, nincs más választásom, mint hogy egy gyors bűvöléssel elfelejtessek mindent Stefannal velünk kapcsolatban. Így lesz a legbiztonságosabb neki és nekünk is.
Aztán előkerül Rebekah is. Ahogy számítottam rá, vissza akar menni a szerelméért. Csakhogy már késő. És nincs is időnk ilyen gyermeki veszekedésekre. Választania kell, és engem kell választania, hogy mielőbb eltűnhessünk innen, máskülönben...
- Sajnálom, húgocskám... - villan kezemben a tőr, végén az ősi fa fehér hamujával, és Rebekah hamarosan holtan omlik a karjaimba. - Sajnálom. - Nem hagyhattam, hogy a vesztébe rohanjon Stefan oldalán. Nem akarom elveszíteni, de éppen ezért nem bocsáthatom útjára ebben a világban egyedül, amíg nem biztonságos a számára.

Lélektükör Mikael felébresztésének híre utánról...
Mystic Falls ősi temetőjét járom épp. Kísérteties ez a hely. Tökéletesen illik a hangulatomhoz. Ez a város teszi ezt velem. Minél tovább maradok itt, a szülőföldemen, ahonnan minden kiindult, annál nagyobb súllyal nehezednek rám az emlékek. Sokáig azt hittem, hogy mindez már nincs rám hatással, erős vagyok, legyőzhetetlen, végtelen hatalommal. Vámpírok és boszorkányok hódolnak nekem, a legtöbbet még bűvölnöm sem kell, hisz a kegyeimbe akarnak férkőzni, önként akarnak szívességeket tenni nekem. A családom sem tehet nekem keresztbe, hisz mind "pihennek", koporsóikban várják a sorukat. Nem régiben Elijaht is sikerült oda juttatnom, miután megtörtem az ezer éves átkot. Egyre közelebb vagyok a célomhoz. És ekkor, hála ennek a nyomorult városnak, meg az ellenszegülő lakóinak, módosítanom kellett a terveimen. Voltak olyan reménytelenül idióták, hogy felébresszék az évek óta békésen alvó Mikaelt. És ezzel mindent tönkre tehetnek. Nem csak az én számomra, de saját vesztüket is okozzák. Szerencsétlen bagázs. Persze a hibridjeimmel az oldalamon már sokkal nagyobb esélyem van karót döfni a nevelőapámba. Csak az a félő, hogy most, amikor Rebekaht is fel kellett ébresztenem, a húgom megtudja az igazat az anyánkról. Nem valószínű, hogy ezer éves üldöztetés után a húgom hinne az apánknak. Hiszen ugyanannyira gyűlöli, mint én, és mindvégig hozzám volt hűséges. Sajnálnám, ha ellenem fordulna, és ismét karót kellene döfnöm belé. Hiszen már csak egy hajszál választ el attól, hogy újra egyesítsem a családunkat.
Anyánk tehet mindenről! Anyánk és Mikael. Ők tették ezt, vették el az életünket. Aztán anyám megfosztott attól, hogy önmagam lehessek. Ezer évre leláncolta az egyik felemet, csak hogy Mikael kedvében járjon. Ellenem fordult, amikor szükségem lett volna rá. Megátkozott azért a nyomorult vénemberért, akinek soha nem számított más, csak a büszkesége. Aki a jó hírét féltve megölte az igazi apámat is. Nem tudom bánni, amit tettem. Gyűlölöm őket. Mindkettőjüket. Szenvedélyesen gyűlölöm, amiért szétzilálták a családunkat. Anyánk is itt hunyt el egy évezreddel ezelőtt. Annak a régi tölgynek a tövében...
A kísérteties sírokat és szobrokat megkerülve lassú léptekkel közelítem meg a hatalmas, ősi fát. Próbálok érezni valamit, de csak forrongok, lázongok belül. Csak most ne kerüljön senki a színem elé, mert apró darabokra tépném. Ha sokáig itt maradok, a gyűlölet fog felemészteni előbb-utóbb.
Aztán eszembe jut Rebekah könnyáztatta arca. Amikor a veszteségtől megtörten hűséget fogadott nekem. Megrázom a fejem, és arrébb sétálok. Jobb, ha visszatérek a hibridjeimhez, és a terveimre összpontosítok. Amilyen lassú, nyugodt léptekkel érkeztem, ugyanúgy távoznék is a temetőből. Az elhagyott sírok és angyalszobrok között szlalomozva egyre csak távolodok az ősi tölgyfától. Talán ezek az utolsó lépések, melyeket megteszek ebben a kihalt temetőben. Nem akarok többé ide jönni. És ha végre révbe érek, és megvalósítom az ezer éve dédelgetett álmaimat, végzek Mikaellel... nem is kell többé a múlt felett keseregnem, és emlékekkel emésztenem magam. Végre teljesen a magam ura leszek minden hatalommal, amihez születésemnél fogva jogom van. Vámpír vagyok és farkas, apám vére csörgedezik az ereimben immár szabadon. Az első hibrid vagyok, hamarosan megteremtek egy új, uralkodó fajt, és porig rombolom Mystic Fallst, eltemetem, a földdel egyenlővé teszem minden emlékkel együtt, ami ide köt.
Szinte már a markomban érzem mindezt a hatalmat, amely lassan megrészegít. A korábbi nyomottság, rosszkedv és... enyhe bűnbánat teljesen elpárolog belőlem. Újra erősnek érzem magam, már-már vidámnak. Az arcomra is kirajzolódik egy hamiskás mosoly...