Bonnie, Bonnie, Bonnie... elég a fenébe is már! Mi ez az egész gondolatkör? Mi a franc ütött belém? Miért ragaszkodom ahhoz a nő személyhez ily ennyire? Hangosan, és már-már ironikusan sóhajtok fel, ahogy a hajamba túrok, miközben lehajtom a fejemet. A padlót bámulom kitartóan, és kedvem lenne elkönyvelni, hogy mindez egy rossz, de nagyon rossz rémálom, és nem több. Viszont a valóság ennél komplikáltabb, hisz megörököltem a drága Luke érzelmi vacakját, és ami vicces, hogy valahol sajnálom is azt, hogy meghalt miattam. Apropó mi a sajnálat? A lelkemet mardosó érzések egyike, ami mélyen bántja az önérzetemet. Előbb lennék buzi, mint hogy ezt.. ezt keljen folytonossággal magamba éreznem a hátra lévő életem minden egyes napján. Ah, csak azt ne! Sokkot fogok kapni menten, sokkot fogok kapni, sokkot fogok kapni.. Átölelve magamat ringatózni kezdek, s nem sok választ el attól, hogy tényleg őrült is legyek, bár már eddig is az voltam, tehát nem csoda, hogy.. hogy megmaradok ezen a vonalon, vagy mégis? Nagyot nyelek, és a szavak kimondásával valahol mélyen megsértem az eddig vallott dolgaimat. Oké, Kai, mély levegő! Lehunyom a szemeimet egyetlen pillanatra, ahogy magamba szívom a friss levegőt, és eközben lenyugtatom magam teljességgel. Megtámasztom a kezeimet a lábaimon, ahogy végül félig megemelve a fejemet Damon-re emelem a tekintettem, aki nem is oly annyira Damon, vagy lehet túl parázom már ezt is - a fene tudja! Istenem, akiben nem hiszek, és Szűz Mária, aki nem is szűz.. vele töltöttem az éjszakáimat voltaképpen. Oh, persze, hogy szórakozom, ez még szép tőlem! Tehát Damon összehozza nekem a találkozót Bonnie-val, én elnézést kérek tőle, és akkor mindenen túl leszünk. Minden boldogság lesz, és béke. Milyen idióta gondolat is mindezen tényképviselet, de komolyan mondom, hogy olyan baromságokon gondolkozom, hogy az eszem megáll. -Most szórakozol velem?-Kérdezem meg fennhangon, ahogy hirtelen dühösebbé válok a kelleténél. Egy hirtelen mozdulattal lököm el magamat a székről, hogy állóhelyzetbe kerüljek, majd egyetlen egy sima mozdulattal, azaz varázslattal elérem, hogy Damon a székkel együtt mellettem legyen.-Kedves, Damon Salvatore..-Nyomom meg a hangsúlyt kellőképpen, hogy felfogja a helyzet súlyosságát.-Olyan nincs, hogy nem tudod merre van Bonnie Bennett, míg a másik, hogy ne ajánlgasd itt nekem azt a barna pasifalót, meg azt a szőke kis hárpiát.-Magyarázom, miközben eléggé fenyegetően hajolok felé közelebb.-Tehát vagy megmondod nekem hol van, vagy összehozol vele egy találkozót sürgősen. De.. ismétlem, hogy DE nemleges választ nem fogadok el! Megértettél?-Kezdek el hirtelen ordibálni vele eléggé magas hangskálán, holott én kifejezetten szórakozottabb típus vagyok, és nem ez a komoly maszlag akármi. De hát ha egyszer nem ért a szép szóból.. meg hát.. majd mindjárt megtudja a másik indokot is. -Én is így gondoltam.-Húzom ravasz mosolyra az ajkaimat, ahogy egy hirtelen mozdulattal fellököm a székkel együtt, hogy a földre essen, majd utána tekintek röhögve.-Tudtad, hogy utálom... utálom, ha hazudnak nekem?-Kérdezem meg érdeklődő hangon, ahogy leguggolok mellé, és egy kisebb varázslattal ott tartom őt, hogy hagyj feküdjön még szépen.-Mi a fenének játszottad el Damont, Silas? Miért vertél át engem?-Mutatok magamra hirtelen.-Én hinni akartam neked, és bízni akartam benned, mert tetszett a stílusod, és az, amilyen vagy, de így... így kérlek.. minden esélyed tova szállt egyetlen pillanat alatt.-Megrázom naivan a fejemet, hogy hogyan is gondolhattam ezt komolyan, ahogy elengedem a varázslatot, és hirtelen felállva elindulok kifelé, de ekkor váratlan dolog történik. Éles hasítást érzek a fejemben, ahogy hányingerem lesz.. hányingerem? Időm sincs felfogni a történést magát, hisz az ajtó félfába kell megkapaszkodnom miközben vért hányok fel. A padló véres lesz, én pedig letérdelek a földre, hisz kezdem magamat rohadt szarul érezni..
Silas
welcome to my world
► Residence :
shh! ⊃
► Total posts :
47
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Könyvtár Pént. Jún. 19, 2015 12:08 pm
A kicsi Kai nagyon kötekedős kedvében van. Ha most a magam alakjában lennék, szerintem lerúgtam volna a fejét a nyakáról. No de ne gondoljon senki sem agresszióra, csupán csak legszívesebben ezt tettem volna az előbb vele. Azon kívül meg megkedveltem, nem véletlen, hogy felkerestem őt. Lehet, hogy Damonnel lett volna találkozója, de mindegy is, nem szabad lebuknom, nem mintha annyira félnivalóm lenne, csupán csak abszolút nincs kedvem drámázni. Miközben én is, és ő is leült a magunk kis helyére, én csupán csak az egyik karommal könyököltem az asztalon, és az ajkaimat piszkáltam az ujjaimmal. Nos, érdekes tényező mindez. Mikor észbe kaptam, hogy Kai bántotta Elenát, hirtelen megörültem egy pillanatra, hogy így kell ezt csinálni. De aztán pár pillanat múlva megváltoztattam az arcmimikám, ugyanis nem éppen előnyös, ha Damon képében örülök, ha megnyúzták a barátnőjét. Voltaképpen nem mondtam semmit, ugyanis hallgatni arany. Az a legjobb módszer az álcára, bár Kai pontosan tudja, hogy én alakváltó vagyok, de csak nem sejti, hogy jelenleg is én vagyok Damon helyett. De mindegy is.. Damon nem olyan jó társaság. Egész nap arról nyáladzana, hogy Elena így, Elena úgy, Elena amúgy, ah, ki bírja ezt ki? Kainek pedig nem hiszem, hogy ez annyira tetszene. Bár, ahogyan észrevettem, eléggé elpuhult. Mi történt ezzel? De aztán a gondolatait fürkésztem. Nem sejti, hogy én vagyok az, aki. Hirtelen meglepődöm azon, mit mond. Ez most komoly? Bonnietól bocsánatot akar kérni? Jézusom, mi történt ezzel? Már engem is éppen eléggé zavar ez a tömény érzelem. A fejemet fogom, miközben hallgatom nyugodtan, majd lehunyom a tekintetemet. Nagyon érdekes. Kainek nem szabad találkoznia Bonniveal, mert ha észhez tér, akkor biztos, hogy egy baromnak fogja tartani magát. - Bonnie? – nézek rá kissé fancsali arccal. Nos, fogalmam sincs, mit is mondhatnék, Nem akarom, hogy találkozzon azzal a ribanccal. Fogalmam sincs mit mondjak. Eleve nem tudom, hogy Damon miként reagálna, mivel nem ismerem, és nem is akarom. - Bonniet mostanában nem látom. Elég sok a dolga, mert valahol máshol tanul… pontosan nem tudom, inkább Elenát kéne megkérdezned, vagy Carolinet. – Magyarázom, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy hol van Bonnie. Valóban így van, bár boszorkány létemre megkereshetem, és Kai is meg tudná keresni. Lehet, nem ezzel van a baj, csak nekem kéne megszerveznem a találkáz. Bár… azt is megcsinálhatom, hogy Bonnie alakját fogom felvenni. Na itt a géniusz! - Illetve… - nézek rá hirtelen, mintha valami jó ötlet jutott volna eszembe. De ez így is volt. – Ma beszélek vele, és ha gondolod, akkor a parkban majd szervezek egy találkát nektek. Rendben? – kérdezem tőle mosolyogva, mintha csak oly’ segítőkész volnék. Valójában csak nem akarom, hogy Kai rossz döntéseket hozzon. Én majd megoldok mindent Bonnie szerepében, ha már egyszer alakváltó vagyok.
Vicces érezni bárminemű vonást is magamban, s ha azt kellene mondanom, hogy mégis mi micsoda, akkor fogalmam sem lenne róla őszintén szólva. De ugyan már, kérem, én egy pszichopata vagyok, s nem holmi érzelmi skála. Ennek ellenére mégis bánom a tetteimet, s azokat is, amelyeket nem kellene. Régebben élvezet fogott el ezzel kapcsolatban, és szórakoztatónak találtam nevetni azon, ha valakit bántani mertem, de most.. olyan szokatlan ez a vacakság. Megörököltem Luke szánalmas emberségét, és ami a legrémisztőbb az maga a mellkasomban lezajló átvitt értelem. Legszívesebben felkötném magam az első villanypóznára, hogy semmi kifogásolható se maradjon ebből a nyamvadtságból, de nem.. Késztetésnek érzem azt, hogy beszéljek Bonnie-val, és bocsánatot kérjek tőle, ahogy az is rögtönzötten bennem él, hogy sajnálom, amit Luke-al műveltem. Mégis mi a fene van velem? Olyan másabb vagyok, s annyira gyerekesebb, mintha a jellemem egyetlen csettintésre köddé vált volna, ami persze lehetetlen, hisz még mindig az vagyok, aki. Csupán.. csupán Luke Parker megvetendő kis érzelmi kellege áttapadt rám, ami valljuk be a lehető legőrültebb felvetés, mert nekem ettől sem lesz szívem.. sosem volt, és sohasem lesz, ami tekinthető viccesnek, nevetségesnek, avagy épp csak megvetendőnek, bár lehet ez.. tragikus kegyetlenség kiforrása is. Ah, hogy mennyire is élvezem a kis játszmáimat, s mindettől nem fogok megválni, csak mert a kis bensőmbe holmi bűnbánat költözött. Én alapvetően egyik tettemet sem bántam meg igazán, hisz.. hisz csak a kisöcsém miatt van mindez, és kész. Teljességgel otthonosan érzem magam a Salvatore Panzióban, tekintetbe véve, hogy előzőleg a kis börtönvilágban is jártam már eme házban. S mint már egyszer gondoltam is rá, nos.. semmi sem változott meg azóta. Szinte minden ugyanott van, az egész ház ugyanaz, ezért is igazodok el könnyedén a navigálódásban, bár szerintem akármelyik házban feltalálnám magamat - ezzel legalább nem lenne probléma, viszont az ott lakók számára nem lennék remek társaság. Mélyen szívom végül magamba a levegőt, ahogy újabbat kortyolok az italból, és meghallom a közeledő személyt is eközben. A léptek hangjának irányába fordulok, azaz a könyvtárba vezető ajtó felé, miközben végig simítva a polcon lépek közelebb a drága Damon Salvatore-hoz. Ravasz mosolyra húzom az ajkaimat, miközben visszavág a megjegyzésemre, ami valljuk be csak viccnek volt szánva, de ennek ellenére komolyan fontolóra veszi a lehetetlenség értelmezését. Szórakozottan rázom meg a fejemet, és az egyik könyvön megakad a tekintettem. -Én meg azt nem tudom, Damon, hogy hogyan tudsz ily őrültséget fontolóra véve végig gondolni.-Jegyzem meg mosolyogva, majd egy sima mozdulat által leveszem a könyvet a polcról, amelyet ez eddig is kitartóan szemléltem. Belelapozgatok kényem-kedvem szerint, ahogy a szekrény oldalának dőlök lazán. Olvasgatom benne az írást, és elkönyvelem, hogy számomra is van még olyan tény, ami meglepetést okozhat. Ez a város nem is annyira reménytelen, mint elsőre hittem volna. Van benne valami különleges, és egyszerre mégis elborzasztó tény, amely arra enged következtetni, hogy itt érdemes lesz felbolygatni az emberek mindennapi kis életét. Sőt manapság ebben a térségben már csoda számba megy, ha embert lehet felfedezni! -Tudom, mire gondolsz, de kifejezetten nem érdekel.-Válaszolom hanyag módon mindezt.-A kis Elenádat szenvedésre fogtam be a Mystic Fallsi suliban, ha emlékszel még... áh, na úgy már ismerem. Szóval nem is olyan rémes a kinézete, amikor szenved, sőt egészen gyönyörű, bár a hangja.. mintha egy macska nyávogását akarnám hallgatni, amikor a farkára lépek.-Magyarázom mosolyogva, majd lazán megrázom a fejem.-Na de nem ezért vagyok itt, szóval.. ne légy mérges. Nem kellenek ide felesleges idegek.-Intek neki jelezve, hogy semmilyen hátsó szándékom sincs jelenleg, bár nálam sosem lehet tudni. -Milyen udvarias is vagy.-Jegyzem meg cinikusan, ahogy elsétálva a székhez kissé kijjebb húzom, majd lazán helyet foglalok rajta. Megiszom az italomat ezt követően, és az üres poharat az asztalra helyezem le könnyedén. A tekintettemet Damonre emelem, aki számomra kissé feszültnek tűnik, mintha túl parázná önmagát. Voltaképpen ő nem ilyen, vagy.. vagy én vagyok őrült, amiért megkaptam Luke emberi énjét. Utálom az érzelmeket! Mondtam már? -Na most ugyebár meg volt az öcsém, és köztem a kis párbaj, de van egy aprócska probléma.-Nézek a szemébe komolyan, majd elmosolyodom.-Érzek, pedig nekem nincs is szívem. Szóval.. na de annyi a lényeg, hogy szeretném, ha Bonnie-val összehoznál nekem egy találkozót. Bocsánatot kell tőle kérnem, míg.. míg te mit is kérsz ezért? Mármint mi a feladatom pontosan, amiben segítenem kell neked?-Kérdezem meg tőle érdeklődő pillantással, majdan tovább folytatom a könyvolvasást.
Silas
welcome to my world
► Residence :
shh! ⊃
► Total posts :
47
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Könyvtár Szer. Május 27, 2015 10:15 pm
Úgy érzem, most van igazán sínen az életem. Az elmúlt egy hétben annyi minden történt, hogy jó magam is megfeledkeztem dolgokról. Például a minap felkeresett egy Silverston nevű boszorkány, aki csakugyan a segítségemet kérte. És mivel én olyan irgalmas vagyok, természetesen belementem a játszmába. Egy ilyen célú boszorkánynak pedig nagyon szívesen segítek, sőt… ha ilyen szimpátiát kelt bennem, még a végén felajánlom neki azt, hogy alkossunk egy közös kovent. S ez még csak hab a tortán! Visszahoztam az életbe szeretett húgomat, akiről a világ csak ugyan semmit sem tudott. Qetsiyah szintúgy elrendezte őt is, noha Calysta nem érdemelte meg azt, hogy az én ostobaságom miatt öljék meg. De hát… az ellenségeit nem válogathatja meg az ember. Sok tervet szövögetek mostanság. Például Katherinet is meg kell látogatnom, hogy még utoljára megháláljam azt, amiért eleinte ő miatta élek még most is jelenleg. Az utóbbi hálámat sajnos nem sikerült túlságosan kifejtenem, mert bele akartam fojtani a vízbe… de végül is nem tettem meg. Azóta pedig híre szállt fülembe, hogy szegény nagyon öregszik, illetve már akkor. Ez persze miattam van, és szeretném ezt jóvá tenni némi hálával, aminek nem hinném, hogy ellent mondana. Ha meg még is, akkor csak rásegítek az öregedésére, s aztán nem fog nemet mondani. Na meg… a hét fénypontja. Kai Parker. Nagyra becsülöm ezt a fiatal boszorkányt, főleg, hogy már ennyi erővel rendelkezik elsőre. Lehet, hogy ő maga a szíve mélyén gyengének gondolja magát, pedig koránt sem az. Az élet tönkretette őt, akárcsak engem, de én csak Amara miatt nem őrültem meg. Ha ő nem lenne nekem, valószínű olyan sorson végeztem volna, mint Kai. Könnyű volt nyomon követni. Egy ideje figyeltem őt, és kiderült, hogy éppen Damonhöz megy, tudnám is miért… Damon házába teleportáltam magam, kissé lusta voltam ahhoz, hogy sétálgassak. Mi vagyok én? S, ha már szórakozni akarok, akkor persze nem az eredeti alakomat mutatom felé. Lehet, hogy nem örülne, noha egyáltalán nem vagyok megszerethető személy, Kairől pedig nem feltételezném, hogy valaha meg fog kedvelni. Pedig… most csak a segítségemet szeretném neki felajánlani. Úgy vélem, hogy ennyit megérdemel. Az pedig már csak rajta múlik, hogy élni fog –e a lehetőséggel. Elég idős boszorkány vagyok, régen is csupán csak azzal törődtem, hogy erősebb, és erősebb legyek. Mára pedig eljutottam arra a pontra, hogy mindezt Amara védelmére fogom felhasználni, és az ellenségek ellen. Na meg persze olyan boszorkányoknak segíteni, mint Kai, akik még is szimpatikusak, erősek, és nem nyalnak be. Mikor betértem a házba, a felső emeleten lépteket hallok. Forgatom a szemeimet, majd amikor elindulok az egyik szobába, s akkor még a magam külsejében pompázok, de amikor kiérek abból a szobából, már annak az elmebeteg Salvatore képében sétálok. Elmentem egy tükör előtt, de belenézni sem mertem így. Pedig máskor még a kirakat tükrében is nézegetem magam. A lépcsőn felsétálok, és egy könyvtárban kötöttem ki. Érdekes, hogy Damon képében jövök, de fingom sincs, hogy mi merre van. És már az is fix, hogy nem sokáig fogom bírni azt, hogy ebben az arcban legyek. No aztán feltűnik Kai Parker is, aki most tett vissza egy könyvet a helyére. Felőlem aztán még fel is gyújthatja, nem az én tulajdonom. Megvakarom a halántékom, és a fekete hajtömegemet is próbáltam eltűrni, hogy ne cafogjon a képembe. Jézusom Damon, hogy tudsz ezzel a béna séróval élni?! Míg ezen kínlódtam, küllemre komfortos hangulatot tükröztem. - Nem tudom, hogy az ember hogyan tud a fülén ülni… - Nézek rá barátságos arccal, majd karjaimat most már kevésbé izmos mellkasom elé fontam, ami sajnos most így van. Előre lépek, majd leveszek egy poros könyvet a polcról. Ha akarnám, olvashatnék Kai gondolatában, de nem szeretnék. Nem vagyok kíváncsi rá. - Nem is tudom, mikor olvastam utoljára könyvet. Talán…- szólom el magamat, hogy talán már vagy 2000 éve is. – pár éve? Elena mellett erre nincs idő…- kuncogok, majd csak azt gondolom magamban, hogy Elenához egy bottal sem… Feleslegesen nem akarok beszélni. Pont azért, mert nem szeretném lebuktatni magamat. Lehet, hogy ezzel Kianak fájdalmat okoznék, és én nem akarom. Nem érezne semmit, de feltételezem, hogy nem örülne az eredeti képemnek. A polcok közt volt egy íróasztal, és egy szék, majd ránéztem, és igyekeztem úgy tenni, mintha ez a pöcegödör az enyém lenne. - Foglalj helyet. Majd én is kerítek magamnak elő széket…- nézek körbe totál elbizonytalanodva, noha küllemre a lehető legmagabiztosabb nézést vágni, mint aki tudja, hogy a lakásában hány féle szék van, és mennyi. A terem végén meglátok egy árvaszéket heverni ott egymagában, és rossz belegondolni, hogy lehet, hogy Damon és Elena pont azon a széken enyelegtek… tűrj Silas, tűrj! Majdnem használtam a boszorkány énemet is, és csak egy gondolattal odahúztam volna majdnem a széket, de aztán rájöttem, hogy az nem lenne szerencsés. De mivel ahhoz is lusta vagyok, hogy odamenjek simán sétálva, ezért inkább vámpírgyorsaságomat felhasználva jelentem meg ugyanott a székkel, és szintúgy helyet foglaltam, majd az egyik lábamat a másikra raktam, s az ujjammal malmoztam.
Könnyedén sétálgatok a város utcáit róva egy kielégült mosollyal az arcomon, miközben igazán jól szórakozom a történtek kellegén. Luke halott, a kis párbajunk kapcsán sikerült elnyernem az erejét, és igazán elégedettnek érzem magam ezzel kapcsolatban, egyszóval élve elronthatatlan a kedvem. Na jó ez több szó volt, de kit érdekel? Bár nem minden stimmel velem.. Folyton Bonniera gondolok, és arra, hogy mégis mi a fenét vétettem ellene, sőt valahol sajnálom a nem létező lelkem mélyén Luke-ot is. Mégis mi a franc van velem? Bármi mást szívesebben átvettem volna Luke-tól, mint ezt a... ezt a nyamvadt érzelmi skáláját. A magasságát, vagy a buzulását.. na jó nem, az azért túlzás. Na de akkor se kellene... kellene azt éreznem, amit. Várjunk csak.. érzek? Ez, ez nagyon nagy szó! De persze Lukenak köszönhettem mindezt, hisz nélküle ez se lenne.. ugyan már! A fenébe ezzel! Olyan a belsőmben ez az egész... mintha.. mintha bántana engem belülről az, hogy ennyit ártottam neki.. nekik. Nem tudom kiverni a fejemből a börtönvilágos dolgokat, holott minden simábban is mehetne, ha nem kellene folyton rá gondolnom. Mármint Bonniera. Mélyen felsóhajtok, és egy egyszerű csettintéssel elérem, hogy az előttem állóak a falnak csapódjanak. Gyorsabb léptekre váltok hirtelen, és kitérek a lakóterep részleghez, hogy meglátogassam a kis haverkámat, hát persze, hogy Damont! Ki mást is látogatnék meg, ha nem őt? Ő keresett fel ezen a csodálatos 21. századi készüléken, hogy találkoznunk kéne. Igaz, csak holnap, s nem is nála, hanem valami külső részlegen, de nem is érdekel. Inkább örülhet, hogy házhoz megyek, hisz ezt sem mindennap teszem meg, s nem is akárkinek. Szóval.. igen, érkezem, ha szeretné, ha nem, ha akar látni, ha nem. Egyik házat követi a másik, egyik helyet a másik, és így tovább. Azt sem értem igazából amúgy, hogy minek kezdtem el gyalogolni, ha helyette bármilyen másik eszközzel is utazhatnék, de hát igen.. mindig minden az utolsó pillanatban jut az eszembe, mint egyféle ihlet! Nem tudom mennyi idő telt el pontosan, de végre megérkeztem a Salvatore rezidenciára. Végig nézek rajta alaposan, de semmi változást nem vélek felfedezni. Ugyanolyan szinte, mint a börtönvilágban, ami meglephetne, de nem fog. Csak huszonkét évet dekkoltam ott, s nem kevesebbet. Tehát volt időm mindent kiismerni, átnézni, meg egyebek. Tehát könnyedén az ajtóhoz lépve kinyitom azt, majd minden előzetes engedély nélkül beljebb tessékelem magam. Megköszönhetném magamnak a fogadtatásomat, de nem fogom. Becsapom magam után hangosan az ajtót, hogy a süket felebarátom hallja is, hogy itt vagyok, és ezek után a nappaliba megyek át könnyedén. Töltök magamnak egy pohár whiskyt, amibe bele is kortyolok utólagosan, majd fogva magamat átsétálok a könyvtárba. Nem is értem miért késlekedik ennyit, vagy azt hiszi a testvére császkál alul? Felsóhajtva nézegetem a könyvtárban lévő könyveket, majd hirtelen felszólalok. -Hé, haverkám, jó lenne, ha megjelennél!-Jelentem ki egyszerűen egy kis éllel a hangomban, ahogy megfogva az egyik könyvet belelapozok.-Na jó, tudom, hogy szeretsz süket lenni, de most kivételesen ne ülj már a füleden, kérlek.-Nevettek fel, ahogy újabbat kortyolok az italból, a könyvet pedig unottan felhelyezem a polcra, ezáltal visszatéve a helyére.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Könyvtár Kedd Jan. 14, 2014 2:30 pm
Arielle & Damon
► Please don't be Dead!
Hatalmas sóhaj szakad fel a mellkasomból, mikor meghallom Arielle szaporább szívverését, és gyorsuló légvételét. De a biztonság kedvéért még az ajkai fölött hagyom a csuklómat, biztos ami biztos. Nem akarom, hogy meghaljon. Nem kéne még egy név a listára, ahol azok szerepelnek, akik meghaltak miattam. Elena miatt akarok jobb lenni, persze több kevesebb sikerrel. - Elmondtad az igét, majd elájultál... Én pedig még időben adtam a véremből... - Szólalok meg magam elé nézve, miközben figyelem, ahogy feláll, majd hallok egy kérdést. Először én is feltápászkodom a földről, majd csak akkor szólalok meg ismét. - Jobbra a harmadik ajtó... - Válaszolok, majd amikor becsukódik a lány mögött az ajtó a mobilomra pillantok, és Elena késik. Nem szokása. Sosem szokott késni. Tárcsázom a számát, és már az idegesítő, hogy alig veszi csak fel, és akkor sem bele szól, hanem mintha valaki másnak intézné szavait. Elrabolták. Hihetetlen erővel csap belém a felismerés,, és aggodalmasan összeráncolom a szemöldökömet. Érzem, ahogy haragom túlzott méreteket ölt, és az asztal, amin eddig a varázsláshoz szükséges kellékek hevertek megadóan adja meg magát akaratomnak, és amint a falnak csapódik, kínkeserves nyekkenéssel adja meg magát a sorsának, és darabokra hullik. - A fenébe! - Sziszegem fogaim között, és próbálom kivenni merre lehetnek, de eddig csak annyi derült ki, hogy a fickó neve Jensen Maxwell. Ismerős név, csak be kell azonosítanom, honnan. Lassan hasít belém a felismerés. - Próbálj meg vonalban maradni, sietek érted! - Mondom ki a telefonba, s tudom, hogy Elena hallani fogja... Hallania kell. Nem halhat meg azért, amit én tettem. A múltam örökösen itt üldöz, és most az egyik utolért. Nem akarom, hogy ennek Elena igya meg a levét. Óvatosan csúsztatom dzsekim belső zsebébe a telefont, miközben Arielle visszatér. Egy pillanatig üres tekintettel meredek rá, és fogalmam sincs, hogy mit kéne mondjak? Zavarjam haza? Bunkóság lenne. - Ha szeretnél pihenni, vannak hálók a házban! - Suta mondat, és érződik rajta a feszültség. Ilyenkor nem tudok másra gondolni, csak Elenára. És arra, nehogy késő legyen... Egy pillanatra lefagyok, mint valami pattanásos tini, majd ismét megszólalok, sokkal halkabban, mint eddig. - Köszönöm, amit ma tettél... Betartom, amit ígértem... Most mennem kell - Hangom megremeg a feszültségtől, s nem tudom, hogy Arielle hogy dönt, bár miért maradna egy vámpírtanyán, biztos vagyok benne, hogy hazamegy, amint összeszedte magát. Nekem viszont mennem kell. Mielőtt késő lenne...
Magába szippant az ismerős, hideg sötétség. Túl könnyen adom meg magamat neki, mintha egy régi ismerőst köszöntenék újra, akivel évek óta nem találkoztam. Nem megnyugtató hazatérésnek nevezném, csak nem olyan félelmetes és kiismerhetetlen, mint első alkalommal. Nem végtelen ürességnek látom, csupán… egy sivár jégmezőnek, ahol a magányom az egyetlen társam. Minden sötét, mégis csillogó fehérség, hideg, de megnyugtató. Az egyetlen fájdalmam az, hogy nem tudtam elbúcsúzni Zachtől… ezúttal sem. Ez annyira nem fair vele szemben. Nem így kellett volna történnie. Olyan kis időnk volt újra együtt. És tudom, hogy ezúttal már nincs visszaút. Nem hozhat vissza újra és újra, így is felborítottuk a természet rendjét. Az én hibám. Naiv voltam, megint. Annyira elébe akartam menni, segíteni neki, hogy közben ezzel hagytam cserben. A megbánásra azonban már késő. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, erőtlenségemben már amúgy sem tehetnék ez ellen semmit. Homályosan látom csak Damon arcát a résnyire nyitott szemhéjaim alól, de nem erőlködöm tovább. Minden érzékem gyengül, majd elhal. Nagyon-nagyon távolinak tűnik az érzés, ahogy a langyos cseppek lefolynak a torkomon. Sós, fémes íz. Nem tetszik, de nem tudom kiköpni, bárhogy is szeretném. Nincs hozzá már erőm. Csak legurulnak a nyelőcsövemen akadálytalanul. Lassan rosszul leszek tőle, émelygek, szédülök, fáj a fejem, majd pislogni kezdek nedves szemeimmel. Aztán a tompaság egyre oszlik, és érzek mindent, minden fájdalmat, gyengeséget. És azt az undorító ízt. Köhögni kezdek. - Mi történ…? – nem fejezem be a kérdést, mert addigra már tudom. Pillanatnyi zavartságom hamar elpárolog, amint a szobára, majd onnan ismét Damon arcára vándorol a tekintetem. Remegve nyúlok fel a fülemhez. Vér. Épp ahogy a számon is. De csak egyik az enyém. – Megmosdhatnék valahol? – kérdezem bizonytalanul. Nyilván hülye kérdés, de tipikus, hogy valami ilyennel térek vissza a halál torkából. Még fel kell fognom, meg kell emésztenem, hogy mi történt. Damon megmentett. Tartotta a szavát. Hálás vagyok valahol mélyen belül, de többnyire még csak az ürességet érzem minden porcikámban. És valamiért zavar, nagyon zavar, hogy véres vagyok. Talán ha letisztogattam az arcom, a fejem is kitisztul, mert így… Kissé gyámoltalanul érzem magam, amitől zavarba is jövök. Megpróbálnék felállni, de az sem megy túl jól. Még nincs hozzá elég erőm, kellene még pár perc.
Ahogy a lány elkezd mormolni, összevont szemöldökkel nézem, mit csinál. Persze hogy aggodalmas tekintettel nézem, mert nem tudom, hogy tényleg képes lesz-e megcsinálni. Hogy tényleg valami olyanért kockáztatom az életem, ami sikeres lesz, vagy csak egy elbaltázott próbálkozás? Belül már sokféle verzió leforgott lelki szemeim előtt, sokféle halál, ahogy Silas elintézni kíván, láttam magam előtt a sikert, mert csak ebbe kapaszkodhatok jelen helyzetben. ebbe kell kapaszkodnom. Valamiért az egyik részem túl nyálas, túl romantikus lett, hiszen vissza akartam hozni eddig is Bonnie-t, de most, hogy Elenával ismét egy párt alkotunk, van is értelme. Látok is valami esélyt, hogy ismét boldogabb lehet. Nem tudom, miért hajkurászom annyira azt, hogy örömet okozhassak neki. Talán mert nem akarom elszúrni ezt az esély. Talán mert több lehetőségem nem lesz, és nem akarom úgy élni mellette az életem, hogy semmit nem tettem. Hogy játszottam a rám aggatott egoista önző barom szerepet, és hagytam elmenni magam mellől. Így is nehéz lesz összehozni azt, hogy minden működjön, hiszen a múltam sötét árnyként nehezedik a vállamra, s tudom, hogy lecsaphat, hogy bármelyik percben utolérhet, és közénk áll, hogy eltépje a közöttünk kialakult köteléket. És ez aggaszt. Jobban, mint az. hogy magamra haragítom Silas-t. Megölni remélem nem fog. Hiszen annyian fenyegettek és kínoztak majdnem halottra, és mégsem öltek meg. Pedig megtehették volna. A vérfarkasharapás sem gyűrt maga alá, pedig akkor tényleg azt hittem, itt a vége. Akkor egyszer életemben tényleg elhittem, hogy meghalok, s mindent megbántam, amit tettem, vagy éppen amit nem tettem meg. Stefan feláldozta a szabadságát miattam, és ezt nem tudom elégszer meghálálni neki, mégis ami utána következett... A gyertya lángja nagyot lobban, és arcomra erősen kiül az aggodalom. Vér illata ér el hozzám, a lány vére, s meg is látom a forrását. Már szinte ugrásra készen vagyok, de a lány hangja visszatart ettől. Várok, de most érdekes módon nehezemre esik. Pár perc, nem több, a gyertya utolsó lobbanása, és a másodperc törtrészéig állok, és fogalmam sincs, mi történt, hogy sikerült vagy sem, de látom, ahogy Arielle az egyensúlyát veszti. Vámpírsebességgel sietek oda és kapom el, hogy ne üsse meg magát, és megtámasztom a fejét karommal. Eszméletlen, és alig lélegzik. Nem kéne meghalnia. Nem akarok még egy bosszúra éhes boszorkány ellenséget. - Itt van, igyál... Kérlek - Tekintetem még jobban összeszűkül, majd felharapom a csuklómat, és a félig nyitott szája elé rakom, oda is nyomom egy kicsit, hogy a vérem lefolyhasson a torkán, hallani akarom, hogy nyel, hogy megnyugtasson. - Kérlek ne halj most meg! - Szólalok meg ismét az eszméletlen lánynak, és a csuklómat még mindig a szája előtt tartva hallgatom az életjeleit... Nem... Ha miattam hal meg... Erről szó sem lehet, nem halhat meg valaki megint az én kezeim között. Nem engedhetem. Csak remélni tudom, hogy nem vártam az utolsó pillanatig. Remélem nincs túl késő!
Damonnek valahogy mintha mindenre lenne egy értelmes, előre megfogalmazott válasza, mintha hetek óra erre készült volna, hogy engem meggyőzzön. Leszámítva, hogy csak ma ismerjük meg egymást. Bár fene tudja. Én már tényleg semmin nem tudok meglepődni. Legalábbis most itt, és vele kapcsolatban. Mindenesetre megnyugtatónak találom a gyors és határozott válaszát, hogy a vérével képes lenne megmenteni engemet, ha a varázslat túl sok erőt venne el tőlem. Igen meggyőző, mint mondtam. Az általa hozott gyertya hamar fellobban, csak egy pislantásomba kerül. Fehér, aminek külön örülök, mert erre van szükségem. Én sem vagyok benne biztos, hogy miért. Fehér a tisztaság és jó szándék jele. Mintha azt akarnám ezzel bizonyítani, hogy jóra akarom használni az erőmet. Össze kell kapcsolódnom a holddal, majd a két tárggyal is, hogy aztán a tulajdonosaikat felcserélhessem szerepükben. Ez pedig időbe telik, és ahogy a percek lassan kattognak tovább, úgy áraszt el és emészt fel az energia. Az érzés egyszerre felszabadító és félelmetes, ahogy minden csontomban, sejtemben ott pezseg és áramlik a mágia. Olyan régen éreztem ezt utoljára, ennyire mélyen kihasználva a boszorkányságom tényét. Izgalmas, de közben kezd egyre inkább legyengíteni fizikailag. Egyre hangosabban kántálok, így próbálva egyben tartani magamat is, de az erőm csak fogy. A térdeim megrogynak, és meg kell kapaszkodnom az asztal lapjában, hogy ne essek össze. Érzem, hogy a vérem patak formájában indul útjára a fülemből, a fejemben elpattognak az erek. Remegek, a szemeim könnyeznek, a hangom elhalkul. - Még egy kicsit. Mindjárt megvan – suttogom magam elé immár lehunyt szemmel félig magamnak, félig pedig Damont tájékoztatom. Érzem mindkét lányt. Nem látom vagy hallom őket, nem tudom, mit csinálnak éppen, de érzékelem a lényüket, rájuk kapcsolódok, majd átemelem a túlvilág bejáratát egyikről a másikra, és ez a legnehezebb feladat. Boszorkányként is képes lehetek kommunikálni a szellemekkel, ráadásul egyszer már meghaltam, ezért még érzékenyebben és személyesebben érint dolog, de ahogy rajtam keresztül a horgony átkerül egyikről a másikra, egész testemmel beleborzongok. Annyi kín és felelősség. Teljesen erőmet vesztem, a gyertya még egy utolsó lobban, majd öntudatomat vesztve, ájultan csuklom össze.
Ha most belevágunk, nincs többé visszaút, nekem meg kell védenem ezt a lányt Silas haragjától, mindemellett meg kell mentenem saját magamat a 2000 éves boszorkány haragjától. Szóval most úgy áll a helyzet hogy alig fél óra múlva megcserélődik a horgony szerep, Bonnie látható lesz, én pedig menekülhetek az életemért, ráadásul még Arielle-nek is tettem egy ígéretet, amit meg kell tartanom. Végül is mást sem csináltam egész életemben, csak magam alatt vágtam a fát, nem értem, miért van bennem egy piciny félelem, a mostani miatt. Talán mert ez a veszély rosszabb, mint az eddigiek... De Silas sem él örökké, csak a probléma a boszorkány mivoltából ered. Mindenesetre meg kell őket ölni hogy még véletlenül se tudjon bosszút állni azért, amit tenni fogok, amit a háta mögött tervezek. Egy percig sem hiszem, hogy tényleg segítő szándék vezérli. Hisz semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy megcserélje a Horgony szerepét egy olyanra, akit szintén csak eszköznek használt. Ráadásul a Horgony-csere nem orvosolja azt, hogy a halál után is együtt lehessenek. Amara ember... De egyszerűbb lenne a varázslat után megölnöm az előző horgonyt... Mély levegőt véve próbálom eltakarni a türelmetlenségemet, de igencsak nehezen megy... - A vámpírvér gyógyít, hidd el, elég gyors vagyok ahhoz, hogy ne te legyél az új Horgony első átkelője... - Hangom határozott, mégis kételyeket ébreszthet benne a türelmetlenségem, de nem tehetek róla. Mindig feszült vagyok, ha egy nálam sokkal erősebbel kezdek ki, de már nem érzem a félelmet. Tudom, hogy Arielle képes lesz megtenni, amire kértem, amiben megállapodtunk, én pedig készenlétben figyelem minden egyes mozdulatát és légvételét. - Gyertya... - Nézek körbe, és tudom, hogy valamelyik fiókban volt gyertya. hiszen néha jobban szeretjük a régimódi dolgokat... Ráadásul sosem árt, ha van kéznél, mert az áram nem mindig megbízható. Hamar visszatérek egy vastagabb fehér gyertyával. Mindig fehéret használnak, Bonnie is csak fehér gyertyát használt, biztos valami hagyomány, vagy szabály ez náluk. Fogalmam sincs. - Tessék... Kezdheted... - Szólalok meg egészen halkan, de feleslegesen, hiszen már el is kezdett mormolni valamit. Igazából fogalmam sincs, mit is csinálnak ilyenkor, csak elnézem, ahogy néha felvillan a láng, vagy ilyenek. Sok bosziban pont ezért nem bízom, mert nem tudom, mit motyog éppen az orra alatt, de most Arielleben meg kell bízzak, különben nem fog működni...
Kissé bosszúsan vonom össze a szemöldökeimet Damon türelmetlen, sőt bizalmatlan kérdéseire, faggatózására. Jó, hát új nekem még ez az egész. Több mint egy évtizede volt, hogy utoljára bontogatni próbáltam a szárnyaimat, ami a mágiát illeti. Nem könnyű visszarázódni, ráadásul ez egy igen komoly, és bevallom, kissé ijesztő varázslat. Ijesztő, mert nem tudom, hogy mi lesz a vége rám nézve. A boszorkányok mindig adnak valamit magukból is egy-egy varázsláskor, és néha az ár túl nagy, szinte megfizethetetlen. Nem vagyok elég tapasztalt ahhoz, hogy ez felmérjem, de az életembe is kerülhet, ha ezt végigcsinálom. Hisz az egész túlvilág, és benne minden egykori természetfeletti lény, minden szellem sorsa lesz a kezemben. Arról nem is beszélve, hogy az a lány, Bonnie, akit Damon a barátjaként emleget, neki vissza kéne térnie az életbe. Legalábbis valami élhetőbb formába. Túl sok, túl nagy energia kell ehhez. De igen. Meg tudom csinálni. - Igen, a telihold kiegészíti az erőmet. És igen, képes vagyok rá. Csak ez veszélyes. Az a helyzet, hogy talán az életemet is kockára tenném ezzel. – Most már csak az a kérdés, mennyit lennék hajlandó beáldozni azért, hogy időben ráakadjak a bátyámra. De ezt hiszem, ez nem kétséges. Neki köszönhetem az életemet is, ezért az sem túl nagy ár érte. Bár nyilván ezt ő nem így gondolná, de ez legyen a jövő problémája. – Szóval remélem, hogy tényleg tudsz majd segíteni – fejezem be a gondolatmenetet egy Damonnak szegezett szúrós pillantással. Szerintem ő is tisztában van vele, ha nekem itt most bajom esik, utol fogja érni Zachary haragja. Igen, ebben biztos vagyok. A bátyám nagyon védelmező, ami egyszerre szívet melengető, mégis nyugtalanító. Damon meglepően gyorsan összeszedi, ami a varázslathoz szükséges. Amíg rá várok, az ablakon át a holdat figyelem. Hosszú nap volt, mióta visszatértem New Orleansból. Észre sem vettem, hogy így elmúlt, de annyi jó van benne, hogy már nem kell sokat várnunk. Hamarosan minden készen is áll majd ahhoz, hogy elvégezzem ezt a komplikált varázslatot. Kihívás. Ismét ez a szó jut eszembe. Mintha ezzel akarnám bebizonyítani magamnak, hogy már tényleg elég érett vagyok, hogy már tényleg felnőttem, és nem csak külsőleg. Egy vizsga, amit le akarok tenni. A kellékek ott sorakoznak az asztalon. Ujjamat végighúzom rajtuk, míg Damonnek felteszem az utolsó fontos kérdést, és közben igyekszem érezni a tárgyak tulajdonosait. Érezni azt, amit magukból bennük hagytak, amivel össze tudom kapcsolni őket. A vámpír válasza nem teljesen kielégítő, de csak mert néhány részletében még mindig homályos, a fantáziám azonban elég élénk. - Értem… legalábbis többnyire. És a hallottak alapján szerintem sem lenne túl jó, ha a túlvilág a földre költözne – húzom el a számat, és ezzel el is döntöttem, hogy fogok tenni. – Csináljuk! Mindjárt itt az idő. Most már nincs visszaút – az utóbbit inkább magamnak mondom, és elfojtok egy sóhajt. – Kellene még egy gyertya – jelentem ki, és a tárgyakat az egyik kerekasztalra viszem, majd szépen elhelyezem őket. A hatalmas grimoret kézbe veszem, hogy még egyszer átfussam a benne írt sorokat. Meg kell hagyni, van súlya. Amint a gyertya megérkezik, meggyújtom, és mormolni kezdek egy varázslatot, aminek elsődleges szerepe az, hogy összekössem magam a holddal, és elég erőt gyűjtsek.
✘ Words: 534 ✘ Notes: Nyálas lett -.- ✘ Music:Bloodstream
Türelmetlenség. Leginkább ez jellemez most, mert szeretnék már minél előbb túlesni ezen az egész Horgony-cserés szituáción. Szeretném hinni, hogy Silas tényleg Horgonyt cserélne, de semmi értelme nem lenne. Ugyan miért érné meg neki? Hiszen Amara ember, Silas pedig boszorkány, soha nem lehetnek majd együtt, soha nem lehetnek örökké holtukban is boldogok. Szóval ez az a hatalmas ok, amiért nem bízok meg benne. A másik fele pedig az, hogy nem szeretném, ha a földre szabadítaná a poklot azzal, hogy szereztem épp elég ellenséget hozzá. Ráadásul mi a garancia, hogy állja a szavát? Semmi. Hiszen semmi okot nem adott a bizalomra. Nekem az édeskevés, hogy nem ölt meg mert... Valami mondvacsinált okból. Egy pillanatra elkalandozik tekintetem, majd ismét a lányra emelem jégkék szemeimet, mikor megszólal. - Azt hiszed, hogy meg tudod csinálni, vagy tudod, hogy képes vagy rá? Nem mindegy. A teliholddal lenne elegendő erőd? - Kérdezem, mert kissé kételkedővé tett az "azt hiszem" kifejezés többszöri használatával. Tudnom kell, hogy az életemet úgy teszem kockára, hogy eredménye is lesz, vagy csak pár gyertyalobbantás annyit ér el, hogy Silas rájöjjön, hogy a háta mögött ügyködök? Bonnie-nak élnie kell, már csak azért is, hogy Elena boldogabb legyen. Amióta közöltem vele, hogy a barátnője halott, mintha eltűnt volna valami a tekintetéből, s talán ezt visszahozhatom, még ha ezzel a saját életemet kockáztatom is. - Egy grimoire is jó lesz Bonnie-tól? Amarától pedig... Várj egy kicsit! - Szakítom félbe szavaimat, hogy vámpírsebességgel a pincébe mehessek, hogy körülnézve láthassak valamit, akármit, amit itt maradt Amarától... Semmi kedvem a közelükbe menni. S minő szerencse, hogy az ágy mögött ott virít valami kendő, ami Amarán volt, mikor idehoztam. Nagy sóhaj hagyja el ajkaimat, ilyen szerencsém csak nekem lehet... Pillanatok alatt visszasietek a lányhoz, majd leteszem a lila kendőt, ami Amaráé. Biztos elfelejtette, mikor Silas eljött érte... - Ezek jók lesznek? Ez a kendő a Horgony szerepét betöltő lányé volt, a könyv pedig azé, aki a leendő Horgony lenne... - Mondom el, miközben hangom hűvössége cseppet sem enyhül. A sietség meg sem érződik, mintha csak két lépést tettem volna, miközben a pince az alagsorban van. Majd meghallom a kérdését, melyre pillanatnyi... Inkább hosszabb csend áll be. Ez talán egy vizsgakérdés? Ha jól válaszolok akkor segít? Ennyi erőből meg is ölhettem volna,de nem tettem... - A lány, aki eddig a horgony volt, kővé dermedve pihent egy raktárban halhatatlanul. Majd megitta a gyógyírt, és most meg akar halni, hogy békében nyugodhasson... De ha ő meghal, a túlvilág fala leomlik... És vagy minden lélek továbblép, vagy itt maradnak a földön... De nem szeretném megtudni melyik az igazi megoldás... És aki a horgony lenne az a barátnőm nagyon jó barátja, szinte testvérek... - Itt elakadok, és látszik, hogy küzdök a szavakkal, hiszen sok mindent nem akarok beismerni, de meg kellene tennem... Legalább egyszer. - Nehéz beismernem, de megmentette már az életem egy párszor, és így talán kvittek leszünk... - Fejezem ki magam a sajátos szavaimmal, de ezt is nehezemre esett kimondani. Remélem átmentem a teszten, vagy tudom is én miért tette fel a kérdést... - Szóval? Tudsz segíteni? - Egy pillanatra észreveheti a kétségbeesett pillantásomat, de gyorsan elfordítom a fejem, és a grimoire lapjait kezdem tanulmányozni, majd ismét a lányra emelem tekintetem, s csak remélni tudom, hogy tényleg segít...
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Könyvtár Vas. Dec. 29, 2013 2:16 pm
to Damon
Egy percet sem habozik tovább, máris indulunk az úti célunk felé. Igazából fogalmam sincs, hol lehet az emlegetett panzió, nem is hallottam róla eddig, hogy van olyan is a városban, de nyilván nincs messze, ha gyalog akar eljutni oda. Ami tulajdonképpen nincs ellenemre, addig is átgondolhatom ezt az egészet, Damon pedig elmagyarázhatja nekem ezt a horgony dolgot. figyelmesen hallgatom, hogy biztos mindent felfogjak, de még így is nehézkesen megy. Az egész túlvilág, amiben a fél életemet töltöttem, egyetlen embertől függ. És ez vajon mindig így volt? Rémlik valami egy lányról az átkelésemkor, de annak a lánynak halott volt az arca, akár egy szobor. Mozdulatlan… különös. Egy részem szeretné elpusztítani a másvilágot abban a reményben, hogy akkor a szüleimet is visszakaphatnám. Vagy olyasmi… de akkor velük együtt sokan mások is visszatérhetnének, és ekkora terhet nem mernék a vállaimra venni. Mire megérkezünk Damon lakhelyére, nagyjából sikerül értelmeznem a szavait, és az ittlétem okát, a terveit velem. - Azt hiszem, értem – kezdek bele bizonytalanul, és magam elé húzom a hatalmas grimoret. Nagyon régen fogtam ilyet a kezembe utoljára. Mármint otthon is van belőlük, de nem sok bátorságom volt eddig forgatni őket a kezeim között, inkább arra koncentráltam, hogy a modern világgal újra meg tudja birkózni. Megvizsgálom a leírt varázslatokat, de úgy érzem, ehhez kell még pár dolog. Ilyen mágiát nyilván nem sokszor alkalmaztak eddig, nem hiszem, hogy sokszor szállt már emberről emberre ez a horgony dolog. - Igen, azt hiszem, menni fog. Bár nem lesz könnyű. Sok energiát vesz majd el, és az én erőm magában ehhez kevés. Szükség van hozzá valami nagyobbra, erősebbre… - futólag pillantok az ablak felé hangos gondolkodásomban, és akkor megpillantom odakint az eget. – Igen… igen, ez jó lesz, ma éjjel telihold. És nem is olyan sok van addig hátra, nem sokára beteljesedik… ami azt jelenti, hogy nem habozhatunk sokat. Vagy most csináljuk, vagy egy hónap múlva. Harmadik lehetőség, hogy keresel egy másik boszit, aki erősebb tőlem, és telihold nélkül is képes megcsinálni – vonom meg a vállam, mert a döntés az övé. – Igazából kellene hozzá még pár dolog. A két személytől egy-egy személyes tárgy. Az nélkülözhetetlen, anélkül nem menne, mivel ők maguk nincsenek itt. Kell tőlük valami, egy apróság is lehet, ami képviseli, szimbolizálja őket – magyarázom ujjamat végigfuttatva az írott sorokon. Enyhe bizsergés fog el, ahogy lélekben rákészülök arra, ami vár rám. Ez tényleg nem kis dolog, nagy varázslatra készülök, olyanra, amilyet eddig még nem csináltam. És főleg nem egyedül. Kockáztatok is vele, de Zach miatt meg kell, meg akarom tenni. - De mielőtt belekezdenénk, elmondanád, miért ennyire fontos neked, hogy a horgony szerep megcserélődjön? Miért jobb a te alanyod, mint a lány, aki eddig viselte ezt a feladatot? – érdeklődöm, mert ez nem mellékes kérdés. Ha belevon valamibe, amivel az életemet is kockára tehetem, szeretném tudni a részleteket. Tudom, hogy naiv vagyok, könnyen manipulálható, túl fiatal, de nem viselek szemellenzőt, és érzem, hogy van még valami, amiről tudnom kellene.
Mikor a lány bemutatkozik, megnyugodva nyugtázom, hogy nem lőttem mellé, hogy a lány tényleg annak a Zach-nek a rokona, ami azt jelenti, hogy egy erősebb boszorkánycsalád sarjával hozott össze a sors. Ennek igazán örvendek, mert őszinték kezdek kissé aggódni,, hogy kifutok az időből, hogy nem lesz elég az a rövidke idő, és Silas rá fog jönni arra, hogy mit tervezek, s még az előtt végez velem és a boszorkánnyal, hogy a lány kimondhatná az első varázsigét. Nem kellene egyedül belevágnom ebbe az egészbe, be kellett volna avatnom Elenát, vagy Jeremy-t, de valahogy nem éreztem szükségesnek, valahogy tartok tőle, hogy őket Silas hamarabb megtöri. Ne akarom, hogy bántódása essen Elenának,az öccse... Most tért vissza az élők közé, és bár nem igazán a szívem csücske, nem akarom, hogy elpatkoljon. Lassú léptekkel indulok el, és egy biccentéssel intek, hogy kövessen. Felveszem a lány sétálási ritmusát, nem akarom hogy lemaradjon, s menet közben halkan válaszolok az pár perccel ezelőtt feltett kérdésére. - A Horgony köti össze a mi világunkat a túlvilággal... Ha a lány, aki betölti ezt a szerepet, meghal, akkor a halott természetfelettiek vagy itt ragadnak a mi világunkban, vagy átkelnek a fénybe, ez nem tiszta ez a rész, de én nem akarom, hogy a túlvilág megszűnjön... - Magyarázom el, s remélem nem visszakozik. Nehéz rátalálni a boszorkányokra mostanában, vagy csak nem akarják, hogy rátaláljunk, mindenesetre kissé aggodalmas pillantással nézem magam előtt az utat, s már látom kirajzolódni lakhelyem körvonalait a távolban. Mikor az ajtóhoz érünk előre engedem, ahogy szokás, nem akarom, hogy megijedjen, így igyekszem illendően viselkedni, már amennyire sikerül. - Tudom, hogy a varázslatnak több összetevője van, de te jobban értesz ehhez, mint én... - Jelentem ki, miközben a könyvtárba kísérem, majd eltűnök a sorok között, hogy előkeressem az ősrégi kopott könyvet, melyet még mindig edzésben tartanak az idő vasfogai. Nem kicsi könyv, jóval nagyobb, így az asztalra teszem, és két lépést hátrálok, hogy Arielle megnézhesse magának a könyvet. - Szóval mit gondolsz? Meg tudod csinálni? - Kérdezem kissé sürgetőnek ható hangon, de az igazat megvallva nem akarok kifutni az időből, hiszen ezek után még vár rám majd egy védőbeszéd, ha Silas rájön, mit tettem. Hogy a háta mögött cselekedtem, mert nem bíztam benne, hogy megúszom következmények nélkül. A lány egyetlen dolgot kért csupán cserébe, hogy találjam meg a bátyját, és szerintem a képességeim segítségével meg fogom találni. Szereztem elég ismerőst, aki tartozik nekem egy szívességgel. Csendesen figyelem a lányt, miközben belül felemészt a türelmetlenség...
Kezdőlap
Tárgy: Re: Könyvtár 
