Lenne egy két ötlete a hálára? Most ezt próbáljam meg nem félreérteni? Nem lehet mert egyszerűen teljesen egyértelmű mire is gondol, főleg miután zavarba jön. Ami nem mellesleg nagyon aranyos... Ő valahogy másnak látszik, mint a többi srác ebben a suliban. Ugyan, melyik pasi jön zavarba egy ilyen kijelentés után? Egyik se! Bár maga a kijelentés arra utal, hogy ő pontosan ugyanolyan, mint a többi idióta, viszont én ezt mégis máshogy érzem. Van benne valami más... Nem tudom még, hogy mi is az a valami más, de hamarosan meg fogom tudni. Báris remélem. Nem szeretek tudatlan lenni, és ezt nem csak ilyesmire értem, hanem egyben az iskolára is. Nem vagyok én valami nagy könyvmoly, de szeretek felkészülten menni az órákra, még ha ez néha nehezemre is esik. És hát igen... Elég kíváncsi természetem van, ami néha jónak számít, néha viszont rossznak. Hiszen ha az iskolára kell valamit tanulni, legtöbb esetben azért teszem meg, mert kíváncsi vagyok arra a valamire. De ez a kíváncsiság például most, nem a túl jó. Mármint... Idegesít, hogy nem tudom mi van ezzel a sráccal. Legszívesebben letámadnám többezer kérdéssel, de nem tehetem, mert akkor az egyetlen embert is elüldözöm, aki szóba mer állni itt velem. Jó, nem az egyetlen ember, de mondjuk úgy, hogy az egyetlen pasi. Mi mást is vártam? Elvégre gólya vagyok, vagy mi... Majd jövőre jobb lesz.
- Lenne egy-két ötleted? Na halljuk... Ha már belekezdtél, fejezd is be! - Ajkaimon megjelenik az a szokásos kis pimasz mosoly. Kíváncsi vagyok milyen hálálkodást fog most nekem kitalálni. De ennyit minimum megérdemel, hogy ha már ilyen merész, legyen mersze kidumálni is magát. Mert ugyebár nem fogja a szemembe mondani, hogy mit is gondol valójában. Ráadásul akarom még látni azt a pirulást, ami a fiúknál nem igazán megszokott, de nekem mégis tetszik. Aranyos. És látszik rajta, hogy kedves... Legalább nem vámpír. Merem remélni, hogy egy vámpír nem tud elpirulni. Na meg tuti nem is ehet rendes emberi ételt. Pedig ő eszik, és még csak nem is tűnik úgy, mintha éppen rosszul lenne tőle. Valljuk be, a viselkedése teljesen emberi. Ez már magában megéri. Nem akarok egy újabb vámpír vérbankja lenni. De azt hiszem erről elég is volt ennyit gondolkozni, mert magamat ismerve, tuti elmegy mindentől a kedvem.
Pár pillanatra el is komolyodik arckifejezésem, amit remélem, hogy nem vesz észre, nincs kedvem magyarázkodni. Viszont következő szavai hallatán újra őszinte mosoly varázsolok arcomra.
- Hidd el, könnyebb eljutni egy szemetesig, mint kivárni a pillanatot, amikor éppen nem figyelek. - Nevetek fel, miközben beleiszom a cappucinómba, majd ameddig elmondja a kis monológját, én kihasználom az alkalmat és enni kezdek. Pszichológa! Jelek! Testbeszéd... És én még abban reménykedtem, hogy majd nem veszi észre az iménti pillanatnyi elszomorodásom. Hát mit ne mondjak... Jól kifogtam! Tuti egyből rájönne, ha valamiről hazudni próbálnék neki. Amikor az ember hazudik, mindig vannak árulkodó jelek, ő pedig ezeket ismeri. Vagy ha még nem is, akkor fogja.
- Ó, szóval meg se próbáljak előled eltitkolni bármit is? - Kérdezek vissza felvont szemöldökkel, és talán egy kissé riadt arccal. Persze nem vagyok a hazugságok embere, de azért nekem is van magánéletem, amit jobb szeretek megtartani magamnak.
Meglepődve pillantok kezemre, mikor megérzem érintését. Először reflexszerűen rántottam volna el karomat, de szerencsére még időben észhez térek, és nem rántom el, inkább csak megrándul kézfejem, amit biztosan a srác is érez. Mostmár idegbetegnek is néz... Nagyszerű! Na de következő kérdésével mégis sikerül meglepnie. Hirtelen még a lélegzetem is elakad. Nem hiszem el, hogy ennek a srácnak mindig sikerül meglepnie! Fogalmam sincs mit válaszoljak...
- Én... Nem is tudom. Végülis... Azt hiszem... Nem tudom. Felmehetünk. Biztosan nincs ilyen hangzavar, és kevesebb szem is fog bámulni minket. - Mondom teljesen zavartan. Szinte érzem, ahogy arcom bevörösödik, éppen ezért lepillantok inkább a szendvicsemre. Nem tudok most a szemébe nézni, így is úgy érzem, hogy mindjárt elsüllyedek itt szégyenemben!

Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy csak úgy leteszi azokat a könyveket. Arra egyáltalán nem gondol, hogy mi lesz ha valaki más keresni fogja őket? Valószínűleg nem... Neki a lényeg, hogy utána ő ne keresse. És végülis igaza van, de akkor is! Ezt így nem teljesen érzem helyesnek. Hiszen rajtunk kívűl még rengetegen járnak ebbe a könyvtárba, és nem szabadna csak úgy letenni ezeket a könyveket. Ekkor pillantok meg egy másik lányt a polc mögött, aki szintén ugyanazt csinálja, mint ez az Oliver. A könyvét betolta, másik két könyv közé, pedig nem oda tartozik. Felsóhajtok. Most komolyan én vagyok az egyetlen normális ember, aki képes megkeresni a dolgok helyét? Hát ennek vége!
Ezzel a gondolattal a fejemben, teszem le én is a "Dél-Amerika domborzata" könyvemet, majd lépkedek a srác után a büfé felé. Ahogy sejtettem is, esze ágában nincs megengedni, hogy én fizessek. Igazából ezt kedvesnek tartom, de kissé félek, hogy aztán le akarja verni rajtam. A pasik többsége ugyanolyan. És valószínűleg ő is beletartozik ebbe a többségbe. Túl jól néz ki, ahhoz hogy ne tartozzon bele. De mielőtt még beelőzhettem volna, már át is adta a pénzt, én pedig mást sem tehetek, mint hálásan mosolygok rá. Na meg utána megyek. Hiszen csak nem hagyhatom ott, miután vett nekem ebédet, vagy vacsorát, vagy fene tudja mi is ez most. Jóformán egész nap nem jutottam még ennivalóhoz, szóval akár mondhatnám reggelinek is.
- Hát akkor... Nagyon köszönöm. Bár igazán nem kellett volna. Ha megengeded, majd meghálálom valamivel. - Mondom mosolyogva, bár jómagam sem tudom mivel hálálkodhatok egy idősebb srácnak. Gondolom korrepetálásra nincs szüksége, de ha mégis, akkor sem tőlem. Majd meglátjuk, hátha neki lesz valami ötlete. Elvégre ő tudja mire is van szüksége. De addig is, fogom a szendvicsemet, kicsomagolom majd én is enni kezdem, viszont kérdése hallatán kicsit megilletődök, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy először nyeljem le a falatot, vagy inkább válaszoljak. Szerencsére az első mellett döntök, mondjuk nem is lett volna szép, ha tele szájjal válaszoltam volna.
- Én? Geográfia. Előre szólok, hogy a környezetvédelem mellett vagyok... Szóval ne próbáld azt eldobni valahol a földön. - Bökök fejemmel a papírra, amiben a szendvicse volt, majd fel is nevetek. Nem tudom mennyire fogja komolyan venni ezt, mert végülis nem bírtam ki nevetés nélkül, de arról biztosíthatom, hogy a szemetét lenyomom a torkán. Részben mert tényleg szeretem a környezetemet tisztának tudni, bár azért nem vagyok mániákus, nem kell rosszra gondolni rögtön. Másrészt pedig azért sem szeretném, hogy eldobja itt, mert utálom mikor az emberek azt várják, hogy mások takarítsanak helyettük. Még ha annak a valakinek éppen az is a dolga.
- Te mit tanulsz itt, és mennyi ideje? Csak, hogy tudjam mennyivel jársz felettem. - Nézek rá oldalra billentett fejjel.

Mosolyog. Ez jó? Nem biztos... De lehet. Elvégre nevethetne is. Csak még jobban zavarba hoz azzal, ha így néz rám, és... És csak mosolyog. Olyan kedvesnek tűnik. Pedig egy olyan ember aki jóképű, nem szokott kedves lenni. Vagyis... De ő miért lenne jóképű? Nem tudom mi a fene ütött belém. Nekem nem kellene, hogy tetszen senki ebből a suliból, főleg olyan nem aki idősebb nálam. Mert az olyan eseteknek a vége mindig egy hatalmas nagy égés. És most már megint elárultam magam. Na jó! Nem értem miért baj az ha saját magamnak be merem ismerni, hogy tényleg jól néz ki. Ez még nem jelent semmit. Nem is akarom, hogy jelentsen valamit. Ő csak lelökte azokat a könyveket, én pedig lefejeltem, aztán bemutatkozott, én is megtettem, és ennyi. Mindjárt elköszön, elmegy. Aztán majd ha egy hét múlva találkozunk a menzán, vagy esetleg valahol máshol, majd integetek neki. És pont! Nem kell több. Viszont egy barát sose árt... Talán majd egyszer elmegyünk moziba. A barátok szoktak moziba járni. Nekem jelen pillanatban nincs egy normális barátom se, itt a suliban. Persze otthon van. De itt még nem volt alkalmam senkhez közeledni kicsit. Hát most itt az alkalom, hogy szerezzek magamnak egy jóképű barátot. Bár kétlem, hogy neki szüksége lenne rám... Szinte biztos vagyok benne, hogy öt perc múlva már a hűlt helyét se fogom látni. Ilyen az én szerencsém. De aztán következő kérdésén nem bírom ki, hogy ne nevessek fel, ami talán nem fog tetszeni az itt lévőknek. Majdcsak túlélik valahogy.
- Bosszú? Hát persze... Szándékos volt. Mit gondoltál, majd büntetlenül hagyom, hogy könyvekkel dobálj? - Vonom fel szemöldököm, aztán megint nevetek egyet, de mikor meghallom a csitításokat, próbálom visszafogni magam, elvégre nem akarok én senkit zavarni. Pedig hajlamos vagyok elfelejteni olyan apróságokat, mint az, hogy most épp egy könyvtárban vagyok és csöndben kellene lennem. Na meg vissza kellene vinnem nekem is ezeket a könyveket a helyükre. Csak azt hiszem ez a srác most túlságosan elvonta a figyelmem. Esküszöm rosszabb, mint a Harry Potter. Nem is a könyvet kellene innen kiszállítani, hanem a hozzá hasonló srácokat kellene kidobni. Harry legalább csendben foglal le, viszont ez az Oliver rávesz arra, hogy hangoskodjak itt. A kis mocsok...
Következő mondata és egyben kérdése annyira meglep, hogy pár pillanatra még a lélegzetem is eláll. Nekem ez nagyon nem úgy tűnik, mintha épp arra készülne, hogy elköszön és ennyi. Ő magával akar vinni. Talán tévedtem és egy ideig társaságom lesz. De ez nekem jó? Vajon mit vár tőlem? Furcsa nekem ez a srác. Persze nagyon kedves, meg minden, de hát szinte még két szót se váltottunk, ő meg már inni akar valamit. Jó, mondjuk az kiderült, hogy itt nem is beszélhetünk többet, szóval ezért nem hibáztathatom. Most menjek vele? Miért ne mehetnék? Elvégre úgyis épp indulni akartam... Csak ezek a fránya könyvek ne lennének!
- Végülis megihatunk, csak ezeket a helyükre kell még vinnem. - Emelem fel ezzel a kezemben tartott könyveket, majd amíg ő összepakolja a cuccait, én vészesen keresni kezdem a könyveim helyét, mintha csak attól félnék lekéshetek valamit. Pedig biztosan megvárna. Vagy nem? Na jó... Nem kísérletezem. Egyszerűen betolom mind a három könyvet az egyik polcra, majd én is vállamra kapom a táskámat és bólintok neki, mikor újra rá kérdez. Csak remélem nem lesz senkinek kára, abból, hogy nem jó helyre raktam vissza azokat... Hátha legalább rájönnek, hogy valami nagyon nem jó így, és újítani kellene a rendszerben.
- Én pedig egy sonkás-sajtos szendvicset, szintén cappucinóval. - Adom le a rendelést, mikor a büfébe érünk, majd a srácra pillantok. - Viszont... Mit szólnál hozzá ha én fizetnék? Legalább a sajátomat. Nem szeretném ha kihasználtnak éreznéd magad, vagy valami... Nem hiszem, hogy máris kiérdemeltem volna, hogy fizess, hiszen eddig csak lefejelni sikerült. - Húzom kissé szégyenlős mosolyra ajkaimat. Na meg magamban azt is hozzáteszem, hogy nem szeretném azt se, hogy két hét múlva a képembe mondja, hogy ő ma itt milyen "kedvesen" fizetett. A pasikból minden kitelik, éppen ezért akarok óvatos lenni.

Könyvek, könyvek, könyvek, és mindenféle csak könyvek. Egyszerűen lehetetlenség megtalálni itt bármelyik porosodó izének a helyét. Valószínűleg ez az oka annak, hogy gyűlölök ide járni... Na meg a tanulás. Időpazarlás itt keresgetni, minden egyes könyvnek a helyét. Ha ki kellene számolnom, hogy egy napból mennyi időt töltök, a könyvek helyének keresésével, valószínűleg az eredmény megdöbbentően kevés lenne... Viszont ha ezt átszámolnám mondjuk egy egész évre, attól tartok az eredmény megdöbbentően sok lenne. Persze én nem azt mondom, hogy sokkal jobb lenne, ha mindenki oda tenné a könyveket ahová csak akarja, mert ugye az elég nagy káoszt csinálna. De lehet mindenre megoldást találni. Erre pedig az lenne, hogy felvesznek egy munkást, akinek én a kezébe nyomom ezeket a könyveket, ő pénzt kap érte, én meg időt. Sok megspórolt időt. Mindketten jól járnánk, és nem kellene itt szenvedni. Nem hinném, hogy ez az iskola nagy pénzügyi gondokban szenvedne, hogy nem engedhetné meg ezt a kényelmet, a diákok számára. Így csak úgy érzem mintha egy labirintusban lennék, és soha nem fogom megtalálni a kiutat. Azt viszont végképp nem értem mi a fenét keres itt a Harry Potter sorozat, mind a hét része, ráadásul három nyelven. Mégis ki a fene akarja elolvasni spanyolul? Na meg arról sem tudok, hogy esetleg bármelyik tanár kérne valamit, amihez ez kellene. És tudtommal nincs is olyan óra, hogy bájitaltan, vagy sötét varázslatok kivédése, vagy bármi. Ó, bárcsak lenne. Szívesen lecserélnék egy két órát ezekre. Szerény véleményem szerint, egy iskolai könyvtárban nincs helye olym könyveknek, amik szórakoztató jellegűek, mert azok csak elvonják a diákok figyelmét. Na de azt sem igazán értem mit keres itt az Alkonyat. Szerintem vámpírismeretet se tanítanak, bár mondjuk azt szívesen felvenném. Még többet akarok tudni a vámpírokról. Kíváncsi vagyok mindenre velük kapcsolatban. De legfőképp a gyengepontjaikra. Vajon mivel tudok ellenük védekezni? Nem létezik, hogy teljesen tehetetlen vagyok ellenük. Ezt nem hiszem el. És azt sem, hogy minden vámpír olyan, mint...
Gondolatmenetemből egy ütés rángat ki. Ijedtemben ugrok egyet, és igazán nem sok kell ahhoz sem, hogy felkiáltsak, de még éppen időben sikerül felfogonom, hogy nem egy vámpír jött megölni, hanem csak egy könyv támadott meg. Azaz több is, de csak egynek sikerül eltalálnia, ami nem mellesleg minimum hatszáz oldalas. Szóval nagy a valószínűsége annak, hogy pár napig kék meg zöld lesz tőle a lábam. Íme mégegy ok arra, hogy utáljam a könyveket és a könyvtárakat is. Pár pillanattal később egy srác jelenik meg mellettem, nagyon sajnálkozó arccal, így nem vagyok képes se nekivágni azt a könyvet, sem pedig leordítani a fejét. Elvégre itt van... A legtöbben elmenekültek volna, de ő ide jött és még bocsánatot is kért, ez pedig könnyít a helyzetén. Ráadásul nem is csak ő a hibás, mivel ha én nem gondolkoztam volna el annyira, elkerülhettem volna ezt a puffanást. Mivel sikerül eldönteni magamban, hogy a srác nem bűnös, arcomra varázsolok egy kedves mosolyt és úgy nyugtatom meg, hogy semmi bajom.
- Semmi gond. Ez bárkivel előfordul, és mint látod, még élek is. - Mondom, majd én is lehajolok hozzá, hogy segítsek neki összevadászni a menekülő könyveket, ám de amilyen ügyetlen vagyok, még ez sem sikerül. Ugyanis én ügyesen egyenesen belefejelek a srác fejébe. Hirtelen egyenesedek fel, és majdnem sikerül is nyulat fognom, de szerencsémre, éppen sikerül megtartanom egyensúlyérzékem, így állva maradok, bár kicsit hátra tántorodom. Hát már el sem tudom képzelni mit is gondolhat rólam ez a fiú. Valószínűleg azt, hogy egy kétballábas idióta vagyok. Mi mást? Hiszen már órák óta szenvedek itt, tanulást tettetve, de még csak ezeket ai hülye könyveket se tudom a helyükre rakni, aztán meg is támad egy nagy íze, most meg szerencsésen le is fejelem. Szóval azt hiszem nem is ő gondol engem kétballábasnak, hanem én saját magamat. Ő esetleg hülyének tarthat. Bár majdnem ugyanaz... Legalábbis számomra. Hát nem nagyszerű? Az egyetlen embert épp most fogom elűzni, aki itt hajlandó velem beszélni...
- Ó, én nagyon sajnálom. Én csak segíteni akartam. - Kezdek bele most én a sajnálkozásba, tiszta vörös arccal, amit ha meglát, én elsüllyedek szégyenemben. Viszont elég sok esélyem van rá, hogy meglássa. Ám de ahelyett hogy röhögve futna el, bemutatkozik, és ez igencsak meglep. Újra egy mosoly jelenik meg arcomon, majd elfogadom kézfogását és én is ráveszem magam a bemutatkozásra. - Igen, a második nevem az újlány lenne. Amúgy meg Miranda, de jobban szeretem a Mirát. - Mostmár sikeresen megtörtént az a rész is mikor saját magamat beégettem, és valamiért még mindig itt van. Remélem, hogy nem terveznek semmit ellenem... Ez a srác nem tűnik egy utolsó személynek, szóval bármi megtörténhet. Na meg ha már neki is feltűnik, hogy új vagyok itt, akkor viszont ő biztosan itt van már egy ideje. Óh, jaj nekem...

Egy átlagos főiskolásnak a "gólya" szócska, nem ugyanazt jelenti, mint a többi átlagos embernél. Nem az a nagy repülő, fekete-fehér izé, amit minden ember megbámul. Hanem maga az ember. Egy olyan személy akit úgy szivat a többi, ahogy csak akar, egy olyan aki minden nap legalább háromszor eltéved az épületben, szóval a legfiatalabbak. Az egyetlen dolog ami hasonlít az a bizonyos diák, és az igazi gólya között, az az, hogy mindkettőt megbámulják, csodájára járnak, és ha meglátják, azt kiabálják "GÓLYA!". Tudom, mert kisebb koromban én is imádtam mikor a fejem felett elrepült egy. Na de miután ilyen szépen leírtam magam... Rá kell döbbennem, hogy az elmúlt két és fél órában, mást sem csináltam, mint gondolkodtam. Ez persze nem lenne olyan rossz, de nekem tanulnom kellett volna. Viszont az egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy nem tudok mások előtt tanulni. Nekem hallanom kell a saját hangom, de itt csöndben kell lenni, hiszen a könyvtárban, csak nem állhatok neki mormogni magamban. Na nem mintha olyan sokan lennének itt, de akkor is kidobnának. Ráadásul szereznék pár fekete pontot magamnak. Egyelőre ugyanis nem szekálnak agyonra, próbálom inkább meghúzni magam, de ha most itt ostobaságot csinálok, holnapra az egész suli rajtam fog nevetni.
- Ööö... Helló! Kell még neked az a...? - Hirtelen ugrok egyet ijedtemben. Mégis mi a jó fenét képzelt ez a valaki? Legalább jelezzen valamivel ha hozzám akar beszélni, hogy aztán ne hozza rám a frászt. Nagyon nem sok kell ahhoz, hogy leordítsam az illetőt, de mikor felnézek, rájövök, hogy nincs szívem ezt a lányt lekiabálni, azért mert keres egy könyvet, és épp nálam látta meg. Meg valószínűleg arról sem ő tehet, hogy nem köhécselt itt, vagy nem ugrált körbe, hogy észrevegyem. Szóval egyértelműen nem bűnös. Így hát mást sem tehetek, mint egyszerűen elmosolyodok és bólintok neki, hiszen bunkó nem akarok lenni. Úgysem fogok már itt semmit tanulni, egyszerűen nem tudom magam rávenni. Persze tudom, hogy fontos az iskola meg minden, de mindenkinek lehetnek olyan napjai amikor valamire épp nem képes odafigyelni, hiába szeretne. Sokkal szívesebben lennék már otthon, sőt... Sokkal szívesebben lennék bárhol, mint itt. Valószínűleg nem is kellene tovább erőltetnem a dolgot. Talán ez a lány egy jel, hogy hagyjak mindent a fenébe, és húzzak haza. Természetesen, nem igazán hiszek az ilyesmikben, de ez csak feltételezés, semmi több.
- Elviheted... Legalább nem nekem kell keresgélni a helyét. - Eresztek el ismét egy mosolyt, majd elé tolom azt a bizonyos könyvet, amit annyira bámult, majd mikor hátat fordít nekem, addig meredek utána, míg teljesen el nem tűnik látókörömből. Ekkor viszont nem húzom tovább az időmet, én is felugrok és kezembe fogom a másik három könyvet, amiket még csak fel sem lapoztam, de úgy tűnik nem is fogom már. Megindulok vissza a polcok közé, és keresni kezdem mindegyiknek egyenként a helyét. Valószínűleg ez a legrosszabb dolog a könyvtárban. Nem elég, hogy tanulni kell ezekből a poros izékből, miután végeztünk velük, muszáj megtalálni a helyüket is. Én pedig nagyon nem emlékszem honnan is vadásztám elő őket.